Keresés ebben a blogban

2015. november 29., vasárnap

A félelem megeszi a lelket

Írta: Inkabringa


Olybá tűnik, hogy a közbeszédet manapság inkább az „ellenesség” határozza meg. A társadalmi integráció sajnos még nem áll rivaldafényben. Pedig figyelemre érdemes. Az integráció a különbözőségeket egymáshoz csiszolja, ezzel hosszú távon pacifikálja az értékkülönbségek miatti indulatokat. Két kulcsszava a csiszolódás és a kölcsönösség. A sikeres integráció a két fél közös munkájának eredménye, mely egymás értékeihez igazított közös identitás kialakítására irányul. A rugalmasság az emberiség hosszú életének titka.

„Én nem tudok kuszkuszt főzni, Ali.” Számomra örökké visszacsengő mondata ez Fassbinder filmjének, refrénje a tehetetlenségek nemes egyszerűségű magyarázatának. Bennem ez a mondat hívja elő a film lecsupaszított, szemtelenül realista enteriőrjeit, fényeit és árnyait.

Emmi asszony szürke jellegtelenségében ül a kocsma félreeső asztalánál, mint aki maga sincs tisztában jelenlétével. Öreg és kopott takarítónő, mint egy eső áztatta, szél szaggatta ócska orkánkabát. Csupasz falak, tucatszerű székek és asztalok, melyeknek éles kontúrjai párhuzamosokra és merőlegesekre szabdalják a teret. Vagy egy másik kép: Emmi és Ali táncolnak. A fölé magasodó Ali szemével látjuk az asszony kétkedő kíváncsiságban úszó szemeit, a sírás és nevetés határán remegő ajkait. Emmi kivirul, színessé és ragyogóvá válik. Ez a szerelem értelmet ad mindkettőjük életének.

Ritkán kapunk vissza lappangó és gejzírként feltörő érzéseket, titkolt és kitörő szenvedélyeket filmen ilyen őszinte szikársággal. Fassbinder egyetlen gondolat körüljárására építette az egész életművét. Ez a mániákusan visszatérő eszméje a szabadság megfoghatatlan és megfogalmazhatatlan képzete.

Minden filmjével lázadt. Arcul csapta a társadalom képmutatását. Formabontónak, polgárpukkasztónak, renitensnek könyvelték el, holott az egyetlen logikus utat választotta a szabadság ábrázolására: felmérni korlátainkat és kegyetlen őszinteséggel bemutatni a kitörési kísérletek kudarcra ítéltségét. Ez ma a szabadság ököljoga. Fassbinder témáival és képeivel is meghökkentette nézőit. Filmjei sokkolták a mozilátogatókat, erőszakosan és radikálisan vágta a tisztes polgárok szemébe saját engedelmes mókuskerék életüket.
Rainer Werner Fassbinder
Fassbinder lázadó volt, nonkomfortista és szinte képmutatóan őszinte.
A félelem megeszi a lelket mégis az egyik leglíraibb filmje, távol a hisztérikus felhangoktól. Kimért, csaknem nyugodt tempójú film. Elsőre rabul ejtő a tökéletes megkomponáltsága. Különös, feszítő ellentmondás van a képek visszafogottsága és a szenvedélyeket felkorbácsoló téma között.

A szerelem már önmagában lázadás. Nem fér bele semmilyen korlátolt szabályrendszerbe, sőt felborítja azt, nem véletlen, hogy sokáig semmi szerepe nem volt a párválasztásban. Ha két ember szerelme véletlenül megfelel a társadalmi elvárásoknak, akkor békén hagyják, sőt ünneplik. De ha kilóg a szoros kötelmekből, akkor botrányosnak minősítik és olyanok is ítélkeznek fölötte, akiknek vajmi kevés közük van hozzá.

A rendező ebben a filmjében sem tagadja meg önmagát, hiszen kényes problémát feszeget az arab vendégmunkások és a német honpolgárok ellentmondásos kapcsolatának bemutatásával. Ali nyilvánvaló idegensége elutasításra ingerli a tisztes polgárokat.

A film lehetne egy egyszerű szerelmi melodráma, de a rendező kiszélesíti, kemény társadalomkritikává alakítja a történetet. Az önmagukba zárt, szűk látókörű kispolgárok előítéletektől terhes, kirekesztő életviteléről ironikus, de helyesebb azt mondani, hogy gúnyos képet fest.

