Varázsige

Írta: Inkabringa

Átlagos kisvárosi általános iskolába jártam. Akkoriban nem volt még olyan határtalan lehetősége a társadalmi csoportok gyermekkortól kezdődő elhatárolódásának, mint manapság. Az osztályban szegény, jómódú, roma, melós, értelmiségi, alul képzett és diplomás, befolyásos és peremre szorított, széteső és összetartó családok gyermekei találkoztak. Az egyik vasúti kalauz, a másik orvos akart lenni. Van, akiből traktoros lett, van, akiből a nemzetközi jog doktora. Voltak, akik idegen nyelvi és zenei különórákra jártak iskola után, mások tehenet fejni és kapálni. Ez a kontrollálatlan keveredés ijesztő lehet sokaknak, de helytelenül berzenkednek. Mi jól megfértünk egymással, ismertük és értettük egymást.

Természetesen ez az osztályközösség nem az inkluzív nevelési módszerek és pláne nem az inkluzív társadalom megalapozása érdekében jött létre, hisz ilyesféle célok manapság sem vezetik a sikerlistákat e honban, akkoriban meg még ki sem tudták mondani. Egyszerűen azért történt így, mert a városka illetékesei másként nem tudták megoldani az általános és kötelező beiskolázást. Összetereltek minket, aztán lesz, ahogy lesz.

Az Igazgyöngy Alapítvány tanulójának alkotása

Az egymás iránti empátia felkeltése és az ún. társadalmi érzékenyítés nyilvánvalóan véletlenül sem szerepelt a döntéshozók céljai között, de a mi osztályunkban mégis ez lett az eredménye. Ha követtük volna a mindig is meglévő társadalmi divatot, soha az életben nem kerülünk egymással valós kapcsolatba. Eltölthettük volna ezt a nyolc évet párhuzamos univerzumainkban is, de nem így történt. Ennek az osztálynak nem az volt az erénye, hogy azonos „kasztból” válogatott gyerekekből állt, vagy a vezető kaszthoz teljesen hasonulni képes lelkekből, hanem az, hogy a mindenhonnaniságunkat erénnyé tudtuk kovácsolni.

Gyerekként valahogy ösztönösen ráéreztünk arra, amiről felnőttként csak társadalomtudományi tanulmányokban olvasok. Az inkluzív társadalmi modell akár működőképes is lehetne, ha a hangadó csoportok elengednék azt a tévképzetet, hogy szoros kapcsolatban állnak a spanyolviasszal, és valamennyi társadalmi csoport elengedné egymás iránti bizalmatlanságát és megvetését. Hiszen nem is ismerik egymást. Amikor azt mondják omnipotens felnőtt emberek, hogy az inkluzív társadalom egy fikció, akkor az általános iskolai osztályomra gondolok, és arra, hogy aki csak egyféleképpen akarja látni a világot, legalább ne kényszerítsen erre másokat is. Hatalma lehet, de igaza nem.

Az Igazgyöngy Alapítvány tanulójának alkotása

Ez a társadalom most nem ismeri egymást. Lehet, hogy nem is akarja. Minél tovább így marad, annál nagyobbak lesznek az egymás közötti szakadékok, melyeket buta sztereotípiákkal kitölteni udvariatlanságnak számítana egy normális társadalomban. Belterjes, mások bajai, örömei és gondolatai iránt érzéketlen csoportok halmazaiból sosem lesz pulzáló és progresszív társadalom. „Én jól vagyok és nem értem, a többinek mi a baja”: ez nem a megoldás kulcsa. Hisz az egyik csoport ebben jártasabb, a másik meg abban, az egyik ezt bírta ki, a másik meg azt. Csak tanulhatunk egymástól. A tapasztalatok összeadódnak. Olyan ez, mint a többszólamú énekkar, aki próbálta már, tudja, micsoda élményt ad. Mindenki a saját szólamát ismeri a legjobban, de a közös cél a szólamok összehangolása. Mindegyszerűen a harmónia. A világ és még ez az ország is nagyon sokféle. Ha valaki társadalmi kérdésekről gondolkodik, e sokféleség valós megismeréséért tegye, és ne azért, hogy három és fél hangadó ember holdudvarába kerülhessen. Ha nem az egymással szembeni elégtétel lankadatlan keresése, hanem egymás meg- és elismerése válna legfőbb örömforrássá, virágba borulna ez az ország.

Példaként egy régi emlékem jutott eszembe, egy semmicske történet a honi közoktatásról és a létezni nem engedett inkluzív társadalomról. Annak idején az osztályunknak egy varázsige segített az általános iskolai lélekidomítást elviselni. Első tanító néninktől kaptuk azt a varázsigét, ami aztán általános iskola végéig megóvott minket attól, hogy szétzilálja gyermekközösségünket a felnőttek ostobasága. Megtanultunk egy köszöntőt és ezzel ünnepeltük a születésnaposokat. Afféle közösségkovácsolásra szánta a tanító nénink. Ő adta az ötletet (bár maga sem gondolta, hogy ez lesz belőle), de végül is mi, gyerekek tettük közösségerősítő hagyományunkká.

Az Igazgyöngy Alapítvány tanulójának alkotása

A köszöntés így zajlott. Az első óra elején a hetes jelentette a tanárnak, ha valakinek aznap születésnapja volt. Az ünnepelt kiment a tanári asztalhoz és megállt az osztállyal szemben. Az osztály felállt, majd együtt elmondtuk a köszöntőt, amire álmomból felébresztve és utolsó pillanatomban is emlékezni fogok: „Ünnepelni jöttünk, szép szóval köszöntünk, örömökben, vidámságban, élj soká közöttünk!” Az ünnepelt megköszönte, végigsétált a padsorok között, mindenkit megkínált valami édességgel, majd a helyünkre ültünk. Pár perc volt az egész, sosem éltünk vissza ezzel. Később, már felnőttként, mind megvallottuk egymásnak, hogy boldogító érzés volt ott állni a többiek előtt, és hallgatni a köszöntést, ahogy boldogító érzés volt együtt köszönteni az előttünk állókat. A köszöntés mindenkinek kijárt. Az eminenst, a bukdácsolót, a nagyszájút, a visszahúzódót, a nincstelent, a jómódút, az innen is meg az onnan jöttet is egyformán köszöntöttük. Örömmel tettük. Természetes része volt az életünknek.

Az Igazgyöngy Alapítvány tanulójának alkotása

A születésnapi ünneplés oly igen szeretett hagyományunk lett, hogy felső tagozatban is ragaszkodtunk hozzá. Ez már végképp a mi döntésünk volt. A tanáraink egy része ugyanis kifejezetten ellenezte. Voltak, akik elismerően dicsérték és a tantestületben is védték közösségerősítő magánhagyományunkat. Másokból azonban teljes megütközést váltott ki. Hogy jövünk mi ehhez? Ilyet még soha senki nem csinált. Tessék abbahagyni! Erre nekünk nincs engedélyünk. Feltartjuk az órát. Ez dedós szokás, mi már felsősök vagyunk, viselkedjünk is úgy. Egy tanár megkérdezte, miért állunk fel a köszöntéskor. „Tiszteletből”, válaszoltuk. „Tisztelet csak a tanárnak jár”, mondta felhorkanva. Nem győzött meg minket.

Később megértettük, a magányhagyományunkat ellenző tanáraink a saját befolyásukat akarták erősíteni azzal, hogy a közöttünk levő összetartást meggyengítik. Ez a spontán közösségi megnyilvánulás szokatlan volt nekik és megzavarta őket. Ez már csak így van e honban, az alulról jövő kezdeményezések rémítik meg leginkább a lépést diktálni akarókat. A tanárainknak (már aki szeretett élni ezzel) minden hatalmuk megvolt hozzá, hogy büntessenek és alázzanak minket, de a varázsige mégsem engedte, hogy manipulálhatóvá váljunk.

Nyolc évig köszöntöttük egymást. Ha engedték, ha nem. Rendületlenül. Egymásnak rendületlenül légy híve, ó magyar… Ártatlan gyermeki dolog volt ez, egy semmiség, mégis csendes ellenállássá vált az iskolai évek alatt. Nem engedtük elvenni a közös örömünket.

Az Igazgyöngy Alapítvány tanulójának alkotása

Sem ez az ország, sem az iskolarendszere nem egyszerű eset. Azért az jó, ha van mibe kapaszkodni, hogy kibírjuk a lélekgyalulást. Felnőttként napról napra többre értékelem egykori „dedós” osztályomat. Azt az élményt keresem mindmáig ebben az országban, amit ez a szedett-vedett gyermekközösség adott nekem hat és tizennégy éves korom között. A társadalmi kirakatban nem sok nyomát látom ennek. Ámde a nép- és véleményvezérektől távol, a társadalom alig látható csoportjaiban felbukkan olykor az egymással kedvvel és érdeklődéssel keveredő sokféleség öröme. A nagy egészben egyelőre még nem látni a kapcsot. Kéne egy varázsige.

Az Igazgyöngy Alapítvány tanulójának alkotása

Hajrá, Ganz!

Írta: BikassyGergel

Ismerősöm mesélte, de én is mesélhetném.

A hatalmas gyárból mára semmi nem maradt. Közép-Európa legnagyobb villamossági gyárával szemben pár méterre laktam húsz éven át. Vagy huszonöt? (Nem folyamatosan – több kisebb-nagyobb, olykor néhány éves megszakításokkal.) Gyerekkoromtól harmincöt éves koromig. Vagy negyven? Nem tudom pontosan megszámolni: összeadogatom, kivonok, osztok, szorzok, sehogy sem jön ki pontosan. Nincsenek erre pontos számok. Az a lényeg, az a súlyosan rám nehezedő időszak, hogy bármit mutatnak, vagy mutatnának a számok, ott telt el életem legnagyobb része. „Mely túlnyomónak mondható” - hogy Heltai Jenő slágeréből idézzek.

A hatalmas gyárterület a hosszú utca felét is elfoglalta. De nemcsak ezt, hanem a Széna tértől „lefelé” a Mártírok útjának egy jó részét is. Nagy irodaházaival laktunk szemben, de a gyárkapu felett bele is láttunk. Általában naphosszat óriási, rozsdás hangú vasrudakat gurítottak, vagy dobáltak. Hangosanbeszélő is szólt késő estig. Amikor odaköltöztünk, a gyárat épp Klement Gottwald Villamosműveknek nevezték. Volt egy népszerű futballcsapatuk, eredetileg Ganz Villany néven: a BLASZ 1. egyik élcsapata, de feljutni sokáig nem sikerült az NB III-ba. A Klement Gottwald időkben Vasas Turbóra változtatták a nevét. Ezzel a névvel elég jól lehetett szurkolni, ordítani, hogy „Hajrá Turbó!”, a „Hajrá Gottwald” nem ment volna. Valamikor 1961/62-től megint Ganz Villamossági Művek lett a gyár neve.

Minden második vasárnap kijártunk a meccsre a Marczibányi térre, ott volt a pálya. Nem füves: döngölt földje volt, úgy játszottak. Szombaton alacsonyabb osztályú csapatok foglalták el, ezeket bizonyos fölénnyel néztük, megengedő mosollyal, de szinte soha nem végig. Hétköznap gimnáziumi és általános iskolai meccseket rendeztek, néha a mi iskolánk is játszott. Állítólag az NB III-ban már kötelező lett volna a füves pálya, nem tudom. A gyárnak volt kézilabda csapata is, de a leghíresebb, és egyetlen országos élcsapata a női röplabda volt. Úgy emlékszem, az ötvenes évek végén többször is magyar bajnok. Nem annyian, mint a futballt, de néztük azt is. Szurkoltunk nekik is. Legjobb röplabdázójuk egy magas, nagydarab játékos volt, Böbe. Óriási leütéseit nem lehetett védeni, rá épült az egész csapat, ha nem játszott, soha nem nyertek. Talán sokszoros válogatott, de minket csak a bajnoki győzelmek érdekeltek, semmire nem emlékszem a válogatottról, azt sem tudom, hol játszhattak… Hosszú, világosbarna haja volt. „Büntess, Böbe! Büntess, Böbe!” – ordítottam a többiekkel. Böbe gyakran büntetett, a leütéseit, mondom, nem lehetett védeni. Egyszer, hétköznap, a pálya mellett mentünk haza, éppen edzettek. Akkor is döngött a salak a leütései után. „Öcsi, mit csinálnál, ha a Böbe rád ülne?” – kérdezte röhögve egy gimnazista. Többen felröhögtek, felnőttek is, és én megszeppenve oldalogtam hazafelé.

