Szomory Dezső: rejtély

Írta: BikassyGergely

Észrevétlenül múlt el nyár elején Szomory Dezső születési évfordulója, mint ahogy talán későbbi évfordulóin sem fognak megemlékezni róla.

Szomory Dezső a modern magyar irodalom egy különös, társtalan írója. Jelentős írója, teszem hozzá, évfordulóktól függetlenül. Érettségi nélkül az 1890-es évek nagy pesti napilapjainak ifjú újságírója, sikeres „dandy”, mint akkor mondták, pózos fotókon Oscar Wilde-re akar hasonlítani – amit ír, abban senkire.

Szomory Dezső (1869-1944)

Ekkor épp születőben van a modern magyar irodalom. Adyt megelőzve Bródy Sándor, majd Molnár Ferenc a legérdekesebb író. Szomory mégsem indul velük együtt: váratlanul Párizsba szökik, lehet, hogy francia szerző szeretne lenni. De mégsem: nyomorult padlásszobájában vaskos magyar regényt komponál, pesti témára. Ez (a Tudósok), soha nem jelenik meg életében, csak első fejezetei... Amikor, másfél évtized múltán hazatér, alig ismerik írásait. Hamar nagyon sikeres lesz, de nagyon magányos marad. Sikerei egészen a negyvenes évekig kitartanak, ekkor nyilas-szívű irodalmárok és verőlegények rontanak színházaira.

Az 1960-as évek végéig, hetvenesek elejéig ismét csak alig jelent meg tőle valami. Királydrámáit épp ekkoriban ismét műsorra tűzik: nagy szerepek jó színészeknek. Engem a Habsburg királydrámák szenvedelmei és Szomory patetikus „zengő tumultusai” egyáltalán nem érdekeltek. Kezembe került azonban (antikváriumból, vagy új kiadásban?) a Párizsi regény; ennek rajongója lettem, és havonta újraolvastam. (Magam is laktam ott, padlásszobák párizsi nyomorultjaként, de én többször, és újból, hamar hazatértem). Szomory nekem azóta és végleg a Párizsi regény írója, nagy Habsburg-drámáit tán csodálom, ámde nem szeretem. Stílusbravúr ugyan majd minden darabja és majd minden novellája, de máshol nem tud magához láncolni bravúrokkal sem. (Különös nyelvezetéből Karinthy kreált ragyogó paródiákat.)

Nagy érdeme az utóbbi időkben Kőbányai János Múlt és Jövő könyvkiadójának a Tudósok újra kiadása. Jobban mondva első edíciója. Először is hatalmas kutatómunkával (Zsoldos Sándor segítségével) könyvtárak mélyéről, kéziratok rejtek-dzsungeléből rekonstruálni kellett a majdnem teljes, alig hiányos eredeti kéziratot. Ezt az első (máig egyetlen?) Szomory-monográfia szerzője, Réz Pál sem ismerte (1973).  Kőbányai teljes Szomory életmű-sorozatot tervezett, ennek eddigi legnagyobb eredménye a Tudósok. „Rejtély” - kezdi a nagy regényhez írt hosszú tanulmányát a Múlt és Jövő szerkesztője. Arra a különös jelenségre utal, hogy Szomory nem tette közzé, kis túlzással „elfelejtette” az opust. Meg arra, hogy az irodalomtörténet sem volt rá kíváncsi, nem kutatták.

Kőbányai sem gondolta volna talán, hogy az élet (?) vagy Szomory utókora utánozza önmagát. A rekonstruált különleges nagyregény, ugyanis nemrégi megjelenésekor sem keltett feltűnést, visszhangja nem lett, fogadtatásáról nem is beszélhetünk: az irodalmi közvélemény egyáltalán nem vett tudomást róla. Réz Pál sem (a Holmi főszerkesztőjeként), és más folyóirat vagy irodalmi hetilap sem. Ilyen gazdag a magyar irodalom? Ilyen szegény vagy lustán tunya a mai magyar irodalomtörténet?.

… Mi mást tehetne a Szomoryt csodáló, a Tudósokat tán nem „szerető”, de jelentőségét fennen valló olvasó (magam).  Megismétli Kőbányai János csodálkozó szavát: rejtély.

Rauscher György: Szomory Dezső

A neolitikus tekintély

Írta: Inkabringa

Mondják, a kor, amelyben élünk, áhítja a tekintélyeket, hisz az uralkodó paradigma a trendkövetést írja elő. Tekintélyaspiránsok vannak is szép számmal. Saját pozíciójuk bebetonozása és tekintélyük követelése egyenes arányban van növekvő bizalmatlanságommal. Saját magukkal vannak elfoglalva.

Az emberiség büszke, sőt rátarti szellemi eredményeire, materiális javaira, technikai vívmányaira, de nem sokra megy a hatalmas kulturális-civilizációs örökségével, ha lakhatatlanná teszi a bolygót.

Márpedig tekintélyestül, vagyonostul, emelkedett szellemestül megy az egész emberiség a levesbe, ha továbbra is teszetoszáskodik, ahelyett, hogy képes lenne valóban újítóként gondolkodni és cselekedni. Nehéz feladat ez manapság, hisz ez a kommunikáció (és manipuláció) kora, így a cselekvés, mint olyan, soha el nem ért tartomány marad.

Régi faktum, hogy a kultúra és a natura nem ugyanaz a kategória. Az emberiségnek szüksége van kultúrára a naturában való boldoguláshoz, de nem számolhatja fel a naturát, mert anélkül a kultúra sem tudja megmenteni.

Szerencsére látok olyan embereket ezen a világon, akik képesek esendőségüket vállalni, letérni a trendek által kijelölt útról, a saját köreiken túli embereket egyenrangúként kezelni, és az emberre a bolygó flórájának-faunájának részeként és nem tulajdonosaként tekinteni.

Most mégsem egyéneket, hanem két csoport példáját ajánlom mindenki figyelmébe a bolygó jövőjének megoldásához. Akinek úgy tetszik, tekintse őket követendő tekintélynek.

Az egyik csoport a klímaváltozás ellen tiltakozó iskolások világszerte terjedő mozgalma. Persze a rettentő-roppant felnőttek közül sokan nem tekintik őket tekintélynek, de hát a gőgöt gyógyítani kellene.

Ha Európát nézzük, a ma élők között két igazi surviver nemzedék született: a világháborút megélt emberek (akkor még gyerekek voltak), és a mai gyerekek, akik szembenéznek a bolygó kritikus jövőjével.

E két nemzedék között vannak azok az európai nemzedékek, akik nagyrészt békében és jólétben élték egész eddigi életüket. A világháborús gyerekek megélt tapasztalataihoz és a mai gyerekek várható tapasztalataihoz képest e nemzedékeknek nagyon könnyű élet jutott. Bármennyit panaszkodnak is.
Mivel én is e nemzedékek egyikébe tartozom, ezért többes szám első személyben írom: éreznünk kell a felelőtlenségünk súlyát - társadalmi és globális szinten is.

Az iskolások tiltakozása összemérhetetlenül felelősebb tett, mint a rettentő-roppant felnőttek túlnyomó részének kényelmes és tehetetlen tétlensége.

A másik követendő tekintélyért még az ókori görögöktől is távolabbi időkbe kell nézni, ugyanis i. e. 10 000 körül kezdődött ez a sikertörténet.

Ez a régmúltban élt, követendő tekintély a neolitikus ember.

Rá aztán végképp nem gondolunk hipermodern digitalizált világunkban. Az utolsó, akinek eszébe jutottak,  Claude-Lévi Strauss volt. Szerinte azóta sem volt ilyen invenciózus az ember, mint a neolitikus korban. Híres mondata ez: „Az intelligenciám neolitikus.” 

A neolitikus kor kezdetén az emberiség válaszút elé került, és a neolitikus ember képes volt arra, amire a mai emberiség egyelőre nem tűnik alkalmasnak. Képes volt az addigitól merőben eltérő szemléletmódot és életmódot kitalálni és megteremteni. Megalapozta a földművelést és az állattenyésztést: volt mit enni. Létrehozta a kézművességet: képes volt élelmet tartalékolni, házat építeni és ruházatot készíteni.

A semmiből, jobban mondva a találékony emberi elméjéből teremtette meg mindezt.

Feladta korábbi életmódját és egy teljesen más életstratégiát talált ki a jövőbeli nemzedékek túlélése érdekében. És sikerült. A mai emberiség, mi mind, az ő örökségüket éljük fel. Csak cifrázzuk és manírozzuk azt, amit a neolitikus embernek köszönhetünk. Még ha féktelen önző mohóságunk miatt teljesen eltorzítottuk és felfaltuk is ezt a szép örökséget.

A neolitikus ember tekintéllyé válását akadályozhatja írásbeliségének hiánya. Az írást nem ismerő népek iránt csak a kulturális antropológusok és egyéb furcsa szerzetek érdeklődnek. Ha a neolitikus embernek köszönhetjük is mostani csudálatos jólétünket, ha esze és tettereje lenyűgöző is, de erről nem hagyott írásos mementót. Mi bezzeg, a kifinomult kor kifinomult emberei, cizelláltan fogalmazott könyvek ezreiben rögzítjük naponta teljes és totális tehetetlenségünket.

Másrészről legyünk méltányosak magunkkal szemben is. A neolitikus ember könnyű helyzetben volt a nagy találékonysághoz és cselekvőképességhez, hisz minden bizonnyal éhezett, fázott és félt. Azért, hogy megélje a holnapot, ijedtében hosszú évezredekre megalapozta az emberiség túlélését.

Méltatlanul kevés köszönetet kap.

De nézzük, mennyivel nehezebb a mi helyzetünk. A mai kor embere soha eddig nem tapasztalt kényelemben és jólétben él. Bár ez csak az emberiség nagyjából negyedére igaz. Viszont jelenleg ennek a töredéknek az igényei és vágyai határozzák meg a bolygó valamennyi élő és élettelen teremtményének sorsát. A nyugati civilizáció zabálja az energiaforrásokat. Az emberiség túlnyomó része azonban teljesen kimarad az energiaforrásokból is, a jóléti civilizációból is, miközben mérhetetlen nyomorában is azt szolgálja. Ahogy a bolygó valamennyi élő és élettelen entitása is, a halaktól a fákig, az érctől a vízig. Ilyen különös irányba fordult a világ az idők folyamán.

A jólétből is látni a jövő egén gyülekező sötét felhőket. De rettenetesen nehéz a mai kor emberének változtatni, amíg minden eddigit felülmúlóan komfortos élete van. Olyan mámoros a fogyasztói társadalom napos oldalán lubickolni a jólétben. Erről egy fikarcnyit is lemondani, az attitűdöket áthangolni: sokaknak fájdalmas gondolat.

Mindent összevetve, e két, fent említett, tekintélyre érdemes csoportra gondolva, próbáljunk meg a fogyasztói sablonok cukorketrecéből kilépve invenciózusabban gondolkodni. Ja, és főleg cselekedni. Igaz, azt mifelénk nem szokás. Ez a pató pálos töprengések országa. Akadnak azért, akik kreatív cselekvésre is képesek. 

Több szerénység és kevesebb rátartiság. Ideje felnőni a neolitikus ember intellektuális cselekvőképességéhez és a klímaváltozás miatt tüntető iskolások felelősségérzetéhez.

Kapcsolódó bejegyzés: A debatter - Claude Lévi-Strauss