Írta: Inkabringa
Halottak napján elhunyt szeretteinkre emlékezünk. Nem erről fogok most írni, hanem azokról, akiknek a szeretett halott hiánya évek-évtizedek múlva is fájdalmas: a gyászolókról. Látszólag profán a téma, de nem győzöm mondani, az emberi méltóság ilyen profán, hétköznapi szinten mutatkozik meg leginkább.
Történt ugyanis, hogy egy kisváros a keleti végeken megszervezte a halottak napi temetőlátogatás rendjét. Ez helyénvaló. Eddig azokat engedték csak be autóval a temetőbe, akik idős hozzátartozójukat szállították. A fiatalabbak, bármennyire is zokon vették, kénytelenek voltak két lábon járni, menni, sétálni, amiről tudván tudom, hogy az autósok széles körében mérhetetlen nagy szégyennek számít. Látom, sokan milyen büszkén ülnek a drága verdájukban, és milyen nehezen viselik, amikor státuszszimbólum nélküli szimpla járókelővé kell válniuk. Bár kondíciójuk megőrzése céljából vagyonokat költenek fitnesz- és konditermekre, negyedóra gyaloglást is méltatlannak tartanak és roppant megerőltetőnek. Ez számomra röhejes ellentmondás, de én megátalkodott normaszegő vagyok. Elvem, hogy akinek nőtt két lába, és azok nem rogynak össze alatta, használja ezt a természetes tüneményt a helyváltoztatásra.
A felháborodást nem is az autójukhoz ragadt járni képesek temetői sétára bírása váltja ki belőlem. Az annál inkább, hogy azokat az idős embereket kényszerítik (akár több kilométeres) sétára, akiknek már néhány méter is megerőltető. A kisvárosban az idei rendelkezés szerint ugyanis autókat csak mozgáskorlátozott igazolvánnyal engedtek be a temető területére a halottak napi hosszú hétvégén. Ebben még nincs kivetnivaló, bár eltér a korábbi években megszokott rendtől. Az már felháborító, hogy a helyi újságban és televízióban (a kormányzó hatalom szócsöveként mindkettőben földi Paradicsomként jelenik meg a kisváros) erről semmilyen előzetes tájékoztatást nem adtak. Hogy elfelejtették, vagy hirtelen jött hatalmi rendvágás eredménye ez a szigor, fogalmam sincs. Méltatlan és megalázó volt – a világjárvány miatt már így is épp elég kirekesztést megtapasztalt – idős emberekkel szemben.
Sorra fordultak vissza a kétségbeesett hozzátartozók a sírdogáló idősekkel, akiknek mozgáskorlátozott igazolványuk ugyan nincs, de magas koruk miatt már jártányi erejük sincs. Akadtak, akik lebeszélhetetlen dacos akarattal nekivágtak a kilométeres útnak, vonszolódva és küszködve, az értük aggódó, és a méltatlanság miatt felháborodott hozzátartozóik támogatásával, hogy megálljanak a házastársuk, szüleik, gyermekük, testvérük, bármilyen szerettük sírjánál. A hivatali bumfordi, figyelmetlen, rendpárti tahóság ékes példája ez az eset. Elég lett volna egyetlen mondatos időben történő tájékoztatás a halottak napi temetőlátogatás autós korlátozásáról. Akkor a családoknak lett volna ideje, hogy megszervezzék, hogy az autós korlátozások előtti vagy utáni időszakban vigyék ki temetőlátogatásra idős hozzátartozóikat. Akkor nem érzik megszégyenítésnek az idősek, hogy ők már megint ki vannak utasítva valahonnan, és nem teszik kockára kevéske erejüket, akik mégis nekivágtak a gyaloglásnak. Hiszen hetek, hónapok óta várták, hogy megállhassanak szeretteik sírjánál. Vagy eztán már sosem látogathatják a temetőkertet, ha nem képesek kilométeres gyaloglásra életük kockáztatásával? Egyszerű halandó ezt nem tudhatja.
A világjárvány miatt az idősek jó ideig teljesen el voltak zárva a világtól. Ők már nem tudnak csak úgy kimenni a temetőbe, hogy virágot vigyenek a szeretteik sírjára. Minden évben ez egy kivételes alkalom erre, amikor a gyerekeik, unokáik is kapnak arra szabadidőt, hogy a temetőt végigjárhassák idős hozzátartozóikkal. Gyönyörű, napos, meleg idő volt, legalább a természet segített nekik, ha már a helyi rendteremtő korifeusok az álszent mondatokon túl továbbra sem képesek a keresztényi egymáshoz fordulás szép erényét gyakorolni. Egyébként ehhez kereszténynek sem kell lenni. Ehhez elég az emberségesség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése