Normaszegő szilveszter

 

Szilveszterezni tánc és zene nélkül is lehet, de azért tánccal és zenével sokkal jobb a sodrása az újévbe való átmenetnek. Kiscsoportos, netán páros szilveszter javallott idén is a világjárvány miatt. Mi is ezt fogjuk tenni. Ez most egy normaszegő szilveszteri táncrend lesz. A világban bőven akadnak peremre szorított és bűnbakká tett társadalmi csoportok, az ő zenéikből válogatunk most, a teljesség igénye nélkül.

Talán a legnagyobb és legrégebben peremre szorított csoport mifelénk a cigányság. Fontos helyük van normaszegő szilveszteri mulatságunkban. A paszabi Parno Graszttól a Muro Kiki még azt is felrázza, aki csak bágyadozik élethosszig. A Parno Graszt koncerteken nehéz tartani a decens résztvevő megfigyelő szerepét, de a Muro kiki-t moccanatlanul és mosolytalanul teljesen lehetetlen végighallgatni.

Parno Graszt

Normaszegő mulatságunk során ne feledkezzünk meg azokról, akik, bár csodás zenéik és táncaik vannak, nem élvezhetik ezeket a kincseket. Afganisztán fura urai tiltják a táncot és a világi zenét. Mintha lakatra zárnák a lelkét egy ország népének. A hazarák különösen üldözött népcsoport Afganisztánban, ezért normaszegő szilveszteri mulatságunkon az ő szép és önfeledt táncuk is helyet kap. Példa ITT.

Brazília őslakosait már többször megpróbálták eltörölni a föld színéről, de az itt élő indiánok több száz év alatt megedződtek, és küzdenek a jogaikért és a természeti környezetért. Brazília északkeleti részén él a fulni-ô törzs, akik mindmáig megőrizték sajátos nyelvüket. Az UNESCO 2019-et az őslakos népek évének nyilvánította, és ha ebből csak annyi haszna lett ennek az oktondi emberiségnek, hogy kiadtak egy lemezt (Cafurnas fulni-ô) a fulni-ô törzs zenéivel és nyelvével, már nem volt hiábavaló. Az ITT látható mozdulatsor pedig a kezdő táncos szilveszteri mulatozók számára is élmény lesz, mert a zene ritmusa viszi a lelket és vele a lábat.

A szilveszteri mulatság résztvevői tudták egykoron, hogy ha átlépnek az újévbe, nagy és fontos feladatuk van. Kolomppal, dobszóval, ostorcsattogtatással, lábdobogással, kiáltozással el kell kergetniük a gonosz erőket, amik az új esztendőt fenyegetik. Manapság ez petárdadurrogtatássá silányult, ami ráadásul halálra rémíti a kutyákat, pedig ők a világon az egyetlenek, akik odaadó türelemmel viseltetnek a hinci-hánci emberekkel. Már csak a kutyákra való tekintettel is jobb lenne a petárdázás helyett valami kreatívabb ördögűzést kitalálni az új esztendő kezdetére. Például a moldvai magyarok Ördög útja táncát kellene ropni és dobogni éjfél után a szilveszteri mulatságokban, mert ha kellőképp nagyot dobbantunk az egyre gyorsuló tempójú zenére, talán megszabadulunk a démonjainktól kis hazánkban.

De ne feledjük, hogy a 21. században élünk, a fogyasztói kultúra ormain. Mondhatjuk, hogy ez az ország még Kádár országa, ahol az „autó, telek, SZOT-üdülés” szentháromságának 2.0-ás verzióját éljük, és a materiális státuszszimbólumokhoz képest mellékesek a demokratikus szabadságjogok. Sajnos úgy tűnik, ez világjelenség, ahogy a manipuláció, a jól értesült tudatlanság, gyűlölködés és kirekesztés is egyre inkább az. Ezért ne hagyjuk ki a szilveszteri táncrendből a bosnyák Dubioza Kolektiv Himna generacije című szerzeményét. Szerencsére már többször jártak Magyarországon, és reméljük, jönnek is még, szükség van rájuk a józan eszünk megőrzéséhez.

Heteroszexuális házaspárként képtelenek vagyunk megérteni, miért kellene nekünk acsarkodni az LMBTQ közösségek ellen. Sosem ártottak nekünk. Sosem éreztük, hogy fenyegetnék a társadalmat, annál inkább látjuk, mennyire fenyegeti őket, ha elhatalmasodik a társadalmi diszkrimináció. Helyet kap normaszegő szilveszteri táncrendünkben az I Am What I Am című dal is.

A patriarchális, hímsovén mentalitásnak nagy divatja van most is e honban. Mi ebben is normaszegők vagyunk. Szerintünk hatalmi játszmáknak nincs helye az emberi kapcsolatokban, és senki nem csorbíthatja a másik ember méltóságát. De a mi környezetünkben is vannak, akik bántalmazó kapcsolatban élnek vagy éltek, nagyon nehéz ebből szabadulni és felszabadultan élni. Tina Turner, a rock nagymamája is szenvedett bántalmazó kapcsolatban, és óriási lelki erővel kimenekült belőle. A Proud Mary című dala nagyjából félévszázados, de most is nagyon jól lehet rá táncolni.  

Az újévet köszöntő normaszegő táncmulatság nem létezhet Afrika ritmusa nélkül. Rengeteg zene és tánc gyűjtőhelye az emberiség bölcsőjeként tisztelt kontinens. Sose feledjük, hogy bárhol, bármilyen bőrszínnel is élünk a Földön, Afrikából indult az emberiség története. A napokban elhunyt Desmond Tutu emlékére, aki félig xhosa ősöktől származott, most ennek a dél-afrikai népcsoportnak a zenéjét és táncát ajánljuk a szilveszteri mulatsághoz. (ITT megnézhető) Máskor is mondtuk, most is mondjuk, aki Afrika táncaiból csak egyet is eltáncol, örök életében érezni fogja a Föld ritmusát.

Ha pedig vége a mulatságnak és valami emelkedett újévköszöntőre vágyunk, semmiképpen ne nézzünk hervadt államfői beszédet és egyéb kedvlohasztót. Helyette, normaszegő újévköszöntőként, egy alaszkai őslakos áldást is énekelhetünk és táncolhatunk a nehézségek hárítására (példa ITT), elvégre a Föld nevű bolygón élünk valamennyien, akár tanulhatnánk is egymástól jót és szépet.

Köszönjük szertefutó témájú blogunk határokon inneni és túli olvasóinak egész éves figyelmét!

Boldog Új Évet Kívánunk!

Karácsonyi jókívánság

 

A karácsony az a keresztény ünnep, ami talán a legjobban tudott alkalmazkodni a fogyasztói társadalomhoz. Hiszen annak is fontos ünnep ez, aki Jézus születését ünnepli ilyenkor, annak is, aki a szeretet ünnepének tartja, és annak is, aki a drága ajándékok vásárlásában és halmozásában éli ki ünnepi mámorát.

Akadnak olyanok is, akik a drága ajándékok helyett azoknak segítenek, akik éheznek, fáznak és nélkülöznek.

Bárki, bármilyen módját is választja a karácsony ünneplésének, legyen boldog az ünnepe úgy, amit ő boldogságnak tekint, és fogadja el mindenki, legalább karácsonykor, ha másoknak más jelenti a boldogságot.

Boldog karácsonyt kívánunk mindenkinek!

Yinka Shonibare: Christmas Tree

A forradalmár fejedelemasszony – Margaret Mead

 Írta: Inkabringa

Ilyenkor télen olykor-olykor, hébe-hóba megcsodálhatjuk a hóesést. A hópelyhek különleges képződmények, mert állítólag nincs két egyforma közöttük. Olyanok, mint az emberek. Fogalmam nincs, hogy a hópelyhek kategorizálásában hol tart a tudomány. Azt viszont tudom, hogy az „ahány, annyiféle” emberiséget a legkülönfélébb módon csoportosítják mióta világ a világ.

Egyike volt az emberi kultúrák és minták elemzőinek a ma 120 éve született Margaret Mead. Elképesztő életművet hagyott hátra, elképesztő viták kísérték életében és azután is. Meadről minden antropológus tanul, olvassa a könyveit és a róla szóló könyveket is. Egy antropológus, aki nőként vágott bele a férfiak uralta tudományos életbe az 1920-as években, és haláláig, 1978-ig, fáradhatatlan tudományszervezőként és népszerűsítőként, témafelvetőként, tabudöntögetőként, provokátorként és humanistaként borzolta a kedélyeket és keverte fel az állóvizet.

Margaret Mead (1901-1978)

Margaret Mead korának leghíresebb és egyben legvitatottabb antropológusa volt. Így jellemezte őt Clifford Geertz 1989-ben írt tanulmányában. Az egyik legszebb emlékezés ez az írás Meadre. Szép és igaz írás, vagyis szépen megírt igazság van benne.

Mead nagyon régen született és nagyon régen halt meg, de még most is hivatkozási alap minden tévedése és minden eredménye. A kulturális antropológia fejedelemasszonya, akit Méhkirálynőnek is neveztek. Ükmamája a mai antropológusoknak. Az ő úttörése messze a tudomány keretein kívül is hat a mai életünkre.

Franz Boas tanítványa volt, 23 évesen önfejű dacossággal önálló terepmunkára ment Szamoa szigetére. Kilenc hónapos terepmunkája után két könyvet írt Szamoáról. A Coming of Age in Samoa figyelmet keltett, és élete végéig viták kereszttüzébe állította, sőt még halála után is. Életében a szexualitás ilyetén nyílt tárgyalása borzolta a kedélyeket, majd Mead halála után, 1983-ban Derek Freeman egy könyvben vitatta Mead tudományos módszereit. Ez egyébként nem kivételes a kulturális antropológiában, a reflektív és kritikus látásmód gyakorta felülírja a bálványimádást.

Margaret Mead két végén égette a tudomány gyertyáját. Fáradhatatlanul kutatott, tanított, organizálta a tudományos szervezeteket, megállás nélkül írt könyvet, tanulmányt, cikket, kiáltványt és levelet. Televízióban, rádióban, utcán, iskolában és ott, ahol épp volt, népszerűsítette az antropológiai szemléletet. Saját korának egyik médiaszemélyiségének számított. (Bárcsak most is lenne egy ilyen.) Szamoa után kutatott Új-Guineán és Balin is, összesen hat évet töltött terepmunkával az életpályáján, amivel a rekorderek között tartják számon. Tanított többek között a Columbia Egyetemen, a Stanfordon és a Yale-en, 28 díszdoktori címet kapott szerte a világban. Elnöke volt jóformán valamennyi antropológiai tudományos társaságnak. Évtizedekig folytatta múzeumi munkáját (American Museum of Natural History, New York). Egy félévszázados életműbe is alig fér bele ennyi minden.

Meadnek van néhány máig ható nagy eredménye. Bátorítást adott a vizuális antropológia fejlődéséhez, a fotót és a filmet az antropológiai kutatás elfogadott módszerévé tette. Mindmáig egy dokumentumfilm fesztivál viseli a nevét New Yorkban (Margaret Mead Film Festival), aminek az eltérő kultúrák és embercsoportok bemutatása és az ellentétek oldása a célja. Élen járt az alkalmazott antropológia kiterjesztésében is, mert meggyőződése volt, hogy az antropológusnak, tudása révén, felelőssége és lehetősége van az emberek közötti egyenlőtlenségek és meg nem értések feloldásában. A pályakezdő alkalmazott antropológus kutatóknak adott díj 1979 óta Margaret Mead nevét viseli (Margaret Mead Award). A humanitárius tevékenység egész életének motorja lett. Tulajdonképp a tudományos ténykedését és tudománynépszerűsítő munkáját is ez hatotta át. Halálos ágyáról is egy nemzetközi gyermeksegítő szervezetnek kért támogatást az amerikai elnöktől.

Geertz megírt egy személyes emléket, amikor feleségével egy balinéz faluban volt terepmunkán. Épp egy temetési szertartást vizsgáltak. Egy domb tetejére vonult a menet. Geertz állt lent, a felesége a domb tetején. Egyszer csak szétvált a tömeg, és ott állt botjára támaszkodva Margaret Mead. Egy küzdelmes terepmunka kellős közepén megjelenik egy ekkora tekintély - ez csak látomás lehet. Geertz annyira megdöbbent (talán meg is ijedt), hogy előbb felrohant a feleségéhez, hogy megerősítse, nem hallucinál, és csak utána köszöntötték Meadet. Aztán Mead elvitte őket egy helyi műkereskedőhöz ebédre. Bár akkoriban épp az európaiakat igyekeztek kitessékelni a szigetről (úgy általában a nyugati fehér embert), ők Mead révén mégis csodálatos beszélgetéshez és hasznos információkhoz jutottak.

A nők társadalmon belüli helyzete, férfi és nő kapcsolata, a gyermekek helyzete és nevelése, a rasszizmus, a mentális egészség, a generációs szakadék, a harmadik világ egyenlőtlen helyzete is örök témája maradt Margaret Meadnek. Az a nő volt, aki egy végtelenül férfiközpontú és patriarchális világban tudott saját tudományos utat törni, és saját látásmódot mutatni.

Voltak tévedései, melléfogásai, rossz értelmezései. (Ahogy más tudósoknak is.) Annyi mindent csinált egyszerre, hogy óhatatlan volt a hibázás lehetősége. A szenvedélyessége olykor elsodorta. De élete végéig bátran és őszintén állt elő addig nem tárgyalt témákkal és szemléletmódokkal, és vezette be azokat a tudományos diskurzusba. Egyike volt a tabudöntögetőknek, aki jótékonyan felrázta a beszáradt és magával elégedett akadémizmust. Margaret Mead egész életét az antropológiának szentelte hévvel, ésszel, lelkesedéssel és sosem apadó energiával. Clifford Geertz szerint bámulatba ejtő, és hálásak lehetünk érte, hogy Margaret Mead valaha létezett.

Kapcsolódó korábbi bejegyzések - Az antropológia mesterei:

Egy Kopernikuszról - Franz Boas

A sátorverő - Bronislaw Malinowski

A debatter - Claude Lévi-Strauss

A charmeur - Clifford Geertz

Szimbólumok mesterasszonya - Mary Douglas

Aki életet vitt a tudományba - Victor W. Turner

Inuit soul

 Írta: Inkabringa

Az emberi jogok világnapja van ma, ami fontos dolog, persze nem a kijelölt nap miatt, hanem az emberi jogok tudatosítása miatt. Azt hiszem, a legalapvetőbb dolog ebben a tekintetben, hogy senki ne vessen meg, ne fenyegessen, és ne alázzon másik személyt vagy csoportot.

Ilyenkor tél elején mindig olyan mintákat keresünk, akik sötétben és jéghidegben is jól érzik magukat. Mi afféle nyári lelkek vagyunk, a tél nem a kedvenc évszakunk, bár a hóesés szép, és a télben is van jó, főként az, hogy belátható időn belül vége lesz. Idén Alaszka őslakosai segítenek nekünk beletörődni a télbe, és tanulni valamit az emberi méltóságról.

Franz Boasnak szerencséje volt annak idején, hogy terepmunkája során a Baffin-szigeten összebarátkozott az inuitokkal. A hálás utókornak meg azért van szerencséje, mert ennek a terepmunkának köszönhető a kulturális antropológia létrejötte. Joggal mondhatjuk, hogy ezt a tudományt nemcsak Kantnak, hanem az inuitoknak is köszönhetjük. Bár Boas nem viselkedett mindig őslakos jogokat védő aktivistaként, de a 19. és 20. század fordulóján ez nem is volt elvárás. Az inuitok ébresztették rá saját fehér emberi hübriszére, és a kulturális antropológia a normaszegők tudománya lett. Hiszen még manapság is gyakran érzem, hogy a tőlünk eltérő elfogadása és megbecsülése normaszegésnek számít.

Az arktikus őslakosok történelméről, népeiről és kultúrájáról, emberjogi küzdelmeikről és jelenlegi életükről mindenki olvasson sokat. Érdemesek rá. Én most inkább egy zenekarról írok, a nevük Pamyua. A kedvükért szívesen ülnék egy hókupac tetején Alaszkában. Nem agyonhypolt zenekar, de ennek ellenére, vagy épp ezért, nagyon jók. Az 1990-es évek közepén alakult a zenekar, egy testvérpár, Stephen and Phillip Blanchett (yup’ik anya és afro-amerikai apa gyermekei), Ossie Kairaiuak (mindkét ágon őslakos) és Karina Møller (dán anya és grönlandi őslakos apa gyermeke) nagy közös álmából. Alaszka a lakhelyük, bár már sok helyen jártak a világban a zenekarukkal (kis hazánkban – tudtommal - még nem voltak sajnos).

Pamyua

Mindannyian gyermekkorukban tanulták meg az őslakos népek dalait és táncait, aztán egyetemen tanultak, világot láttak, és hazatértek. Az 1990-es években felvirágzott az őslakos jogok védelme Alaszkában, politikai és kulturális szervezetek alakultak. Az akkor huszonéves fiatalok e szellemi forrongásban találkoztak, és megalapították a Pamyua zenekart.

Közös volt az elképzelésük arról, hogy milyen legyen a korszerű arktikus őslakosok zenéje. Ki akartak törni abból a kolonialista ketrecből, ahogy a fehér emberek gondoltak az őslakosokra. Ennek a lényege, hogy az őslakosok sosem változnak, és nem is változhatnak, eldugott falvakban élnek elmaradottan, és nem ismerik a mikrohullámú sütőt. Az őslakos zene egyállapotú, nem keverhetik bele a világ sodrába, mert megbotránkozik a nagy fehér ember.

A Pamyua tagjai vegyes családokból származnak, vegyes kulturális és zenei hatások érték őket (érdemes Alaszka történelméről is olvasni). A Blanchett testvérek például az anyjuktól az őslakos zenéket tanulták meg, a templomban orosz ortodox liturgikus dalokat énekeltek yup’ik nyelven(!), az afro-amerikai apjukkal meg doo-wop dalokkal múlatták az időt lefekvés előtt. Az őslakos zene, a funky és a hip hop, a gospel és a jazz, meg még sok egyéb, egyformán hatott rájuk szerteágazó családi gyökereik révén. Nem voltak hajlandók ezt a világörökséget a fehér ember őslakosokról alkotott szabályaiba kényszeríteni. Ez a sok minden ők maguk, az arktikus őslakosok. Ahogy a zenekar gyökerei vegyesek, és a világ minden pontjára futnak, úgy a zenéjükben is ezt a világegyesítést keresik. Egyébként számukra az emberekkel egyenrangú az állatvilág és a természeti környezet is. Hiszen az őseikről szóló mesékből ezt tanulták.

Vállat vonnak, ha a zenepiac világzene vagy egyéb címkével látja el őket. Pierre Boulez, Bartók és mások is felhasználták távoli népek zenéjét és hangszereit. Akkor az Európán kívüli népeknek miért kellene csak a saját hangszereikkel, a saját zenéiket játszani? A zene mindenkié. A világon élő emberek – amikor épp józan eszüknél voltak – mást se csináltak, csak saját jószántukból egymással keveredtek, egymástól tanultak, és ezt a tudást mixelték.

Ezt teszi a Pamyua is évtizedek óta. Az arktikus őslakos zene alapja az a cappella és a dob. De használják az ausztrál didzseridut és az afrikai dobokat is, meg a soul, funky, gospel és más zenei stílusokat, mert felfedezik a rokonságot a hangzásban és a ritmusban, és mert azt tanítják nekik őseik szellemei, hogy az emberiség nem az elkülönülésért, hanem az összekapcsolódásért jött erre a földre. Ha nyitott füllel hallgatjuk a Cayuurlakunguur című dalukat, akkor érezzük benne a világ ritmusát, történetesen egy alaszkai változatban előadva, amihez a földgolyó legkülönfélébb helyeiről származó zenei stílusok illeszthetők. Kiváló érzékük és ízlésük van a zenei párhuzamok és összefonódások felfedezésére. A zenetudósok szerint minél többféle stílusú és műfajú zenét hallgat valaki, annál jobb lesz a zenei ízlése.

Egy zenetudós egyszer az inuit akutaq szót használta az alaszkai őslakosok zenét, táncot, mesét és az egész világot magában foglaló stílusára. Az akutaq egy gyümölcsökből, cukorból, fókaolajból, halból álló csemege, amit eszkimó fagylaltnak is hívnak. Egy másik zenetudós ezt a metaforát helyénvalónak találta a Pamyua zenéjére is. Egy egész könyvet írt a modern arktikus őslakosok kolonialista szemléletből kitörő zenéjéről, és ezzel a zenetudomány is mellé állt a Pamyua törekvéseinek.

A lemezipar skatulyáit és ízlésvezéreit úgy kerülték ki, hogy saját vállalkozást hoztak létre Pamyua Inc. néven, és megalapították az Arctic Voice Records lemezkiadót. Nem csak azért, hogy senki ne szóljon bele a zenei minőségükbe, hanem azért is, hogy segítsék az arktikus népek kulturális magára találását. Szerzői jogokhoz az arktikus zenészek, a mindent felzabáló zeneiparban, csak a Pamyua Inc. és a nyomában feltűnő őslakos jogvédők révén jutottak.

A Pamyua nem csak zenél, és őslakos maszkokban táncol a koncertjein, előadja őseik meséit, hanem szép szelíden annak visszaszerzésén dolgozik, amit az évszázadok alatt elvettek az őslakos népektől: ez az önbecsülés és a méltóság érzése. Egyébként már a szüleik is őslakos jogokért küzdő aktivisták voltak politikusként, tanárként, kultúraszervezőként. Ez, és Harold Napoleon Yuuyaraq:The Way of the Human Being című könyve adja a szellemi bázisukat. Az arktikus őslakosok, mint általában a peremre szorított társadalmi csoportok (pl. Európában a cigányok), a leginkább vannak kitéve a deprimáltságnak, önfeladásnak és deklasszálódásnak. A Pamyua nem az őslakos dallamokat akarja konzerválni, féltve a világtól, hanem őseik egykori világbarátkozó szellemét akarja visszahozni a zenéjük révén is. Jobban megőrzik így a hagyományaikat, mintha dermedt totemként vitrinbe zárnák.

Néha angol is keveredik a szövegeikbe, de ezt is csak a világbarátságosság miatt teszik, alapvetően saját nyelvükön énekelnek. Ez külön bukéja a zenéjüknek. A magyar hangzókészlet nagyon más ugyan, és ilyen mássalhangzókkal logopédushoz szaladnak e honban, de hallgassuk csak meg az Ernerpak-qaa című dalukat. Egyes részleteiben épp olyan, mintha yup’ik nyelven énekelnék a Katalinka, szállj el… kezdetű magyar gyermekdalt. Ebből senki ne vonjon le messzemenő következtetéseket, és ne is gyártson elméleteket, helyette lépjünk be mi is a világbarátságosság klubjába.

Ők maguk is úgy nevezik a zenéjüket, hogy ’törzsi funky’ vagy ’inuit soul’. Megjegyzem, Stephen Blanchett, a hangja alapján, nyugodtan nevezhető a yup’ik Tom Jonesnak, vagy Tom Jonest hívhatjuk a walesi Stephen Blanchettnek - a világbarátságosság jegyében. A Side A/Side B duplalemezükön az egyik lemezen az őslakos zenei hagyományok szerint énekelnek, a másik lemezen ugyanezeket a dalokat a nyugati kultúrkörben nevelkedettek számára is ismerős hangzásúvá teszik. Példa a Drum I Carry A és a Drum I Carry B verziója (egyébként C verziója is van), vagy a Bubble Gum A és a Bubble Gum B verziója. Az egész lemez pompás, nemes játék. A dalaikban az alaszkai Kuskokwim folyó deltájánál élő őslakosok mindennapjait is megéneklik, amibe beletartozik az üdítő ivása és a rágógumizás is. Jó humoruk van. Az sosem árt.

Amerika őslakosaitól sokat tanulhatunk. Én mindig az indiánokkal vagyok. Az Európán kívüli népek megtanulták az európai fehér ember kultúráját és tudáskincsét. Attól tartok, a fehér európai ember nagyon le van maradva ehhez képest, az övétől eltérő kultúrák tudásanyagának megismerésében. Pedig hasznára válna. Első lépésként hallgassuk nyitott szívvel a Pamyua zenéjét. A világbarátságosság jegyében.

Kapcsolódó korábbi bejegyzés:

Egy Kopernikuszról - Franz Boas

Ha eljön a Mikulás

 Írta: Inkabringa

A Mikulás felnőttként is az egyik legkedvesebb ünnepem. Most is alig várom. Kedves magánünnepünk. Vallásos nem vagyok, de Szent Miklós tettei igazán lenyűgöznek. Erről már írtam a blogban ITT. A gyerekek még talán értik az üzenetét az öntelt, kérges lelkű felnőttekkel szemben.  

Épp ezért döbbenten olvastam, hogy kis hazánk egyik fura ura felháborodott, hogy a Mikulást, „gyermekeink legkedvesebb ünnepét” is megzavarják. Egy másik politikus meg attól borult ki, hogy a járvány miatt nem parádézhat az iskolai Mikulás ünnepen.

Erről pedig eszembe jutott egy régi Mikulás-történet.

Több mint tíz évvel ezelőtt történt ez az eset, 2010 decemberében. A mai országló urak hatalmának hajnalán. A médiahatóság audiovizuális pályázati intézményében dolgoztam. Megjegyzem, nem voltam elragadtatva ettől a műintézménytől, akkor döntöttem el, hogy ahova a politika (abban az értelemben, ahogy Magyarországon értelmezik: korrupció, manipuláció, rajongás, gyűlölködés, a valódi közügyek iránti teljes közöny) beteszi a lábát, én onnan távozom. Tíz éve hátrálok. Csak már nincs hova. Tény, hogy a hazai médiahatóság sosem volt egy matyó hímzés, de ami a 2010-es választások után jött, az minden addigit alulmúlt.

Fotó: Richard Kalvar

A Mikulást minden évben megünnepeltük a munkahelyen. Az volt a szokásrend, hogy az új dolgozókat kérték fel Mikulásnak és krampusznak. Ez afféle beavatási szertartás volt. Abban az évben két lány lett a krampusz és egy ifjú jogász a Mikulás. Ezt az ünnepet mindenki szerette. Vidámság, nevetés, bolondozás, kuglóf, habos kakaó és a gyerekek tüneményes Mikulás-szeretete lengte át a teret. Most is erre készültünk. Senki nem sejtett semmit. Munkaidő után elhozzák majd a kicsiket, és lesz egy önfeledt délutánunk: erre készültünk. Nem így lett. Egy irodaépületet bérelt ez az intézmény a belvárosban, több szinten dolgoztunk. Délután jött a telefon, hogy a frissen kinevezett főnök egymás után hívja be az embereket és kirúgja őket. Olyanokat is, akik hosszú évek óta ott dolgoznak, speciális tudásuk és tapasztalatuk van, és a munkájukat mindenki elismeri. Teljes volt a döbbenet. Kitört a pánik. Mi, a Mikulás ünnepség szervezői, nem tudtuk, mit tegyünk. Egy órán belül itt lesznek a gyerekek, akiknek épp most rúgták ki a szüleit. Mindenki azt mondta, még a kirúgott szülők is, hogy a gyerekektől nem vehetjük el a Mikulást. Hetek óta ezt várják. Majd jött a hír, kirúgták a krampuszlányokat. Aztán robbant a bomba: kirúgták a Mikulást. A krampuszok vállalták így is, a gyerekek kedvéért, de az ifjú jogász feldúltan elviharzott, rá ne számítsunk. Igazi mészárlás zajlott egy óra alatt, majd a főnök hazament. Alig maradtunk, és akik maradtunk, nem tudtuk miért, és folytatódik-e a kirúgás. Fogalmunk nem volt róla, hogyan tudunk így majd dolgozni.

Az első gyerekek ekkor már megérkeztek. Csillogott a szemük, csupa mosoly volt az arcuk – nem lehetett azt mondani nekik, hogy most nem jön a Mikulás. Pedig nem találtunk másik Mikulást. Többen hazamentek, mások kiborultak és őrjöngtek vagy sírtak. A szó szoros értelmében használhatatlanok voltunk. Végső kétségbeesésünkben az irodaépület portását kértük meg, ő nem tartozott a mi cégünkhöz, legalább nyugodt volt. Egy fiatal srác, akinek csak a bulizáson meg a csajozáson járt az esze, a Mikulás szerepéhez nem volt semmi kedve. Addig dudorásztunk neki, hogy beleegyezett, meg aztán tetszett is neki, hogy minden nő hősként tekintett rá. Jó buli, majd elmeséli a haveroknak. Sebtében beöltöztek a krampuszlányok és a portásfiúból lett Mikulás. A gyerekek akkor már boldog izgalomban ott tolongtak a teremben.

Belépett a portásfiú, Mikulás jelmezben, a kicsik felugrottak a helyükről, ujjongva köszöntötték, persze akadt, aki sírva fakadt. Olyan érzelmi áradást senki nem tapasztalhat meg, mint egy Mikulás. A Mikulásunk lerogyott a székre és kinézett ránk: látszott rajta, hogy életében nem volt még így megijedve. Aztán zavartan köszönt, körbenézett, és akkor megértette, mi történt itt az előző órában. Látta a gyerekeket, mind őt nézték csillogó szemmel, várakozással, és látta a kisírt szemű, megalázott, kétségbeesett szüleiket. Egy pillanat alatt nőtt fel a szerepéhez, és vált nyegle srácból jóságos Mikulássá. A gyerekek, ahogy mindig, sorra elé járultak, énekeltek, verset szavaltak, átadták a rajzukat, amit neki, csakis neki készítettek, megsimogatták, elmondták mennyire várták és mennyire szeretik, és ígérték, jók lesznek. Mi, felnőttek, a könnyeinket nyeltük.

Hétfőn a főnök azt mondta, hogy elfelejtette, hogy aznap van a Mikulás, de ezt akkor sem halaszthatta volna el. Így kellett lennie, és ne aggódjunk, most egy ideig nyugalom lesz. Én akkor felmondtam, volt, aki később követett, nyilván a következő körben úgyis sorra kerültünk volna, ahogy a maradók közül mások is. Egyébként nem olyan soká az igazgatót is kirúgták, ennyi volt a feladata: a tisztogatás.

Ilyen emlékekkel a hátam mögött azt mondom, jobban teszik a mostani országló hatalom urai és hű csatlósaik, ha a Mikulásnak még a nevét sem ejtik ki, mert csak a szégyen marad utánuk.

De nem akarom komoran zárni ez a bejegyzést. Nemrég történt ugyanis egy Mikuláshoz illő csodás élmény. A családban van két kisgyerek, testvérek, egyikük óvodás, a másik bölcsődés. A Diótörő – életkorukhoz igazított - rövid történetét már diafilmről ismerik. Minap részleteket mutattunk nekik Csajkovszkij zenéjéből. Még sosem hallották. Nem számítottunk ilyen reakcióra. Amikor felcsendült a zene, a két gyereknek kerekre nyílt a szeme, az ámulat öröme jelent meg az arcukon. Egymás után hallgatták meg újra és újra a zenerészleteket, nem tudtak vele betelni. Lefekvésig minden Csajkovszkij zenéjéről szólt.

Most, Mikulást várva, a felnőtteknek is meg kellene próbálni úgy hallgatni Csajkovszkijt, ahogy a gyerekek teszik. Közben lehámozzák magukról az önteltség, önigazolás, a felnőtt mindentudás gőgjét, elengedik az összes sztereotípiát, haszonlesést, rosszindulatot, bosszúvágyat és megalkuvást, és próbálják megtalálni a lelkük mélyén megbújó, a világra nyitott szívvel rácsodálkozó kisgyereket.

És akkor eljön a Mikulás…

Kapcsolódó bejegyzés:

Nicolas, sancte

Pécs - Mollináry Gizella

Írta: BikassyGergely

Pécsről írva, Pécs múltjáról kutatva, fikciót és valóságot vegyítve lehetetlen szembe nem találkozni a legkülönösebb életű magyar írónővel. Mollináry Gizella élete borzalmakban, nyomorban, majd jólétben, majd megint nyomorban kitalálhatatlan. 

Mollináry Gizella (1896-1978)

"Törvénytelen" születésű, lelenc, majd tolonc, az első világháború éveiben fiatal lány. Laktanya-mosónő, tisztek szeretője. Négy elemivel a Népszava munkatársa, Balassagyarmatnál a cseh megszállók ellen küzd. A Horthy korszakban bebörtönözték, verték, Jugoszláviába menekült. Ott előbb egy dúsgazdag műgyűjtő felesége, majd egy híres pécsi vizsgálóbíró a második férje. (Pécset 1921 augusztusáig a szerbek tartották megszállva: Mollináry Gizella az oda menekült baloldali magyarokkal együttműködött a baloldalnak is helyet adó szerbekkel.) A híres vizsgálóbíró hamar hazatért, konzervatív jogász volt és maradt, s mivel az első férjhez hasonlóan ő gazdag ember volt, a sokat büntetett kalandos életű Mollináry Gizella végre nyugalmat lelt mellette. Addig főleg röpke versei jelentek meg magyar- és szerbországban, most gyorsan önéletrajzi regényfolyamba kezd, melynek első, vaskos kötete szenzációs siker lett. A cím is figyelemreméltó: "Betévedt Európába". Mások mellett Szerb Antal méltatta, a szerző életét és kicsit művét is Kassák Lajos fiatalságához hasonlítva.

A sors tovább tépte és sújtotta Mollináryt, lehetetlen felsorolni a sok börtönt,  testi és szellemi verést, kínzatást, betegséget és menekülést, ismét nyomort. Első nagy önéletrajzi művének értékét sok többi írása meg sem közelíti. Irodalomtörténész és esztéta sokat elemezhetné: nem teszik. A zaklatott életrajz, a páratlan életút talán már nem az irodalom és irodalomtörténet tárgya. Páratlan életút, mondom: kitalálhatatlan. Elég most annyi, hogy 1956 után nem nyomorgott tovább, megtűrték:  írásai - versei - gyakran jelentek meg: de csak a katolikus Vigiliában. Kis olvasótábora ismerte és becsülte - haláláig.

Pécs nem ismeri és nem becsüli, hiszen a megszállt városban engedélyezett magyar nyelvű lapokban baloldali cikkeket írt. (A nem megszállt Magyarországon erről szó sem lehetett.) Jogász férjének bátyja egyébként  Pécs legismertebb, legtöbbet dolgozó híres templomi festője és szobrásza: Gebauer Ernő. Vele az egész város gazdagon tele van, nevét nem szégyellik - bár Pécsen kívül senki nem ismeri. 

Mollináry Gizella, a sokat üldözött, különös életű író azonban Pécs nélkül, és Pécsen túl is nagy figyelmet érdemel(ne). Mindig lesz utókora, s talán mindig üldöznék és vernék, ha rég meg nem halt volna...

Akikben bízom

 Írta: Inkabringa

Akikben bízom. Akik viszik hátukon a társadalmat. A társadalom hol gondol rájuk, hol nem. Kampányszerűen történik ez is, mint minden e honban. Ma van a napjuk. Szabadnapot kapnak. Többségük jutalmat, elismerést nem. Megszokták. Sosem kapnak. 

Személyes ismerőseim, barátaim. Szociális munkások, szociális gondozók. Tisztelem őket, de nem a pénzük, nem a rangjuk, nem a befolyásuk miatt (őszintén szólva emiatt már alig valakit). A tiszteletem a munkájuknak jár, és a kiszolgáltatottak segítése iránti elkötelezettségüknek. 

Azoknak a személyes ismerőseimnek, barátaimnak, és a személyesen nem ismert kollégáiknak, akik  gyerekek, hajléktalanok, menedékkérők, kirekesztettek, a mélyszegénységben élők és az idősek sorsának jobbra fordulásán dolgoznak, a legnagyobb tisztelet jár. Egyszer talán eljön majd a társadalmi rádöbbenés, a nekik címzett napokon túl is, mekkora szükség van rájuk. 

Nincs időnk írni most a blogba, jóformán élni sem. Néhány nap múlva ismét jövünk. Addig is néhány korábbi bejegyzésünket ajánljuk olvasásra azokról, akikben bízom, akikben bízhatunk.

Példa a teljességre

Hétköznapi bringások

Ahogy az amőba mozog

Pécsi ólomkatonák

Írta: BikassyGergely

A Dél-Dunántúl legszorgosabb prózaírója Bertha Bulcsu volt. A hatvanas években szerkesztőként dolgozott majd minden pécsi napilapnál, egyszersmind a Dunántúl, majd a Jelenkor pécsi folyóiratnál. Évtizeddel később már a budapesti irodalmi lapok munkatársa, szerkesztője. Akkor már Óbudán élt. Önmagát - kevés regénye ellenére - egyértelműen novellistának tartotta, jogosan. Emellett igazi publicista: vad és országos vitát váltott ki "Kesudió" című Élet és Irodalom-beli írása.

Bertha Bulcsu (1935-1997)

Bertha Bulcsút, mint szépírót talán (méltatlanul, vagy nem) elfelejtették, bár remélem, a pécsi könyvtárakban ma is gyakran kölcsönzik. Utókora azonban létezik, a "halhatatlanok" Digitális Akadémiája számon tartja összes műveit. Talán irodalmi- művészeti portréi igazán maradandóak, több kötetben sem férne el mind. Pécs-Baranya irodalmi fénykora éppen a hatvanas-hetvenes években világított a zeniten. Bertha személyesen ismert minden baranyai írót és költőt, mindenről aznap értesült, és a legtöbb kulturális eseménynek résztvevője is volt.

Weöres Sándornak három vagy négy korai verseskönyve jelen meg Pécsett. A "Bóbita" bábegyüttes 1965-ben alapult a városban. Weöres 1943-ban elköltözött, majd egy hosszabb (?) 1946/47-es ottléte után igazán már soha nem volt pécsi író. Korai éveit Bertha Bulcsu inkább csak közvetve, a mindvégig a városban maradt Várkonyi Nándor és Csorba Győző emlékein keresztül, emlékei segítségével ismerhette. Csorba Győzőnek közeli ismerőse volt, sőt barátja lett. Két nagyobb irodalmi interjút is szentelt neki. Ezeket minden érdeklődő elolvashatja a Digitális Akadémia honlapján. Most azzal csinálnék kedvet az olvasáshoz, hogy elmondom: Csorba Győzőnek felnőtt korában is sokáig ólomkatonák sorakoztak az ablakpárkányán. Aztán egyszer csak eltűntek. Erről is lehet olvasni BB irodalmi interjúiban, természetesen magam is innen tudom.   Olvassuk.  

Halottak napján a köztünk élőkért

 Írta: Inkabringa

Halottak napján elhunyt szeretteinkre emlékezünk. Nem erről fogok most írni, hanem azokról, akiknek a szeretett halott hiánya évek-évtizedek múlva is fájdalmas: a gyászolókról. Látszólag profán a téma, de nem győzöm mondani, az emberi méltóság ilyen profán, hétköznapi szinten mutatkozik meg leginkább.

Történt ugyanis, hogy egy kisváros a keleti végeken megszervezte a halottak napi temetőlátogatás rendjét. Ez helyénvaló. Eddig azokat engedték csak be autóval a temetőbe, akik idős hozzátartozójukat szállították. A fiatalabbak, bármennyire is zokon vették, kénytelenek voltak két lábon járni, menni, sétálni, amiről tudván tudom, hogy az autósok széles körében mérhetetlen nagy szégyennek számít. Látom, sokan milyen büszkén ülnek a drága verdájukban, és milyen nehezen viselik, amikor státuszszimbólum nélküli szimpla járókelővé kell válniuk. Bár kondíciójuk megőrzése céljából vagyonokat költenek fitnesz- és konditermekre, negyedóra gyaloglást is méltatlannak tartanak és roppant megerőltetőnek. Ez számomra röhejes ellentmondás, de én megátalkodott normaszegő vagyok. Elvem, hogy akinek nőtt két lába, és azok nem rogynak össze alatta, használja ezt a természetes tüneményt a helyváltoztatásra.

A felháborodást nem is az autójukhoz ragadt járni képesek temetői sétára bírása váltja ki belőlem. Az annál inkább, hogy azokat az idős embereket kényszerítik (akár több kilométeres) sétára, akiknek már néhány méter is megerőltető. A kisvárosban az idei rendelkezés szerint ugyanis autókat csak mozgáskorlátozott igazolvánnyal engedtek be a temető területére a halottak napi hosszú hétvégén. Ebben még nincs kivetnivaló, bár eltér a korábbi években megszokott rendtől. Az már felháborító, hogy a helyi újságban és televízióban (a kormányzó hatalom szócsöveként mindkettőben földi Paradicsomként jelenik meg a kisváros) erről semmilyen előzetes tájékoztatást nem adtak. Hogy elfelejtették, vagy hirtelen jött hatalmi rendvágás eredménye ez a szigor, fogalmam sincs. Méltatlan és megalázó volt – a világjárvány miatt már így is épp elég kirekesztést megtapasztalt – idős emberekkel szemben.

Sorra fordultak vissza a kétségbeesett hozzátartozók a sírdogáló idősekkel, akiknek mozgáskorlátozott igazolványuk ugyan nincs, de magas koruk miatt már jártányi erejük sincs. Akadtak, akik lebeszélhetetlen dacos akarattal nekivágtak a kilométeres útnak, vonszolódva és küszködve, az értük aggódó, és a méltatlanság miatt felháborodott hozzátartozóik támogatásával, hogy megálljanak a házastársuk, szüleik, gyermekük, testvérük, bármilyen szerettük sírjánál. A hivatali bumfordi, figyelmetlen, rendpárti tahóság ékes példája ez az eset. Elég lett volna egyetlen mondatos időben történő tájékoztatás a halottak napi temetőlátogatás autós korlátozásáról. Akkor a családoknak lett volna ideje, hogy megszervezzék, hogy az autós korlátozások előtti vagy utáni időszakban vigyék ki temetőlátogatásra idős hozzátartozóikat. Akkor nem érzik megszégyenítésnek az idősek, hogy ők már megint ki vannak utasítva valahonnan, és nem teszik kockára kevéske erejüket, akik mégis nekivágtak a gyaloglásnak. Hiszen hetek, hónapok óta várták, hogy megállhassanak szeretteik sírjánál. Vagy eztán már sosem látogathatják a temetőkertet, ha nem képesek kilométeres gyaloglásra életük kockáztatásával? Egyszerű halandó ezt nem tudhatja.

A világjárvány miatt az idősek jó ideig teljesen el voltak zárva a világtól. Ők már nem tudnak csak úgy kimenni a temetőbe, hogy virágot vigyenek a szeretteik sírjára. Minden évben ez egy kivételes alkalom erre, amikor a gyerekeik, unokáik is kapnak arra szabadidőt, hogy a temetőt végigjárhassák idős hozzátartozóikkal. Gyönyörű, napos, meleg idő volt, legalább a természet segített nekik, ha már a helyi rendteremtő korifeusok az álszent mondatokon túl továbbra sem képesek a keresztényi egymáshoz fordulás szép erényét gyakorolni. Egyébként ehhez kereszténynek sem kell lenni. Ehhez elég az emberségesség.

Felejtés, 1944 június

Írta: BikassyGergely

Pécsen és Mohácson, a közelmúlt idők abszurdjában  játszódó történeteket írok. (Az epizódok egy része megjelent a nuuvella.hu honlapon.) Néhány abszurd jelenségre máris rábukkantam. A Mecsek az ország legsétálhatóbb hegye. Hihetetlen gazdagság lobog ösvényben és növényekben. A Mecsek flórájának-faunájának legnagyobb ismerője a Nagy Lajos Gimnázium botanika-tanára, Horváth A. O. paptanár volt. Nemzedékek dicsérték. Elfelejtették? Talán nem.

Kevesen ismerik egy pécsi városi könyvtár 1943. őszi megnyitását, melynek Csorba Győző és dr. Weöres Sándor, doktorátusát Pécsen megszerző fiatal költő lett első igazgatója. (W.S. épp a kinevezése után Budapestre távozott, hivatali munkát még könyvtárban sem tudott-akart végezni.)

A legijesztőbb felejtés természetesen 1944 júniusára és július első napjaira vonatkozik: a pécsi zsidók gettósítására. A mohácsiakkal és Pécs környékiekkel együtt kb. ötezer embert szállítottak lezárt vagonokban a német haláltáborba. A "munkát" magyar városi tisztviselők és magyar csendőrök végezték.

Kerestem mindennek nyomát némely pécsi emlékezésben. Alig találtam. A város kulturális életének, és általában irodalmának van egy legendás, rejtett, majdnem elfelejtett alakja, Bajor László kritikus. A későbbi Jelenkorban sem írt sokat, de néhány költő mesterének, tanárának tartja. A pécsi kultúra afféle szürke eminenciása. Az ő későbbi (nem túl hosszú) emlékezéseiben minderről semmi nem szerepel. Igaz, katona volt épp azokban a hetekben, bár az is igaz, évekkel később valamit tudnia lehetett volna valamiről. Nem tudott? Potomság?

Hosszabb, bővebb, részletes, a szerző egész pályáját és működését alaposan áttekintő memoárkönyv (igen, önálló kötet) Csorba Győző emlékezéskönyve, önéletrajza. Évtizedekkel ezelőtt jelent meg.(Csuhai, akkor fiatal irodalmár beszélget vele, több száz oldalon át.) Csorba Győzőt nem kell bemutatni. Városi hivatalnok volt 1943-ig, onnan kezdve könyvtáros, majd a Jelenkor egyik vezető munkatársa. A legenda szerint egész életében két hétnél több időt sohasem töltött a városon kívül. Maga is jelentős, becsült költő, Weöres Sándor és mások baráti munkatársa. Élet-elbeszélése alapmű. Pécs irodalmi életét jobban sehol sem lehet megismerni. Minden benne van, ami a város kultúráját illeti. Személyek, események, lap- és könyvtár alapítások, minden. --- Csak 1944 júniusáról nem tesz említést. 

Ötezer embert elhurcolnak, vagyonukat elrabolják, lakásukat az állam lefoglalja, de magánfosztogatók is derekasan, sebesen rabolnak, zajlik a város történetének pár szennyes emlékű hete. 

Csorba Győző erről nem beszél. Lehet, hogy tán emlékezne valamire, de az életút riportere, az ifjú Csuhai sem kérdezi. Sokat és jól kérdez, erről semmit. Így aztán ebben az értékes, mellőzhetetlen pécsi élet- és kultúrtörténetben nagy fehér folt marad. Titokban marad? --- Nem tudok mást mondani, pláne kérdezni. Kérdezzenek a pécsiek.

A méltóság édes madara

 Írta: Inkabringa

Jó ideje nem befolyásolnak a társadalmi elvárások, de érdeklődve figyelem, másokra milyen hatással vannak. Más mércével mérek. Vademberségem egyik bizonyítéka, hogy nem használok Facebookot, így a világot sokkoló nagy leállás semmiféle hatással nem volt rám. Pedig világot megrázó borzalom lehetett, mert ötből három újságcikk ezzel foglalkozott. A klímaváltozás persze még ennél is nagyobb veszedelem. Ha a saját kis életterünktől hihetetlenül messze levő korallzátonyok elpusztulnak, vagy a sarkköri jég elolvad, az ránk is hatással lesz. Sokkoló hatással. 

Rang, pozíció, vagyon, pénz, befolyás nem tud meghatni. Hitelesebb mérce az emberi méltóság. Jó nehéz fogalom, néha kétségeim vannak, hogy a 21. század embere megtud-e vele birkózni. S ha már az emberi méltóságnál tartunk. Minapi hír, hogy egy villamoson meghalt egy ember. A hír nem arról szólt, hogy az utasok fejvesztve ügyetlenkedtek, szaladgáltak, kétségbeesve segítséget hívtak: egyáltalán nem érdekelte őket, hogy mellettük egy embertársuk haláltusáját vívja, és egyedül, sötét közönyben távozik az élők világából. Senki nem akadt, aki próbálta megmenteni az életét, de legalább felé hajol, és a kezét fogja, hogy méltósággal távozhasson a földi világból.

Kép: Dariusz Klimczak

Szerencsére van kiváló példa is az emberi méltóságra. Évekkel ezelőtt kapcsolatba kerültem az idén tíz éves BAGázs Egyesülettel. Találkoztam ott banki tisztviselővel, aki ráunt a pénzére büszke emberek önteltségére. Találkoztam jól menő üzletemberrel, aki a gyermekeinek meg akarta mutatni, hogy van másféle élet is a sajátjukon túl. Segíteni akartak azoknak, akiknek senki nem akar segíteni: a szegregátumban élő cigányoknak. Ez nem leereszkedő segítség, amit a jobb sorban élő mindentudó nyújt a nincstelen tudatlannak. Ez kölcsönös viszony. Ők tudtak adni valamit szakértelmük révén a bagi cigányoknak, és a bagi cigányok másféle tudással viszonozták ezt, ami meg az ő életükből hiányzik.

Amikor először voltam a bagi telepen, ez a kölcsönös egymásra támaszkodás jelentette a legnagyobb élményt. Egyenrangú viszonyok fesztelensége. Ez szédítően unikális. Valóságos katartikus élmény. Az emberi méltóság édes madara természetesen röpködött közöttük. Amikor a több nyelven beszélő fiatal diplomás tanácsot kér és kap a nyolc általánost felnőttként befejezni akaró családanyától. Majd ő ad tanácsot más témában a családanyának. A BAGázs révén az emberi méltóság oly igen áhított tapasztalása a mindennapok része egy darabka területén ennek a társadalmi elvárásokba hibbant országnak. El sem képzeli kis hazánk népe, micsoda tekintélyt parancsoló érték ez. Az összes rang, pozíció és vagyon elbújhat mögötte. Meseszép távlatot adhatna a 21. századnak.

Kapcsolódó korábbi bejegyzés:

Méltóság

Felvilágosult zene

Írta: Inkabringa

A zene mindenkié. Ez nagyon szép mondat. Az is jó, ha mindenféle zene a miénk. Mert mi a jó abban, ha valaki csak punkot hallgat, más valaki meg csak Bachot? Csodálatos élményektől zárják el magukat. A zene a mindenség és a szabadság élményét adja. Nem győzöm mondani: a zene az emberiség egyetlen mentsége minden ostobaságára. Ha elborzadunk az emberiség tevés-vevésétől olykor, jusson eszünkbe, hogy a zene is az embertől jön. Attól tartok, én képtelen vagyok mizantróppá válni.

A zene a szabadság érzetét adja nekünk. Épp ezért elborzasztó, ha műfaji kategóriákba és fogyasztói kasztokba zárják, ha a száraz etikett és az ostoba konzumszabályok korlátozzák. Én attól is elborzadok, ha a Zeneakadémián a sznob etikett ürességét érzem meg valakiben, és nem azt, hogy a zene szárnyalásáért van ott, és az is meghökkent, ha egy rockkoncerten az üvöltés és a gitár szétverése jelenti a szabadság csúcsfokát.

Számos olyan klasszikus zenész és zeneszerző van, aki kék haj és tetoválások nélkül is formabontóan szemtelen és vérfrissítő megújulást hozott a zenébe. Például Pierre Boulez igazi krakélere és forradalmára volt a zenei befogadás megújításának. Jó sok szabálykövető felhorkant azon, hogy Mozartot, Beethovent és kortárs zenét vezényelt földön heverésző hippik előtt decens koncerttermekben.

Ugyanakkor a klasszikus zene előadóhelyei a pózos feszengés netovábbjai egyes esetekben. A közönség már kisded gyermekként megtanulja, hogy egy koncertteremben semmiképpen ne kerüljön a zene hatása alá, csak szépen viselkedjen, ahogy a klasszikus zene kasztszabályaihoz illik. Miközben a klasszikus zene közönsége hihetetlen szenvedélyesen szereti a zenét, érti és ismeri. (Egyébként a jazz rajongói is ilyenek.) Ez a szabályrengeteg a kaszton kívülieket elidegeníti a klasszikus zene hallgatásától is, pedig Mozart zenéje minden érző emberi lelket a mindenségbe emel. Boulez és Leonard Bernstein, vagy napjainkban Fischer Iván és mások, ezeket az elidegenítő feszengéseket és szabályba zárt zenei élményeket akarták és akarják elűzni a klasszikus és kortárs zenétől. A klasszikus zene nem a kiváltságosoké: a zene mindenkié.

Bizonyos értelemben ennek a hagyománynak folytatója egy brit zenekar, az idén 35 éve alapított Orchestra of Age of Enlightenment (röviden: OAE). A Felvilágosodás Korának Zenekara. A mai kort nem szokás a felvilágosodás korának nevezni, bár mindenki tudja, hogy mindennél nagyobb szükség lenne egy felszabadítóan életmentő szemléletváltásra.

A felvilágosodást manapság legfeljebb a szép számú spirituális eszme általi megvilágosodásként értelmezik, a rációt és a tudást pedig a praktikus hasznosság váltotta fel. A haszonelvűség a legfőbb igazodási pont az élet minden területén. A mai kor embere büszkén uralja az „itt és most”-ot, de a jövőképe a „majdcsak lesz valahogy” zavara. Az a repesve a jövőbe látó optimizmus már hiányzik a mi korunkból, ami a felvilágosodás korában még megvolt.

A Felvilágosodás Korának Zenekara vajon miért választotta ezt a furcsa nevet? Egyrészt az a kor, amiben élünk, a felvilágosodás idején született meg. Más kérdés, hogy most már rálátunk azokra a problémákra, melyek a felvilágosodás korában jelentek meg és mára szörnyeteggé váltak (pl. klímaváltozás, profitéhség).

Másrészt a zenekar fontosnak tartja a tudomány és a zene, a tudás és a művészi kreativitás egymást erősítő ötvözését. A tudomány rangot kapott a felvilágosodás korában. Az OAE szerint a tudás – minden ellenkező tapasztalatunk ellenére – még mindig fontos érték. A zenekar előadásain a fizikáról, az univerzumról, vagy épp a vírusokról, netán a mesterséges intelligenciáról tudhatunk meg többet a zene révén. (Példa ITT)  A felvilágosodás korától kezdve avatkozik be az ember a természetbe drasztikusan. A maga képére akarta formálni. Már látjuk, ez hova vezet. A Felvilágosodás Korának Zenekara az ember számára gyakran vad és veszélyes természetet élhetővé és barátságossá teszi, anélkül, hogy leigázná és kizsákmányolná. Mindezt Mozart, Haydn és Beethoven zenéjén keresztül (ITT).

