Kultúrtombolda és tengertánc! Irodalom és antropológia. Filmművészet és kortárs művészet. Orson Welles, Bunuel, Fellini, Cassavetes, Weöres Sándor, Clifford Geertz, Sol Tax és Boglár Lajos... Párizs, Róma és Lisszabon. Szajna, Tevere és Tejo. És az Andok.
Füstölgések, gondolmányok, mindenféle vidám vagy komor dühöngések az élet apró-cseprő és röhögően komoly dolgairól, amit láttunk, éreztünk, hallottunk, olvastunk. Együtt megélni és értelmezni is jobb az életet.
Akkoriban a tanítónak a
városhatáron túlra is vinnie kellett a tudás lámpását. Mentek környező
falvakba, tanyákra írni-olvasni-számolni tanítani a gyerekeket.
Mivel a dédapám nem azért lett tanító,
hogy gazdaggá váljon, gyermeke lett sok, de lova, ökre, bármily igásállata és
szekere egy sem volt. Akkoriban autót sokan még nem is láttak, a vonat pedig
sosem odament, ahova a tanítónak a tudás lámpását vinnie kellett.
Márpedig a dédapám hivatásának
érezte a lámpáshordozást. Úgy negyven évig.
Így aztán egyetlen szóba jöhető
közlekedési eszközként maradt neki a kerékpár. Olykor tíz-húsz, néha
harminc-negyven kilométert is tekert esőben-napsütésben a szorzótábla és ábécé kedvéért.
A nebulók meg naponta öt-tíz kilométert gyalogoltak ugyanezért.
Azóta sok minden változott. Már
mindenki ismeri az autót, nem kell lovat tartani a helyváltoztatáshoz, és nincs
olyan sok gyermeke a tanítóknak.
Azonban vannak dolgok, amik nem
változnak. A vonat most sem visz el mindenhova, a tanítók most sem válnak a
tudás átadásáért cserébe gazdaggá, és most is fontos szerepe van az életükben a
biciklinek.
Pedig a bringázáshoz való viszony
a 21. századra jelentősen átalakult. Sokan divatékszernek használják a bringát meg popsi kerekítésre, hetyke száguldozásra.
Ha csak az életmód magazinokból
tájékozódunk embertársaink életéről, rejtve marad, milyen fontos szerepe van a
bringának a trendeken túl is.
A kistelepüléseken például mind a
mai napig fontos eszköze a tanításnak. Mert megint sokat kell vándorolniuk a
tanároknak, összevont központokból té- s tova.
Mivel ezen településeken nincs
tömegközlekedés és a tanároknak gyakran továbbra sincs autója, avagy benzinre valója,
csak a két lábuk marad egyik iskolából a másikba eljutni.
Ez bizony gyaloglással nem
teljesíthető egy tízperces szünetben, olykor még lyukasórában sem, mert a
távolságok ennél jóval nagyobbak. Ezért a tanárok most is bringára pattannak,
hogy egyik óráról a másik órára átérjenek egyik iskolából a másik iskolába.
Mivel pedig a tanárok között most
is vannak szép számmal olyanok, akik ezt a mesterséget hivatásuknak tekintik,
szélben-esőben tekerik a biciklit a lámpáshordozás kedvéért.
Viszik a csomagtartóra tornyozva
a dolgozatfüzeteket, a saját polcról leemelt szemléltető könyveket, hogy egy
szeletkével többet lássanak a gyerekek a világból. Még plusz szendvicsek és használható
ruhadarabok is felférnek a bringára, mert gyakran nem csak a szellemi
táplálékról kell gondoskodniuk.
Ha valaki azt hinné, hogy ez a
bringázás csak a wellness-centrum nélküli szőnyeg alá söpört vidéki
kistelepülések sajátossága, az téved.
Fotó: André Kertész
Mert a fővárosi embersegítésre
szakosodott alulfizetett, csöppet sem megbecsült, pedig nagyon fontos munkát
végző szociális munkásoknak is fontos munkaeszköze a bringa.
Velük ugyanis gyakran előfordul,
hogy az irodájukból nemcsak azért kell kimozdulniuk, mert új sushi-bár nyílt a
közelben, hanem mert rászorulóknak kell segíteniük ügyes-bajos dolgaik
intézésében.
Mivel munkáltatójuk is szegény,
pláne, ha a szervezet neve elé a ’civil’ jelzőt is odabiggyesztik, nem tudnak
szolgálati autót, de még bkv-bérletet sem adni a dolgozóiknak.
Ilyenkor megint csak marad a
hivatásszeretetből űzött bringázás. Mert ha olyan embereknek kell segíteniük,
akiknek nincs helyismeretük Budapesten, és nem tudnak a merev arcúra sminkelt
hivatalnokokkal közös nyelvet találni, akkor a szociális munkás közvetítő
szerepére mindennél nagyobb szükség van.
Neki meg a bringájára van
szüksége, mert így saját pénzből megveheti a rászorulóknak a bkv-jegyet, gondosan
elmagyarázva, hol kell leszállniuk, és megnyugtatva őket, hogy mire a busz
odaér, ő is ott lesz a bringájával.
Aztán fürgén, minden útrövidítő
ösvényt kihasználva, utána veti magát a busznak. Kellő gyakorlattal,
tájékozódási képességgel és lelkes elszánással, mire a buszról leszállnak ijedt
pártfogoltjai, ő is befordul a sarkon bringájáról integetve.
A dédapám kora óta nem sokat
változott a társadalom viszonyulása ezekhez az elszántan segíteni akaró
lámpáshordozókhoz. Talán egy fokkal jobban kell restelkedniük csóró
élhetetlenségük miatt.
De még aggasztóbb, ha oda sem
figyelnek rájuk.
Gyakrabban emlegetve lehetnének ezek
a másokat nem kihasználni, eltaposni, hanem segíteni akaró "lúzerek", akik
megszállott hivatástudattal tekernek bele a címlapfotóra nem érdemes
hétköznapokba.
A futball világbajnokság
sokakat rabul ejt. (Közöttük van YGergely is.) Félreértés ne essen, a szép
futballt én is szeretem nézni, de ez a bejegyzés
mégsem erről szól.
Kalandozzunk
inkább a bámulatos gazdagságú brazil zenében.
Úgy lehetett, hogy
az égiek látták, hogy akár mérhetetlen fájdalom szakadt rájuk, akár hatalmas
öröm, az emberek hörögve, üvöltve marcangolni kezdték egymást és önmagukat. Hogy
némi nemes mederbe terelődjenek kezelhetetlenül áradó érzelmeik,
lepottyantották nekik a zenét.
A zene embert
megtartó szép haszontalanság.Hiszen a
természettől átszabott kő és fa véd a széltől-esőtől, de tömlöccé is válhat. A
betűk leírhatják a világ bölcsességét, de lehet belőle sokaságot fegyelmező halálos
ítéletet is fabrikálni.
A zene az
emberiség egyetlen mentsége minden butaságára.
Kultúrakutatók és
zenetudósok hada keresi régóta a titkát, mert a zene szelep az emberi
hübriszen. Nyitottságot, szellős felszabadultságot, a különbözők élvezetes
keveredését nyújtja.
Kasztba és
kalodába zárására persze mindig voltak és lesznek hiábavaló kísérletek.
A brazil zene az
önfeledt kultúrakeveredésnek gyönyörű példája. Gazdag, burjánzó, nyitott,
befogadó és elfogadó.
Mivel én szelíd
dacossággal mindenféle zártkörű kasztimádást ellenzek, ezért arra biztatom a fanatikus
trendkövetőket és a finnyás sznobokat is, de még azt is, aki nem ismeri a kottát,
netán botfülű és botlábú: hallgasson brazil zenét.
Akinek kékvérű
jégkockák úszkálnak az ereiben, annak is ritmusra mozdul majd keze-lába,
válla-csípője, és ha ezek között némi összhang van, az már táncnak nevezhető.
A brazil zene három
kultúra – csöppet sem meghitt és egyenrangú – találkozásából sarjadt. Az európai
kultúra csodálatos, azonban egyetlen értéknek és mértéknek hitte önmagát. Az
európaiak hurcolták Amerika földjére rabszolgaként fekete Afrika kultúráját. Brazília
pedig az ott élő őshonosok, az afrikai rabszolgák és az európai fehérek
hangjaiból csodás gazdagságú zenei kultúrát hozott létre.
Szép példája
annak, hogyan lehet az elnyomásból, gyötrelemből is valami életigenlő értéket csiholni.
Életkedv nélkül ugyanis nincs cselekvés, a csüggedt kétségbeesés csak
tehetetlenséghez vezet.
Egyik zenei szimbóluma
e hármas kultúrakereszteződésnek az AKA Trio: egy európai fehér (Antonio
Forcione), egy fekete afrikai (Seckou Keita) és egy brazil (Adriano Adewale)
közös muzsikája.
A brazil zenének
alapja a mindenen átsegítő életöröm. Miközben nagy fájdalmakról is szól, de nem
nyafog, nem lamentál, nem vádaskodik. A brazil zene vállaltan szereti az
életet, elfogadja a halált, ügyet sem vet a korlátokat építő gőgre.
Ilyen zene a Rio
de Janeiro sajátos zenei/nyelvi dialektusát őrző choro, melynek szövegei bánatosak,
fájdalommal teltek. Az európai fájdalomhoz a dübörgő fenséggel hömpölygő, avagy
panaszosan elhaló zene illik. A choro zenéje viszont vidám, pergő ritmusú,
bármily szomorúság is az alapja. Könnyes mosoly.
A brazil zene mindig
képes megújulni. Ezért szereti annyira a jazz, mert virgonc kreativitás és improvizáció
van benne. Ezért hat termékenyítően a komolyzenére, mert különleges gazdagságú a
harmónia- és ritmusvilága. Ezért örök forrása a populáris zenének, mert
kirobbanó energiákat rejt magában.
A brazil zenének
két világhíressége van: a szamba és a bossa nova.
A szamba a
behurcolt afrikai rabszolgák zenéjéből és rabláncra vert táncából vált a nagyvilág
táncparkettjeinek is kedvelt műsorszámává.
Bahia, 1860
A szamba Brazília
védjegye. Mondhatnánk, hogy „brazilikum”. Egy biztos, a szamba képes volt arra,
amire politikusok, tudósok, ideológusok hada sohasem: egyesíteni tudta
Brazíliát. A szambát társadalmi hovatartozástól függetlenül a favelák
nyomorgói és a legcsiszoltabb ízlésű elit is a magáénak érzi. Féltve őrzött
közös büszkeségük.
A karnevál és a
szamba a Világörökség része, minden évben még a magyar híradásokba is bekerül,
pedig nálunk igazán nagy divatja van a magunkkal foglalkozásnak.
A szamba a rabszolgaság
évszázadai alatt forrt ki különálló zenei stílussá és tánccá. Alapja állítólag, hogy a vasba vert
lábak nem mozoghattak, ezt kompenzálták az afrikai rabszolgák csípőmozgással.
Mostanra már az egész világ így szeretne riszálni.
Kezdetben ez nem
volt ilyen egyértelmű, mert az európai fehér középosztály szavakat sem talált a
felháborodástól, a szamba buja, romlásba vivő, hipnotikus ritmusától. Aztán az
1950-es évekre kialakult az európai táncversenyekre szelídített változata is,
melynek nézése közben a zsűrinek nem kellett a selyemingébe izzadnia.
A 19. században és
a 20. század elején a szamba még inkább a húros hangszerekre és nem az ütőhangszeres
kíséretre építő zene volt. Táncolni erre is nagyon jól lehet. Szeretik, zenélik
mai napig a brazilok.
A 20. században
gombamód szaporodó szamba iskolák, és a karneválok hatására a szamba alapját
már az ütőhangszerek ritmusa határozta meg. Ez a gyors tempójú, dús ritmusú
afrikai eredetű dobstílus a batucada. A karneválokon szamba nincs már nélküle.
Seu Jorge jelenleg
Brazília egyik legismertebb zenésze. A világ minden pontján koncertezik, világsztárokkal
zenélget, közben filmekben szerepel (pl. Kaurismäkinál és az Isten városában is), de ha a külhoni színpadokról
hazatér, odaadással játssza a szamba iskolákban és klubokban a brazil zenét.
A bossa nova a
szambából fejlődött ki, de egyéb zenei hatások is érték, nem kevés európai
közöttük. A bossa nova akkor jött létre, amikor Brazília éledezni kezdett
Vargas tábornok diktatúrájából.
Az 1950/60-as
években gazdasági és társadalmi fellendülés ment végbe az országban. Jelentősen
javult az oktatás helyzete, kétszer is nyert világbajnokságon a brazil futball
és még egy világhódító zene is kigördült e gyümölcshozó évtizedből.
Ahogy Brazíliában
emlegetik, a bossa nova olyan, mintha egy ideális civilizáció alkotása lenne, ahol egyenrangúnak tekintik egymást a kultúrák. Az egyoldalú adok-veszeket egy
bossa nova erejére felváltotta a kölcsönösség.
Míg a szamba a rabszolgák
elnyomásából, a bossa nova a közép- és felsőosztály jólétéből jött a világra.
Szövegei szép lányokról, tengerről, szerelemről, elvágyódásról szóltak. Átlengi
az a bizonyos saudade érzés, ami a portugál fadót és a görög rembetikót is.
Leghíresebbje a Garota de Ipanema, e dalról, szerzőiről, előadóiról, sőt magáról
a dalt ihlető lányról is köteteket írtak már tele. A brazilok szerint csak
portugálul igazi bossa nova, a híressé vált angol fordításban katonai indulónak
hat. Ennek megítéléséhez egy európainak nem elég vájt a füle.
A bossa nova
rendkívül csipkézett harmóniákból áll, ellentétben a szamba ritmusosságával. A
jazz zenével hamar egymásra találtak. Legjobb példa Stan Getz és João Gilberto
együttműködése.
Az értő brazilok
szerint az igazán jó bossa nova énekstílus inkább a beszédmódhoz közelítő, és sosem
lehet hangosan áradó, mert könnyen giccsbe csúszik.
Amikor a hatvanas
évtized közepén megszűnt a rövidke szendvics-demokrácia és ismét egy katonai
diktatúra következett, a bossa nova hangütése egészen megváltozott. Ahogy a görög
rembetiko, úgy a bossa nova szövegek is egyre kritikusabban reagáltak a
társadalmi egyenlőtlenségekre és igazságtalanságokra. A saudade társadalmivá
vált.
A szamba, a choro
és a bossa nova alkotója, alapja, ringató bölcsője a brazil zenei kultúrának. A
komolyzenészek, a popsztárok, a jazzisták és az experimentális zene alkotói is,
bármily rétegzett zenei tudással is rendelkeznek, ebből merítik ihletüket.
Kétségkívül
Brazília legismertebb 20. századi zeneszerzője Heitor Villa-Lobos.
Nagy és egyenetlen
életművet hagyott maga után. Vannak azonban olyan művei, amiről már korabeli
kritikusai és mai méltatói is állítják, hogy kihallható belőle az esőerdők és a betörő civilizáció drámája.
Villa-Lobos azt nyilatkozta
egyszer, hogy első zenei harmóniáit Brazília térképéről olvasta le.
Miután Párizsban
megtanult mindent, amit a fehér ember a zenéről tud, hazatért Brazíliába és
belevetette magát az esőerdők, a riói utcák és a tengerpartok zenéjébe.
A két nemes
tudásanyagot összegyúrta és ebből Brazília máig fontos kortárs zenéje lett. A
barokk, a klasszikus és a kortárs zenei hangzások mögött ott lüktet benne a
szamba ritmusa és a choro mosolygós fájdalma.
A mai brazil
fiatalok ezerirányú zenei érdeklődése is végtelen variációjú, izgalmas
produkciókat ad a világnak.
A Bixiga 70 például a jazz big bandek
hangszer arzenálját vegyíti pezsgő szellemességgel a szamba ritmusával.
A Metá Metá a legszebb brazil zenei
hagyományokra épít, és mindezt szenzációsan keveri a jazz elemeivel és némi
punk hangzással.
Rendkívül
praktikus kor a miénk, mindenből szeret hasznot húzni. Vajon mit tudunk
profitálni a brazil zenéből?
Talán azt, hogy
nem kell annyira komolyan venni magunkat, mert abból csak lankadt sebnyalogatás
vagy undok ármány lesz. Ámde annál inkább kell figyelni másokra, mert a
nyitottság gazdagít.
Az etológusok állítják,
az ember az egyik leginkább együttműködésre képes faj.
A brazil zene mély elnyomásból is kisarjadó vitalitásának titka, hogy történhetett bármi, megőrizte
a világ sokféleségének, a kultúrák keveredésének örömét. Minden csak így
megy előre: tárt kapuk a világra és egy csipet életkedv.
Ha valaki azt mondja, ő Athénban
született és ott is él, egyszóval athéni, attól azonnal megkérdezik: A
nagyszüleid is itt születtek?
Ez minden nagyvárosra igaz, mert
épp ez adja meg sava-borsát ezeknek a helyeknek, hogy nemzedékről nemzedékre
újabb hullámokban érkeznek ide emberek. Itt maradnak, vagy továbbállnak. A
város ettől lüktet, pulzál, változik.
A Könyvhét keretében mutatták be
Térey János legújabb könyvét, Átkelés
Budapesten címmel. A könyvbemutató a Katona József Színházban volt,
örvendetesen nagyszámú érdeklődővel.
Dacoltam ennek a bejegyzésnek a
megírásával, mert túlságosan elfogult vagyok Térey János írásaival és
Budapesttel is. Szerettem volna valami kifogásolni valót találni.
Térey János minden sorát érdemes
elolvasni, megízlelni, újra elővenni. Most újabb sorokat írt, olvassuk őt
továbbra is érdemes figyelemmel.
A könyvbemutató beszélgetés
résztvevői voltak a szerző mellett Németh Gábor és Bojár Iván András. A
beszélgetés témája pedig a nagy közös szerelem: Budapest.
Úgy hiszem, az efféle
diskurálásra szokás mondani, hogy élvezetes. Nemcsak a hallgatóság, hanem
érezhetően a beszélgetés résztvevői is belefeledkeztek.
Olyan történeteket, helyeket,
emlékeket elevenítettek fel, hogy időnként arra gondoltam, a hallgatóság egy
része most elveszíti egy időre a fonalat, mert fel kell dolgoznia magában azt a
döbbenetes történetet, ami csak úgy „jut eszembe” módon elhangzott.
Budapest sokak szemében egy
zajos, nyüzsgő, füstös, zavaros, hisztérikus, agresszív hely. Még az említése
is óborzalom. Úgy veszem észre, divatos is mostanság ajkat biggyeszteni
hallatán.
Budapestnek azonban megvan az a
különös képessége, hogy minden káosza ellenére szeretni lehet. A füstös
nyüzsgésében egyszerre csak úgy
nézünk rá. Mint a szerelemben. Onnantól már lehetnek rossz napjai, évei, lehet
slampos vagy undok, szeretni fogjuk.
Kétféle „szerelem” találkozott a
beszélgetésen, hiszen Németh Gábor például Budapesten született, Térey János pedig fiatal felnőttként került a városba.
Másféleképpen közeledtek
Budapesthez. Németh Gábor a bennszülött tékozló emlékeivel belenőtt, Térey
János a megtalált otthon tudatosságával járta be és térképezte fel.
Ez a két kiindulópont tökéletesen
összesimult, zökkenőmentesen egymásra talált. Úgy beszélgettek, apróságokon
elidőzve, másokkal összehasonlítva, a szeszélyeit, bájait, hibáit, hol pozitív, hol
negatív változásait sorra véve, mintha csak egy nőről diskurálnának egy
kávéházi asztalnál.
A beszélgetés élvezetét bennem
ezerszeresen felerősítette a Fortepan
gyűjteményből válogatott fotók vetítése, melyek a könyvben is helyet kaptak.
Elképesztő, megunhatatlanul érdekes képek.
