Keresés ebben a blogban

2018. május 31., csütörtök

Lábass Endre, a gólyakalifa

Írta: BikassyGergel


Igen, a tudós meseműveltség kalifája.

Lábass Endre festő és Budapest-fotográfus alig ismert az olvasók előtt, holott (elég visszhangtalanul) több könyve már megjelent. Tavaly viszont életműve legnagyobb munkája jelent meg három kötetben: én az utóbbi évtizedek leghatalmasabb magyar kultúrtörténeti és irodalmi eseményének tartom.
Lábass Endre
Az Árnyékkereskedő gyűjtőcím köteteinek címei: Üvegsziget - Varázscsomó - Mutabur. Mindhárom kötetcím valamelyik klasszikus, inkább romantikus vagy keleti mese (legenda) világába vezet. Lábass fő mintája az Ezeregyéjszaka (melynek európai történetéről, francia és angol fordításairól alapos dolgozatokat közöl). Dolgozat? Vagy pontos, és adathegyekkel megtámogatott felnőtt-mese. (A Mutabur például Hauff híres gólyakalifa-meséjére utal, de Lábass minden fejezete valamely nem jól, vagy alig ismert kulturális hátteret világít meg. "Álomkereskedő" is lehetne a cím, ezekben a kultúrtörténeti hőshistóriákban tudós megszállottak fantáziái birkóznak a valósággal. Valóság kell a birkózáshoz, álomfantáziák nélkül azonban unalmas lenne a történelem. Lábass nagyon érdekes mesélő. Kicsit Szerb Antalra emlékeztet, vagy az osztrák Friedell sokkötetes kultúrtörténetére: Lábass azonban mindkettejüknél érdekesebb.

Lábass Endre az angol kultúra nagy és alapos ismerője. Három könyvének legtöbb hőse angol: elsőként talán a legnagyobb: Thomas H. Buckle, a sakkművészet és a keleti kultúra nagy tudora. Hinnénk, minálunk soha senki nem ismerte a szaktudorok és Lábass előtt, de itt az is kiderül, hogy 1880 körül húsz kötetben adták ki magyar nyelven. Ma vajon kiadnák? Ez elgondolkodtató, és borús válaszra készteti az embert. Mellesleg Lábass bőszen és bravúros felkészültséggel fordít kedvencei, mesterei írásaiból. Ismerősebb a másik nagy angol. Charles Dickens. A szerző Dickens életének és műveinek kevéssé ismert eseményeire és rétegeire bukkan, mindezek olyan érdekesek, hogy azonnal újraolvastam. (Ne feledjem: az angolok mellett néhány elfeledett régi-régi magyar írót és tudóst is megidéz.) Azután - mivel "Buckle Tamást" meg egyáltalán nem ismertem, a könyv rá vonatkozó fejezeteit meg azon nyomban háromszor is újra.) Szerencsére ezeknek a hősöknek a műveiből hosszan idéz, - nagyon gyakran saját fordításában, amiért külön kalapemelést érdemel.

Az angol kultúra jó ismerője (talán nagykamasz kora óta), de azért az olasz reneszánsz és romantika sem marad ki: főként mert ez ügyben Shelley a kalauzunk, meg Mary Shelley, aki a nagy költő halála után megírta Róma történetét, ha jól értem, Lábass Endre főkedvencét (ezután a miénk is): Mary Shelley Rómája hosszú fejezetekben olvasható Lábass fordításában.

Talán nem egyfolytában, de csapongva érdemes a nagy könyvet olvasni. Lábass bevallott mintái az angol világutazók, közülük is főként azok, akik nem biztos, hogy valóban utaztak, talán csak képzelték nagy utazásukat (hiszen sokáig Marco Polót is képzelt útleírónak hitték.) Lábassnak a ritka angol kultúrtörténeti művek és szerzők a legszemélyesebb barátai: ezek minden útja Közel-Keletre, vagy Indiába vezet. A könyvek álom- és árnyékvilága gyakran az argentin (és műveltségében angol) Borgest juttatja eszünkbe.

... Most látom, e pár bevallottan lelkes sor csak bevezető, sőt csak ízelítő lehet Lábass Endre hatalmas művéhez. "Uraim, le a kalappal!..."




2018. május 21., hétfő

Világutazás egy kávéházi szegleten


Írta: Inkabringa


"A gondolkodás nem magányos művelet" - írta Nádas Péter. A gondolkodás speciális válfaja az együttgondolkodás, amire kis hazánknak nagy szüksége lenne, mert lassan már azt sem tudjuk, hogy mi az. Annyi bizonyos, hogy az együttgondolkodás nem ugyanaz, mint az egyformán gondolkodás és ez már önmagában felszabadító. A közösen morfondírozás, egymás gondolatába öltött töprengés, egymás képzelmeiben böngészés kiváló találkozóhelye e hazában a Szimbiózis Napok. Évről évre különféle helyeken összegyűlnek a hazai kulturális antropológia művelői és érdeklődői egy kis gondolat-csereberébe. Semmi felhajtás, semmi pompa, de egy meghitt kis térben megfordul velünk a világ.

Az elmúlt években többek között a Fogasház, az Auróra, a DocuArt adta a Szimbiózis Napok helyszínét. (A DocuArtnak most új helyet kell keresnie, bízzunk benne, hogy hamarosan rátalálnak, mert a diskuráló mozizás, a dokumentumfilmek közösségi élménnyé tétele szintén az együttgondolkodás támasza.) A Szimbiózis Napok idén az Erzsébet híd lábánál a Három Holló kávéházban zajlott. Elsőre szokatlan volt az elmúlt évek underground hangulata után, de a Szimbiózisban épp az a jó, hogy bármilyen térben otthonossá tud válni. A Három Holló nagyon kellemes helye lett üvegfalaival, stukkóival és félhomályos pincetereivel együtt a kulturális antropológusok találkozásának. Feltűnt, hogy a Karinthy Frigyes nevét viselő széken mindig ült valaki.

Annak idején Ady Endre is egy Három Holló nevű kávéházban üldögélt. Adyból kinézem, illetve kiolvasom, hogy lett volna hajlandósága a kulturális antropológiai szemléletmódra. Lám, most a Három Holló révén szimbolikusan össze is találkozott Ady és a honi antropológia.

Az ország most a rajongás és gyűlölködés bűvkörében él. Ez elég fárasztó tud lenni. Akinek ehhez nincs kedve, találnia kell egy oxigénpalackot, amiből tiszta levegő áramlik az agyba. A Szimbiózis Napok is ilyen oxigénpalack. Idén is körbejárhattuk a világ kultúráit: Tanzánia, Pakisztán, Peru, muszlimok és görög katolikusok, vidékiek és nagyvárosiak, befogadottak és kirekesztettek.

Az idei Szimbiózisnak számomra két sarokköve volt: a tudományos önreflexió és a hétköznapi emberek világba, történelembe, sorsba vetettsége. A kulturális antropológia a tudományok között talán a leginkább önreflektív és önkritikus, és kutatásának legfőbb tárgyai azok, akikre alig figyel a világ. Már csak ezért is szimpatikus. Ha a filozófia a világ értelmezésének útja, akkor az antropológia egyféle gyakorlati filozófia.

A hazai kulturális antropológia sosem volt abban a helyzetben, hogy belekényelmesedjen az akadémiai fotelbe és úgy tűnik, egy ideig nem is lesz. A létrejötte, intézményesülése is kemény munka volt és most a meglévő intézményeinek megtartása is küzdelmes. Az egyik szekcióban elhangzott, hogy a magyar kulturális antropológia a nekilódulások és a megtorpanások története. Most éppen megtorpanás van. Nehezedett az akadálypálya. Az a szemléletmód, amit a kulturális antropológia képvisel nem a legmenőbb trend ebben az országban, és igazán sosem volt az. Mégis, az ellenszélben is meg tudott kapaszkodni, vannak érvényes válaszai a társadalmi kérdésekre, csak a tér, a hangerő, a figyelem hiányzik. Lassan a levegő is. Elhangzott az is, hogy valamennyi tudományterületen a világ minden országában probléma a megélhetési doktoranduszok, önérdekből publikálók, notórius konferenciázók köre, a zárványlét, a tudósi elefántcsonttorony. Az antropológia tudományos vizsgálódásának tárgya és módszere miatt nem engedheti meg magának a belterjesség fényűzését és eleve elrendelése az interdiszciplináris együttműködés. A magyar kutatók arról beszéltek, hogy nehéz a hazai társadalmi-tudományos közegüket megtalálni, hisz a hazai antropológiai tanulmányokat többen olvassák külföldön, mint itthon.

Az antropológiának van egyféle társadalmi aktivitása, ami nem engedi a tudósi szoba zártságát. Ez a szemléletmód jól hasznosítható (lenne) a társadalom minden szegletében: az üzleti életben, a civil szférában, az oktatásban, a közigazgatásban, a társadalom különféle csoportjainak összefűzésében, megbékítésében. Itthon mégis folyton a létjogosultságát kell bizonygatnia, mert ha nem lehetne többé kérdésessé tenni a létjogosultságát, akkor a társadalomnak kénytelen-kelletlen szemléletmódot kellene váltania, és az meg annyi munkával jár, hogy akkor már egyszerűbb az antropológia létjogosultságát kétségbe vonni. A hazai antropológia tehát most újabb akadálypályán fut végig, edzett már, bírja.

Az antropológia nagy erénye, hogy a hétköznapi emberekre fókuszál. Ez nem is erénye, ez a varázsa. A társadalmat a hétköznapi emberek sorsai alkotják. Az antropológusok meg rájuk kíváncsiak, mert a társadalmak a hétköznapiságok nélkül nem érthetők és nem értelmezhetők. Az antropológus megmutat egy olyan szemszöget, amiből megérthetők az ilyen-olyan módon eltérő csoportok ambíciói, mozgatórugói, félelmei és vágyai. Ahogy most végignézhettük a Miskolci Egyetem vizuális antropológusainak a hétköznapi életek folyását rögzítő filmjeit, ahogy a múzeumi tárlók zárt rendjét kinyitotta a Néprajzi Múzeum a társadalmi cselekvések és kezdeményezések felé. Arról is hallhattunk beszélgetést, mekkora felelősség antropológusként egy sztereotipizált társadalmi csoportról írni vagy róluk képet készíteni, és miként lehet egy új és elfogadó kontextusba helyezni őket, hogy milyen gyötrelmesen nehéz a vasbetonba öntött előítéleteket lebontani, néha még csak megkérdőjelezni is.


Élmény volt a Budapest Hangtérkép megismerése, mindenkinek ajánlom figyelmébe. Aktív közreműködőként bárki hozzájárulhat a 21. századi Budapest életének rögzítéséhez. Hétköznapi emberek csöppet sem tucatszerű történetei alkotják azt a hangtérképet, ami hiteles lenyomata lesz a mostani Budapestnek. Az oral history módszerével és a story slam révén térképezik fel a fővárost, de tovább akarnak lépni, egyszer majd országossá válni, csak legyenek „hanghordók”, akik rögzítik a most és itt élő emberek életének forgácsait. Elhangzott példaként egy történet, ami csodálatosan lefedi ennek az országnak minden ága-bogát. Egy fiú mesélte el a történetet, amit évekkel azelőtt egy lánytól hallott. A lány édesapja vidéken nőtt fel és először egészen kicsi gyermekként járt Budapesten, nem is emlékezett semmire, csak arra, hogy látott egy nagy bálnát. A lány nevetve mesélte, hogy ehhez a gyerekkori víziójához makacsul ragaszkodik az apukája, pedig biztosan csak álmodta. A történetet a fiú elmesélte az édesapjának, aki Budapesten nőtt fel, és igen, a bálnát ő is látta. Nem álom volt. A történeti háttere annyi, hogy az 1960-as évek elején valóban kiállítottak a Városligetben egy nagy bálnát. A Rákosi-korszak és 1956 után először jött Nyugat-Európából ide kiállítás, a korabeli sajtóban alig maradt nyoma. Hatalmas vontatókkal és teherautó kísérettel hozták végig az országon. A kötelezően szétfutó urban legend szerint így akarták felmérni a gaz nyugatiak az ország útjainak állapotát. Vicces, hogy Európa kellős-közepén ez az ország mindig fél valamitől. "Fortélyos félelem igazgat". Most is ezernyi városi legendát lehetne rögzíteni. Mellesleg megjegyzem, bárcsak úgy lenne, hogy e hazában mindenkinek eszébe jut a bálnáról Krasznahorkai László regénye, Az ellenállás melankóliája és Tarr Béla filmje, a Werckmeister harmóniák.