Megtagadják, elutasítják, negligálják a másságot, az átlagtól eltérőt.  Emmi és Ali szerelme feltűnően, szinte emészthetetlenül szétfeszíti a környezet által még engedélyezett tűréshatárokat. A bevett társadalmi normáknak ellentmond, hogy a német özvegyasszony egy marokkói vendégmunkással keveredik kapcsolatba, aki ráadásul még húsz évvel fiatalabb is nála. Egymásba szeretnek, és házasságot kötnek, a társadalmi normák ellenére.

Merész alapszituáció. Fassbinder mesterien építi fel a film dramaturgiáját. A jelenetek egymást erősítve és fokozva épülnek a végső megoldásig, vagy inkább megoldhatatlanságig. Kibontakozik a két össze nem illő ember között (ki dönti ezt el?) egy ügyetlen, de szívből megélt románc. Ez ellenkezik a társadalmi elvárásokkal, garantáltan büntetésre számíthatnak.

A szomszédok és Emmi családja hitetlenkedő szemhunyorgatása, majd harapós kitöréseik leplezetlen – lassanként Emmire is kiterjedő – gyűlöletbe csapnak. Nem köszönnek, nem szolgálják ki a boltban, ehelyett gúnyosan összesúgnak, Emmit a családja kitagadja, unokájától eltiltja.

Az ellenséges körülmények ellenére is lassanként belesimul kapcsolatuk a hétköznapokba. Alit látszólag elfogadják, vagy inkább elnézik, mondjuk úgy, hogy szemet hunynak. Most már megadatik a köszönés, a boltban kiszolgálás és az unoka. Csak a kuszkusz nem. Emmi környezete nem hajlandó feladni addigi általános előítéleteinek kényelmét. Emmi szereti Alit, de nem képes érte átformálni környezete addigi szűk horizontját: ez lenne pedig az egyetlen megoldása a közös életüknek. Ali lázad, nem engedi, hogy alávetettként tekintsenek rá. Önérzetes és elégtételre vágyik, ez még Emmivel is szembefordítja egy időre. Bosszúból vagy kétségbeesésből régi szeretőjéhez megy, de visszatér a megoldhatatlan és társadalmilag elfogadhatatlan szerelméhez: húsz évvel fiatalabb a nőnél és arab. Hogy is hihették, hogy ezt megengedik nekik? 

Végzetes kompromisszumok sorozatába fullad kapcsolatuk. Nem az a baj, hogy Emmi nem tud, hanem az, hogy nem akar kuszkuszt főzni. Alitól elvárja a feltétlen alkalmazkodást, anélkül, hogy környezetét a megértés és elfogadás irányába tágítani próbálná. Az elvárásokhoz nyomorítja szép egymásra találásukat. Ali keresi a helyét, de csak egzotikum lehet belőle a legjobb esetben is. Nem az érzéseit, gondolatait, személyiségét látják, hanem a társadalmi helyét: egy arab vendégmunkás. Lehetnek-e boldogok? A film válasza egyértelmű nem. A félelem megeszi a lelket. Szigorú társadalmi normák és merev szabályok gúzsba kötik a legszebb reményeket is.

Az utolsó jelenetben a síró Emmi ül egy kórteremben Ali ágya mellett. A kamera nem tolakszik előre, nem bámul bele az asszony kétségbeesésébe. Diszkréten háttérbe húzódik.

Hol a határ, ahol még elfogadják a másságot, és mikor horgadnak fel a jól-rosszul leplezett indulatok? Az egyéni boldogság zátonyra fut a rugalmatlan társadalmi előítéleteken. Ez a film 1973-ban készült, Rainer Werner Fassbinder rendezte és a legmegejtőbb fantázia a korlátoltság közé szorított szép lehetőségek lehetetlenségéről. A boldogsághoz bátorság is kell.


2015. november 24., kedd

A fájó Párizs

Írta: bikassygergel


Tábor Ádám ("a halkszavú költő", mint régebbi, romantikus korokban nevezték volna) egy Baudelaire-kötet címét adta a párizsi merényletekről írt szép cikkének. Ez a "fájó Párizs" cím magyar lelemény: bár az ifjú Szabó Lőrinc - Babits vigyázó segítségével - már 1920-ban lefordította a Spleen de Paris teljes szövegét - a címlapon csak ez szerepel: Rövid költemények prózában. A Spleen de Paris (lehetne: "Az életúnt Párizs") csak később kapta magyar címként a Fájó Párizs elnevezést. Némely hosszabb darabja, így épp, amit Tábor Ádám olvasott a vérengzés estéjén, nem lírai prózavers, hanem inkább feszített novellának hat. Okosan fájdalmas hangja van a halálra készülő Baudelaire-nek.