(Megjegyzem, nagyszerű ötlet,
hogy ITT térképen is nyomon
követhetők Térey könyvének helyszínei.)
Ami pedig igazi koronáját adta a
könyvbemutatónak, maga a szöveg. A könyvből két részletet olvasott fel Fekete
Ernő. Ha jól csinálják, a felolvasás megejtően meghitt érzést ad. Fekete Ernő felolvasása
messzemenőkig ilyen volt. Mi egyebet is várhatnánk tőle.
Míg hallgattam a felolvasást, az
jutott eszembe, hogy milyen szép és harmonikus emberi mozdulat ez: egy könyv
lapjai fölé hajolni.
Minek is dacolnék tovább. Ami jó,
az jó.
Vegyük magunk elé Térey könyvét,
hajoljunk a lapjai fölé és merüljünk bele szerelmes tépelődéssel Budapestbe.
Persze tudjuk,
hogy nem így van. Tudják ők is, a brazilok.
A világ
közvéleményét csak a futball-show érdekli, Brazília nem különösebben, netán
egyáltalán nem. Legfeljebb a botrány, a „harmadik világ” veszkődése vált ki
némi kaján vagy sajnálkozó figyelmet.
Engem a
világbajnoksággal kapcsolatos hírekből főként azok érdekelnek, melyek az ott élők
véleményéről szólnak. Nem a potentátok, hanem a hétköznapok „no name-jei”
elejtett hangjára figyelek.
Érthetően nem
repesnek a címkétől: „harmadik világ”. A „fejlettek” lekicsinylése. Vagyis úgy látják
magukat, ahogy a felszínes tudású nagyvilág gondol rájuk lenézően és talán
némi rosszindulattal. Ez bizony baj.
Brazília sokszínű,
izgalmas kultúrájú ország. Olyan hatalmas, hogy egyes tagállamok fővárosai több
ezer kilométerre vannak egymástól.
Köztudott, hogy a
portugál hajók partraszállásával (1500-ban) az őslakosok élete gyökeresen
megváltozott, mert addig nem látott járványok, fegyverek, emberek törtek rájuk.
Miközben el kell
ismerni, hogy a portugálok voltak a legemberségesebb gyarmatosítók.
Talán, mert ők
kezdték a leghamarabb, még vegyültek, kevésbé voltak belterjesek és önimádók.
Mindamellett a világhódító fehér ember kultúrarombolásából rendesen kivették a
részüket.
Hogy miért volt a
gyarmatosítókban ez a dühödt pusztítási inger, mindmáig firtatják a tudósok. Az
emberi természet „ki, ha nem én” árnyoldala. Nem lett volna szükség ilyen
mértékű szellemi lincselésre. Amiért mentek, a kincsek, javak, terület, e nélkül
is az övék lehetett.
A hajókról
kiözönlő durva lelkű gazemberekre sem foghatjuk, mert hisz a sarcot a finom
igényű uralkodói réteg csipkés topánkái elé halmozták. Nyilván a kincs jobban
érdekelte őket, mint a megszerzés módja.
Később sokasodtak
a durva módszerek elleni hangok, de addigra már évszázadok teltek el.
„Gyanakvás, bizalmatlanság, félelem,
hidegség, tartózkodás, gyűlölet, árulás rejtezik az udvariasság álnok leple
mögött, az oly sokat magasztalt pallérozottság mögött, mely felvilágosult
századaink adománya” – írta Rousseau.
A fehér ember
világhódítása elhozta a territoriális hegemónia bődült dicsőségét. Akkor
kellett volna némi higgadt értelem az irigy, mohó gőg helyett.
Kár tagadni, a
fehér ember hosszú évszázadokon át legjobban magát szerette, legtöbbre magát
becsülte, ezért mindenki mást fölényesen megvetett. Több évszázados, sőt
évezredes kultúrák váltak „buta vadakká” a szemükben.
Azonban az egykori
gyarmatosító országok mai utódait örökre bűnös világ gonoszainak beállítani legalább
olyan elmezavarra vall, mint a gyarmatosítókat kizárólag civilizációterjesztő
jótékony apostolnak tekinteni.
Például kulturális
antropológiai tanulmányai alatt mindenki beleütközik az ellentmondásba: a „tolerancia
tudománya” (nevezték már a „humorérzék tudományának” is - szükség is van rá) a gyarmatosításnak
köszönheti létrejöttét. Tanulság: a spanyolviasz és a bölcsek köve helyett – értelmezni
és mérlegelni.
A gyarmatosítás
évszázadai mindmáig nehezen gyógyuló sebeket ejtettek a leigázott országokban. A
hátrahagyott embertetemek és a szabad rablás mellett általános értékzavart, az önbecsülés,
a tettrekészség megtörését okozták.
A 21. században emiatt
lélekfurdalástól hajtva senkinek nem kell élnie, csak némi empátiával,
elfogadással meg nyitottsággal. Roppant hasznos egyébként a mindennapokban is. Nem
felszínes információk, rosszhiszemű téveszmék hintájában ringatózni, hanem
leszállni a magas lóról, hogy jobban lássuk, ami alant van.