A futballcsapat összeállítását évtizedekig fejből tudtam. Ma már csak néhány nevet. „Ló” - a legnépszerűbb játékosuk volt. Valóban lófejű, magas, negyvennyolcas lábú középpályás, rakkolt-robotolt a pálya közepén, de azért fejelésnél is aranyat ért. Mint a csapat nagy része, igazi amatőr, többször láttam kezeslábas munkaruhában szerszámos ládát vinni az utcán. A csatárokra is emlékszem: „Jaksi”, szélső, az a fajta, aki kapu felé kanyarodva rá is szokta lőni. „Beslics” – fekete hullámos hajú, elegáns mozgású, magas góllövő. Azt hiszem, többször felröppent a hír, hogy egy magasabb osztályú klub elvinné, de nem vitték el. Csapatkapitány a legendás „Rütyü” volt. Jó ideig azt hittem, „Ricsi”, csak rosszul ejtik. Pedig nem Ricsi volt, hanem „Rütyü”. Ilyen becenevet azóta, ötven éve sem hallottam soha. Középtermetű, szemüveges (talán csíptetővel játszott) cselezni is képes „észjátékos”, kicsit hátravont csatárként is sok gólt szerzett. Állítólag egyetlen meccsről sem hiányzott. Ha jól emlékszem, a vége felé ő lett az edző is, játékos-edző.

Már én is gimnazista voltam, első vagy másodikos, amikor majdnem feljutottak az NB III-ba. Néhány meccsüket többen nézték, mint ma az első osztályúakat. Nem felejtek egy borízű hangot: „Lőj, a morva anyádat!” - bődült el ötpercenként. Így emlegették: „A Morva”. Látni soha nem láttam, elképzelni sem próbáltam. Az iskolában is nőtt az izgalom május táján. Állítólag komoly esélyük volt, bár a pályát füvesíteni kellene. De hát csak lenne pénz, mégis Közép-Európa legnagyobb villamossági gyára. „Ganz, Ganz, Ganz, Ganz, Ganz!”

Mellettem ülő osztálytársam, akinek öccse később majd bekerül a csapatba, még később meg elviszi a Fradi... de ez mind később lesz, nem akkor. Feltűnő buzgalommal egy dolgozatíráskor szorgosan írt, sorra tele több lapot is. Vigyorogva mutatta: Rajzok, karikatúrák a csapatról, minden játékos csupa nagy, rajzolt betűkkel. Éppen a másik szélsőnél tartott: „A nagy Locsesz!” - írta a rajz fölé, amikor a tanár kezébe vette, majd elkobozta a füzetet. „A nagy Locsesz...” - olvasta fennhangon a tanár. Gúnyosan akarta olvasni. Hüledezett inkább, mi meg kukorékolva röhögtünk.

… Régen volt... Később már más meccsekre jártam... Mindez nemrég egy kiváló rádióműsor hallatán idéződött fel bennem. A műsor a volt Ganz-gyárról és környékéről szólt, korabeli tanúk telefonálgattak be. Nyolcvan év körüliek. Mindegyik lelkesen, szeretettel emlékezett a gyárra. Elmondták, melyik részlegben, melyik műhelyben dolgoztak. Szerették a gyárat. A volt telefonközpontos el is sírta magát.

Semmi sem maradt a hatalmas gyárból, a helyére épített új épületek egy részét már szintén lebontották. Ha a betelefonáló emlékezők meghalnak, már emléke sem marad a Ganz Villanynak. Soha fel nem lapozott ipartörténeti szakkönyvek fogják őrizni, soha nem látogatott temetők.

A ház története

Írta: Inkabringa

Régebben foglalkoztatott kutatási témaként egy kisváros piaca, ahova az emberek nem csak zöldségért, hanem hírekért is járnak. Egy kisvárosi piac egyrészt a pletyka epicentruma, másrészt az önreprezentáció fontos terepe. A kutatók szerint a közösségi oldalak sikerének is az a titka, hogy olyanok, mint egy kisváros: mindenki egymást figyeli és önmagát a lehető legjobb színben akarja feltüntetni. 

