Végh György lírikus első száz éve

Írta: BikassyGergely

"Aporkai Végh György" - fiatal korában ezt a nevet akarta íróként használni. Az 1919 augusztusában, száz éve született Végh György nevét ma már csak a verseire, és kiváló spanyol műfordításaira még mindig szeretettel gondoló és emlékező (talán kevés számú) olvasók ismerik. Nem biztos, hogy a magyar irodalom örökre elfeledte: én bízom benne, hogy nem - lírája és műfordításai ma is frissek.

Végh György (1919-1982)

Törvényen kívüli születésével, nevelőszülőkkel, állítólagos grófi apával, sokáig "köztes", félparaszti,  és polgári neveltetésével nem volt könnyű sorsa. Anyját nem ismerte - még felnőtt korában is a Felvidékre indult (Aporka), hogy legalább emlékét megismerje, ez sem sikerült. Úgy gondolom, ennél a fájdalomnál kevés lehet gyötrőbb, nem folytatom. Groteszk és hihetetlen módon a csehszlovák államtól valami papírt is kapott, hogy édesanyja soha nem létezett, Ilyet nem lehet kitalálni. Minden benne van Mostoha éveim című önéletrajzi kötetében, lapozzuk fel.

"Modern Orfeusz" volt címe 1960-as, első műfordítás-kötetének. Bár nagyon fiatalon megjelent egy verseskönyve (Havas éjszakák, 1940), úgy-ahogy az ötvenes évek végétől, a hatvanas évek elejétől fogadta el (ha egyáltalán) az irodalmi élet - Végh György fiatalon, majd egész életében modern Orfeusznak tekintette önmagát, teljes joggal. A szó igazi értelmében persze "irodalmi élet" a pártirányítású kultúrában nem létezik. Végh  baráti és költői társasága füstös kis eszpresszókban, megtűrt, majd megszűnő folyóiratok előszobáiban tanyázott. Semmi közösséget nem éreztek a fennálló államhatalommal. Közeli barátja volt Mándy Iván: alkatuk és írói rokonságuk teremtette meg ezt a barátságot, mely aztán, inkább Mándy hibájából (ha van ilyen) hirtelen és véglegesen megtört.

Bár e rövid megemlékezésben magam is többször lírikusnak és költőnek nevezem - mi másnak? - én prózáját ismertem meg előbb. Hogy fokozzam a furcsaságokat, olyan prózai és nem verses könyvének lettem csodálója, amit valóban senki sem ismer -  csak egyszer jelent meg, soha nem lett új kiadása 1942 után. Ez a hasonlíthatatlan szellemi kalandregény (intellektuális pikareszk?) az új utakra sokáig oly ritkán tévedő modern magyar próza egyik őse lehetne, ha persze valaki ismerné. Aguste Corbeille csudálatos kalandjai a címe. Keserű iróniája a sorsnak (?) költői utókornak (?), hogy a rendszerváltás után és új, elfeledett és félig elfeledett értékeket buzgón szimatoló száz és száz két hétig, két hónapig, két évig vagy már húsz éve létező újabb könyvkiadó egyike sem bukkant rá. Ez a könyv páratlan remekmű: megint csak mesebeli fordulat lehetne, ha végre felfedezik. Ha nem, legyek büszke (magánbüszke?) arra, hogy valamikor egyetemista koromban véletlenül ráakadtam - bár az már nem véletlen, hogy azonnal és véglegesen magas polcra tettem, a legmagasabbra.

Önvallomásos önéletrajzi trilógiája, hinnénk, elég jó időben, 1981-ben jelent meg, de akkor sem lett olyan nagy visszhangja, amilyent megérdemelt volna. Öt évvel később, a folytatásának tekinthető Gonosz angyalnak sem. Egy tehetségét soha elfogadtatni nem tudó önsorsrontó poéta mondja el bennük dúlt, köz- és költői meg magánéletbeli viszontagságait. Mindig mély bugyrokba bocsátkozott, talán úgy érezte, ott van otthon, ha már az ország, melynek szülötte, szintén mély bugyrokba került. Szerelmi megpróbáltatásai már a legedzettebb mazochistáknak is sok volna - ő ezeket is túlélte, költői tehetsége gazdagodott velük. A sors és az élet tud azonban vigasztalni: végső élettársával boldog volt. Takács Mártát - később előadóművész lett - az érettségi másnapján, a lány szüleinek ellenzésével romantikusan "megszöktette". Persze ez is csak egyszerűsítve és talán bután mondható "romantikus szöktetésnek". Vagy mégis? Egy rádióbeszélgetésben Takács Márta nemrég elevenítette fel férje, Végh György emlékét. Természetes, józan szeretet szólt a hangjából.

Takács Mártával csak egyszer találkoztam, a Szigligeti Alkotóházban, ahova ő legtöbbször Székely Magdával és Gergely Ágnessel együtt érkezett, mindig májusban. Mivel alig voltak vendégek, valahogy rám is odafigyeltek... S ha már ily módon személyes találkozások emlékei is elém sodródnak, nem hallgatnám el egy vagy két találkozásomat Végh Györggyel. A költőnek volt egy (vagy több) furcsa sajátossága, szememben szinte legendája. Fóbiásan félt az influenzától és torokfájástól - ezért a legenda szerint nyári melegben is télikabátban járt. Találkoztunk, augusztus lehetett, és természetesen, ahogy vártam, sötét télikabátot viselt, vastag, piros sállal. De olyan természetesen és magától értetődően, hogy bennem fel sem merült, másfajta öltözékben is lehetne.

Bevallom, gyerekkorom óta nagyon sokszor megfájdult a torkom. De nem ezért éreztem rokonszenvet iránta, hanem költészete és regényei miatt: Aporkai Végh György. Azoknak veszteség, akik elfelejtették.

Mándy Iván ősze

Írta: bikassygergel


Mándy Iván a halála előtti napon egy Buster Keaton-vetítés után – erre többen is emlékeznek, akikkel ott kezet fogott – így szólt: „Bustert látni, és meghalni.” Halálának hírét két nappal később mondta be a rádió. Álmában halt meg. Holnap lesz húsz éve.

Mándy Iván (1918-1995)

Álom – az egész modern magyar irodalomban Krúdy és Szép Ernő mellett Mándynál a leggyakoribb szó, és talán életművének kulcsa is itt keresendő: éberálmok, vagy ahogy ironikusan maga nevezte: egy „délutáni alvó” álomképei.

Mándy és a film. Kettős játékról van szó, termékeny kölcsönhatásról.

