Bringás civil

 

Írta: Inkabringa

Mi szeretjük a nyarat, élvezzük minden pillanatát, kellőképp bele is feledkezünk, de azért képesek vagyunk másra és másokra is figyelni. Nagyon egyszerű példával így definiálható a civil lét és a civil öntudat.

Ha valaki bringázik és még civil is, a jelenlegi társadalmi normák szerint kiírja magát a derék magyar emberek köréből. Én is a társadalom e normaszegőihez tartozom. Pontosítva, azokra vonatkozik mindez mostanság, akik Budapesten bringáznak, és akik azzal a bizonyos - mifelénk alig ismert - civil öntudattal rendelkeznek.

Vidéken a bringa olyan közlekedési eszköz, mint az összes többi, nem alakult ki körülötte a gyűlölködés aurája, mint Budapesten, ahol az útrendszer kizárólag autókra lett kitalálva. Nyilvánvalóan félévszázaddal ezelőtt még ez volt a fejlődés netovábbja. Most már olyan sok az autó, hogy egymást is zavarják, és akkor még megjelentek a bringások is, ezek a kétkerekű megvetett senkik, és egyre többen vannak. Az egymásra tekintettel levés nem tartozik a magyar hagyományok közé.

A Tejo partja Lisszabonban

Budapest szívében, a Duna-parton is teherautók, luxus- meg tragacsautók robognak, miközben Rómában vagy Lisszabonban a Tevere és a Tejo partján sétálni és bringázni is lehet. Rómában egy híd csak a gyalogosoké és a bringásoké. Ilyen híd éppenséggel Budapesten is lehetne, és remélem, ennek leírásáért nem jár halálbüntetés.

Ponte della Musica-Armando Trovajoli - Róma

A frusztrált agresszió és a kivagyiskodó ököljog a társadalom minden szegmensét áthatja, így az autósok és a bringások között is vannak szép számmal pökhendi agresszorok. Attól senki nem válik szentté, hogy bringára ül, mert egy pökhendi, agresszív ember bringán, autón, bárhol és mindenhol így viselkedik. Már úgy tűnt, hogy csiszolódnak egymáshoz az autósok és a bringások, óriásit nőtt a barátságossági faktor, de az utóbbi időben sorozatosan hallom, hogy aljasul csiholt buta indulatok törtek a felszínre. Ebben a tekintetben a lagúnák városában, Velencében van csak nyugalom, mert onnan az autósok és a bringások is ki vannak tiltva.

Az a jó, ha van egyensúly, ha nem teng túl egyetlen járgány sem egy városban. Amszterdamban már mélygarázsokat kell építeni a kétkerekűeknek, mert a belvárosban nem férnek el tőlük a gyalogosok. Budapesten pedig az autósok uralják a terepet, és közöttük vannak olyanok, akik nem bírják elviselni, hogy másoknak is helyet kell adniuk.

Őszintén és töredelmesen bevallom, én bringásként nem utálom az autósokat. A bringásokat utáló autósokat pedig azzal vigasztalom, hogy ők az erősebbek. Ha nekem jönnek a tonnáikkal és lóerőikkel: végem van. Képtelen vagyok az odaadó gyűlölködésre, és tudom, hogy az autósok és bringások közül sokan mások is. Épp ezért a bringások és autósok közötti ellenszenvet, és annak szándékolt csiholását is, óvodás szintnek mondanám, ha nem tudnám, hogy egy óvodás képes a differenciált gondolkodásra, együttműködésre és nagyvonalúságra. Tehát ez speciálisan a frusztrált magyar felnőttek imbecillissége. Minden uszításnak azért nem kellene bedőlni. Nem tudom, lehetséges-e kinőnie az egymás ellen hergelhetőséget kis magyar hazánknak. A végén még megérjük, hogy a kifli- és zsemlekedvelők is egymásnak esnek, ha ebből hasznot húzhat egy körmönfont machinátor. 

A bringa az emberiség legbarátságosabb találmánya. Az egymásra tekintettel levés hiánycikk most e honban, a pajkosság és játékosság meg a világban is, de a fű között megbújó hétköznapiak között rátalálunk még, és ez nagy szerencse. Egyáltalán nem igaz, hogy mindig csak a kirakat az érdekes.

Segítség lenne az egymás ellen hergelhetőség kiküszöböléséhez a civil öntudat, aminek az önös célok helyett a közös célokért való együtt munkálkodás áll a fókuszában. A civilek hatékonyan tudnak együttműködni olyanokkal is, akik kívül vannak a komfortzónájukon, és kreatívan dolgoznak azokért, akikhez semmilyen érdekük vagy hasznuk nem fűződik. Együttműködő és döntésképes emberként viselkednek, ezért nem is lehet őket mások ellen hergelni.

Ennek semmi divatja nincs és nem is volt mifelénk, ez a belterjes klikkek hazája. Hogy divatba jön-e a civil szemléletmód, az attól függ, hogy a felnőttek az újabb nemzedékeket sikeresen szocializálják a saját klikkjüknek megfelelő lenéző-kirekesztő társadalmi normákhoz, vagy észhez térve másféle utat is mutatnak a felnövő generációknak.

Manapság zsúfolásig tele a kirakat politikus, bulvár- és kultúrcelebekkel, ellentmondást nem tűrő orákulumokkal és tótumfaktumokkal. Mégis azt mondom, a fedő alatt tartott civilek viszik a hátukon ennek az országnak a túlélését. Nincs hagyománya ennek, minden korban minden módon elnyomták a kisarjadását az aktuális népvezérek, de mégis kiépült a fű között megbújva egy törékeny civil társadalom, amit óvni és táplálni kell. Ők nem hősök, nem orákulumok, nem sztárok és nem zsenik, hanem hétköznapi emberek, akik képesek a másokkal való együttműködésre, a közösségért tevékenykedésre, az önálló döntésre. Szükség van erre a hétköznapi civil mentalitásra, különben örök időkre igazzá válik Nádas Péter mondata: „Itt az ember vagy a cselédek, vagy a dzsentrik mentalitásához alkalmazkodik, más választása nincs, ha egyszer nincsenek szabad emberek. Ezeknek a lelke rab.”

A politikától sokan irtóznak, a politikusoktól viszolyognak. Persze, igazuk van. Csak azt ne feledjük sosem, hogy a társadalom termeli ki magából a mindenkori politikusait és korifeusait. Saját magának is köszönheti, hogy hagyja a fejére nőni őket, hogy önállótlan, befolyásolható, mások ellen uszítható, a társadalom iránt közönyös konzumlénnyé válik. Václav Havel sorait ajánlom, ITT olvasható egy részlete, és ITT a teljes szöveg.

Nyár van, élvezzük minden pillanatát, de sose feledkezzünk meg arról, hogy ez egy sokféle életet élő társadalom. Ez nagy kincs, meg kell becsülni. Az orákulumok és korifeusok helyett végre-valahára egymásra figyeljünk.