Egy másik cikk értelmesen hangsúlyozza, hogy az épp Baudelaire Spleen-jének megjelenése idején alapított Bataclan színház és mulató, meg a merényletek többi helyszíne is mind Párizs tizenegyedik kerületében van, a merénylők jó és gyilkos szimattal választották ki a környezetet: a Boulevard Voltaire és a Place de la République környéke nem a hagyományosan és szűken értelmezett "magas kulturájú" környezet, de a város egyik legélénkebb, legváltozatosabb helye, sok arab, olasz, távol-keleti kisvendéglővel és népszerű kávézóval, sörözővel. Az utóbbi évtizedekben saját kulturális élete lett.


... Rég nem jártam Párizsban, de amikor utoljára, húsz éve már, akkor éppen a tizenegyedik kerületben kaptam pár hétre kölcsönlakást, igaz, nem a fenti környéken, hanem a kerület északi végén, Belleville külváros határán. Párizs egyik leghosszabb utcája, a Rue Oberkampf ereszkedett a házból kilépve a város központja felé. 

Megbámultam a Belleville-Ménilmontant tér arab zsibvásárát, és mert jó idő volt, elindultam gyalog lefelé. Nem bántam meg: attól kezdve mindig gyalog mentem a Boulevard Voltaire-ig ereszkedő német nevű utcán, húsz harminc perc sétával máris ott voltam a kerület nyüzsgő és forgalmas központjánál. Sajnos, épp a Bataclan-ra nem emlékszem, de egy közeli másik régi nevezetesség, a Cirque d'Hiver érdekesen kerekedő és csicsásan díszített épületére igen. Akkor még cirkusz volt, tán ma is az, vagy csak a neve maradt? Húsz év nagy idő, hogy elfelejtsem.

Ez a Rue Oberkampf afféle szűk "majdnem főutca" volt, tele kisvendéglőkkel és kis boltokkal. Mai állapotával sok web-helyen lehet ismerkedni, például ITT. Ott látható a Cirque d'Hiver épülete is, mintha megújulva, s mint akkor, nekem kicsit vagy nagyon keletiesen. 

Nem látható viszont sehol, bár kerestem egy ideig, az a katalán kisvendéglő az Oberkampf talán felső részén, ahova egyszer, épp katalánsága, katalán nyelvű étlapja miatt betértem valakivel, amennyire emlékszem, jó volt. Úgy éreztem, az is jó, hogy idegenként, de már nem turistaként, aki persze Párizsban csakis a kézenfekvő párizsi dolgokra lenne kíváncsi, én a katalánokra vagyok kíváncsi, a balparton ki is szúrtam később egy kis katalán kulturális központot vagy könyvtárt: sajnos soha nem tértem be... És persze a balpartot ismertem igazán, bár még régebben laktam barátom akkori padlászobájában a polgári, nagyon jobbparti második kerület szívében is, ahol csak a padlásszobák nem polgáriak, közel a régi Operához, sőt a Tőzsdéhez is, de nem igazán voltam kíváncsi arra a kevéssé rokonszenves környékre, onnan azonnal átmetróztam a Boulevard St. Michelhez és a Latin negyedhez. 

Itt azonban, ez a már akkor is besorolhatatlan, száz méterenként megváltozó, sok új arcát mutató, leginkább kispolgári tizenegyedik kerület, ez mindennap megérte a harminc perces sétát, sőt, egyszer a Bastille-ig is levándoroltam, ami lejtős utcákon is már majdnem egy órát tartott. Nézelődve másfél órát.  Kedvencem a Boulevard Beaumarchais volt, ott egy hatalmas, tompazöld borítású portállal és kirakattal virító fotó-bolt, tele régi, antik, meg új, rozoga, meg méregdrága friss gépekkel. Aztán a híres, polgárpukkasztó és szélsőbaloldali, anarchista filmeket játszó kis mozi, az MK-Quatorze juillet, mely előtt egyik éjjel régebben bomba robbant. No lám, akkoriban is robbant, bár nagyon ritkán bomba Párizsban. Az MK a tulajdonos, Marin Karmitz rendező, producer és filmforgalmazó nevét rövidíti. A '68 után jobboldali évtized elején, talán 1973-ban alapította a mozit, mint mondtam, balos (olykor propaganda)-filmekkel. A Bastille környéke akkor tele volt kis pornó-mozikkal, ilyet viszont talán egész Párizs nem ismert. Afféle anarchista gyülekezőhelynek számított, aztán, az évtized végén szépen átalakult, az olcsó, néha ingyenes belépők megszűntek, ma azt mondanám: polgári hely. Már az anarchizmus sem a régi.

