Varázslat egy hétköznapon - Cimbiózis

 Írta: Inkabringa

A Kobuci kert egy nyári találkozóhely Óbudán, ahol ehetünk, ihatunk, és különféle koncerteket hallgathatunk. A szórakozóhely a nevét a kolbászos buci szóösszevonásából kapta. A kobuci kedvelt darabja az étlapjuknak, kapható vegán változatban is. Ezt csak azért írom ide, hogy érzékeltessem, milyen hétköznapiságokból lehet elérkezni a varázslatig.

A hét egyik hétköznapi munkanapjának hétköznapi estéjén egy baráti csevegésre, kobucizásra, fröccsözésre és zenehallgatásra toppantam be a Kobuciba. Szanaszét gurult figyelemmel értünk oda, ettünk-ittunk, diskuráltunk. Teljesen és totálisan hétköznapi nyári este volt ez. Habár a mai szerterohanó világban egy ráérős baráti találkozás is a varázslatok közé tartozik.

Kobuci kert

Aztán elkezdődött a koncert. Lukács Miklós és a Cimbiózis. Egy jazztrió: Lukács Miklós (cimbalom), Orbán György (nagybőgő), Baló István (dob). (ITT egy ízelítő, mire képesek ők együtt.) Sokszor hallottam már őket, együtt és külön-külön is, koncerten és lemezen. Lukács Miklóst és Baló Istvánt Dresch Mihály, Orbán Györgyöt Tóth Viktor jazzformációi révén ismertem meg. Ahogy ez a jazzistákra jellemző, összevissza keverednek más muzsikusokkal szerte a világból, mindenféle érdekes és izgalmas formációkban vesznek részt.

Nincsenek műfaji korlátaim, egyáltalán nem szeretem ízlésketrecekbe zárni magam, másoktól még kevésbé fogadom el, ha műfaji határok közé akarnak kényszeríteni. A blogban írtam már popzenéről és kortárs zenéről, klasszikusról és modernről. A zene úgy, ahogy van csodálatos, és ahogy már többször említettem, a zene az egyetlen mentsége, és egyben vitathatatlan értéke az emberiségnek, minden ostobaságával és otrombaságával szemben.  

Én azok közé tartozom, akik nagyon szeretik a jazzt. Még általános iskolás voltam, amikor az egyik unokabátyám révén kinyílt előttem ez a csodálatos világ. Minden zenei műfajnak megadom az elvárt megbecsülést, és hallgatom is mindegyiket, legyen az magaskultúra vagy szórakoztatás, mainstream vagy underground. Képviselhetik a lazulást vagy a lázadást, az életörömöt vagy a világfájdalmat, a kellemest vagy a nyers erőt.

De számomra a jazz az egyetlen zenei műfaj, ami a szabadságot jelképezi.

A jazz olyan műfaj, ahol megtanuljuk érteni és értékelni a szabadságot, átéljük, hogy az nem hullik csak úgy az ölünkbe, mert a szabadság egy figyelmes, és másokra is odafigyelő folyamat eredménye. A jazz improvizációra és a zenészek közötti együttműködésre alapul. Ebben az értelemben tökéletes névválasztás a szimbiózisra utaló Cimbiózis. A jazzkoncerten a közönség előtt és a közönséggel együtt születik meg az improvizáció. Úgy szárnyalnak a zenészek és a hangszerek, hogy a többi zenésznek és hangszernek is utat engednek a szárnyalásra. Lehetséges, hogy a jazz az egyetlen demokratikus műfaj? És talán a legbarátságosabb is, mert minden zenei műfajjal képes kooperálni. Az biztos, hogy a jazz nem ásatag, nagyon is naprakész, a zenei folyamatokat nyomon követő műfaj, az ember világra adott reflexióinak egyik legérdekesebb formája. 

Lukács Miklóst a Dresch Quartetben hallottam először. Lenyűgözött, megbabonázott, elvarázsolt. Hangszere a cimbalom, amit a jazzbe ő és Balogh Kálmán vezetett be. Bámulatos mesterműveket hoztak létre. A cimbalom a jazz-improvizációk egyenértékű hangszerévé vált. Lukács Miklósnak elévülhetetlen érdemei vannak a cimbalom műfaji kereteinek kitágításában. A cimbalom világhírű képviselőjévé vált és világhírűvé tette a hangszert is.