Az Orchestra of Age of Enlightenment is azt vallja, hogy a zene mindenkié. Alapvetésük a zene demokráciája, és a zene demokratizmusa. Elvégre a parlamentarizmus is a felvilágosodás idején jött létre. A zenekar alapításakor eldöntötték, hogy a hagyományos kereteket több tekintetben is átlépik, sőt, áttörik. Például nincs vezető karmestere a zenekarnak, a repertoárról és minden fontos dologról a zenekar egésze dönt. Teljes demokratizmust próbáltak ki egy nagy zenekaron belül és sikerrel jártak. Meghívott karmestereik és szólóművészeik vannak, az ő személyükről is a zenekar dönt.

Örömteli magyar vonatkozás, hogy a zenekar egyik oszlopos tagja az erdélyi születésű Debreczeni Kati. Ujszászi Kinga, a budapesti Zeneakadémiáról indult barokk hegedűművész, az OAE egyik zenei nagykövete. Schiff András és Fischer Iván kiemelt művészvendégeik, akikkel rendszeresen és szívesen dolgoznak együtt. Ez nagy szó, mert a zenekarnak a zenei kvalitásokon túl az innovatív szellem és a kísérletező kedv, a korhadt kereteken való átlátás is fontos szempont a vendégművészek kiválasztásában. Például Schiff András és az Orchestra of Age of Enlightenment idén megjelent közös lemezén Brahms műveket adnak elő. Érdemes meghallgatni. Schiff András Brahms-elemzései pedig felérnek egy felvilágosodással.

Fischer Iván a zenekari koncerthelyzetek tágítását és demokratizálását próbálgatja a Felvilágosodás Korának Zenekarával. Például időnként arra buzdítja a közönséget, hogy ha tetszett nekik a zene, nyugodtan tapsoljanak a tételek között is. Engedjék el magukat és élvezzék a zenét. Ez merőben ellentétes a nekünk kisdedként megtanított koncertlátogatói attitűddel. Hozzáteszem, amit Fischer Iván itthon és a világban bárhol művel a zene befogadásának kitágításáért, az szintén felér egy felvilágosodással. Az pedig külön öröm, hogy az OAE már többször koncertezett kis hazánkban, és remélem, jönnek is még. Akár egy romkocsma turnéra is jöhetnének a budapesti éjszakába. A zenekarnak az ilyen helyszín egyáltalán nem idegen.

Ugyanis a demokratikus szemléletükből következik, hogy nemcsak a világhírű koncerttermek a kizárólagos desztinációs pontjaik. Legalább ekkora ambícióval és buzgalommal akarják bevenni a klasszikus zene számára még érintetlen területeket. Ezért évekkel ezelőtt elindították The Night Shift című programsorozatukat, amit máig nagy sikerrel folytatnak. Ahelyett, hogy megdorgálnák a fiatalokat, hogy kerülik a klasszikus zenét a koncerttermi feszengés miatt, ők utánamennek a fiataloknak a kocsmákba, klubokba, éjszakai szórakozóhelyekre hangszereikkel és a több évszázados zeneművekkel, hogy bebizonyítsák, a zene műfajtól és kortól függetlenül felszabadító és örömteli. Az est végére a másféle bulikhoz szokott fiatal közönség önfeledten énekli a barokk kor életigenlő dalait. (Példa ITT és ITT)

A klasszikus zene népszerűsítésének két kitaposott útja van: klasszikus zene diszkóritmusban, vagy popdalok szimfonikus zenekari kísérettel. A Felvilágosodás Korának Zenekara merészen más utat választott. A kezdetektől ragaszkodnak ahhoz, hogy a zeneművek korának megfelelő hangszerekkel és hangszereléssel adják elő a repertoárjukat. Kutatnak, gyakorolnak, újabb és újabb felfedezéseket tesznek a régi korok zenei világában. Hihetetlen izgalmas és formabontó, amit csinálnak. Állhatatosan bemutatják és magyarázzák a korabeli hangszereket és azok megszólaltatásának módozatait (ITT), ahogy a klasszikus zene műfajait, a zeneelmélet alapjait is csodás kis zenei esszékben foglalják össze (ITT). Schiff András jellemzése szerint kollektív intellektusuk van. 

Az a felvilágosodás, amit az Orchestra of Age of Enlightenment – immáron 35 éve – képvisel, elképesztően vonzó és varázsos. A tudás érték. Az öncélúvá váló szabály csak ketrec. A zene mindenkié. Tegyük hozzá ezeket is a 21. századi felvilágosodáshoz szükséges cókmókunkhoz.

Kapcsolódó korábbi bejegyzés:

A renitens kortárs - Pierre Boulez

           

Jancsó Miklós 100

Írta: BikassyGergely

Jancsó Miklós száz éves! Az ÉS-ben Gelencsér Gábor alapos értékelő cikket, kisebb tanulmányt közölt róla. Végigelemzi, mivel újította meg Jancsó a magyar filmet, hányszor is hogyan újította meg saját filmalkotó múltját, stílusát. Többször is, szerencsére. (A Filmvilág összeállítását még nem ismerem.)

Jancsó Miklós (1921-2014)

Nagyon régen, a hatvanas évek legelején láttam az Egyetemi Színpadon korai rövidfilmjeit. Képzőművészekről. Ezekben volt mindenfajta rossz, művészkedő, patetikus és szájbarágó. Sok olyan stílusjegy, amit nemsokára teljesen elvetett, eldobott. Első játékfilmje is tehetségmentesnek látszott. Csak harmadik játékfilmje lett  olyan, amire mindenki felfigyelt, az Oldás és kötés. Aztán gyorsan két, mára filmtörténeti súlyú remekmű, a Szegénylegények és a Csillagosok, katonák. Hihetetlen feszültség, filmdrámaiság áradt belőlük. Töredezett dialógusok, balladisztikus elhallgatások, másként mint filmen kifejezhetetlen súlyok. Kísérőzene nincs, a szél süvít, egyszavas parancsok, és lövések zaja. Fekete köpenyesek vonulása. A hagyományos lélektani motivációk teljes hiánya. Valami szenvtelen könyörtelenség. 

Később sokféle filmstílussal bővültek a művei. A pátosz kezdett belopózni, de inkább annak paródiája. Forradalmak, lázadások, bukások. Sok halott, még több feltámadás (szó szerint: mint a gyerek-háborús játékokban, mindenki feltámadhat. Sok-sok vállaltan festett vér. Ami különös: ettől még drámaibb lett minden. Itt gyakran becsapják a nézők naivitását. Jancsónál nem lehet senki naiv, aki az maradt, kiléphet a filmjeiből.

Rómába költözött, olasz filmjei tehetségesek, de nem arattak sikert. Nem mindent tudott megértetni az ottani filmemberekkel, talán a nézőkkel sem. Hazatért, aztán megint elment. Közben itthon bújócskát és "ki csapja be a másikat" játékot játszott a kulturális vezetőkkel. Volt, amikor nem tudott nyerni.

Hetvenedik éve után hirtelen egész különös és páratlan módon váltott. Innen csak fekete humorú, harsány paródiákat készített, egymás után hét teljes paródiafilmet. Teljes, mert minden volt bennük, főleg halál. Soha ennél komorabb és ennél röhögtetőbb komédiákat. Az abszurd film csúcsai. Végigröhögjük a legocsmányabb politikai intrikákat és a legszomorúbb halálfutamokat. "Itt már csak ordítani lehet" - ordítja az egyikben valaki. Maga Jancsó? Lehet: azt tudta, és láttatva tudta, hogy itt csak a "fehér" és "fekete" cirkuszi bohócoknak lehet szava. Azoknak igazak a könnyei és ordításai. 

Örülök, hogy minden filmjét láthattam a maguk és a magam idejében.

Kapcsolódó korábbi bejegyzések:

Arról, mi a szabad

Fényes szelek