2015. november 21., szombat

Verziók

Írta: Inkabringa


Az emberek nyugalmát leginkább a világ bonyolultsága zavarja meg. A végérvényes igazságra vágyó rendet akar tenni, hogy a fekete-fehér, jó-rossz, igaz-hamis mindenki más számára is nyilvánvalóan és végképp elkülönüljön. Ebből vannak a bajok. A kizárólagos magyarázat, eszme, idea, idol megtalálása gyakran vezet fanatizmushoz, ami egy magába zárt, korlátolt érvrendszer, nem tűri a világra nyitott sokszínűséget. Ráadásul keltető helye a gyűlöletnek.

Tegyük fel, hogy van egy hatalom, ami megmondja állampolgárainak, mi a jó. Ezt azonban úgy teszi, hogy állampolgárai orruknál (netán fülüknél) fogva vezetett alattvalóknak érzik magukat. Egy felnőtt embernek ez kényelmetlen lélekállapot, mert kiszolgáltatottá teszi. Márpedig az emberi élet kiteljesedésének alapja az önrendelkezés joga. Magam dönthetek a sorsomról.

Az idei Verzió Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivál nyitófilmjének szíriai házaspárja az önrendelkezéshez való jogot mindegyszerűen szabadságnak nevezte. Szokás így is hívni. Megnyirbálását mindig, minden korban zokon vették az emberek, de csak a felvilágosodás kora óta merik hangoztatni, hogy a szabadság alapvető emberi jog. A Szíriai love story házaspárja a szabadság korlátozásának szélsőséges példáját élte meg. Bebörtönözték, megverték, válogatott módon kínozták, alázták mindkettőjüket. Szerelmük is a börtönfalak között bontakozott ki. Szabadulásuk után összeházasodtak, gyerekeik születtek és boldogan éltek. Volna. A film 2009-ben kezdődik, amikor a feleség ismét raboskodik borzalmakat átélve. Szabadulása után más utat nem látnak a közös életre (egyáltalán a túlélésre), mint a menekülést. Politikai menekültstátuszt kapnak Franciaországban. Gondolnánk, eljött a nyugalom ideje a család életében, de nem. A gyerekeik biztonságos jövőjét áldozzák fel a szülőföldjükért érzett felelősségért, vagy a szülőföldet áldozzák fel a család biztonságáért? Szétforgácsolja őket a meg nem oldottság terhe.

A szabadság nagy kincs. A Föld lakosságának többsége nagyon durva szabadság-deficitben éli le az életét. Akik olyan közegbe születtek, ahol a szabadsághoz való jogot nem illik megkérdőjelezni, azoknak is okoz gondot a megélése. Ugyanis a szabadság nem azt jelenti, hogy azt csinálok, amit akarok, hanem azt, hogy dönthetek arról, hogy mit akarok. Ez a döntés felelősséggel jár. Salvador Dalí elhíresült mondata jut eszembe: „Gyűlölöm a szabadságot, mert arra kötelez, hogy válasszak.” Ezért furcsamód azok között is, akik élhetnének szabadon, felüti a fejét az irányításra való vágy. A szabadsággal nem tudnak mit kezdeni, alig várják, hogy jöjjön valaki, aki megmondja nekik, hogy mit és hogyan gondoljanak a világ dolgairól. Így a felelősségtől, döntéstől, mérlegeléstől és főként a valóság bonyolultságától megszabadulnak. Ezzel együtt persze a szabadságtól is, de ez mellékes.
Az Öt szabály című cseh dokumentumfilm – a vártnál kisebb hatásfokkal – egy pszichológiai kísérlet révén azt próbálta bemutatni, hogyan adják meg magukat az emberek lépésről lépésre egy autoriter hatalomnak.

Néhány hete egy tévéinterjúban Nádas Péter beszélt a világ dolgairól. Nem tótumfaktumként, hanem a tévedést és tanácstalanságot is vállaló gondolkodó emberként. A világ bonyolultságának, sokrétű összefonódásának felfejtésére törekedett higgadt elfogulatlansággal és mély empátiával. Esze ágában sem volt végérvényes szentenciákat kinyilatkoztatni, amit gondolkodás nélkül tovább lehet harsogni. Ki tudja miért, engem ez a szemléletmód nyugtat meg. 

Ha a történelem az élet tanítómestere, akkor azt biztosan megtanulhattuk tőle, hogy bárki válhat féktelenül tomboló agresszorrá, ha kizárólagosan helyesnek csak a saját eszményeit tekinti. Az egyetlen igazság korlátolt gőgje, a világ sokféleségének elutasítása, a fanatizmus és a szimpla kapzsiság a fő ellensége az emberi fajnak mióta csak a világon van. Mikor milyen apokaliptikus formában üti fel a fejét.
Ez viszont azt is jelenti, hogy a romboló agresszió ellen – önös érdekein túllépve – minden egyes embernek van mit tennie.
Együtt tesszük virágzó bolygóvá vagy pokollá a Földet.




2015. november 18., szerda

"Régi Párizs főterén..."

Írta: Bikassygergel


Az új párizsi mészárlások napjaiban ez az ódon sanzon, főleg a kezdete jár a fejemben. ("Régi Párizs főterén /Áll egy bitófa, oly szerény...") Érdekes mód az interneten nem találom, mindig úgy emlékeztem, hogy az eredetit Juliette Gréco énekelte (vagy Edith Piaf? vagy Yves Montand?), de csak a magyar változatot ismerem, s mind mondom, az internet még azt sem. Így érdekes igazán.

Párizs, ahol gyakran felütöttem valamikor a sátram, és állandóan visszatértem sátrammal együtt, de végleg letelepedni soha nem tudtam, nemcsak francia, de nem-francia regényeknek is egyik fő színhelye, így magyar regényeké is. Most csak hármat mondok, bár talán a legjobbakat: Párizsi regény (Szomory Dezső), Párizsi eső (Hevesi András), Hunok Párizsban (Illyés Gyula). Mind a hármat tucatnyiszor olvastam, némely bekezdésüket fejből tudtam, szereplőik az én szereplőim lettek.

Időrendben soroltam? Nem baj: az 1900-as századfordulótól, amikor is, a nála jóval idősebb és állítólag zsarnoki Jászai Mariba szerelmesedett boldogtalan Szomory Dezső menekült Párizsba szerelme elől, az 1940-es évek közepéig (ekkor jelent meg a Hunok Párizsban, mely korábban, 1923-ban játszódik) - Párizs volt a magyar irodalom külhoni fővárosa, aztán már nem. Évekig élt a városban Márai, majd bizonyos ideig Déry Tibor, Örkény István, Németh Andor, Cs. Szabó és Tardos Tibor, néhány novellájuk felötlik bennem, de a három nagy regénynek a XX. század közepétől nem lett folytatása. Furcsa. Az 1956-os emigráció értékes folyóiratot alapított Párizsban, a Magyar Műhelyt, e lap szerkesztői pár kiváló novellát, később önéletrajzi töredékeket írtak választott városukról, de regény-remekműről nem tudok. Az 1989/90 utáni fiatal, mára középkorú prózaírók kultikus(?) városa Berlin lett, Párizs nem sokat jelent nekik, vagy ha valamit, azt nem írták meg... Azért a harmincas évekből ne felejtsem ki Márai egyik kevésbé ismert regényét (Idegen emberek), amikor először olvastam, hamar besoroltam a legjobb Párizs-könyvek közé, az elveszettség, az idegenség kiváló dokumentuma, de később - talán túl sokszor is elolvastam - kissé csökkent a varázsa. 
Akárhogy is, ma ilyen Párizs-regény sincs. Kicsit fáj, hogy Ady meg Szomory, meg Illyés után így alakult, és hogy miért, arra igazi, mély válasz nem született, tán soha nem fog kiderülni.
"Régi Párizs főterén..." - ezt folytatni szeretném, akár már a napokban.


2015. november 16., hétfő

Vissza

Írta: Inkabringa


Van olyan, hogy kiszakadunk a világból. Magunk mögött hagyjuk a nagyhatalmú online-birodalmat, és belépünk a saját életünkbe. Meghitt ünnep, különleges alkalmak egyike, amikor mindenki együtt lehet. Isten háta mögé kell menni ilyenkor, messze a perpatvaros nagybetűs élettől, kikapcsolni a kütyüket, letérni az országútról. Ez történt hétvégén.

Tegnap este szakadtak rám a világ hírei.

Képek, kommentárok, magyarázatok, viták, emlékezések, fenyegetőzések, egymásra ujjal mutogatások, áldozatok, bűnösök, bűnbakok. A Mindent Jobban Tudás Egyeteme. Félelem, gyász, riadalom, agresszió. És a legtöbb veszélyt rejtő gyűlölet. 

Hamarosan új bejegyzéssel jövünk. Addig egy tavaly ősszel írtat ajánlunk:
Szép őszünk lesz, nemde?






2015. november 7., szombat

Százéves bogár

Írta: Inkabringa


Száz éve jelent meg a modernkor legnagyobb hatású műve, Franz Kafkától Az átváltozás. Az elmúlt száz év valamennyi fontos művészeti pillanata Gregor Samsa kitinpáncéljából bújt elő. Ez a metamorfózis már olyan sokakat megihletett, hogy kedvére válogathat mindenki preferált műfajai és alkotói között.

Húsz évvel ezelőtt a skót színész és rendező, Peter Capaldi filmje nyerte az Oscar-díjat a Legjobb rövidfilm kategóriájában. A film címe: Franz Kafka’s It’s a Wonderful Life. A történet nem a művet, hanem a mű keletkezését, jobban mondva világra kínlódását meséli el. Kafka karácsonyeste papír fölé görnyed, hogy a 20. század egyik legnagyobb hatású művének mondatai megszülessenek. Aki romantikus alkotói lélekemelést remél e filmtől, csalatkoznia kell. A nagy mű születését hétköznapi zajok, idegesítő szomszédok és a szerző alkotói gyötrelmei kísérik. Abszurd humorral, ironikus víziókkal megkomponált karcosan nevetős film ez, méltó Kafka sötét humorához. (A teljes film ITT megnézhető.)

Caroline Leaf festőművész és animációs filmrendező 1977-ben készült kisfilmjének címe: The Metamorphosis of Mr. Samsa. Tengerhomok és fény együtthatásából készült animáció egy borzalmas, groteszk, nevetséges világról. 

Kafka Átváltozása a képregény-készítők fantáziáját is megmozgatta az elmúlt száz évben. A bogár-lét és az oda vezető út: ennek képre fogalmazása számos kockázatot rejt magában. Ahhoz, hogy ne váljon egysíkúvá egy jelentős mű értelmezési tartománya, nem elég az alkotói fantáziát szabadjára engedni, tág teret kell hagyni a befogadói fantáziának is. Robert Crumb Introducing Kafka (R. Crumb’s Kafka) című képregényében  David Zane Mairowitz szövegei alapján Kafka műveiből (Az átváltozás, A per, Amerika stb.) és az író életrajzának „rajzba mondásából” jött létre egy műfajában máig kultikusnak tekintett könyv.

Peter Kuper az amerikai alternatív vagy underground cartoon-szcéna elismert képviselője. Az amerikai képregény metódusait és a német expresszionizmust ötvözi műveiben. Saját bevallása szerint Robert Crumb Kafkája erősen inspirálta. Beutazta az egész világot, képregényeiben személyes tapasztalatait rajzolja meg nem kevés társadalomkritikával és éles, olykor sivító iróniával. Kafka novelláját 2004-ben adaptálta képregényre. Újragondolta és újraképzelte az emberi lét bogárrá válásának folyamatát. A metamorfózis metaforáját. ITT megtekinthető.




2015. november 2., hétfő

"Ne árnyékba temessetek!"

Írta: bikassygergel


Ma van Pasolini meggyilkolásának negyvenedik évfordulója. Régi filmemlékeinket újravetítve a halál, sőt a halálvágy motívumát még erősebben látjuk. Az egész életmű a halál jegyében született.
Hogy nem iskolai tananyag, az talán nem baj. Hogy olasz- és filmtanszakok kapuin kívül az egyetemeken sem ismerik, ez biztosan rossz. A kultúra és a filmtörténet legnagyobbjai közül való? Vagy zaklatott fél-zseni csupán?
Pier Paolo Pasolini (1922-1975)
Pasolini elsősorban költő. Költészete még filmjeinél is ismeretlenebb nálunk. Nehezíti megítélését, hogy ideológiai kérdésekben is olykor szándékosan provokálta a közvéleményt, nagyon sok kulturális vitacikket írt, számos film- és irodalmi kritikát, pamfletszerű tanulmányt: ezeket a hatvanas-hetvenes évek olasz és nyugat-európai kulturális vitáitól a paternalista óvás miatt gondosan „védett” magyar olvasó és néző nem olvashatta, ma meg talán azért nem olvassa, mert rátarti tudatlanság és peckes kulturális közöny uralkodik, netán egy új-paternalizmus korszaka jött el.