Lukács Miklós

Egyik barátunk néhány éve rábízta a kisfiára, hogy milyen hangszert tanuljon, mert így nem kényszerként, hanem örömként éli majd meg a zenélést. Kipróbálhatta egy zeneiskolai nyílt napon a hangszereket. Ő minden kétely nélkül a cimbalmot választotta. Semmilyen előzménye nincs a családban a cimbalomnak és egyéb hangszereknek sem, de ő boldog odaadással tanulja.

A cimbalomnak tehát eredeti vonzereje van. És aki kételkedik ebben, az hallgassa Lukács Miklós felvételeit. (Például ITT) Minden bizonnyal a barátunk kisfia már járás- és beszédtanulás közben is sokszor hallotta az ő cimbalomjátékát.

A jazznek az improvizáció miatt elengedhetetlen élettere az élőzene, a koncert. Ilyenkor varázslatok születnek. Így történt ezen az augusztusi hétköznapon is. Kisétált a színpadra szerényen, minden csinnadratta és felhajtás nélkül három zenész, akik hangszerükből azt is kihozzák, amire eddig nem is gondoltunk. Egyvégtében játszottak egy komplex zeneművet, ami tökéletesen vegyítette a partitúrát és az abból induló improvizációkat, a kortárs zenét, a jazzt és egyéb műfajokat. Gyönyörű volt és izgalmas.

A közönség elbűvölten hallgatta. Belemélyedtünk a zenéjük világába. Követtük őket, vettük a kanyarokat. Nem könnyen befogadható slágerzene, de mégis felszabadító és varázslatos. Amikor vége lett, valaki felkiáltott a közönség soraiból: „Ezt kérjük még egyszer!” Lukács Miklós visszakérdezett: „Elölről?” Igen, még egyszer, újra, elölről végighallgattuk volna.

Olyan varázslat volt ez a koncert, ami mindörökre velünk marad. Sok ilyen élményt adtak ők már a közönségnek. A Kobuci picinyke színpadán, akkor és ott, minden látványos showelem nélkül varázslat történt.

Manapság mindenhonnan azt sulykolják, hogy menten szétesik a világ. És valóban, borzalmak történnek körülöttünk. Aztán jön egy ilyen koncertélmény. Minden felhajtás nélkül megszületik az ember legszebb ajándéka, amit ennek a világnak adhat: a zene.  

Amíg ilyen zenére képes az ember, van helye a világban. Amíg ilyen zene létezik, addig nem eshet szét a világ.

Kapcsolódó korábbi bejegyzés:

Legyen nekünk jazz

Mechwart tér, Mechwart Liget

Írta: BikassyGergely

Életem egy része (ha nem túl patetikus így), a Mechwart téren telt. Szürkébben: szabadidőm nagy része. S mivel sok szabadidőm volt, sok-sok időt töltöttem a Mechwart téren. Gyerekként rohangáltunk csak inkább, kamaszként, közel a Rákóczi Gimnázium, lődörögtünk inkább, egyetemistaként alig emlékszem, akkor másfele vitt utam. Pedig a Mártírok útja felé eső lenti részen, az újjáépített, tragikus sorsú híres Regent-ház oldalában levő Európa-presszó ismert hely volt. Alig jártam bent. Csak később tudtam meg, hogy a legnagyobb magyar filmesztéta (akinek írásain nevelkedtem), Hevesy Iván törzshelyének számított. Ha ezt tudtam volna!... 

Regent-ház

Az akkori Mechwart tér, mai állapotához képest elhanyagolt, elég csúnya volt. Poros ösvények, kevés fa. Pad talán több mint most, de naptól védő bokrok és fák nélkül Szahara. Egy időben a Statisztika Könyvtár felőli salakos részén betonpadok és betonasztalok: néha sakkoztam ott. Ritkán. Erre is a Városmajor volt az igazi. Egyébként is: a Marczibányi tér és a Ganz gyár környékéről az ott lakóknak minden út a Moszkva tér felé vezetett... Csodálkoztam volna, ha akkor valaki azt jósolja: felnőtt életem nagyrészében a Mechwart tér lesz mindennapi állomásom.

Mechwart tér és Rózsadomb 1909 körül

Most nézegetem a Fortepan és egyéb források régi fotóit. Elképesztő az 1909-es kis-nagy dzsungel, majd az 1945-ös, Berlin-szerűen szétbombázott romhalmaz. 

