Írta: Inkabringa
Általánosan elfogadott,
kanonizált megállapítás, hogy Weöres Sándort nem foglalkoztatta különösképpen a
mindenkori nagy magyar rögvaló közélet.
Ezzel egyet is lehet érteni, mert
a verseiben nyomát sem találni a napi politikai-hatalmi kuruzslásra való
hajlamnak. Füle botját sem rezdítette párthatározatokra, törvényhozói
anomáliákra, hatalmi diskurzusokra, ideológiai hovatartozásokra.
Mindezen távolságtartás ellenére
- ami nemcsak a politikától, hanem úgy általában a közben való nyüzsgéstől is
egyre inkább távol tartotta – a felkent értők által sem vitatott tény, hogy a
költészetében nagyon is határozottan állást foglalt kora viszonyairól.
Nem középiskolás fokon és nem
napi szinten.
Mint egy növény, a hatalmas fenyvesek
árnyékában is megtalálta a vegetáció optimális lehetőségét, mint egy állat
érzett rá a vadon veszélyeire és esélyeire, és mint egy ember, képes volt
minderről gondolkodni.
Már amennyiben a gondolkodás
alatt nem a szabott ideológiák, uralkodó paradigmák és kultúrdivatok hibátlan visszaböfögését
értjük, hanem mindezek ismeretében az esszenciális megértésre való törekvést.
Éteri empátia.
Weöres közéleti költészete erre
az esszenciára irányult. Verseiben, drámáiban (Octopus, avagy Szent György és a sárkány históriája; A kétfejű fenevad) a felülről
szemlélődő, távlatokban látó, nem csak a napi dagonyát mustráló gondolkodó néz
szembe történelemmel, politikával, hatalommal.
„Azt, hogy az élet sokkal bonyolultabb, sokkal ellentmondásosabb, mint
ahogy mindennapjainkban érzékeljük. Annyi sárkánnyal kell a ma élő embernek és
a ma élő fiatalnak megvívni, erre vonatkozik tulajdonképpen a darab. Megoldást
nem ad, csak az ellentmondásokat, az ellentéteket, a kérdéseket veti fel. A
megoldást a saját életének megfelelően mindenkinek saját magának kell
megtalálni.” – nyilatkozta a Szent
György és a sárkány című darabja kapcsán.
A második világháború tomboló
poklában írta meg a Teljesség felé
című kötetét. A könyvet Hamvas Bélának ajánlotta.
 |
| Hamvas Béla |
A gyilkolás és gyűlölködés mámorában
Weöres magába zárkózott és ott harmóniára talált.
Ahogy könyve elöljárójában írja:
"Az itt következők nem újak, és nem régiek: megfogalmazásuk egy kor jegyeit viseli, de lényegük nem-keletkezett és nem-múló."
A Teljesség felé kötet második részében (A kard) számos máig és örökké érvényben levő megállapítást tesz a
közösségben fortyogás ostoba csapdáiról:
„… a balsikerek okozta keserűséget és csalódást egyszerűbb és kényelmesebb
egy-egy általános indulatrohammal levezetni, mint önmagunkat ellenőrizni.
(…) Gyakran kérdezd meg önmagadtól:
„Van-e olyan közösség, vagy egyén, akit kéjjel bántanék?” S ha van: kutasd ki
bántási hajlamod okát; észre fogod venni, hogy az igazi ok sosem az illetőben
van, még ha talán csakugyan kellemetlenkedett is neked, hanem önmagadban,
teljesületlen vágyaidban. Bosszúállással, vagy tétlen gyűlölködéssel semmit sem
javítasz, viszont saját lelkületedet megmérgezed vele.”
„A legnagyobb csapás, ami egy népet érhet, ha egyoldalú irányítással az
ítélőképességét tönkreteszik. Az ilyen nép elzüllik és mennél vásáribb kalandor
nyúl érte, annál könnyebben odadobja magát.”
„Korunk találmánya a kötelező lelkesedés, a hatóságilag intézményesített
forradalom és az elnyomók lázadása az elnyomottak ellen.
A mai uralmi rendszereket az jellemzi, hogy hazugságaikat nem is
akarják feltétlenül elhitetni, csak feltétlenül elfogadtatni.”
„A tehetetlen meghunyászkodást polgári kötelességnek nevezik, a tömeggel
együtt-üvöltést bátorságnak, az érzelgősséget költői lelkületnek, a dióhéjak
csörgését haladó-szellemnek, a kapzsi, szűkhomlokú élelmességet észnek, a
csoportos unatkozást szórakozásnak, a mirigyek játékát élvezetnek.”
A 20. század legvészterhesebb
idejében írta e sorokat, de a mai pocsolyában dagonyázóan békés időknek is
aktuális üzenetet hordoznak.
Weöres finom vállrándítással
fordít hátat a magyar költői hagyományoknak. A közéleti költészet, a haza oltárára
tett babérkoszorúk övezik a történelmünket. Balassitól Petri Györgyig és még
azon is túl.
Jellemzően két vonulat él egymás
mellett és időnként harcol egymás ellen. Az egyik költői hagyomány a hazáért
halni is kész. Elfúló hévvel szereti és védi a szülőföldjét hegy-völgyét
bejárva.
A másik poétahagyomány öklöt
rázva, dúlt ábrázattal ostorozza, szapulja a nép, az isten adta nép lusta
tokosságát, gyalázatos tohonyaságát, a mohos malomaljában heverésző szellemi lustálkodását
és az ezt kihasználó agyafúrt urak mohóságát.
Mindkét költői hagyomány közös
jegye az indulat, a hév, a lendületből helyben ugrás csodálatos magasztossága.
