Örömforrások

 Írta: Inkabringa


Az életben számtalan örömforrás van. Öröm az is, hogy süt a nap, gurul a bringa és az is, hogy nem ütközött nekünk egy aszteroida. Felsorolni is hosszú lenne, mi minden okozhat örömet. Aztán jön a hatalom és elzárja az örömforrásokat.

A múlt héten véget ért Titanic Filmfesztivál két dokumentumfilmje két örömforrásról szól, mely örömforrások a hatalom által tiltottá váltak. A két film a világ távoli részein játszódik: az egyik Indiában, a másik Afganisztánban. Mindkettő az örömtől megfosztás és a leleményes örömforráshoz jutás szép példája.

A zene örömforrás. Ha néha szégyelljük, hogy embernek születtünk, gondoljunk arra, hogy a zene is az embertől jön. De mi van akkor, ha épp ezt nem szabad? Ha nem szabad zenét hallgatni? Ha nem szabad zenélni? A mélyfekete rettenet ebbe belegondolni. Márpedig a világ több pontján tiltják a zenét. Vagyis tiltják az örömöt. Ilyen hely Afganisztán is. A tálibok tiltanak mindenféle világi zenét, a táncot, a színházat, a mozit, tilos nőknek és férfiaknak közösen szórakozni. A RocKabul című filmben mégis, a tiltás vastag jégpáncélja alatt is, a rakoncátlan lelkek zenére vágynak. Olyannyira, hogy hangszert fognak és muzsikálnak. A zene műfaját tekintve heavy metal. Kabulban, ahol naponta emberek tucatjai halnak meg robbantásokban és géppisztoly sortűzben, öt fiatal srác rock zenekart alapít District Unknown néven. Az érzékenyebb lelkeket, akik nem nézik a háborús híreket, most röviden tájékoztatom, hogy a dokumentumfilm tanúsága szerint Kabul egy romhalmaz, ahogy egész Afganisztán is az. Élni nem, csak meghalni lehet ott.

Ez az öt srác azonban élni és zenélni akar. Egy ausztrál rockzenész és újságíró első dokumentumfilmjét róluk forgatta. Travis Beard öt évig élt Kabulban, kísérte, segítette a zenélni vágyó srácokat, koncerteket és fesztivált szervezett a zenére vágyó fiataloknak. Egyébként a Titanic Fesztiválon is itt volt. 

Állig felfegyverzett katonák gyűrűjében folyt az afgán rockfesztivál. Külön női nap is volt, ahol a fellépő zenekarok és a közönség is nőkből állt és burkában csápolt. Kis, füstös klubok, világ végén levő titkos próbatermek, teherautó platójáról adott koncertek. Pillantás az afgán undergroundba. Hihetetlenül izgalmas.

A srácok nagyon helyesek és lelkesek, imádnak zenélni, még ha kezdetben rémesen szóltak is. Aztán jöttek a segítők, Travis Beard és barátai, és a srácok egyre jobbak lettek, egyre többen jöttek a koncertekre. Még a Rolling Stone magazin is írt róluk. Ez már fékezhetetlenül magával vonta a tálib fundamentalisták haragját. Kezdetben csak elzavarták őket a koncertekről, aztán jött a kővel dobálás, majd a halálos fenyegetés. Afganisztánban nem szólhat világi zene. A srácok lépésről lépésre csúsztak laza kamaszbandából a szabadságharcos szerepébe. Az életük veszélyben forgott, menekülniük kellett az országból. 

Pedig a zene felszabadító örömforrás és az emberi élet természetes része. Lehet, hogy épp ezért zavarja ennyire a világ morcait.

A Titanic Filmfesztiválon vetített másik dokumentumfilm egy másik örömforrásról szól, amit sok helyen számos és számtalan módon agyonszabályoznak, agyonhallgatnak, a hatalmi elnyomás eszközeként használnak: ez a szexualitás. A szexértő válaszol című film Indiában játszódik. Mumbai egyik napilapjának szexuális tanácsadó rovata (Ask the sexpert) évek óta nagy népszerűségnek örvend. Nem azért, mert malackodik, mert pornózik, mert mutogat. Azért olyan népszerű, mert felvilágosítja és felszabadítja az embereket, hogy szeressék és érezzék a másikat, nincs abban semmi szégyen. A sexpert tiniknek és felnőtteknek, nőknek és férfiaknak fáradhatatlanul válaszol a szexualitással kapcsolatos kérdéseikre. Teszi mindezt elfogulatlan természetességgel és humorral. Elvégre a szex az emberi élet része.

Szükség is van a fáradhatatlanságára, mert Indiában mélységes mély bűn a szexualitás felemlegetése, ezért az embereknek fogalmuk sincs, hogyan kell megélni. Döbbenetes tévhiteik vannak a felnőtt embereknek is a szexről, amit a sexpert nagy türelemmel igyekszik sorra eloszlatni. A fundamentalista erkölcscsőszök egyik felháborodásból a másik feljelentésbe esnek, hogy megfékezzék ezt a szemtelen gazembert, aki a szexualitást természetes és felszabadító örömforrásnak tekinti és ezt még le is írja. A vád, hogy lábbal tiporja az indiai kultúra hagyományait. India számos államában szigorúan tiltják az iskolákban a szexuális felvilágosítást, hisz roppant erkölcstelen az emberi testről szót ejteni. Csendben megkérdezem, és a Káma Szútra nem része az indiai kultúrának? A korlátoltság és prüdéria gyakran összekapaszkodnak, hogy igába hajtsák az embereket. Félelmetes károkat tudnak okozni.

A kamera előtt Mumbai járókelői bevallják, hogy ők bizony hűséges olvasói a rovatnak és nagyon sokat segített nekik. A tizenéves fiú elképedve mondja, hogy ő a sexpert rovatából tudta meg, hogy a szex akkor jó, ha a lányoknak is jó. A szexuális erőszaktól terhelt Indiában ez egy rendkívül hasznos tanácsnak bizonyulhat. Tini lányok kuncogva találgatják, hogyan nézhet ki a sexpert. Természetesen szívdöglesztő harmincas éveiben járó bollywoodi filmsztárhoz hasonlónak képzelik.

Aztán megjelenik a kamera előtt a sexpert, Dr. Mahinder Watsa, aki nőgyógyász és elmúlt 90 éves. Watsa doktor az afgán zenész fiúk hetven évvel idősebb szabadságharcos társa. Az idős orvoshoz sorra mennek tanácsért felnőtt emberek, mert nem tudják megélni a tiltásokkal, szabályokkal, elvárásokkal, tudatlansággal agyonnyomott életükben a szexualitást. A sexpert nyugodt és természetes hangon beszél olyan dolgokról, amit a hozzá fordulók alig mernek kinyögni. Az erkölcscsőszök meg tűzzel-vassal üldözik. 

Pedig a szexualitás felszabadító örömforrás és az emberi élet természetes része. Lehet, hogy épp ezért zavarja ennyire a világ morcait.

Nem is kell ilyen messzire néznünk a világban, magunk körül is láthatunk elég példát arra, ahogy a hatalommechanizmus elválasztja és ellenséggé teszi az embereket. Bolond világ ez. Nagy szükség van az örömforrások szabadságharcosaira.

Lehetséges valóságok

Írta: Inkabringa


A Titanic Filmfesztiválon az ál-dokumentumfilmek idén érdekes színfoltot jelentettek. A romantikus-horror-vámpír divathullámra ráülve egy olyan film nyerte el a közönségdíjat, amelyben (ál)dokumentarista módszerekkel a vámpírok emberi társadalomba való beilleszkedésének nehézségeit tárták fel (Hétköznapi vámpírok).

A Titanic Filmfesztivál zárófilmje is egy ál-dokumentumfilm volt. A dán Michael Madsen (nem összekeverendő az amerikai filmszínésszel) filmjében dokumentarista módszerekkel mutat be egy elképzelt találkozást egy idegen civilizáció képviselőjével.

Ez a téma a legnagyobb filmalkotókat is megihlette már, Tarkovszkijtól Kubrickig.

Leszáll egy titokzatos űrhajó, mely nem földi szerzet, és íme, máris nyakig benne van a világ egy harmadik típusú találkozásban.

Az ENSZ legmagasabb szintű ufó-felelősei, valamint kormányszóvivő, asztrofizikus, teológus, minden rendű és rangú „Alien-tudorok” foglalnak helyet a kamera előtt, és beszédet intéznek az ismeretlen földönkívülihez.

Csak beszélnek, beszélnek… Magyarázzák a földi életet, mintha annak egyetlen szereplője az ember volna. Magyarázzák, majd magyarázkodnak, végül finoman, ahogyan csak egy nemzetközi elitgárda tud, fenyegetőznek is egy kissé.

Milyen az agyuk szerkezete? Van fantáziájuk? Milyen az erkölcsük? Különbséget tesznek jó és rossz között?

Záporoznak az álnaiv kérdések a földönkívülire. Csupa emberi fogalom. Az nem lehet, hogy ez máshol ne legyen fontos.

Meglepi, és zavarba hozza őket az ismeretlen jelenléte. Ez szenzáció, csak nehogy pánik legyen. Kapcsolatba kell lépni vele, de azt sem tudjuk, hogy néz ki és érti-e, amit mondunk. Nem baj, azért mondjuk decens arccal, nyugodt hangon. Mert mi civilizált, finom emberek vagyunk, a váratlan és eddig sosem látott vendéget úgy fogadjuk, ahogy illik: gyanakodva.

Egy főtudós szkafanderben be is megy a titokzatos űrhajóba. Nem lát semmit, nem találkozik senkivel, de érzi, hogy nincs egyedül. Ennyi a konkrét tudás.

A többiek pedig ülnek fényesre suvickolt irodaházban, vagy mennyezetig érő könyvespolc előtt és mesélnek rólunk, emberekről, akik kizárólagos birtokosai, gazdái és őrzői vagyunk ennek a bolygónak és szeretnénk is azok maradni.

Mesélnek az űrbe fellőtt fotókról, filmekről, zeneművekről. No igen, azt hosszas vita után kihagyták a „space message”-ből, hogy mi emberek kedvvel és folyamatosan háborúzunk és irtjuk egymást. Olyan rosszul mutatna Bach zenéje mellett.

