Fekete berkenye

Írta: BikassyGergely

Nagy nyári hőség: Csillaghegy.

A legjobb gyógyszer. Autó nélkül odaérni, ez viszont pokolforró túra: a strand átépítése után a bejárat úgy 150 méterre még odébb került. Valamit valamiért: maga a régi strand (a 33 méteres úszómedence) változatlan sőt jobb: a víz hőmérséklete a levegőéhez alkalmazkodik.

Csillaghegyi úszómedence

Most azonban nem erről. A medence melletti kis dombon érdekes növényt fedeztem fel, bárki észreveheti, aki figyel - aki csak úszik, nem fogja észrevenni. Szőlőfürthöz hasonló bogyós termésű növény: először, tudatlanul, vadszőlőnek hittem. Bogyói két-két és félszer kisebbek a szőlőnél, lilás-feketék. Szép látvány, bár kicsit elbújnak a levelek mögé. De minek a szavak: itt vannak a képek, bámuljuk meg.

Annyira megbámultam ott kint a növényt, az interneten meg a képeket, és a mellé olvasható növényleírásokat, hogy már el is határoztam, napok (hetek?) múltán a belőle készült sok-sokféle gyógylevet, lekvárt, italt mind beszerzem, és egész télen, tavasszal iszom-eszem őket. Mondják, csodás a hatásuk.

Most látom, elfelejtettem beírni, csoda, de mi a csoda is ez. Mondom hát, írom hát: fekete berkenye. Nincs mit többet mondani, bámuljuk a növényt és savanykás sötétlila bogyóit.

  

Itsy bitsy árnyalatok

 Írta: Inkabringa

A nyári szabadságok, strandolások, utazgatások, fesztiválozások és grillezések ideje van. Ilyenkor mindenki könnyed, laza és önfeledt. Köszöntsük zenével a nyaralások idejét, mert a zene nem trendválasztás és ízlésketrec, hanem az emberi kultúra befogadásának szenvedélyes eszköze. Ráakadtam egy réges-régi francia dalocskára, Richard Anthony előadásában. A dal címe Itsy bitsy, petit bikini. A meghallgatásához le kell kecmeregni a magaskultúra trónjáról, cserébe remekül lehet rá csacsacsázni, ami olykor segíthet abban, hogy elviseljük kis magyar elborzasztó valóságunkat. (Legyen útikalauzunk a kibírás karneválivá alakításában Szentkuthy Miklós.) Ezen túl is van a dalnak néhány itsy bitsy árnyalata.

Szóval ez a vidám dalocska világsláger volt. A dalt 1960 júniusában énekelte először ’Itsy bitsy teenie weenie’ címen Brian Hyland, akkoriban rendkívül népszerű amerikai popsztár. Őt követően sokan, sok nyelven adták elő, nők és férfiak egyaránt. Gergely emlékei szerint az 1960-as évek elején a rádióban éjjel-nappal szólt a német változata, feszes germán kiejtéssel pergetve a „strand bikini” refrénvéget. Nyilván NDK-változat lehetett, mert a hanyatló Nyugat ópiumától már akkor is óvták a drága népet. Magyar változat is született 1962-ben, bár nem Magyarországon, hanem a Vajdaságban. Boross István, akkoriban népszerű nóta- és táncdalénekes magyarította. A refrénje így hangzott: „icipici, csiribiri, sárga színű kis bikini”. (Az icipici és az itsy bitsy ugyanazt jelenti, hasonló a hangzása is, de semmi közük egymáshoz. A hangfestő és gyermeknyelvi szavaknál előfordul az ilyen.)

A dal bájosan butácska balladája egy lányról szól, aki a strandon nem mer bikiniben mutatkozni, mert ez akkoriban még egyáltalán nem volt elterjedt viselet. Olyan sláger lett az USA-ban, majd heteken belül Európától Új-Zélandig mindenhol, hogy hatására, a prűd tiltások ellenére, a nők közül egyre többen kezdték viselni a bikinit.

Ezt a mára széles körben elfogadott ruhadarabot 1946-ban találta fel Louis Reald divattervező. Állítólag a háború utáni textilhiány volt az ihletője. Párizsban mutatta be, de nem talált egyetlen manökent sem, aki magára merte volna ölteni. Végül egy sztriptíztáncosnőt, Micheline Bernardinit kérte meg az új ruhadarab bevezetésére, akinek neve ezzel a merész tettével bekerült a kultúrtörténetbe. A bikini névadásának is van egy itsy bitsy árnyalata. A nevét ugyanis a Bikini-atoll adta, ahol atomkísérleteket végeztek. Reald úgy magyarázta a névadást, hogy ez a ruhadarab olyan hatással lesz, mint egy atomrobbanás. Sajátos érvelés. Fura fickó lehetett.

A hatás nem is maradt el. Számos országban a prüdéria évekig útját állta a viselésének, de végül utat engedtek neki. Nem hinném, hogy a tervezőjét a női egyenjogúság szolgálata vezette, de a bikini mégis a női emancipáció egyik jelképe lett. Kétségtelen, hogy férfiak és nők szívesen nézegetik egymást. Ebben nincsen semmi különbség a nemek között és teljesen természetes. Az már egy itsy bitsy árnyalatot tesz hozzá, hogy a bikini megjelenése utáni évtizedekben autót, motort, traktort és fűnyírót is bikinis nők reklámoztak, aminek már semmi köze nem volt a női emancipációhoz, sőt ellenkezőleg. A férfiak nem kerültek efféle „szövegkörnyezetből kiragadott” helyzetekbe. Érdemes Erving Goffman és Karl Grammer ez irányú kutatási eredményeit olvasni. A nő döntési joga saját életéről, testéről és céljairól még most is kétséges pozícióban van világszerte.

Az 1960-as évek elején a bikini tehát megjelent Nyugat- és Kelet-Európában is. Azért itt is volt itsy bitsy árnyalatnyi különbség. Az 1950-es évek a Nyugatnak szédítő fejlesztést és jólétet, a Keletnek rettenetes elnyomást hozott. Amikor a bikini a hatvanas évek elején elterjedt, a Nyugat a gyarmati rendszer felbomlását és az ezzel járó társadalmi küzdelmeket élte meg. Az 1956-os forradalom megtorlásaként Magyarországon politikai foglyok voltak ekkor a börtönökben, sőt akadt még néhány kivégzés is. Eközben a drága nép megpróbálta feledni, hogy diktatúrában él. Talán túlságosan is. A materiális javak a mai napig nagyobb súllyal esnek latba, mint a demokratikus szabadságjogok. A drága nép most is megpróbálja feledni…

De ez a bikinis dalocska mégis csak a nyári önfeledtséget jelenti, napfürdőzhetünk és strandolhatunk. Azonban ennek is van egy itsy bitsy árnyalata. Egyre inkább zavar, ha az esőt a melankóliával hozzák összefüggésbe. A 2020-as években élve ez már túlhaladott toposz. Az özönvíz pusztító, de a napfény és az eső váltakozása az élet forrása, az egyik legjobb dolog, ami történhet velünk. (Sajnos a szárazság és az özönvíz két véglete között élünk manapság.) Az elmúlt hetet az ország keleti régiójában töltöttem, ahol régóta nincs eső. Minden elszárad. A kerti növények, a vetemények és a szántóföld is. Az összegyűjtött esővíznek nincs utánpótlása, az ásott kutak sem győzik a magmáig kiszáradt és felforrósodott föld itatását. Az ott élők szívükhöz kapott kézzel állnak, amikor napjában kétszer is vijjogó tűzoltóautók robognak a szántóföldek irányába. Máshol az országban az erdő ég vagy az ivóvíz tűnt el.

Nyár van. 2022 nyara. Napsugaras strandidő, bikini szezon. Kánikula a javából. Csöppet sem itsy bitsy árnyalatát adja mindennek, hogy Európában most nincs béke, hiszen Ukrajna borzalmas szenvedéseken megy át egy eszelős háborúban. Ez sötét árnyat vet a nyárra.

Tudom én, sokan vannak, akiknek esze ágában sincs árnyalatokra gondolni még egy itsy bitsy-t sem a nyári lazulások közben. Elvégre már Nietzsche is megírta, a nehéz dolgok olyanok, mint a hideg fürdő: beleugrunk, hogy aztán gyorsan kiszaladjunk belőle.

2022 nyarán mégis az itsy bitsy árnyalatokkal együtt hallgassuk ezt a réges-régi csacska nyári dalocskát. Nem a tehetetlen kétségbeesés, pláne nem a vállvonogatás, hanem a felelősségteljes cselekvés reményében. Cha-cha-cha...

Olvasónapló

 Írta: Inkabringa és BikassyGergely

Jelenleg élünk a nyárban, és nyári életet él a blog is. Új bejegyzés helyett most régebbi bejegyzéseinket kínáljuk olvasásra. Úgy gondoljuk, ez a három korábbi bejegyzésünk tökéletes nyári olvasmány lesz (gondolatébresztő, lélekfrissítő stb. - amit ilyenkor mondani szokás), és pár nap múlva jövünk új bejegyzéssel.

A most ajánlott három bejegyzés közül egyet közösen írtunk, egyet-egyet pedig külön. Nagy horderejű írás mindhárom, szívünknek kedves területekről, melyeknek számos árnyalatáról, színéről-fonákjáról is írtunk már a blogban, de nem olyan világot élünk, ahol az árnyalatokkal és a dolgok színe-fonákjával foglalkozni kell. 

Tehát hamarosan jövünk új bejegyzéssel, addig is ajánljuk az alábbi nyári olvasmányokat, a blogunkat kedvelő olvasóink bizonyára értik és értékelik majd. A befogadás és értelmezés élményének növeléséhez javallott jegyzet vagy olvasónapló készítése.

Fehéren fehérrel (Írta: Inkabringa és BikassyGergely)

Mit csinál az etnográfus? (Írta: Inkabringa)

Filmzene – és akiknek nem kell (Írta: BikassyGergely)

A nyár tudománya

 Írta: Inkabringa

Nyár közepén járunk. Lebarnultunk, beleszédültünk a nyárba. Mindig így van. Süt a nap, aztán jön a zápor. Néha vihar, tombolás. Megküzdünk a hőséggel is, igaz, én kánikulatűrő vagyok. Tisztában vagyunk a klímaváltozás rémségeivel. Jó a fűben heverni, a napon sütkérezni, fák alatt hűsölni, vízbe csobbanni. A nyárhoz nem kell semmi, csak a nyár. Szeretjük. A nyár a leginkább életteli évszak.

Nyár közepe van. Még maradt nekünk ebből a csodából. Ölelje magához mindenki az örök vagy az épp aktuális szerelmét, és táncoljon a nyári estéken kedve és ízlése szerinti zenére néhány korty hűs bor kíséretében. Így szép a nyár és így szép az élet.

Én a születési évfordulókról szeretek megemlékezni, nem a halál évfordulóiról. Esterházy Péterrel most kivételt teszek. Mégpedig azért, mert perceken belül, holnap, július 14-én lesz halálának évfordulója, és öt évvel a halála után is az élet és az élet szeretete jut róla az eszembe.

Nagyon szeretett élni. Szépen, ésszel, lélekkel élt. Példát hagyott hátra, hogyan kell élni, és hogyan kell szeretni az életet a kommersz hedonizmus és az acsargó agresszió között imbolygó világban. Szellemesség, szárnyaló intellektus, játékosság, (ön)irónia, revans nélküli nagyvonalúság, kíváncsiság, világra nyitott érdeklődő értelem, az érzékek és érzékelés öröme, lelki nemesség és a mélyen megélt szeretet: ezt olvashatjuk ki Esterházy Péter könyveiből és életéből. Sokféle példát mutat ez a világ, milyen a jó élet. Még senki nem tudott meggyőzni arról, hogy Esterházy receptjénél van jobb. Nem kell hozzá semmi, csak szeretni kell az életet. Az élet is olyan, mint a nyár. Akkor a legjobb, ha egyszerűen örülünk neki.

Esterházy olyan, mint egy szép lombú terebélyes fa, ami átengedi a nap fényét, a friss szellőt, és enyhet ad egy zord világban minden földi teremtménynek.

A nyárról a legszebb prózai himnuszt Esterházy Péter írta. Idéztem már korábban, fogom is még idézni. Ebben a néhány sorban benne van minden a nyárról, és benne van minden Esterházy életszeretetéről.

Esterházy Pétertől élni tanulhatunk. Öt évvel a halála után is.

„Végre valami ne tőlünk függjön, ne a jókedvünknek, szerencsénknek, boldogságunknak legyen kiszolgáltatva, hanem legyen: mint a természet. Mint a napsütés. Mi meg ülnénk a kerti fehér karosszékekben, valaki talán még könnyen mellettünk, és arcunkat a fénybe tartjuk. Ez volna az ünnep – jön, amikor ideje van, harmónia és jóság nő a nyomában, és nemcsak jobbá változunk, de a másik jóságára is rálátunk.”

Kapcsolódó korábbi bejegyzés:

Egyedül maradtunk

Uszoda és kártyázás

Írta: BikassyGergely

A kánikula harmadik napján visszatértek a külföldiek. Tegnap az uszodában már minden harmadik fürdő-napozó külföldi volt. de most már a belföldieknek sem kell a belépéshez semmiféle igazolvány. Az uszoda majdnem mindenre jó az úszás mellett.

A Lukács híresen kis alapterületű hely, a napozóknak viszont van egy jó nagy tetőteraszuk. Ifjúkoromban nyarakat töltöttem ott fent. Jó néhány éve (évtizede) már csak 40 fok elől árnyékot kereső "lenti úszó" vagyok, sőt inkább "lenti szemlélődő". Kánikula idején van 1-2 árnyékos négyzetméter: aki hamarabb elfoglalja, egész napra az övé. Tegnap sikerült, de nem figyeltem, és a néhány négyzetméteres árnyékhelyemet körbeülte egy hat tagú család. Zajos kártyázásukat órákig kellett hallgatnom, egyszer mentem elég nehezen el onnan a túl langyosra melegedett vízbe, de visszajutni is elég nehéz volt (magasodó lépcsők, torlasz-napágyak, torlasz-csomagok). Másodszorra már nem mozdultam. Kártyázott az egész kompánia, és arra nem gondoltam, hogy majdnem a záróráig rendületlenül kártyázni fognak.

Kiderült, négyen közülük külföldön élő magyarok. Kiderült, hajnalban indult velük a repülőgép, és kilenckor már Ferihegyen voltak, dél körül meg már elindultak ide, a Lukácsba. Kártyázni indultak. Csak a 40-45 év körüli férj nem beszélt és nem értett magyarul, a magyar feleség és a nagyszülők mind igen. A legérdekesebb kártyás a tizennégy éves fiú volt, aki talán értett magyarul, de a kártyázás négy és fél órája alatt egyetlen magyar szót sem ejtett ki. A négy és fél óra alatt csak az uszoda büféjébe ment el pár percre szendvicseket és üdítőt szállítva. Ő volt a leglelkesebb, legodaadóbb kártyás itt. A vízbe egy pillanatra sem ment be. A magyar anyukán kívül a többiek sem. Záróráig kártyázott a család.

Ez azért órák múltán a forróságba pácolódva elgondolkodtatott. Kora hajnalban indultak. Egészen biztos, eddig is minden nyáron eljöttek Magyarországra, (csak tavaly nem.) Semmi újdonságot nem nyújthatott nekik a Lukács-uszoda. (Ha akarom, nekem sem, meg a többi, évtizedek óta ide járóknak. A víz miatt járunk ide, hogy meglepőt mondjak, azt alig lehet megunni) A tizennégy éves gyerek kártyázásán, mondom, elmerengtem. Minden évben végigkártyázza szülei-nagyszülei szoros és hűséges társaságában a Lukács-nyarat? Vagy a Balatonra is szoktak járni, ott is órákig kártyázik a családdal? 13-14-15 éves korában, és tovább? Tizenhat, tizenhét? Meddig?...Villanásra az jutott eszembe, ez a "magyar kártya" valami érdekes kuriózum is lehet számára, Svédországban az ottaniak talán alig játsszák. Lehet, no de ennyire? Kánikulában a medence partján árnyékban, négy és fél óra hosszat, rá se nézve az úszómedencére? (A közép-európai küllemű svéd apa is belefeledkezve kártyázott, tehát az ötlet valószínűleg nem állja meg a helyét.) Az egész család teljesen közép-európai benyomást keltett, külsőleg belsőleg, semmi skandináv, vagy nyugati vonásuk nem volt. A kamasznak még annyi sem. Kicsit talán halkabbak és nyugodtabbak, más semmi. Olyanok voltak, mint egy Menzel-film cseh családja.

Itt nem a híres Lukács-víz, nem a kánikula, nem a napozás, a fürdés vagy úszás, itt azért nem a víz az úr. Akárhogy is fáj, kártya volt a sztár. Semmi más tanulságra nem jutottam, azon kívül, hogy miattuk kevesebbet tudtam vízbe menni. Ezért viszont alig lehetett őket kárhoztatni. Minden lomha és lassú kérdésem megállt a negyven fokos levegőben, és késő őszig ott is marad. Válaszoljon majd öreg korában a mai kamasz. Ha tud, és emlékszik még a Lukács uszodára...

Kapcsolódó bejegyzés:

A 18-as uszodái

Bringás civil

 

Írta: Inkabringa

Mi szeretjük a nyarat, élvezzük minden pillanatát, kellőképp bele is feledkezünk, de azért képesek vagyunk másra és másokra is figyelni. Nagyon egyszerű példával így definiálható a civil lét és a civil öntudat.

Ha valaki bringázik és még civil is, a jelenlegi társadalmi normák szerint kiírja magát a derék magyar emberek köréből. Én is a társadalom e normaszegőihez tartozom. Pontosítva, azokra vonatkozik mindez mostanság, akik Budapesten bringáznak, és akik azzal a bizonyos - mifelénk alig ismert - civil öntudattal rendelkeznek.

Vidéken a bringa olyan közlekedési eszköz, mint az összes többi, nem alakult ki körülötte a gyűlölködés aurája, mint Budapesten, ahol az útrendszer kizárólag autókra lett kitalálva. Nyilvánvalóan félévszázaddal ezelőtt még ez volt a fejlődés netovábbja. Most már olyan sok az autó, hogy egymást is zavarják, és akkor még megjelentek a bringások is, ezek a kétkerekű megvetett senkik, és egyre többen vannak. Az egymásra tekintettel levés nem tartozik a magyar hagyományok közé.

A Tejo partja Lisszabonban

Budapest szívében, a Duna-parton is teherautók, luxus- meg tragacsautók robognak, miközben Rómában vagy Lisszabonban a Tevere és a Tejo partján sétálni és bringázni is lehet. Rómában egy híd csak a gyalogosoké és a bringásoké. Ilyen híd éppenséggel Budapesten is lehetne, és remélem, ennek leírásáért nem jár halálbüntetés.

Ponte della Musica-Armando Trovajoli - Róma

A frusztrált agresszió és a kivagyiskodó ököljog a társadalom minden szegmensét áthatja, így az autósok és a bringások között is vannak szép számmal pökhendi agresszorok. Attól senki nem válik szentté, hogy bringára ül, mert egy pökhendi, agresszív ember bringán, autón, bárhol és mindenhol így viselkedik. Már úgy tűnt, hogy csiszolódnak egymáshoz az autósok és a bringások, óriásit nőtt a barátságossági faktor, de az utóbbi időben sorozatosan hallom, hogy aljasul csiholt buta indulatok törtek a felszínre. Ebben a tekintetben a lagúnák városában, Velencében van csak nyugalom, mert onnan az autósok és a bringások is ki vannak tiltva.

Az a jó, ha van egyensúly, ha nem teng túl egyetlen járgány sem egy városban. Amszterdamban már mélygarázsokat kell építeni a kétkerekűeknek, mert a belvárosban nem férnek el tőlük a gyalogosok. Budapesten pedig az autósok uralják a terepet, és közöttük vannak olyanok, akik nem bírják elviselni, hogy másoknak is helyet kell adniuk.

Őszintén és töredelmesen bevallom, én bringásként nem utálom az autósokat. A bringásokat utáló autósokat pedig azzal vigasztalom, hogy ők az erősebbek. Ha nekem jönnek a tonnáikkal és lóerőikkel: végem van. Képtelen vagyok az odaadó gyűlölködésre, és tudom, hogy az autósok és bringások közül sokan mások is. Épp ezért a bringások és autósok közötti ellenszenvet, és annak szándékolt csiholását is, óvodás szintnek mondanám, ha nem tudnám, hogy egy óvodás képes a differenciált gondolkodásra, együttműködésre és nagyvonalúságra. Tehát ez speciálisan a frusztrált magyar felnőttek imbecillissége. Minden uszításnak azért nem kellene bedőlni. Nem tudom, lehetséges-e kinőnie az egymás ellen hergelhetőséget kis magyar hazánknak. A végén még megérjük, hogy a kifli- és zsemlekedvelők is egymásnak esnek, ha ebből hasznot húzhat egy körmönfont machinátor. 

A bringa az emberiség legbarátságosabb találmánya. Az egymásra tekintettel levés hiánycikk most e honban, a pajkosság és játékosság meg a világban is, de a fű között megbújó hétköznapiak között rátalálunk még, és ez nagy szerencse. Egyáltalán nem igaz, hogy mindig csak a kirakat az érdekes.

Segítség lenne az egymás ellen hergelhetőség kiküszöböléséhez a civil öntudat, aminek az önös célok helyett a közös célokért való együtt munkálkodás áll a fókuszában. A civilek hatékonyan tudnak együttműködni olyanokkal is, akik kívül vannak a komfortzónájukon, és kreatívan dolgoznak azokért, akikhez semmilyen érdekük vagy hasznuk nem fűződik. Együttműködő és döntésképes emberként viselkednek, ezért nem is lehet őket mások ellen hergelni.

Ennek semmi divatja nincs és nem is volt mifelénk, ez a belterjes klikkek hazája. Hogy divatba jön-e a civil szemléletmód, az attól függ, hogy a felnőttek az újabb nemzedékeket sikeresen szocializálják a saját klikkjüknek megfelelő lenéző-kirekesztő társadalmi normákhoz, vagy észhez térve másféle utat is mutatnak a felnövő generációknak.

Manapság zsúfolásig tele a kirakat politikus, bulvár- és kultúrcelebekkel, ellentmondást nem tűrő orákulumokkal és tótumfaktumokkal. Mégis azt mondom, a fedő alatt tartott civilek viszik a hátukon ennek az országnak a túlélését. Nincs hagyománya ennek, minden korban minden módon elnyomták a kisarjadását az aktuális népvezérek, de mégis kiépült a fű között megbújva egy törékeny civil társadalom, amit óvni és táplálni kell. Ők nem hősök, nem orákulumok, nem sztárok és nem zsenik, hanem hétköznapi emberek, akik képesek a másokkal való együttműködésre, a közösségért tevékenykedésre, az önálló döntésre. Szükség van erre a hétköznapi civil mentalitásra, különben örök időkre igazzá válik Nádas Péter mondata: „Itt az ember vagy a cselédek, vagy a dzsentrik mentalitásához alkalmazkodik, más választása nincs, ha egyszer nincsenek szabad emberek. Ezeknek a lelke rab.”

A politikától sokan irtóznak, a politikusoktól viszolyognak. Persze, igazuk van. Csak azt ne feledjük sosem, hogy a társadalom termeli ki magából a mindenkori politikusait és korifeusait. Saját magának is köszönheti, hogy hagyja a fejére nőni őket, hogy önállótlan, befolyásolható, mások ellen uszítható, a társadalom iránt közönyös konzumlénnyé válik. Václav Havel sorait ajánlom, ITT olvasható egy részlete, és ITT a teljes szöveg.

Nyár van, élvezzük minden pillanatát, de sose feledkezzünk meg arról, hogy ez egy sokféle életet élő társadalom. Ez nagy kincs, meg kell becsülni. Az orákulumok és korifeusok helyett végre-valahára egymásra figyeljünk.

Kép: Philippe Loubat

Kapcsolódó bejegyzések:

Nőügyek

Értük (Arról, hogy mi a civil)

A szabadság illúziója - Bringázás Budapesten

Bringa-tér-idő (Róma hídja)

 

Isten gyermekei

 Írta: Inkabringa

A címbeli birtokos jelzős szószerkezet nyilván sokakat meghat, magasztos érzéseket hoz fel bennük, és szívesen tekintik magukat is Isten gyermekeinek, még inkább szívesen veszik, ha mások annak tekintik őket.

Nagyanyám azonban, mélyen vallásos emberként, mindegyszerűen a gyomnövényeket hívta Isten gyermekeinek. Mégpedig azért, mert a gyom, tegyünk vele bármit, történjen bármi, újra és újra kinő, feltámad, él és virul. A gyomok tehát Isten gyermekei. A többi kerti növényről nekünk, oktondi embereknek kell gondoskodnunk.

Ez a szép kifejezés már kikopott a mindennapokból, ahogy nagyanyám növényekkel, állatokkal és emberekkel való jóindulatú diplomáciai érzéke is. Nagyanyám és anyám abba a klubba tartozik, ahova Henry-David Thoreau, David Attenborough vagy Amerika őslakos indiánjai.

Fotó: Inkabringa

A mostani bejegyzés témája tehát a kert, még szűkebben anyám kertje. Félreértés ne essék, nem azért, mert bezárkózom önmagam boldog kis életébe. Nagyon ártalmas hagyománynak tartom a kádárizmusból örökölt belterjes körökbe húzódást. Bevett formula az „én nem politizálok” élveteg széplelkűsége. A társadalmi cselekvést és döntést nem szabad kényelemszeretetből, mulyaságból, konformizmusból átengedni a gátlástalan politikusoknak, mert ők a társadalmi szabadságot is kiveszik a kezünkből. Aki társadalomban él, annak a társadalom ügyeivel foglalkozni kell, épp úgy, ahogy a kerttulajdonosnak a növényeivel. Ha a társadalmi csoportok egymásra figyelnének a hatalmi szó helyett és egymásra tekintettel lennének, akkor a kirakatban álló politikusok is másfélék lennének. A politika machinátorai pedig ne akarjanak engem mások (most épp az LMBTQ-közösségek) ellen uszítani, mert én nem vagyok senkinek a pitbullja. A kert tehát az én felfogásomban nem a társadalmi térből való visszahúzódás terepe, hanem a társadalomban létezéshez szükséges erőgyűjtés helyszíne.

A kert, anyám kertje, ahol felnőttem, ahova felnőttként is visszajárok. Ez a kert alapvetően meghatározta életszemléletemet. Többféle stílusú kert létezik. Mindig vannak divatok, végigmegyünk egy utcán és mindenhol ugyanazt a kert elrendezést látjuk. Az én ízlésemtől távol áll a mértani rendbe szorított kert, ahol a kijelölt járda, a műkő és a trendi kerti bútorok uralják a terepet. Ennek a kertstílusnak legszélsőségesebb példája Jacques Tati Nagybácsim című filmjében látható.

Jacques Tati: Nagybácsim

Sokféle kertstílus van, mindenkinek legyen meg az öröme. De az én ízlésemnek a vadregényes kert a vonzó. Mint például anyám kertje. Ha egyetlen jelzőt mondhatnék rá, ezt használnám: buja. A növények és madarak Paradicsoma. Ebben a buja, színpompás, barátságos növényi társulásban pompásan érzik magukat a madarak. A kertben van egy hatalmas diófa, aminek terebélyes lombsátrában naphosszat csivitelnek-énekelnek.

Fotó: Inkabringa

Az ember is tud énekelni, de ha én is dalra fakadnék önfeledten, mint a madarak, a szomszédok meglepődnének, hogy vajon mi ütött belém. Az MP3 természetesebbnek hat ma már, mint a spontán énekszó. A madarakban bezzeg pezseg az ösztön. Égnek vetik a fejüket és trilláznak önfeledten. Nem kérdés, hogy a madarak sajátjuknak tekintik anyám kertjét. Mi sem gondoljuk ezt másként: ez a kert a növényeké és a madaraké. Mi csak szeretjük és gondozzuk. Vetemény, haszonnövény rég nincs benne, mert anyám már nem bírja erővel, a család meg idővel, én például több száz kilométer távolságban élek.

Anyám kertje egy botanikus és ornitológus Paradicsom. Néhányszor megpróbáltam összeszámolni, hányféle virág, bokor, fa és dalos madár van a kertben, de mindannyiszor feladtam. Kevés is a tudásom ehhez. Kora tavasztól késő őszig számtalan színű és formájú virág és madár pompázik a kertben. Anyám minden növényt megment. Virágzó buja televénnyé teszi az elszáradt kórót is. A természetes elmúlással nem tud megküzdeni, de minden egyéb veszedelemtől hozzáértő szeretettel megmenti a növényeket.

A kertben volt egy hatalmas akácfa, ami két vékony akácvessző összefonásából vált majd’ 100 éves óriássá. (ITT írtam róla.) Néhány éve ki kellett vágni ezt a csodaszép fát, hiába próbáltuk, nem lehetett megmenteni. Megsirattuk. Aztán anyám a kert végében talált két akácfa vesszőt szorosan egymás mellett. Óvatosan egymásba fonta őket, mint annak idején történt ez a régi kedves fával, és mostanra bőven virágzó szép kis akácfa lett belőlük. Olyan gyönyörű fa lesz majd, mint az elődje volt. Varázslatos kert. Tele van ilyen csodával.

Anyám kertjében minden növény magról, palántáról, virághagymából, aprócska vesszőcskéből nőtt színpompás szerelmes gyülekezetté. Ez a kert elhanyagolt romhalmaz volt, amikor a család ideköltözött, és a szüleim kreativitása és kitartása tette ilyen csodálatos kertté. Mindegyik növénynek története van: anyám fejből tudja, melyik nénitől, bácsitól kapta azt a kis növénykezdeményt, amiből mára növényfejedelem vált. Ez a kert nem sok pénzből, hanem sok szeretetből és türelemből vált ilyen varázslatossá. Mert mindenki szerint varázsa van. A növények egymás kedvére pompáznak, mintha csak az orgona az almafának, a bazsarózsa meg a begónia bokornak akarna imponálni.

A kertbarátok ismerik a gyomnövényekkel való sziszifuszi küzdelmet. Szépen kitisztítok egy területet, de mire hátat fordítok neki, már újra nőni kezd a gyom. A kisváros, ahol anyám kertje van, két híres gyomkutatót is adott a világnak. Amikor elmegyek az emléktábláik mellett, felsajdul bennem, micsoda értékes tudás volt a fejükben. Ez az ország a megfellebbezhetetlen tudású futball szakértők, életmód tanácsadók, politológusok és virológusok országa. Egyik területnek sem vagyok szakértője. Ha még azt is hozzávesszük, hogy a gyomokról is keveset tudok, akkor nyilvánvaló, hogy én vagyok ennek az országnak az egyetlen ostobája.

A gyomok világa nagyon izgalmas. Életteli kis imposztorok. Többüknek számos jótékony gyógyhatása is van, de leginkább csak parvenü trónbitorlók, tekergő-indázó agresszorok. Gyermekkorom óta sokat változtak a gyomok. A régi gyomok közül többnek nyoma veszett, például hiányoltam a közönséges csalánt. Se híre, se hamva. Helyette megjelentek új gyomok, és némelyik úgy fest, olyan magabiztosan virít, mintha dísznövény lenne. Nagy esőzések után valóságos dzsungellé válik a kert, ilyenkor a piaroa indiánok is otthonosan éreznék ott magukat. Most értettem meg, hogy Ollókezű Edward nem agyament fikció, hanem létszükséglet a kertben.

A kertben szöszmötölés felér egy meditációs tréninggel. A munkámhoz is a kerti ügyködések közben jutnak eszembe a legjobb ötletek. Belemerülök a növények világába, zeng a kert a vidám madárénektől, és egyszer csak érezni kezdem, hogy a világ része vagyok. Engem egész életemben ez nyugtatott meg. A világ ura sosem akartam lenni, de tudni, hogy része, alkotóeleme vagyok ennek a bolygónak, szívdobogtatóan jó érzés. Ezért nem értem, miért lett az ember ilyen nagyképű akarnok, pedig ez a póz neki is csak ártalmára van.

Egyik alkonyatkor a muskátlikat locsoltam és a körülöttük kibújó apró gyomokat rutinból tépkedtem. Egyszer csak gyermekkori emlékeket idéző csípést éreztem a kezemen. Az elveszettnek hitt csalán volt. Nahát, előkerült a kis imposztor. Hiába, a gyomok Isten gyermekei.

Csendben bólintottam a kertben, ami a növényeké és a madaraké. Mi, emberek, csak tanulhatunk tőlük.

Kapcsolódó bejegyzés:

Varázslatos kert

 

A lenhajú Június - 2.

Írta: BikassyGergely

Nagybetűvel írom, ide így passzol. Viszont elfelejtettem, melyik költő adta mellé a szép "lenhajú" jelzőt, majd valaki megtalálja.

Válasszuk ki a Lenhajú hatodik napját. Nagy történelmi dátum 1944 június 6, a normandiai partraszállás: pár évtizede egy nem értéktelen rock-zenei film, a The Wall egyik fő epizódjaként tiszteleghetünk az ott meghalt katonáknak. Nem tudom, pontosan aznap-e, de olyan szép kis tengerparti városkákat, mint Cherbourg szintén porrá bombáztak, nyilván volt civil áldozat is. A Cherbourgi esernyőket megint játszotta valamelyik magyar tévé, és az énekelt szöveg miatt szerencsére eredetiben, magyar felirattal. Majdnem minden filmet így kellene.

Csak találomra a június hatodikán született ismert személyek közül: Hacsaturján zeneszerző, Gobbi Hilda színésznő. És hogy egy fiatalabb, ma is köztünk élő zenészt is mondjak: Darvas Ferenc: zenéjét, játékát magam is tapsolom. Június, szép hónap.

Kapcsolódó bejegyzés:

A lenhajú június - 1.

                                                                      

Széljegyzet a nyárhoz

 Írta: Inkabringa

A nyár mindig az év csúcspontja. Nem lehet megunni. Fényes, szabad, laza. Alkalmat ad arra, hogy kiengedjünk, hogy elengedjük a világ zaját, hogy azokkal legyünk, akiket szeretünk. A tavaszi karantén után a nyár egy igazi kegyelmi állapot volt. Ahogy mondani szokás, Isten tenyerén ültünk. Nem vagyok vallásos, nem is leszek, de ez egy ideillő metafora. De nem erről fogok írni. A nyárnak vége, de attól még a világ világ marad.

Pedig meglehetősen rendhagyó volt az idei nyár egy világjárvány kellős közepén.  A honi hatalmon levők egész nyáron az Adriát és a Balatont emlegették. Így aztán mi messzire elkerültük mindkettőt. A nyár túl rövid ahhoz, hogy odamenjek, ahova mindenki megy. Ez járvány nélkül is így van. A nyár kaland, és a kalandot néha egészen meglepő módon lehet értelmezni. Nem cserélném el egy luxusjachtos pomádéra. Egyébként sosem értettem, miért olyan irigylésre méltó sokak szemében a dúsgazdag emberek sablonos fantáziátlansága? Nem tudnak valami eredetit kitalálni a luxusjacht, Gucci-táska, Lamborghini stb. helyett? Mondjuk antropológiai terepmunkák finanszírozása. Ez csak egy példa a milliónyi ötletből. Unalmasak és egyformák ezek az emberek az egy sablonra járó luxusvágyaikkal és kedvteléseikkel együtt, akár uborkafára kapaszkodottak pénzszórásáról, akár punnyadt erkölcsű királyi dinasztiákról van szó. Másrészről viszont a korrupt mohóság, a mindenre képes pénz- és hatalomsóvárgás, az önző élvetegség, amire közpénzt és kenőpénzt fesztelenül költenek, már bűncselekmény, aminek következmények nélkülisége felkelti bennem a civil dacot.

Annál is inkább, mert mindeközben a munka nélkül maradt legkiszolgáltatottabb rétegeknek semmilyen segítséget nem adnak. És miközben milliárdokkal stafírozzák ki a kegyelteket, a civil szervezetektől megvonják a pár milliós támogatásokat is, akik épp a reménytelen helyzetben élőknek segítenek (lásd: Igazgyöngy Alapítvány, az Iványi Gábor által vezetett MET iskolahálózat, a borsodi Dr. Ámbédkar Iskola). Egyszer mindenki felnő, még ez a társadalom is. Ha a hatalom elvesz, aláz, kizsákmányol, akkor egymásnak kell segítenünk. Ez erősíti leginkább a civil társadalmat, ami mindennél fontosabb az ország mentális állapotának javításához.

Kép: Tommy Ingberg

S vajon miért kell szétverni egy művészeti egyetemet, ha a hallgatók száz százaléka ellenzi? Nem értük van az egyetem? Ki hiszi el, hogy néhány ember mindig tévedhetetlenül tudja, mi lenne jó másik száznak, ezernek, milliónak? Pláne, ha őket meg sem kérdezik. Mások feje felett dönteni nem elegáns, ahogy a pletykálkodás és áskálódás sem az. Ideológiai alapon lehet egyetemet csinálni? Művészetet? Kis hazánkban vannak ennek hagyományai, itt a hatalom előbb-utóbb műítész is lesz. Miért kell mindennek és mindenkinek ugyanolyannak lenni? Miért kell egymásból ellenséget csinálni? Már nem is halljuk egymást a fogcsikorgatástól. Része lett az egész ország a hűbéri rendszernek: minden egyes eleme birtokadománnyá válhat a hűségért cserében. Ahogy a pénz, úgy a hatalom is megzavarja a józan értékítéletet. Aki elhiszi magáról, hogy neki mindig igaza van, az óhatatlanul arrogánssá és fölényeskedővé válik. Az SZFE hallgatói bámulatosak, tetterősek. Küzdenek a jövőjükért. Hallatni akarják a véleményüket, bár senki nem kérdezte, és ez nagy hiba. Rajtuk kívül csak a belarusz szabadságvágyók érintettek meg ennyire az utóbbi hetekben. A szabadságvágy a leginspirálóbb erő az életünkben.

A bringa is a szabadságvágy megtestesülése. Az emberiség legbarátságosabb találmánya. Színes bringás kavalkád volt az utakon az idei nyáron. Sokan, egyre többen bringáznak, és ez szívdobogtató öröm. Azt már kevésbé értem, hogy ezt a finom, szinte illékony járgányt miért tekerik olyan agresszív elszántsággal egyesek? A túlnyomó többség nem, de néhányan igen. Férfiakon és nőkön is megfigyeltem, hogy úgy haladnak, mint egy tank. Súlyosan, döngve, fenyegetően. A bringa siklik, illan, surran, cikkan. Finoman suhan. Nincs benne agresszió, legfeljebb pajkosság, amit értelmezhetnek pimaszságnak is. Ahogy az autósok között is vannak olyanok, akik jogtiprásként élik meg, ha a zebránál meg kell állniuk, vagy akár csak lassítani kényszerülnek. Mintha a másokra tekintettel levés szégyen lenne: a gyengeség jele.

Az, hogy a bringásokat és az autósokat egymás ellen akarják uszítani, csak az agressziót csiholja. És értelme sincs, ha még számít bármit is az országban az arisztotelészi etika. Ha azt mondják, hogy a bringások kiszorítják Budapestről az autósokat, felkacagok. Aztán eszembe jut, hogy sokan ezt is elhiszik. Ez már nem olyan vicces. Valami olyan ez, mint mikor valaki pöffeszkedve halad a járda közepén, és ha másvalaki azt ajánlja, hogy lépjen egy lépést oldalra, hogy mások is elférjenek, felháborodva visszautasítja az agresszív térfoglalást. Városban élünk, ahol mindenféle ember lót-fut az utakon. A legegyszerűbb, ha mindenki helyet szorít a másiknak.

A MeeToo mozgalomról és a nők társadalmi helyzetéről számos vita zajlik mostanság, akár a Black Lives Matter vagy a hazai botrányok kapcsán is. Nagy és haragos véleménykülönbségekkel. A felpaprikázott hangulat félreviszi az egészet és a lényegről tereli el a figyelmet. Ezért volt tanulságos nyári olvasmány Denis de Rougemont A szerelem és a nyugati világ című könyve. A szerző az 1930-as években írta, a nyugati civilizáció szerelemeszményét és ennek forrásait kutatta. Csöppet sem pátoszos írás és ez nagyon szimpatikussá teszi. Nem is rezignált, inkább tárgyilagosan kritikus. A nyugati kultúra szerelemeszményét Trisztán és Izolda történetéből és a lovagi kultúrából eredezteti. Következtetése szerint Trisztán nem is Izoldába, hanem a szerelem érzésébe szerelmes, ennél fogva ez a szerelemeszmény narcisztikus, önző és szenvedő. Későbbi évszázadokban megjelent Trisztán cinikus emlékmásaként Don Juan, majd a 20. században a kommercializált szerelemeszmény sztárkultusza. Kritikusai akadtak szép számmal, a könyv végén legalább harminc oldalon át válaszol szorgos szellemességgel a kifogásaikra. A lovagi kultúra eretnek gyökereiről és az arab költészet befolyásáról folyt főként a magasröptű vita.

Egyetlen dologról felejtkezett el Rougemont is és a kritikusai is. Nyilván azért, mert ez az egyetlen dolog, ami évszázadokig senkinek sem hiányzott a nyugati kultúra szerelemeszményéből. Nevezetesen az, hogy ebből az egészből, úgy ahogy van, kimaradt a nő. Eszményképként, vágykeltő testiségében jelen volt, de csak úgy, mint a férfivágyak tárgya. (Szentkuthy Miklós tökéletesen írt erről: ITT) A nő nézőpontja kimaradt a nyugati civilizáció szerelemeszményéből. Izoldára annyi volt bízva, hogy megfeleljen Trisztán elvárásainak. Az utóbbi ötven évben változás indult meg ebben, és úgy hiszem, a nehezen szerethető 21. században ez az egyik (ha nem az egyetlen) pozitív fejlemény eddig. Az Izoldák kecses kacsójukkal és finom lábacskáikkal széttörték ezt a több évszázados tükröt. Van még hova fejlődni, de nagy szerencse most élni nőként az előző évszázadokhoz képest. A hagyományos szerelemfelfogás is létezik, sokan ragaszkodnak hozzá, férfiak és nők is. Más nők és férfiak a széttört üvegcserepekből raknak össze egy másféle szerelemfelfogást. Az évszázadok óta tartó hegemónia megszűnt, de legalábbis megkérdőjeleződött, és ez általában pozitív folyamatok elindítója. Bármilyen hosszú lesz még az út, ezt a mérföldkövet meg kell becsülnünk.

Rendhagyó volt ez a nyár. Kivételes nyugalmi pillanat a világjárvány közepette. Most visszatérünk a hétköznapokba. Maszkban. Nekem nem derogál. Folytatódik a túlélő show a bolygó emberi populációjában. De ez a nyár a miénk marad. Isten tenyerén ültünk. Onnan figyeltük, milyen kor ez, amiben élünk.

Kapcsolódó írások:

"Csak-szép"

A szabadság illúziója - Bringázás Budapesten

 

Hátat fordítás

Írta: Inkabringa

Ez a nyár a hátat fordítás ideje nekem. Belefáradtam most ebbe az országba. Ráuntam az engedelmességére, a belenyugvásába, a méla közönyébe, a „telek, autó, sör, pörkölt” praktikus konfomizmusába. Abba, hogy nemhogy másokért, magáért sem tud kiállni. Na meg a képmutatás, szemforgatás, fontoskodás…

Töltődni kell most élményekkel, emberekkel, fákkal, madarakkal. A bringázáshoz, a tánchoz, a járáshoz, sőt az élethez is a legfontosabb az egyensúly. Ezt kell megtalálni ebben a hübrisz zátonyai között tántorgó országban és kontinensen. Muszáj időnként hátralépni, mert különben belebetegszünk.

Bogdán László belehalt. Borzalmas leírni. Ebben az országban nem tudjuk egymást megérteni, nem tudjuk egymást megmenteni. Tanulunk-e a halálából? Belátjuk-e, mi mindent kellene tennünk egymásért? Mennyire kellene figyelnünk egymásra? Mennyire nem váltja ki az eltartott ujjú kritizálás a közös cselekvést? Képesek vagyunk-e a sajátunktól különböző látásmódokat, tudásokat, tapasztalatokat integrálni egy közös cél érdekében? Egy falusi cigány ember, aki példát mutatott tetterőből és cselekvésre készségből, ami pedig fűszál között sem terem ebben a honban. Tette, amit tehetett, ahogy tenni tudta, amíg tenni bírta. Tiszteletreméltó. S vajon mikor lesz egy újabb cigány ember, aki ki mer állni a nyilvánosság elé, karakán tetterővel vállalva önmagát?

Camus írta: „Egy mondat is elégséges lesz, hogy jellemezze a modern embert: bujálkodott és újságokat falt.” Ha felszámolják az összes állami propagandán túli sajtóorgánumot (szerencsére még vannak néhányan talpon), akkor kis hazánk népének már csak a bujálkodás marad, de előbb-utóbb abba is beleszólnak majd egy kétharmados törvénnyel.

Az Indexszel kezdte és végezte ez az ország a napját. Ennek most vége lesz. A szerkesztőség szolidáris kurázsija nem a lapító belenyugvás példája e honban. A propaganda meg olyan tömény és butító, amit fel sem tud fogni, aki nem a miénkhez hasonló országból érkezik.

Felnőtt emberek élnek ebben az országban. Túl kellene lépni a Gorenje-élményen. Egyesek szerint a magyar nép egyszer mozdult meg az elmúlt harminc valahány évben, amikor nyugati műszaki cikkeket hozhatott haza az osztrák szomszédoktól. Lehet, hogy tényleg így van, csak a materiális kirakat hajszolása tudja felpörgetni a pulzusszámot és nem a társadalmi felelősségvállalalás. Erre ravaszul játszik rá a hatalmi manipuláció: ne akarjatok, ne gondolkodjatok, csak engedelmeskedjetek, akkor majd lesz mindenetek. 

 „A tudás hatalom.” Ezt lassan már senki sem hiszi el ebben az országban.

Pedig mégis úgy van, hogy ha az összes márkás autó berozsdál, ha összeroskad a palota, elértéktelenedik a pénz, akkor az agyunk marad az egyetlen mentsvárunk, mert ami ott van, azt senki nem veheti el tőlünk. Nélküle képtelenek vagyunk a kollektív cselekvésre is.

Még nyár van. Szerencsére. Most azokra figyelek, akiket szeretek, és elbújok a fák között. Nem tudom, mi lesz. Csak azt tudom, hogy indulni kell. Nekiveselkedni megint. Ahhoz pedig erőt kell gyűjteni. 

Kép: Rodney Smith

Évszakváltás tánclépésben

Írta: Inkabringa

Itt van az ősz.

Nem baj.

Bár a napfényes órák száma drasztikusan csökken majd ahogy haladunk bele az őszbe, és a szottyadt szürke esős hetek sem oly hívogatóak.

Mégse bánjuk, hogy ősz lesz.

Jelzi, hogy a Föld forog, az évszakok jönnek és mennek. Legalább van még valami normalitás ebben az idióta világban.

Mielőtt rátérnénk őszi fajsúlyosabb témáinkra az elkövetkező bejegyzéseinkben, pillantsunk vissza a könnyed és mondén nyárra.

Olyan világban élünk, ahol a konzumkultúra béklyóit csörgetjük, és a világ bizonyos pontjain ezt autokratikus társadalmi berendezkedéshez idomulással fűszerezzük. Ruha teszi az embert? Az bizony. A fogyasztói társadalom sztereotip sablonjai szerint élünk? Mi az hogy, teljes odaadással. 
"Amit birtokolsz, az birtokba vesz téged."
És ez baj? Igen, ez bizony baj. Sok bajnak okozója.

Manapság a táncot is csak megnézzük, követjük, de nem műveljük.
Ez a társadalmi aktivitásra is igaz, de ezt most csak mellesleg jegyzem meg.

Pedig a tánc hihetetlen boldogságfaktora az életnek. Felszabadultságot és életkedvet visz ebbe a praktikus és kegyetlen világba.
Ezért aztán az idei nyárról fontos emlékem lesz, amikor önfeledten táncoló emberek között lehettem.