A tavalyi Szimbiózison is helyet kapott már, ahogy idén is, a genocídiumok antropológiai kutatása. Ruanda, Bosznia, holokauszt, 1944-es szerbiai tömegmészárlás. Nem könnyű téma. Az egyik kutató megfogalmazta, hogy azért kell a genocídiumokat kutatni, nem feledni és szembenézni velük, hogy tudjuk, ez a rettenetes öldöklési vágy az emberi természet része, amivel nem szeretünk szembesülni. Jobb, ha tudjuk, az ún. civilizált világ is egy pillanat alatt vérengző szörnyeteggé tud válni. Ezt nem tagadni és elrejteni kell, ezzel szembe kell néznünk, éppen azért, hogy az emberi tudatunkkal megakadályozzuk a vérengzések kitörését.

A mai Magyarországon az identitás megélése az egyik legnagyobb probléma. Azért probléma, mert csak fekete-fehér lehet, kizárólagos és kirekesztő. Például én vidéken voltam gyerek és Budapesten lettem felnőtt. Bennem ez a két identitás tökéletesen megfér egymás mellett, mindkettőt szeretem, ezzel együtt vagyok egész. Ahogy a magyarságom is remekül megfér az európaiságommal és a Föld nevű bolygóval, a nőiségem az emberségemmel és így tovább. Ámde a társadalmi térben csak kizárólagosságok vannak: nincs 'és' csak 'vagy'. Miért kellene nekem szétszakítanom magam, hogy valamelyik kis dobozkába belegyömöszölhessenek?

Ezért volt olyan felszabadító élmény a Szimbiózis záróeseményeként a magyarságról szóló eszmecsere. Ezúttal nem antropológusok mondták el ez irányú kutatási eredményeiket, hanem tizenévesek beszéltek a magyarságukról, ami természetes, hisz ide születtek, a magyar az anyanyelvük és szerintük ez mázli, mert a magyar nyelv szép, gazdag, árnyalt és kreatív, zseniális az irodalmunk, a művészetünk. Ez eddig rendben van, de a magyarkodást a felnőtt társadalomban annyira erőltetik, és olyan ómódian, hogy így ciki. Pedig a népdalaink szépek és szinte mind a szerelemről szól, az is elég jó összekötő kapocs, még jobb is, mint a lejárt szavatosságú hazafias közhelyek. Miért olyan zárkózott és magába forduló ez az ország a világgal szemben, és miért olyan ellenséges egymással? Miért ilyen szomorú a himnuszunk? Egyikük mesélte, hogy egy nemzetközi versenyen a csapatok ismerkedésként hazájuk jellegzetes dalát énekelték el, ami többnyire a himnuszuk volt. Egymás után felpattantak és egy energikus, vidám indulót énekeltek. Amikor a magyarokra került a sor kicsit tanakodtak, majd felpattantak és elénekelték az Érik a szőlőt. Miért kap egy kisfiú beírást feleselésért, ha más a véleménye, mint a tanárának? És miért kérdezik meg a tanárok a véleményüket egy versről, ha aztán letorkolják őket, hogy nem úgy kell érteni?
Az antropológusok körbeülték a tizenéveseket és hallgatták őket. Elvégre az antropológiának ez a dolga, hogy a társadalom különféle csoportjainak hangot adjon és rábírja a társadalom többi csoportjait, hogy figyeljenek rájuk. Figyeljünk egymásra.