Természetesen most
is vannak olyanok, akiket ki sem lehet könyörögni a fölényeskedés
pezsgőfürdőjéből. A civilizált fehér ember gőgjével
lépnek fel, a „majd mi tudjuk, csak mi tudjuk. Mit tudsz te?” fölényével.
Pedig a minden
korban oly igen óhajtott prosperáló emberi együttműködés legfőbb lényege: nem
ellene, nem helyette – mellette.
Ahogy Habermas elképzelte
az „uralommentes kommunikációt”.
Nagyon nehéz az
egyensúlyt megtalálni, elismerem.
Sokat tanulhatunk
az egykori gyarmatok meggyötört népeitől. A gőgös fölényre gyakran nagyvonalúsággal
válaszoltak.
Irtózatos
elnyomás, alázás van mögöttük, és mégis újra és újra képesek adni valamit a
világnak.
Brazília jó példa erre.
Megtanulta a fehér ember kultúráját (kezdetben ha akarta, ha nem). Ahogy ők
megtanulták az európait, úgy nekünk is illene az ő kultúrájukat ismerni
némiképp.
A blogban biztosan
szót ejtünk majd róla.
Pedig nem volt épp
virágzó függetlenségű a gyarmatosítás utáni történelmük. Egyik diktatúra
váltotta a másikat. Rövid gazdasági-társadalmi fellendülések és az elnyomás
évtizedei cserélődtek.
A 20. század is
hullámzó volt. Az I. világháborút virágzás követte. Majd az 1929-es tőzsde
krach meghozta Getúlio Vargas diktatúráját.
Régi szabály,
minden gazdasági válságból gyomként nőnek ki a diktátorok.
Vargas 1930-ban
került hatalomra és akkurátus diktátorként nacionalista politikát hirdetve új
alkotmányt kreált, megválasztatta magát elnöknek, majd feloszlatta a Kongresszust
és a pártokat, és – természetesen népszavazással - Brazília teljhatalmú diktátora
lett.
Halála után rövid
ideig megint lélegzett és pezsgett a brazil társadalom. Majd e röpke
„szendvics-demokráciát” újabb diktatúra váltotta fel. Két diktatúra közötti rövidke társadalmi
lélegzetvétel – ez sajnos a „harmadik világ” ördögi köre.
Végül az 1980-as
évek (mint oly sok más helyén a világnak) itt is alapvető változásokat hoztak. Egyrészt örvendetes,
hogy végre köztársasági alkotmánya lett az országnak. Másrészt a rombolásban a
katonai puccsoktól a hivatali korrupció vette át a stafétabotot. Az indiánok helyzetéről
majd máskor.
Döccenő, kátyú, kráter
most is akad bőven, és persze társadalmi igazságtalanság is, melynek
megmaradására ősidők óta kínosan ügyel az emberiség.
Stefan Zweig
Brazíliát a „jövő országának” nevezte. Maximálisan megvan benne a potenciál. Még
az ország neve is ezt sejteti, hisz a ’braza’ jelentése ’izzó szén’. Más
kérdés, hogy nevét a portugál gyarmatosítóktól kapta. De tudjuk, Brazília
nagyvonalúan továbblép.
Úgyhogy én a futballsztárok mellett a brazil hétköznapiaknak is szurkolok.
Én a közönség vagyok. A
mindenkori, a nagy massza, az általában vett közönség egy aprócska darabkája.
Nem fizetett, nem VIP, nem hivatalos.
Közönségként járok színházba,
koncertre, egyéb előadóhelyekre, ahol az előadás végén tapsolni szoktunk.
Azonban, mint a közönség része, a
nézőtéren ülők egyike, eme alkalmi közösségnek résztvevője, nem bírok
megbarátkozni a vastaps diktatúrájával.
Olykor-olykor még felemelő is
lenne. Folyton-folyvást elborzasztó.
Mintha pöröllyel döngetnék a
fejünket, amikor a közönség belefekszik ebbe az ütemesen dörgő
tenyércsattogásba.
Igyekszünk a sor szélére kérni
jegyet, hogy ha elkezdődik az egyszerre döngve dübörgés, akkor diszkréten
elmenekülhessünk.
Ha végképp nincs menekvés, akkor
a dacos ellenállás marad – azért sem vastapsolunk, szándékosan összevissza
ütjük össze a tenyerünket.
Hatása nulla, ezt a dörgő
együtt csapást nem lehet megbontani önállóskodó tapsikálással.
Lehet, hogy a fellépő előadóknak
ez a szívük vágya. Ha vastaps van, akkor siker van. Csakhogy én úgy
tapasztalom, hogy vastaps mindenhol van: a napközis farsangon és a Zeneakadémián
is.
Közönségként épp ezért háborít
fel. Gyakran nincs is mögötte semmi, csak a megszokás. Ami nem azt jelenti,
hogy a magyar közönség rossz lenne. Azt hiszem, nem az. Értő, érzékeny emberek
alkotják többnyire.
Ez a vastaps-imádat (vagy inkább
kényszer?) egy rossz szokás, kiküszöbölhető beidegződés.
Megfigyeltem, hogy mindig vannak
vastaps-agresszorok, akik elszánt tekintettel határozott ütemet diktálva a
vastaps felé terelik a többieket. És a többiek hagyják magukat terelni.
Belesimulnak az egyszerre dübörgésbe.
A világ bármely táján koncert,
opera, színházi előadás végén a közönség tapsol, de nem egyszerre. Nem
törvényszerű a vastaps.
Ha jó az előadás, a közönség
ujjong, bravózik, bekiabál, esetleg helyéről felpattan, újabb és újabb
hullámokat vet az ováció.
Élvezetes része az előadásnak ez
is, a művészeket és a katarzist ünnepli a közönség.
Mi miért nem tudunk ilyen
önfeledten ujjongani?
Mert a vastapsnak nem csak az a
hibája, hogy kalodába zárja a közönség lelkesültségét, netán megrendültségét,
hanem az is, hogy rettentően unalmas.
Közönségként mindenképp.
Ott ülök a nézőtéren és látom,
hogy egy arc, ami ragyog az előadás végén, mert az a csillagokig emelte, a
vastaps egyhangúságában miként válik üressé, hogyan foszlik le róla az
érdeklődés.
A vastapssal a közönség saját
magát fosztja meg az önfeledt ünneplés örömétől. Ha szertelen, áradó a
tetszésnyilvánítás, akkor újabb és újabb örömhullámok lepik el a közönséget.
Sokat gondolkodtam már azon, mi
lehet ennek az oka. Zord történelmi idők önként cipelt öröksége? Vagy talán szemérmesség? A szertelen üdvrivalgáshoz, vagy a
méltóságteljes ünnepléshez fel kell vállalni a véleményünket, az örömünket, a
megrendültségünket.
A vastaps monoton egyszerre dübörgése
mögé viszont el lehet bújni.
Csakhogy így elveszítjük egy
frenetikus előadás miatti öröm teljes megélését is. Magunk űzzük el a
vastapsolással azt a bizonyos ingó bársony neszt.
Mondják, hogy lanyhán mozduló,
nehezen aktivitásra bírható a társadalmunk. Magától semmit nem
csinál, csak elviseli, ami éppen aktuális.
Talán a vastaps elhagyása az első
lépés lehetne egy önálló, véleményét vállaló, nem tűrő, inkább cselekvő
társadalom felé.
Mindig kis lépéssel kezdődik. Ez
igazán aprócska tett lenne. Nem hőstett, csak tett.
Akkor majd addig is eljuthatunk
egyszer, hogy az előadás okozta megrendültséget csenddel fejezzük ki.
Ahogy Hrabal írta le Ruis úr és a
Dvořák vonósnégyes élményeit:
„…mikor tavaly Oxfordban játszottunk, és csupa frakk meg csupa
előkelőség, és amikor befejeztük a Dvořákot, a Smetanát meg a Janáčeket, a
közönség csak felállt, a frakkingek felragyogtak, mi is frakkban álltunk,
meghajoltunk és kimentünk (…) a közönség egyetlen tenyércsattanással sem merte
megbontani misztikus egységét a zenével.”
A csendnek minősége van, ha nem bamba
vagy gyáva.
Úgy vettem észre, hogy száz fő
alatt (de inkább ötven) van esély rá, hogy nem terelődik vastaps felé a
nézőtér.
Előfordul azért felszabadultan
tapsoló közönség mifelénk is. Néhány tucat ember közül kevésbé jut eszébe
bárkinek is vastaps felé tuszkolni a többieket. Mennyei érzés.
Ahol sokan vannak, ott kevés a
vastaps elkerülésére az esély.
Talán a rock-koncertek még kivételek.
Bár a műfaj klasszifikálódásával sajnos elkerülhetetlenül rátör a közönségre ez
a régi reflex.
Mick Jagger azért mégsem hiába
született erre a világra. Igazán rajtunk is segíthetne.
Az én XX. századom előzmény nélküli.
Rokontalan alkotás a magyar filmművészetben. Hangütése, „dallama”, hívószavai,
belső optikája, egész látásmódja és hangulata más. Üdvösen, frissítően
szokatlan.
Az emberi létezésnek mintha az általános törvényeivel,
lehetőségeivel vívódna, de mindezt lebegő humorral, érzékletesen és
játékosan teszi, egyedi és mindennapi,
különösségükben érdekes hús-vér embereket teremt.
Ravaszul kettős a film látásmódja. 1880-ban, meg 1900
szilveszterén vagyunk, és a rendező mintha mit sem tudna a század későbbi
történetéről, olyan ámulva tekint a jövendő szép csodáira, a villanykörtére,
meg a távíróra, meg Edison tudós- és férfialakjára.
Meghatottan szemléli a tűzoltózenekar sisakjain kigyulladó
villanyégőt, s elhiszi, hogy a távíró boldogabb jövőt ígér. Az ő huszadik
százada Edisontól Edisonig tart.
Pedig Enyedi Ildikó gyaníthatóan jól ismeri a század igazi történetét,
tud verduni szuronyrohamokról, ordas eszmékről, szörnyállamokról, tud
atombombáról és Edison utódainak hasonló találmányairól, s tudja, milyen
kezekbe került az 1880-ban felszikrázó mesterséges fény.
Mint mindenki más, bizonyára ismeri a legkevésbé szeretetreméltó
évszázad komor faktumait. Nem baj: a születő száz év bölcsőjénél nincs kedve az
újszülöttet átkozni. Az ő huszadik százada mesebelien bájos, mint egy zseniális
csecsemő, aki még nem vált tömeggyilkossá.
A baljós előjeleket amúgy sem történelmi adatokban, politikai
döntésekben sejteti, hanem hősei bizonytalan bensejében: érzelmi zűrzavarukban,
a nők hamis nőlétében, a férfiak tétova férfi voltában.
Oleg Jankovszkij megnyerő férfit elevenít meg, Dorotha Segda, Lili
és Dóra kettős szerepében izgalmas, sőt talányos nőt, a film állatszereplőivel
azonban nem versenyezhetnek.
Az emberekkel valami baj van a Földön, az állatok, ha nem bántjuk
őket, még segíthetnek. Szamáron kívül akad itt hófehér postagalamb,
laboratóriumban kínzott, s onnan elmenekülő kutya és állatkerti csimpánz is.
Mintha Isten nagy és szabad állatkertjében sétálnánk, ahol az
ember csak az egyik, ám nem biztos, hogy a legértelmesebb élőlény. Áthatja a
filmet valami eredendő, minden jelenetéből sugárzó naivul panteisztikus sugallat.
Az értelem, ha ad magára, mindig pesszimista marad. Derűlátó csak
az akarat lehet, maga az életműködés. Ezt a filmet, mintha élőlény volna maga
is, valami megkapó biológiai optimizmus tölti meg energiával. A rendező nem a
tudás, az értelem, a tények hamvasul buta nem-ismeretében, hanem azok ellenére,
dacosan optimista.
Az én XX. századom arról szól, hogyan
éljünk természetünk szerint. Hogy a természet bennünk rejtőzik minden
csodájával. Hogy ezt nem szabad elnyomnunk ideológiákkal. Hogy az élet öröm, az
„élet él és élni akar”, világűrben, csillagok között, elektródás
laboratóriumban, majomketrecben, gyártelepen és bordélyos luxushajón.
A női kacajok és szigorú férfilogika feleselésében is ezt a „panteisztikus
örömöt”, minden komor történelmi tény ellenére boldogságot hirdető szemlélettel
a rendező nem adja alább; egy a témája: az emberi lények, sőt a föld minden
élőlényének boldogsága.
Ez viszont általános és semmitmondó egyszerre. Kínos dolog, ha egy
műalkotás „az élet értelméről” töpreng. Ez inkább a filozófia területe, és a
filozófia szokatlan, ritka, ügyetlen vendég a konkrétan ábrázoló művészet
hajlékában.
Enyedi Ildikó filmje pimasz merészséggel engedi közel ezt a művészettől oly idegen szemléletmódot.
Vegykonyhájában mesévé nemesülnek a mozgóképen ábrázolhatatlan
általános problémák, s a mese legalább annyira az „egyszer volt” világa, mint
amennyire tündéri-játékos filozófia is ott bujkálhat benne.
Mégis, egy filozófus személyesen is megjelenik a filmben, sőt
kiselőadásban vázolja elméletét. Szemüveges, lenyalt hajú fiatalember,
anyámasszony katonája mosolya kegyetlenül tisztánlátó, s nővadítóan logikus
észjárást leplez.
Otto Weininger metszően nőellenes téziseit egy hűdött krampusz
biztonságával és fölényével adja elő.
A nő vagy ringyó, vagy anya, mindkét esetben nemlétező, hirdette
Weininger.
„A fallosz az oka a nő
nem-szabadságának” – a nőgyűlölő tan ezt hirdeti. De a tükrök és a labirintusok, az élet és a természet fittyet
hány a logikára, mást tanít. Sőt nem is tanít, egyáltalán nem tanít semmit.
Olyan, mint egy igazi mozi, át kell élni: olyan, mint Az én XX. századom.
A tükörfolyosón ott a szamár is. Nem mintha tagadná
Edison értelmét. A film bravúrosan játszik a nem tudatos élővilág, a vegetatív
tenyészet, és a gondolkodó emberi elme eredendő szembenállásával.
Tulajdonképpen két szellemi hőse van: Edison (a férfilogika) és a
kettős vagy többes szerepű női létezés bizonytalan, alogikus, megfoghatatlan,
minden tükröknél vakítóbban fényt szóró valósága.
Edison zseni, mert fényt támaszt. De a fény a természetben mindenfajta
logika nélkül létezik.
Figyelem, mindez már csak okoskodás. Olyan, mintha Otto Weininger
filmkritikusi pályára kívánna lépni.
Mondjuk inkább: a valódi XX. század egészen más lett, mint
amilyennek Enyedi Ildikó csalfán megígérte. A filmművészet is más, sajnos. Elég
bemenni bármelyik moziba, hogy lássuk, milyen lett.
Ez a film olyan, mintha a huszadik század, s vele a mozi is
Lumière meg Méliès nyomdokairól sohasem tért volna le. Ezért szeretem.