Alapvetően mégis barátságosak vagyunk, lám, bizalommal tekintünk e nem várt találkozó elé is, felfedjük őszintén és kertelés nélkül, hogy milyen intelligens, sokra hivatott, szorgos, okos, világuraló faj is a miénk. Hogy az érkezett idegeneké milyen, azt nem tudjuk. Nincs válasz.

Az egyik főtudós szúrós szemmel meg is jegyzi, ez már olyan, mint egy kihallgatás, az űrből érkezettek nem nyilvánulnak meg. Tán butábbak, mint mi? Ó, hisz ez természetes. Vagy tán sokkal intelligensebbek? Akkor meg katasztrófahelyzet van.

Továbbra is tükörasztalon nyugodtan összekulcsolt kézzel, tárgyalói hanghordozással finoman közlik, hogy talán nem a legmagasabb szintű, de azért elég gyilkos fegyverek birtokában vagyunk. Ne higgyék az űrből jöttek, hogy az emberiség olyan könnyen adja ezt a bolygót.

Az is lehet, hogy csak véletlenül kötöttek itt ki, vagy mélységesen és törhetetlenül barátságosak a szándékaik. De mivel megszoktuk, hogy az univerzumban csak mi vagyunk, megszoktuk azt is, hogy mindent csak emberi léptékkel mérünk. Ezért tartjuk többre magunkat mindennél.

Magyarázatként a tudósok jóindulatúan hozzáfűzik, hogy az esetleges bántó szándékot csak azért említik, mert - köztünk maradjon - az emberiség történelmében bizony előfordult olyan, amikor bolygónk földrészeit felfedezők addig nem látott emberekre és kultúrákra bukkantak. Az akkori kor hatalmi felkentjei voltak hivatva eldönteni, hogy az addig nem látott lények emberek-e vagy sem. Ezen procedúra – pironkodva vallottak erről tudósaink – nem volt erőszakmentes, sajnos történtek túlkapások a világhódítások közben. Ezért szeretnék, hogy a nem-ismert látogatóknak eszükbe se jusson gonosz és hódító szándékkal érkezni. Mert lehet, hogy ők nem ilyenek, de az ember ilyen is tud lenni, és ez félelemre ad okot.

Az ember legfőbb tulajdonsága, hogy mindent meg akar ismerni. Az ismeret birtoktárgy és a hatalom eszköze. Ha az ismeretlennel találkozik az ember, amit nem tud megfejteni, akkor veszélyben érzi a hatalmát. És ha az ember veszélyben érzi a hatalmát, akkor képes mindent elpusztítani.

Ez az ál-dokumentumfilm egy végtelenített monológ az aránytalanná vált emberi hübriszünkről.

Szörnyűségekre vagyunk képesek, grandiózusan tudunk pitiánerek lenni, pökhendi kiskakasokként viselkedünk a bolygót birtokolva. De sokszínű, érdekes, izgalmas, figyelemre méltó, találékony és eredeti népség is vagyunk.

Hallottunk már olyanról, akinek napi szinten van ufó-élménye, olyanról is, aki alig várja őket. Most mit csináljunk, ha hiába várják oly sokan, egyetlen idegen űrbeli lény sem teszi mérlegre helyettünk azt, ami emberi? Kénytelenek vagyunk mi magunk kordában tartani azt a makacsul hódító, s gyakran dölyfös leleményességet, ami a Föld nevű bolygót emberekkel népesítette be.

Alpha Antigoné

Írta: Inkabringa


Miért választok ki egy filmet a sok közül? Például, mert olyan helyen vetítik, ahol szeretek lenni. További vonzó tényező, ha olyan országból származik, melynek filmtermésében nem járunk szügyig. Mert a világ sokféle, mi meg nagy büszkén csak egy szűk szeletére fixálunk. Érdekes lehet a gyártási körülmény is, vagy a fősodortól elütő forma, netán egy örök emberi téma. Sok oka lehet, ha egy filmet megnézek.

Ezúttal az Alpha című filmet választottam. Azért, mert a Titanicon vetítették, ahova két évtizede mindig benézek. Azért, mert a friss görög film nem mindennapos élményem. Azért, mert közösségi finanszírozásból készítették, és nem kellett hozzá filmcézárok kegyeit keresni. Azért, mert fekete-fehér, ami felsejdíti a reményt, hogy a film nem csupán színpompás árucikk, hanem a fények játéka gondolatokkal és érzésekkel. És végül azért, mert a több évezrede aktuális Antigoné az alapja.

Ha nem is volt világfordító élmény, érzéketlenül sem hagyott. Nem hibátlan film, inkább kísérlet: a képpel és a gondolattal, a térrel és az emberi arccal. Fények-árnyak feleselő párbeszéde egy jól megkomponált fekete-fehér filmben. A napsütés érzetét legjobban a színeket száműző film adja vissza.

Belecsúsztak félresiklások, túlzások, afféle „művészkedések”, olykor bosszantó, bénító, zavaros túlhajtások. De villanásokra Pasolini, Carl Theodor Dreyer és Marina Abramovic is eszembe jutott. Ahogy eszembe jutottak az ókori görög színházak is. Mi mindenen volt képes töprengeni akkoriban a közönség egy monstre drámaversenyen? Az akkor felvetett kérdésekre máig nincs megoldás.

Jog és igazság, hatalom és erkölcs, szeretet és uralom. Ez az alapkonfliktus Antigoné és Kreón között. Kreón az állam törvényét képviseli kemény következetességgel, Antigoné az istenek törvényét. Én inkább azt mondanám, az emberségét. Mert az isteneket is az ember találta ki magának, hogy egyensúlyra leljen az állati ösztön és az emberi egymásra utaltság között. Egyik ember a másiknak miért hinne? Egy emberfölötti irányító hatalomban miért ne hinne?

Az Alpha olyan, mintha az Antigoné prológja lenne. Itt nincsenek parázs szópárbajok Antigoné és Kreón között. Kreón meg sem jelenik, csak maszkos-egyenruhás fogdmegjei. A drámai konfliktus nem Kreón és Antigoné között zajlik, hanem Antigoné és halott testvére, Polüneikész között. Szophoklész drámájában érte küzd Antigoné, az Alphában a holtában ráhagyott lázadásával. Antigoné itt a lázadás ellen lázad. El akar bújni a küzdés elől. Nem akar ellenállni, nem akar véleményt mondani, nem akar szembemenni. Kínlódva lassan megérti: nem kerülheti el sorsát. Nem azért, mert elvekre, eszményekre, magasztos célokra talál. Ezeket semmibe vehetjük, cserélhetjük, eldobhatjuk.

Antigoné a legfontosabbat érti meg kétségbeesett kapálózása közben. A testvérét szerette, és ez a szeretet kötelezi. „Gyűlölni nem születtem én, szeretni csak” – mondja Szophoklész drámájában.

Tudtak valamit az ókori görögök, ami nekem nagyon hiányzik magabiztosan praktikus világunkból. Szégyenkezés nélkül képesek voltak tépelődni olyasmiken, melyek által ugyan nem jutunk gyorsabban messzebbre, magasabbra, nincs mérhető hasznuk, mégis fabatkát sem ér az ember élete a róluk való gondolkodás nélkül.

Ezért ültem végig egy mai görög fekete-fehér filmet, ami nem is remekmű, nem is hibátlan, de mégis töprengésre késztet, ahogy egykori közönségét Szophoklész.  

Álmainkban Amerika – Latin-Amerika a Titanic Filmfesztiválon

Írta: Inkabringa

A Titanic Filmfesztivál évről évre kíváncsivá tesz a glóbusz minden tájáról összehordott filmélményekre.

A látottak közül két film a mai Latin-Amerika bugyraiba vezetett.

Buñuel óta a világ mit sem változott: Latin-Amerika továbbra sem a vágyott életteret jelenti.

Kivéve természetesen azt, aki dundira hizlalt bankszámlával egy arra kijelölt mágnásrezervátumban telepedik le.

Az Embert ölni egy chilei rendező harmadik filmje. Alejandro Fernández Almendras, így hívják a film rendezőjét, akár egy 16. századi spanyol lovagregény főhőse vagy írója is lehetne ezzel a névvel.

De nem lovagregényt vitt filmre, hanem a mai Chile csöppet sem hősies életterét.

Bár maga a történet nem hétköznapi, ám a mögötte rejtőző emberi tapasztalat általános érvényű és szíven ütő.

Egy középosztálybeli békés család életébe egyszerre csak befurakodik a terror, egy óriás termetű agresszív szomszéd személyében, aki galerijével megkeseríti a család békés mindennapjait.

A családfő sorsával elégedett, csendes, zárkózott ötvenes férfi. Egy agresszív erőfölényre épülő társadalomban hovatovább pipogyának, mamlasznak, sőt lúzernek is nevezhetnénk.

Cukorbeteg, és amikor egyik este a behemót galerije elveszi tőle inzulininjekcióját, még akkor is csak halkan csitítja családja háborgását.

Fia megpróbál helyette is cselekedni, de az izomkolosszus szomszéd rálő és megsebesíti. Az agresszor óriás onnantól kezdve tendenciózusan zaklatja a családot.

Bosszúból, sőt kedvtelésből, vagy szimplán csak azért, mert megteheti. Erős, agresszív és nincs semmiféle morális gátja. Kipécézi magának ezt a családot, és módfelett szórakoztatják az egyre durvább alázások.

A családfő pedig tűri nemcsak az agresszív szomszéd zaklatásait, hanem tehetetlensége miatt feleségének és gyermekeinek lenézését is.

Ráadásul becsületes. A törvényes utat keresi a megoldásra. Feljelentést tesz a rendőrségen, ahol átnéznek rajta, láthatólag az összes többi bűnüggyel együtt azonnal el is felejtik. A hatóság tehetetlen és ezt túlburjánzó bürokratizmussal leplezi. Cinikus közöny némi fontoskodással vegyítve.  

Aztán egy napon a lányát is megtámadják, inzultálják, az utcán alázzák. Jellemző kép annak a járókelőnek a sziluettje, aki mintha mi sem történne, irányt változtat, és rezzenés nélkül továbbsétál.

Ez a kiszolgáltatottság nulla foka. Amikor már nem fordulhat sem a törvényhez, sem a többi emberhez segítségért.

Ez a jámbor férfi mindig a szájharmonikázásba menekül a megoldhatatlanság elől. De a lányát ért támadás már neki is sok.

Életében először vakmerő tettre szánja el magát. Hogy családját megmentse, meg kell ölnie a behemót szomszédot.

Itt szokott következni az igazán dögös akciófilmekben a szupersztár kibontakozása, amikor kishivatalnokból 225 centire nő és egymaga, szemben a gonosz erőivel megmenti a családját és úgy mellesleg a világbékét is elhozza.

Ez a hérosszá növés teljesen hiányzik a chilei filmből.

Pedig ez a szelíd ember megöli a rettegett szomszédot. Kínlódva, félve, de elszántan és elkeseredve.

A film nem a hőssé válást, nem a tehetetlen hatóságok helyett cselekvő megdicsőült férfit mutatja pergő akciók sorában, hanem a saját addigi életével, erkölcsével és lelkiismeretével szembekerült ember gyötrő vívódását.

Embert ölni e film szerint gyalázat. Nincs felmentés, nincs benne semmi hősies. Nem ad tekintélyt, nem szolgáltat igazságot.

A rendőrség legalább olyan felszínes közönnyel nem nyomoz utána, ahogy megvédeni sem volt hajlandó. Élhetne pöffeszkedve elégedettségében, hogy kiiktatta az ellenségét. Igazságosztó hősnek is hihetné magát. Egy erőt és agressziót értéknek tekintő világban még büszke is lehetne tettére.

De nem. Ez az ember szenved. Gyötri a tudat, hogy elvette valakinek az életét. Amilyen kínlódva és körülményesen akarja eltüntetni a holttestet, olyan aggodalmasan kutatja aztán fel.

Majd a holttesttel a furgonjában befordul a rendőrség parkolójába.

Aztán már csak egyetlen mondatot látunk a sötét vásznon: Megtörtént eset alapján.

Figyelemre méltó a film zenéje. Pablo Vergara munkája, akivel már korábban is dolgozott együtt a rendező. Fojtogatóan kísér(t)ő zaklatott zene.

A másik film Venezuelába vezet minket. Szegény és kifosztott ország. A Göndör fürtök története is egy örökkévaló szegénységű nagyvárosi közegben játszódik.

A főszereplő egy iskolás kisfiú, Junior, a nyári szünet utolsó napjait morzsolgatja. Apja meghalt (lelőtték valami zavaros ügyben), anyjával és csecsemőkorú kisöccsével él egy nyomorúságos lakótelepen.

Anyja telve van keserűséggel. Felőrli a nyomor és a kilátástalanság. Rögeszmésen kapar, hogy munkáját visszaszerezze. Élete csupa sértettség, zátony.

Gyengédséget csak kisebbik gyermeke vált ki belőle. A nagyobbik fiától inkább a támaszt várja, ő pedig óhatatlanul a gondoskodó férfi szerepébe csúszik, nagyjából nyolcévesen.

Junior kallódik. Hol a szomszéd, hol a nagymama vigyáz rá, aki idős korának támaszát keresi benne.

Junior nagyon szép kisfiú. Finom gyermeki vonásokkal és fekete, sűrű, erős, göndör hajjal. Anyja latino, apja negrito volt.

A felnőttek szeretetlen világából egy álomvilágba menekül. Egyetlen vágya, hogy a haját kiegyenesíthesse és énekelhessen. Úgy akar kinézni, mint a popsztárok.

Azt gondolja, hogy az egyenes haj belépő a boldog életbe, a társadalmi megbecsültségbe.

Énekel buszon, utcán, és majonéztől az étolajig mindent a hajára ken, hogy végre kiegyenesedjen. Mert akkor majd készül róla egy fotó, ahol olyan lesz, mint egy popsztár.

Nagyanyja bátorítja, de álnokul és önzőn. Anyja tiltja neki az éneklést és attól fél, fia homoszexuális, hogy ennyit foglalkozik a hajával.

Csak figyelmet, törődést, szeretet nem kap a maguk bajával elfoglalt felnőttektől. Benne gyerekként is nagyobb a felelősség. Szeret, bízik, ragaszkodik, és amit a gyerekek tudnak a legjobban: alkalmazkodik.

A film elején egyetlen barátjával, a szomszéd kislánnyal az a játékuk, hogy a szemközti lepusztult panelház rácsos erkélyei mögött tengődő lakókat nézegetik.

A legderűsebb jelenete a filmnek, amikor Junior azt mondja: „Szeretlek téged.” Mire a kislány korának megfelelő öntudattal azonnal rávágja: „Én nem szeretlek téged.” Mire Junior: „Nem úgy értem, ki volt írva egy erkély falára.”

Ez a film eleji vicces párbeszéd a film végén is visszaköszön majd egészen más szituációban. Akkor már iszonyú hallani, jeges marok szorítja össze a szívünket.

Tudtommal nálunk is forgalmazzák a filmet, érdemes megnézni.

Megint és ismét csak szembesülhetünk azzal, hogy bármilyen eget rengető terhet visznek magukkal a felnőttek, nincs olyan élethelyzet, hogy a gyerekek ne lennének százszor, ezerszer jobban fenyegetve.

A gyerek érzékeny a világra, de kiszolgáltatott. A felnőttek pedig gyakran ostobák.

Az elnök, Hugo Chávez hosszú betegsége (egy éve halt meg) és a körülötte mindig is meglévő felfokozott rajongás adja társadalmi hátterét a történetnek.

Férfiak és nők boldogan mosolyogva a kamerába kopaszítják meg magukat, még egymásban és magukban is kárt tesznek, csak hogy bizonyítsák elnökük iránti együttérzésüket.

Teljes a hisztéria.

A felnőttek gyakran ostobák és néha egészen elfelejtik, hogy a gyerekek ott bóklásznak közöttük.

Oroszlánszívűek a Titanicon

Írta: Inkabringa

A Titanic Filmfesztivál programját akkor is gondosan áttanulmányozom, ha épp nem tudok eljutni egyetlen filmre sem. Előfordult már ilyen, de ritkán. Főként azért, mert itt kincseket lehet felfedezni, és sajnos általános tapasztalat, hogy az egyre inkább popcorn ízlésű hazai filmforgalmazásnak még a peremvidékeire sem jutnak el ezek a filmek. Vagy itt látom, vagy sosem.

Így történt ez idén is. Nagyon kevés filmre jutottam el, de véletlenül jól beleválasztottam. Egy kivételével remek filmek. Erről az egyetlen kivételről inkább szót sem ejtek. Újabb bizonyíték, hogy a sztárparádé olykor kínos bóvlivá silányul. Inkább felejtsük el.

Van viszont egy film, melyről mindenképp érdemes szót ejteni. Egy norvég dokumentumfilm. Ki tudja, felkerül-e valamelyik mozi műsorára? Ha igen, érdemes lesz beülni a vetítőterembe.

Az utóbbi években egyre inkább a dokumentumfilmek felé fordult az érdeklődésem. Ezen belül is vannak persze silány és kimagasló munkák, de csodálatos gyöngyszemeket lehet felfedezni.

A dokumentumfilm elvitathatatlan erénye a játékfilmmel szemben, hogy az esetlegesség sokkal nagyobb szerepet játszik benne. Ez néha még a legagyafúrtabb fikciót is felülmúlja. A stáb előkészíti a filmet, eldönti, mire fókuszál a láttatni kívánt valóságból, felkutatja az alkalmas alanyokat, helyszíneket, eseményeket. Aztán bekapcsolja a kamerát, és onnantól a valóságé a főszerep. Nyilván a vágás és utómunkálatok során jelentősen befolyásolhatja a rendező, hogy mire akarja a közönség figyelmét irányítani, mit kíván hangsúlyozni. A valóságot azonban egyetlen dokumentumfilmes sem tudja felülbírálni. Ha megpróbálja figyelmen kívül hagyni a realitást, akkor csúfos kudarcot vall.

Azt hiszem, még sohasem láttam ilyen egyértelmű és szédületes példáját annak, milyen az, ha a bekapcsolt kamera szembesül a valóság tényeivel, mint az Oroszlánszívűek című norvég dokumentumfilmben. Akár több hónapos előkészítő munka válik oka fogyottá ilyen esetben. Kari Anne Moe, a film rendezője, első egész estés dokumentumfilmjét készítette el.

A témája nagyszerű, izgalmas. Egy példaadó demokráciatanulási folyamatnak a bemutatása. Norvégia Európában, sőt a világon is a valóságosan értelmezett jóléti állam egyik mintapéldája. Prosperáló gazdaság, burjánzó, mindenkire kiterjedő feltétlen demokratikus elkötelezettség. Ez persze mindig viszonylagos, máshol ez elérhetetlen példa, de belenézve láttatni engedi hibáit és visszásságait is.

A film ennek a demokráciát tanuló folyamatnak a dokumentálására vállalkozott. Norvégiában ugyanis már a középiskolás korosztályt aktívan bevonják a politikai érdekképviselet megismerésébe. A pártok tinédzser aktivistáikon keresztül kiképzik a következő generáció politikusait. Erre innen nézve borzongva is gondolhatunk, mert a pártpolitizálás nálunk a feltétlen elkötelezettség mellett sajnos inkább fanatizált acsargást, mint józan belátáson alapuló demokráciaművelést jelent. De ez legyen csak egy zárójeles megjegyzés.

Norvégiában mindenesetre nagy súlyt fektetnek arra, hogy a fiatalok tájékozottak legyenek az érdekképviseletben és a demokratikus szabályokon alapuló politizálásban. Ezért a középiskolás korosztályból verbuvált aktivisták megtanulnak vitázni, véleményeket ütköztetni, képviselni egy politikai eszmerendszert, világlátást, mindezt úgy, hogy taktikusan, az ellenfélnek - és nem ellenségnek - tekintett többi párttal szemben érvényesítsék nézeteiket. A parlamenti választások mellett diákválasztások is vannak, ahol a politikai pártok ifjai mérik össze közéleti kvalitásaikat.

A dokumentumfilm egy ilyen diákválasztási kampány folyamatát mutatja be. A filmkészítés klasszikus szabályainak megfelelően a rendező kiválasztott a négy politikai párt tinédzser aktivistái közül egyet-egyet, akiknek személyes portréján keresztül nyomon kísérhetjük a kampány lefolyását.

