Keresés ebben a blogban

2013. június 26., szerda

A szabadság illúziója – Bringázás Budapesten

Írta: Inkabringa



„Mindenkinek van egy álma…” Ahogy a régi sláger zümmögi negédesen.
Hozzátehetjük, mindenkinek van egy önvilágámítása. (A kifejezés Bohumil Hrabal találmánya)

Az én önvilágámításom, hogy a bringázás a szabadság érzetét adja nekem. A független csavargás, bámészkodás, „már itt sem vagyok” érzetének illúzióját. Mámoros, finom, magával ragadó mákony ez.

A tökéletes szabadság csak illúzió, de talán az egyetlen illúzió, amiről soha nem szabad lemondani, sőt, mindent meg kell tenni minél valóságosabbá tételéhez.
Így aztán, ha valaki azt mondja nekem, hogy „tedd ezt, és szabad leszel”, felpattanok a bringára, és már ott sem vagyok.

Bringázni mindenhol szeretek. Városi forgalomban, pampákon, vízparton, dimben-dombon, erdőn-mezőn. Igazán kiteljesedni a városi hisztériából kikeveredve tudok, amikor tényleg és igazán azt érzem, hogy csak tekerek-tekerek bele a világba. Át a réten, fel a dombra, le a partra. Mámor.
A fontos maga az érzés, hogy felpattanok a bringára és köd előttem, köd utánam… Vadóc lelkemnek tökéletes járgánya a bringa. Gyalogosan lassú a távolodás, az autó hatalmas fémkasznijával körülményes tovapöfögni, még a motorral sem egyszerű. De a bringa… Egy kis csőváz, két kerék és már gurul is alattunk a világ. Mi más ez, mint a szabadság illúziója?

Most csak a városi, sőt a fővárosi bringázásról írok, az igazán nagy csavargásélményekről majd máskor.

Gyerekkoromban tanultam meg bringázni, ahogy általában mindenki. Egy kisvárosban nőttem fel, és emlékszem, hogy a művelődési ház akkori igazgatónője frissen berakott hajjal, gondos sminkben, teljes harci díszben tekert az aktuális rendezvényre. A kerékpár nem státuszszimbólum, divatcikk, szubkultúra, pláne sportszer, hanem egy közönséges közlekedési eszköz itt mind a mai napig.

Talán ezért is viszonyulok a városi bringázáshoz az általános budapesti trendektől eltérően. Odaadó szeretettel ragaszkodom a bringámhoz, de nem érzem magamban még két keréken ülve sem a kiválasztottság érzését. Én csupán egy nőszemély vagyok, aki történetesen bringával jut el A-ból B-be Budapesten. A városi forgalmat nem sportpályának vagy játszótérnek tekintem.
Hosszú évek óta tekerek dacos lelkesedéssel Budapesten, megéltem a bringás emancipáció lépcsőfokait. Amikor még ritka volt a bringa (bringaút meg nem is volt), az autósok dühöngése közepette evickéltünk. Az évek során egyre több lett a bringás, jól-rosszul kikanyarodott valamiféle bringaút-hálózat is, az autósok, gyalogosok is beletörődtek úgy-ahogy a bringások jelenlétébe.

Azt hiszem, ez volt a legfőbb célja ennek a – nevezzük így - emancipációs folyamatnak. A bringások megszaporodtak, már nem lehetett egyéni hóbort kategóriájába sorolni őket. A bringázás divatba jött, sokan lettünk, a kerékpár tényezővé vált a fővárosi közlekedésben. Halleluja!
Ez a sikeres térnyerés a budapesti kaotikus közlekedési viszonyok közepette azonban némi felelősséggel is jár. A városi forgalom nem feltétlenül az önkiteljesedés terepe. Már csak azért is, mert ekkora zsúfoltságban könnyen lehet, hogy exhibíciónkkal másokat veszélybe sodrunk.

Miközben kétségtelen tény, hogy a városi bringázáshoz kell egy adag vagányság és kurázsi, de azért szükség van némi önmérsékletre is. Az igazi westernhősök is ilyenek.

Az én szabadság illúziómhoz ugyan jobban passzol a városon kívüli tökön-paszulyon keresztül nyargaló bringázás, de a budapesti utcákon egyik lámpától a másikig való tekergést is szeretem. Mindegy nekem, csak bringára ülhessek.

Bringán sokkal jobb a nyüzsgésben lenni. Haladunk, tekerünk, és közben ezer érdekes dolgot, embert, eseményt, helyet fedezünk fel. Izgalmas kaland. Élménnyé teszi a helyváltoztatást.
Akad azért néhány zavaró tényező, melyek a csavargást nehezítik. Egyénfüggő, hogy ilyenkor az idegbaj vagy a toleranciaszint növekszik-e bennünk.

Kezdjük mindjárt a galambokkal. Ténykérdés, hogy a leginkább emberi tulajdonságokkal rendelkező domesztikált állatfaj a kutya. Ez egy sok ezer éves szándékolt folyamat eredménye.

Azt hiszem, egy szándékolatlan ráhatás miatt a városi galambok is egyre több emberi tulajdonsággal rendelkeznek. Évről évre figyelem a bringáról és most már szembetűnő, hogy a galambok a nagyvárosi tömegember kényszeres idiotizmusának jeleit mutatják. Sajnálatomra a legidegesítőbb emberi tulajdonságokat sikerült interiorizálniuk.

Ez bizony komoly bűne az emberiségnek, még ha netán nem szándékos is. Szívesen hallgatnék meg erről egy etológust.
Ignorált egykedvűség, szemtelenség, tolakodás, agresszió, frusztrált, hisztérikus reakciók jellemzik a galambokat. Totyognak tunyán, bambán, pimaszul olykor. A szárnyaló madár mentalitásnak nyoma sincs bennük. Reménytelenül földhöz ragadtak.

Egyszer csak megindul egy galamb gyors léptekkel tötyörögve a kerekem alá. A legrosszabb pillanatban rebben el, máskor meg totyog punnyadtan, mikor érzésem szerint a legjobb megoldás a repülés lenne, és sosem találja meg a jó irányt a menekülésre. A Batthyány tér és környéke például ebben a tekintetben egy kifejezett rizikófaktor.

Legnagyobb félelmem, hogy egyszer valamelyiküket nem tudom kikerülni. Rémálmom, hogy elütök egy galambot. Ha ez egyszer megtörténik, akkor leszerelem a bringám kerekeit, lábaimat lekötözöm és életem hátralevő részét egy kietlen kősivatagban töltöm, ahol a madár sem jár. Főként galamb nem.

Másik „zavaró tényező” a városi bringásnak a gyalogos. Szerencsétlen, bénáskodó megoldásként a bringautakat a járdából sárga csíkkal felmázolva dobták oda koncnak. Marakodjanak rajta a biciklisek és a gyalogosok. Meg is tették.

Mostanában már egyre több helyen különül el szemmel láthatóan a bringa- és gyalogosút, de ez azért egyik felet se nagyon szokta zavarni a térfoglalásban.
Én a magam részéről igyekszem a lehetőségekhez mérten betartani a játékszabályokat, de nem szoktam vértolulásos fejjel üvöltözni, ha hömpölygő tömegek slattyognak a bringaúton. Kikerülöm őket, ha elengednek, megköszönöm. Mivel lenne az jobb nekem, ha idegbajtól elborult fejjel zúznék hörgő indulattal végig a városon? Látok ilyen bringásokat, nem érzem, hogy ez nekik olyan jó lenne.
A budai Duna-part csodás példája ennek. Ott vagy megháborodik egy bringás vagy bölcs belátásra tesz szert. 

A gyalogos kicsit hasonlít a városi galambokra. Ténfereg, bambul, lődörög, megtorpan, nekilódul, váratlanul irányt változtat, de aztán mégsem, fejét lógatva caplat vagy a messze távolba réved, egyik irányba néz és az ellenkező irányba elindul, mobilt kütyüz, csoportba verődik, óriási csomaggal esetlenkedik, ugrál, szalad, földre terül, sőt földből kinő, úgy általában mindent összevissza csinál.
A gyalogos már csak ilyen, én is ilyen vagyok, ha gyalogolok.

Van egy elméletem, hogy mindig az vigyázzon jobban, aki több fém fölött diszponál. Egy gyalogossal szemben tehát egy bringásnak kell figyelmesebbnek lenni, egy autósnak pláne, tankról, repülőről nem is beszélve.
Mindezek mellett azért én is látom, hogy a gyalogosok gyakran visszaélnek kiszolgáltatottságukkal. Messziről látja, hogy jön egy bringás és a zsúfoltságban nem sok tere van kerülgetésre, ilyenkor egy fél lépés a gyalogos részéről megoldás lehet. Mégis vannak, akik merev arccal juszt sem mennek arrébb. Gondolom, ez nekik valami elégtételt jelenthet, mert észérv nincs rá.

Aztán vannak, akik nagyon is igyekeznek helyet adni, és nagy koncentrációjukban észre sem veszik, hogy mint egy mágnes, épp arra mozdulnak mindig, amerre kerülni akarom őket. Általános tünet, kedves komikus helyzeteket okoz, de itt legalább a jó szándék egyértelmű.

Vannak olyan férfiak, akik szándékosan toporognak a bringa előtt, kedélyesen édelegve, hogy merre is ugorjon, meg menjünk együtt oda. Megfigyelésem szerint, amikor ezek a roppant szellemes évődések fejükbe akadnak mindig csoportba verődve mennek. Megtanultam két keréken állni a bringával, hogy kivárjam, míg lemegy a műsorszám.
Különös a nők viselkedése is, mert némelyikük tekintetében azt érzem, hogy ha kéznél lenne egy nyárs, akkor én már azon lógnék. Okát nem tudom, sem szemtelen, sem agresszív bringás nem vagyok. Lehet, hogy a bringa önmagában zavarja őket vagy túl sok szemtelen-agresszív bringással találkoztak már. Különösen jellemzi ez őket, ha férfi társaságában vannak. Talán ezzel jelzik rebbenékeny női mivoltukat. Egy időben azzal szórakoztattam magam, hogy megtippeltem, milyen régi lehet a kapcsolatuk.

Ha a nő (ok nélkül) „jaj, bringás!”-t sikít, és a férfi óvón magához öleli, ahol éri, akkor az még bimbózó ismeretség. Ha már csak megszokásból hagyja, hogy sikítva belekapaszkodjon a nő, az már régi kapcsolat. Amikor pedig már rá is szól, hogy „most mi bajod van?”, akkor nagy puttonyban lehetnek már a szerelmi emlékeik.

Vannak olyan gyalogosok is, akik az utcát is divat kifutóként használják és ők nem haladnak, csámpáznak, evickélnek, porba hulló egyszerű lélekként mendegélnek, hanem vonulnak. Félreértés ne essék, ez teljesen uniszex jelenség, férfiakra és nőkre egyaránt jellemző. Mivel érzem, hogy ez nekik fontos része az önképüknek, igyekszem a legkevésbé megzavarni egójukat. Úgyis nehéz dolguk lehet ebben a kelekótya nagyvárosban méltósággal végigmasírozni.

Bringásként állandóan a gyalogosok gondolatait lesem, mert például a Duna-parton, ha hátulról közelítek egy gyalogoshoz nekem már arra is gondolnom kell, ami neki még a fejében sincs. Mert bizony gyakran nagy a zsúfoltság, nem mindig adódik sok lehetőség a kerülésre. Tehát fel kell készülni, hogy az előttem haladó gyalogos gombolyagból valaki hirtelen irányt vált, kilép, fotózni, hadonászni, hátrálni kezd, húzós bőröndjét elfordítja, ducira töfködött hátizsákjával oldalazni kezd. Ilyenkor tized másodpercek alatt kell felkészülni az eshetőségekre, egészen a zs-verzióig.
Külön említést teszek a gyerekekről és az idősekről. Rájuk tényleg vigyázni kell. A két legkiszolgáltatottabb életszakasz, a gyerekek g, az idősek már nem képesek olyan figyelemmel követni az utca forgatagát. Duhajabb bringásoknak javaslom, hogy próbálják meg az időseket nem a vénszatyor, a gyerekeket pedig az elkényeztetett pisis kategóriájában kezelni. Esetleg óvni is lehet őket, nem a rémületbe kergetni azzal, hogy vijjogva elhúznak mellettük.
Ezzel már el is érkeztünk a harmadik zavaró tényezőhöz, és ezek maguk a bringások. Közülük persze csak azok, akik önmegvalósításra és nem közlekedésre használják Budapest utcáit.

Vannak olyanok, akik beöltöznek tetőtől talpig versenyzőnek és így száguldanak végig a körúton, ügyet sem vetve a forgalomra, mintha az a Tour de France része lenne. Lehet, hogy az edzőjük kéri ezt tőlük, de így sem tartom jó ötletnek. Mit szólnánk, ha egy bokszedző azt javasolná a sportolóinak, hogy már az utcán kezdjék el a horogütést gyakorolni?

Vannak, akik megszállottjai annak, hogy ők most bringások és szinte megalázásnak veszik, ha lábukat a földre kell tenni, lassítani, netán megállni kényszerülnek. Ennek egyik túlfűtött példája, ha a piros lámpánál (mert a zúgó autóáradat végképp megakasztja haladásában) egy talpig bringás tenyérnyi helyen körbe-körbe kering a biciklijén, mint egy farkát kergető eb, amíg végre zöld utat kap. Van ebben valami komikus.
A szemfülesség nem ugyanaz, mint a dromedár törtetés, a vagányság nem egyenlő a pofátlansággal.
Ijedt balfék ne induljon el Budapesten bringával, de agresszív száguldozásra sem alkalmas ez a hely. Egyszerűen azért, mert bajt okozhat. Ami az igazi gond, hogy nemcsak magának, hanem másoknak is. Az „én vagyok a császár vagy hülye vagy” mentalitás még trendi, de már kínos.
Sokan vagyunk most már az utakon bringával. Ez igazi gyönyörű látvány. Öröm nézni ezt a sok szép járgányt, a guruló kerekeket. A kerékpár immáron egyenrangú része a fővárosi közlekedésnek. Próbáljunk meg napról napra több figyelmet, megértést, felelősséget, hogy ne mondjam, kultúrát vinni (bár ezt a szót lassan már büntetik) a tekerésbe.

Kinőttük a városi bringás lét gyerekkorát, most már kénytelenek leszünk felelősen róni az utcákat. Tudomásul kell vennünk, hogy az összes többinek is joga van ott lenni, még ha gyakran tényszerűen is útban van.

Megtanultunk bringázni, most már tanuljunk meg közlekedni is. Én is tévelygek (folyton eltévedek), sokszor figyelmetlen vagyok, „fáradt meg együgyű”, ahogy József Attila írta. Nem győzök mulatni önnön tökéletlenségemen. Elismerem, hogy néha egészen botor ötleteim vannak. Mindenek ellenére tudatosan igyekszem éberen és másoknak nem ártva kerekezni. Egyszerűen azért, mert így én is jobban érzem magam. Élvezem a bringázást a nagyvárosi dzsungelben is.
Végezetül ejtsünk szót az autókról és a motorosokról. Ha egy autós nekem jön, abba belepusztulhatok. Ez több mint zavaró tényező. 
A motorosok talán a legextrémebb exhibicionistái az utaknak. Kerülendő tényezők.

Ha az utóbbi években ugrásszerűen megnőtt a bringások száma, ez az autókra még inkább igaz. Nagyon sokan vannak, nekem úgy tűnik, hogy egyre nagyobb autókból egyre több van. Egy bringás ismerősöm szerint biztosan a kerékpárosok tömegétől félnek. Hacsak úgy nem. YGergely szerint nem tudunk egy eldugott, picuri kis utcácskában sem sétálni úgy, hogy ne pöfögne be a következő pillanatban egy autó.

Kétség nem fér hozzá, Budapest közlekedését az autók határozzák meg.

Nagyon sokan vannak, én úgy tekintem őket, mint valami természeti jelenséget, mint az esőt meg a vihart, az útra zuhant sziklát. Sosem értettem, ha bringások utálkoznak az autósokra és viszont. Nekem nincs érzelmi viszonyulásom az autósokhoz, csak, mint egy vad az erdőben, próbálom kikerülni őket.
Egyszer egy széles járdán álltam a piros lámpánál. Este volt, én fáradtan bambultam magam elé, majd felneszeltem, hogy a zebra másik oldalán megállt valaki. Egy kis furgon volt, a közeli éjjel-nappaliba hozott árut és a járdáról egyszerűbbnek látta becsatlakozni a forgalomba. Álltunk a zebra két oldalán: egy bringás és egy autós. Mikor felnéztem csodálkozva, rám villantotta a lámpáját, mintha csak cinkosan kacsintana egyet. Majd zöldre váltott a lámpa és mi szépen kikerültük egymást.

Nem érzem, egyre kevésbé érzem, hogy a bringásokra fenekednének az autósok. Valahogy lassacskán csiszolódunk. Mindkét félnek van még mit tanulnia, hogy zökkenőmentes legyen az úton levés.

Ha pedig egy autóst tényleg olthatatlan gyűlölet gyötri a bringásokkal szemben, akkor nyugtassa meg magát, hogy ő az erősebb. A mázsák és lóerők adjanak neki lelkierőt.
Budapest bringás szemmel éjszaka a legédesebb. Amikor egy bárban lerészegedik az utolsó ténfergő turista is, megcsappan az autók száma, nem hömpölyög a tömeg. Éjszaka tényleg lehet haladni és néha annyira szép. Amúgy sem vagyok acsargó ellensége ennek a városnak. Sosem a fenyegető szörnyet láttam benne. Szerethető kóceráj.

A fő, hogy úton legyünk. Példának okáért bringával, mert bringázni jó.
A kerékpár az emberiség legbarátságosabb találmánya.


2013. június 24., hétfő

Inti Raymi – Az inkák Napünnepe

Írta: Inkabringa



Csikólány koromban, az inka kultúra iránti érdeklődésem arra a merész elhatározásra vezetett, hogy egy budapesti lakótelep közösségi házában Andok-nap szervezésébe kezdtem.
A ház vezetői óvtak ettől, mondván, hogy a lakótelepen nem tolonganak az efféle dolgok iránt érdeklődők. Ezzel én is tisztában voltam, de máig meggyőződésem, hogy a világ nem állhat abból a szűk mezsgyéből, ami a reklámozott közízlés.
Belevágtam a szervezésbe és bár senkit nem ismertem személyesen a budapesti andoki migrációból, hamar rájuk találtam.

Volt zene, tánc, fotókiállítás, filmvetítés, ismeretterjesztő előadás, ételkóstoló. Néhány fillérből és hatalmas lelkesedésből. Az andoki közösség tagjai azonnal és a legnagyobb barátsággal segítettek mindezt megvalósítani. Az utcazenész szólt egy fotóművésznek, az egy történésznek, az meg egy szakácsnak… Így lett egy lakótelepi nap az Andok népeivel.
A rendezvény remekül sikerült, sokan eljöttek az itt élő andokiak és a lakótelepiek közül is. Általános meglepetésre egyértelműen pozitív volt a fogadtatás.

Még az ecuadori nagykövet is megérkezett és egész nap ellazulva sétálgatott a programok között vagy kedélyesen beszélgetve üldögélt a büfében. Majd kaptam egy szívélyes köszönőlevelet és egy Andokról szóló gyönyörű kiadványcsomagot. Mindmáig féltve őrzöm.

Az igazi élmény mégis az volt, hogy mekkora örömöt okozott az itt élő andokiaknak, hogy a befogadó országuk érdeklődik az életük és kultúrájuk iránt. Ez számukra komoly identitáserősítő tényező.

Az évek folyamán az Andok országaiból (Ecuador, Peru, Bolívia) érkezők egy sajátos kulturális tényezővé váltak hazánkban.

Immáron tizedik alkalommal rendezik meg a hagyományos inka szertartást, az Inti Raymit, Budapest belvárosában.
Az inkák vallási rendszerében fontos szerep jutott a Napistennek, ő Inti. A raymi jelentése ünnep. Az Inti Raymit, a Nap ünnepét, hagyományosan júniusban rendezik.
A nyári napforduló ünnepéhez Európában is számos hiedelem és népszokás kötődött. A modern kor elmosta mindezeket.

A hatalmas Inka Birodalom gazdag kultúráját Pizarro serege romba döntötte. Ami 1532 után következett, az Andok őshonos népei számára már a gyarmatosítás teljesen életidegen erőltetett kulturális váltását jelentette. Hagyományaikat, szertartásaikat, vallásukat, öltözködésüket tiltották és üldözték. Tűzzel-vassal a keresztény hitre és a spanyol korona szolgálatára hajtották őket. Már aki egyáltalán túlélte ezt a brutális lerohanást.
Az Andok népei mindenek ellenére azért őrizték ősi hagyományaik forgácsait. Ha nyilvánosan nem is tehették, de bújtatva mindig jelen volt az életükben. A keresztény ünnepekbe csempészték bele ősi szertartásaikat.
Ilyen Szent János ünnepe (sanjuanito) is, amikor a keresztény szentet körbehordozzák az utcákon, de ebbe a keresztény szertartásba belekeverik ősi isteneik tiszteletének elemeit is.

A változás a 20. században kezdődött, amikor megerősödött az indigenismo mozgalom, melynek legfőbb célja az őslakos andoki indiánok önrendelkezésének kivívása és kultúrájuk méltó helyének visszaállítása volt.

Ekkor elevenítették fel az inkák ősi Napisten szertartását is, több évszázad után. Ez nagyon sok idő. A sors iróniája, hogy a szertartás részleteiről épp egy spanyol konkvisztádor fia, Garcilaso de la Vega leírásából tájékozódhattak. (Ez a könyv magyar nyelven is megjelent.) Elfogult, erősen keresztény szemléletű leírás ez, és Garcilaso is elbeszélésekre támaszkodott, mégis fontos forrásmunka.

A makacsul továbbélő néphagyományok szilánkjaiból és a fennmaradt kevés leírásból rekonstruálták, milyen is lehetett az egykori inkák talán legfőbb ünnepe, az Inti Raymi.   
Az Andok országaiban minden évben megrendezik Inti isten tiszteletére a szertartást. A lényege, hogy ilyenkor jó termésért, bőségért, kegyes időért esedeznek istenüknek. Szertartásuk keretében áldozatot mutatnak be, és bőségesen fogyasztják az Andokban elterjedt csicsát (kukoricasört), énekelnek, táncolnak. Karneváli felvonulás és méltóságteljes szakralitás együtt van jelen ezen a napon. (Ízelítő ITT.) Ez az ünnep ma már az Andok országaiban a legnagyobb turistavonzó látványosság.

A szerte a világban élő andoki közösségek is megrendezik befogadó országukban ezt az ünnepet.

Magyarországon is élnek andoki indiánok, akik Bolíviából, Ecuadorból, Peruból érkeztek ide. Különálló országok különböző kultúráját hozzák magukkal. Más a zene, a hangszer, az öltözet, de az Andok mégis összeköti őket.
Messze az otthontól pedig ezeknek az országoknak az őslakos indiánjai egy sajátos, különleges és egyedi identitást alakítottak ki: az andoki indiánok identitását. Ha otthon esetleg támadják vagy ostorozzák is szomszédaikat (ilyet még nem is hallottunk, ugyebár), távol a hazájuktól összefognak (na, ilyet még tényleg nem hallottunk) és egymásra építkezve alkotnak egy tiszteletreméltó identitást.

Ennek fontos szakrális megjelenítése az évente Budapesten is megrendezett Inti Raymi.

Kettős hozadéka is van ennek az ünnepi szertartásnak.
Egyrészt az andoki őshonos kultúrájuk megerősítését, messze idegenben is az identitás megőrzését jelenti.
Másrészt az itt élőkkel is megismertethetik sajátos kultúrájukat, szertartásaikat, zenéjüket, táncukat.
Öröm nekik, ha magyarországiak is részt vesznek az Inti Raymi ünnepeiken. Miért is ne okoznánk nekik örömöt?

Június 25-én a Váci utcában (15.30-tól) és a Vörösmarty téren (17 órától) zajlik majd idén is a hagyományos Inti Raymi szertartás.

A Napisten gyermekei ránk is áldást kérnek mindig.




Bóbita, táncolj! (Zsenimanó ezer éves)

Írta: YGergely


Nem nagyon szeretem a zseni szót: lejáratták. Gyűlöletes, otromba, gyilkos figurákra is mondták a huszadik században, politikusokra és népámítókra, ezenkívül majd minden tehetséges művészre rámondták a romantika óta. (Ha igaz, magát a "zseni" minősítést is a romantika hozta divatba, az olasz reneszánszról szólva: na ott, majd mindenki "zseni", jól tudom?)

Egyedül Shakespeare-nél nem zavar ez a kései minősítés, nem hogy nem zavar, de tapsra támad kedvem. Főleg, hogy az élete végén mindentől, a színháztól és élettől is megkeseredett Shakespeare profi színházi szakembernek igen, "zseninek" soha nem tartotta magát.
Weöres Sándor azonban zavarba ejt. "Sanyimanónak" is hallottam nevezni, ez is tetszik, de most látom, hogy ezen a címen egy régebbi író írt könyvet, és így hívta saját teremtményét. Nem baj, lehet, hogy a két Sanyimanó megküzdhet az örökkévalóságban, és az se baj tán, hogy két Sanyimanónk is lesz. Weöres azért is zavarba ejt, mert róla és művészetéről szólva a zseni szó szinte elhessenthetetlen. De saját, főleg rá érvényes hangulati többlettel finomodva. ("Többlettel finomodni"? Vállalom, de ő majd mondhatná szebben is).

Az ő "zsenisége" a gyerek, a kamasz zsenije: a játék zsenije. Semmi köze például a "vátesz", a "próféta" zseniségéhez - szerencsére. Weöres a vátesz és a próféta ellentéte. Mivel a magyar irodalomban egymás sarkára taposnak az író- és költő váteszek, próféták, "haza-puffogók", Weöres Sándor egyedi, pótolhatatlan, és még ezek a jelzők sem fejezik ki lényegét és szerepét: Weöres megmentette a magyar költészetet: minden múlt- és jövőbeli váteszség, prófétaságtól örökre megmentette.
Minden sora, minden játékos poétikai bukfence messze űzi a prófétákat és nemzetmentőket, hitvallókat és programadókat.

Sokat kéne idézni tőle. Nem tudom, mit ír elő a buta jogdíj-törvény, és lehet-e teljes versét feltenni büntetlenül az internetre. Részleteket szerencsére igen. Sebő és más énekmondókat is igen.


Weöres zenére jó, táncra jó. Akinek nyomott, sírós gyerekkora volt - azt hiszem, sokunknak, még ha elfeledjük, vagy tagadjuk is - még nagyobb örömforrás.
Fordulok majd a youtube-kincsestárhoz, ne siessünk, van időnk, legyen a száz éves évforduló folyamatos, tartson ezer évig, ezer Weöres-emlékezéssel.

Bóbita, táncolj!



2013. június 23., vasárnap

Weöres 100

Írta: Inkabringa


1913. június 22-én világra jött egy varázsló.

Weöres Sándor száz éve született.

Csodát művelni, játékra tanítani, lírát, zengést és gondolatot harmonizálni jött erre a világra.

Szépség, mélység, lélek, amit maga után hagyott.

"Nem érzem költészetnek azt, amit én csinálok, sokkal inkább kutatás, kísérlet.
Megéri erre az interjúra szánni egy órácskát az életünkből. Zolnay Pál rendezte, Domokos Mátyás a riporter.


Weöres Sándor: Rongyszőnyeg 127
 

Ki minek gondol, az vagyok annak...
Mért gondolsz különc rokontalannak?

Jelet látsz gyűlni a homlokomra:
te vagy magad ki e jelet vonja

s vigyázz hogy fénybe vagy árnyba játszik,
mert fénye-árnya terád sugárzik.

Itélsz rólam, mint bölcsről, badarról:
rajtam látsz törvényt sajátmagadról.

Okosnak nézel? hát bízd magad rám.
Bolondnak nézel? csörög a sapkám.

Ha lónak gondolsz, hátamra ülhetsz;
ha oroszlánnak, nem menekülhetsz.

Szemem tavában magadat látod:
mint tükröd, vagyok leghűbb barátod.



2013. június 21., péntek

Bölcsek balhitei a nőkről

Írta: Inkabringa



Viccesen azt szoktam mondani, hogy én azért nem lehetek harcos feminista, mert túlságosan szeretem a férfiakat. Természetesen csak azokat a férfiakat, akik nem a bamba hableány, az áhítatos nünüke vagy a csípőre tett kezű domina szerepét osztják a nőkre. Bizton állítom, hogy vannak ilyen férfiak is.

Nem árthat, ha most elősorolok néhány válogatott citátumot az emberi kultúra fénylő szellemeitől. Bizonyítékul, hogy a bölcsesség sosem lehet korlátlan. Jegyezzük meg ironikusan, még a férfiaké sem. Korokon átívelő és messzire ható gondolatok csiholói sem tudtak kibújni saját koruk ketrecéből. Szépen jelzik ezt írásaikban a nőkről tett megjegyzéseik.

Arra talán senkinek nem kell felhívni a figyelmét, hogy az alább idézett férfiúk szellemi nagyságához kétség nem férhet.
Ettől még nem tévedhetetlen orákulumok.
Kezdjük mindjárt Arisztotelésszel. Évezredeken átsugárzó bölcsesség az övé. De a nőkről ő is csak így ír: A nők „ a nemi érintkezésben nem cselekvő, hanem odaadó szerepet játszanak.

Aztán itt van a reneszánsz nagy hatású gondolkodója, Montaigne. Az ő írásait olvasni is gyönyörűség. Szellemdús, bölcs mondatok sora. A nőkről viszont úgy gondolkodott, mint korának legtöbb férfija.

A szépség a nők igazi kiváltsága. (…) A beszélgetés, akárcsak a józan ítélet s a barátság, jobb helyen van a férfiaknál: elvégre ők kormányozzák a világot.

Más helyen így ír:
Mostanában a hölgyek fülét is úgy teleduruzsolják, hogy szegénykék, ha nem is jegyezték meg a lényeget, úgy tesznek, mintha tökéletesen értenék (…) Nem hatolt lelkükbe a tudomány, hanem ott rekedt a nyelvükön. Higgyék el – mondom a nemesebbjének: jobb, ha beérik a természet adta díszeikkel! (…)Tiszteljük és szeretjük őket: kell egyéb? Női mivoltuk érvényesítéséhez épp eleget tudnak: csak fel kell rázni és gyümölcsöztetni szunnyadó képességeiket. Bőven elég, ha önmaguktól vidámra, szigorúra vagy szelídre hangolják bájos tekintetüket (…) Ezzel az ősi tudományukkal orránál fogva vezethetnek mestert és tanoncot egyaránt.

Ezt a mai korban úgy mondanánk: „Cicuka, gyönyörű vagy, de ebbe ne szólj bele.


A német kultúra bálványa Goethe. Sok tekintetben megérdemelten, meg aztán tett is érte, hogy bálvánnyá váljon.
Mert semmi sem fűzhet össze tökéletesebben egy természettől fogva is összeillő fiatal párt, mint hogyha a leány tudni vágyó, az ifjú pedig oktató hajlamú. Ebből bensőséges és kellemes kapcsolat származik. A lány a fiúban szellemi teremtőjét látja, a fiú a lányban olyan lényt, aki nem természetnek, véletlennek vagy valamely egyoldalú akarásnak köszönheti tökéletességét, hanem kettejük egyesült akaratának, és ez a kölcsönhatás olyan édes, hogy nem csodálkozhatunk, ha régi és az új Abélard óta az efféle találkozásokból annyi vad szenvedély, annyi boldogság és boldogtalanság származott.

Fel sem tételezhető, hogy a leány önnön kútfejéből valami eszeset alkosson.
Vagyis: „Cicuka, figyelj, elmagyarázom.


Szerb Antal is hasonló gondolatokat fogalmazott meg a 20. század elején. Bár igaz, hogy hódolatát ő is kifejezte a női nem felé, de már megint csak az okosan hallgató szerep jut nekünk.
"Intelligensebb ember többnyire szükségét érzi megértő nők társaságának: mert a nő meghallgatásban művész, és ezáltal kiváltja belőle a gondolatokat, másrészt puszta jelenléte által formálja is azokat nemesebb nőisége felé. Ilymód a férfi gondolati munkájában a meghallgató nő egyenrangú társ, ez egyúttal szimbóluma lehet nő és férfi viszonyának.
Mégis minek a szimbóluma ez?

Gombrowicz sok tekintetben botrányhőse volt korának. Még a férfiakat sem kímélte. Ez már tényleg botrány.
 Mitől férfi a férfi? Azt nevezik férfinak, aki megerőszakol, aki erőszakos. Azt nevezik férfinak, aki uralkodik másokon! A férfi nem kérdezi, tetszik-e, csak a saját élvezetére gondol, az ő szájpadlása dönti el, mi a szép és mi a csúnya számára és kizárólag az ő számára! A férfi önmagáért van, senki másért!


Bohumil Hrabal soraiban azért van valami megejtő szépség.
Néha, amikor csillagos ég alatt térek haza, hogy beférjek az ajtón, lehajtom a fejem, hogy a csillagkoronát bejuttassam a házba. Ám míg a szarvas ismeri agancsa fesztávolságát és tudja, hogyan kell a fák közt futnia, a csillagokkal ékített ember nem fér be az ajtón, a csillagos égboltot Hamupipőke diójává, aggyá kell zsugorítania, és szüntelenül magánál kell hordania az összes látható csillagot, és szép sorban lerakja őket a párnára és lehunyt szemmel újra elgyönyörködik bennük és aztán a legeslegszebbiket bakancsszeggel feltűzi a szeretett lány homlokára.

Összegzésül pedig, férfiak és nők okulására és egyben szívüknek kivirágzására, térjünk vissza az antik kultúrához.
Platón filozófiájában Erósz a szépre, a jóra és a tökéletesedésre való törekvést jelenti.
Erósz az emberi szívben lakozik, de nem minden ember szívében, mert ahol megátalkodottságot érez, onnan távozik. Legszebb tulajdonsága, hogy képtelen gonoszul cselekedni, és nem is járul hozzá ilyen tettek végrehajtásához. Erőszakot sem alkalmaz. Minden ember saját jószántából szolgálja őt. És akit Erósz megérintett, nem jár többé sötétben.




2013. június 17., hétfő

A Nyuszi és Őz világsiker! - Vácz Péter díjat kapott az Annecy-n

Írta: Inkabringa


Nemrég a blogon már egy bejegyzésben méltattuk az ifjú bábanimációs filmes Vácz Péter ígéretes pályakezdését.(Az alkotóval egy márciusban készült interjú itt olvasható.)

YGergellyel derűs érdeklődéssel követjük ennek a fiatal alkotónak szárnybontását.

Vácz Péter tavaly végzett a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen és diplomamunkája, a Nyuszi és Őz azonnal elindult világhódító útjára. Sorra nyeri a díjakat és elismeréseket.