Kép: Philippe Loubat

Kapcsolódó bejegyzések:

Nőügyek

Értük (Arról, hogy mi a civil)

A szabadság illúziója - Bringázás Budapesten

Bringa-tér-idő (Róma hídja)

 

Széljegyzet a nyárhoz

 Írta: Inkabringa

A nyár mindig az év csúcspontja. Nem lehet megunni. Fényes, szabad, laza. Alkalmat ad arra, hogy kiengedjünk, hogy elengedjük a világ zaját, hogy azokkal legyünk, akiket szeretünk. A tavaszi karantén után a nyár egy igazi kegyelmi állapot volt. Ahogy mondani szokás, Isten tenyerén ültünk. Nem vagyok vallásos, nem is leszek, de ez egy ideillő metafora. De nem erről fogok írni. A nyárnak vége, de attól még a világ világ marad.

Pedig meglehetősen rendhagyó volt az idei nyár egy világjárvány kellős közepén.  A honi hatalmon levők egész nyáron az Adriát és a Balatont emlegették. Így aztán mi messzire elkerültük mindkettőt. A nyár túl rövid ahhoz, hogy odamenjek, ahova mindenki megy. Ez járvány nélkül is így van. A nyár kaland, és a kalandot néha egészen meglepő módon lehet értelmezni. Nem cserélném el egy luxusjachtos pomádéra. Egyébként sosem értettem, miért olyan irigylésre méltó sokak szemében a dúsgazdag emberek sablonos fantáziátlansága? Nem tudnak valami eredetit kitalálni a luxusjacht, Gucci-táska, Lamborghini stb. helyett? Mondjuk antropológiai terepmunkák finanszírozása. Ez csak egy példa a milliónyi ötletből. Unalmasak és egyformák ezek az emberek az egy sablonra járó luxusvágyaikkal és kedvteléseikkel együtt, akár uborkafára kapaszkodottak pénzszórásáról, akár punnyadt erkölcsű királyi dinasztiákról van szó. Másrészről viszont a korrupt mohóság, a mindenre képes pénz- és hatalomsóvárgás, az önző élvetegség, amire közpénzt és kenőpénzt fesztelenül költenek, már bűncselekmény, aminek következmények nélkülisége felkelti bennem a civil dacot.

Annál is inkább, mert mindeközben a munka nélkül maradt legkiszolgáltatottabb rétegeknek semmilyen segítséget nem adnak. És miközben milliárdokkal stafírozzák ki a kegyelteket, a civil szervezetektől megvonják a pár milliós támogatásokat is, akik épp a reménytelen helyzetben élőknek segítenek (lásd: Igazgyöngy Alapítvány, az Iványi Gábor által vezetett MET iskolahálózat, a borsodi Dr. Ámbédkar Iskola). Egyszer mindenki felnő, még ez a társadalom is. Ha a hatalom elvesz, aláz, kizsákmányol, akkor egymásnak kell segítenünk. Ez erősíti leginkább a civil társadalmat, ami mindennél fontosabb az ország mentális állapotának javításához.

Kép: Tommy Ingberg

S vajon miért kell szétverni egy művészeti egyetemet, ha a hallgatók száz százaléka ellenzi? Nem értük van az egyetem? Ki hiszi el, hogy néhány ember mindig tévedhetetlenül tudja, mi lenne jó másik száznak, ezernek, milliónak? Pláne, ha őket meg sem kérdezik. Mások feje felett dönteni nem elegáns, ahogy a pletykálkodás és áskálódás sem az. Ideológiai alapon lehet egyetemet csinálni? Művészetet? Kis hazánkban vannak ennek hagyományai, itt a hatalom előbb-utóbb műítész is lesz. Miért kell mindennek és mindenkinek ugyanolyannak lenni? Miért kell egymásból ellenséget csinálni? Már nem is halljuk egymást a fogcsikorgatástól. Része lett az egész ország a hűbéri rendszernek: minden egyes eleme birtokadománnyá válhat a hűségért cserében. Ahogy a pénz, úgy a hatalom is megzavarja a józan értékítéletet. Aki elhiszi magáról, hogy neki mindig igaza van, az óhatatlanul arrogánssá és fölényeskedővé válik. Az SZFE hallgatói bámulatosak, tetterősek. Küzdenek a jövőjükért. Hallatni akarják a véleményüket, bár senki nem kérdezte, és ez nagy hiba. Rajtuk kívül csak a belarusz szabadságvágyók érintettek meg ennyire az utóbbi hetekben. A szabadságvágy a leginspirálóbb erő az életünkben.

A bringa is a szabadságvágy megtestesülése. Az emberiség legbarátságosabb találmánya. Színes bringás kavalkád volt az utakon az idei nyáron. Sokan, egyre többen bringáznak, és ez szívdobogtató öröm. Azt már kevésbé értem, hogy ezt a finom, szinte illékony járgányt miért tekerik olyan agresszív elszántsággal egyesek? A túlnyomó többség nem, de néhányan igen. Férfiakon és nőkön is megfigyeltem, hogy úgy haladnak, mint egy tank. Súlyosan, döngve, fenyegetően. A bringa siklik, illan, surran, cikkan. Finoman suhan. Nincs benne agresszió, legfeljebb pajkosság, amit értelmezhetnek pimaszságnak is. Ahogy az autósok között is vannak olyanok, akik jogtiprásként élik meg, ha a zebránál meg kell állniuk, vagy akár csak lassítani kényszerülnek. Mintha a másokra tekintettel levés szégyen lenne: a gyengeség jele.

Az, hogy a bringásokat és az autósokat egymás ellen akarják uszítani, csak az agressziót csiholja. És értelme sincs, ha még számít bármit is az országban az arisztotelészi etika. Ha azt mondják, hogy a bringások kiszorítják Budapestről az autósokat, felkacagok. Aztán eszembe jut, hogy sokan ezt is elhiszik. Ez már nem olyan vicces. Valami olyan ez, mint mikor valaki pöffeszkedve halad a járda közepén, és ha másvalaki azt ajánlja, hogy lépjen egy lépést oldalra, hogy mások is elférjenek, felháborodva visszautasítja az agresszív térfoglalást. Városban élünk, ahol mindenféle ember lót-fut az utakon. A legegyszerűbb, ha mindenki helyet szorít a másiknak.