A Szimbiózis ideje alatt végig egy francia dal járt a fejemben, amit korábban idéztem már a blogban. Ez a dal épp olyan ismeretlen a hazai szűkre szabott közízlésben, mint a kulturális antropológiai szemléletmód. Attól még jó. Valahogy illik ez a dal kedélyében, életkedvében a folyamatosan fedő alatt tartott honi antropológiához.
Úgyhogy csak tovább, csak lazán, váltakozó ritmusban.






2018. május 9., szerda

Arcok az égen és útszélen

Írta: Bikassygergel


A francia új hullám egykori ifjú rendezőnője, Agnès Varda nyolcvankilenc éves. A Titanic fesztiválon vetítették már, és most egy hete művészmozikban látható legutóbbi, Visages, villages című különös és hasonlíthatatlan filmje. (Arcok és falvak - a magyar fordítás mintha Arcok, útszélekre változtatta volna, nem ellenőrzöm: ha így van, elfogadható.)

A nyolcvankilenc éves Agnès Varda szemlélete ma is friss, ma is eredeti. Közösen képzelték el és közösen alkották a dokumentumfilmet egy "J.R." nevű ismert-ismeretlen (én eddig nem  hallottam róla) vándorfotográfussal. JR egy modern kisteherautóba rejtett nagy fotográfus-műteremmel járja a városi és falusi utakat. Fotózás után ott helyben, azonnal hatalmas, poszternél nagyobb méretben tudja előhívni a fotókat. Ne vadromantikus múltidőket idéző garabonciás szélhámost, vagy valami dörzsölt, üzleti szellemű  mestert képzeljünk: a fiatal, pózmentes  J.R. érzi a fotó természetét, és érzi, meg jól ismeri a rejtett francia tájakat és embereket. Agnès Varda fiatalkorában maga is fotós volt, csalhatatlanul látta meg a (személyesen addig nem ismert) fiatal JR munkáiban a tehetséget. Útnak indulnak a fotó-furgonnal, és nemcsak a francia falvakat, hanem rejtett világot ismernek meg.

--- Ennél többet nem tudok elmondani a film előtt, és a nézőnek aligha érdemes többet tudni - az előzményről, "koncepcióról" a film sem mond többet. Olyan, mint egy természeti kép, mint persze egy több fejezetes, mélyen összefüggő nagy természeti kép, táj- és közelkép a falusi-tanyai-kisvárosi tájban élő emberekről. A hatalmasra nagyított fotókat Varda és munkatársa ott helyben ragasztja fel hatalmas felületekre, lepusztult gyárfalakra, bontásra ítélt házakra, egyszer még tengerparti sziklára is. 

A film megható jeleneteiben a lefotózott - általában idős, vagy még idősebb - férfiak, és főleg asszonyok csodálkoznak rá önmagukra. A filmnek józanul csodás epizódfigurái (itt mind főszereplő) vannak. Kicsit attól tartok, hogy lebontásra ítélt házuk, lakhelyük, erdőjük eltűntével az ő emlékük is eltűnik. Agnès Varda - aki nem régimódian és hamisan romantikus - művész, józanul beszél saját közeledő haláláról, nem könnyen hatódik meg: ábrázolni, megbecsülni, és nem siratni akarja a szintén nagyon is józan, "egyszerű" embereket. Biztos vagyok benne, hogy pontosan tudja, mit őriz meg ezekkel a fotókkal. Óriási művészi szerencséje volt mindkét alkotónak, hogy közös szemléletű filmet alkothattak. Ritkán láttam fikciós vagy dokumentumfilmet, melynek minden minutuma fénylően igaz és hibátlanul pontos minden képe.

Végighatja ezt a szomorú történetet az életöröm természetes vidámsága. Nem szomorkodhatunk még a csúnyán viselkedő hajdani rendezőbarát, Jean-Luc Godard  gyáva pimaszságán sem. Itt amúgy sem lenne ő a főszereplő, jobb is, hogy sunyin elbújt. Agnès Varda és J.R. páratlanul értékes és különös mozgóképe hatalmas, nem hervadó, halálunkig élő mezei csokorra emlékeztet.