Mándy Iván filmtárgyú novellái, könyvei – a Régi idők mozija meg a Zsámboky mozija – és azok a filmek, melyek könyveiből készültek. Oda-vissza: afféle közlekedő edényrendszerről van szó. A Mándy-próza két szülője az Álom és a Film, de Mándy prózája is változtatott valamit a magyar filmen. A rendezőknek viszont nyilván olvasni kellett a Mándy Iván-novellákat.

Fiatal rendezőként, jóval az ismert „nagyfilmeket” megelőzve próbálkoztak némely novellájával: Szomjas György a Diákszerelemből készített vizsgafilmet. Ebben megszakad a vetítés, és Dayka Margit mint jegyszedőnő felmegy a vászon elé, hogy elmesélje, amire jegyet vettek, de másként meséli: a néni meg a nézők képzelete csapongva odavetül a vászonra.

Mándy szerepelt is filmben: orvost játszott Szabó István Szerelmesfilmjében, majd bizonyos „Pistát” alakított a Tűzoltó utca 25.-ben – s még azok előtt Elek Judit egyik rövidfilmjében, a Találkozásban a főszerepet játszott, egy házassági hirdetés-feladó férfit. Úgy emlékszem, rejtett kamera kísérte őt s a be nem avatott, a hirdetésre valóban jelentkező „civil” partnernőjét. (Ha tévedek: csak a filmet dicséri.)

Hol bólintva, hol rosszallva hamar észrevették, hogy Mándy figurái kimaradtak a történelemből. Inkább rosszallva mondták, pedig durva, hamisító egyszerűsítés. Nem maradhattak ki szegények: a történelem csizmája alá kerültek… nem, nem, inkább a papucsa alá, ott sem túl természetes az élet.

A Sziget a szárazföldön, Elek Judit  munkája az első hiteles Mándy-film, 1968-ból. „Sziget a történelem közepén”, mondhatnánk: szélvédett „polgári lakás”, benne egy törékeny idős hölggyel. Ez aztán példás magántörténelemnek látszik. Elek Judit filmje szép csendesen – még ha nem vettük észre is – nyitva hagyta a lakás ablakát a csizmás-papucsos Történelemnek, mint valami lopakodó gyilkosnak, aki nem tűrheti a békés magántörténelmet.

Aki nem akarja minden színét meglátni, kamasz-történelemnek, gyerekfilmnek láthatja a Locsolókocsit is, Kézdi-Kovács Zsolt saját pályáján belül is rokontalan filmjét. „Labda-tér” – írtam fel egy fecnire akkor a vetítés sötétjében. Labda-teresek a nagy bérház-udvarok, a gangok, a pincék, a labirintusok, és labdateresek a képzelet előhívta vágyképek idegenlégiók vonulásáról, várostromról, mely félig a bérház folyosóiba torkollik tevéstül és házmesterestül.

Ma már létezik többféle „magyar 12”, de kíváncsi volnék a tizenkét legemlékezetesebb magyar filmhősre is. Régebbről egy Kabos-figura, nyilván. Hanem a hatvanas évektől? Latinovits Szindbádja örök magyar bajnok. Makk Károly Szerelem című filmjében Darvas Lili anya-alakja. Mellettük, mögöttük alig idéződik fel bárki is. Sándor Pál „mosodása” igen. A magyar filmművészet legendás, halhatatlan, legnagyobb figurái között talán Minarik Ede az első, a „primus inter pares”, bár futballcsapata nem lett soha első.

Elég sok idő eltelt már a Régi idők focija óta, stílusok változtak, a magyar film alig hasonlít akkori önmagához (a magyar futball meg már a futballra sem hasonlít) – de Sándor Pálnak ez a filmje maradandónak látszik. Mi a titka? Garas Dezső – először is. Garas nem Csempe Pempét játszik, hanem Minarik Ede mosodást, és ez azért nem ugyanaz a figura, ezt már nem Mándy, hanem a film írója és rendezője találta ki, teremtette meg. Csakhogy Mándy után szabadon.

Meggondolandó Mándy világának mitikus hitelessége. Ez első hallásra abszurdum: a mítosz is valamiképp tágas, hatalmas, gigantikus, rossz esetben puffatag, mennydörgő, messze zengő, barokk… Amilyen Mándy világa egyáltalán nem… Akárhogy is, Mándy összekapcsolta a futball mítoszát a régi idők mozijának történelem szaggatta mítoszával. 

Heinrich Böll írta a legtalálóbb és igazán lényeglátó szöveget a Pálya szélénről: „Fikció mindez, avagy annak ellentéte? Mindkettő, egy olyan ember története, aki a kabátjában lakik, és éjszakánként Habácsné pincéjében a szárítókötélen lóg. Akinek semmi se sikerült. ’Kisember’ lenne? Korábban ebből az anyagból szenteket gyúrtak, ma már csak a pályák szélén lődörögnek. Nagy embernek sem szeretném nevezni Csempe-Pempét, mert akkor másokat szükségképpen kisembernek kellene neveznem. Csempe-Pempe nem hős és nem csirkefogó.”

Ez a rokonszenves menhely-lakó ugyancsak megváltozott Sándor Pál filmjében. Csempe-Pempe helyett Minarik Ede mosodás néz ránk a vászonról, vagy nem néz ránk, mi bámuljuk őt.

A Pálya szélén nem volt valami vidám regény. Szidalmazták is a Nagyvilági Főcsövek, a Gyáva Dezsők. „Legkomorabb írásaim között is kiemelkedően pesszimista” – mondta némi büszkeséggel Mándy a Csutak és Gyáva Dezsőről. Én mindig nagybetűvel emlékeztem a figurára, hogy ez a hivatalos neve: Gyáva Dezső. A’ la: Buta Dezső, Gonosz Dezső…

Sándor Pál filmjének sok erénye és nagy értékei vannak, hadd említsek halkan még egyet: Minarik Ede sohasem esik oly reménytelen-tehetetlenül kétségbe, mint az ágyrajáró Csempe-Pempe: a mosodás fogja magát, és garabonciás lebernyegében elrepül, a gonosz Tokics, a gaz Brüll, az összes Nagyvilági Főcső meg tehet egy szívességet. Még csak bántani sem merték ezt a filmet.