A MeeToo mozgalomról és a nők társadalmi helyzetéről számos vita zajlik mostanság, akár a Black Lives Matter vagy a hazai botrányok kapcsán is. Nagy és haragos véleménykülönbségekkel. A felpaprikázott hangulat félreviszi az egészet és a lényegről tereli el a figyelmet. Ezért volt tanulságos nyári olvasmány Denis de Rougemont A szerelem és a nyugati világ című könyve. A szerző az 1930-as években írta, a nyugati civilizáció szerelemeszményét és ennek forrásait kutatta. Csöppet sem pátoszos írás és ez nagyon szimpatikussá teszi. Nem is rezignált, inkább tárgyilagosan kritikus. A nyugati kultúra szerelemeszményét Trisztán és Izolda történetéből és a lovagi kultúrából eredezteti. Következtetése szerint Trisztán nem is Izoldába, hanem a szerelem érzésébe szerelmes, ennél fogva ez a szerelemeszmény narcisztikus, önző és szenvedő. Későbbi évszázadokban megjelent Trisztán cinikus emlékmásaként Don Juan, majd a 20. században a kommercializált szerelemeszmény sztárkultusza. Kritikusai akadtak szép számmal, a könyv végén legalább harminc oldalon át válaszol szorgos szellemességgel a kifogásaikra. A lovagi kultúra eretnek gyökereiről és az arab költészet befolyásáról folyt főként a magasröptű vita.

Egyetlen dologról felejtkezett el Rougemont is és a kritikusai is. Nyilván azért, mert ez az egyetlen dolog, ami évszázadokig senkinek sem hiányzott a nyugati kultúra szerelemeszményéből. Nevezetesen az, hogy ebből az egészből, úgy ahogy van, kimaradt a nő. Eszményképként, vágykeltő testiségében jelen volt, de csak úgy, mint a férfivágyak tárgya. (Szentkuthy Miklós tökéletesen írt erről: ITT) A nő nézőpontja kimaradt a nyugati civilizáció szerelemeszményéből. Izoldára annyi volt bízva, hogy megfeleljen Trisztán elvárásainak. Az utóbbi ötven évben változás indult meg ebben, és úgy hiszem, a nehezen szerethető 21. században ez az egyik (ha nem az egyetlen) pozitív fejlemény eddig. Az Izoldák kecses kacsójukkal és finom lábacskáikkal széttörték ezt a több évszázados tükröt. Van még hova fejlődni, de nagy szerencse most élni nőként az előző évszázadokhoz képest. A hagyományos szerelemfelfogás is létezik, sokan ragaszkodnak hozzá, férfiak és nők is. Más nők és férfiak a széttört üvegcserepekből raknak össze egy másféle szerelemfelfogást. Az évszázadok óta tartó hegemónia megszűnt, de legalábbis megkérdőjeleződött, és ez általában pozitív folyamatok elindítója. Bármilyen hosszú lesz még az út, ezt a mérföldkövet meg kell becsülnünk.

Rendhagyó volt ez a nyár. Kivételes nyugalmi pillanat a világjárvány közepette. Most visszatérünk a hétköznapokba. Maszkban. Nekem nem derogál. Folytatódik a túlélő show a bolygó emberi populációjában. De ez a nyár a miénk marad. Isten tenyerén ültünk. Onnan figyeltük, milyen kor ez, amiben élünk.

Kapcsolódó írások:

"Csak-szép"

A szabadság illúziója - Bringázás Budapesten

 

Bringaterápia

Írta: Inkabringa

Itt a tavasz. Már egy ideje itt van. Olyannyira, hogy most hétvégén nyár volt, bolondító. Aztán tél, majd ősz, és így tovább, és még egy hét sem telt el. Európa megszokta az évszakváltásokat, most már azt kell megszokni, hogy ezek naponta történnek.

A tavasz kacér, pajzán, frivol, bűbájos, meg mély, megejtő és szívet melengető is. Különleges évszak. Ilyenkor bele is szaladnánk a világ karjaiba meg menekülnénk is a vonzása elől. Pedig szeretnénk minden pillanatát kiélvezni. Túlságosan erős a rádöbbenés, hogy rátaláltunk valami fontosra, ami emlékeztet önmagunkra, de van benne izgalmasan más is, de nem tudjuk a következő lépést, azt sem, hogy lesz-e vagy sosem lesz, az egész egy gyönyörű bizonytalanság. Belebújunk a tavaszba.

Nem is illik másféle járgány ehhez az évszakhoz, mint a bringa. A bringa a szabadság apoteózisa. Könnyű, laza, suhan. Most világszerte arról regélnek, hogy majd a bringa megoldja a klímaválságot és megváltja a világot. A bringa nem Megváltó. Ne rakjunk rá ekkora terhet, mert eldől.

Az biztos, hogy a bringa előretörése a városi közlekedésben nagyszerű pillanata lenne az életemnek. Pompásan kiépített bringautakon hosszan suhanni bringák között és bringásokkal összemosolyogva, nagyon is kedvemre való lenne. Nem kellene gyalogos járdán egyensúlyozni, nem kellene hatalmas autómonstrumok között lavírozni, csak suhannék a város egyik végétől a másikig pompás utakon. Ezt talán könnyebb is lenne megvalósítani, mint a világbékét. Repes a szívem, ha látom a híreket, hogy bringautat építenek.

A bringázás maga az aktivitás. Ezt pedig már lelkileg sem ártana megtapasztalni e kicsiny ország népének. Mert itt az a bölcs nemzeti tudás, hogy ha baj van - márpedig itt gyakran van baj, például most is baj van - akkor a bölcs magyar ember lerogy egy asztal mellé, rákönyököl, és belehajtja bús magyar fejét a kezébe. Aztán így marad negyven évig. Vannak, akik sóhajtanak és néha a kezükkel is legyintenek, ettől még bölcsebbnek tűnnek. Mindig minden marad így, bús magyar nekikeseredésben, hosszú évtizedekig. Senki nem mozdul, senki nem cselekszik, mindenki csak tűr, mert mindenki bölcs és búsul. Az igazi hazafi bölcsen búsul e honban.

Ha a bringára, mint a szabadság hírnökére tekintenénk, az forradalmi tapasztalatot vihetne a magyar néplélekbe. Bringázni ugyanis nem lehet mozdulatlan nagy nekibúsulásban. Ahhoz aktivitás kell, mozgás, sőt virgoncság, mindeközben figyelni kell az egyensúlyra is, mert az a kulcsa a bringás létnek. Haladni sebesen, fékezve, kanyarodva, tekerni szakadatlan, és közben nem szabad eldőlni, bedőlni, kidőlni. Ez a mentalitás szöges ellentéte a moccanatlan, cselekvésre nem is gondoló búsongásnak. Vannak, akik így élnek már itt, cselekvő együttérzéssel. Az ő példájukat kell inkább követni, bármily nemes hagyománya van is a passzív búsongásnak.

Úgyhogy épüljenek bringautak végtelen hosszúságban, és minden bölcsen búsuló üljön bringára, tekerjen a haladásért és az egyensúlyért. Mit ne merjek mondani: a szabadságért.

Nyáridő

Írta: Inkabringa

Nyár van. Szeretem. Pontosabban fogalmazva: nagyon szeretem.

Kétségtelen, hogy szerencsém van, jól bírom a meleget. Az eddigi kánikulai hőfokok nem viseltek meg, de ha így haladunk, eljön majd az a hőfok is, amit már én sem bírok.

Akármennyire is szeretem a nyári meleget, aggaszt, hogy sokakat a kibírhatatatlanságig, netán életveszélyesen megvisel a hőség, hogy lángra kapnak az erdők, felperzselődik a flóra és fauna.

Imádom a napsütést. A szikrázó eget, a burjánzó vegetáció közelségét. Lebarnulok. Azt is szeretem. Jó a napon lenni. 

Sokak szerint a Nap az ellenségünkké vált, veszélyt jelent számunkra. De gondoljunk csak bele, ha nem lenne, akkor mi lenne? Hathengeres autó és okostelefon nélkül lehet teljes emberi életet élni. A Nap nélkül nem. A veszélyforrás nem a Nap, hanem mi magunk vagyunk: az emberi hübrisz korlátolt kényelembe rekkent akarnoksága.

Elfogadtam, hogy roppant magas faktorszámú naptejet használjak, figyelemmel legyek az UV-jelentésekre, korlátozzam a napon töltött órák számát (nem a Nap, hanem az ember hibájából). Elvégre ez az egy életem van.

Másrészről meg az élővizekbe került naptejek pusztítják a vegetációt. Pedig ez az egy Földünk van.

Csupa-csupa dilemma és kontrapunkt az ember élete.

Nyáron olybá tűnik, a világ az énekesmadaraké. Meg is érdemelnék, hogy az övék legyen.

Édesanyám kertje telis tele van madarakkal. Napkeltétől napnyugtáig egymásnak felelgetve ontják a trillákat. Persze mindez azért van, mert anyám varázslatos kertje a fák, bokrok, virágok buja egysége. Egy arborétum, számtalan, egymás kedvére pompázó növényfajtával.

Nem is csoda, hogy olyan jól érzik itt magukat a madarak. A hatalmas diófához vezető kerti téglaúton (copyright ókori Róma) úgy sétafikálnak a rigók, mint valami sétálóutcában.

A budapesti belváros egyik romkocsmájának kertjében csak egy-két, mutatóban meghagyott szerény fa áll. De a nyári alkonyatban még itt is, égnek emelt fejjel, csodálatos trillákba kezdtek a madarak. Elbűvölten hallgatták a legelszántabban söröző aszfaltbetyárok is. Az emberi locsogás nem veszi el a kedvét a madárnak a csicsergéstől. Zavarba ejtő a megtiszteltetés, hogy a madár az embert - robajos gépei nélkül - a természet részének tekinti.

Ehhez képest a Városligetben manapság alig hallani madárcsicsergést. Túl sok a gép, a berregés, zúgás, csattogás, fontoskodó és agresszív zajkeltés. Az énekesmadarak elhalkulnak. Mert a Városligetet most átépítik. Nem. Beépítik. Hatalmas épületekkel, kővel, betonnal, kerítésekkel, kijelölt útvonalakkal. Vonalzóval meghúzott steril, hasznot hozó „zöldövezet” lesz abból, ami gondos tervezéssel a növények, madarak és emberek ligetes szimbiózisa lehetne. 

Pedig már így is alig van talpalatnyi zöld Budapesten, megfulladunk a praktikusan haszonelvű célszerűségben.

A természet igába hajtása így zajlik. Az emberi természet igába hajtása is hasonlóképpen.

Aztán majd megépülnek a Ligetben a grandiózus turisztikai csaliépületek, és a kevéske zöld területet is ellepik a szervezett hadakba tömörült turisták. Nem hallunk a szuperkomfortossá tett Ligetben többé madárfüttyöt. Már csak a varjak lesznek elég krakélerek a pöffeszkedő emberi butaságra fittyet hányni. Az utolsó forradalmárok.

Városliget - Budapest

Ugyanakkor szívmelengető érzés, hogy a Római parton szabadstrand nyílik a budapestiek számára hosszú évtizedek tiltása után. Háromszáz méter szabadság: ebben az országban már ez is reveláció. A fővárosi Duna-part túlnyomó részét évtizedekkel ezelőtt koncként odadobták a megállíthatatlanul robogó, többsávos autóforgalomnak. De a Rómain még fa és fű van, odaülhetünk a Duna mellé, a vízpartra.

Milyen rettenetesen kevés kell az emberi boldogsághoz.

Római part - Budapest

A nyár a bringa évszaka. Zápor, hőség, semmi nem állítja meg a kerekek gurulását. Megbámulok a kirakatban egy tűzpiros országúti bringát. Szép látvány. Megcsodálom az utcákon a városi bringakölteményeket  underground és szecessziós változatban is. De ezek nem az én járgányaim. Én az olyan bringát szeretem, amelyikkel letérhetek a betonútról, be az erdőbe, át a legelőn, hegynek fel és völgynek le, bele a tomboló nyári vegetációba. Ez mámor.

A bringa madárbarát jármű, ahogy minden bizonnyal a lovas szekér is az volt, csak ez utóbbiról már nincsenek empirikus tapasztalataink, csupán forráskutatásra támaszkodhatunk. Megidézem ezen a ponton az Égigérő fű című gyerekfilm egyik emblematikus mondatát: „Autóval, mikor ló is van?” Azért is emlékezzünk meg róla, mert éppen negyven éve készült. Számos gyerekgeneráció nőtt már fel rajta, köztük én is. Bizton állítom, a mai gyerekeknek is látnia kell. Nem lehetne belőle valami appot csinálni? Trend a lelke mindennek. Elvégre, ha lehet nőket vetkőztető app, miért ne lehetne bérházak udvarát befüvesítő app is? Hátha létezik már ilyen is. „Az a szép zöld gyep…”

Palásthy György: Égigérő fű

Nem mondom én, hogy ezután mindig mindenki bringával, pláne, hogy lóval, vagy bármilyen más járművel közlekedjen. De az se legyen kötelező társadalmi elvárás, hogy mindig mindenkor mindenhova autóval járjon. A kizárólagosságok korlátolttá tesznek. Legyen ez is meg az is, egyenrangúan, okosan és kreatívan használva a lehetőségeket. És egyáltalán: ne kelljen mindenkinek mindig ugyanazt csinálni és gondolni, mert ijesztő ez a sablonos és diktatórikus variációmentesség. Vajha miért nőtt a fejünkbe az agyunk, ha ennyire csak az előre kijelölt sémákban szabad gondolkodni? Főként, hogy a gondolkodás nem a sémakövetéssel, hanem annak kreatív variációival kezdődik.

És a nyáréji csillagos égbolt... Azt meg sem érdemeljük mi, oktondi emberek.

A nyár a flóra és fauna lelkes, életszerelmes tombolása. Naná, hogy szeretem. A világ részének lenni boldogító érzés. A világ urának lenni semmi kedvem nincs. Nekem többet ér, ha egy énekesmadár természetszámba vesz minket.

Lábjegyzet:

Aki kíváncsi rá, milyen nagy lábon él, ITT néhány perc alatt kiszámolhatja az ökológiai lábnyomát. Aztán kereshetünk egy másik (harmadik, negyedik stb.) Földet magunknak. Erre még nincs GPS kifejlesztve.

A százéves bringás – Lawrence Ferlinghetti

Írta: Inkabringa

Ezen a gyönyörű, napfényes tavaszi napon egy bámulatos férfiú születési centenáriumát ünnepeljük. Lawrence Ferlinghetti most bizonyára San Franciscóban üldögél otthonában és mosolyogva fogadja a világ hódolatát, mely hódolatot a legmesszebbmenőkig megérdemli.

Lawrence Ferlinghetti

Századik születésnapján a fele- és harmadannyi időseket lepipálva tiszta és felelős gondolkodásról tesz tanúbizonyságot, ahogy egész eddigi életében is inspirálóan, a begyepesedett társadalmi normákat kellőképpen ingerlő módon eredeti gondolkodású volt. Ez bizony 100 évesen is vonzóvá tesz akárkit. Fickándozóan szabad, ámde kontemplatív szellemével egy új életteret teremtett a világban. 

Ferlinghetti a második világháború utáni amerikai kultúrának megkerülhetetlen és ikonikus alakja költőként, íróként, képzőművészként, irodalomtudósként, könyvkiadóként és még sok egyéb módon. Annyi mindennel foglalkozik és oly sok nyitott inspirációt generált, hogy lehetetlen retrospektív áttekintésre vállalkozni egy bejegyzés keretében. 

Ferlinghetti igazi kultúrateremtő hérosz egy kultúratermelő- és fogyasztó világban. Csodálatra méltó.

Sosem volt igazán extrém sem külsejében, sem viselkedésében, pedig a beat korszakban és a hippik idején ez jóformán elvárásnak számított. Ő inkább a következetesen szabad gondolkodásával rombolta az ásatag társadalmi korlátoltságokat. Ha a társadalmak nagyon belekényelmesednek egy életmódba, az korlátoltságokhoz vezet. Ebből következik, hogy Ferlinghetti betörhetetlenül szabad és invenciózus szellemiségére most is nagy szüksége van a világnak.

Életének első negyedszázada nem volt virágoskert, de ő minden pszichológiai előrejelzésre rácáfolva a rákövetkező – eddigi - 75 évét csodává tette. Dickensi gyermekkor után katonaként szolgált a második világháborúban, látta az atomtámadás utáni Nagaszakit. Megjárta a hadak útját, bár semmi kedve nem volt hozzá: elkötelezett szabadgondolkodó és pacifista lett.

A háború után egy párizsi kávéházban doktorit írt a metropoliszról, mint a költészet szimbólumáról. A Sorbonne professzorai előtt ékes francia nyelven megvédte doktoriját, és minden bizonnyal Walt Withman verseiről meg a modern amerikai költészetről sokkal többet tudott, mint a szigorú professzorok. Az irodalomtudományok doktoraként visszatért az USA-ba és letelepedett San Franciscóban, ami az 1950-es évek elején egy konzervatív, provinciális, áporodott város volt. Könyvesboltot és könyvkiadót alapított City Lights néven. Talán nem véletlen, hogy még életében utcát neveztek el róla.

Ferlinghetti visszaemlékezései szerint az 1950-es évek elején San Franciscóban csak egyetlen helyen lehetett croissant-t enni, minden egyforma volt és a másként gondolkodást bűnnek tekintették. A könyvesboltok délután ötkor zártak, hétvégén ki sem nyitottak, nem lehetett leülni könyveket lapozgatni, és mindig megjelent egy szúrós szemű alkalmazott, kérdőre vonva a betérőt, mit akar itt, ha nem vásárol azon nyomban. Ilyen könyvesboltok most is vannak, sőt egyre többen vannak. Legnagyobb bánatunkra.

A City Lights azonban olyan könyvesbolt lett, ami nem csupán piacot csinált a könyveknek, hanem közösséget adott az olvasóknak. A könyv itt nem csupán árucikk, hanem az emberek egymás közötti kommunikációjának eszköze. Micsoda hőstett ez ebben az „egyél-vegyél” világban!

Évekkel ezelőtt Krasznahorkai László is tartott felolvasást a „drága anarchista” könyvesboltjában, ahogy egy interjúban jellemezte Ferlinghettit, és elmondása szerint ott különlegesen tájékozott és érdeklődő olvasókkal találkozott.

Kevésbé adhat okot kis hazánknak a büszkeségre egy másik magyar vonatkozása Ferlinghetti életútjának, amikor is 2012-ben végül úgy döntött, visszautasítja a Magyar PEN Club Janus Pannonius-díját, mert tudomást szerzett róla, hogy a pénzügyi támogatók között van a magyar kormány is, aminek autoriter, a polgári szabadságjogokat korlátozó irányultságát semmilyen módon nem tudja elfogadni.

Ma már történelem, hogy Ferlinghetti adta ki először Allen Ginsberg Üvöltését (1956). Allen Ginsberg 1955. október 6-án olvasta fel az Üvöltést a Six Gallery-ben. Másnap Ferlinghetti levelet írt neki, melyet azzal a sorral kezdett, amivel Walt Withmant  ünnepelte egykoron első kiadója: "Üdvözlöm egy nagy karrier kezdetén." Ferlinghettit e könyv miatt beperelték, meghurcolták, börtönnel fenyegették. Ő elvitte a hátán ezt is, ahogy az egész beatirodalmat és az underground kultúrát. A bírósági per végül egy magas színvonalú irodalmi vitává alakult, és a bíró felmentette a vádak alól. A Coney Island of the Mind című verskötetét számtalan nyelvre lefordították és a világ minden pontján kiadták. A háború utáni költészet vele és általa is lépett egy hatalmasat az új horizontok felé.

Ferlinghetti történelmet csinált. Egy virágzó ellenkultúrát teremtett, akárcsak Rabelais. Kiépítette a 20. század második felének világirodalmi kapcsolati hálóját. Valamennyi kontinens szellemi inspirációját összegyűjtötte könyvesboltjában.

Százévesen most egy olyan korszakban él velünk, ami – sértésnek ne vegye ez a világ – nem képes történelmi lépésváltásra. Talán túl jól él a fogyasztói társadalom embere, túl nagy a kényelme, a világ többi részét meg felőrli a kilátástalan nyomor. Ki tudja miért, de esze ágában sincs az embereknek a változáson gondolkodni. Jelen pillanatban úgy tűnik, a 100 éves Ferlinghetti és a klímaválság megoldását követelő tizenéves iskolások képviselik a jövőért felelős gondolkodást a világban. A két korosztályi véglet. A kettő között pedig a társadalmi sablonokból kilátni nem képes, fogyasztói kultúrába belerekkent nemzedékek.

Ferlinghetti szabad, sablonmentes szellemére bizony nagy szüksége van a mai kornak is.

Változatlanul tiszta és csillogó intellektusú szellemének ékes bizonysága a 99 évesen írt és előadott Trump’s Trojan Horse című verse, és a most márciusban, 100 éves korában megjelent új könyve, a Little Boy.

Nos, hát így kell élni.

Talán kevesen tudják, a Critical Mass, a városi bringások mozgalma, San Franciscóból indult. A 2000-es években hatalmas bringaút-hálózatot épített ki a város, hogy ellensúlyozza az infernálissá vált autós forgalmat („Autogeddon”, ahogy Ferlinghetti nevezi). A bringa gazdag szubkultúrát hozott létre itt is, mint minden nagyvárosban. Szó se róla, San Franciscóban én is szívesen bringáznék. Végigjárnám például az egykor itt élt írók és költők lakóhelyeit összekötő bringa útvonalat. Áttekerni két keréken a Golden Gate hídon emlékezetes pillanata lehet egy bringás életének. 

Irodalmi és kultúrhéroszi teljesítménye mellett Ferlinghetti legbensőségesebb csodálatomat váltja ki azért is, mert elkötelezett bringás, aki kilencven valahány éves koráig biciklizett San Franciscóban. Ez nagyon vagány.

Mi mást is tehetnénk ezen a mai gyönyörű, napfényes tavaszi napon? Tegyünk egy kört a bringánkkal a 100 éves Lawrence Ferlinghetti tiszteletére!

Bringa-tér-idő (Róma hídja)

Írta: Inkabringa


Mindig ódzkodtam attól, hogy a bringázás köré valamiféle filozófiát építsek. A bringa mindenekelőtt egy közlekedési eszköz. Olykor teherhordó eszköz is. Valamint sport- és szabadidős járgány. Akárhogy is, arra van, hogy haladjunk vele. A bringával haladás azonban oly igen édes kikapcsolódás tud lenni, hogy mégis azt hisszük, hogy több annál, ami.

Példának okáért, amikor bringával tekerek felfelé egy hosszú, meredek emelkedőn, ami ráadásul sűrűn kanyarodik is, néha még én is azt gondolom, hogy „ki volt az a hülye, aki ide utat épített?” Ámde, ha a túloldalon szép kacskaringósan gurulok lefelé, lenge szellő lengedez, és csak úgy szalad a világ, már arra gondolok, hogy milyen korszakalkotó ötlet volt ide utat építeni. Ebből életértelmező, sorok között kiolvasott következtetések is levonhatók, de teljesen felesleges ezzel bíbelődni. A bringázás örömét az adja meg, hogy haladunk úgy, mintha nem is mi mennénk, hisz ott a járgány, de mégis mi adjuk az energiáját.

A legjobb dolog a bringában a gyors helyváltoztatás. Ha elegem van a honi zordon miheztartásvégettből felpattanok a bringámra és eltekerek az ellenkező irányba. Addig tekerek, amíg azt nem érzem, hogy most már kiszaladtam a világból, és akkor megnyugodva visszagurulok. Ebben az értelemben e kis hazában elengedhetetlen léteszköz a bringa. Meg aztán a világban létezés szinonimája is, az „egy kis független nyugalmat” keresésének megtestesülése.

Áprilisban Róma megadta nekem, hogy „felfedezzek” egy bringahidat a Teverén (mi mást? és ki más?) a Flaminia negyedben, amiről egyébként még Gergely sem tudott. (A helyes írásjel ez esetben: !!!!!!!) Futkároztak, ugrabugráltak, sétáltak, sütkéreztek, bicikliztek rajta az emberek a pezsgő napfényben. Lenyűgözött, hogy külön hídjuk van a római bringás-gyalogos népeknek, ahova nem törhet be az autóforgalom. Szép, modern, tágas híd, kedvtelve átmasíroztam rajta. Még sokkal jobb lett volna bringával keresztültekerni a hídon, meg egész Rómán, meg egész Olaszországon és a világon.

Már itthon, e kies, autóbarát Budapesten, utánaolvastam a hídnak. A nagyvárosok többsége az autósoké, csak némely helyen képesek ilyen elegáns gesztusokra a bringások felé, mint Rómában is. A bringahíd a Flaminia kulturális negyeddé alakításának része a MAXXI-val és az Auditoriummal együtt. A híd neve Ponte della Musica-Armando Trovajoli, 2011-ben avatták. A név ihletője, Armando Trovajoli olasz zeneszerző volt, aki De Santistól Ettore Scolán át De Sicáig számos filmrendezővel dolgozott együtt, és sok más zenei tevékenységét is nagyra becsülik hazájában. A magyar vonatkozás itt sem maradhat el, hiszen Sándor Pál 1987-ben rendezett Miss Arizona című filmjének is Trovajoli volt a zeneszerzője (ITT). (Egyik főszereplője pedig Hanna Schygulla mellett Marcello Mastroianni, még ha nem is ez volt élete legnagyobb alakítása.)

Lehetne a Dunán is egy modern, szépséges bringahíd, ami mondjuk Kocsis Zoltán vagy Esterházy Péter nevét viseli. Sem híd nem lesz, sem róluk nem szabadna elnevezni. Leírnom sem lett volna szabad. Egyrészt, mert mindig vannak, akik alig várják, hogy felháborodhassanak, másrészt, mert ha itt valamit valakiről elneveznek, garantáltan egymásnak esnek e hon lakói. És persze az autósforgalmat is nagyban akadályozná (ez már egy típusmondat), meg az esélyegyenlőtlenséget is rombolná, ha a bringások egy saját hídon fütyörészve átgurulnának a Dunán. Nem hinném, hogy Budapestnek egyhamar bringahídja lesz. Azzal is megelégszem, ha a városból kivezető utakat nem zárják el a bringások elől. Legalább kimenekülni lehessen kedélyesen fütyörészve.

Nemrég egy parkban láttunk egy kislányt a pedál nélküli bringájával egy szökőkút körül körözni megállás nélküli lelkesedéssel. Ó, de megértem. Elindult a nagybetűs bringás életbe.

 

„De”-vel nem kezdünk

Írta: Inkabringa


Gyerekkoromban apám azt mondta, ha egy ország csak az évszakok változásában reménykedhet, akkor nagy bajban van. Gyerekként is sejtettem, hogy mi akkor nagy bajban voltunk. Rettentő-roppant felnőttként apámnak ez a mondata gyakran jut eszembe, mélyebb elemzését rábízom az illetékesekre.

Az viszont ténykérdés, hogy az évszakok váltakozása még mindig működik úgy-ahogy. Ez megnyugtató. Tavasz van. Ilyenkor érdemes a dermedt változhatatlanságra rávágni az ólajtót, még akkor is, ha szembefúj a szél. Az úgyis elég gyakran szembefúj, ehhez egy életen át hozzá lehet szokni. A bringa például a változás és az egyensúlyban maradás jelképe. Kikeletkor felpattanunk a bringára és beletekerünk a világba. Azért is, hogy lássuk a világot és azért is, hogy kiszaladjunk belőle. Felmentést kapnak azok, akik még/már nem tudnak biciklizni, vagy nincs bringájuk. Minden egyéb kifogás, bár szóvá nem tehető, ám nehezen védhető. Egyszerűen azért, mert „de”-vel nem kezdünk bringázást.  

Bike Art

Írta: Inkabringa


A tavasz a bringa ünnepe. Lehet ködben és hóban is tekerni, de a tavaszi napsugárban bringázás az igazi kezdete az évnek. Most már jöhet eső, fújhat szél, a bringa kigurult a világba. Ha írtam már, ha nem: a kerékpár az emberiség legbarátságosabb találmánya.

A kerékpár mostanra már az urbanisztika, a városi kultúra szerves része lett. Egy vidám, szertelen, felszabadító szubkultúra. A modern városi élet feszengést és kényszerhelyzeteket termel. Nehézkes, gondterhelt, görcsös, kevély. A közlekedési szabályokat nyilvánvalóan a bringásoknak is be kell tartani, de a bringa mégis a kényszeres megfelelések kötelme alóli szabadulás szimbóluma: hátat fordítunk a nagyérdemű miheztartásvégettnek, és fütyörészve elkarikázunk a másik irányba. Ezért nélkülözhetetlen az urbánus léthez. Minden tekintetben egyensúlyt visz az életünkbe. Akkor is, ha a flaszteron tekerünk, meg akkor is, ha erdei ösvényekre szökünk.

Hilary Clarq

A bicikliben van valami meghitten személyes, elvegyülő, keveredő, empatikus és kontemplatív attitűd. A függetlenség és – mit ne merjek mondani – a szabadság érzetét adja. A fizikai könnyedséggel pedig együtt jár, hogy egyéb szinteken is fesztelen önszerveződésre ad lehetőséget. A világban, és örvendetes módon Magyarországon is, egyre több helyi civil kezdeményezés kiindulópontja a kétkerekű: segítenek rászorulóknak, közösséget szerveznek, érdeket érvényesítenek. A bringának a függetlenség és a könnyen mozdulás a legfőbb védjegye.

Ez a természetes felszabadultság érthető módon a művészetre is hatással volt a kezdetektől fogva. A kerékpár egyszerű forma, ezért fantáziadús variációkra ad lehetőséget, az általa ihletett művek száma végtelen. Csak ízelítőül említek néhány példát.

Az egyik legismertebb példa talán Marcel Duchamp Biciklikerék című műve. Duchamp egy biciklikereket az asztalra tett és nézhetjük, ahogy forog. Többféle kizárólagos értelmezése van, mindenki válasszon egyet közülük, ha magától semmi nem jut eszébe. A ready-made és a kinetikus művészetnek is forrását adta, máig hatóan.

Marcel Duchamp

Duchamp kereke sokakat megihletett. Például a New Yorkban élő Ryan Humphrey, BMX-versenyzőből lett kortárs képzőművészt is. A Fast forward című installációjában a kiállítótermet padlótól a plafonig BMX-biciklikkel fedte, BMX-pálya elemei fűszerezik a teret, s előttük ott áll a Duchamp által ihletett kerék. Egy 20. század eleji formakísérletet összefűzött egy századvégi popkultúrával.

Ryan Humphrey

Érdekes kísérletre vezette a brit Nils Normant a kétkerekű. A bicikli egy komplett élettérként jelenik meg nála, ami a mobilitásának köszönhetően a civil kurázsinak is jelképe. Az általa megkreált kerékpár magában foglal egy mozgó könyvtárat (gondosan válogatott könyvekkel), napelemes fénymásolóval ellátott mobilirodát és meteorológiai állomást is. A mű címe: The Gerrard Winstanley Radical Gardening Space Reclamation Mobile Field Center and Wether Station. Installációjában a civil önrendelkezést, valamint technológiai utópiát keveri a barkácsolás kortárs művészeti irányaival szatirikus humorral. A címben szereplő Gerrard Winstanley egyébként a 17. században élt, és a The Digger mozgalomnak volt szószólója, akik a hatalmasságok által önkényesen kisajátított közösségi földterületeket visszafoglalták és megművelték, hogy élelemhez juttassák a rászorulókat.

Nils Norman

Az osztrák származású Rainer Ganahl számára a kerékpár nemcsak egy közlekedési eszköz, hanem egy más szemszög, ami a körülötte levő valóság rejtett rétegeit mutatja meg, komplex társadalmi jelentést hordoz. Például a világ különféle városaiban készít filmeket biciklizés közben (Tirana, Damaszkusz, New York, Tbiliszi).

Rainer Ghanal

Folytassuk az indiánokkal. Dylan Miner a métis indián törzs leszármazottja. A métis törzs az USA és Kanada határain élt a 19. században és határviták áldozatává vált. Dylan Miner gyakran idézett mondása szerint: „Nem mi mentünk át a határokon, hanem a határok mentek át rajtunk”. Louis Riel, a métis törzs vezetője 1885-ben, kivégzése előtt azt jósolta, hogy népe száz évre álomba merül. Száz év múlva azonban felébred, és a lelkét a művészek adják vissza. Dylan Miner kortárs művészként, tanárként és emberjogi aktivistaként is igyekszik a nagy törzsfőnök jóslatát beteljesíteni. A kerékpár Dylan Miner szemében a kolonializáció előtti szabadság jelképe. Az USA mostani határterületein élő latino fiatalokat is bevonja (ők korunk határsértői) az alkotási folyamatba. A Native Kids Ride Bikes darabjai a szabad mozgást szimbolizáló kerékpár és az indián művészeti hagyományok ötvözései.

Dylan Miner

Az USA-ban létezik egy online művészeti hálózat, mely már nemzetközivé vált, tagjait a bringázás szeretete tartja össze. Az Artcrank nevű csoportot 2007-ben alapították, egyetlen témájuk a biciklizés gyönyörűsége. A bringázás megváltoztatja a világot, állítják, amit nem szükséges elhinni, mert túl sok mindenről mondták már ezt. Azt azért merem állítani, hogy a bringa legalábbis képes megmutatni a világ barátságos ábrázatát. Az Artcrank műveiben a pop-art találkozik a városi szubkultúrával, szellemes és üdítő alkotásokat létrehozva. Példaként az alábbi posztert ajánlom, mely szerint az univerzum is a kerékpár körül forog.

Ellen Schofield

A Talking Heads egykori frontembere, David Byrne, a zene mellett a médiainstallációkban, kortárs képzőművészeti irányzatokban is megmártózott. Ami miatt itt és most megemlítem, hogy hosszú évtizedek óta elkötelezett városi bringás. Az 1970-es évek végén New Yorkban kezdett biciklizni, aztán a világ számos nagyvárosát végigbringázta. Buenos Aires, Isztambul, London, Berlin, Manila, San Francisco, Sydney és még sok más város akadt, ahol két keréken gurult végig, ismert és hétköznapi emberekkel találkozott és velük szóba elegyedett. Élményeiről 2009-ben egy könyvet adott ki, Bicycle Diaries címmel, ami egy kedves, humoros és humánus könyv városokról és bringásokról. Újabban New York különféle intézményei elé tervez sajátosan egyedi bringatárolókat.

David Byrne

A kerékpár fontos eleme lett a 21. századra a városi kultúrának. Szép is lenne azt mondani, hogy korszakalkotó változást hozott. De nem is kell, hogy mindent eluraljon, elég, hogy ebben a brutálisan totális világban egyáltalán létezik és jól érzi magát ez a virgonc szubkultúra, mely szabaddá tesz és egyensúlyban tart.

Tekergések

Írta: Inkabringa


A bringának számos funkciója van. Elsősorban közlekedési eszköz, de sportszer és státuszszimbólum is. Ami számomra mégis a legfontosabb funkciója: a csavargás.

Kisebb hatókörben a gyaloglás is kiváló módja a csavargásnak, szélesebb hatósugárban mindenképp a bringázás ajánlott. Vagyis megállapíthatjuk, hogy úgy általában csavarogni a lábaink igénybe vételével lehet. A csavargásban a lényeg nem is annyira a haladás, hanem a szemlélődés. A bringázás igen kiváló módja a szemlélődésnek.

A csavargás lényeges eleme a cél és ok nélküliség is. Tekerünk bele a világba. Ezért többnyire csak nyáron engedhetjük ezt meg magunknak, akkor is csak néhány napra. Minden pillanatát érdemes kiélvezni.

Csavargásra nem a kiépített, káprázatos bringaút és a nap végén váró több csillagos wellness szálló a legalkalmasabb. Csavarogni úgy lehet, ha letérünk az „erre trendi” útirányról, és belevetjük magunkat az aprócska települések végtelen izgalmú sorába.

A magyar vidék ezer színnel és rejtelemmel teljes, ez a mondat még egy turisztikai füzetbe is bekerülhetne. Én most azokat a néhány száz vagy egy-kétezer fős településeket sorolom ide, melyeknek nem jutott gyógyvíz, nevezetes szülött vagy természeti tünemény, egyszóval távol vannak a jólét derűs ködétől, de még innen vannak a reménytelen nyomorúságot mutató településektől. Még élnek, nevetnek, és ha sokat nem is remélnek, de kitartanak. Rendben tartják a kertet, söprik az udvart, elhúzzák a fal tövét.

A falvakban kerekezés élményéhez hozzátartozik a nyomókutak hűsítő vize, az út melletti szilvafa, és igazi nagy élményt adóan a helyi kocsma, amit sokfelé már csak presszó néven emlegetnek. Egy apró település kocsmájában megpihenhet a bringás csavargó, van hűtött ásványvíz, jégkrém és a nap végén egy sör is.

Az az igazi, ha „kerthelyisége” is van a kocsmának, vagyis néhány asztal és szék a placcon. Ott leülve, megvan szívem minden kedve. A kocsma mindig központi helyen van, legfőbb találkozóhely, a falu apraja-nagyja elvonul előtte. Amíg belefetyeljük a jégkrémet, csodálatos történeteket és személyiségeket láthatunk és hallhatunk.

Ilyenkor eszembe jut, hogy talán az ókori görög filoszok is ilyen kocsmákban üldögélve tettek szert mérhetetlen bölcsességükre. Ámde érdemes vigyázni, nehogy felszínes és önös jóérzésünk megtévesszen minket. Ebből a kényelmes, szemlélődő pozícióból mondhatnám azt is, „állj meg pillanat” vagy hihetném, hogy a „létező világok legjobbikában” élek. De én nem vagyok sem Faust, sem Pangloss mester, csak egy hétköznapi halandó. A kocsma körül zajló hetyke párbeszédekből is kicsillan minduntalan a faluból elköltözés, elvándorlás, a jövőbeli elnéptelenedés árnya.

Pedig micsoda alakok bukkannak fel egy falusi kocsma teraszán! Soha, sehol nem tudnának olyan eredetiek és helyükön levők lenni. Itt főszereplők, álmélkodva, csodálattal figyeljük minden gesztusukat és mondatukat. Épp a helyén van, és úgy van jól, ahogy ezt a ceremóniát lebonyolítják. Tökéletes és nélkülözhetetlen, pedig nincs benne semmi különös.

A másik csodálatos élmény az efféle bringás csavargások közepette a saját kreálmányú kerékpárok elképesztő fantáziájú arzenálja. Ennek amúgy is van egy kultusza, magam is láttam már, hogy ajándékba saját készítésű bringát adtak egymásnak barátok. Olyanról is hallottam, ahol a bicikli alkatrészeit egyenként adták össze a baráti társaság tagjai saját régi, kedves járgányukból, és meseszép bringaköltemény született belőle.

Fotó: Robert Doisneau

Amit az aprócska településeken művelnek a bringákkal, az már tényleg hódolatra méltó. Bütykölik, reszelik, lábhoz, kézhez igazítják, mert ha nem hall, akkor is kell menni, ha nem lát, akkor is, ha nem mozognak már rendesen a végtagok, akkor is muszáj helyet változtatni. Más meg sokszor nincs. A tömegközlekedésnek már eszébe sem jutnak az ilyen falvak, autója csak a fiatalabbnak van, meg vezetni is azok merik, ők meg többnyire már máshol élnek. Úgyhogy a nagyothalló dudát szerel fel, a rosszul látó óriástükröt, a nehezen mozgó meg pluszba még egy-két kereket. Házilagosan. Akad olyan is, aki csak az egyik kezével meri elengedni a kormányt, az irányt tehát csak egyfelé tudja mutatni. Ha a másik irányba fordulást is mutatni akarja, akkor ahhoz muszáj egy szerkezet.

Meg aztán itt nem időtöltésre, testedzésre meg mutogatásra használják a bringát. Közlekedési eszköz, szállítóeszköz és egyben támasz is. Egy arra tökéletesen kiképzett bringán gereblyét, kapát, kaszát, fűnyírót, kiskacsát, nagy kakast, malacot is szállítanak. Nem beszélve a zsák tápról, a kacsáknak szedett árokparti fűről, és a temetőbe kivitt virágokról. Egy igazi biciklin elfér a tejes kanna, a demizson, de még a létra is.

A KRESZ apostolai ne is figyeljenek ide, ahogy ezekre a falvakra sem figyel senki.

Fotó: Robert Doisneau

A vidéki kerékpározás szerves része a hazai bringás létnek, egyenjogú tagjai a kétkerekezőknek. Vesztét legalább annyira sajnálnám, mint ezeknek a kicsiny, de szerves egységet képező, bámulatos eredetiségű falvaknak az elmúlását.

Hiányozna az a feledhetetlen mozdulat, ahogy a helyi menő csávó, cowboy (netán csikós) kalappal a fején, műanyag papuccsal a lábán, sokat próbált bringája nyergébe pattan, és csörögve-csattogva elporzik, mintha csak John Wayne volna.

Fotó: Robert Doisneau