A jobboldali Konzervatív Pártot egy nyurga szőke fiatalember, a szélsőjobboldali, rendpárti Progresszív Pártot egy termetes megjelenésű ifjú, a két baloldali pártot pedig egy-egy lány képviseli. A Munkáspártot egy szőke lány, a Szocialista Pártot pedig egy muszlim tinédzser. Szimpatikus, értelmes fiatalok. Valamennyien középiskolások, tehetségesek, akik a jövőjük tervezésénél még csak az egyetemválasztásnál tartanak. A politizálás, vagy inkább érdekképviseleti tevékenység a szabadidős elfoglaltságaik közé tartozik. Közösséget, támogató felnőtt és kortárs csoporti közeget, és egyben tanulási, fejlődési, orientálódási lehetőséget ad számukra.

Láthatóan a diákválasztást nemcsak a fiatalok, hanem a felnőttek is komolyan veszik. Odafigyel rá a társadalom. A diákok ifjúi hévvel, lelkesen, minden apró részletre odafigyelve és buzgón tanulva készülnek a többi párt fiatal képviselőivel való megmérettetésre. Tanulnak beszélni, szónoklatot felépíteni, gesztikulálni, érveket felsorakoztatni. Néhol mulatságos, néhol csodálatraméltó módon tanulják a demokratikus érdekérvényesítés alapjait. Félnek a megmérettetéstől, vizsgadrukkal küzdenek egy vita előtt, de ugyanakkor ambicionálják is. Tele vannak hittel, elszánt tetterővel, csak a tinédzserekre jellemző tiszta rajongó odaadással. A különbség annyi, hogy nekik nem (vagy nem csak) pop-és filmsztárok fotója van a szobájuk falán, hanem politikusoké is.

A kampány már a finishez közeleg, és a Munkáspárt színeiben dolgozó fiatal lány boldogan újságolja nővérének, hogy mehet az ifjú pártaktivisták nyári táborába, Utoya szigetére.

Utoya. Erre a szóra még az is felkapja a fejét, akit kevésbé érdekel a világ sorsa. Mint tudjuk, 2011. július 22-én Utoya szigetén majd hetven fiatalt ölt meg Anders Behring Breivik, előtte pedig pokolgépet robbantott Oslóban, ahol nyolc ember halt meg. Több százan megsebesültek a két támadás következtében. Így a száraz tények. 

A filmben viszont kézzelfogható, átérezhető közelségbe jön hozzánk az infernális borzalom. Ez az, amire nem készülhet fel egy dokumentumfilm mégoly gondos készítője sem. A valóság vastag vonallal húzta át a demokráciatanulás folyamatát dokumentáló filmterveket. Az addig is érdeklődéssel kísért kampányidőszakot bemutató filmben már nem a szavazás napjára kihegyezett feszültség jelenti a dramaturgiai tetőfokot. A valóság durván és kegyetlen brutalitással más irányba tereli a történetet. Sosem láttam még filmben ennyire döbbenetes fordulatot.

Az egyik jelenetben még azt látjuk, hogy a munkáspárti szőke lány a szakadó esőben, komor felhők alatt hazatelefonál az édesanyjának, hogy beázott a sátra és a hálózsákja. Aztán így fejezi be a beszélgetést: „Ne aggódj, anya, megoldom.” Akkor még nem is sejtette, hogy mi mindent kell megoldania a következő órákban. 

A fővárosban a muszlim lány a robbanás hírét meghallva rögtön arra gondol, hogy ha ezt arabok tették (amiről kezdetben a híradások szóltak), akkor minden munkájuk romba dől a menekültek elfogadásáért. Aztán nagyon rövid, a tényszerűségre korlátozott híradó bejátszások jönnek. A feszültség az egekbe nő a nézőben. Mi lett azzal a vidám szőke kislánnyal? Túlélte? Vagy ő is benne van a halottakról szóló számadatokban?

A következő jelenet a filmtörténet legegyszerűbb és legstatikusabb képbeállítása. Megjelenik a fiatal lány félközelije (tehát él!) a szobájának idilli erdei tájat ábrázoló nagy posztere előtt. Fekete pólóban, sápadtan, komolyan, de fegyelmezetten beszél. Részletesen, láthatóan ügyelve arra, hogy mindent precízen felidézzen, a kamerába nézve mondja el azt, hogyan menekült meg és hogyan nézte végig mások bestiális lemészárlását. Nem sír, nem jajong, nem üvölt. Halk, fegyelmezett hangon beszél. Arról, amit még meglett emberek közül is sokan nem éltek át. Találkozott a halállal. Megélte a gyászt. Látott embert meghalni és mindez véres, kegyetlen, méltatlan módon történt. Ez a kislány többet tapasztalt abban a néhány órában az életből, mint sokan a tőle évtizedekkel idősebbek közül valaha is fognak. 

Először el sem akarta hinni, hogy mi a valós helyzet. Hiszen Breivik rendőrnek öltözve lépett a szigetre. Azt hitte, hogy a rémült menekülés, a félelem sikolyai csak tömeghisztéria. De hát az nem lehet, hogy egy ember, egy rendőr! idejön egy fegyverrel és lemészárol minket! 

