Írta: Inkabringa
A tavaly bemutatott Parador Húngaro a legfelszabadítóbb filmélménye lehet 2015-nek. Kérdés, hogy leírhatok-e ilyet már januárban. De miért is ne? A Parador Húngaro két ember találkozásáról szól, akik életkorban, élettörténetben, életfelfogásban látványosan különböznek, de a közös hangot mégis belátó figyelemmel megtalálják. Nem tudom, hogy volt-e valaha is az emberiség történetében ennél fontosabb feladat.
A tavaly bemutatott Parador Húngaro a legfelszabadítóbb filmélménye lehet 2015-nek. Kérdés, hogy leírhatok-e ilyet már januárban. De miért is ne? A Parador Húngaro két ember találkozásáról szól, akik életkorban, élettörténetben, életfelfogásban látványosan különböznek, de a közös hangot mégis belátó figyelemmel megtalálják. Nem tudom, hogy volt-e valaha is az emberiség történetében ennél fontosabb feladat.
A film egyik főszereplője Villás
György, aki 1956-ban a sok ezer menekült egyikeként a Nyírségből indulva „mindegy hova” alapon Kolumbiában kötött ki. Bogotában családjával egy
kolbászsütő büfét üzemeltetett hosszú évtizedekig. A világ, vagy Kolumbia egyéb
tájain, sőt Bogota távolabbi kerületeiben sem járt soha.
A másik főszereplő Patrick
Alexander, aki egyben a film egyik rendezője is. Az USA-ban született, katona
apja révén Európába is elkerült, hol ide, hol oda helyezték őket. Világvándor,
bevallása szerint néhány évnél tovább sehol sem bír megmaradni.
Gyuri bácsi kikapcsolódásként
bowlingozni jár. Tizennyolc éve ugyanoda, még az öltözőszekrénye is ugyanaz, Patrick
elképedve ismétli: „Tizennyolc éve…”
Ami az egyiknek természetes
életmód, a másiknak szokatlan. Ha úgy vesszük, egy világ választja el őket
egymástól. A film mégis arra példa, hogy kicsi a világ, a legkülönfélébb sorsok
találkozhatnak egymással és ismerhetnek rá hasonlóságaikra.
Patrick és Gyuri bácsi a „szokott”
dramaturgia szerint szóba sem álltak volna egymással. Hiszen annyira
különböznek. Mindkettejük nyitottsága kellett hozzá, hogy ezt a
„törvényszerűséget” figyelmen kívül hagyják.
Az identitás választás kérdése,
ez talán már mindenki számára elfogadott. Gyuri bácsi Kolumbiában is magyar
maradt, magyar kolbász készítésével vetette meg a lábát Bogotában. Patrick
pedig kedvvel próbálja magára a magyarhonban létezést, a magyar identitást. Első
saját elhatározásából választott hazája lettünk. Ha el is megy innen néhány
évre, mindig visszatér.
A nyírségi emigráns és a magyar
identitással barátkozó amerikai magyaros kolbászt töltenek, a hordóban pálinka
erjed, mint itthon. Csakhogy a kolbászt Bogotában töltik, a pálinka mangóból
készül. Eszembe jutott Boglár Lajos dokumentumfilmje, a Magyarok Brazíliában, ahol magyar identitásukat keresik az
egykori kivándorlók leszármazottai, maniókával készítik a pörköltet, és magyar
népviseletben riszálnak a szambára.
Patrick és Gyuri bácsi a film
révén egymást segítik kimondva-kimondatlanul a saját sorsuk értelmezésében. Ez
a film ugyanis Gyuri bácsi élettörténete mellett Patrick identitáskeresésének
története is. Nézőként is izgalmas folyamat egymás mellett futó, egymásba
kanyarodó életüket végigkövetni.
Mindkettőjük cipeli saját
múltját, történelmét a vállán. Találkozásuk nem csupán egy dokumentumfilm
témáját adja, hanem a másik által segített önismeretüket szolgálja, amihez
természetesnek, netán szükségszerűnek tekintik a különbözőségüket.
Mindegyszerűen ezt hívjuk barátságnak.
Az önreflexió nagyon fontos az
élethez, feltéve, hogy nem nárcisztikus köldöknézést jelent, hanem előmozdítója önmagunk világba
helyezésének, egyszóval a nyitottságnak. A Parador Húngaro erre kiváló példa.
Amikor a vasfüggöny megnyílik, Patrick
fiatal felnőttként Keletre jön. Érdekli az a világ, ami mindaddig elzárt és
tiltott zóna volt számára. Magyarországon egyetemista lesz és a kilencvenes
évek elejének pezsgő, sokszínű, sokreményű világába csöppen. Majd ismét nekivág
a világnak, mindenhol kíváncsian és nyitottan barátokat és otthont szerez. „A tájékozódáshoz nem elég bejárni az
országokat. Érteni kell az utazáshoz” írta Rousseau, aki az utazást a gondolkodás
művészetének nevezte, ami segít megérteni a másfélét. Az utazásai révén Patrick egy árnyalattal mindig többet tud
meg a világról és a világban önmaga helyéről. A világba fut, hogy otthonra
találjon benne.
Ellenpontja ennek a mobilitásnak
Gyuri bácsi kis hatósugarú világban élése. Életében egyszer lépett nagyot, azt
is kényszerből, amikor Magyarországról Kolumbiába ment, de ott hamar
megállapodott és a számára néhány utcára korlátozódó Bogota az otthonává vált.
Mint egy növény, amit átültettek egy másik földbe. Ott lombosodik, ahova a
történelem szele fújta, nem kísérli meg a világ bejárását. Neki az otthonosság
az egy helyben levést jelenti. A haza számára a kolbászsütödéjének környéke, a
háza és a családja.
A másik nagy különbség közöttük,
hogy Patrick telve tervekkel a végleges letelepedés fontolgatása mellett
további utazásokra készül. Gyuri bácsi végzetesebb út előtt áll. A film
forgatása idején épp felgyógyul egy súlyos betegségből, de mégis a
végállomással néz szembe.
A filmkészítők terve az volt,
hogy Gyuri bácsit hosszú évtizedek után hazahozzák látogatóba Magyarországra. 1956
óta nem járt itt. Ennél azonban sokkal fontosabb eredményt érnek el, ez az
egymásra és önmagukra találás filmje lett.
Patrick megkeresi Gyuri bácsi
Nyírségben élő testvérét. Itt is barátokra talál. Hírt visz nekik a messzire
szakadt rokonokról. Kóstolót a mangópálinkából. Körbejárják a gyerekkori
helyszíneket, filmre veszi a családtagokat. Teszi mindezt a Bogotából mozdulni
nem merő idős barátja kedvéért.
Emlékezetes egy nyírségi kocsmában
felvett jelenet. Mulatós zene harsan fel, Patrick kéri, táncoljanak, mert ezt látják
majd Bogotában is. Valaki megszólal, később lenne itt az ideje, de a testvérnek
már táncra lendül a keze és csatlakoznak hozzá a családtagok is. Táncolnak az
üres délelőtti kocsmateremben a több ezer kilométerre levő Gyuri bácsi
kedvéért. Finom komikuma mellett is megható. A szemérmes szeretetnek a kifejezése, ami az egész filmet átlengi.
Gyuri bácsi elmesélte, hogy
egykori történelem tanára azt tanácsolta neki, hogy kerülje a végleteket,
inkább az arisztotelészi középúton járjon mindig, és ő ehhez tartja magát az
életében. Ez az arisztotelészi középút valamiképp a film szellemiségére is
jellemző.
Nekünk nézőknek is adott valami
rég hiányzó élményt ez a film. Ha több hasonló gondolkodású ember járna-kelne ebben
az országban, máris jobb lenne az élet, vagyis az élet érzete. Ebben a
szemléletmódban ugyanis a mifelénk gyakori „Imádom!- Gyűlölöm!” viszonyulások
szélsőségessége helyébe az „Értelek” kerül. Ezt még a filmvászonról
megtapasztalni is magával ragadó élmény.
Akik itt születtünk és itt élünk,
ha őszintén belegondolunk, valamennyien küzdünk a magyarságunk megélésével. Túl
sok édes mázzal, kötelező elvárással, tabukkal és szent tehenekkel, kiüresedett
szólammal, elavult attitűddel terhelődött az elmúlt kétszáz évben. Ez egyeseket
áhítatos hozsannázáshoz vezet másokat harapós tagadáshoz. Ismét az
Arisztotelészt figyelmen kívül hagyó végletek. Aki itt élte le az életét, érzelmileg
kötődik ehhez az országhoz, de nincs meg a természetes és korszerű szókincs
ennek kifejezésére, ezért túlteng a görcs és a póz. Pedig Patrick érdeklődése
is azt jelzi, nem vagyunk teljesen reménytelen eset. Csak valahogy elvette
tőlünk a történelem a közvetlen, személyes megélés lehetőségét, és helyette csak
kiüresedett és korlátozó sablonokat kaptunk, amik koloncként lógnak rajtunk. Az
identitás vállalása jó, sőt felszabadító érzés, nem helyhez vagy világnézethez
kötött és nem tűri a szűk fogalmi kereteket. Egészséges identitással magától
értetődően elfogadjuk mások másféle identitását is.
A film végére kicsit mi is magunkra
találunk. Egy olyan szemléletmód ez, ami kellőképp tágas ahhoz, hogy ne görcsöljünk
amiatt, hogy félreértenek, megbélyegeznek. Sokféleképpen
lehetünk ugyanolyanok. Laza izomzattal, természetesen és világra nyitottan megélt
magyar identitás. Leírhatom ezt 2015-ben?
Kapcsolódó bejegyzés: