Árpád Szenes - Vieira da Silva (Lisszabon magyar fénye)

Írta: BikassyGergely

Tavaly lisszaboni utunkon épp csak belelapozni tudtunk egy pompás, nagy portugál-angol albumba, melynek címlapján ez a két név olvasható: Árpád Szenes és Vieira da Silva. Vaskos portugál könyvek olvasásához nem elég öt nap: a buta turisták nyakában ott a „2-3 napos” tábla, mely a „Hülye vagyok” cédulával  egyenlő. Bár, ha a két-három napos hülyeturista csak azért nem válik „30-50” napos (sőt, 300 napos!) utazóvá, mert – bánatos állapot – nincs erre pénze, akkor én leakaszthatom nyakamból a háromnapos butautas-táblát. Más a kényszerhülye, és más az önkéntes hülye. Az önkéntes hülyeturista nem mindig, és általában nem is csupáncsak a pénzhiány miatt tölti azt a bizonyos klasszikussá vált három napot valamely távoli városban. Ha milliomos volna, akkor sem akarna és tudna nagyon mást. Párizsban sorban áll a Mona Lisa előtt, Rómában birkózva tolong a Vatikáni múzeumban, lábát törve, más lábakat taposva nyomul a Colosseumban. Ennyit tud pénztelenül, és ennyit tudna gazdagemberként (csak akkor taxival menne). Az én esetemben egyértelmű, és kizárólagos oka van annak, hogy a fenti tábla rakható a nyakamba. Ledobom a táblát.

Diocletianus termái - Róma

Kis büszkélkedés: Rómában huszonegyszer voltam, és ebből csak kétszer három napra. A második „három nap” alatt végig a Termini és a Diocletianus termái (oda-vissza pár száz méter) csarnokában (igen, a Termininek is csarnokai vannak) - negyven fokos melegben árnyékot és vizet keresve - töltöttem. Sok koldust és csavargót láttam. Sehol máshol nem jártam, mert nem is akartam. És jó volt!... 

Termini pályaudvar - Róma

Ha ez nem elég érv: huszonegy év alatt sem mentem be turistákkal dulakodva, sőt magányosan sem a Vatikáni Múzeumba (végleg kimarad), sem a Colosseumba (végleg kimarad). Van egy szégyenem: a Trevi kutat bevallom, megközelítettem, de szerencsére rituális érembedobás nélkül menekültem onnan, a közeléből is. Michel Butor híres regényének főszereplője adott mindehhez példát. Igen: így, sőt leginkább így tudtam könyvet írni Rómáról (Saját Róma, 2006.)

Vissza Lisszabonba. Mivel a legtöbb  útikönyv, és internet-leírás nem tud Szenes Árpádról, magyar utazó alig vetődik el a Szenes-Vieira alapítvány múzeumába. Nem központi helyen található, bár nincs is annyira eldugva, mint hinnénk – miután órákig keresgélve megtaláljuk. Az sem baj, ha a sokkal nevezetesebb „Vízmúzeum”-hoz jutunk, melyről sok útikönyv ír jogosan, különösen érdekes víztároló-látnivaló…

Víz Múzeum - Lisszabon

Mellette, kicsit jelzéstelenül Szenes Árpád-Vieira da Silva Alapítvány. Nem tudom, ma is eperfák veszik-e körül, de a kis tér neve mindenesetre Eperfák tere. Az emlékmúzeum kívülről szerényen belesimul a kis tér jellegtelennek látszó környezetébe, belépve azonban három szintes, nagy, modern múzeumi tér.

Szenes Árpád és Vieira da Silva múzeuma - Lisszabon

Szenes Árpád alig ismert Magyarországon, amennyire tudom, Kassák Lajos, a modern művészet szigorú figyelője is csak egyszer említi, valamely harmincas évekbeli itthoni nonfigurativ kiállításról szólva, a tőle megszokott szigorú hangon. Szenes akkor már rég Párizsban élt. Festőtanára lett Maria-Helena Vieira da Silva fiatal portugál festőnőnek. Maria-Helena egy ismert diplomata lánya volt, és tizennyolc éves korában Párizsba ment. Hamar elismerte néhány modern szellemű galéria. Összeházasodtak, és művészetükben is sok rokon vonás vált egyértelművé. Mindketten a figurativ és nonfigurativ ábrázolásmód határmezsgyéjén bolyongtak. A tanítvány felülmúlta mesterét: amennyire felületesen, első pillantásra látom, eredetibb és távlatosabb művész volt.

1940-ben a háború elől a semleges Portugáliában akartak letelepedni. Innen kezdve szürreális életrajzi fordulatok következnek: a semleges Salazar-diktatúra nemcsak Szenes Árpádnak nem adott állampolgárságot, de ős-portugál feleségének sem, mert egy eszement törvény szerint, aki hontalan férfi felesége, az maga is hontalan. Párizsban és Budapesten érvényes házasságukat nem ismerik el. Itt nem segíthetett Maria Helena diplomata rokonsága. Portugália semleges ugyan, de Hitler titkos szövetségese. Nincsenek érvényben faji törvények, bár ki tudja, mi lesz a jövőben… Szenes Árpád magyar, zsidó és hontalan. A Vieira rokonság tanácsára kikeresztelkedik, és újból beadják házassági meg állampolgársági kérelmüket. Ismét elutasítják (ismétlem: Vieirától is megtagadják, férje miatt). Letelepedésük Lisszabonban nem kívánatos, műveiket aligha tudnák kiállítani. Salazar nagy ünnepséggel éppen megnyitja a Lisszaboni Világkiállítást. A két festőnek egy párizsi brazil kollégájuk azt tanácsolja, telepedjenek le Brazíliában. Sem Szenes, sem felesége nem járt még ott, ismerőseik, kapcsolataik nincsenek.

Szenes Árpád és Maria Helena Vieira da Silva

Buñuel groteszk, és tragikomikumra, haragra, bősz nevetésre kész szelleme lebeg a történet fölött. A Belém negyedi Lisszaboni Világkiállítás megnyitásának hetében, a kiállításhoz közeli kikötőből elindul velük a hajó Brazíliába. Két Portugáliában teljesen ismeretlen, majdhogynem kiutasított festő. 1940 nyarát írjuk... Hosszú évek múltán térnek csak vissza, de akkor sem Lisszabonba, hanem Párizsba. Ismét francia alkotók.

Szenes Árpád: Minden a művészetről

Csak annyit még, hogy ma minden művészettörténeti szakkönyv Maria Helene Vieira da Silvát nevezi meg a legfontosabb huszadik századi portugál festőnek. Haláluk után a megváltozott, liberális szellemű Lisszabon múzeumot és alapítványt létesített Szenes Árpád és felesége (inkább így: Vieira da Silva és mestere) emlékére. Ebben a nem könnyen elérhető emlékmúzeumban, az Eperfák terén bolyongok 2019 november elején. És remélem, a történet folytatódik...