A swinget Amerika adta egykoron a világnak és a világ örülhet ennek az ajándéknak. Nekem úgy tűnik, Kelet-Európában reneszánszát éli. Sokan menekülnek ebbe a táncba a fásult belenyugvás és egyszerre menetelés régiójában. A swingben van valami olyan lazaság, kreativitás és önállóság, amire rácsodálkozik a Hitler és Sztálin árnyékában engedelmessé idomított kelet-európai ember. A swing a társadalmi elnyomó tespedtség elleni lázadás egyik formája volt egykoron az amerikai feketéknek. E mai magyar hon lakói számára azt képviseli, hogy juszt sem adjuk fel a spontaneitásra és lazaságra vágyó énünket, bármennyire is karót nyelt sznobnak, kommersz-zabáló trendkövetőnek és a társadalmi elvárásoknak megfelelő nyárspolgárnak kell lenni.

S ha valaki idegenszívűséggel (ennek nagy divatja van mostanság) vádolná meg a swing tánc kedvelőit, annak azt mondom, hogy én megtanultam a széki és mezőségi táncrendet, a dunántúli, szatmári és moldvai táncokat. Aki ezeket egymástól nem tudja megkülönböztetni, ne akarjon magyarabb lenni másoknál. És az sem, aki meg tudja különböztetni. 

Mindezek mellett azonban nagy kedvvel tanultam a görög, délszláv, cigány, latin-amerikai és afrikai táncokat is.

Szeretem magam a világ részének tekinteni.

Így aztán az idei nyárnak örök emléke marad, hogy ennek a nacionalista xenofóbiába ájult országnak a provincializmus és világra nyitottság között imbolygó fővárosában („neve is van: Budapest”) a turbános indiai, a brexittől sújtott angol és a kelet-európaiságát cipelő magyar swinget táncolt fesztelen barátságosságban különféle kerthelyiségekben.

A globalizmusnak ellenszenves formája, amikor a fizetőképes kereslettel (más néven emberekkel) elhitetik, hogy a trendek és brandek birtoklása a boldogság forrása.

Ezek a nyári felszabadult táncolások a globalizmusnak egy egészen más, és számomra nagyon is szimpatikus formáját mutatják.

Ha ez a szemlélet felülkerekedne, akkor a világ egész élhető hely lenne.

Még ősszel is.

 Kapcsolódó bejegyzések:

Szép őszünk lesz, nemde?

Swing, swing... 

Kutyaúszás

Írta: BikassyGergely

„Öcsi, vigyázz, figyel az úszómester...” Tizenkét-tizenhárom éves lehettem, amikor a Lukács „női medencéjénél” ácsorogtam, és e szavakkal lépett mellém egy másik gyerek. A „női medencét” azért rakom idézőjelbe, mert ma már egyre kevesebben hívják így, ma már inkább „kismedencének”. De már az én gyerekkoromban sem csak nők használhatták. Hogy miért figyel az úszómester, azt akkor sem tudtam, és az elmúlt hosszú évtizedekben sem jöttem rá. Azóta mindenesetre gyanakvó vagyok az úszómesterekkel, és ők is velem. Kölcsönösen szemmel tartjuk egymást.

Ma már egyébként kezdik „uszodamesternek” hívni őket. A fenti szó egyre többet szerepel úszómesterek pólóján. Így nyilván elegánsabb. 

Nekem sok bajom volt a mesterekkel, és nemcsak velük, meg a tanárokkal. Nem is volt mesterem, sajnos. Sem az iskolában, sem az uszodában. A fejemet ma sem tudom a víz alá tenni, csapnivalóan úszom. Kutyaúszás. Restellem, de egyszer a Császárban engem néztek úszómesternek, olyan magányosan ültem félórákig a medenceparton fehér trikóban. Márpedig, aki csak ücsörög, és nem úszik, az az úszómester. És mivel sohasem látnak úszni, egy más alkalommal egykori híres úszónak hittek: "Maga ugye Aknay, a volt pillangózó Újpestről?" szólított meg egy örvendező hang. Alig tudtam lebeszélni az örömről.

Uszodamester csak akkor kell, ha életmentő, de azt megvárni nincs nagy kedvem: ahogy évtizedek óta látom és hallom, inkább kiabálásuk a jellemző. A víz jól vezeti a hangot, így, ha az úszómester kiabál, akkor az nagyon kiabál. A budai uszodákban kiabálnak, és sípolnak is. Leginkább a sapka nélkül vízbe ereszkedők hozzák izgalomba a sípjukat: ekkor sípmesterekké válnak. 

A Lukács uszoda legendás sapkakövetelő sípmestere a kilencvenes évektől a kétezres évek elejéig teljesített szolgálatot. Ha jól emlékszem, Vas volt a vezetékneve, és vasszigorral büntette a sapka nélkülieket. Volt egy kánikulai nap, amikor otthon felejtettem a sapkát. Vas mester fenyegető nyugalommal figyelt, térdig juthattam a vízbe, amikor már élesen sípolt. Végül azt találtam ki, hogy amikor félóránként elhagyta őrhelyét, én azonnal berontottam a vízbe, a medence szélén tempóztam, és azonnal kijöttem, ha feltűnt kifogástalanul fehér öltözéke. Természetesen észrevette, mit művelek, de tűrnie kellett, amíg nem vagyok a medencében. Fülsértően sokat sípolt, szenvedélyesen üldözte a szabályszegőket: sem a kopaszoknak nem kegyelmezett, sem a napvédő sapkát használóknak. Csak úszósapkát engedélyezett. Állítólag ezek közül sem mindet ítélte szabványosnak.

Lukács uszoda

Kiabálni nem kiabált, hangos szava sem volt soha, viselkedése hidegen udvarias, távolságtartó volt. Fülsértő sípolása miatt nem volt nagyon népszerű. Többen az ő szabadnapján jártak csak a Lukácsba. Így telt a nyár. Amíg aztán éles fordulat történt: Vas úszómestert minden előzmény nélkül elbocsátották. Soha senki semmiféle túlkapáson vagy szabálytalanságon nem kapta, ilyenről hallani sem hallott senki, teljesen valószínűtlennek hitték. Én is. Vas maga volt a szabálykövetés és- betartatás példamestere. Elbocsátásnak híre villámgyorsan terjedt, és egyre nagyobb ellenérzést keltett. Zajongtak a törzsvendégek, talán petíciót is fogalmaztak érdekében. Ötven éves lehetett, és a Lukács elképzelhetetlen volt nélküle. Csak innen mehetett volna jó sokára nyugdíjba. Kitüntetést, életműdíjat, gyémántsípot érdemelt. Elbocsátása után megfogadta, haláláig nem teszi be lábát a Lukácsba. Így is történt, de más uszodában sem látta többé soha senki.

Lukács uszoda

A Császár uszodában egy joviális, sohasem sípoló, de harsogó és bömbölve nevető magas, drabális mester felügyeli a rendet. Cimborák veszik körül. Éles tenorja, váratlan és üvegrepesztően erős röhögése gyakran elüldöz a medencéből. Újabban az ő pólóján is „Uszodamester” felirat virít. Úgy látom, gyakran figyel.

Olyankor átsétálok a Lukács csendes kertjébe, és emléktáblát képzelek a régi, szigorúan sípoló Vas mesternek.

A Lukács uszoda kertje