Kultúrtombolda és tengertánc! Irodalom és antropológia. Filmművészet és kortárs művészet. Orson Welles, Bunuel, Fellini, Cassavetes, Weöres Sándor, Clifford Geertz, Sol Tax és Boglár Lajos... Párizs, Róma és Lisszabon. Szajna, Tevere és Tejo. És az Andok.
Füstölgések, gondolmányok, mindenféle vidám vagy komor dühöngések az élet apró-cseprő és röhögően komoly dolgairól, amit láttunk, éreztünk, hallottunk, olvastunk. Együtt megélni és értelmezni is jobb az életet.
Százegy éves születésnapja lenne a huszadik század egyik legnagyobb sakkozójának.
Paul Keres észt nemzetiségű volt, s mivel Észtországot emberirtással egybekötve bősz kedvvel és nem ritkán megszállták külföldi hatalmak, az észt nemzeti válogatotton kívül játszott ő német (és talán legtöbbet) szovjet színekben. Minden világmestert legyőzött, nagyon sokszoros bajnok, nemzetközi tornák gyakori győztese, de a világbajnoki címet soha nem tűzhették hajtókájára (régies patetizmussal: keblére). Korcsnoj mellett Keres a legnagyobb a "mégsem világbajnokok" elitklubjában.
Blogunk nem sakkblog, de azért is emlékezek meg téli örömmel Keres világmesterről, mert kamaszkorom áram- és szénszünetes, tankoktól felszántott 56-os karácsonyán az ő német nyelven kiadott megnyitási tankönyvéből igyekeztem eltanulni néhány cseles megnyitást. Soha nem felejtem: öröm volt az éjszakában. Ne csak profi sakkversenyzők ünnepeljék!
Nyáron nyaralok, télen sakkozok, egyszerű az élet. Csakhogy nyáron is sakkozok, bár csak szabadtéren, főleg uszodák partján. Télen viszont csak bezárva, mondhatnám: "élet-bezárva" sakkozok, négy fal között. Olcsóbb, mint a bestiálisan drágává vált uszodákban sakkozni, a Lukácsba rajtam kívül kizárólag orvosi beutalós vagy külföldi vendégek járnak. Így aztán a tél nekem kedvrontó évszak ugyan, de még a fűtés ára mellett is olcsóbb, mint a napi háromezer forintos nyári uszodák. (Bérletet soha sehova elvből nem veszek, ráadásul úgy is szemérmetlenül drága volna.)
Mindezt csupán bevezetőül mondom egy száz éves jubileumhoz. Blogunk kicsit megfeledkezett a nagy észt-német-orosz sakkozó, Paul Keres századik születésnapjáról. Az észt fővárosban január elején nagy nemzetközi versenyt rendeztek emlékére. Joggal: évtizedekig a világ három legerősebb játékosa közé tartozott, bár világbajnok sohasem lett.
Paul Keres (1916-1975)
Híres, maradandó könyve a megnyitások enciklopédiája, melyet nálunk főleg NDK-kiadásban lehetett megszerezni, és egy kora őszi 1956-os napon a Május 1. mozival majdnem szemben levő antikváriumban meg is szereztem. Jókor: nemsokkal ezután rút késő őszi napok és hetek következtek, decemberben gyakori hosszú áramszünetekkel. Gyertyafény mellett kiraktam a sakktáblát, és Keres könyvéből próbáltam megnyitási fogásokat tanulni. Részben sikerrel, az úgynevezett "Porosz huszárjátékban" még ma is elég jó vagyok. A megnyitási könyv német címe (Theorie der modernen Schacheröffnungen), komolyan és mintegy garanciálisan hatott, ezzel könnyebb lesz nyerni.
A porosz huszárjátékkal szerencsétlen körülmények közt, még a könyv előtt ismerkedtem meg. A híres sakktanár, Schneider Miklós egyetlen fordulóra engem is berakott ifjúsági csapatába. Ez a Ságvári SC sokszoros bajnokcsapat volt, későbbi országos felnőtt bajnokok játszottak benne. Kilógtam közülük, első "pályára lépésemkor" egy ifj. Tajti nevű, stüszivadász kalapos, negyven-ötvenévesnek látszó figura csúnyán elintézett, épp a fent nevezett megnyitással. Egész parti alatt nem vette le a vadászkalapját. Júniusi vasárnap történt, nem volt még meg a "nagy Keres-könyvem", és Schneider mester sem tanította ezt a cseljátékot. Mert cseljáték a javából, és aki nem ismeri, hamar mehet zuhanyozni. Kiskamasz voltam, vagy tán nagyobb kamasz, de sírógörcs miatt aznap a Lukács uszodában hidegvízzel zuhanyoztam. Sokáig nem mertem Schneider mester szeme elé kerülni.
Ilyen előzmények után eső után köpönyeg volt a nagy Keres könyvéből utólag megtanulni a porosz huszárjáték hetvenöt változatát. Ma is látom magamat, amint áramszünetes sötétben, kokszfűtéses vaskályha mellett, lobogó gyertyafényben játszom a könyvből. Kertész Bandi, legjobb barátom és sakktársam Schneider mester csapatában, akkor nemrég disszidált, vele sem beszélhettem meg. Néha németül jól tudó apám segített az olvasásban, de inkább egyedül bifláztam. Éreztem titkon, hogy nem az a jó sakkozó, aki bebiflázza, hanem az, aki biflázás nélkül is szabadon érti, nekem sajnos csak biflázásra tellett.
... Brit tudósok szerint január 24. és 26. között van a tél legmélyebb pontja a szervezetünknek, kicsit eltérve a naptári számításoktól. Amíg megjön a hatalmas, túlfűtött nyár, meneküljünk a sakkhoz. Na nem a nevetséges pancser-partikhoz, mint az enyém volt ifj. Tajtival szemben, hanem az igazikhoz. A Paul Keres emlékversenyhez, vagy a világ mai legjobbjainak most zajló titáni mérkőzéseihez. Kövessük e link segítségével.
A sakk lassú szenvedélye a játékfilmek feszített
ritmusában nehezen adható vissza. A kísérleti film vagy az animáció jobban
illik hozzá.
Hatvannégy fekete-fehér kockás
táblán önálló, zárt világot lehet teremteni. Vajon e zárt játék-univerzum
mennyire alkalmas a művészetek számára? A játékfilm születése óta bajban van a
művészetek mozgóképi ábrázolásával.
Egy alkotó, de még a
film-iparosmester is csak emberekkel, élethelyzetükkel tud kezdeni valamit: a
bábokkal nem, csak a báb mozgatóival. A kísérleti művészet igen: futurista
formák képversekben, absztrakt fényformák tánca? Mindez illik a sakkhoz.
A történetet elbeszélő művészet
nem tud a sakkozók csendjével mit kezdeni.
A sakkszenvedély nagyon ritkán
vegyül vagyonszerzési vággyal. Minden más játék, hát még a kártya, pénzt ígér. A
kártyaasztal nagy, bűnös szenvedélyek lobbanásának izgalmas helyszíne.
Ehhez képest két sakkozó némán:
feszült szembenállás ez, de valahogy mintha „önbezárva”.
Mit közvetítsen a sakkjátékból a
mozivászon? Miért fontos, hogy egy kockával odább a gyalog nem üthető? Az
önmagába zárt sakkjáték átélésére kevesebb néző – és ábrázolására még kevesebb
alkotó születik.
A sakk minimális ismerete nélkül
a néző unalomtól sújtva ül a helyén. Ha szenvedély is a sakk, a tábla mellett,
játék közben látványtalan szenvedély.
Moziban külsődleges eszközökkel
hitetnék el. Ha képződik is valamiféle sakk-őrület, az akaratlanul groteszkebb
és kimódoltabb lesz, mint a zajos kártyaszenvedély.
A fekete-fehér vizuális játéka.
A rács-szerkezet, a fény-árnyék kettőssége, ez filmművészet volna. (Érdekes és
tehetséges példája Kósa Ferenc főiskolai vizsgafilmje, ahol egy rab a cella
padlójára vetülő rácskockákon sakkozik.)
A kísérleti film világa ez. René
Clair dadaista remeklésében (Felvonásköz, 1923) Duchamp és Man Ray
sakkozik egy magas erkélyen, míg esőzuhatag söpri le a táblát.
Duchamp maga is versenysakkozó
volt, a francia olimpiai csapatban a mi Maróczynk ellenfele. Duchamp Hans Richterrel
közösen, Cocteau-val harmadikként próbálkozott fényművészetet alkotni 64
kockával. (Fényszonáták 64 kockára).
Richter és Duchamp valakinek a
hátára ragasztott sakktáblán játszik, aztán ez a „sakkember” és játékostársai
az utcán, majd lépcsőn haladnak.
Duchamp életében két drog volt,
a festés és a sakk. Még a hatvanas években is versenyzett, s egy híres fotóján talpig
meztelen nő a táblánál, vele mérkőzik (Pasadenai Modern Múzeum, 1963).
A magyar Erkel Ferencen kívül
csak Duchamp nagy alkotó és egyszersmind a maga kora élversenyzője – később a
spanyol drámaíró Arrabal francia versenysakkozó lett, de nem világmester: Duchamp
és Erkel viszont országának első számú művésze és sakkozója.
„A sakk a csend művészete” – mondja Duchamp.
Gyorsan egy későbbi példát: Yoko
Ono szellemes ötlete: a „megnyugtató parti” – mindkét fél fehér figurákkal
játszik.
Moholy-Nagy életműve rémlik fel:
budapesti életmű-kiállításán nem találtunk sakk-művet, pedig foglalkoztatta...
Ha már a Bauhausban nem, legalább később, Chicagóban: Richard Filipowskit,
költő-iparművészt megkérte, tervezzen egy Bauhaus hagyományokhoz méltó
sakk-készletet.
A hagyományos, cselekményre és
külső fordulatokra épülő mai nagyjátékfilmek eleve vesztes terepre tévednek.
Aki magára a királyi játékra
kíváncsi ezekben a történetet agyaló fikciókban, nagyon rosszul jár. A
sakkértőt talán joggal bosszantja, ha (mint a legtöbb sakk-játékfilmben)
villámgyorsan, másodpercenként lépnek, ha hatást fokozva rángatóznak, időnként
bukfenceznek egy világbajnoki döntőn, de legalább a játék szabályait ne
csúfolnák időnként a bábuk elhelyezésével, hibás mozgatásával. Apróság, de
tilos odafigyelnünk?
Bergman egyik legjobb,
legerősebb opusza A hetedik pecsét. Ellenfelünk itt
maga a Halál, aki elegánsan, korrektül, udvariasan viselkedik halandó
ellenfelével. Felmerül, fekete vagy fehér színekkel játsszunk a Halál ellen?
És máris többről van szó: ha az
életet modellezzünk, a kezdőlépés a Halálé. Vagy ellenkezőleg? Hiszen a fehér
bábuk kezdenek, a fekete (a Halál színe) csak válaszol a születésre – válaszol,
és győz. Mindig, és törvényszerűen? Akkor viszont mélyen sportszerűtlen ez a
fekete színekben versenyző Kaszás… hacsak mégis másról van szó, mint
sakkjátszmáról. (Bergman egyébként egy középkori templomi freskó ihletésére bontotta
ki, a festő beszélő neve Albertus Pictor).
Lehet, hogy nem a táblát kell
figyelnünk. Íme, egy másik freskó: Satyajit Ray: A sakkjátékosok.
A sakk – eredendően lassú
ritmusát – sugározza: a filmje is tempós, ráérős. Satyajit Ray közel hozza azt
a kultúrát, az indiait, melyből maga a sakk született.
Mer lassú lenni, mer hallgatag
lenni.
A hosszú évek óta csak egymással
játszó indus középnemesek kertje mögött elvonul a megszálló angol hadsereg, s
ők alig figyelnek oda. De, amikor értesülnek, hogy a nyugati szabályok szerint
gyorsabban szokás játszani – ezen felháborodnak.
Satyajit Ray filmje népmesei
ízű, gazdag szövésű, epikus ritmusú.
Nem sok sakk-remeklést ismer a
cselekményes, történetmondó fikciós film. A kísérleti filmek szabadon képszárnyaló
műfaja látszik sakk-képesebbnek. Számtalan remekmű-gyanús képsort kínál a
kísérleti, fényjáték, animációs film.
Orosz István, a magyar grafika
és mozgó animáció egyik legjelentősebb alkotója gazdag munkásságának egyik
legjobb darabját alkotta meg egy Lenin-sakkparti rajzfilmre vitelével.
Orosz szellemes és villózó
filmgrafikája felülírja a politikai és a sport-érdekességet, miközben lépésről
lépésre hű marad a lejegyzett partihoz.
A kiinduló fotó retusálásai
ellenére hiteles: Gorkij capri villájának kertjében játszik a „tornyos homlokú”
Iljics a párt legnagyobb ideológusával, Bogdanovval, akit később ő maga szorított
ki pártból és ideológiából.
A kibicek közül Gorkij
hórihorgas alakja igazán feltűnő. Annyira, hogy később az egész partit Lenin és
Gorkij játszmájaként tették közzé. Különböző játékosoknak tulajdonítva, ma is
szerepel jobb lexikonokban.
Ezt a partit amatőrök nem
játszhatták: versenyparti-színvonala van. Sem Iljics, sem Bogdanov, sem Gorkij
nem játszhatta – valószínűleg a korai Aljechin-partik közül való.
Orosz István bravúros
szemszög-váltással irányítja a játszmát, ráközelítései a bábokra, a táblákra,
és a vereségét elismerni képtelen Tornyos homlokúra – meg az egész film nagyon
feszes ritmusa a sakkhoz alig értőknek is érdekessé teszik a filmet.
A játszma végén valaki
felborítja a táblát (vajon ki?): hát hiszen ez illik a világmegváltó
radikalizmushoz!
„Bravúrstikli” – ez a
sakk-szlengben sem ismeretlen műszó dicséret is, finom bírálat is. Orosz filmje
bravúros, igazi animációs remeklés, gazdag képi tartalommal. Stiklit a
táblát felborító vesztes követett el. Napóleon is megtette még régebben.
Könnyen tehették: sem a sakk,
sem a művészet nem kerülhetett másképp a hatalmukba.