Elbújt egy kicsiny hegymélyedésbe a barátnőjével és innen végignézte két fiatal hidegvérű legyilkolását. Azt mondta, hogy az a halálsikoly, ami a fiatal lány száját elhagyta a lövések előtt, soha addig nem hallott és soha nem felejthető hang volt. Aztán elindult feléjük, rezzenéstelen, merev arccal, hatalmas fegyverrel ez az ismeretlen gyilkológép, és ő tudta, ha észreveszi, végük van. 

Tizenhat-tizenhét éves fiatalok néztek szembe a halállal. Még szinte gyerekek. Nem akarom, és nem is bírom tovább részletezni ezt a hosszú percekig tartó tanúvallomást. Nincs az a fifikásan az egekbe spilázott fikció, ami ezt a néhány percet felül tudná írni. Ehhez képest minden kitalált rémdráma bárgyú ostobaságként hat. Minden híradórészlet pocakot eresztett szenzációéhes szájtátiság.

A feszültséget valamiféle katarzisba vezette át a következő jelenetben egy szál rózsát magasba tartó kétszázezres tiltakozó tömeg.

Ott álltak a tömegben a mi pártszimpatizáns fiataljaink is valamennyien. Megrendülten, méltósággal, könnyes szemmel.

Aztán ez a feszült, katartikus pillanat hirtelen szétpukkant. Jött egy szónok, egy politikus, egy felnőtt. A tömeg előtt állt és csak ezt tudta mondani: „Ez a szeretet napja.” Olyan mérhetetlenül hamis, üres, kongó tehetetlenség volt ebben a mondatban a korábbi erős, örök érvényűen tartalmas mondatok után, ami csak keserű legyintésre késztetheti az embert.

A felnőtt tehetetlenségnek és önigazoló önvilágámításnak (Hrabal találmánya ez a szó, nem győzöm használni) ékes mintapéldányai következtek ezután. Természetesen minden párt tartott gyűlést a fiatal aktivistái számára.

A Szocialista Párt gyűlésén ott volt a fiatal muszlim lány is. Zavar és némi feszültség suhant át az arcán, amikor a párt egyik vezetője ezt mondta: „Breivik harmincas éveiben járó, fehér, keresztény férfi. Én is az vagyok. Senki sem gondolja, hogy mind olyanok vagyunk, mint ő.”

Aztán egy sajtótájékoztatón a Progresszív Párt egyik jelentős politikusa, és még jobban felnőtt férfi, azt mondta: „Breivik egy magányos gyilkos. A tettéért senki mást nem terhel felelősség.”

Ekkor kérdésre emelte ez a tizenhat éves muszlim lány a kezét és bátran, pontosan fogalmazva mondta, hogy amikor a robbanás hírét meghallották, az édesanyja imádkozott, hogy ne arabok legyenek az elkövetők. A nővére tanúja volt, amikor egy nő az utcán hisztérikusan rátámadt egy menekültre. Aztán feltette a kérdését: „Ha ezt a szörnyűséget arabok követik el, akkor is azt mondaná, hogy nincs kollektív felelősség? Nem lenne akkor megbélyegezve az egész muszlim közösség?” A válasz: méla, bamba némaság.

Ehhez képest a Progresszív Párt aktivista ifjúja döbbenten mondta a kamerába, mennyire megrázta, hogy Breivik korábban a pártja tagja volt. Hétvégére egy munkáspárti aktivista barátjával elutazik, mert a fiúnak a kampány során egyetlen fiatalt sikerült beszerveznie. Egyetlent, aki meghalt Utoya szigetén. Most szüksége van a lelki támaszra. Tegyük hozzá, mindkettőjüknek szüksége volt rá.

A választás lezajlott jóval visszafogottabb finissel, mint amire készültek. A demokratikus szabályokat be kell tartani. Végigcsinálták a fiatalok, lettek győztesek és vesztesek. A filmforgatás kezdetén még ez volt a legfontosabb kérdés. A győztesek persze örültek, a vesztesek csalódottak, de belátóak voltak. Az események fényében ez már nem is tűnt olyan fontosnak. Csak egy volt a fontos, a demokrácia tevőleges művelését ne engedjék ki a kezükből.

A norvég tömeggyilkosság megrázta Európát. A kontinensen szerencsére ritka ez az utóbbi évtizedekben. Illúzióink azonban ne legyenek, Afrika, Közel-Kelet, Ázsia vagy akár Mexikó minden nap fenyegeti az ott élő fiatalokat, nőket, gyerekeket, időseket, védekezni nem tudókat. A hírek áradatában elvesznek ezek a szörnyűségek, de amikor valaki szembefordul velünk és elmondja a megélt rémségeket, akkor minden egyes áldozat helyett is beszél.

Sok mindent tanulhatnak a rettentő-roppant felnőttek ezektől az oroszlánszívű fiataloktól. Ajánlom mindenkinek, hogy ha teheti, nézze meg a filmet és készítse el a saját listáját a megtanulandókról. Bízzunk benne, hogy ők nem tanulnak meg mindent a betonfejű, nárcisztikusan önnön sztereotípiáikhoz ragaszkodó ostoba felnőttektől. Már csak azért is, mert a jövőt ők alakítják majd. Talán nem válnak oroszlánszívűből hiénává.

Nekünk pedig nem maradt más, csak az az egyetlen jó dolog, amit a sok borzalom mellett Pandora szelencéjébe zártak az Olümposz istenei.