A szexualitás és a halál fenyegető mély kapcsolatban volt nála, és legsúlyosabb filmjeiben sugározni tudta ezt (Csóró, Médeia). Pasolini egy cikkében megállapítja, hogy most már a múltra is visszahat a mai „romlás” – és ez a romlás egyértelműen megnyilvánul abban is, hogy a hatalom kisajátította a szexualitást. Ezzel megszűnt szabadító jellege. Nem érdektelen gondolat, a Salo-t mindenesetre tekinthetjük e felismerés (vagy életérzés) illusztrációjának.

Gyűlölte azt, hogy gyűlöl. Több versében szerepel, hogy csak szeretni tud, máshol, kései polemikus írásaiban bevallotta, hogy gyűlöli azt az országot, melynek nyelvén ír. Talán ez vonzotta a friuli nyelvhez, majd a római dialektushoz. Élete utolsó évtizedében az írott nyelvtől menekülő képrendező volt. A beszélt nyelvet persze alkalmaznia kellett filmjeiben, de már rég a beszélők megkülönböztetésére használta.

Az írott és beszélt nyelv óriás súlyú múlttal, hagyománnyal, szabály- és szokásrendszerével a jelképek, metaforák áthatolhatatlan erdejébe hívta – mint minden írót és költőt persze. Pasolini ez ellen is fel akart lázadni, és jól tudta, hogy ha leír egy szót, a nyelv foglya marad. Lázadása végül oda vezetett, hogy „elfordult” a nyelvet művészetként használó irodalomtól.

Pasolini filmes formanyelve nyers, darabos hatást kelt: állandóan nagytotálok és közelik feleselése. Pasolininél a halál nem az élet ellentéte, nem „megszüntetése”, nem a „vége” – hanem a „célja”, „megoldása”. „Csupán a nyersanyagba ivódott fény fejezhet még ki /az ősi gyűlöletben kis ős szeretetet” – írja Világi énekek című versében.

Évekkel ezelőtt Rómában, a Pasquino téren az állványdeszkákra Pasoliniről szóló verseket ragasztottak ki meggyilkolásának évfordulóján. Aznap római szállásomon nekiestem Pasolini Történetek a Nap városából című könyvének. De nem is ez a címe, hanem az, hogy Történetek Isten városából. Reméltem, istentelen könyv. Pedig nem az. Idióta turisták szemhatárát (is) tágító polgár- (burzsoá)ellenes könyv: a másik, a láthatatlan Rómáról szól. Bár én sohasem hittem, hogy láttam a teljes várost. Ötvenes években írt, fiatalkori cikkei és novellái. A legtöbb novella a Trasteverén játszódik, a Garibaldi hídnál. Nem a mai, hanem egy másik Trasteverén, ahol verekedésre és fosztogatásra kész fiatalkorú bűnözők csoportjai állnak lesben, ahol amorális, térdig bűnben járó, de a bűn fogalmát és érzését nem ismerő, tisztaszívű kiskamaszok és nagyobb stricik élnek nyomorultul, boldogan – vagy legalább nevetve.

Van benne valami fegyelmezetten ugró romantika, és valami nagyszerű „emberlátás”. A cikkek nagy részében Róma kültelkeiről, a bádogvárosban vegetáló nyomorgókról van szó. Itt már semmi romantika nincs. Még az „idióta turisták” és a politikusok is láthatják, legalább távolról a bádogtelepek körvonalait, mondja. Monteverde, Garbatella, Prenestina, sorolja Pasolini a nyomorult és izgalmas helyeket. De '58-ban már arról ír, hogy a bádogtelepeket lebontják, és a nyomorultakat nagy és új bérkaszárnyákba költöztetik. A kötet végén egy 1973-as hosszú interjúban nagyon szomorúan arról beszél, hogy öt-hat éve Róma teljesen megváltozott, őt már egyáltalán nem érdekli, a külvárosok elvesztették jellegüket, az ott lakók is, hiszen a srácok pár perc alatt motorral bent vannak a belső területen.

A Róma és a halál egy töredék-novellaciklusának címe. Erős halálérzet. Furcsa hatást kelt ez a nagy erejű kis kötet, töredék-novelláival (inkább karcolatok) és borotvaélesen okos publicisztikáival. Fényükben az Utas és holdvilág egy polgár tudós és turista könyve.

A Campo de' Fiori éjjel kettőig zsúfolt fórum. Őt is innen temették, a Giordano Bruno-szobor alatt volt felravatalozva 1975 novemberében. Kiknek volt zsúfolt, izgatott fóruma már akkor és ma még inkább a Campo de' Fiori, és ki volt az a több ezer ember, aki őt innen kikísérte a temetőbe? Nem hiszem, hogy a kamasz lumpenek és tisztaszívű fosztogató munkanélküliek sereglete, nem annak látszanak, a filmhíradó képein sem annak látszottak, nyilvánvaló, hogy nem is azok. Az a gyanúm, hogy, bármily meghökkentően hangzik, Róma lakossága, az olasz társadalom sokkal többet és döntőbben változott 1950 óta, mint Pest.

Pasolini római csavargói beégették magukat az olasz filmbe, evidencia e hagyomány, de Pasolini utánozhatatlan érzékenysége, mellyel erkölcsi sorsdrámát teremtett a Csóró vagy a Mamma Roma suhancaival, átugorhatatlan mérce. Nanni Moretti Kedves naplóm című mozgókép-esszéjében a múlton hol gyötrődve, hol dacosan kis robogójával elltogat Pasolini meggyilkolásának helyszínére. Rácsok, elhagyott grundféle. Emlékszobrocska az olasz filmet és kultúrát felkavaró szabálytalan géniusz emlékére.

Van remény a tegnap rendkívüli értékeinek élő és alkotó hasznosítására? Pasoliniről rengeteget írtak, de csillagsúlyú hatását még mindig nem dolgozta fel az olasz kultúra. Ő a neorealizmus, Fellini és Antonioni roppant árnyában is nagy, öntörvényű filmművészetet tudott teremteni, melyben együtt munkált s hatott a fantázia, meg a fénykép realizmusa.

Pasolini már filmjei előtt megírta a római utcakölykök életrajzát.

Ragazzi di vita – szószerinti tükörfordítással „életgyerekek”. Ezek a római lumpen-kölykök vidámak, és többet énekelnek, mint a kevésbé sorsverte felnőttek.

Pedig a halál felé gyalogolnak dalolva. Pasolini irodalmi és filmes életművében nagyon nagy szerepe van az erőszakos halálnak, mégis elragadó és meggyőző, hogy a halált élettel, az élet harsogó, biológiai erejével, túlerejével szembesíti.

„Íme a lumpenosztály, mely talpig bűnbe öltözött” – mordulnánk egyet sziszegő utalással. Alkalmi segédmunkára néha ugyan vállalkoznak, de minden kölyök napi lopásból él. Hallatlanul erős életkamaszok: naponta többször átkelnek oda-vissza, nagyrészt gyalog a hatalmas területű külvárosok Rómáján. Rendőrre mindig ügyelni kell, futni, bujkálni óránként. Erejük, életkedvük végig harsog a regényen – egész a pusztulásukig.

A másik világ, a dolgozók (vagy a gyári munkások) világa villanásra sem tűnik fel. A külvilág ellenséges tömb, az öregek furcsa, Hádeszen túli árnyfigurák. Semmi tanulság-célzat, nincs regény-cselekmény sem. Kíméletlenül röhögő, a nyomort és szenvedést magukból állandóan kiéneklő, a halálig játszva fulladó, szitkozódó, vidáman-éhezve haldokló szarháziak hökkentő antiregénye az 1954-ben megjelent Utcakölykök.

Pasolini világa – életével-halálával is fémjelezte – a halál, gyilkosság, öngyilkosság, a daloló megfulladás harsány világa. Szenny és napfény. A szenny erősebb, de a napfényben fürdőzni lehet a pusztulásnak valamiféle természet adta mámorában, a biológiai lét lihegő örömében.

Pasolini a csórók rabja és a csórók mazochista áldozata.
Önarckép a levágott, szakállas férfifej, egy római utcagyerek markolja kezében, talán zsarolója, erkölcsi-testi hóhéra” – írja egyik esszéjében Cs. Szabó László, Caravaggio Dávid Góliát levágott fejével című festményéről.

Pasolini hasonlóképpen látta – és előre látta – saját halálát: egy csavargó, kültelki srác öli meg, különösen buzgó, gonosz bestialitással. Sokak szerint megtervezte önmaga halálát mindenszentek éjszakáján. Egy versében előre megírta a pontos részleteket és időpontot. Két korai filmjében nagyon mélyen és nagyon csendesen szól a halálról. A Mamma Roma végén a börtönkórházban haldoklik az angyalarcú kamasz-csavargó, a kép beállítása Mantegna híres Krisztus-festményét imitálja.

Az Accatone egyik jelenetében a Csóró azt álmodja, hogy barátai temetésre mennek. Csatlakozik hozzájuk, s kiderül, őt magát temetik. Könyörög a sírásóknak, hogy ne a kerítés melletti árnyékba, de a napos oldalra temessék. „Most már végre jó nekem is” – mondja Accattone, a csóró.