Fontos lépcsőfok volt a múlt hétvégén lezajlott Annecy, ami a világ legnagyobb és legjelentősebb animációs fesztiválja. Vácz Péter filmjét beválogatták a versenyprogramba. Ez már önmagában is dicsőség.

A Nyuszi és Őz kategóriájában győztes filmalkotás lett! 

A bábfigurák tehát beléptek a világsiker kapuján. Arról, hogyan élte meg Őz az Annecy fesztivált, itt  nézhető meg egy kisfilm.
Örülünk és szívből gratulálunk!

A Nyuszi és Őz című filmet ezen a héten a Kecskeméti Animációs Filmfesztiválon láthatja majd a hazai közönség.  

Ilyenkor kijár a standing ovation.


2013. június 16., vasárnap

Hová hulltak a falevelek? – Egy örökzöld sláger változatai

Írta: Inkabringa



Addig is, amíg YGergely elmondja nekünk, miért nem szereti a filmzenéket, hallgassunk zenét. S ha már, akkor filmzenét.

Joseph Kosma, aki magyar volt, de franciának is hiszik, minden idők egyik legnagyobb slágerét adta a világnak. A Les feuilles mortes, angolul Autumn leaves, magyarul Hulló falevél dallamát mindenki azonnal felismeri.

Mint minden slágernek, ennek is megvan az a hátulütője, hogy lerágott csonttá válik. Ha feltűnik egy slágerdallam valahol, mindjárt a zenei szerkesztő fantáziátlanságára és tájékozatlanságára gondolunk. Nem jut más eszébe?

Pedig néhány évtized eltelte után egy igazi jó sláger kiváló feldolgozásokon mehet át. Alapanyaggá válik a legcsodálatosabb zenei játékokhoz. Erre már érdemes odafigyelni.

A Hulló falevélnek annyiféle feldolgozása volt már és nyilván lesz is még, hogy csak egy rendkívül önkényes válogatást lehet összeállítani belőlük. Megéri belehallgatni, nagyszerű muzsikákat csalt ki a zenészekből. 

Kezdjük a forrásnál, hiszen a dallam először Marcel Carné 1946-ban készült Les Portes de la nuit című filmjében hangzott el, és végleg összeforrt Yves Montand pályájával.

A Hulló falevél nem csak örökzöld sláger és bárzenészek állandó repertoár darabja, hanem egy közkedvelt jazz standard is. Olyan eget rengetően zseniális feldolgozásokkal, hogy belegondolni is gyönyörűség.

Itt van mindjárt Chet Baker (negyedszázaddal halála után is megkerülhetetlen jazz trombitás) és Paul Desmond (kiváló szaxofonos és egy másik nagy jazz standard, a Take five szerzője) változata. Játszó személyek még: Bob James (zongora), Ron Carter (bőgő), Steve Gadd (dob).
Ha már egy francia filmben csendült fel ez a dallam először, akkor nézzük, mit művelnek vele a francia jazzisták. Az alapanyag ugyanaz, de a fűszerezés… à la française.
Didier Lockwood (hegedű), Richard Galliano (harmonika), Biréli Lagrène (gitár) és Jimmy Rosenberg (gitár), ez utóbbi Hollandiában született kiváló roma muzsikus.
Mivel pedig Kozma József mégiscsak magyar volt, egy világraszóló nagy zsenink, Pege Aladár előadásában is érdemes meghallgatni. 
Diákkoromban egy jazz fesztiválon Pege koncertje után áramlottunk ki a teremből. Elképesztő élmény volt. Mögöttünk is erről beszélgettek: Mekkorát játszott az öreg!” ”Még most is remeg a kezem.” Hátranézve láttam, hogy a pályájuk elején járó Oláh Kálmán és Balázs Elemér áradoztak. 


A jazz hazája Amerika. A levelek oda is lehullottak. Ellis Marsalis kiváló jazz zongorista és öt fia közül mindegyik zseniális muzsikus. Ha összegyűlnek egy családi ebédre, mindjárt jazz fesztivált is rendezhetnek. 2003-ban készült egy príma lemez is (The Marsalis family: a jazz celebration).
Ilyen tehát Wynton Marsalis (trombita) és Sarah Vaughan (ének) találkozása a francia sanzonnal. Fergeteges, poénos, dögös. Őrületesen jó.
A világrombító rockzene kétségkívüli istencsászára Eric Clapton. Az ő 2010-es előadásában nincs semmi fakszni. Talán épp azt akarta hangsúlyozni, hogy ő már semmit nem akar csavarni ezen a dalon. Elénekel egy sanzont finom lírával, bensőségesen. Talán kissé rutinból. Mikor, mit érzek ki belőle inkább.
Megjegyzem, Clapton hangja még most is nagyon jól szól, sőt mi több, borzongatóan jól, ezzel ellentétben sajnos Ian Anderson különleges orgánuma teljesen tönkrement.



2013. június 14., péntek

2013. június 11., kedd

"Hulló falevél" (Les feuilles mortes...)

Írta: YGergely


A sok vetítés és filmprogramok ellenére elég rég jártam már a Francia Intézetben - jelen helyett kissé a múltammá vált Párizs, - ha mondhatom így, félig szárazon, félig patetikusan. Most azonban résztvevőként tértem vissza, az Intézet és az MTA BTK Művészettörténeti Intézetének közös rendezésében megtartott Joseph Kosma-konferenciájára.