Ez a posztolt modernség kora.

Én most leszek olyan botor, hogy nem virtuális, hanem valóságos kisvárosról írok. A kisvárosoknak múltjuk van: dicsőségük és szégyenük. Közös történeteik vannak, melyek számos változatban keringenek a generációk között, attól függően, ki, milyen pozícióból meséli az eseményeket. Sőt, a történeteknek is történetük van. (Ajánlott irodalom (Akutagawa) és film (Kuroszava) a Vihar kapujában.) Ezek a történetek kovászt és kötőanyagot jelentenek a város lakói között. Minél régebbi a közösségük, annál sokrétűbbek, mélyebb gyökerűek a történeteik.

A kép illusztráció

A mikrotörténeti kutatások egyik kiváló könyve Arthur E. Imhof Elveszett világok című munkája. A szerző egy német gazdálkodó család nagyjából 400 éves történetét dolgozza fel. A család története szorosan kötődik egy településhez és azon belül egy házhoz. A ház oromzatán évszázadok óta ez a felirat olvasható: „Ez az én házam, és mégsem az enyém, s ki utánam jön, az is így lesz ezzel”. Háborúk, járványok, éhínségek ellenére 400 éven át megőrizték egymásnak a család generációi ezt a házat.

Németországban sem volt könnyű ezt véghezvinni, de Magyarországon jóformán lehetetlen. Az itt élők állandó léthelyzete a kiszolgáltatottság. Földesurak, egyházi méltóságok, állami hatalom kénye-kedvének voltak mindig kitéve. Ha csak a jelent nézem: kisgyermekes családokat, betegeket, egyedül álló időseket tesznek az utcára az állami felelősségvállalás és a társadalmi segítség vagy együttérzés érdemi megnyilvánulása nélkül. Évtizedekig tartó sarcot (lakbér vagy hitel) fizetnek emberek azért, hogy legyen tető a családjuk feje felett. Netán ködös fejlesztési tervekre hivatkozva a hatóságok beláthatatlan ideig akadályozzák, hogy saját ingatlanukat eladhassák. A kiszolgáltatottság mindennapos történelmi tapasztalat e hon lakóinak. Akkor is, ha van valamije, akkor is, ha nincs.

A kép illusztráció

Elmesélem egy magyarországi ház történetét.

A ház az 1930-as évek elején épült egy kelet-magyarországi kisvárosban. Ez a település több mint 400 éve őrzi városi rangját. Soha senkit nem érdekelt e három és fél témájú hazában, ahogy egész Kelet-Magyarország sem. Pedig ott is emberek élnek, ahogy mondani szokás. A városka lakói a 20. század első feléig meglepően működőképes, organikus, felvilágosult és polgárosodott önszerveződésben éltek. A több évszázados családi dinasztiáknak pozitív közösségformáló ereje volt a 20. század első feléig. Nekik köszönhetően lett szülőotthona, tüdőgondozója, gimnáziuma és újsága a városnak. Hivalkodás is volt ebben, közösségi elvárás is, meg a város iránti elköteleződés is.

A kép illusztráció

A házat építtető család is több évszázada élt már akkor a városban, generációról generációra, lassan, de biztosan gyarapodva. A 20. századra jómódú gazdálkodók lettek, akik fa- és szénkereskedéssel egészítették ki a családi földbirtok jövedelmét. Őseiktől örökölt évszázados tudás volt a fejükben a földről, amihez bizony ész kell, hogy évről évre bő termést adjon. Tanultak is: üzletvezetést, könyvelést, modern gazdálkodást. Jártak színkörbe, dalárdába, olvasókörbe. Tökéletesen rendben levőnek találták az életüket.

