Shakespeare és a Bermuda-háromszög

Írta:BikassyGergely

Ezért is jó Shakespeare-t olvasni, mert soha nem gondolt érdekességre is bukkanhatunk.

A Vihar szép és ismert darab, mégsem játsszák eleget. (Én például nem is láttam). Babits 1916-os fordítása kis csalódást kelt: a lírai szépségeket egyenrangúan, a durvaságokat ügyetlenebbül hozza. 

De nem csak ez az érdekes, hanem az 1961-es magyar kiadás jegyzetei. Ebből megtudható, hogy annak idején a darab azért is szólt a kortársakhoz, mert nagy visszhangot keltett a csak néhány éve felfedezett Bermuda-szigetek földjének sorsa. Szenzációs hajókatasztrófákról zengett a bulvársajtó. Ebből indult ki az író (a darab más forrását 1960 körül nem ismerték, lehet, hogy most sem). 

Örömmel és pusztító viharral, veszéllyel, de megmentő varázslattal teli a sziget. Sok szó esik rejtélyesen elpusztult hajókról. Már akkor is? - gondolnánk éppen, amikor a kérdőjelből nálam hatalmas felkiáltójel nőtt. Örökzöld rejtély még ma is a "Bermuda háromszög" sok katasztrófája, tudósok és sci-fi-írók kutakodnak róla már rég. Az, hogy "megmagyarázatlan rejtély", ezt persze a reklám, a sci-fi, és a tömegújságírás kiáltja, az igazi tudósok alig látnak e hajó- és repülőkatasztrófákban megfejthetetlen, misztikus rejtélyt. Itt a piac fújja a passzátot.

Ezért örvendek a felkiáltójelnek. Lehet, hogy bősz angol irodalmár-kutatóknak rég feltűnt, magyar Shakespeare-búvároknak szerintem alig. Ebben a magyar kiadásban sem említik meg, bár 1961-ben itthon még alig virágzott a "Bermuda-háromszög" titokburjánzása. Magam boldog vagyok, hogy az egész Shakespeare-rel kezdődött, vagy legalábbis nála bomlott ki először, és rögtön, azóta is páratlan rejtelem-virágoskertté. Ehhez a hamar felejtett angol papir-bulvár nem lett volna elég.

Spektrum-tévék,  Spektrum-nézők, hódoljatok Sekszpir Viliamsznek!

Kapcsolódó korábbi bejegyzések:

Kortársunk Shakespeare

Shakespeare a grániton

Ó, William

Babits Mihály és Európa

Írta: BikassyGergely

"Világirodalom" - ez az első szava Babits könyvének (Az európai irodalom története). És majdnem minden fejezetének ez a kulcsszava. Számára a világirodalom: görög és római, meg ezek többnyelvű utódai. A magyart is közéjük számítja, joggal és természetesen. (Zrínyi a könyv egyik főszereplője: lenyűgöző.)

Babits Mihály

Az egész könyv lenyűgöző. "Nagyesszé" - mondjuk ma a hasonlóra: így egybeírva talán a harmincas években még nem használták. Esszére, akár nagy, akár hatalmas, nem szoktak irodalomtudósi különdiplomát adni. Ennek a nem igazán vaskos, de semmiképp nem rövidke könyvnek, (hat hétszáz oldal, szép Nyugat-kiadás) belső súlya van. Esszéista költő írta, nincs semmi lábjegyzet, semmi pedáns adathalmaz, de van rengeteg élmény, rengeteg olvasott könyvemlék. Meg újraolvasott művek. Legnagyobb kedvvel és legbővebben a régi klasszikusokat, a görög-rómaiakat méltatja. Jelenidejű szerzőkként, ez benne az érdekesen izgalmas. Babits, mint legműveltebb kortársai görögül is olvasott, hiába akarták megutáltatni vele a régieket korabeli iskolamesterek (a maiaknak inkább sikerül). Személyesnek érezte a görög-latin szerzőket, nemcsak felidézi, de fel is fedezi őket, sokadszorra - önmaga számára is. Különösen ragyogó fejezet olvasható itt Szent Ágostonról.

A korai és virágzó középkori irodalomnak is rajongó mester-diákja. Hogyne, hiszen e virágzó irodalmi kornak is latin az anyanyelve, érezhetően ezt szereti benne, ki is mondja. A középkori himnuszköltészet az ő igazi világa. Amikor aztán, úgy az 1200-as  1300-as évektől franciára meg németre, majd Dantéval olaszra ágazik ez az anyanyelv, Babits tovább bámulja a más, új nyelvű remekléseket, de néha talán kicsit elveszettnek látszik. Mint egy nagyszerű új erdőben - valahogy így értendő. Természetesen az egyik főszereplő maga Dante. Akinek Dante túl távoli és "szikár" (mint például nekem), az persze Babitstól sem fogja izzóan megszeretni, de bámuló érzettel olvassa. 

A másik főalak Shakespeare - itt a nagyesszé még iramosabbá válik. Amúgy is az angol irodalom érdekli leginkább a középkor után. Angol szerzőt említ legtöbbet, Byron és Shelley élőbbnél élőbbek nála...  Amikor Babits "Európa-könyve" először jelent meg, a franciás Gyergyai Albert finoman észrevételezte, hogy az esszéíró költő kicsit háttérbe vetítette a nagy franciákat. Sok igazság van ebben mai szemmel is. Hinnénk, a tudós álarcában személyes naplót író önelemző Montaigne például igazán Babitsnak való - de a könyv ezt nem igazolja: holott Montaigne még Babitsnál is többet fordult a latinokhoz, szinte még anyanyelve volt. 

Shakespeare-hez mérhető író azután már nincs is. Goethét tiszteli, sőt tán szereti is némely alkotását, de nem a legbensőbb élménye. Viszont más angolok, John Donne... vagy később Coleridge és Wordsworth! (Utóbbi víziós zseniről megjegyzi, hogy a magyar olvasó valahogy nem ismeri igazán - ez ma, majdnem száz év múlva is így van!) Igaz, Cervantes-ről is szólhatna többet és még fűtöttebben - sőt itt egy fura tévedése is hökkentő: szerinte "nem véletlen", ha a Don Quijoténak eleinte nem volt sikere... (valójában azonnal óriási sikere lett). 

Nemcsak nagy, de szeretetre méltó könyv. Olyasmi, mint Szabolcsi Bence Zenetörténete. Kinyílik, akárhányszor lapoz bele az olvasó. Azt hiszem, két korszakos műve van Babits Mihálynak: a Jónás könyve, és ez, az európai irodalmak kincsesháza. 

Ó, William

Írta: Inkabringa

Zengem az érett férfiak dicséretét egy olyan férfiúról szólva, aki a kortalanság legfőbb szimbóluma, hiszen már évszázadok óta ámulatba ejti a világot és ez minden jel szerint évszázadok múlva is így lesz. A vonzó urat úgy hívják, hogy William Shakespeare. A mondatot jelen időbe tettem, pedig már a halála is négyszáz éve volt, de róla csak jelen időben lehet beszélni. Nem kopik, nem romlik, gondolkodás nélkül utána fordulunk, a sodrunkból kihoz, a vérünket pezsdíti még a 21. században is. Shakespeare örökké fog élni. Ez négyszáz év távlatából már elég biztosnak tűnik.

Két évvel ezelőtt születésének 450. évfordulóját ünnepelte, idén halálának 400. évfordulójára emlékezik a világ örömtelien sziporkázó szellemes ötletekkel Bangladestől Új-Zélandig, Bulgáriától Botswanáig. Őrület, mi van e négyszáz éve halott íróember körül. Energiát, vitalitást és kreativitást önt ennek a gubancos világnak minden pontjára úgy, hogy még a halála évfordulóján is a pezsgő életigenlés jut eszünkbe. Úgy tűnik, Shakespeare-t szeretjük mi mindenféle rendű-rangú, innen-onnani földi halandók, nincs olyan pontja a világnak, hogy ne lenne erre ezernyi bizonyíték. Hónapok óta nézegetem a világszerte Shakespeare-t ünneplő programokat, és a sokszínű ötletsziporkákból szemezgetek most. 

A titkot, hogyan tud Shakespeare máig mindenkit meghódítani, sokan kutatták. Sommásan mondhatjuk, hogy a 16-17. századi kortársainak 90%-a analfabéta volt, míg 21. századi kutatói életük 90%-át olvasással töltik, és e két merőben eltérő csoportot Shakespeare csodálata köti össze. Ez a nagy titok. Megírta az emberi természet koroktól független színe-fonákját. Élesen és velőig hatóan. Bosszú, hatalomvágy, hiúság, féltékenység, intrika, becsület, nagylelkűség, hűség, bölcsesség, naivitás és okosság, komikus és tragikus, mesés és valóságos van a műveiben kortalanul és rugalmasan. Ezért tud évszázadok óta élő maradni és ezért nem vált porlepte, karót nyelt bálvánnyá. Nem hinném, hogy ezt előre eltervezte, az ilyesmi nem is megy erőltetve. Bármily jó receptnek tűnik, keveseknek sikerült ez a bravúr, már ha egyáltalán sikerült ez rajta kívül valakinek.

Ezért van, hogy 2016-ban akadémikusok és rapperek, veretes színházi műhelyek és manga stúdiók, öregek és fiatalok, könyvtárnyit író-olvasó tudósok és emojikkal üzenő tinédzserek ünneplik Shakespeare-t. A PIP (Passion in Practice) Shakespeare Ensemble workshopjaival a tinédzsereknek segít a 17. században meghalt Bárd mondatait, színdarabjainak jellemeit értelmezni. Hogy tudják a fiatalok, ha csak egyetlen szót írnak a Twitterre, azt hogy ’amazing’, ezt William Shakespeare-nek köszönhetik (sok máig használt szónak ő az atyja). Rómeó és Júlia még mindig hat a fiatalokra, ahogy Macbeth boszorkányai is. Csak a szavakat kell közelebb hozni az emojik világához, csak a darabjai által kiváltott érzelmeket kell 21. századi mederbe terelni.

Akala, aki a hip-hopnak és a rapnek nem csak előadója, hanem afféle teoretikusa is, tíz évvel ezelőtti dalának címe Shakespeare. Akala alapította a The Hip-hop Shakespeare Company-t, hogy feltárja a 21. századi „bárdok”, vagyis a rapperek és Shakespeare szövegei közötti társadalmi-kulturális-nyelvi párhuzamokat. Szellemes produkciók és eszmefuttatások terepe ez. Akala egyik előadásán arra kérte a hallgatóságát, hogy az idézett sorok alapján mondják meg, hogy rap-szöveget vagy Shakespeare-t hallottak-e. Nem mindig jöttek rá a megoldásra, bár az is lehet, hogy sem a rapet, sem Shakespeare-t nem ismerték. Akala szerint, a rapperek és Shakespeare közötti hasonlóság alapja az orális (szóbeli) kultúra hagyományaira vezethető vissza: a hanglejtés, a ritmus, a befogadást segítő prozódia a rapben és Shakespeare szövegeiben is nagyon fontos elem. Az előadás ITT meghallgatható.

A fiatalok körében világszerte népszerű manga is megtalálta az útját a sok száz éves poétához. Shakespeare még holtában sem zárkózik el az újdonságoktól. A sikeres manga rajzolók egész sorozatot indítottak útjára Shakespeare drámái alapján, a kritikusok és a közönség elismerésétől övezve.

Shakespeare meseszerű történeteiben olyan kemény társadalomkritikát írt meg, amibe a mai napig belerendülünk. Ez nyilván azt is jelzi, hogy az emberiségnek sem túllépni, sem felülemelkedni nem sikerült kicsinyes akarnokságain. Talán azért is örök Shakespeare, mert az emberi aljasság és sebezhetőség sosem változik. Ebben jártas szakemberek Shakespeare drámáit alapul véve workshopokat tartanak csúcsmenedzsereknek (sőt politikusoknak) a hatalom- és pozíciószerzés módozatairól és annak lélekromboló árnyoldalairól. Macbeth, Jago, III. Richárd – van mit okulni belőlük.

A színház Shakespeare igazi otthona. Britanniából Kabulba ment egy színtársulat nem egyébért, mint Shakespeare Hamletjét játszani. Bangladesben a Dhaka Theatre 2012-ben a Vihart, idén a Rómeó és Júliát adta elő. A különlegességét az adja az előadásaiknak, hogy mozgásukban korlátozottak is játszanak a társulatban. A kritikusok és nézők szerint Prospero vívódása vagy a két fiatal veronai szerelmes tragikus története kerekesszékben előadva is elsöprő hatású.

Érdekes kísérlet helyszíne volt Dubai, ami nem feltétlenül a nyilvános kulturális eseményeiről híres hely, de Shakespeare szelleme még ott is hat. Egy formabontó előadás keretében ők is a Rómeó és Júliát vitték színre. Dubai fő kulturális központja, a Dubai Community Theatre & Arts Centre (DUCTAC) adta a helyszínét a Constellation Theatre Company előadásának. A Romeo+Juliet interaktív előadás, a közönség már az épületbe lépve szereplővé vált, a bálban valódi lakomát szolgáltak fel és bollywoodi zenére lehetett táncolni. A közönség egy része zöld, a másik vörös maszkot kapott, és ebben követték végig az eseményeket. Hisz a lényeg a civódás, megosztottság, ellenségkép, nem árt, ha a közönség a saját bőrén tapasztalja meg, milyen ezt megélni. Egyik teremből a másikba sétálva követték végig a tragédiába forduló eseményeket.

Még a párizsi Comédie Française is online közvetítést adott, a Rómeó és Júliát streamelhette a világpublikum. A Spymonkey társulata a The Complete Death című előadásban a Shakespeare drámák számtalan halálnemét veszi sorra a bohóckodás és az abszurd fekete komédia keverésével. Botswanában diákok, művészek, írók, zenészek, rapperek legalább százan közös produkcióban éltették a négyszáz éve halottat. Ezek után ki hiszi el neki, hogy nem elég eleven?

Britannia patinás színházai nem győznek hódolni a Bárd előtt, én most mégsem a nagy-nagy híres teátrumokat említem, hanem egy olyan különleges színházat, ami alapításakor először Shakespeare-t játszott. Ez a Minack Theatre, amiről már írtam a blogban korábban. Nincs az a turista- vagy adóparadicsom, amivel érdemes lenne felcserélni azt az élményt, amikor egy gránitszikla tetején Shakespeare mondatait hallhatjuk, és szemben ott zúg az óceán. Idén három Shakespeare-darabot is előadnak más-más társulatokkal, a Téli mesét, az Ahogy tetsziket és a Szentivánéji álmot.

Ezer és egy formája, ötlete van Shakespeare ünneplésének. Egymást érik a fesztiválok, előadások, kirándulások, kiállítások, az érdeklődők végig járhatják Shakespeare életének helyszíneit, alhatnak az ágyacskájában, ihatnak a pohárkájából, nyomon követhetik százezerféleképpen értelmezett drámáit, szonettjeit fotón, mozgóképen, performanszon, színházban, pajtában, a szabadban és a föld alatt, online és offline, könyvekben, appokon, videojátékon – mindenhol Shakespeare köszön vissza. Meg kell hagyni, nem unalmasan, nem érezzük, hogy elég már belőle, sőt, lenyűgöző, micsoda eredeti ötletekre inspirálja még most is a világot. Ha az emberiség ennyire szellemes és nyitott is tud lenni, miért viselkedik korlátolt és otrombán agresszív tökfilkóként? Könnyű Shakespeare-nek, ő a választ már a 17. század óta tudja.

Kortársunk Shakespeare

Írta: Inkabringa


A világ azon része, amelyikre amúgy is mindenki figyel, tavaly ünnepelte William Shakespeare születésének 450. évfordulóját és jövőre emlékeznek meg halálának 400. évfordulójáról. Shakespeare azon ritka emberpéldányok között van, akinek felemlegetéséhez nincs szükség túlságos nagy felhajtásra.

Évszázadok óta divatban van. Egy egész brand épült rá, ami fényes siker, bármelyik marketinges megirigyelné. Örökké színpadon van, folyton filmre forgatják, állandóan idézik, személye körül szövevényes legendák burjánoznak, drámáit ismerik, elemzik, utánozzák, megtagadják, kifordítják, felfedezik, megkövezik, attól függően, hogy épp mit diktál a korszellem.

A szépírók évszázadok óta rajongják és jajongják egyszerre, mert Shakespeare meg az ókori görögök jóformán minden lényeges emberi konfliktust és érzést megírtak már.

Shakespeare kortársunk, jobban és mélyebben, mint némelyik valódi kortársunk. Kortársa volt az elmúlt évszázadoknak is. Nyilván a témái, az örök zagyva lélekörvény, a mindig jelenlevő emberi jellemek, a színpadra termettség stb. is közrejátszik ebben.

De a legfőbb oka annak, hogy örök kortárs tud maradni, a rugalmassága. A világra nyitott kíváncsiság, empátia és rugalmasság a legjobb emberi tulajdonságok. Az összes többi csak folyománya ezeknek. Shakespeare is tud valami ilyesfélét sugározni a műveiben: képes átlátni saját határain, átugrani önmagának és korának korlátait. Nem tűri a kanonizálást (mindig megpróbálják pedig), nem fél a „korba keveredéstől”, nem óhajt talapzatra mászni. Épp ezért minden korszak megtalálja benne a magára vonatkozó aktualitást. Az alkotók gyurmázzák, tekerik, forgatják kedvük szerint. Megbotránkozni csak az ízléstelenségen és tehetségtelenségen lehet, másként lekiált az ítész fejéről a vaskalap. Shakespeare sosem lesz elavult irodalmi anyag. Inspirál, piszkál, felkavar még most, a 21. században is.

Mi sem bizonyítja jobban, mint hogy kedvvel építenek rá a legifjabb nemzedékek és a legdivatosabb irányzatok is. A Shakespeare-darabok feldolgozásainak se szeri, se száma. Véletlenül se belekezdve egy vég nélküli felsorolásba, csak Leonard Bernstein West Side story-ját említem, amit a Rómeó és Júlia ihletett, és Tom Stoppard Rosencrantz és Guildenstern halott című drámáját, aminek alaptémáját a Hamlet adta. Mára már ezen művek is klasszikussá váltak.

Azt hiszem, a 20. század vége óta a rövidítés és tömörítés korát éljük. Az a jó, ami rövid. Egymondatos, vagy egyszavas, de még az sem fontos. Információk garmadája minél kisebb bizgentyűbe tárolva. Értéke annak van, ami célratörő, hatékony és hasznos – most, azonnal, rögvest. És a gyorsaság a legfontosabb, mert máris jön a következő nagy hatás – headline-stílusban. 

Shakespeare-nek meg sem kottyan ehhez alkalmazkodni. Világszerte nagy sikereket arat a Reduced Shakespeare Company, akik névadójuk sokrétű drámáit bámulatos humorérzékkel csonkolják néhány percnyi hosszúságúvá (ITT például). Nyomdokaikon haladva Magyarországon is nagy siker a S.Ö.R. (Shakespeare Összes Rövidítve). ITT egy kis ízelítő.

Elmondhatjuk, hogy a digitáliskor szereti és használja Shakespeare-t. Mike Young illusztrátor könyvborítókon ábrázolja Shakespeare drámáit hiper-minimalista eszközökkel.

Evan Roberts tervező grafikus a világirodalom legnagyobbjainak egy-egy mondatához készít digitális illusztrációt. Igazi 21. századi műfaj. Egyetlen mondat egyetlen képben.

Shakespeare annyira kortárs, hogy hiteles portréját is megalkották digitális művészek. Ha ma élne, talán így nézne ki a trendi, sikeres forgatókönyv- és drámaíró William Shakespeare.

Aki pedig azt hiszi, hogy Shakespeare-t manapság nem kell olvasni csak eladni, annak itt a cáfolat, hiszen egy T-shirt brandet építettek az ő idézeteire. Neve is van: Shirtspeare. Annyi butaságot írnak a pólókra manapság, ezt legalább érdemes elolvasni a metrón velünk szemben ülőről.

A virtuális világ is kegyeibe fogadta Shakespeare-t. Sikeres számítógépes játék épül drámáinak szereplőire. Virtuális fantáziát szikráztató ötlete a játéknak, hogy a drámák szereplői keverednek egymással, és Lady Macbeth megküzdhet Lear királlyal, vagy találkozhat Jago és III. Richard.

A mai kortárs angolszász írók sem mennek el Shakespeare mellett, fittyet hányva szellemének. Egyedülálló kezdeményezés a Hogarth Shakesperare project, melynek keretében az angol nyelvterület legsikeresebb írói újraalkotják saját stílusban, mai környezetben Shakespeare drámáit 2016-ra, halálának 400. évfordulójára. Jo Nesbo, a skandináv krimi világszerte ismert képviselője a Macbeth nyomdokain indul el. A kanadai Margaret Atwood a Vihart dolgozza át a mára. Gillian Flynn Gone Girl című regénye néhány éve igazi bestseller volt, David Fincher filmre vitte, nálunk is bemutatták Holtodiglan címen. Ő a Hamletet írja meg 21. századira.

Shakespeare még a társadalomtudományt is inspirálta, hiszen Erving Goffman Az én bemutatása a mindennapi életben (1959) című könyvében a szociálpszichológiában máig elismert elméletet fejtett ki. Kiindulópontja pedig Shakespeare egyik mondata volt az Ahogy tetszikből: „Színház az egész világ. És színész benne minden férfi és nő. Fellép s lelép, s mindenkit sok szerep vár az életében.” Goffman szerint a társadalomban élő emberek szerepet játszanak azért, hogy társadalmi pozíciójuknak, státuszuknak egy adott szituációban meg tudjanak felelni. Az egyén legfőbb törekvése, hogy a róla alkotott képet kontrollálhassa és irányíthassa. Társadalmi viszonyrendszerek, elvárások, erkölcsi és viselkedési szabályok szerint élünk. Ha úgy vesszük, ez is egy szerep. Ha kimozdulunk a meghitt és biztonságos családi-baráti közegből, ahol önmagunk lehetünk, szükségünk van ezekre a szerepekre, mert általuk könnyebben boldogulunk a társadalmi térben. Goffman elméletéről egy szellemesen zanzásított animáció ITT megnézhető.

Shakespeare tehát kommersz és intellektuális, innovatív és tradicionális egyszerre. Nem is csoda, hogy 450 évesen is a csodájára járnak. Ha elég empatikus, nyitott és rugalmas lesz az emberiség, akkor újabb 450 év múlva is szertelen kortársiassággal ünneplik majd.

Jago forever (W. S. Othello – Stúdió K Színház, 2014. 11. 08.)

Írta: Inkabringa

Shakespeare sosem öregszik, sosem hal meg, igazi szuperhőse az emberiségnek. Romolhatatlan virgonc, akit minden kor újraolvashat, újragondolhat. Két lábbal töri ki a vitrint, amibe olykor (vagy mindenkor) be akarják szuszakolni.

A Stúdió K Színház W.S. Othello című előadása után némi megnyugvás futott át rajtam, talán a 21. század nem lesz teljesen élhetetlenre kényelmesedett emberek elegye, mert még mindig tud új színt adni a több száz éve megírt „örök emberi” kérdésekhez.

Egyébként is jó hely a Stúdió K, mert otthonos színház, személyessé tett közösségi tér.

Az, hogy mi a korszerű, a Shakespeare értelmezésekből is meg lehet ismerni. Manapság a nehéz jelmezekbe bújt, deklamáló hangú grandiózus drámaiság tűnik afféle ómódi „kiszera méra ásatag” megközelítésnek.