„Füst óriása, emlékezet” – olvasható az író valamelyik novellájában – de formateremtő tényező Mándynál a film is. A film és az álom (vagy éberálom) formája egymáshoz nagyon közelálló. Itt rejlik a Mándy-technika…

Tördelt, ritmikus próza, prózavers. Ezt azért látni kellene filmvásznon: „A falak mozija. Hosszú, fehér szakáll lebegése. A szakáll meghasadt, és most már egy flanel alsónadrág két szára. Két férfi az alsónadrág fölött. Egy bajuszos meg egy sima képű. Akárcsak ketté akarnák tépni a flanel alsót. Mellettük fehér ruhás fiatal lány az arca elékapja a kezét.” A Zsámboky mozija egyik passzusa. Ezt hívják „filmszerű prózának”, s épp ez az, amit soha nem láttunk és nem is fogunk látni filmvásznon. Óceán hullámzik a próza és a képi nyelv között. Viharvert sajkán rajta a szcenarista, a dialógus-szerző, a dramaturg, és mindenki, akinek van valami érzéke tán szöveghez és képhez, de partot érni nem ők érnek, csak a rendező. Lehet, hogy sziklának csapódva, holtan…

Mándy elmondja, hogy a legtöbb író sorsa milyen: „Hogy telt el egy nap? Nálam ez nem sokat változott. Reggel őrjöngtem, hogy írni kéne, de nem megy az írás. Egészen biztosan nem megy az írás. Ez elég sokáig eltartott, pedig csak hat sort akartam megírni. Aztán valahogy annyit bámultam a levegőbe, hogy furcsa módon abból mégiscsak kijött valami…”

A filmrendező ugyanúgy tehetetlennek és munkaképtelennek, üresnek, sőt tehetségtelen halottnak érzi magát a forgatás napján, de ő nem bámulhat a levegőbe, mert rátörik az ajtót, betegen, tehetségtelenül is odacipelik a forgatásra, tucatnyian várnak rá, egy csapat tagja és vezetője, a bíró sípjába fúj, a csapatnak játszani kell… A filmrendező nem ismerheti a szörnyű érzést az üresen maradt papír fölött, amikor taplóvá vált aggyal, önmegvetéssel ráborul arra az üres papírra.

A merőben más jellegű gyakorlat határozza meg a film és irodalom esztétikai különbségeit is.

Úgy érzem, a Mándy-filmek „jól öregednek.

Akkor lesz megint igazán nagy a magyar film, ha majd mozivásznon jelenik meg a Csutak és Gyáva Dezső. Játékosságával, keserűségével együtt.

A 18-as uszodái

Írta: YGergely


Sokat beszélnek és írnak egy ideje a budai „fonódó villamosról”. Csak látni és hallani ne kellene, amíg készül. Borzalmas. De állítólag minden nagy dolog szörnyű, amíg készül, és leginkább a villamos pályák. Talán igaz, talán nem, ne is a mai villamosokról beszéljünk most, hanem gyerekkorom „uszoda-villamosáról”, a „18-asról”.

Senki nem használta akkor a „fonódó villamos” kifejezést, pedig bizony fonódott az akkori 18-as. Talán a Kelenföldi pályaudvarról, talán csak a Körtérről indult, de tovább ment a Moszkva téren Óbuda felé. Ha jól emlékszem, az Amfiteátrumnál volt a végállomása. Ez volt az uszoda-villamos, nemcsak magyar, talán Európa-, vagy világbajnok uszodaügyben. Vegyük sorra: Gellért-Rudas-Lukács-Császár (közben a mára újraépült, de soha ki nem nyitott Tabán alji Ráczfürdő: ezt sem gyermekkoromban, sem azóta nem ismerhettem meg.)

Kisgyerekkorában az ember uszodába is odajár, ahova a szülei viszik, ez volt nekem a Rudas. Ez volt a legkisebb és a legolcsóbb. Természetesen a 18-as vitt oda. Ha ma belépek az azóta többször átépített előcsarnokba, ma is, évtizedek múltán meg tudom mutatni, hol volt a régi pénztár, a büfé és a bejárat, meg az öltözők. Mind egész máshol, ahol most van, viszont az úszómedence ugyanott, és alig, szinte semmit nem változott, a víz színe is ugyanolyan. Akkoriban azért piszkosabb volt, nyilván, mert ötször-tízszer többen fürödtek benne… a jegy fillérekbe került. Ahogy most számolgatom, nagyjából hatvan éven át nem jártam a Rudasban. Már hetedik általánostól teljesen átszoktam a Lukácsba, más világ volt, nyitott medence, fönt nagyon nagy napozó terasz: más világ, minden megváltozott. Kivéve a villamos, mert a Moszkva térről a Lukácsba is a 18-as vitt.

A Lukács a város leghidegebb uszodája, a „híres” férfimedence (sokáig így hívták) 21 és fél fokos. Nagy kánikulában jól esik, máskor csak a Lukács távúszóinak, sohasem tartoztam közéjük. Évtizedekig fönt a teraszon volt a törzshelyem, fönt lehetett zuhanyozni is, vagy nagy platánok alatt árnyékban ülni, az úszókat bizonyos méla fölénnyel csak néztem fölülről. Egy Mándy-novellában állítólag felismerhető vagyok, „az a pofa ott a szalmakalapban”. Igen, volt szalmakalapom, de csak két napig, a második napon már el is vesztettem.

A Lukácsot is többször átépítették, legnagyobb és fölösleges buzgalommal épp a teraszt, semmivel sem lett jobb, viszont a platánokat megnyesték, az egyik zuhanyozósarkot megszüntették, és más kellemetlen változások is történtek. Az egyik nagy átépítés alatt néhány törzstaggal együtt a Császár-Komjátiba emigráltam, egy-két nyarat ott töltöttem, zajos, csúnya, nem gyógyvizű, langyos, de egészen megszoktam. Úgy emlékszem, akkor már a 17-essel lehetett eljutni a Margit-hídtól. Mire visszakerülhetett az ember „saját uszodájába”, a Lukács már bestiálisan megdrágult, persze a többi uszoda is. Megvan néhány régi belépőjegyem: 8, 12 majd végül 24 forint. Emlékszem, volt, hogy délben eljöttem, majd pár óra múlva másik jegyet vettem, és megint ott voltam. Na, az ilyen virtusnak vége.

Ha nem is annyit, mint régen, most felváltva járok a Rudasba (ami nem olyan ördögien drága) és a Lukácsba. Igazán csak nyáron. Főleg azért, mert már csak az árnyékot viselem el, másfél évtizede nem voltam a Lukács híres teraszán, azt sem tudom, kik vannak ott, én most csakis lent és leghátul, a kismedence mögötti zugban vagyok található. „Az a pasas ott lent, akinek nincs szalmakalapja…”

És akinek már nincs meg a 18-as villamosa.