A család úgy érezte, ideje felcseperedő két lányuknak egy szép házban felnőni, ezért a város egyik rangos utcájának előkelő telkén házat építettek. Nagy lett a ház, hatalmas ablakokkal, elegáns utcai fronttal, bukolikus belső kerttel. Volt mit mutogatni. Kertész, mosóasszony, cselédlány állt alkalmazásban a ház körül. Nem beszélve a földeken és a fakereskedésben dolgozókról. Ügyeltek arra, hogy az alkalmazottaik elégedettek legyenek, ne keltsék rossz hírüket. Afféle nyakas magyar kálvinisták voltak. Hetedíziglen. Ennek minden erényével és csököttségével együtt. Nem lettek sem nácik, sem kommunisták, sem nacionalisták, sem rasszisták, sem antiszemiták, sem politikai vagy vallási fanatikusok. Nem rajongtak és nem gyűlöltek. Pragmatikusan éltek. Soha nem tartoztak sem a hatalmon levőkhöz, sem a hatalomra törőkhöz. Igyekeztek a maguk urai lenni és nem a mindenkori hatalom kegyeitől függni. Ezt a szemléletet adták tovább az utódaiknak. A 20. században ez nehéz örökség lett. A család az évszázadok alatt lassan gyarapodott és megteremtettek maguknak egy kényelmes és biztonságosnak tűnő életközeget. Ennél többre nem vágytak. Sem miniszter- sem püspökcsinálók nem akartak lenni.

A kép illusztráció

A ház elkészült, pompás látványt nyújtott. A legjobb mesterek építették fel a legjobb építőanyagokból. Ezzel aztán lehetett dicsekedni. A lányok teniszeztek, nyelvet tanultak, élték a kisasszonyok életét. Az egyikük vagány volt és közvetlen, a másik rátarti arra, hogy minden körülmények között úrilánynak tűnjék. Készültek arra, hogy művelt úrilányból feleség legyen belőlük. Úgy is lett, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Aztán kitört a második világháború. Egyik pillanatról a másikra szétesett ez a tökéletesnek gondolt világ. A városkában ugyan nem voltak harcok, de először a német csapatok szállták meg, aztán az oroszok. Mindenki menekült, amerre tudott. A csacsogó lányok férjeikkel külföldre mentek. Egyikük Európában bolyongott, a másik Amerikáig futott. Csak idős korában jött haza Magyarországra egyedül, meghalni. A bukolikus kert egy részét eltévedt bomba tépte szét. A ház túlélte a háborút.

A kép illusztráció

A háború után visszatért Európából a kisvárosba a rátarti úrilány a férjével. Állt a ház, messziről látszott, milyen pompás építmény. Gondolták, kezdik elölről abból, ami megmaradt a generációk munkájából. A fő, hogy élnek, és itt a ház, ami mindig a béke szigete volt. A többi majd megoldódik. Csakhogy a házban már idegenek laktak. Nem helybéliek. Arrogánsan elzavarták őket. Itt nincs többé tulajdon, aki hamarabb ér oda, azé, fel is út, le is út. Az elkövetkező hosszú évek alatt a rátarti úrilány a férjével és a két fiával számtalan albérletben lakott az ország különböző pontjain. Szűkölködtek. Elindultak külföldre is a zöld határon át, de a rátarti úrilány második gyermekével a szíve alatt, meggondolta magát, visszafordultak. Foghatjuk a hormonokra, de később már esélyük sem volt a menekülésre. Egy távoli rokon révén sok-sok év után örököltek egy házat messze a szülővárostól egy másik kisvárosban. Itt éltek gyökértelenül, de végre biztonságban. Se tervük, se céljuk nem maradt, csak a túlélés. Ők már ezt a szemléletet adták tovább utódaiknak. Megbicsaklott és végleg kicsorbult a generációk egymásra építkezése.

Bár jogilag a két lányé maradt a ház, amit az édesapjuk építtetett (ennyi maradt nekik a családi vagyonból), harminc évig be sem léphettek oda. Semmit nem tehettek. A rátarti úrilány elszántan küzdött a házért, de minden jogász azt mondta, nyugodjanak bele. A tudj’isten honnan beköltözött család jobban szót értett a hatalommal. Idővel középvezető beosztásba kerültek, de eszükben sem volt kiköltözni a házból. Az úrilányt és bárkit, akit ő küldött, elzavarták. Pedig valószínűleg nem szerették és nem is sokra becsülték a házat. Egyre romosabb lett. Nem gondozták, nem festették, nem javították, szinte szándékosan rombolták. A kert végébe hordták a szemetet, a bombakráterbe. Évtizedeken át. Rejtély, hogy miért éltek így. Vártak a jó lehetőségre. Valósággal túszul ejtették a házat. 