Az elmúlt húsz számolt századunk után nem vagyunk már abban a helyzetben, hogy szenvelegjünk vagy pátoszosan pihegjünk. A 21. század egyelőre bizony vállaltan cinikus.

A Zsótér Sándor által rendezett, 21. századot kopogtató Othello olyan ropogós korszellemet hordoz magában, ami mégsem percre múló banális aktualitássá, hanem az „örök témát” továbbgondolóvá teszi az előadást.

A fordítás, a szókészlet, a hanghordozás, a díszlet, a jelmez, a színészi játék, az egész koncepció rendkívül mai. Szerencsére. Ez nem a Shakespeare-szöveg szó szerinti interpretálása, inkább Shakespeare szellemének megidézése. A saját korában ő sem a klasszikus veretesség, hanem a pimasz korszerűség képviselője volt.

Zsótér rendezése Shakespeare előtt tiszteleg, épp azzal, hogy merészen átugorja a kanonizált szövegtradíciókat és értelmezéseket. Shakespeare igazi szelleme ilyen.

Azt is az írómester előtti hetyke tisztelgésnek vehetjük, hogy a velencei úr, Brabantio szerepét Molnár Erika alakítja. Hiszen Shakespeare korában férfiak játszották a női szerepeket is. Akkor miért ne játszhatna a mi korunkban férfi szerepet egy nő? De nyilván sok más értelmezése is lehet még.

Ami ugyanis igazán érdekessé teszi az előadást, hogy több rétege van, amelyek egymásra épülnek és így a nézőkben egy „azon is túl” érzetet adnak. Olyan színház ez, amiben periszkópszerűen rálátunk a valóságra. Az jó.

Van egy hiperaktuális rétege, ahol a mai hazai közállapotok kapnak szellemes fricskákat. Ez az előadás leginkább aktualizáló (ezért talán gyorsabban hervadó), de nem harsányan uralkodó és a mai magyar rögvalót jól tükröző árnyalata.

Az igazi revelációt mégis a shakespeare-i „örök téma” újszerű megközelítése jelenti. Othello, a velencei mór és Desdemona, a hófehér bőrű úrilány szerelmének története, a féltékenység drámája és az emberi rosszindulat példázata – röviden ez a summája sok évszázada ennek a darabnak.

A W. S. Othello nem is a summán, hanem annak hogyanján változtat.

Othello alakja már szinte sablonszerűvé vált a színpadokon. Hatalmas erejű, de gyermeki naivitású ösztönlényként ábrázolták. Óriási alakításokkal, hogy csak Orson Wellest említsük meg (az ő Othellójáról már írt a blogban YGergely: ITT olvasható).  Zengő hangú robusztus alkatú színészek sora kötődik e szerephez.

Zsótér rendezésében azonban Kaszás Gergő alakítja Othellót. Homlokegyenest ellenkező alkatú a bevett kánonhoz képest. Milyen jó, hogy így van. Jobban rálátunk a jellemére. Kaszás Gergő nagyszerű színész, és meggyőző Othello.

Nem a vérmes, hatalmas testalkatba bújt ormótlan naivitást látjuk benne. Jócskán aláás ennek az értelmezésnek. Kaszás Gergő Othellója is hős katona, ez itt sem kérdéses. Ez az Othello hiú önnön nemeslelkűségére, parádézik jóindulatú felvilágosultságában, a környezete fölött átnéző széles látókörűségében. Elegáns világfi, bízik a hírnevében, dicsőségében. Némiképp gőgösen magabiztos. 

Fotó: Schiller Kata - Stúdió K

Aztán szépen belegabalyodik az ármány hálójába, és bután feslenek le róla hiú nagyvilágiságának felszínes álcái. Mintha ez a környezetéből kimagasló felvilágosult viselkedésmód csak komfortos élethelyzetben lenne követhető számára. Mintha csak póz és nem valódi mélységű jellemvonás lenne. Egy apró szikra elég, hogy visszataszítsa abba a hímsovén, birtokló viselkedésbe, ami környezetének elfogadott és nem vitatott férfiképe.

Kaszás Gergő a velejét láttatja Othello jellemének. Kiváló játékkal mutatja meg, ahogy a nemes mosoly bizonytalan fintorrá, majd kegyetlen, keserű grimasszá torzul.

Fotó: Schiller Kata - Stúdió K

Ebben az értelemben a Földeáki Nóra által alakított Desdemona tökéletes párja Othellónak. A jó nevelést kapott, szabadelvű, nyitott szellemű fiatal lány megtalálja ideális hősét a néger mór személyében. Hinnénk, tökéletesen összeillő pár ők ketten: korlátokon túllátó szabadszellemű szerelmesek.

Aztán Othello színeváltozásával Desdemona jelleméről is lefoszlik az emancipált nő, és ahogy Othello válik egyre inkább köznapi hímsovénné, úgy hozza ez ki feleségéből a környezete által elfogadott és nem vitatott nőképet: engedelmes és sorsába belenyugvó alázatos asszonya urának.

Shakespeare évszázadokkal ezelőtt leírta az Othellóban: a nőkkel való bánásmód az emberek közötti egyenlőtlenség prototípusa.

Mielőtt hibáztatni kezdenénk Othellót és Desdemónát gyengeségük miatt, azért gondoljunk bele, milyen durva ellenkezést váltott ki szerelmük környezetükből. Mert az rendben van, hogy a néger mór jól használható bátor katona a Velencét védő csatákban. De hogy jön ő ahhoz, hogy egy velencei hamvas úrilányra szemet vessen?

Fotó: Schiller Kata - Stúdió K

Előző korokban a lánygyerekben egyetlen hasznot láttak, ha a családi vagyont és pozíciót gyarapítani lehetett házassága által. A lány véleményére voltak a legkevésbé kíváncsiak. A szerelem ebben a felfogásban botrány, sőt forradalom.

Aki olyan társat talált, akit társadalmi helyzetéhez megfelelőnek tekint a nagy mátrix, az bakfittyet sem tud arról, milyen vesszőfutás még manapság is az olyan szerelem, ami a közel- s távoli környezetből csak elutasítást vált ki, azért mert fiatalabb-öregebb, szegényebb-gazdagabb, bennszülött-idegen, és még sorolhatnám a végtelenségig. A szerelemnek vannak olyan sötét vermei, melyeket a mélyen tisztelt társadalmi elvárások ásnak neki.

Akadnak azért, akik kikerülik ezt a csapdát. Othello és Desdemona nem tudta. Sokkal mélyebben kötődtek valós lelki gyökereikkel a társadalmi elvárásokhoz, minthogy képesek legyenek a kisszerű támadásokon felülemelkedni. Tárt kapura talál az intrika.

Fotó: Schiller Kata - Stúdió K

Az Othello cselekményének legfőbb mozgatója, az események indikátora, az ármány és álnokság mintapéldánya Jago. Borzalmasan, fenyegetően nagyszabású intrikus. Minden korban, minden színpadon az egyik leghálásabb szerep.

A W. S. Othello Jagója 21. századira hangszerelt főgonosz. Jago korábbi színpadokon egy velejéig romlott, gyomorsavasan rosszindulatú, simulékonyan álnok gazember volt. A gonoszsága már szinte emberi észt meghaladó, maga az ősgonosz megtestesülése.

A Rába Roland által alakított Jago sem galamblelkűbb elődeinél. Mondhatnánk egyszerűen, hogy egy igazi rohadék. Nem is az intrikáló ármánykodásában és rosszindulatában különbözik az eddigi kanonizált Jagótól, hanem ennek kinyilvánításában.

Sosem nevettem ennyit még az Othello történetén és Jago kegyetlen játszmáján. Keserű vihánc ez. Ama nagybetűs gonosz bizony ilyen köznapi, szórakoztató, elbűvölő álcát is tud ölteni.

Rába Roland őrjítően jó Jago. De egészen más Jago, mint amit megszoktunk. Olyan leplezetlenül cinikusan l’art pour l’art gonoszság az övé, olyan könnyed ármány, olyan megejtő és magával ragadó undok képmutatás, hogy a színháztörténészek is felvehetik a legnagyobb Jago-alakítások listájára.

Nem a megszokott gyomorsavas, feszült arcizomzatú, összeszűkült szempárú aszkéta-gonosz ő, hanem egy léha, fesztelen, lendületes, sziporkázó, életvidám undorlény.

Fotó: Schiller Kata - Stúdió K

Mindenkit a hálójába csal, mindenkit megtéveszt, már szinte maga sem hiszi, hogy ennyire bíznak benne. Mindezt könnyedén, játékosan, elbűvölően teszi. Megtalálja a legbiztosabb pontot az emberi természet páncélján: a hiúságot. Mindenkinek a kegyeibe férkőzik olyan pontosan eltalált mondatokkal, amilyennek épp látni szeretnék magukat. Hogy is lehetne nem hinni neki, ha azt mondja mindenkinek, amit hallani szeretne.

Milyen egyszerű trükk, és milyen tökéletesen alkalmazható, míg ember lesz a földtekén. A nézőtéren elbűvölten jól megnézzük magunknak: ilyen familiárisan hétköznapi a gonoszság. Azt hisszük, majd ráismerünk a való életben is. De épp ez a titka: sosem mutatja meg a valódi arcát. Saját hiúságán, dicsvágyán, kényelmén kell túllépnie annak, aki le akarja leplezni.

Egzakt kutatást nem folytattam, de érzésem szerint az egyik leggyakrabban elhangzott szó a darabban a becsület. Mondani sem kell, többnyire Jago jelzőjeként hangoztatják, legkivált maga Othello.

„Becsületes Jago” – íme a gonoszság diadala. 

Fotó: Schiller Kata - Stúdió K

Hogy miért csinálja ezt Jago? Egy ponton túl talán már maga sem tudja. Van egy gyanúja, hogy talán a felesége is szeretője volt valaha a néger mórnak. Ez csak a kiindulópont. A ranglétrán való előrejutást is ettől reméli. Hozzáadódik persze valamiféle idegengyűlölő ellenszenv. Meg az irigység. De egy idő után már önmagáért, az ármány kedvéért, a mások feletti befolyás aljas kis élvezetéért folytatja. Szinte képtelen leállni, mert nincs gátja. Mindenki beveszi az álnok mesterkedéseit. Nem is tehet mást, a totális rombolásban senki sem tudja meggátolni. A végső összeomlásig észre sem veszik, hogy ő az okozója.

Az Othello egyike a leginkább rezignált, feloldást nem adó Shakespeare-daraboknak. Halál, rombolás, meghasonlás, bűn, gyötrelem marad Jago önfeledt ármánykodása után.

Végül lelepleződik. És akkor mi van? Kitombolta magát, kedvére húzta-vonta a szálakat, kiélte minden álnok ötletét, nagyobb robajú összeomlást hagyott maga után, mint gondolta.

A gyenge és könnyen egyensúlyát vesztő Cassio kerül Othello fényes pozíciójába (Kovács Krisztián remek alakítása), tudjuk jól az események fényében, hogy alkalmatlan lesz a feladatára. Az élet folytatódik tovább, egy fokkal rosszabb minőségben.

Mikor Jagót kérdőre vonják gaztetteinek oka felől, nyeglén visszautasítja a választ. A nézőtérről világos az oka és mozgatója a sosem pusztuló, mindig létező ármánykodó gonoszságnak: „Csak. Miért ne?”

Orson és Othello

Írta: YGergely

A filmtörténet legendás óriáscsecsemője nemcsak termete és színészi adottságai révén érdemelte ki e titulust: minden filmje lelkileg is csecsemőkorban leledző, jóságukban vagy gonoszságukban egyaránt védtelen hősökről szól. Született és gyógyíthatatlan naivakról. Önmaguk után nyomozó, agyaglábon álló, kisebbrendűségi érzéssel gyötrődő kolosszusokról.