Kassák mondata

Írta: Inkabringa


Tizenhat éves koromban olvastam először Kassákot. Alig vártam, hogy a gimnáziumi tananyagban eljussunk hozzá, bár nagy reményeim nem voltak, az irodalomórák többnyire csendes pőcsikélésbe fulladtak. Mire mélán és kimérten eljutottunk a Ló meghal, a madarak kirepülnekig én már szinte fejből tudtam a verset és elolvastam az Egy ember életét is. Ujjongva találtam rá Kassákra és általa a mindig is periférián tengődő magyar avantgárdra, a tudatos revelációt majd a felsőoktatás adta meg. 

Sokan leírták, elmondták már, hogy Európa-szerte az egyik legtöbbre becsült 20. századi művészünk ő. A blogban egyszer YGergely megírta egy olasz tudós Kassák-szeretetét. ITT elolvasható.

Kassák kétségtelenül azon kevesek közé tartozott, aki ablakot nyitott a világra. Izmusok, irányzatok, eszmék, művek és művészek, gondolatok és azok cáfolatai keveregtek a 20. század eleji Európában. Kassák belekerült ebbe a vérkeringésbe, ami nem engedte, hogy megposhadjon, hogy puhánnyá és tokossá váljon.

Itthoni helyét mindmáig keresi. Azaz dehogy keresi, hiszen talán sosem fogja megtalálni. Tudta ő is, hogy ez a sorsa. Kezdetben küzdött ellene, majd belebicsaklott, végül felülemelkedett. Egyszer mégis a helyére kerül talán. Majd idézik, szeretik – „kultusza” lesz. Hogy morogna ő ezért…

Kassák talán mindig is kívülálló marad itthon. Egyébként is az egész univerzumot ostromolta. Konok, szívós, makacs, elszánt, önfejű és ugyanakkor kíváncsi, felfedező hajlamú, minden újra fogékony volt.

Kassák szobra szülővárosában, Érsekújváron

Örök kívülálló marad. Ezért is vonz annyira. Rajta kívül van még egy szeretett kívülállóm: Mándy Iván. Egészen más személyiség, életút, alkotói pálya, de mégis valami alig kifejezhető hasonlóság van közöttük. Talán csak a kívülállásukban mérhető ez. A mi örökké vezér után epedő és - ebből fakadóan - könnyen gyűlölködővé váló országunkban az ilyen kívülállók jelentik a bóját, hogy ne tévedjünk el saját eszelősségünk tengerén. 

Sajnálom, hogy Kassák szikár alakját én már nem láthattam Óbuda utcáin sétálni. Emlékét őrzi az óbudai Fő téren levő Kassák Múzeum, a piciny magyar avantgárd enyhet adó helye.

Vajon mit szólna Kassák a mai Magyarországhoz? Azt hiszem, kapnánk tőle rendesen. Pedig volt elég dolga a saját korával is. Az alant következőket senki se értelmezze trágárkodó politizálásként. Nem annak szánjuk, inkább fintoros kedvünk pikírt lenyomatának.

Amikor nyomor-nyomor hátán nő ki a földből, a fejekben cenzor ül, és az autokráciát is egyre szimpatikusabbnak mutatják, nem állom meg, hogy ne idézzem Kassák mondatát, amit Gergely tegnap olvasott fel Bartos Tibor 2002-ben megjelent Magyarszótár című könyvéből. Olyan keserű irónia és ellenállhatatlan humor van benne, hogy Kassák jellegzetes palócos nyelvjárásával akár most is mondhatta volna az Amfiteátrumnál sétálva.

Íme az idézet:

„kibászták velünk mágyárokkál, de mindegy, urám, én elmennék mágávál biciklizni!”

Úgyhogy mi megyünk Gergellyel bringázni. 

És ne feledjük:

„Papagallum ó fumigó papagallum”!

Nagyvilági Főcső

Írta: Inkabringa

Mándy Iván nem jókedvéből írta meg a Csutak-regényeket ama bizonyos vészekkel és elnyomással terhes ötvenes években. Sok más írótársával együtt a Móra Könyvkiadó „ifjúsági regényírói” körébe száműzte a mindenható hatalom, hogy elnémítsa, jelentéktelenné tegye, kedvét vegye.

Mándy azért nem vált gügyögő kalandgyárossá. Adott nekünk egy csodás „kishőst” Csutak személyében és néhány mitológiainak tekinthető prototípusát a mindenkori kis magyar valóságnak.

Életemnek, ízlésemnek, világra nézésemnek nagyon fontos írója Mándy Iván. Ha divatban van, ha nincs, őt mindig jó olvasni.

A Csutak-regényekben feltűnik Nagyvilági Főcső agresszív, másokon uralkodó alakja. Ő az a nagyszájú, hatalmaskodó, de nem kevésbé sunyi és fondorlatos lakli kamasz, aki a környékbeli gyerekeket félelemben tartja. Megtermett fiúk szolgálják, verekednek helyette, ha kell, ő meg védelmező széles hátuk mögül „adja a nagyot”.

„Főcső, a Nagyvilági Főcső bent ült a szétlőtt telefonfülkében. Lábát hanyagul kilógatta az ablakon, és megkérdezte:

-         Ki vitt döglött ürgét a Csemegi órájára?

Nacsaszta, Radó Vencel és Fedecs félkaréjban a fülke előtt, egyszerre válaszoltak:

-         Te Főcső! Csakis te…

Főcső, a Nagyvilági Főcső bólintott. Várt egy kicsit.

-         Ki bújt a katedra alá a Panni néninél?

Mire Nacsasztáék:

-         Te Főcső! Csakis te…

Főcső ismét bólintott.

-         Ki az, aki még soha nem ijedt meg senkitől és semmitől?

-         - Te Főcső! Csakis te… - zengte a kórus.”

(Mándy Iván: Csutak színre lép, 1993. Magvető 34.)

Aki nem hódol be, aki nem fél eléggé, aki nem hiszi el, hogy ő a legfőbb úr, azt erőszakkal, csellel, ármánnyal, alázással rákényszeríti a végső belátásra: ő a legerősebb.

Nagyvilági Főcső jelleme, árnya benne van Kalocsai ármánykodó pökhendiségében, Gyáva Dezső alattomos fenyegetőzésében is. Hatalmuk van mások felett, még ha talmi talapzaton állnak is.

