Keresés ebben a blogban

2014. június 29., vasárnap

Hétköznapi bringások

Írta: Inkabringa



A dédapám tanító volt egy kisvárosban.
Akkoriban a tanítónak a városhatáron túlra is vinnie kellett a tudás lámpását. Mentek környező falvakba, tanyákra írni-olvasni-számolni tanítani a gyerekeket.

Mivel a dédapám nem azért lett tanító, hogy gazdaggá váljon, gyermeke lett sok, de lova, ökre, bármily igásállata és szekere egy sem volt. Akkoriban autót sokan még nem is láttak, a vonat pedig sosem odament, ahova a tanítónak a tudás lámpását vinnie kellett.

Márpedig a dédapám hivatásának érezte a lámpáshordozást. Úgy negyven évig.

Így aztán egyetlen szóba jöhető közlekedési eszközként maradt neki a kerékpár. Olykor tíz-húsz, néha harminc-negyven kilométert is tekert esőben-napsütésben a szorzótábla és ábécé kedvéért. A nebulók meg naponta öt-tíz kilométert gyalogoltak ugyanezért.
Azóta sok minden változott. Már mindenki ismeri az autót, nem kell lovat tartani a helyváltoztatáshoz, és nincs olyan sok gyermeke a tanítóknak.

Azonban vannak dolgok, amik nem változnak. A vonat most sem visz el mindenhova, a tanítók most sem válnak a tudás átadásáért cserébe gazdaggá, és most is fontos szerepe van az életükben a biciklinek.

Pedig a bringázáshoz való viszony a 21. századra jelentősen átalakult. Sokan divatékszernek használják a bringát meg popsi kerekítésre, hetyke száguldozásra.

Ha csak az életmód magazinokból tájékozódunk embertársaink életéről, rejtve marad, milyen fontos szerepe van a bringának a trendeken túl is.
A kistelepüléseken például mind a mai napig fontos eszköze a tanításnak. Mert megint sokat kell vándorolniuk a tanároknak, összevont központokból té- s tova.

Mivel ezen településeken nincs tömegközlekedés és a tanároknak gyakran továbbra sincs autója, avagy benzinre valója, csak a két lábuk marad egyik iskolából a másikba eljutni.

Ez bizony gyaloglással nem teljesíthető egy tízperces szünetben, olykor még lyukasórában sem, mert a távolságok ennél jóval nagyobbak. Ezért a tanárok most is bringára pattannak, hogy egyik óráról a másik órára átérjenek egyik iskolából a másik iskolába.

Mivel pedig a tanárok között most is vannak szép számmal olyanok, akik ezt a mesterséget hivatásuknak tekintik, szélben-esőben tekerik a biciklit a lámpáshordozás kedvéért.

Viszik a csomagtartóra tornyozva a dolgozatfüzeteket, a saját polcról leemelt szemléltető könyveket, hogy egy szeletkével többet lássanak a gyerekek a világból. Még plusz szendvicsek és használható ruhadarabok is felférnek a bringára, mert gyakran nem csak a szellemi táplálékról kell gondoskodniuk.

Ha valaki azt hinné, hogy ez a bringázás csak a wellness-centrum nélküli szőnyeg alá söpört vidéki kistelepülések sajátossága, az téved.
Fotó: André Kertész
Mert a fővárosi embersegítésre szakosodott alulfizetett, csöppet sem megbecsült, pedig nagyon fontos munkát végző szociális munkásoknak is fontos munkaeszköze a bringa.

Velük ugyanis gyakran előfordul, hogy az irodájukból nemcsak azért kell kimozdulniuk, mert új sushi-bár nyílt a közelben, hanem mert rászorulóknak kell segíteniük ügyes-bajos dolgaik intézésében.

Mivel munkáltatójuk is szegény, pláne, ha a szervezet neve elé a ’civil’ jelzőt is odabiggyesztik, nem tudnak szolgálati autót, de még bkv-bérletet sem adni a dolgozóiknak. 

Ilyenkor megint csak marad a hivatásszeretetből űzött bringázás. Mert ha olyan embereknek kell segíteniük, akiknek nincs helyismeretük Budapesten, és nem tudnak a merev arcúra sminkelt hivatalnokokkal közös nyelvet találni, akkor a szociális munkás közvetítő szerepére mindennél nagyobb szükség van.

Neki meg a bringájára van szüksége, mert így saját pénzből megveheti a rászorulóknak a bkv-jegyet, gondosan elmagyarázva, hol kell leszállniuk, és megnyugtatva őket, hogy mire a busz odaér, ő is ott lesz a bringájával.

Aztán fürgén, minden útrövidítő ösvényt kihasználva, utána veti magát a busznak. Kellő gyakorlattal, tájékozódási képességgel és lelkes elszánással, mire a buszról leszállnak ijedt pártfogoltjai, ő is befordul a sarkon bringájáról integetve.

A dédapám kora óta nem sokat változott a társadalom viszonyulása ezekhez az elszántan segíteni akaró lámpáshordozókhoz. Talán egy fokkal jobban kell restelkedniük csóró élhetetlenségük miatt.

De még aggasztóbb, ha oda sem figyelnek rájuk.

Gyakrabban emlegetve lehetnének ezek a másokat nem kihasználni, eltaposni, hanem segíteni akaró "lúzerek", akik megszállott hivatástudattal tekernek bele a címlapfotóra nem érdemes hétköznapokba. 
Fotó: Szilágyi Lenke



2014. június 24., kedd

A szamba ereje

Írta: Inkabringa



A futball világbajnokság sokakat rabul ejt. (Közöttük van YGergely is.) Félreértés ne essen, a szép futballt én is szeretem nézni, de ez a bejegyzés mégsem erről szól.

Kalandozzunk inkább a bámulatos gazdagságú brazil zenében.

Úgy lehetett, hogy az égiek látták, hogy akár mérhetetlen fájdalom szakadt rájuk, akár hatalmas öröm, az emberek hörögve, üvöltve marcangolni kezdték egymást és önmagukat. Hogy némi nemes mederbe terelődjenek kezelhetetlenül áradó érzelmeik, lepottyantották nekik a zenét.

A zene embert megtartó szép haszontalanság.  Hiszen a természettől átszabott kő és fa véd a széltől-esőtől, de tömlöccé is válhat. A betűk leírhatják a világ bölcsességét, de lehet belőle sokaságot fegyelmező halálos ítéletet is fabrikálni.
A zene az emberiség egyetlen mentsége minden butaságára.


Kultúrakutatók és zenetudósok hada keresi régóta a titkát, mert a zene szelep az emberi hübriszen. Nyitottságot, szellős felszabadultságot, a különbözők élvezetes keveredését nyújtja.
Kasztba és kalodába zárására persze mindig voltak és lesznek hiábavaló kísérletek.

A brazil zene az önfeledt kultúrakeveredésnek gyönyörű példája. Gazdag, burjánzó, nyitott, befogadó és elfogadó.

Mivel én szelíd dacossággal mindenféle zártkörű kasztimádást ellenzek, ezért arra biztatom a fanatikus trendkövetőket és a finnyás sznobokat is, de még azt is, aki nem ismeri a kottát, netán botfülű és botlábú: hallgasson brazil zenét.

Akinek kékvérű jégkockák úszkálnak az ereiben, annak is ritmusra mozdul majd keze-lába, válla-csípője, és ha ezek között némi összhang van, az már táncnak nevezhető. 

Életteli dallamok, mint például ez is ITT


A brazil zene három kultúra – csöppet sem meghitt és egyenrangú – találkozásából sarjadt. Az európai kultúra csodálatos, azonban egyetlen értéknek és mértéknek hitte önmagát. Az európaiak hurcolták Amerika földjére rabszolgaként fekete Afrika kultúráját. Brazília pedig az ott élő őshonosok, az afrikai rabszolgák és az európai fehérek hangjaiból csodás gazdagságú zenei kultúrát hozott létre.

Szép példája annak, hogyan lehet az elnyomásból, gyötrelemből is valami életigenlő értéket csiholni. Életkedv nélkül ugyanis nincs cselekvés, a csüggedt kétségbeesés csak tehetetlenséghez vezet.

Egyik zenei szimbóluma e hármas kultúrakereszteződésnek az AKA Trio: egy európai fehér (Antonio Forcione), egy fekete afrikai (Seckou Keita) és egy brazil (Adriano Adewale) közös muzsikája.


A brazil zenének alapja a mindenen átsegítő életöröm. Miközben nagy fájdalmakról is szól, de nem nyafog, nem lamentál, nem vádaskodik. A brazil zene vállaltan szereti az életet, elfogadja a halált, ügyet sem vet a korlátokat építő gőgre.

Ilyen zene a Rio de Janeiro sajátos zenei/nyelvi dialektusát őrző choro, melynek szövegei bánatosak, fájdalommal teltek. Az európai fájdalomhoz a dübörgő fenséggel hömpölygő, avagy panaszosan elhaló zene illik. A choro zenéje viszont vidám, pergő ritmusú, bármily szomorúság is az alapja. Könnyes mosoly.

A brazil zene mindig képes megújulni. Ezért szereti annyira a jazz, mert virgonc kreativitás és improvizáció van benne. Ezért hat termékenyítően a komolyzenére, mert különleges gazdagságú a harmónia- és ritmusvilága. Ezért örök forrása a populáris zenének, mert kirobbanó energiákat rejt magában.

A brazil zenének két világhíressége van: a szamba és a bossa nova.

A szamba a behurcolt afrikai rabszolgák zenéjéből és rabláncra vert táncából vált a nagyvilág táncparkettjeinek is kedvelt műsorszámává.
Bahia, 1860
A szamba Brazília védjegye. Mondhatnánk, hogy „brazilikum”. Egy biztos, a szamba képes volt arra, amire politikusok, tudósok, ideológusok hada sohasem: egyesíteni tudta Brazíliát. A szambát társadalmi hovatartozástól függetlenül a favelák nyomorgói és a legcsiszoltabb ízlésű elit is a magáénak érzi. Féltve őrzött közös büszkeségük.

A karnevál és a szamba a Világörökség része, minden évben még a magyar híradásokba is bekerül, pedig nálunk igazán nagy divatja van a magunkkal foglalkozásnak.


A szamba a rabszolgaság évszázadai alatt forrt ki különálló zenei stílussá és tánccá. Alapja állítólag, hogy a vasba vert lábak nem mozoghattak, ezt kompenzálták az afrikai rabszolgák csípőmozgással. Mostanra már az egész világ így szeretne riszálni.

Kezdetben ez nem volt ilyen egyértelmű, mert az európai fehér középosztály szavakat sem talált a felháborodástól, a szamba buja, romlásba vivő, hipnotikus ritmusától. Aztán az 1950-es évekre kialakult az európai táncversenyekre szelídített változata is, melynek nézése közben a zsűrinek nem kellett a selyemingébe izzadnia.

A 19. században és a 20. század elején a szamba még inkább a húros hangszerekre és nem az ütőhangszeres kíséretre építő zene volt. Táncolni erre is nagyon jól lehet. Szeretik, zenélik mai napig a brazilok.

A 20. században gombamód szaporodó szamba iskolák, és a karneválok hatására a szamba alapját már az ütőhangszerek ritmusa határozta meg. Ez a gyors tempójú, dús ritmusú afrikai eredetű dobstílus a batucada. A karneválokon szamba nincs már nélküle.

Seu Jorge jelenleg Brazília egyik legismertebb zenésze. A világ minden pontján koncertezik, világsztárokkal zenélget, közben filmekben szerepel (pl. Kaurismäkinál és az Isten városában is), de ha a külhoni színpadokról hazatér, odaadással játssza a szamba iskolákban és klubokban a brazil zenét.
A bossa nova a szambából fejlődött ki, de egyéb zenei hatások is érték, nem kevés európai közöttük. A bossa nova akkor jött létre, amikor Brazília éledezni kezdett Vargas tábornok diktatúrájából.

Az 1950/60-as években gazdasági és társadalmi fellendülés ment végbe az országban. Jelentősen javult az oktatás helyzete, kétszer is nyert világbajnokságon a brazil futball és még egy világhódító zene is kigördült e gyümölcshozó évtizedből.


Ahogy Brazíliában emlegetik, a bossa nova olyan, mintha egy ideális civilizáció alkotása lenne, ahol egyenrangúnak tekintik egymást a kultúrák. Az egyoldalú adok-veszeket egy bossa nova erejére felváltotta a kölcsönösség.

Míg a szamba a rabszolgák elnyomásából, a bossa nova a közép- és felsőosztály jólétéből jött a világra. Szövegei szép lányokról, tengerről, szerelemről, elvágyódásról szóltak. Átlengi az a bizonyos saudade érzés, ami a portugál fadót és a görög rembetikót is.

Leghíresebbje a Garota de Ipanema, e dalról, szerzőiről, előadóiról, sőt magáról a dalt ihlető lányról is köteteket írtak már tele. A brazilok szerint csak portugálul igazi bossa nova, a híressé vált angol fordításban katonai indulónak hat. Ennek megítéléséhez egy európainak nem elég vájt a füle.

A bossa nova rendkívül csipkézett harmóniákból áll, ellentétben a szamba ritmusosságával. A jazz zenével hamar egymásra találtak. Legjobb példa Stan Getz és João Gilberto együttműködése.

Az értő brazilok szerint az igazán jó bossa nova énekstílus inkább a beszédmódhoz közelítő, és sosem lehet hangosan áradó, mert könnyen giccsbe csúszik.


Amikor a hatvanas évtized közepén megszűnt a rövidke szendvics-demokrácia és ismét egy katonai diktatúra következett, a bossa nova hangütése egészen megváltozott. Ahogy a görög rembetiko, úgy a bossa nova szövegek is egyre kritikusabban reagáltak a társadalmi egyenlőtlenségekre és igazságtalanságokra. A saudade társadalmivá vált.

A szamba, a choro és a bossa nova alkotója, alapja, ringató bölcsője a brazil zenei kultúrának. A komolyzenészek, a popsztárok, a jazzisták és az experimentális zene alkotói is, bármily rétegzett zenei tudással is rendelkeznek, ebből merítik ihletüket.

Kétségkívül Brazília legismertebb 20. századi zeneszerzője Heitor Villa-Lobos.

Nagy és egyenetlen életművet hagyott maga után. Vannak azonban olyan művei, amiről már korabeli kritikusai és mai méltatói is állítják, hogy kihallható belőle az esőerdők és a betörő civilizáció drámája.

Villa-Lobos azt nyilatkozta egyszer, hogy első zenei harmóniáit Brazília térképéről olvasta le.

Miután Párizsban megtanult mindent, amit a fehér ember a zenéről tud, hazatért Brazíliába és belevetette magát az esőerdők, a riói utcák és a tengerpartok zenéjébe.

A két nemes tudásanyagot összegyúrta és ebből Brazília máig fontos kortárs zenéje lett. A barokk, a klasszikus és a kortárs zenei hangzások mögött ott lüktet benne a szamba ritmusa és a choro mosolygós fájdalma.

A mai brazil fiatalok ezerirányú zenei érdeklődése is végtelen variációjú, izgalmas produkciókat ad a világnak.

A Bixiga 70 például a jazz big bandek hangszer arzenálját vegyíti pezsgő szellemességgel a szamba ritmusával.

A Metá Metá a legszebb brazil zenei hagyományokra épít, és mindezt szenzációsan keveri a jazz elemeivel és némi punk hangzással.


Rendkívül praktikus kor a miénk, mindenből szeret hasznot húzni. Vajon mit tudunk profitálni a brazil zenéből?

Talán azt, hogy nem kell annyira komolyan venni magunkat, mert abból csak lankadt sebnyalogatás vagy undok ármány lesz. Ámde annál inkább kell figyelni másokra, mert a nyitottság gazdagít.

Az etológusok állítják, az ember az egyik leginkább együttműködésre képes faj.

A brazil zene mély elnyomásból is kisarjadó vitalitásának titka, hogy történhetett bármi, megőrizte a világ sokféleségének, a kultúrák keveredésének örömét. Minden csak így megy előre: tárt kapuk a világra és egy csipet életkedv.
Ez olyan kézenfekvő és mégis folyton elfelejtjük.





2014. június 20., péntek

Felvállalt szerelem

Írta: Inkabringa



Ha valaki azt mondja, ő Athénban született és ott is él, egyszóval athéni, attól azonnal megkérdezik: A nagyszüleid is itt születtek?

Ez minden nagyvárosra igaz, mert épp ez adja meg sava-borsát ezeknek a helyeknek, hogy nemzedékről nemzedékre újabb hullámokban érkeznek ide emberek. Itt maradnak, vagy továbbállnak. A város ettől lüktet, pulzál, változik.

A Könyvhét keretében mutatták be Térey János legújabb könyvét, Átkelés Budapesten címmel. A könyvbemutató a Katona József Színházban volt, örvendetesen nagyszámú érdeklődővel.

Dacoltam ennek a bejegyzésnek a megírásával, mert túlságosan elfogult vagyok Térey János írásaival és Budapesttel is. Szerettem volna valami kifogásolni valót találni.

Térey János minden sorát érdemes elolvasni, megízlelni, újra elővenni. Most újabb sorokat írt, olvassuk őt továbbra is érdemes figyelemmel.

A könyvbemutató beszélgetés résztvevői voltak a szerző mellett Németh Gábor és Bojár Iván András. A beszélgetés témája pedig a nagy közös szerelem: Budapest.
Úgy hiszem, az efféle diskurálásra szokás mondani, hogy élvezetes. Nemcsak a hallgatóság, hanem érezhetően a beszélgetés résztvevői is belefeledkeztek.

Olyan történeteket, helyeket, emlékeket elevenítettek fel, hogy időnként arra gondoltam, a hallgatóság egy része most elveszíti egy időre a fonalat, mert fel kell dolgoznia magában azt a döbbenetes történetet, ami csak úgy „jut eszembe” módon elhangzott.

Budapest sokak szemében egy zajos, nyüzsgő, füstös, zavaros, hisztérikus, agresszív hely. Még az említése is óborzalom. Úgy veszem észre, divatos is mostanság ajkat biggyeszteni hallatán.

Budapestnek azonban megvan az a különös képessége, hogy minden káosza ellenére szeretni lehet. A füstös nyüzsgésében egyszerre csak úgy nézünk rá. Mint a szerelemben. Onnantól már lehetnek rossz napjai, évei, lehet slampos vagy undok, szeretni fogjuk.

Kétféle „szerelem” találkozott a beszélgetésen, hiszen Németh Gábor például Budapesten született, Térey János pedig fiatal felnőttként került a városba.

Másféleképpen közeledtek Budapesthez. Németh Gábor a bennszülött tékozló emlékeivel belenőtt, Térey János a megtalált otthon tudatosságával járta be és térképezte fel.

Ez a két kiindulópont tökéletesen összesimult, zökkenőmentesen egymásra talált. Úgy beszélgettek, apróságokon elidőzve, másokkal összehasonlítva, a szeszélyeit, bájait, hibáit, hol pozitív, hol negatív változásait sorra véve, mintha csak egy nőről diskurálnának egy kávéházi asztalnál.

A beszélgetés élvezetét bennem ezerszeresen felerősítette a Fortepan gyűjteményből válogatott fotók vetítése, melyek a könyvben is helyet kaptak. Elképesztő, megunhatatlanul érdekes képek.
(Megjegyzem, nagyszerű ötlet, hogy ITT térképen is nyomon követhetők Térey könyvének helyszínei.)

Ami pedig igazi koronáját adta a könyvbemutatónak, maga a szöveg. A könyvből két részletet olvasott fel Fekete Ernő. Ha jól csinálják, a felolvasás megejtően meghitt érzést ad. Fekete Ernő felolvasása messzemenőkig ilyen volt. Mi egyebet is várhatnánk  tőle.

Míg hallgattam a felolvasást, az jutott eszembe, hogy milyen szép és harmonikus emberi mozdulat ez: egy könyv lapjai fölé hajolni.

Minek is dacolnék tovább. Ami jó, az jó.

Vegyük magunk elé Térey könyvét, hajoljunk a lapjai fölé és merüljünk bele szerelmes tépelődéssel Budapestbe.




2014. június 18., szerda

A „jövő országa”

Írta: Inkabringa



Most a foci vb miatt Brazílián a világ szeme.

Persze tudjuk, hogy nem így van. Tudják ők is, a brazilok.

A világ közvéleményét csak a futball-show érdekli, Brazília nem különösebben, netán egyáltalán nem. Legfeljebb a botrány, a „harmadik világ” veszkődése vált ki némi kaján vagy sajnálkozó figyelmet.

Engem a világbajnoksággal kapcsolatos hírekből főként azok érdekelnek, melyek az ott élők véleményéről szólnak. Nem a potentátok, hanem a hétköznapok „no name-jei” elejtett hangjára figyelek.
Érthetően nem repesnek a címkétől: „harmadik világ”. A „fejlettek” lekicsinylése. Vagyis úgy látják magukat, ahogy a felszínes tudású nagyvilág gondol rájuk lenézően és talán némi rosszindulattal. Ez bizony baj.

Brazília sokszínű, izgalmas kultúrájú ország. Olyan hatalmas, hogy egyes tagállamok fővárosai több ezer kilométerre vannak egymástól.
Köztudott, hogy a portugál hajók partraszállásával (1500-ban) az őslakosok élete gyökeresen megváltozott, mert addig nem látott járványok, fegyverek, emberek törtek rájuk.

Miközben el kell ismerni, hogy a portugálok voltak a legemberségesebb gyarmatosítók.

Talán, mert ők kezdték a leghamarabb, még vegyültek, kevésbé voltak belterjesek és önimádók. Mindamellett a világhódító fehér ember kultúrarombolásából rendesen kivették a részüket.
Hogy miért volt a gyarmatosítókban ez a dühödt pusztítási inger, mindmáig firtatják a tudósok. Az emberi természet „ki, ha nem én” árnyoldala. Nem lett volna szükség ilyen mértékű szellemi lincselésre. Amiért mentek, a kincsek, javak, terület, e nélkül is az övék lehetett.

A hajókról kiözönlő durva lelkű gazemberekre sem foghatjuk, mert hisz a sarcot a finom igényű uralkodói réteg csipkés topánkái elé halmozták. Nyilván a kincs jobban érdekelte őket, mint a megszerzés módja.

Később sokasodtak a durva módszerek elleni hangok, de addigra már évszázadok teltek el.

Gyanakvás, bizalmatlanság, félelem, hidegség, tartózkodás, gyűlölet, árulás rejtezik az udvariasság álnok leple mögött, az oly sokat magasztalt pallérozottság mögött, mely felvilágosult századaink adománya” – írta Rousseau.

A fehér ember világhódítása elhozta a territoriális hegemónia bődült dicsőségét. Akkor kellett volna némi higgadt értelem az irigy, mohó gőg helyett.
Kár tagadni, a fehér ember hosszú évszázadokon át legjobban magát szerette, legtöbbre magát becsülte, ezért mindenki mást fölényesen megvetett. Több évszázados, sőt évezredes kultúrák váltak „buta vadakká” a szemükben.

Azonban az egykori gyarmatosító országok mai utódait örökre bűnös világ gonoszainak beállítani legalább olyan elmezavarra vall, mint a gyarmatosítókat kizárólag civilizációterjesztő jótékony apostolnak tekinteni.

Például kulturális antropológiai tanulmányai alatt mindenki beleütközik az ellentmondásba: a „tolerancia tudománya” (nevezték már a „humorérzék tudományának” is - szükség is van rá) a gyarmatosításnak köszönheti létrejöttét. Tanulság: a spanyolviasz és a bölcsek köve helyett – értelmezni és mérlegelni.
A gyarmatosítás évszázadai mindmáig nehezen gyógyuló sebeket ejtettek a leigázott országokban. A hátrahagyott embertetemek és a szabad rablás mellett általános értékzavart, az önbecsülés, a tettrekészség megtörését okozták.

A 21. században emiatt lélekfurdalástól hajtva senkinek nem kell élnie, csak némi empátiával, elfogadással meg nyitottsággal. Roppant hasznos egyébként a mindennapokban is. Nem felszínes információk, rosszhiszemű téveszmék hintájában ringatózni, hanem leszállni a magas lóról, hogy jobban lássuk, ami alant van.

Természetesen most is vannak olyanok, akiket ki sem lehet könyörögni a fölényeskedés pezsgőfürdőjéből. A civilizált fehér ember gőgjével lépnek fel, a „majd mi tudjuk, csak mi tudjuk. Mit tudsz te?” fölényével.

Pedig a minden korban oly igen óhajtott prosperáló emberi együttműködés legfőbb lényege: nem ellene, nem helyette – mellette.
Ahogy Habermas elképzelte az „uralommentes kommunikációt”.

Nagyon nehéz az egyensúlyt megtalálni, elismerem.

Sokat tanulhatunk az egykori gyarmatok meggyötört népeitől. A gőgös fölényre gyakran nagyvonalúsággal válaszoltak.
Irtózatos elnyomás, alázás van mögöttük, és mégis újra és újra képesek adni valamit a világnak.

Brazília jó példa erre. Megtanulta a fehér ember kultúráját (kezdetben ha akarta, ha nem). Ahogy ők megtanulták az európait, úgy nekünk is illene az ő kultúrájukat ismerni némiképp.
A blogban biztosan szót ejtünk majd róla.
Pedig nem volt épp virágzó függetlenségű a gyarmatosítás utáni történelmük. Egyik diktatúra váltotta a másikat. Rövid gazdasági-társadalmi fellendülések és az elnyomás évtizedei cserélődtek. 

A 20. század is hullámzó volt. Az I. világháborút virágzás követte. Majd az 1929-es tőzsde krach meghozta Getúlio Vargas diktatúráját.

Régi szabály, minden gazdasági válságból gyomként nőnek ki a diktátorok.

Vargas 1930-ban került hatalomra és akkurátus diktátorként nacionalista politikát hirdetve új alkotmányt kreált, megválasztatta magát elnöknek, majd feloszlatta a Kongresszust és a pártokat, és – természetesen népszavazással - Brazília teljhatalmú diktátora lett.
Halála után rövid ideig megint lélegzett és pezsgett a brazil társadalom. Majd e röpke „szendvics-demokráciát” újabb diktatúra váltotta fel.  Két diktatúra közötti rövidke társadalmi lélegzetvétel – ez sajnos a „harmadik világ” ördögi köre.

Végül az 1980-as évek (mint oly sok más helyén a világnak) itt is alapvető változásokat hoztak. Egyrészt örvendetes, hogy végre köztársasági alkotmánya lett az országnak. Másrészt a rombolásban a katonai puccsoktól a hivatali korrupció vette át a stafétabotot. Az indiánok helyzetéről majd máskor.

Döccenő, kátyú, kráter most is akad bőven, és persze társadalmi igazságtalanság is, melynek megmaradására ősidők óta kínosan ügyel az emberiség.

Stefan Zweig Brazíliát a „jövő országának” nevezte. Maximálisan megvan benne a potenciál. Még az ország neve is ezt sejteti, hisz a ’braza’ jelentése ’izzó szén’. Más kérdés, hogy nevét a portugál gyarmatosítóktól kapta. De tudjuk, Brazília nagyvonalúan továbblép.

Úgyhogy én a futballsztárok mellett a brazil hétköznapiaknak is szurkolok.





2014. június 16., hétfő

2014. június 12., csütörtök

Ha vastaps nem lenne

Írta: Inkabringa



Én a közönség vagyok. A mindenkori, a nagy massza, az általában vett közönség egy aprócska darabkája.
Nem fizetett, nem VIP, nem hivatalos.

Közönségként járok színházba, koncertre, egyéb előadóhelyekre, ahol az előadás végén tapsolni szoktunk.

Azonban, mint a közönség része, a nézőtéren ülők egyike, eme alkalmi közösségnek résztvevője, nem bírok megbarátkozni a vastaps diktatúrájával.

Olykor-olykor még felemelő is lenne. Folyton-folyvást elborzasztó.

Mintha pöröllyel döngetnék a fejünket, amikor a közönség belefekszik ebbe az ütemesen dörgő tenyércsattogásba.

Igyekszünk a sor szélére kérni jegyet, hogy ha elkezdődik az egyszerre döngve dübörgés, akkor diszkréten elmenekülhessünk.

Ha végképp nincs menekvés, akkor a dacos ellenállás marad – azért sem vastapsolunk, szándékosan összevissza ütjük össze a tenyerünket.

Hatása nulla, ezt a dörgő együtt csapást nem lehet megbontani önállóskodó tapsikálással.

Lehet, hogy a fellépő előadóknak ez a szívük vágya. Ha vastaps van, akkor siker van. Csakhogy én úgy tapasztalom, hogy vastaps mindenhol van: a napközis farsangon és a Zeneakadémián is.

Közönségként épp ezért háborít fel. Gyakran nincs is mögötte semmi, csak a megszokás. Ami nem azt jelenti, hogy a magyar közönség rossz lenne. Azt hiszem, nem az. Értő, érzékeny emberek alkotják többnyire.

Ez a vastaps-imádat (vagy inkább kényszer?) egy rossz szokás, kiküszöbölhető beidegződés.

Megfigyeltem, hogy mindig vannak vastaps-agresszorok, akik elszánt tekintettel határozott ütemet diktálva a vastaps felé terelik a többieket. És a többiek hagyják magukat terelni. Belesimulnak az egyszerre dübörgésbe.