Mechwart tér 1945-ben (Fortepan)

Elképesztő minden régebbi fotó: a Tanácsháza (Önkormányzat) építése, 1951: itt minden II. kerületi lakos járt és jár persze. Előtte Buda egyik legnagyobb lépcsősora. Leérve a hatvanas években feltűnő volt két hatalmas fa, kicsit útban a lépcsőkhöz: az egyik "hatalmas Császárfa" - olvasom most. Nem ismerem a császárfákat. Mindkettőt kivágták a 2010-es átalakításkor.

Mechwart tér 1969-ben (Fortepan)

A két nagy fa kivágását bántam, sőt dühített. Meg a fönti részen mintha kevés volna a pad. Ezen kívül azonban minden sokkal szebb, sőt, mondanám: "lakhatóbb" lett. Elképesztő két lenti virágoskert, és szépen működő nagy szökőkút, és jóval több árnyékos hely kánikulai napokra, mint azelőtt. A fönti sétányon, a lépcsőtől balra és jobbra három-három akkor ültetett nyárfa zöldel. Mára tekintélyes nagyságúak, barátságosan védelmeznek kánikulai forróságban. Lejjebb akad egy szelídgesztenye fa is.

Meg sokféle fa, lent és fent. Az Önkormányzat épülete mögött is vannak. Nem annyi, mint a római Villa Torlonia hatalmas parkjában, de Budapest kősivatagának nagyszerű búvóhelye ez a Liget. Egyszer mókust is láttam fára iramodni. Leginkább mégis azt a három tízéves nyárfát szeretem. Kívánom, ne csak az élesen szembe tűző vérforró naptól, hanem minden rémületes bajtól óvjanak meg. Mindenkit. 

Szun Vu-kung szeme

Írta: Inkabringa

Javaslom, ne csak az abszurd kis hazánkban ránk erőltetett szemellenzős perspektívából, hanem egy másik nézőpontból is vizsgáljuk meg a ’migráció’ szót. Van ennek egy világszerte megfigyelhető válfaja, ezt a társadalomtudományi szakirodalom úgy hívja, hogy ’szabadidős migráció’, hétköznapi nyelven ’turizmus’. A „turizmus egy olyan interszektorális jelenség, amelynek lényegi elemét az egyén élményszerzéssel és szolgáltatások igénybevételével együtt járó környezetváltozása képezi”. Nos, ez korrekt definíció. 

Magunk között bevallhatjuk, hogy ha van a sáskajáráshoz hasonlítható megjelenési formája a migrációnak, a turizmus mindenképp az. Mert ahogy egy turista tud csörtetni, úgy nem tud más senki. És ezért bizony Európa, Észak-Amerika és a világ egyéb tehetősebb pontjain fellelhető országok (pl. Japán), nagyjából a Föld lakosságának 20%-a a felelős. A szabadidős migrációnak gazdag antropológiai szakirodalma van és most ennek jegyzékét kellene közreadnom, de nem teszem, mert ugyan ki olvas ebben az országban társadalomtudományi tanulmányokat?

Jól ismert turizmuskutatói fogalom a 4S (sun, sand, sea, sex), amely a napfényhiányos országok tehetős lakóit csábítja a napfényben gazdag, ám egyéb tekintetben rendkívül szegény országokba. Ez a leginkább elterjedt célja a turizmusnak. Süssön a nap, de ne legyen túl meleg, hullámozzon a tenger, de ne háborogjon, a bennszülötteket meg lehetőleg távirányítóval lehessen szabályozni, hogy óhajtjuk-e őket megtekinteni saját életközegükben, vagy beérjük azzal, ha a helyi nyomortól leválasztott luxus turistagettónkban kiszolgálnak minket. Japánban már külön szolgáltatói szektor alapult az Ausztráliába és Hawaira irányuló golfturizmusra. Gondolnánk, hogy a golfhoz elég egy nagy zöld gyep, de a társadalmi státusz szempontjából nem mindegy, hogy az hol van.

A turisták pénzért élményt szereznek, és a bolygó legkülönbözőbb pontjain bukkannak fel. Van, ahol már elviselhetetlen a hömpölygésük. Velencének bevallottan elege van a turistákból. Az Akropolisz kövei úgy elkoptak, annyira csúsznak, hogy a dupla Axelt is gyakorolhatnánk egy műkorcsolya versenyre. A Machu Picchun már tilos enni, inni, szelfizni és még menni sem akármikor és akármiben lehet, mert a napi több ezer turista néhány év alatt több kárt tett benne, mint a megelőző hosszú évszázadok. Az inkák ősi szentélyének addig volt jó, amíg a dzsungel bújtatta.

Kínos, hogy a világ jól szituált, civilizált fertálya teleszemeteli, letapossa, letöri, szétrúgja, felzabálja az anyatermészet és az emberi kultúra csodáit. Igazi barbár hordaként képesek viselkedni a turistává váló cizellált civilizáltak, a szabadidős migránsok. Miközben az is igaz, hogy a pénzük nagyon is jól jön a világ szegényebb 80%-ának, mert jóformán nincs is más bevételük sok helyen, mint hogy tűrik és szolgálják a turisták mohó trappolását. Félreértés ne essék, az utazás nagyon jó dolog. Jó, hogy láthatjuk ezt a szép bolygót és azt is, hogy az ember milyen gyönyörű csodákat képes teremteni. A turizmus tehát jó, de a tömegessé válása sok gondot okoz. Ha okosan és a helyi viszonyokhoz, a helyiek kedvére téve űzzük, kölcsönös épülésünkre szolgálhat, ellenkező esetben a vandál pusztító kategóriájába kerülünk. 

„Szép az, amit szépen csinálnak, és rút, amit rútul” – Platónnak ez a mondata az élet minden területére érvényes, még a turizmusra is. Úgy utazni, hogy egy madárkányi lábnyomot hagyjunk csak magunk után és ne füstölgő romhalmazokat. Weöres Sándor írta, „a madár elszáll, a gally utána kiegyenesül”: úgy hiszem, turistaként, utazóként, sőt emberként is, csakis így, ilyen szép szelíden érdemes élni.

Ez az ország a teljes abnormalitásba süllyedt, de úgy érzem, az egész kontinenssel van valami baj. Európának mindig volt egy fennhéjázó, finnyáskodó, élveteg jellemvonása. Csakhogy volt Szókratésze és Voltaire-e is, és még sok más csodája: a széles látókörű, invenciózus gondolkodásra való hajlama. A 21. századi Európa a világ egyik legkényelmesebb helye, de egyelőre csak a fennhéjázó, finnyáskodó, élveteg oldalát mutatja, Szókratész és Voltaire nélkül. Szerencsére vannak olyanok, akikben érzem, hogy törekszenek valami jobbra, teljesebbre, nem érik be a konzumsablonokkal. Ez végtelenül megnyugtat és bizalmat ad. Talán nem habzsoltuk fel minden európai hagyományunkat.

A svéd Négyzet című film sok tekintetben rezonált a fenti kétségeimre. Nemrég voltam egy kiállításmegnyitón, egy igazi underground helyen, messze a kirakatba tett honi közízléstől. Nem volt megnyitó beszéd, de létráról aranyszínű konfettit szórtak a belépők fejére és mindenkinek jutott egy pohár bor. A kiállítótérben a fehér papírvászonra vágott ujjnyi résen benézve egy majomfejet látunk, a szeme helyén tükörlap. Ha belenézünk, a saját szemünk néz vissza a majomfejből. Nagyon mulatságos. Utalás ez a 16. században megírt kínai Majomkirályra, akinek a történet szerint egy bölcs a Szun Vu-kung nevet adta, vagyis ’A Világ Hiúságára Ráébredt Majom’. Ebbe a tükörbe az országnak, Európának és a világ jólétben élő 20%-ának is bele kellene nézni. Legalább az öniróniánkat ne veszítsük el.

Néha úgy érzem, nem csak az országtól, hanem a kontinenstől is el kellene kicsit távolodni. Kézenfekvő lenne Izland, ami már nem a masszív Európa, de nem is a világ végén van. Akik jártak ott, azt mondják, gyönyörű ország. Ott élnék, távol a hazám és Európa zajától, amíg össze nem fagyok a hidegben és hasra nem esek a sötétben. Vagy az Andok. Ahol a fehér euro-atlanti turisták az indiánokkal cipeltetik a csomagjaikat és olykor saját magukat is. Ha az Andokban egy kecsua olyan szemmel nézne rám, ahogy egy turistára szokott, a Föld magmájáig süllyednék a szégyentől. Ez az egyetlen hely, ahova semmiképp sem mennék turistaként. Mi más is lehetnék én az Andokban? Egy fehér európai migráns.