Természetes tehát, hogy az Orson Welles-hősök önmaguktól megrettenve vagy megundorodva fejezik be az életüket. Természetes, hogy Shakespeare vonzásából nem tudott, nem is akart szabadulni.

Welles Othello-változata 1952-ben, a filmművészet nagykorúságának hajnalán, a neorealizmus zenitje idején készült.

Érlelődik valami másfelé vezető filmirányzat, ösvények nyílnak, új távlatok.

Welles mindenben újít: amihez hozzányúl, arannyá változik. Nemcsak óriáscsecsemő, de ő a film Midas királya is.

Ennek a titánnak Shakespeare kell, hogy kitombolja magát. A producereknek viszont legkevésbé sem kell tomboló titán-óriáscsecsemő. Orson Welles pályája majdnem olyan vesszőfutás, mint Erich von Stroheimé volt.

Csoda, hogy azért a Macbeth meg az Othello elkészült. De ez utóbbit majdnem négy évig készítette, rendkívüli akadályokkal. Mivel azonban Midas király, természetes hát, hogy a rendkívüli akadályok mind kapóra jöttek a számára.

Az Othello az eredetinél gyorsabb és zsúfoltabb, mintha egy nap alatt zajlana le benne minden. Tér és időszemlélete egészen furcsa.

André Bazin kiváló Orson Welles-portréjában hosszan végigkíséri a film viszontagságos elkészültét, a forgatási nehézségeket. „Amikor háttal látják az egyik főszereplőt fekete lepelben, biztos, hogy dublőrt látnak”- vallotta be maga a rendező.

Állandóan hiányzott vagy pénz, vagy a másik két főszereplő közül valamelyik. Említsük meg mindenesetre a dublini színházi színész nevét, aki első filmszerepét játszotta itt (később sem vált neves sztárrá): Michael McLiammoir a filmtörténet egyik magas színvonalú teljesítménye Jágóként.

Welles-nek az Aranypolgárban és a Macbeth-ben megcsodált hosszú beállításokról azért kellett lemondania, mert nem uralhatta zsarnokként a stábot, és a helyszínt, a jeleneteket nem lehetett pontosan megtervezni.

Zsarnokként tehát a vágószobába vonult. Azon kevés filmjeinek egyike ez, melynek ún. „végső vágását” ő maga végezhette. Meg is látszik: ha vágást tanítanak valamelyik főiskolán, ez az egyik alapanyag lehetne oktatóknak, teoretikusoknak, diákoknak egyaránt.

A film díszleteit Trauner jegyzi, s a díszletekkel vetekszenek a kiválasztott természetes külsők: a Marokkóban forgatott „sziklafehér távlatok”, meg a tervezett belsők, egy boltíves, folyosós, labirintusos víz alatti világ ellentéte meghatározza az egész filmet.

A boltívek alatt térdig érő vízben gázolnak a figurák, gőzök gomolyognak, hirtelen valami kútba bámul mindenki (velük a néző): a „kút” mélyén a vizes helyszín egy síkkal alanti rétege, ott fény vetül, ott másik víztükör, mint színpadi szcéna, s felülről, mint kútkáva mellől figyelik az alant dulakodókat. Dühödt, nehezen hüvelyezhető rémálom.

Az Othello egyik legérdekesebb és technikailag, térszemléletben, érdekességben kimagasló jelenete, amikor Jágo meggyilkolja előbb Cassiót, majd bűntársát, Rodrigót.

A képsor egy török fürdőben játszódik. Welles nem talált megfelelő hagyományos helyszínt, a sok drága jelmez nem érkezett meg, fogyott az idő és a pénz, ezért döntött a fürdő mellett.

„Itt elég lesz néhány törülköző” - mondta állítólag aranypolgári dölyffel.

Midas király amihez kényszerűségből nyúl, abból is arany lesz. Ez a gyilkosság-szcéna káprázatos. Még akkor is, ha a döntő pontokon olyan túl rövid snitteket vág, hogy alig lehet felismerni, ki kicsoda, ki kit gyilkol meg, ki merre bujkál a rácsok között a gőzben.

Máshol is gyakran a kamera mozgásába vág rendkívül rövid snitteket. Ez is szokatlan, kevéssé hagyományos és majdhogynem sokkoló, értelmezhetetlen, alig követhető. Tegyük még hozzá, a mozgásba belevágó rövid snittek gyakran át is tűnnek egy másik hasonlóan rövidbe...

Maga Welles vallotta be, hogy a vágóasztalnál döntött a rövid snittes eljárás mellett. Feltételezem, már forgatáskor is gondolnia kellett erre, az egyre több színészegyeztetési, anyagi nehézség miatt maga a koncepció is menet közben valamiképp „testet öltött”.

Egyetlen hosszú, másfél perces vágás nélküli Jágo-Othello séta kivételével a filmtörténet legrövidebb snittjeiből álló remeke született meg, hasonló formai megoldásokban csak Resnais Murielje vetekedhet vele.

Minden remekmű a jövő felé, a filmművészet „nagykorúsága” felé mutat. Az Othello azonban inkább vissza, a filmművészet csodálatos gyerekkora, Griffith, Eizenstein és a Jeanne d’Arc-ot forgató Dreyer felé. Talán ez a legérdekesebb benne. Olyasvalaki forgatta, aki elölről akarta elkezdeni a filmtörténetet, miként a csecsemő kezdi elölről: nem a mások, a saját életét.

Shakespeare a grániton

Írta: Inkabringa

Shakespeare április 23-án ünnepelte 450. születésnapját. Állítólag, mert azért a napra pontos születési dátumról folynak még viták sok egyéb életrajzi csalafintasága mellett.

Az biztos, hogy nagyon élő, pezsgő, izgalmas, fantáziát gerjesztő, figyelemre méltó férfiú még most is. Egy igazán érdekes férfi már csak ilyen, ötvenéves kora után akad meg rajta a szemünk. Az ilyen típusokat 450 éves korukban is ünnepeljük.

Shakespeare születésnapja kapcsán természetesen a színház jutott eszembe. Sőt, furcsamód egyetlen színház, ami számomra némiképp szimbóluma is ennek az ókori görögöktől ránk hagyott és Shakespeare által nemesített közösségi megnyilvánulásnak.

Ez a színház a Minack Theatre.

A Minack Theatre a brit sziget dél-nyugati csücskében, az angliai Cornwall megye Porthcurno településén  található.

Cornwall a kelta hagyományok egyik őrzője, a cornish nyelv ápolója. A ’minack’ is cornish szó, jelentése ’sziklás hely’.

Nem is véletlenül, hiszen a színház a tengerparton robusztus gránitszirtekre épült.

Az I. világháborút követően Porthcurnóban telepedett le Rowena Cade, édesanyjával együtt. A korábbi szép családi idillt szétzúzta a háború, úgyhogy kezdték elölről.

Teltek az évek és 1929-ben egy helyi amatőr társulat engedélyt kért a házhoz tartozó sziklateraszon egy Shakespeare-darab előadásához. Ez olyannyira megtetszett a ház úrnőjének, hogy 1932-ben maga is segédkezett a jelmezek és díszletek elkészítésében, egy igazi színházi esemény létrehozásában, hogy némi kedélyt vigyen a vidéki élet csendességébe.

Ezúttal is Shakespeare-t választottak, a Vihart vitték színre. Most is a cornwalli amatőr színtársulat lépett fel, a nézők helyiek és környékbeliek voltak. Ültek a gránitsziklákon szemben a tengerrel és Shakespeare-t néztek.

Az előadás olyannyira jól sikerült, olyan pompázatosak voltak a díszletek, jelmezek, olyan megejtő volt a holdfényes sziklás tengerpart mint színpad, hogy még a The Times is írt róla.

Ekkor döntötte el Rowena Cade, hogy itt színházat épít. Élete végéig (1983-ban halt meg) építette, talicskával hordták a követ, hogy a gránit valóban nézőtérré és színpaddá alakuljon.

Nem épp úrhölgyeknek való munka, de neki meg sem kottyant. Ha ezen a helyen így lehet színházat csinálni, akkor így kellett tenni.

Rowena Cade

A végeredmény bámulatos. Amit ember a természettel egyezkedve elérhet, azt képviseli ez a gránitszínház. A görög színházak és a Shakespeare-korabeli színházak hangulata is benne van. De épp ez a jó, hogy igazából nincs ’benne’, mert az ég, a tenger meg a szikla adja a közegét. Színházzá pedig az emberek teszik: a színészek és a nézők, akik szépen belesimulnak ebbe a természeti tüneménybe.

Ami pedig már a non plus ultrája számomra ennek az égre és tengerre nyitott színháznak, hogy nem adták át magukat a profizmus hengerének. Évről évre tavasztól őszig megtölti a gránit ülőhelyeket a közönség, akik között egyre több a külföldi, de változatlanul nagyon sok a helybeli.

A fellépő társulatok között pedig továbbra is vannak amatőrök, vagy jobb szó híján annak nevezendők, mint ama 1932-es Vihar-előadáson is. Nem ügyetlen csepűrágók, akik alkalmilag egybeverődnek, hanem több évtizedes, akár évszázados múltú színjátszó társulatok.
Előadnak tragédiát, komédiát, operát, musicalt. Vegyes a paletta.

Kinek mitől viszket a lelke, nekem ettől. Nincs az a világsztárokkal agyonfűszerezett szuperprodukció, ami ne lenne üres, üzletszagú lufi ehhez képest.

Amikor öregek és fiatalok összegyűlnek, hogy a maguk örömére és épülésére létrehozzanak egy előadást, ott bizony színház születik. Először is értelmezik, elemzik, megőrlik magukban a darabot, amire nézőként nem lennének rákényszerítve.

Ami pedig a legfontosabb, közösség jön létre. Igazi, pulzáló, egymásra figyelő és egymásra ható közösség.

Túl sok a készen kapott profizmus meg ízlés az életünkben. Nézzük, befogadjuk, lefetyeljük, ha rossz felé nézünk, kezünkre csapnak. Szépen elfelejtjük a saját értelmezés igényét. Ennek hiányában pedig csak kasztba helyezhető értékfogyasztóvá válunk.

Senki nem hervadt még le attól, ha az interneten egy kultúrtermékre kattintva másik ötöt dobott neki a világháló, hogy ez még az ízléséhez közelálló lehet?

Én néha ettől eliszonyodom.

A Minack Színházban fellépő társulatok listája elképesztő. Vannak, akik évszázados múltra visszatekintő iskolai oktatás keretében tartják fontosnak a személyiség kiteljesedéséhez a színjátszást.
 

Mások iskolákban visznek színre olyan olvasmányokat, amit a fiatalok nem akarnak elolvasni, és ők sajátos módszerükkel személyes ismerősökké, sorsokká alakítják a könyvek hőseit.

Van helyi operatársulat, akik fennen hirdetik, hogy csak menjenek a jó hangú, énekelni szerető emberek, mindenkinek jut egy szólam.

Van olyan társulat, amelyik évtizedek óta színvonalas és igényes előadásokat hoz létre szívvel-lélekkel a színházért élő emberekkel. Nemcsak a színészek, hanem a rendezők, jelmez-és díszlettervezők, világosítók is hétköznapi életükből kilépve találnak itt társaságra és léleknemesítésre.

Tevékenykednek, nem csak befogadnak és elfogadnak. Nem ízlést és divatot követnek, bekanalazva, amit eléjük tesznek, hanem kigondolnak és létrehoznak valamit. A Minack Színház csillagos ege alatt nekik is helyük van.

Színházat csinálnak, megkínlódják és megünneplik.

Talán ezért jutott eszembe a Minack Színház Shakespeare születésnapján. Ez a majd’ félezer éves örökifjú zseni egész biztosan ott ül esténként egy cornwalli gránitszéken szemben a tengerrel.