A kép illusztráció

Aztán eljött az a pillanat, amikor az éltes asszonysággá bölcsült lányok úgy döntöttek, nincs mire várni, eladják a házat. A lakókkal együtt. Bajlódjon velük az új tulajdonos, aki talán ismét becsülni fogja a jobb napokat látott épületet. Ők már nem tudtak semmit tenni érte, kiszakadtak abból a közegből, beletörődtek gyökértelenné válásukba. Persze szükségük volt a pénzre is, nem urizálásra kellett. A ház bizony rosszul festett. Sokáig senki nem érdeklődött a csekélyke vételár ellenére sem. Majd jelentkezett valaki, aki történetesen a lányok tágabb családjába tartozott. Bár nagy volt a korkülönbség közöttük, de a szüleik révén, akik unokatestvérek voltak, mégis számos közös családi emléket őriztek. Az éltes dámává vált lányok repestek az örömtől: mégis visszakerül a családhoz a ház, pedig már minden veszni látszott.

A kép illusztráció

A rokon családnak három gyermeke volt. Az anya halvány emlékeket őrzött a ház fénykoráról, ahol kislányként sokat vendégeskedett. Bárcsak ilyenné tudná tenni ismét a gyerekeinek... A háztulajdonos lányok családjához hasonló életet élt az ő családja is valaha. Sem neki, sem a férjének nem volt túl jó a pedigréje az akkoriban fennálló rendhez. Ragaszkodtak elődeik tanításához, függetlenek akartak maradni a hatalomtól, de akkor már nem lehetett olyat csinálni. Nem léptek be a pártba, meg úgy általában sehova. Nem tolakodtak, csak kibírták. Nekik nem járt semmi. Nem rajongtak és nem gyűlöltek, ahogy elődeiktől tanulták.

A ház vételárát épp hogy ki tudták fizetni. Nekik is csak egy ház maradt a családi vagyonból, a férj ágáról eladott háznak a rájuk eső része épp elég volt a vételárra. Ahogy híre ment vételi szándékuknak, egy helyi korifeus mindjárt a dupláját ígérte a házért. Bár szükségük volt a vételárra, az egykori rátarti úrilány mégis azt mondta, a ház a családé marad, a pénz nem érv. Természetesen az új tulajdonosokat sem engedték be a lakók. Lelépési díjat követeltek. A jogászok azt mondták, nyugodjanak bele, szedjék össze a pénzt. Hitelt vettek fel. A lakóknak azonnal kiutalt az állam egy új lakást, ők meg kaptak egy romhalmazt. De tudták, hogy ez a ház csak Csipkerózsika álmát alussza. Romosan is benne volt a legjobb mesterek keze munkája, a legjobb építőanyagokkal.

A kép illusztráció

A nagymamává vált úrilányok, a vagány és a rátarti, harminc év után végre ismét beléphettek az olyannyira szeretett házba és kertbe. A fák és a falak ugyanott álltak. Sikerült megmenteni a házat. Ismét a családé lett. Amíg éltek, visszajártak.

Az új tulajdonosok hozzákezdtek a ház és a kert rendbe hozásához. Kezdetben nem volt építőanyag, a mesteremberek tudása is meglehetősen korlátolt volt, a tömbházak építésével kihullt a kezükből a kreativitás, a család sem dúskált a pénzben. Lépésről lépésre, évről évre, kitartással, odaadással és iszonyú kemény munkával a ház megszépült, a kert varázslatossá vált. A ház eredeti jellegét soha nem engedték megbontani építészeti divatok kedvéért. A mesteremberek mindmáig lenyűgözve bámulják: micsoda faanyag, micsoda tervezés, micsoda mestermunka. A család azóta is vigyáz a házra, ha kell, javítják, erősítik. Mindig kell. Régi ház. Megszenvedte a maga sorsát, de állta az idők próbáját. Az építőmesterei az örökkévalóságnak dolgoztak. Mindmáig pompás épület a bukolikus kerttel együtt. A béke szigete.

A kép illusztráció