A hatalmuk lebontása ennyi áhítatos, avagy megfélemlített alattvaló között nehéz feladat. Ki képes ilyesmire? Talán valami mesebeli igazságosztó hős, amilyen Színes Géza is. A jóságos józanság kamasz hasonmása.

Amikor megreped a Nagyvilági Főcsők gőgös hatalmának burka, akkor sírva a hokedlire kuporodnak, hogy megértésért esedezzenek. Hiszen ők nem is durva hatalmaskodók, pityogják, ők csak kiszolgáltatott kisfiúk, akik úgy szeretnék, ha mások a barátaik lennének.

De nem azért írta meg Mándy a Csutak-történeteket, hogy grandiózus Jó-Rossz csatává silányítsa. Mándynál egy esetlen, félszeg, félénk kisfiú civil kurázsija is kell Nagyvilági Főcső megleckéztetéséhez. Ő Csutak, aki olyan hitvány, semmilyen se a világ szemében, hogy csak közlegénynek, kerítésőrzőnek, alattvalónak, üzenetfutárnak jó. Könnyű megverni, könnyű megfélemlíteni, könnyű becsapni, könnyű átlépni.

De mégsem. Csutakban önérzet van és igazságérzet. Tudja, hogy eltaposhatják, de mégis képes kiállni a maga és mások igazáért. Valahogy minden esetlensége ellenére következetes és eltökélt. Az igazságtalanságnak az agresszív kevélység megfélemlítő árnyékában sem hódol be. Csutak ellenáll a Nagyvilági Főcsők egyeduralmának.

Olyan érzésem van, mintha a 20. és 21. századi rögvalóságunk prototípusait írta volna meg Mándy a Csutak-regényeiben. Hiszen a Nagyvilági Főcsők gyomként nőnek ki a földből, és mindenki Színes Gézát várja, mint Robin Hoodot vagy Mátyás királyt.

Na, de hol van Csutak? Látta őt valaki? 

Apró képek remekírója – Mándy Iván

Írta: Inkabringa

Van egy író, aki igazán soha nem volt bestseller, soha nem vált iskolaalapító atyamesterré, de mégis erős, egyedi színfoltja marad a magyar irodalomnak.

Mándy Iván az én szívemnek nagyon kedves. Szeretem, idézgetem, dédelgetem magamban novelláit, történeteit. Könyvei ott sorakoznak a polcon.

Nincs benne a közbeszédben, életében sem törekedett erre, halála után is maradt rejtőzködő különutasnak.

Már csak ezért is izgalmas lehet kicsit a nyomába eredni írásainak.

Az Újhold folyóirat köré gyűlt legendás nemzedékhez tartozott Nemes Nagy Ágnes, Ottlik Géza, Örkény István, Pilinszky János mellett.

Zárt, körülhatárolt, de szövevényes, burjánzó és izgalmas világ, amit novelláiban elénk rajzol.

„Nem tudok történeteket kitalálni, de talán ez nem is olyan fontos. Vagy csak egy történetet bíztak volna rám, amit végig kell mondanom?” – nyilatkozta egyszer.

Valóban, ő egyetlen történetre fűzi egész életművét. Ezt bízták rá. Ez a történet soha véget nem érő, mindig új szálakat kibontó, ezerszínű szövedék.

A jelenről írt, az „itt és most”-ról. Házakról, lépcsőkről, gangokról, utcákról, megszokott kirakatokról a maguk szánalmas figuráival.

Hétköznapi sorsok, unalmas kisemberek, egymásba folyó utcák. Semmi különös. Szinte látjuk az író vállrándítását: Ez csak egy történet. Ez az élet.

Mándy ízig-vérig író. Abból a típusból, akinél az írás nem az élet fölé emelkedést jelenti, hanem az életben való elmerülést, az élet teljes megélését. Számára az írás nem választott pálya, hanem egy életmód volt.

Állandó önvallomásra, feltárulkozásra kényszerítettsége hozza létre novelláit és regényeit. Az utcákban, terekben, magányos padokban és halódó fákban, a fázósan összehúzott alakú emberekben és a mozik előcsarnokában az ő arca bukkan elénk.

Nem Mándyról szólnak a novellák, ő csak tanú, kortárs, álomutas.

Azt írja le, amit lát, amit önmaga körül tapasztal. Nem kitalál, csak rögzít.

Egyszerűen leírja környezetének tájait, embereit álmaikkal, érzelmeikkel.

Kiss Manyi a Sziget a szárazföldön című filmben (rendező: Elek Judit)

Mándy stílusának egyik kulcsa a belső világ. A lélek mestere ő, aki nem hosszas pszichológiai fejtegetésekben tárja elénk alakjainak benső életét, hanem egy rövid, odavetett sorral, eltűnő képpel, metaforával, a költészetet súroló tömörítéssel. A látványt emeli látomássá.

„Elmenőben meg akart érinteni egy járdaszéli fát.

A fa elhúzódott.

Beleesett egy pocsolyába.

A pocsolya befogadta.

Megfürdette szennyes-szürke vizében.

Útjára engedte.

A fa gyöngéd szeretettel nézte.

Visszavárta.”

(Mándy Iván: A fa és én)

Mándynál a képzelet nem úgy jelenik meg, mint ami elszakít a valóságtól, hanem ellenkezőleg, képzelete által behatol a valóság legrejtettebb mélyrétegeibe.

Realista író, de elődeit nem Móriczban, hanem Krúdyban és Gelléri Andor Endre hangulati prózájában kell keresnünk.

Realizmusa a belső élet valóságának feltérképezése. 

„Talán éppen Flaubert tanácsolta az ifjú Maupassant-nak: „Figyelj meg egy fát addig, amíg nem különbözik a világ valamennyi fájától.” Komolyan vettem a dolgot. Lehorgonyoztam egy fa előtt. Egyszerű, derék kis fa volt a téren. Sehogy sem akart különbözni a többitől. Még sokáig néztem, lassan meggyűlöltem. Már nem is láttam semmit, csak belebámultam a levegőbe. Otthon elővettem a duplafedeles füzetet. Megpróbáltam leírni a fát. Nem sikerült. Aztán egyszerre láttam valakit. Egy olyan igazi ázott alakot. És akkor megjelent előttem a fa.” – írta az Egyérintő című kötete utószavában.

Műveinek témája a nagyváros, Budapest. Pontosabban annak egyetlen kerülete, a Józsefváros, melyet Mándy minden emberinek a helyszínévé tesz.