Joseph Kosmának, nekünk inkább Kozma József, néhány halhatatlan sanzon szerzőjeként valóban a sanzon (így a Les feuilles mortes/Hulló falevél...) lett legismertebb műfaja. Pedig szerteágazó zenei és művészeti tevékenysége, mely 1930 után főleg Berlinben, majd Párizsban bomlott ki - bár kevésbé ismert, egészében is, és nemcsak sanzonjaival igen jelentős.
A konferencia egyik "felfedezése", mint Beke László örömmel hangsúlyozta, épp Kosma korai, még 1930 előtti magyarországi munkássága.
1929 nyarán Magyarországon forgatták a (talán) első magyar hangosfilmet, melyet nemsokára be is mutattak. Ez a táncfilm  - egyik címén A szerelem örökké él - elfeledett opus, a hivatalos filmográfiákban még nem szerepel önálló hangosfilmként. Kópiája, amennyire a konferencia idején tudtuk - lappang valahol. (Rendezője egyébként ugyanaz a Lázár Lajos, akinek következő munkája, a Kék bálvány viszont mindeddig az első magyar hangosfilmnek számít.) ---

Gyorsan mondom, ezt Beke László és munkatársai kutatták fel, kutatják tovább - magam, régi magyar filmmel amúgy is soha nem foglalkozván, szintén csak ott a helyben tudtam meg.
Íme kezdetül tehát a konferencia előadásainak rezüméje.
Joseph Kosma

Beke László: Kozma József kapcsolatai: műfajok, helyszínek, személyek
Kozma József nem intermediális művész a mai értelemben, hanem hol zeneszerző (sanzon-, tánc- vagy filmzeneszerző), hol zenész (előadóművész, zongorista, korrepetitor), hol filmművész, hol egyszerűen „avantgardista", vagy modernista, de nem mindig a szó legszigorúbb értelmében. Munkássága legfontosabb városainak – Budapest, Berlin, Párizs – háromszögében olyan barátokat és társakat szeretnénk felidézni, akik meglepően hatnak ebben a mondain kontextusban, mint Weiner Leó, Gerő György, Madzsar Alice, Palasovszky Ödön, Moholy Nagy László, Kurt Weil, Hans Eisler, Bertold Brecht, Jacques Prévert, Robert Desnos, Jean Renoir, Marcel Carné, Yves Montand...
Joseph Kosma és Jacques Prévert
Bikácsy Gergely: „Árnyékos színek"
Kozma József /Joseph Kosma a francia filmművészet egyik legnagyobb korszakának zeneszerzője. A "lírai realizmus" (réalisme poétique), miként részben Jean Renoir és főként Marcel Carné munkáit, stílusát később elnevezték, önálló stílusirányzatként fogták fel, más arcot ölt Renoir és Carné műveiben. Renoir inkább fekete, élesen sötét, napfénnyel feleselő világot láttat, az árnyak éles határaival. Carné filmjeiben szürke árnyékok, gomolygó félhomályok uralkodnak, a szürke alaptónusból lassan, mély- vagy sötétszürkévé erősödnek a tragédia színei. Természetesen a fekete-fehér technikáról van szó, de a fentieket tágabb értelemben is felfoghatjuk. Az egyetemes filmművészet fekete-fehér korszakának legfontosabb stílusirányzata több volt technikai kérdésnél. Joseph Kosma zenéjével támogatni, felerősíteni tudta ezt a felhős, színeket nem használó színvilágot, és ha kell, ellenpontozni. A felhős, homályló szürkeséget vagy a tragikusan éles fény-árnyék küzdelmet egyaránt gazdagítani.
Jean Renoir: Mezei kirándulás
Lenkei Júlia : A filozófus muzsikus ifjúkora - Kozma József magyarországi munkásságáról
Joseph Kosma munkássága a nagyvilág számára Franciaországban kezdődött, ahova 1933-ban érkezett. De az ehhez szükséges gyakorlatot a megelőző évtized Magyarországán szerezte, hivatásos, illetve struktúrán kívüli, avantgárd együttesek produkcióiban közreműködve, aktívan magáévá téve a korszak legprogresszívabb esztétikai elgondolásait, melyeket teoretikusan is kifejtett és művészi gyakorlatában is megvalósított. Amikor megpróbálunk választ keresni arra a kérdésre, hogy Kozma berlini ösztöndíjának tartama során hogyan vehetett részt folyamatosan magyarországi mozdulatművészeti produkciókban, arra a következtetésre jutunk, hogy minden bizonnyal sikerült elsajátítania az egyszerre több helyen tartózkodás tudományát.
Vincze Gabriella : „A látott és hallott ritmus." Kozma József táncszínpada
Kosma 1929-ben Berlinbe távozott, ám az 1929 és 1933 közötti időszakban egyszerre dolgozott magyar és német mozdulatművészek számára: Berlinben a „vörös táncos" Jean Weidt, itthon Madzsar Alice-ék zeneszerzője. Élő kapcsolat alakul ki így a berlini baloldali körök (Moholy-Nagy László, Piscator) és a magyar avantgárd mozgásszínház között. Több mint három évtizedes francia munkássága alatt a francia „neoklasszicista" balett, a mime corporel, és a pantomim legnagyobbjaival dolgozott együtt. A Café de Flore és a Les Deux Magots törzsvendégeként mindennapi kapcsolatban állt a francia avantgárddal. Jacques Prévert ajánlására Roland Petit-től megbízást kapott, hogy Le rendez-vous című baletthez szerezzen zenét. Kosma számára a tánc, ahogy ő nevezte, látott ritmus, és a zene, hallott ritmus, szorosan összetartoztak.
Gombos László : Kozma József zeneszerzői útkeresése
Kozma József sokszínű életműve a zeneszerző kivételes alkalmazkodó készségének eredménye. Pályája olyan időszakban indult és teljesedett ki, amikor a szabad és öntörvényű alkotómunkát folytonosan külső körülményeknek kellett alárendelnie. Két évtizeden át az illegalitás határán működő együttesek mindenes háttér-muzsikusaként, a megélhetésért küzdő zongorakísérő-dalkomponistaként, majd idegen megszállók elől bujkáló és álnéven író filmgyári zenészként napi feladatokat oldott meg végtelen találékonysággal és fantáziával. Egyéniségének köszönhetően azonban a kényszerítő és mások által determinált helyzetek nem lekötötték, hanem inkább felszabadították alkotó energiáit. Egész életében a zenés színpad bűvkörében mozgott, míg többszöri kitérő után végre megérhette, hogy önálló, tisztán zenei indíttatású színpadi alkotásaival is jelentős sikereket érhessen el.