A világ bármely táján koncert, opera, színházi előadás végén a közönség tapsol, de nem egyszerre. Nem törvényszerű a vastaps.
Ha jó az előadás, a közönség ujjong, bravózik, bekiabál, esetleg helyéről felpattan, újabb és újabb hullámokat vet az ováció.
Élvezetes része az előadásnak ez is, a művészeket és a katarzist ünnepli a közönség.
Mi miért nem tudunk ilyen önfeledten ujjongani?

Mert a vastapsnak nem csak az a hibája, hogy kalodába zárja a közönség lelkesültségét, netán megrendültségét, hanem az is, hogy rettentően unalmas.
Közönségként mindenképp.

Ott ülök a nézőtéren és látom, hogy egy arc, ami ragyog az előadás végén, mert az a csillagokig emelte, a vastaps egyhangúságában miként válik üressé, hogyan foszlik le róla az érdeklődés.

A vastapssal a közönség saját magát fosztja meg az önfeledt ünneplés örömétől. Ha szertelen, áradó a tetszésnyilvánítás, akkor újabb és újabb örömhullámok lepik el a közönséget.
Sokat gondolkodtam már azon, mi lehet ennek az oka. Zord történelmi idők önként cipelt öröksége? Vagy talán szemérmesség? A szertelen üdvrivalgáshoz, vagy a méltóságteljes ünnepléshez fel kell vállalni a véleményünket, az örömünket, a megrendültségünket.

A vastaps monoton egyszerre dübörgése mögé viszont el lehet bújni.

Csakhogy így elveszítjük egy frenetikus előadás miatti öröm teljes megélését is. Magunk űzzük el a vastapsolással azt a bizonyos ingó bársony neszt.

Mondják, hogy lanyhán mozduló, nehezen aktivitásra bírható a társadalmunk. Magától semmit nem csinál, csak elviseli, ami éppen aktuális.

Talán a vastaps elhagyása az első lépés lehetne egy önálló, véleményét vállaló, nem tűrő, inkább cselekvő társadalom felé.

Mindig kis lépéssel kezdődik. Ez igazán aprócska tett lenne. Nem hőstett, csak tett.

Akkor majd addig is eljuthatunk egyszer, hogy az előadás okozta megrendültséget csenddel fejezzük ki.

Ahogy Hrabal írta le Ruis úr és a Dvořák vonósnégyes élményeit:
„…mikor tavaly Oxfordban játszottunk, és csupa frakk meg csupa előkelőség, és amikor befejeztük a Dvořákot, a Smetanát meg a Janáčeket, a közönség csak felállt, a frakkingek felragyogtak, mi is frakkban álltunk, meghajoltunk és kimentünk (…) a közönség egyetlen tenyércsattanással sem merte megbontani misztikus egységét a zenével.

A csendnek minősége van, ha nem bamba vagy gyáva.

Úgy vettem észre, hogy száz fő alatt (de inkább ötven) van esély rá, hogy nem terelődik vastaps felé a nézőtér.
Előfordul azért felszabadultan tapsoló közönség mifelénk is. Néhány tucat ember közül kevésbé jut eszébe bárkinek is vastaps felé tuszkolni a többieket. Mennyei érzés.

Ahol sokan vannak, ott kevés a vastaps elkerülésére az esély.
Talán a rock-koncertek még kivételek. Bár a műfaj klasszifikálódásával sajnos elkerülhetetlenül rátör a közönségre ez a régi reflex.

Mick Jagger azért mégsem hiába született erre a világra. Igazán rajtunk is segíthetne.






2014. június 10., kedd

Az én XX. századom

Írta: YGergely



Negyedszázada mutatták be Enyedi Ildikó filmjét.

Az én XX. századom előzmény nélküli. Rokontalan alkotás a magyar filmművészetben. Hangütése, „dallama”, hívószavai, belső optikája, egész látásmódja és hangulata más. Üdvösen, frissítően szokatlan.

Az emberi létezésnek mintha az általános törvényeivel, lehetőségeivel vívódna, de mindezt lebegő humorral, érzékletesen és játékosan teszi, egyedi és mindennapi, különösségükben érdekes hús-vér embereket teremt.


Ravaszul kettős a film látásmódja. 1880-ban, meg 1900 szilveszterén vagyunk, és a rendező mintha mit sem tudna a század későbbi történetéről, olyan ámulva tekint a jövendő szép csodáira, a villanykörtére, meg a távíróra, meg Edison tudós- és férfialakjára.

Meghatottan szemléli a tűzoltózenekar sisakjain kigyulladó villanyégőt, s elhiszi, hogy a távíró boldogabb jövőt ígér. Az ő huszadik százada Edisontól Edisonig tart.

Pedig Enyedi Ildikó gyaníthatóan jól ismeri a század igazi történetét, tud verduni szuronyrohamokról, ordas eszmékről, szörnyállamokról, tud atombombáról és Edison utódainak hasonló találmányairól, s tudja, milyen kezekbe került az 1880-ban felszikrázó mesterséges fény.

