Keresés ebben a blogban

2014. január 30., csütörtök

Hajdani bálok emléke

Írta: Inkabringa



Mulatni, táncolni, csinnadrattázni és hejehujázni mindig is szerettek az emberek. Manapság is számtalan változata van a mulatásnak. Nagyon helyesen.
Hajdani korokban, de - történelmi léptékkel mérve - nem oly régen is a bálok voltak jóformán az egyedüli alkalmai a fiatalok egymással keveredésének.

Most egy ilyen példát említek a félévszázaddal ezelőtti vidéki Magyarországból. 

Minden megváltozott azóta, csak az emberek egymáshoz való viszonyulása maradt ugyanolyan. Más a közeg, más a divat, de a lényeg változatlan: az egyik dűlő meg a másik dűlő között áthidalhatatlan különbségek vannak, pedig távolból nézve teljesen egyformák.

Néhány éve egy kelet-magyarországi mezőváros egykori tanyavilágát kutattam. A választásom a Rét nevű városi határvidékre esett, ahol a 19. század végétől kezdve az 1970-es évekig egy sajátos identitású tanyarendszer alakult ki.
A polgárosodott mezőváros határának a helybeliek által nem túl sokra tartott területén (nehezen művelhető, nem túl jó minőségű termőföld) a 19. század végén az északi hegyvidékekről érkezők telepedtek meg. Akkoriban tömegével jöttek a tovább terjeszkedni nem tudó hegyi falvakból a termőföld ígéretéért az alföldi településekre.

Más volt a vallásuk (a városiak kálvinisták, a rétiek katolikusok voltak), mások voltak a szokásaik, hiedelmeik, még a beszédmódjuk is. A városiak úgy nevezték őket, hogy „motyók”.

Mai szemmel nézve szinte semmi különbség nem volt a városiak és a „motyók” között, de akkoriban (ahogy ma is) a „hozzánk képest” mérhető legkisebb különbség is éles szemmel számon volt tartva.

A rétiek másságuk miatt elkülönült, magába zárt életmódot folytattak. A városiakkal alig érintkeztek. Sajátosan belterjes, öntörvényű identitást alakítottak ki.

Bár a városiak szemében a rétiek teljesen egyformák voltak, de a szaporodó tanyák hálózatában egy sajátos társadalmi rétegződés indult meg.
Különös identitásképző tényezővé vált az egy dűlőbe tartozás, nem volt mindegy az sem, hogy az útnak melyik oldalán éltek a tanyák lakói. Az országút két identitást adó területre osztotta a Rétet, az is számított a társas kapcsolatok alakításában, hogy a Felső-Réthez vagy az Alsó-Réthez tartozott valaki.

Igazán bizalommal csak a tanyájukhoz közel eső területen lakókkal voltak, a távolabbi tanyák lakóit már „Más”-ként, „Idegen”-ként kezelték. Nem kizárólag a városban élőkkel szemben fogalmazták meg az „Ők” kategóriáját, hanem a más dűlőben élőkkel szemben is.
Az identitás őrzése rendkívül fontossá vált a Réten lakók körében. Például a Felső-Réthez tartozó kocsmába nem szívesen jártak az alsó-rétiek. Ők ott „Idegen”-ként voltak számon tartva. A konfliktus, az összeütközés elkerülhetetlen lett volna.

Adatközlőim sem tudták igazán pontosan megfogalmazni, miért is volt ellenségeskedés a Rét különböző területei között.
Én nem tudom, hogy miért volt ez. Elgondolkodtam rajta én is, mert én is ott voltam, benne voltam. Hogy miért? Mondhatom azt, hogy másabb alkotású népek laktak öt dűlővel odébb. Mások voltak viselkedésileg, tájbeszédileg, mert az a család, ahol volt tizenöt gyerek, abból a tizenötből hét megnősült, az mind oda telepedett le az apjuk tanyájának környékére. Olyan egy hasíték lettek, egy viselkedésűek. Azért általában az egy dűlőbeliek házasodtak egymással. Bár később már elmentek a harmadik dűlőig is.”

Minden határ, ami a Réten lakók életében fontossá vált, a dűlők, az utak, árkok, egyben az egymástól különállóság identitását adták. Aki a mezsgyén túl lakik, az már „Idegen”.
A szórakozásnak leginkább kedvelt alkalmai voltak a tanyai bálok, ahol a fiatalok nagyobb körben találkozhattak egymással, mulathattak, táncolhattak. A közcélokra épült intézmények váltak egyféle szellemi és szórakozási központtá. Ilyenek voltak az iskolák és a kocsmák.

Elsősorban a fiatalság szórakozása volt a bál, de az idősebb nemzedék tagjai is részt vettek benne. A bálokat mindig fiatal legények szervezték, ők hívták a zenészeket, ők rendezték be a báli termet és ők voltak felelősök a rendbontások elkerüléséért is.
Adatközlőim valamennyien fiatal éveiket a réti tanyákon töltötték (1950-es/60-as évek), így jártak bálokba is. Egyik adatközlőm emlékei szerint a világítás biztosítása is komoly feladat volt a villanyáram nélküli Réten:
Petrólámpa volt, azt fel kellett pumpálni és az annyira világított, mint a villany. Azt felakasztották, aztán éjféltájban kezdett csökkenni, akkor levették, felpumpálták és ment tovább.

 Egy városi adatközlőm az általa ismert normáktól eltérő réti szokásként említette, hogy „sokkal hamarabb értek a lányok, mint a városban. 14 éves korában már udvaroltak neki a legények, de nem 14 évesek, hanem 20 évesek. Mert itt ez volt a divat. Itt nem úgy volt, hogy elment a bálba a lány meg az anyja, hanem ment nagyapától kezdve mindenki, aki olyan volt, az mind ment.

Ilyenkor lányok a fiúkkal táncolhattak. Ezért a szórakozásért minden áldozatra képesek voltak a fiatalok. Ha bálba mehettek, inkább vállalták, hogy nem alszanak aznap éjjel, de nem maradtak el a mulatságból. Pedig a nagyon kevés szabadidő nem hagyott lehetőséget arra, hogy a hajnalig tartó bál után kipihenjék magukat.
Nagyon szerettem bálozni. Napszám után átöltöztem, elmentem a bálba, táncoltam egész éjszaka, aztán megvártam a hajnalt, átöltöztem a napszámos ruhámba és indultam haza, néha sok kilométert gyalogoltam, és olyan hamar hazaértem, hogy én költöttem az otthoniakat, és alvás nélkül rögtön indultam a napszámba.

Egy hónapban egyszer volt bál. Oda elmentünk, ott estétől reggelig táncoltunk, aztán sokszor le se feküdtünk, mert menni kellett dolgozni. Jó volt az, csak az volt rossz, hogy majd’ a lovak közé estem olyan álmos voltam.

A Rét különböző helyein megrendezett bálokba nem volt ajánlatos távolabbi réti tanyák lakóinak elmenni. Ez elsősorban a legényekre vonatkozott, a báli rendezők ügyeltek arra, hogy az egymással ellenséges viszonyban levő dűlők legényeit ne engedjék közösen bálozni. Összetűzések, verekedések még így is előfordultak, a bicska is hamar előkerült ilyen alkalmakkor, s ez végül gyilkosságba torkollott.

Ezt minden adatközlőm megemlítette:
 Például az egyik legény megölt egy fiút egy lány ügyben. Megölte szabályosan. A szívébe szúrta a kést a bálban. Elvitték, tizenvalahány évet ült. Abban az időben a lófarkához kötötték bilincsben, és úgy vitték el. A bálból három lóhátas rendőr vitte el.

A véres verekedésig fajuló összetűzéseknek okát abban látták adatközlőim, hogy más dűlőkből valók keveredtek a bálozók közé.
Tudni kellett a mivoltot, tudni kellett a mezsgyét.
A bálokban tehát a szórakozás és mulatozás mellett helye volt a Rét különböző részeiből érkező fiatalok közötti virtuskodásnak is.
Egy lányon összevesztek. Mert mit tudom én, sose látta a legény azt a lányt, de megtetszett neki, az ablakon keresztül megszemelte, mert ott ült az anyja ölében a lány. Na elhívta azt a lányt, közben meg az egy másiknak volt már a barátnője, és a lányt akkor éjszaka nem hívhatta el senkise táncolni, ez az idegen fiú meg elhívta. Az ilyenekből lett verekedés is. Az nagy titok volt, akit megfenyegettek valahol, az még egyszer nem mert visszajönni a bálba, mert annak a megölést fenyegették.

Ezek a konfliktusok gyakran olyannyira elfajultak hogy a rendőrök is nehezen tudták megfékezni.
Ott szigorúan bicskáztak. Volt egy olyan banda, akik úgy voltak megnevezve, hogy azok bicskáznak. Azokat be sem engedték a bálba, de amelyik dűlőbe tartoztak, oda be kellett, hogy engedjék. Úgy tett, mintha ő is táncolná a keringőt, és már meg is bökte bicskával a másikat. Hat-nyolc rendező volt, akik ezeket a személyeket külön figyelték. Csak hát az volt a baj, hogy éjfél fele már az ital győzött. Rendőr nélkül sose volt bál. Volt, amikor az ablakon repültek ki az emberek meg az asszonyok. De volt olyan is, hogy kétlovas szekérre nem fértek fel az összeszurkált fiúk. Úgy hozták haza őket az orvoshoz.
A réti bálok tehát részben a hagyományos szórakozási, ismerkedési, mulatozási lehetőséget jelentették, másrészt azonban a rendkívül rétegzett réti identitások összeütközésének a helyszínei is voltak. A közös dűlőbeliek, a velük egyébként teljesen azonos társadalmi és életmódbeli csoportokat, akik csupán csak más dűlőhöz tartoztak, már idegenként, és egyszersmind ellenségként is kezelték.

Az „egy dűlőbe tartozás” most is sok konfliktust okoz emberek között és ez mindig így is lesz, még ha a „dűlők” egyre szélesednek is.
Legyen az a dűlő etnikai, vagyoni, ízlés-, -hit- és eszmebéli vagy bármely más módon meghatározva.
A deákné vászna mindenkit beterít.



2014. január 27., hétfő

Gombrowicz ideje

Írta: YGergely



„És nosza Nevetésről Nevetésre, Nevetéssel Puff, Nevetéssel puff, paff, bruh…”

A Transz-Atlantik fejeződik be így, fuldokolva. Ebben egy lengyel író 1939 őszén megfutamodik a hazatérő hajóról, nem tér haza a harcoló Lengyelhonba, és Argentínában röhögi a lengyeleket meg az argentinokat.
Üvöltve, fuldokolva röhög. „Menjetek csak ahhoz a szent és alighanem elátkozott Nemzethez! Menjetek csak, hogy titeket se Élni, se Megdögleni ne engedjen, hanem csak a Lét és Nemlét közé mindörökre felfeszítsen.”

Gombrowicz bizonyára az utóbbi fél évszázad legnagyobb és legmagasabb színvonalú botrányokozója. Azzal a gesztussal, magatartással, hangon ír, mintha előtte senki más nem írt volna, s csecsemő szemszögből, élesen sivító csecsemő- meg mutáló kamaszhangon szól művészetről, zenéről, könyvről. Mintha senki más nem szólt volna még semmiről előtte, és ha mégis szólt, azt sürgősen el kell feledni, meg kell majmolni, túl kell harsogni.
Witold Gombrowicz
E kamasz például Dantéról kis könyvecskében harsogta el, hogy értéktelen fércművecske álmosítóan ostoba szerzője volt. Lett is röhögtető zúgás.

„Gombrowicz Naplóját forgatom” – jegyezte fel Pilinszky (1971. március, Új Ember). Ördög tudja (vagy filológus), hogy említették-e előtte Gombrowiczot és Naplóját magyarul.
Pilinszky egy későbbi nyilatkozatban a saját négy legfontosabb XX. századi írója közé sorolja. Ezt nemcsak azért említem, mert tán kevesen tudják, de azért is, mert tán meglepő. Ég és föld választja el a két író világszemléletét. De úgy látszik, a teljesen öntörvényű és szabad egyéniségek egymás vonzerejét hamar felismerik.

Gombrowicz valójában önmagán is fuldokolva és dühöngve röhög.

Háborús megfutamodása előtt írt egy regényt, a Ferdydurkét, mely óriási sikert aratott a varsói kávéházi elitértelmiség köreiben, és súlyos bukás lett a közönségnél meg a „szélesebb” és komoly mértékadó körökben.
Tegyük fel, hogy Határ Győzőnek már az 1948-as Heliane nagyon hasonló sorsa után sikerül megfutamodnia, és Nyugaton bősz haraggal és bősz humorral megírja a benne ágaskodó remekműveket, akkor nekünk nagy szerencsénk volna, mert másmilyen lenne kicsit a magyar irodalom, és mellékesen jobban értenénk Gombrowiczot.

„Elvesztette a hazáját? Micsoda szerencséje van.” Cioran kiáltott fel e szavakkal, amikor Koestlerrel vagy Fejtő Ferenccel megismerkedett.

Cioranról Gombrowicz is ír, rögtön a Napló elején. Érdekes, hogy Gombrowicz 1953 táján elszigetelten Argentínában azokat olvassa, kikkel mi 1989 után ismerkedtünk magyarul.
Camus filozófiai könyveit, Ciorant, Miloszt. Mert azért talált haragjához, ellentmondásaihoz, vitakedvéhez, vad röhögéséhez méltó ellenfeleket.

Főként Miloszt: a Gombrowicz–Milosz-vitából évtizedekig táplálkozhatna a lengyel, a magyar, a kelet-európai értelmiség, ha volna esze és jó kamaszízlése.
Witold Gombrowicz és Czeslaw Milosz
Mi, Mi, Mi, Mi! 

Bárcsak támadt volna az emigrációban dühödt és termékeny Márai–Cs. Szabó-levelezés és szembenállás. Határ Győző kellett volna hozzá. Határ, akinek helyzete és szelleme amúgy is rokon kicsit a Ferdydurke írójáéval, legtöbbször Gombrowiczhoz hasonló módon elmélkedik a nemzeti literatúráról, korlátairól, bilincseiről, megtagadni, megrúgni ingerlő bumfordi bájáról. 

Engedtessék meg egy saját emlékem. „Ön sohasem fogja megérteni” – mondta nekem Krakkóban 1981 lelkes tavaszán bizonyos szigorral egy fiatal lány, börtönviselt Szolidaritás-aktivista. Gombrowicz Naplójáról volt szó. A jelen levő lengyelek mind szemrehányóan néztek rám: hogyan is gondolhattam…
Párizsban aztán utolsó pénzemen megvettem a teljes Naplót franciául. Lengyel utalások? „A »Lengyelország« szó helyébe tegyétek Kanadát, Argentínát, Romániát stb.” – ad használati utasítást gyógyító italához Gombrowicz.

A könyvet áthálózó bonyolult lengyel történelmi és kulturális összefüggéseket persze valóban nem mind értettem, s ha a bő lábjegyzetekből megtanultam is, holt lexikonanyag maradt – de a dallamot, a hangot, a szokatlanul görcsös humort, a szöveg dühös „bukfenceit”, az ámulandót igen, azt felfogtam. A szolidaritásos fiatal lány tévedett. 

Magánepizódom, úgy érzem, általános tanulságú: ezer és ezer nemzeti utalás, a nemzeti történelem mítoszaiba zárt titkok és követhetetlen részletek nem ismerete sem lehet akadály egy átütő erejű, rendkívüli jelentőségű író vagy mű befogadásához és „értéséhez” – tanulság a „soha meg nem értett” magyar irodalom panaszszavához.
Luis Buñuel
Kevés nagy huszadik századi művész olyan mélyen rokon, mint Gombrowicz és Buñuel. Szabálytalan és elképesztő életsorsuk is azzá teszi őket, még inkább a szabálytalanság és szentképzúzás dühödt örömében fogant tehetségük és műveik.

Buñuelnek García Lorcához és Rafael Albertihoz fűződő barátsága sokban hasonló Gombrowicz és Bruno Schulz kapcsolatához. A bohócmagatartás kegyetlen komolysága, a hasonló dühök, az elutasítások, az eredetiség megharcolt igénye és kínja teszik e két alkotót rokonná.
Garcia Lorca és Luis Buñuel
Gombrowicz őrjöngve pukkasztó lengyel–argentin botrányairól az olvasó értesülhetett a Transz-Atlantik lapjain. A spanyol–mexikói Buñuel sem utolsó botránykeltés ügyében.
Gyilkos humor. Ha van értelme a klisének, Buñuelnél és Gombrowicznál bizonyára van.
Gombrowicz életének külső és belső fordulatairól, gondolkodásmódjának lassú vagy hirtelen jött változásairól sokat beszél a Testamentumban.

Fontos szó esik például műveinek ismertetésén és fogadtatásán túl a különállásáról: utálkozó szembefordulásáról az elismert, híres vagy ünnepelt „személyiségekkel”. Borges-szel például, akit nagyon nem szeretett, márpedig Argentínában szeretni, de főleg áhítatosan csodálni illett. Nem szerette Sartre-ot, és divatnak vélte a strukturalizmust.

Gombrowicz egy felhúzható kakukkos óra és ládába zárt rugós krampusz menetrendszerű haragjával ront minden „elfogadott értékre”.
Bemutatja, miként ötvöződik a kamaszlét magasabbrendűsége, fölénye és az éretlenség csököttsége a kelet-európai tehetségek esetében, sőt miért és miképpen jellemző – ha van ilyesmi – a „tehetséges kis népekre” általában. Nem nőttünk fel; kamasztehetségünkre hol büszkék vagyunk, hol idétlenül szégyelljük és takargatjuk.
Gombrowicz 1909-ben

* Érdemes elolvasni! rovatunkban a Jelenkor folyóirat 2014 januári számából ajánljuk Witold Gombrowicz Naplójának részletét (fordította: Pályi András)


2014. január 24., péntek

Körhintavirágzás

Írta: Inkabringa



A hagyományok szervezői és támaszai az emberi életnek.
Ez szép is, jó is, fontos is.

Ezért állok értetlenül minden év elején azelőtt, hogy miért foszlott szét a farsang hagyománya? Pedig az egyik legszerethetőbb, természetes, kiteljesítő és felszabadító ünnepkör volt. Ritka nemes példája az alulról szerveződésnek. Tovatűnt.
Újgazdag pomádé-versengések és iskolabálok lettek ennek a vérbő élettiszteletnek a maradványai.


Pedig a vízkereszttől kezdődő téli időszak a virtus, a jókedv, a mulatozás, a hedonizmus ideje volt. Ellensúlya a téli kopárságnak. Ilyenkor az emberek ettek-ittak, mulattak, táncoltak, házasodtak, párt választottak – egyszóval szerettek élni.
Nekem ez szimpatikus.


Január és február az év legszürkébb hónapjai. A többség fakón, fancsalin vagy pökhendin, de semmiképp nem jókedvéből megy neki a hétköznapoknak.

Mindig azon töprengek ilyenkor, miért épp ez a virtusos, életteli hagyomány tűnt el a mi kényelmes korunkra?

Talán kevés benne a magasztos hév, a magvas gondolat?
Való igaz, telve van pimasz, ironikus, két lábbal a földön álló életigenléssel.
Az baj?

Mintha csak társadalmi megegyezés lenne, hogy a farsang groteszk tél- és világcsúfoló hagyományára nincs többé szükség.

A farsangi hagyományokat negligálták, gyermekjátékká szelídítették. Érdekes módon ezzel szemben a tavaszi ünnepkör bűnbánó, vezeklő hagyománya megmaradt, sőt egyre erősödik.

Néha úgy tűnik nekem, hogy a hagyományainkból a felülről diktált, agyonszabályozott vonulat maradt az erősebb. A rend, a felsőbbség dicsérete.

Az életigenlés, a virtus, az egyszerű földi lét élvezete kihullott a magasztosság polcára cipelt szokásrendből az évszázadok alatt. Idegenforgalmi fogyasztási cikké torzult. Méltatlanul.

Talán vissza kellene térni az évszázadokkal ezelőtti farsang „eszmeiségéhez”, ehhez a maszkabálos frivol ünnephez. Manapság talán ez jelentené a hagyományok felrúgását.

A farsang még a reneszánsz időkben komoly szerepet játszott a társadalmi egyenlőtlenségek kiegyensúlyozásában is. A nép – összefoglaló szó ez azokra, akiknek mások a fején állnak - ilyenkor fergeteges kreativitással gúnyolta és fricskázta a méltóságos felettük állókat.
Az évnek ebben az egyetlen időszakában büntetlenül tehették. 


Erre manapság is nagy szükség lenne. Sajnos gyalázatosan beletaposták a karót nyelt, komor magasztosságú évszázadokba. 
Ma már a hatalmasok által kézben tartott és irányított turisztikai-szabadidős programsorozat a farsang kis hazánkban. A gyermekműsorok és a parvenü magakelletés időszaka. Egy téli programpont a kommersz-pocsolyában. A társadalomkritika mindörökre száműzve lett a farsangból, ahogy az alulról szerveződő kreatív önszerveződés is. és így a karnevál szellemét ölték meg. 


Sajnálom ennek a groteszk szamárfület mutató hagyománynak teljes eltűntét. Főként, mert nem az élet lépett rajta túl (ahogy a hagyományokkal történni szokott), hanem az uralkodói és egyházi hatalmasok tiltására szakadt vége. Felülről lecsapták. 
Úgy tűnik, kis hazánkban mindörökre. 


Mindenesetre ezt a farsangi bájosan pimasz, dacos, tekintélyellenes, életszerető, boldogságkereső magatartást érdemes magunkban felkutatni, és ha rátaláltunk, akkor megőrizni.
Még ha ez már kikopott is a hagyományokból.

Eltérni bármiféle szokásrendtől nem bűn, csak egy alternatíva. Mindig vannak, akik megpróbálják. Ahogy mi is. Természetesen a kijelölt szokásrendtől való eltérés nem a mások bántását jelenti. Ebből következik, hogy a szokásoktól eltérők bántását sem jelentheti.

A farsang legyen a zord kopárság ellenére az életöröm időszaka felszabadító, életteli iróniával. 





2014. január 21., kedd

Mesék meséje

Írta: YGergely



1980 márciusában a Lille-i Nemzetközi Rövidfilmfesztiválon az ismeretlen orosz rendező rajzfilmjét semmiféle különleges várakozás nem fogadta.
Jurij Norstein
A vetítés alatt azonban különös dolgok történtek. Egyre nagyobb, feszült csend honolt, majd a közönség önkívületben ünnepelte a huszonöt perces filmet. A dübörgő taps egy nagy művészeti hagyománynak szólt, amit Oroszországban évtizedek óta hatalmas erővel nyomtak a mélybe, s próbáltak megsemmisíteni.

A Mesék meséjének bemutatása valószínűleg nemcsak az animációs film történetében jelentős dátum, hanem az egyetemes filmművészet sem feledkezhet meg róla; sohasem látott gondolati és képi mélységek-magasságokba röpíti a nézőt.
Harmincöt éve készült.
Végtelen, önmagába záródó térbe és időbe lépünk be. De ez a végtelenség egy pontosan megrajzolt kor és táj birodalma. Mint másutt, itt is boldogságra születnek az emberek, de életükbe mindig belesüvít valami, az életüket sohasem élhetik meg. 

Itt havas kertekben vércseppenként óriási almák hullnak egyre nagyobb csendben a földre, itt egyre lassul a mozgás, egyre fogynak az élők. Vonatfütty, katonazene, hangszórók, plakátok, pislákoló fények, kihunyó parázs. Lassan mindenki ködbe vész: itt recseg a sötét, harap a félelem, és csak egy szürke, ijedt farkaskölyök bolyong az üres faházban.
Elhagyott csecsemőt dajkál emberi dallal, mert ha már a ház lakóit megsemmisítette a hatalom és a történelem, akkor az emberiség talán egy csecsemőt ringató farkaskölyökben bízhat igazán.

Akkor és ott, Lille-ben, mindenki a rendezőt kereste. Helyette fürge, bőrkabátos figura pattant a színpadra, s emelte magasba a nagydíjat. 

A jóérzésű fesztiváligazgató sokatmondóan elfordult, amikor megkérdeztük tőle, ki ez a bőrkabátos, és hol a rendező.

Norstein azóta sem sokszor jutott el fesztiválokra. 

A Mesék meséjét azonban 1984-ben Los Angelesben egy nemzetközi zsűri minden idők legjobb animációs filmjévé választotta.



2014. január 18., szombat

Történelem tükörbe nézve

Írta: Inkabringa



Élt egy kislány egy magyarországi városkában a második világháború idején. Nyugodt, kiegyensúlyozott, jómódú, szeretetteljes családban. Volt három kisebb testvére.

Kilencéves volt, amikor ráismert a háborúra. Életében akkor félt először. Egy napon iskolába indult és az utca végén talpig fegyverbe öltözött katonák álltak. Bár nem bántották, ügyet sem vetettek rá, de ő sikítva-sírva hazaszaladt.

Aztán az utcájukban, és mindenhol máshol, összeszedték a zsidókat és egy gettónak nevezett területre zárták őket.

Bezárták azokat a felnőtteket, akik a boltjukban mindig adtak medvecukrot neki, ha valami apróságért elküldték őt a szülei. Bezárták azokat a gyerekeket, akikkel együtt játszott egyik kertből a másikba futva.

A kislányt nem érdekelte, hogy ki a keresztény, ki a zsidó. Nem volt ez téma a családjában sem.

A zsidó származású játszópajtások és szüleik eltűntek a gettóban. Gyerekként semmibe nem avatták be őt a szülei. De tudta, hogy baj van. A meghatározatlan félelem beköltözött a mindennapjaikba.

Sietős sugdosását hallotta csak nagyanyjának és anyjának, hogyan csempésszenek be valami ennivalót a gettóba, mert a gyerekek éhesek.

Óvták, távol tartották őt és három testvérét az „okos” felnőttek elmeháborodott őrjöngésétől.


Édesapjuk szelíd, nyugodt, halk szavú, de határozott ember volt. Négy gyerek csivitelése, csínyei sem tudta sosem haragra gerjeszteni. Nem üvöltéssel nevelte a gyermekeit.

Egyetlen egyszer mégis dühödten, de még inkább kétségbeesetten ordított velük. Olyan rémisztően hatott ez rájuk és annyira váratlanul érte őket, hogy megszeppenve-sírdogálva azonnal szót fogadtak. De tudták, hogy ez az apjukból szokatlanul kitörő kiáltás nem az ő csínyüknek szólt. Hiszen nem is tettek semmi rosszat. Mélyebb, mögöttes oka volt ennek a haragos tiltásnak.

Az édesapjuk indulatos kitörésének egyetlen oka volt, hogy az utcában nagy mozgolódást észleltek és az udvar mélyéből lelkes gyermeki kíváncsiságtól hajtva, csicseregve-nevetve szaladtak a kerítés felé, hogy lássák, mi történik.

Az édesapjuk kétségbeesett haragos tiltása azonban útjukat állta. Még addig sem juthattak, hogy legalább az utcára kilássanak a kerítés lécei között.

Később elmesélte neki az édesapja, miért volt ez a szokatlanul emelt hangú tiltása.

Akkor vitték el a városból a zsidókat. A megrendült és felháborodott szülei nem akarták, hogy a gyerekek lássák ezt, ahogy azt sem, hogy az elhurcolt zsidók lakatlan házaiba hogyan rontanak be és fosztják ki azok a városlakók, akik szitkokat zúdítottak a halkan vonuló zsidó emberekre. Feledve, hogy nemrég még a legszívélyesebben beszélgettek velük.

A kislány édesapja helyettük is szégyellte magát a gyermekei előtt. 

Üzlet a korzón (1965) rendezte: Jan Kadar, Elmar Klos

Amikor ezt hallotta az időközben felnőtt kislány, már neki is voltak a 20. századi történelemről nem titkolható gyalázatos tapasztalatai.  

Először a németek, majd az oroszok fosztották ki őket. Már csak a puszta életükre vigyáztak. Majd jött a Rákosi-éra, a kuláklista, a nyomor, éhezés, megalázás.

Ki tudja miért, de ez a kislány felnőtté, anyává, nagyanyává vált úgy, hogy nem gyűlölködött sohasem. Talán, mert nem erre tanították a szülei.

A történelemről bármit lehet írni, hazudni, sulykolni. Mindig van, aki elhiszi. Hamisítható, mint minden.

Egy módja mégis van annak, hogy ne verjenek át minket olyan lekezelő csuklómozdulattal egyik korról a másikra.

Akarjunk szembenézni a történelmünkkel. Például a szégyenteljes, vériszamos, kegyetlenkedésekkel teli 20. századdal is.

Miért kellene ragaszkodni Hófehérke mostohájának tükréhez? Miért jobb az álnok, önbecsapó, önfelmentő, magakellető hazug tükörkép?

Szembenézni sokkal jobb. Belátni felemelőbb, mint önringatásba feledkezni. Nehezebb, vívódóbb, küzdelmesebb is, ez tagadhatatlan. De hosszútávon ad valami megnyugvást. Feloldódnak az elfojtások.

Ha ez nem történik meg, csak a hőbörgő oktalanságunkat dédelgetjük tovább.
Utat engedve újabb és újabb mámorosan erőszakos időknek, ahol a józan ész csak gyomorrúgást kaphat.

Különben is, van abban valami unalmas, hogy ebben az országban mindenki tökéletes, derék, patyolatlelkű (kivéve az épp aktuálisan kijelölt bűnbakokat).
Nem csak unalmas, ijesztő is.
Bár az vitathatatlan, hogy nagyon kényelmes.



Hasonló témájú korábbi bejegyzés: Előítéletes történetek



2014. január 15., szerda

Közéleti költészet vs Weöres Sándor

Írta: Inkabringa



Általánosan elfogadott, kanonizált megállapítás, hogy Weöres Sándort nem foglalkoztatta különösképpen a mindenkori nagy magyar rögvaló közélet.

Ezzel egyet is lehet érteni, mert a verseiben nyomát sem találni a napi politikai-hatalmi kuruzslásra való hajlamnak. Füle botját sem rezdítette párthatározatokra, törvényhozói anomáliákra, hatalmi diskurzusokra, ideológiai hovatartozásokra.

Mindezen távolságtartás ellenére - ami nemcsak a politikától, hanem úgy általában a közben való nyüzsgéstől is egyre inkább távol tartotta – a felkent értők által sem vitatott tény, hogy a költészetében nagyon is határozottan állást foglalt kora viszonyairól.

Nem középiskolás fokon és nem napi szinten.
Mint egy növény, a hatalmas fenyvesek árnyékában is megtalálta a vegetáció optimális lehetőségét, mint egy állat érzett rá a vadon veszélyeire és esélyeire, és mint egy ember, képes volt minderről gondolkodni.

Már amennyiben a gondolkodás alatt nem a szabott ideológiák, uralkodó paradigmák és kultúrdivatok hibátlan visszaböfögését értjük, hanem mindezek ismeretében az esszenciális megértésre való törekvést.
Éteri empátia.

Weöres közéleti költészete erre az esszenciára irányult. Verseiben, drámáiban (Octopus, avagy Szent György és a sárkány históriája; A kétfejű fenevad) a felülről szemlélődő, távlatokban látó, nem csak a napi dagonyát mustráló gondolkodó néz szembe történelemmel, politikával, hatalommal.
Azt, hogy az élet sokkal bonyolultabb, sokkal ellentmondásosabb, mint ahogy mindennapjainkban érzékeljük. Annyi sárkánnyal kell a ma élő embernek és a ma élő fiatalnak megvívni, erre vonatkozik tulajdonképpen a darab. Megoldást nem ad, csak az ellentmondásokat, az ellentéteket, a kérdéseket veti fel. A megoldást a saját életének megfelelően mindenkinek saját magának kell megtalálni.” – nyilatkozta a Szent György és a sárkány című darabja kapcsán.

A második világháború tomboló poklában írta meg a Teljesség felé című kötetét. A könyvet Hamvas Bélának ajánlotta.
Hamvas Béla
A gyilkolás és gyűlölködés mámorában Weöres magába zárkózott és ott harmóniára talált.
Ahogy könyve elöljárójában írja:
"Az itt következők nem újak, és nem régiek: megfogalmazásuk egy kor jegyeit viseli, de lényegük nem-keletkezett és nem-múló."
A Teljesség felé kötet második részében (A kard) számos máig és örökké érvényben levő megállapítást tesz a közösségben fortyogás ostoba csapdáiról:
„… a balsikerek okozta keserűséget és csalódást egyszerűbb és kényelmesebb egy-egy általános indulatrohammal levezetni, mint önmagunkat ellenőrizni. (…) Gyakran kérdezd meg önmagadtól: „Van-e olyan közösség, vagy egyén, akit kéjjel bántanék?” S ha van: kutasd ki bántási hajlamod okát; észre fogod venni, hogy az igazi ok sosem az illetőben van, még ha talán csakugyan kellemetlenkedett is neked, hanem önmagadban, teljesületlen vágyaidban. Bosszúállással, vagy tétlen gyűlölködéssel semmit sem javítasz, viszont saját lelkületedet megmérgezed vele.

A legnagyobb csapás, ami egy népet érhet, ha egyoldalú irányítással az ítélőképességét tönkreteszik. Az ilyen nép elzüllik és mennél vásáribb kalandor nyúl érte, annál könnyebben odadobja magát.

Korunk találmánya a kötelező lelkesedés, a hatóságilag intézményesített forradalom és az elnyomók lázadása az elnyomottak ellen.
A mai uralmi rendszereket az jellemzi, hogy hazugságaikat nem is akarják feltétlenül elhitetni, csak feltétlenül elfogadtatni.

A tehetetlen meghunyászkodást polgári kötelességnek nevezik, a tömeggel együtt-üvöltést bátorságnak, az érzelgősséget költői lelkületnek, a dióhéjak csörgését haladó-szellemnek, a kapzsi, szűkhomlokú élelmességet észnek, a csoportos unatkozást szórakozásnak, a mirigyek játékát élvezetnek.
A 20. század legvészterhesebb idejében írta e sorokat, de a mai pocsolyában dagonyázóan békés időknek is aktuális üzenetet hordoznak.

Weöres finom vállrándítással fordít hátat a magyar költői hagyományoknak. A közéleti költészet, a haza oltárára tett babérkoszorúk övezik a történelmünket. Balassitól Petri Györgyig és még azon is túl.

Jellemzően két vonulat él egymás mellett és időnként harcol egymás ellen. Az egyik költői hagyomány a hazáért halni is kész. Elfúló hévvel szereti és védi a szülőföldjét hegy-völgyét bejárva.
A másik poétahagyomány öklöt rázva, dúlt ábrázattal ostorozza, szapulja a nép, az isten adta nép lusta tokosságát, gyalázatos tohonyaságát, a mohos malomaljában heverésző szellemi lustálkodását és az ezt kihasználó agyafúrt urak mohóságát.

Mindkét költői hagyomány közös jegye az indulat, a hév, a lendületből helyben ugrás csodálatos magasztossága.

Erre az évszázados vonulatra már csak rá kell ülnie egy ravaszul számító politikusnak, az épp aktuális áramlatok szerinti hazaféltő, avagy hazatépő poéta irányt kiválasztva.

Ezért nem lesz Weöres sosem jó közéleti közforralásra, mert bármilyen ideológiai és eszmei vértbe bújva közelítenek is hozzá, mindenképp kritikába ütköznek benne.

Huszadik század vége: az idősebb
Fáradtan nyalogatja sérülését
Mit háború és diktatúra ejtett,
S az ifjabb tombol emléktelenül.

Korszak-váltás. Tagolt beszéd helyett
Néhány tucat indulatszó elég,
Míg füst-gatyában és már ismerősen
S lomhán megérkezik az ismeretlen.
(Századvég)

Weöres közéletisége nem az aktuálisan fennálló rend bírálatában, nem az eszmeáramlatok csatamezején nyilvánul meg.
Ehhez a közéleti poétasághoz csak egyféle módon juthatunk közel: ha hajlandók vagyunk az állandó mérlegelésre, gondolkodásra, elfogulatlan világlátásra.

Hogy hajlandóak vagyunk-e? Weöres nem jár a naivitás fellegeiben.
A hangorkán, az indulatokkal sáfárkodás minden korban uralomra tör. Többnyire sikerrel.
Üvöltenek, hogy ne is élhess, éjjel-nappal dühöngenek, mind büszke, sértődő, fölényes, mind a becsületére kényes, söpörnek a gázmesterek.” (Scherzo)

Akárhogy is nézem, földre rogyasztó mennyiségű költemény született már a magyar közéleti viszonyok megéneklésére büszkén zengő, avagy sírós dühtől elcsukló hangon.

A legnagyobb verseket és költőket lehetne sorolni. Döbbenetes nagyságú lírai mondatok ezek.
Nekem mégis egyre inkább úgy tűnik, hogy a magyar közéleti költészet kulcsművét Weöres Sándor írta meg.
Már a címe jelzi, irónia és mély életlátás van benne. 

Az óda az egyik legmagasztosabb költői forma. Számtalan hazáért búsuló, hazát rajongó vers kelyhét is adta már.

Weöres Sándor ódájának címzettje méltatlanul meg nem énekelt masszív alapja a mindenkori közéletiség szemléleti horizontjának.
Senki nem ismer magára, de mindenki ráismer a másikra.

Óda a kispolgárhoz

Mikor a pásztornak, szántóvetőnek
gyökere már nincs
a fenol és a töf-töf korában,
egyetlen akinek gyökere van már,
te folyton gúnyolt,
aki sose én, mindig csak a másik:
gúnyoljalak én is? Inkább
néked dalolnék, egyetlen fülnek,
de hogy is jut hozzád dicséretem?
hiszen a szomszéd lakásra mutatsz:
a szoros bestia ott szorong;
s ha visszaküldöd a feladónak,
én elfogadom,
de hát tükörbe daloljak?

Nem gúnnyal, áldozatos
lélekkel szólok hozzád,
egyetlen eleven emberi valóság
korunkban új nemes-osztály!
címered autó, zászlód miki-egér,
jelszód szerezni ami még nincs,
kardod fényes könyököd,
taposó talpad;
hajdani lovagok utóda te,
aki akarsz, aki hódítsz,
ha tágas léttel szemközt nem lehet,
szűk lehetőség kanyarjain át.

Megvallom, már gyerekkoromban
vonzottál: akarásod, erőd
az eszközök és tárgyak sürüjében.

Inkább, mint kutyabőrös
aluszékony pereputtyom,
vagy a lomha tempós
munkájú parasztok:
ámulatomra te voltál,
átszöktem Kefetéékhez, Szabikékhoz,
Varvácshoz és Kogához:
sose tétlenkedsz, folyton csavarsz valamit,
nem nézed a holdat, vagy ha mégis,
érzelmes gramofon-lemez mellett;
haj de színes vagy! Csupa pumpa, motor
körülötted, és bohém kedélyed
az ellenlábas nemre vadító,
ha kirúgsz a hámból, szakadjon a húr,
de jószívű vagy, mint senki más,
csak ha megsértik önérzeted,
hű, micsoda rossz! nincs még egy ilyen
csodálatos ember a világon!

Feltalálsz mint Faust,
hódítsz mint Casanova,
és te vagy Byron is, alanyi költő,
csupa ábránd, zabolátlan képzelet,
dallal, mókával, nekibusulással
ontod önmagad nagyszerüségét!

Te vagy a lírai lélek;
a hivatásos poétákban
nyoma sincs költőiségnek.
Jártam Ungarettinél,
Babitsnál, Eliotnál:
hűvös, tiszta szeretet fogadott,
cifrátlan, unalmas.

De mindeniknél a házmester
motort berregetett,
két-három felesége volt,
öt-tíz szeretője,
rengeteg adóssága,
s este részegre itta magát
és sírt, mert senkije,
semmije a kerek érzéketlen
végtelenségben!

Hódolok előtted. Nem gúnyollak: irigyellek.
S mert irigységem alád-rendel:
belőled és jelenedből
bár szűkösen, részesülök én is.
Te: én vagyok; de hol a másik, a harmadik?
Hajdan Göcsej, a bugris vidék,
mindenhol a szomszéd falutól kezdődött.
Ha veled beszélni akarok,
csak magamhoz fordulhatok,
sokmillió lángeszű egyéniség közt
egyetlen kispolgár a világon.





2014. január 14., kedd

Point of no return – Amikor nincs visszaút

Írta: Inkabringa



A Menedék Migránsokat Segítő Egyesület egy nemzetközi kutatás keretében január 13-17. között kampányt folytat a menekültek kilátástalan helyzetének megismeréséért, a megoldási lehetőségek kereséséért.

Az Érdemes elolvasni! rovatunkban a következő napokban a menekültek helyzetéről szóló írásokat teszünk közzé. 

Világba szaladnak az életükért. Ebben a filmrészletben is erről mesélnek.