Mándy novelláit mégsem érezzük elszigeteltnek. Ődöngő, céltalan, kallódó, álmokat kergető hőseit nyomon követve nem az adott élethelyzet váltja ki belőlünk a tragikumot, hanem annak megélése.

A belső élet rejtelmeit kutatja, a külső valóság csak a vászon, melyre a lélek képei kivetülnek.

Egyszerű, hétköznapi történetek mindennapi szereplőkkel, hatalmas fájdalommal és tragikummal. A részvét és humánum hatja át Mándy minden sorát. Az a humanitás, amely „sértődés az emberiséget ért sérelmek miatt.” (Lengyel Balázs jellemzése szerint)

A részvét és humanitás mellett azonban Mándy prózájának meghatározó eleme a groteszk és az irónia is. Ez nem engedi, hogy szelíd érzelmessége hamis illúzióvá silányodjék. A groteszk hirtelen ellenfényként megvilágítja valódi tartalmukat, helyrebillenti értékítéletünket.

Csalhatatlan érzékkel találja meg az egyensúlyt, finoman adagol érzelmet és groteszket, illúziót és valóságot.

Garas Dezső és Psota Irén a Szabadíts meg a gonosztól című filmben (rendező: Sándor Pál)

Mándy azon írók közé tartozik, akik finom beleérző képességükkel egy szűk, zárt világban is felfedezik egész életre szóló témájukat.

Életfelfogásáról, szemléletmódjáról így nyilatkozott:

„Ha az ember felismeri a saját tulajdonságait, törvényeit, akkor azon belül kell kialakítania életformáját. Csak igyekezni nem szabad. Erőltetni valamit. Az ember lehetőleg ne kerüljön számára idegen kényszerhelyzetekbe. De a saját életéből azért a maximumot hozza ki.”

A legapróbb dolgokban, elsuhanó részletekben is felfedezi a lényeget. A tárgyak jelképekké magasztosulnak, emberi érzelmek szimbólumaivá válnak.

„Át akart menni a szobán. Eléje állt egy szék.

Alkonyat felé megszólalt a zongora. A bútorok zenéje.

Árny hajolt árnyhoz, halott a halotthoz.”

(Mándy Iván: Szobában)

A maga különös módján mégis a realitásban marad. Valódi műfaja a novella. Tömörségének, lényegre törő stílusának ez a megfelelő műfaja.

Novelláiban a szabad képzettársítások, meglepő metaforák és hasonlatok szürrealizmusba hajló lírájával találkozunk. Felhasználta a modern líra formakísérleteit személyes, belső gondolati szférát megjelenítő prózájában.

„Éjjeliszekrények érkeztek a házba. Zömök, barna éjjeliszekrények. Elfoglalták a lépcsőfordulókat.

Minden emeleten egy-egy éjjeliszekrény.

Egy pillanat, és felcsendül a karének.

Egy rekamié lebegett az udvar fölött. Egy olyan dupla rekamié. Oldalt dőlve úszott a levegőben.

Ellebegett az udvar fölött.

Visszatért. Mozdulatlanul állt a levegőben.

Lassan leereszkedett.”

(Mándy Iván: Éjszaka)

Másik eredeti jellemzője stílusának filmszerűsége. A film, a mozi világa nem csak a témaválasztásban, hanem formai tényezőként is hatott rá.

Egy interjúban erről így nyilatkozott:

„A filmtől tanultam a sűrített és tömör kifejezést, és azt, hogy nem kell mindent végigírni. Roppant fontos lehet egy odavetett tárgy, akár egy ing, melyből kibújtak, és most ájultan széttárt karokkal hever a széken.”

A tömörítés, kihagyás, sejtetés, hirtelen síkváltás, arcok közelije pergő filmkockák képzetét keltik bennünk. Látszólag semmi összefüggést nem mutató jelenségek válnak történések, vagy inkább érzésfolyamatok menetében egységes képpé, magyarázatul szolgáló filmfolyammá.

„Nem fordult felé, ahogy ott ültek a támlás szék bal nyolc-kilencen. Csak a szeme sarkából figyelte a fiút a fehéren permetező fényben. Egy pillanatra megérintette a vállát és megkérdezte:

-         Jól látsz, öreg?”

(Mándy Iván: Apával moziban)

Nem véletlen, hogy a film is rátalált Mándyra. Sándor Pál Szabadíts meg a gonosztól és Régi idők focija című filmjeinek Mándy novellái adták az alapját. Manapság keveset emlegetett, pedig nagyszerű adaptáció Elek Judit Sziget a szárazföldön című filmje is.

A Nagyvilági Főcsővel küzdő és folyton Színes Gézát váró Csutakról szóló írásai gyerekfilmként kerültek vászonra. Például a Csutak és a szürke ló (rendezte: Várkonyi Zoltán) és a Locsolókocsi (rendezte: Kézdi-Kovács Zsolt) is gyerekfilm. Sokaknak Mándy a Csutak-regények szerzője maradt, de még így emlékezni is jobb rá, mint teljesen elfelejteni.

   

Felejtés helyett inkább felfedezésre érdemesek finom lírájú prózái.

Apró gyöngyszemeket szórt szét a 20. századi magyar prózában, amit csak akkor veszünk észre, ha halvány csillogással rásüt a nap.

Aki egyszer ráérez, sosem felejti, mindig visszatér hozzá.

Nem robusztus, sorsrengető témák szerzője ő.

Halk hangú, apróságok között matató remekírónk.

Felejthetetlen.

Mándy Iván: Isten

„Régóta készülök egy beszélgetésre. Egyszer majd leülünk valahol. Talán egy régi kávéházi asztal mellé. (Kell, hogy legyen még valahol egy ilyen asztal!) Egy aránylag csöndes kis vendéglőbe. Esetleg a teraszra, úgy nyár végén vagy ősszel. Ilyenkor már hűvösebb az idő, és rajtunk kívül talán már nem is akad vendég. Egy mozi előcsarnokába. Egy elhagyott futballpálya tribünje alá. Egy kültelki templomba, behúzódva a hátsó padba. Lehet, hogy összeakadunk az utcán. Két járókelő. Két meglehetősen fáradt járókelő, akik azért még mindig várnak valamire.

  Akárhol is akadunk össze, Ő nem fordul el tőlem. Megismeri azt a gyereket, aki oly buzgón imádkozott. Az ima ugyan váratlanul megszakadt, de Ő azért nem haragszik túlságosan. A hallgatás még mindig elviselhetőbb, mint az üres leckefelmondószerű darálás. A csöndből mindig születhet valami.

  De hát most talán megtörnénk a csöndet. Az biztos, hogy én kezdeném valamilyen ostoba panasszal. Bágyadt dallam az én panaszdalom. Hiszen ha Ő rákezdené!

  Kérdezni semmit se kérdeznék. Nem faggatnám háborúkról, járványokról, éhínségről, árvizekről. Ha el akar valamit mondani, mondja el magától.

  Csak ne akarjon megnyugtatni, mert akkor…

  Lehet, hogy összekapunk? Hogy egy nagy veszekedés lóg a levegőben, ami egyszerre csak kirobban. Az se olyan nagy baj. Mindig csak azzal tudtam igazán veszekedni, akit szerettem.

  Különben azért valamit mégiscsak megkérdeznék. A humora? Az hová tűnt?

  Micsoda humora volt! Előbb teremtette meg Bálám szamarának a hangját, mint Bálám szamarát! József köntösét, mint magát Józsefet!

  Mondom, ezt megkérdezném. Egyébként békén hagynám. Csak üldögéljen egy kávéházi asztal mellett,

  a vendéglőben,

  a teraszon,

  a mozi előcsarnokában,

  a futballpálya tribünjén,

  a kültelki templomban.

Ha nem akar beszélni – azt is megértem.

Egy idő után elbúcsúzunk. Ő is megy tovább a maga útján, és én is.”

Példaképem Csempe-Pempe

Írta: Inkabringa

A napokban beszélgettem valakivel, aki meggyőződéssel vall, hisz, rajong egy bizonyos életfelfogást. Tágabb ez, mint politikai irányultság, de azt is magában foglalja, és számos eleme már szinte vallási meggyőződésre, egyféle feltétlen hitre utal.

Feltétel nélküliség és mérlegelés nélküliség, kizárólagos igazságként való elfogadás. Ezek félelmes veszélyeket rejtenek magukban.

A beszélgetés kedélyesen kezdődött, engem érdekelt is az ő világról alkotott véleménye, de hamar észrevettem azt a ragadós kulimászt, ami ilyen esetekben kivétel nélkül menekülésre késztet.

Mint valami százkezű ölelő-fojtogató lény ragacsosan körbefon és megpróbál magával rántani, hogy legyek én is feltétlen követője az általa vallott ideáknak. Hiszen ez az eszme, hit, rajongás tárgya, nevezzük bárminek, számára megoldást jelent és meggyőződése, hogy akkor mások számára is azt fogja jelenteni.

Megoldás és egyetlen igazság.

Meggyőződését ugyanis kizárólagosnak hiszi, nem fogad el másféle nézőpontot, vagy ha mégis kénytelen tudomásul venni a létüket, akkor ősellenségnek tartja azokat.

Minapi beszélgetőpartnerem megpróbált „rajongóvá” tenni engem. Minden siker nélkül.

Szigorúan nekem szegezte, hogy muszáj hitet tennem valami mellett (politika, eszme, hit, márka, tévésorozat, celeb, bármi), mert ilyen világot élünk.

Miután rájött, hogy nem tud vallott ideáinak megnyerni, először az ellenséget kereste bennem, de az sem volt teljes élmény számára, mert én őt semmiképpen nem óhajtottam ellenségemnek tekinteni.

Bár tény, hogy rajongott eszméihez sem kívántam csatlakozni. Az ő logikájában tehát mégis ellenség vagyok.

Beszélgetőtársamnak abban azonban vélhetően igaza van, manapság elvárás, hogy feltétel nélküli odaadással higgyek eszmében, világlátásban, hitben, esetleg konkrét személyben, csoportban.

Vadóc természetem okán ennek az elvárásnak sem képes, sem hajlandó nem vagyok megfelelni.

Önmagában a lelkesedés inspirál és előrevisz. Pozitív energiák rejlenek benne.

A túlzott, kizárólagos, sőt kirekesztő és másokkal szemben ellenséges lelkesedés, a rajongó vakhit azonban bajt okoz. Okozott is már eleget.

Többféle megnyilvánulása van az ártatlan identitáskereséstől egészen a világpusztító dúlásig.

A rajongásnak legszelídebb és ritkán bajkeverő változata a népszerű személyekért való olthatatlan lelkesedés.

Teleragasztják kedvencük fotóival a falukat, vagy párnájuk csücskébe hímezik a nevét és azt az ízlést, életmódot tartják követendőnek, amit rajongásuk tárgya képvisel.

Ez ritkán vezet durva agresszióhoz, de nyilván erre is van példa.

Akikre tartozik (rajongóknak és rajongottaknak) nagyon élvezetes ez az állapot, az összes többit pedig nem zavarja.

Jó is lenne, ha itt fúlna ki a hevült elragadtatottság.

Sajnos azonban az élet egyéb részeibe is betolakszik a kizárólagos imádat, ami könnyen métellyé és uszító erővé válhat.

A sport már nem olyan veszélytelen a rajongás szempontjából, mint a szórakoztatóipar.

A futball kitermelte a maga fanatikusait, akik már ölre mennek, bicskát rántanak, egész utcákat csatatérré változtatnak. Táptalaja a vandalizmusnak.

Egy amerikai futballcsapat híve az „ősellenség” csapat jelképének számító fát locsolta meg méreggel egy vesztes mérkőzés után. Legalábbis ezt recsegte kárörvendően a telefonba. „Pusztulni fog a fátok.” Felnőtt emberekről beszélünk...

Ahogy azok is felnőtt emberek, akik vallási meggyőződésüket kizárólagos világmegváltónak tartják és a leggyilkosabb vérengzésbe merülnek mámoros önkívületben, ha a felsőbb hatalmakat más ceremóniák szerint imádó csoportokkal találkoznak.

Gondoljunk bele, mennyi keresztényt öltek már meg a hitükért és mennyi keresztény ölt már vallási vakhitből.

Gandhit is egy hitsorsosa, egy másik hindu ölte meg, aki fanatikus vallási elvakultságában nem bírta elviselni, hogy Gandhi a muszlimokkal a megbékélést keresi.

Tette, amit fanatizmusa sugallt neki. A másfélét el nem ismerő kizárólagosság gyilkossághoz vezette.

A vallás sokaknak megnyugvást, vigaszt, megbékélést ad. Egy hitforma fanatikussá válása azonban a legiszonyúbb gyűlöletet hozza felszínre és a könyörületesség teljes hiányához vezet.

Felerősíti azokat a gyilkos ösztönöket, aminek elfedésére a vallás létrejönni hivatott.

A 21. században a középkori ezoterikus eszmék ismét virágkorukat élik. Csillagokból, betűkből, számokból, kártyából, meg ami még eszembe sem jut most, messzemenő következtetéseket vonnak le.

Személyes sorsot, embertípusokat, történelmet, világvégét, mindent megmagyaráz. Csoportosít, rendszerez, általánosít.

Meggyőződés ez is, hit, erős elkötelezettség, hogy az igazság egyértelmű és kizárólagos, és a magyarázat a rejtett erőkben rejlik.

Nincs az a vallás, ezotéria, eszme, hit, amelynek képviselőjének gondolataira ne lennék kíváncsi. Csak ne akarja egyetlen üdvözítő megoldásként rám erőltetni.

Én nem tudok ilyen megnyugtató egyetlen magyarázatokban elmerülni. Nyilván jó egy olyan eszme, ami mindenre magyarázatot ad és vitának helye nincs.

De talán épp ez a baja ennek a világnak, hogy nincs benne helye a vitának. 

Helyette van egyik végletként az eszményített bálványimádás, másik végletként az acsargó gyűlölködés.

Én nem vágyom erre. Nincs egyetlen igazság. Mások igazságának a megértésével, de legalábbis elfogadásával lehet a pusztító fanatizmust elkerülni.

Ami természetesen soha nem jelentheti azt, hogy saját véleményemet ne vállaljam és ne képviseljem.

„A tények sokértelműsége elkerülhetetlen, ha leromboljuk idomított képeinket, szabott pályára és holtvágányra állított gondolatainkat, ha tisztázni igyekszünk az eltorzított, a torzító és a torzítás viszonyát.” – írja Nádas Péter Élveboncolás című novellájában.

Elismerem, ez sokkal nehezebb út, mint a tálcán kínált egyetlen üdvözítő igazság elfogadásának teljes odaadással átadni magunkat. Még sincs más lehetőség, ha nem akarunk másokat megvetni és gyűlölni.

Feltéve, hogy nem épp ez adja meg nekünk a magasabbrendűség vigaszát.

Talán a legcinikusabb és a mindennapjainkat leginkább befolyásoló rajongás a politikai vakhit, ami olykor vallási tébollyal és egyéb kényszerképzetekkel is keveredik.

Érdemes belenézni a világsajtó tudósításaiba. Megnézni a felvételeket, ami a fanatizált, befolyásolt, elkeseredettségét és tanácstalanságát egyre dühödtebb pusztításban kiélő tömeget mutatja.

„Bárcsak képes volna a tömeg Kritónom, a legnagyobb rosszat okozni, mert akkor képes volna a legnagyobb jót is okozni, és így jól volna; de valójában nem képes egyikre sem, mert nem tud sem értelmes dolgot cselekedni, sem esztelenséget, hanem azt teszi mindig, amibe éppen botlik.”

Döntse el mindenki, hogy egyetért-e Platón gondolatával.

A vakhittel és a fanatizmussal sok mindent el lehet érni. Például hatalmat. Akinek ez a fontos és csak ez a fontos, az használni fogja ezt az eszközt.

Egész más az, ha valaki elmegy szavazni és leteszi a voksát egy éppen akkor arra alkalmasnak érzett politikai közösségre, és egész más, ha vakgyűlölet forr benne a politikai ellenlábas ellen, és kizárólagos, feltétlen, sóvár imádat a választott pártja iránt.

Nem beszélve arról, hogy a józan belátáson alapuló demokráciaművelésnek éppen nem a választási kampányérzés fenntartása az alapja, hanem a hétköznapokban is megvalósuló demokrácia tevőleges alakítása.

Mondani, tenni, javítani, figyelmet felhívni, segíteni, a másikhoz odafordulni, szóba állni, érdeket, és hangsúlyozottan nem csak saját érdeket érvényesíteni, a hangjukat hallatni nem tudók mellett kiállni: ez lenne a lényege.

Ezt a politikai pártok melletti zengzetes hitvallás vagy tomboló szitokáradat nélkül is meg lehet tenni.

Ehelyett mindenki el van foglalva saját választott imádatának (gyakran érdekének) ápolgatásával. Egymásra, a másikra ügyet sem vetve.

Nem állnak szóba a másikkal, csak elképzelik őt valamilyennek. Ez sehová sem vezet.

Illetve mégis vezet valahova: egyoldalú, belterjes, kirekesztő és fanatizált gyűlölködéshez és az ezzel együtt járó szélsőséges rajongáshoz.

„… a kétségbeesés meg az idő megrozsdásítja a vas- és acélkötelékeket, de mit sem tehet az eszmék meggyökeresedett uniója ellenében, legfeljebb még szorosabban tapasztja őket egymáshoz; az agy puha rostjain épül fel a legerősebb birodalmak ledönthetetlen alapzata.” – írja Foucault.

Be kell látnom, hogy most nem az egymás iránti kíváncsiság, a megértésre és együttműködésre való készség korát éljük. Valljuk be, többnyire sosem ezt élte az emberiség.

Hevült elragadtatottság és megvetés, sőt gyűlölet élteti mostani rajongó korunkat is.

Ilyenkor se vitának, se más véleménynek nincs helye. Kinek mi az irtózat: nekem ez.

Weöres Sándor mindennél jobb jellemzése így szól:

„a hettita a hettita

különös nép a hettita

azt hiszi minden hettita

mindenkiről hogy hettita

furcsa madár a sirály

azt hiszi minden sirály

ha jön egy másik sirály

az nem igazi sirály”

Segíteni a másikon, odafordulni máshoz, szóba állni másokkal, megérteni a másikat hörgő elragadtatottság  nélkül.

Nekem ez célravezetőbbnek tűnik. Miközben tudom, hogy nehéz, munkás, szöszölős, macerás a világot és benne magunkat folyamatosan értelmezni.

Induló ütemére, mások lépteihez igazodva menetelni sokkal könnyebb. Elismerem.

Talán úgy van, ahogy alkalmi ismerősöm mondta, hogy muszáj valahova csatlakozni a feltétlen rajongásban.

Én nem vagyok hajlandó erre. Egyáltalán nem.

Mándy Iván Pálya szélén című könyvének főszereplője, Csempe-Pempe társaságát választom inkább.

Ahogy Heinrich Böll írta Mándy jelképes főhőséről:

„Csempe-Pempe nem hős és nem is csirkefogó.”  

A legjobb társaság.