Mint mindenki más, bizonyára ismeri a legkevésbé szeretetreméltó évszázad komor faktumait. Nem baj: a születő száz év bölcsőjénél nincs kedve az újszülöttet átkozni. Az ő huszadik százada mesebelien bájos, mint egy zseniális csecsemő, aki még nem vált tömeggyilkossá.

A baljós előjeleket amúgy sem történelmi adatokban, politikai döntésekben sejteti, hanem hősei bizonytalan bensejében: érzelmi zűrzavarukban, a nők hamis nőlétében, a férfiak tétova férfi voltában.

Oleg Jankovszkij megnyerő férfit elevenít meg, Dorotha Segda, Lili és Dóra kettős szerepében izgalmas, sőt talányos nőt, a film állatszereplőivel azonban nem versenyezhetnek.

Az emberekkel valami baj van a Földön, az állatok, ha nem bántjuk őket, még segíthetnek. Szamáron kívül akad itt hófehér postagalamb, laboratóriumban kínzott, s onnan elmenekülő kutya és állatkerti csimpánz is.


Mintha Isten nagy és szabad állatkertjében sétálnánk, ahol az ember csak az egyik, ám nem biztos, hogy a legértelmesebb élőlény. Áthatja a filmet valami eredendő, minden jelenetéből sugárzó naivul panteisztikus sugallat.

Az értelem, ha ad magára, mindig pesszimista marad. Derűlátó csak az akarat lehet, maga az életműködés. Ezt a filmet, mintha élőlény volna maga is, valami megkapó biológiai optimizmus tölti meg energiával. A rendező nem a tudás, az értelem, a tények hamvasul buta nem-ismeretében, hanem azok ellenére, dacosan optimista.

Az én XX. századom arról szól, hogyan éljünk természetünk szerint. Hogy a természet bennünk rejtőzik minden csodájával. Hogy ezt nem szabad elnyomnunk ideológiákkal. Hogy az élet öröm, az „élet él és élni akar”, világűrben, csillagok között, elektródás laboratóriumban, majomketrecben, gyártelepen és bordélyos luxushajón.

A női kacajok és szigorú férfilogika feleselésében is ezt a „panteisztikus örömöt”, minden komor történelmi tény ellenére boldogságot hirdető szemlélettel a rendező nem adja alább; egy a témája: az emberi lények, sőt a föld minden élőlényének boldogsága.


Ez viszont általános és semmitmondó egyszerre. Kínos dolog, ha egy műalkotás „az élet értelméről” töpreng. Ez inkább a filozófia területe, és a filozófia szokatlan, ritka, ügyetlen vendég a konkrétan ábrázoló művészet hajlékában.

Enyedi Ildikó filmje pimasz merészséggel engedi közel ezt a művészettől oly idegen szemléletmódot.

Vegykonyhájában mesévé nemesülnek a mozgóképen ábrázolhatatlan általános problémák, s a mese legalább annyira az „egyszer volt” világa, mint amennyire tündéri-játékos filozófia is ott bujkálhat benne.

Mégis, egy filozófus személyesen is megjelenik a filmben, sőt kiselőadásban vázolja elméletét. Szemüveges, lenyalt hajú fiatalember, anyámasszony katonája mosolya kegyetlenül tisztánlátó, s nővadítóan logikus észjárást leplez.

Otto Weininger metszően nőellenes téziseit egy hűdött krampusz biztonságával és fölényével adja elő.

A nő vagy ringyó, vagy anya, mindkét esetben nemlétező, hirdette Weininger.

„A fallosz az oka a nő nem-szabadságának” – a nőgyűlölő tan ezt hirdeti. De a tükrök és a labirintusok, az élet és a természet fittyet hány a logikára, mást tanít. Sőt nem is tanít, egyáltalán nem tanít semmit. Olyan, mint egy igazi mozi, át kell élni: olyan, mint Az én XX. századom.

A tükörfolyosón ott a szamár is. Nem mintha tagadná Edison értelmét. A film bravúrosan játszik a nem tudatos élővilág, a vegetatív tenyészet, és a gondolkodó emberi elme eredendő szembenállásával.

Tulajdonképpen két szellemi hőse van: Edison (a férfilogika) és a kettős vagy többes szerepű női létezés bizonytalan, alogikus, megfoghatatlan, minden tükröknél vakítóbban fényt szóró valósága.

Edison zseni, mert fényt támaszt. De a fény a természetben mindenfajta logika nélkül létezik.

Figyelem, mindez már csak okoskodás. Olyan, mintha Otto Weininger filmkritikusi pályára kívánna lépni.

Mondjuk inkább: a valódi XX. század egészen más lett, mint amilyennek Enyedi Ildikó csalfán megígérte. A filmművészet is más, sajnos. Elég bemenni bármelyik moziba, hogy lássuk, milyen lett.

Ez a film olyan, mintha a huszadik század, s vele a mozi is Lumière meg Méliès nyomdokairól sohasem tért volna le. Ezért szeretem.