Erre az évszázados vonulatra már
csak rá kell ülnie egy ravaszul számító politikusnak, az épp aktuális áramlatok
szerinti hazaféltő, avagy hazatépő poéta irányt kiválasztva.
Ezért nem lesz Weöres sosem jó
közéleti közforralásra, mert bármilyen ideológiai és eszmei vértbe bújva
közelítenek is hozzá, mindenképp kritikába ütköznek benne.
Huszadik század vége: az idősebb
Fáradtan nyalogatja sérülését
Mit háború és diktatúra ejtett,
S az ifjabb tombol emléktelenül.
Korszak-váltás. Tagolt beszéd helyett
Néhány tucat indulatszó elég,
Míg füst-gatyában és már ismerősen
S lomhán megérkezik az ismeretlen.
(Századvég)
Weöres közéletisége nem az
aktuálisan fennálló rend bírálatában, nem az eszmeáramlatok csatamezején
nyilvánul meg.
Ehhez a közéleti poétasághoz csak
egyféle módon juthatunk közel: ha hajlandók vagyunk az állandó mérlegelésre,
gondolkodásra, elfogulatlan világlátásra.
Hogy hajlandóak vagyunk-e? Weöres
nem jár a naivitás fellegeiben.
A hangorkán, az indulatokkal
sáfárkodás minden korban uralomra tör. Többnyire sikerrel.
„Üvöltenek, hogy ne is élhess, éjjel-nappal dühöngenek, mind büszke,
sértődő, fölényes, mind a becsületére kényes, söpörnek a gázmesterek.”
(Scherzo)
Akárhogy is nézem, földre
rogyasztó mennyiségű költemény született már a magyar közéleti viszonyok
megéneklésére büszkén zengő, avagy sírós dühtől elcsukló hangon.
A legnagyobb verseket és költőket
lehetne sorolni. Döbbenetes nagyságú lírai mondatok ezek.
Nekem mégis egyre inkább úgy
tűnik, hogy a magyar közéleti költészet kulcsművét Weöres Sándor írta meg.
Már a címe jelzi, irónia és mély életlátás
van benne.
Az óda az egyik legmagasztosabb költői forma. Számtalan hazáért
búsuló, hazát rajongó vers kelyhét is adta már.
Weöres Sándor ódájának címzettje méltatlanul meg nem énekelt
masszív alapja a mindenkori közéletiség szemléleti horizontjának.
Senki nem ismer magára, de
mindenki ráismer a másikra.
Óda a kispolgárhoz
Mikor a pásztornak, szántóvetőnek
gyökere már nincs
a fenol és a töf-töf korában,
egyetlen akinek gyökere van már,
te folyton gúnyolt,
aki sose én, mindig csak a másik:
gúnyoljalak én is? Inkább
néked dalolnék, egyetlen fülnek,
de hogy is jut hozzád dicséretem?
hiszen a szomszéd lakásra mutatsz:
a szoros bestia ott szorong;
s ha visszaküldöd a feladónak,
én elfogadom,
de hát tükörbe daloljak?
Nem gúnnyal, áldozatos
lélekkel szólok hozzád,
egyetlen eleven emberi valóság
korunkban új nemes-osztály!
címered autó, zászlód miki-egér,
jelszód szerezni ami még nincs,
kardod fényes könyököd,
taposó talpad;
hajdani lovagok utóda te,
aki akarsz, aki hódítsz,
ha tágas léttel szemközt nem lehet,
szűk lehetőség kanyarjain át.
Megvallom, már gyerekkoromban
vonzottál: akarásod, erőd
az eszközök és tárgyak sürüjében.
Inkább, mint kutyabőrös
aluszékony pereputtyom,
vagy a lomha tempós
munkájú parasztok:
ámulatomra te voltál,
átszöktem Kefetéékhez, Szabikékhoz,
Varvácshoz és Kogához:
sose tétlenkedsz, folyton csavarsz valamit,
nem nézed a holdat, vagy ha mégis,
érzelmes gramofon-lemez mellett;
haj de színes vagy! Csupa pumpa, motor
körülötted, és bohém kedélyed
az ellenlábas nemre vadító,
ha kirúgsz a hámból, szakadjon a húr,
de jószívű vagy, mint senki más,
csak ha megsértik önérzeted,
hű, micsoda rossz! nincs még egy ilyen
csodálatos ember a világon!
Feltalálsz mint Faust,
hódítsz mint Casanova,
és te vagy Byron is, alanyi költő,
csupa ábránd, zabolátlan képzelet,
dallal, mókával, nekibusulással
ontod önmagad nagyszerüségét!
Te vagy a lírai lélek;
a hivatásos poétákban
nyoma sincs költőiségnek.
Jártam Ungarettinél,
Babitsnál, Eliotnál:
hűvös, tiszta szeretet fogadott,
cifrátlan, unalmas.
De mindeniknél a házmester
motort berregetett,
két-három felesége volt,
öt-tíz szeretője,
rengeteg adóssága,
s este részegre itta magát
és sírt, mert senkije,
semmije a kerek érzéketlen
végtelenségben!
Hódolok előtted. Nem gúnyollak: irigyellek.
S mert irigységem alád-rendel:
belőled és jelenedből
bár szűkösen, részesülök én is.
Te: én vagyok; de hol a másik, a harmadik?
Hajdan Göcsej, a bugris vidék,
mindenhol a szomszéd falutól kezdődött.
Ha veled beszélni akarok,
csak magamhoz fordulhatok,
sokmillió lángeszű egyéniség közt
egyetlen kispolgár a világon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése