Keresés ebben a blogban

2016. március 30., szerda

Rocco Magyarországon

Írta: bikassygergel


Visconti és a film: nemcsak a művészi siker volt jelentékeny. Hatalmas ellentmondások, fájó nézőtéri, egyszersmind kritikai kudarcok, nagy terhek nyomják le ólomsúllyal a mérleget. Mintha az aranynak volna valami filmvászonra nem való ólomötvözete az ő életművében.
Luchino Visconti (1906-1976)
1961-ben mutatták be a Rocco és fivéreit – mintha ma is ez a cím mondana legtöbbet a filmográfiájában.
Különös kulturális esemény volt az 1961-es magyarországi premier. Egy igazi diktatúrában persze minden visszhangos esemény különleges: felerősödik, nem normális, szokatlan színezetet kap. Így erősödött szokatlanná Budapesten 1961-ben Visconti filmje, a Rocco és fivérei. Az egyik napilap vezércikkben ostorozta a gyilkosságra inspiráló filmet. A rádió egyik kommentátora „rothadó, zavaros kulturális terméknek” mondta.

Hisztérikus hangulat övezte ezt a filmet, nemcsak ezért. Szokatlanul, sőt páratlanul brutális erőszak- és gyilkossági jeleneteket látott a néző. A filmre Magyarországon 2 millió 721 ezer jegyet váltottak, egymillióval (!) többet, mint az 1962 karácsonyán vetített Dolce vitára, holott azt megelőzte a híre és legendája.

Mindebben az csak még érdekesebb, hogy ugyanennek a rendezőnek korábbi filmjei nagyon kevés nézőt vonzottak. Az 1948-as Vihar előtt félig zártkörű, csak bérletes filmmúzeumi vetítését 1959 tavaszán a kivonuló nézők botránya zavarta meg. A szicíliai halászfalu mindennapi életére harsány dühvel nem volt vevő nézőinek nagy része.

A Rocco Milánóba érkező proletárcsaládjának erőszak verte éjszakáiért viszont már izgatottan tolongott a nézők minden rétege. A dokumentarizmust elfogadták-kibírták, sőt méltányolták, hiszen élesen drámai történés hegyezte ki.

A Rocco gyomor-, ideg- és esztétikapróbáló élmény lett, azért is, mert megelőzött minden mást a magyar moziban: a Szerelemem, Hiroshima értelmiségi ínyencség volt, és zárt körben maradt – a Rocco zajosan, mennydörögve áradt szét a mozivásznon.

A Roccóban nem volt nehéz felismerni Dosztojevszkij hatását és a nagyepikai szándékot. Sok minden vegyült ebben a filmben. (A történet alapanyagát Giovanni Testori A Ghisolfa hídja című elbeszélésfüzére adta.) Visconti a Vihar előtt 1948-as zseniális kudarca után sokáig nem rendezett filmet, és meghatározó, nagy visszhangú színházi-operai műveket vitt színpadra. Ám a színházi rendezőt a nagyepika kísértette az itáliai fogadtatás tanúságai szerint.

Visconti „epikus drámaiságáról” a Rocco után még sokáig folyamatosan vitatkozott a kritika. Az olasz realista iskola és a dosztojevszkiji epika ötvözete? Szándékában nyilvánvalóan, csakhogy nagyepikai műként hiányos és „lyukas”, még ha rendkívüli sodrása ezt feledteti is.
Anya és öt fia költözik egy nyomorúságos dél-olasz faluból Milánóba. Évek telnek el, a film szövése azonban sűrűbb annál, hogy érzékelhessük.
A hosszú „andante” jelenetek után lecsap, amikor a sorsok drámai jelenetben keresztezik egymást, a filmművészet páratlan képsorait élhetjük át. Megállunk, meghökkenünk a nagyjeleneteknél. Ezek feszült izgalmát, mely belső és külső egyszerre, máig nem múlta felül senki. A lélektani kidolgozottság sincs mindig finomra hangolva, de mindig képes arcot, hátteret, mélységet adni a figuráinak. Nem törődik az idő múlásával, bármely időmúlás csak a lassítás eszköze: azért, hogy a drámai csúcsjelenet gyorsulása annál élesebb, izgalmasabb legyen.
A Rocco, bár három óra, igazán nem lassul le soha, az andante jelenetek a film első felében a tiszta líra hangját csendítik. Eredeti, saját értéket a „kihegyezésekben” teremtett. Pompás dokumentatív, epikus jelenetei inkább háttérként (vagy lírai pihenőként) kiválóak – villamosút, Milánó lakótelepi külvárosa a hó alatt és sorolhatnánk még.

Visconti gróf ünnepelt rendező volt, az egész olasz kultúra nemzeti kincse – ennek ellenére fesztiválokon gyakran mellőzték a díjazásnál.  Velencében a Rocco helyett egy közepes, jelentéktelen, mára elfeledett francia rendező filmje győzött. Gondolom, sem akkor, sem ma, évtizedek múltán nem lehet eldönteni, mennyire esztétikai és mennyire divatproblémák döntöttek.

Az Ossessione (Megszállottság) Visconti leginkább „szabad” megoldású filmje. A síkkomponálás uralma (tengerpart, folyópart, vízszintes utak) – erős nyitottságot ad a kötelező drámai vétség–tragikus végkifejlet ellenpontjaként. Talán ez a legnagyszerűbb benne.

Egyetlen későbbi filmje sem ilyen. A Rocco nagy drámai csúcspontjaival már az „érett Visconti”.  Ha a filmművészet egén holtfagyottan lebegő kései Visconti nem, a Rocco  ma is, holnap is izgalmas.
Visconti „a realizmus és az esztétizmus paradox szintézisére törekedett” – állapította meg Bazin. Ez az életmű nagy dilemmája. De: miért is „paradox szintézis” ez a törekvés? Nem erre törekszik minden műalkotás? Nem. A film a „fotórealizmus zsarnokságának” köszönheti értékeit, és ha alapvetően eltér ettől az alkotó – akkor tehetsége nagyságával arányos kudarc a része. Ezért az Ossessione Visconti egyetlen tökéletes remekműve.

Visconti tévútja nemcsak kései filmjeinek akadémikus-merev, díszletszerű „antirealizmusa” miatt folytathatatlan. Színpadi fogantatású nagyoperái, wagneri esztétikája a mozgókép fotórealizmusán belül nem élő, hanem vitrin alatti, lombikban ázó preparátum, életművének Rocco utáni korszaka ezért lett nagybetűs kudarc.
A drámai csúcspontokra kihegyezett, egyszersmind korrajzos-nagyepikai szándékú Rocco nem tud sem realista, sem „lélektani”, a formalista tökély esztétikai értelmében „remekmű” lenni. Egyre inkább így látom. Csakhogy ez a monstrum-film néhány motívumával többet fejez ki, mint bármely más párhuzamba vonható epikus vagy drámai film. Egy-egy jelentéktelennek látszó háttérmotívuma – mint a vegytisztító, ami a déli parasztcsalád számára jelkép a „piszkos” nagyvárosban, vagy a kínzóan hosszú verekedés, melynek végén Rocco egy ivókútból iszik, majd összeesik, és csatornavízbe lóg a feje – a mozgóképen realistán izzik és realitáson túli tartalmakkal telítődik.

Ezer nagy sebből vérezve a Rocco és fivérei hallatlanul erős feszültségei, ragyogó színészi összjátéka, néhány nem-drámai jelenet egyszerű szépsége és a filmtörténet egyik legnagyobb erejű drámai képsora, a tóparti gyilkosság jelenete révén ma is lángol. Indulatos, alig fegyelmezhető film.




2016. március 23., szerda

A vétlen Baltazár...

Írta: Bikassygergel


Robert Bresson, talán azért, mert utánozni lehetetlen, minden utánozni való filmalkotónál nagyobb hatást tett. Ez a legmélyebb hatás, nem az, ami utánozható.

Bresson, a filmművészetben először, a mozgókép földhözragadt objektivitását nem megszüntetni, megváltoztatni, alakítani akarja tudat-és eszmetartalmak kifejezésére, hanem csakis a film anyagára bízza magát. A szobrász anyaga a kő, nem az elvont gondolat. Bresson fedezte fel, hogy a filmművészet lehetősége a nyers valóság. Bresson formanyelvének filmtörténeti diadala: semmiféle erkölcsi tanulságra nem gondolunk, semmiféle szimbolika nem kísért.
Robert Bresson
„Istenben hittem, három percig” – mondja a Zsebtolvaj című filmjének hőse. A bűn problematikája egzisztencialista értelemben jelenik meg nála. Bresson minden filmjéből hiányzik az isten. Az önmaga választására bízott ember filmjei ezek. Jók-e vagy gonoszak, az isteni kegyelem nem hitbuzgalmuk és erényességük jutalmaképp éri őket. Hazájában, Pascal és Racine műveinek erkölcsi feszültségére utalva „janzenista filmrendezőnek” mondták Bressont.

Melodramatikus szokványkeretbe helyezett, s mégis legbonyolultabb, legszövevényesebb sugallatú és tartalmú filmje a Vétlen Baltazár. A filmben egy teherhordó csacsi veszi magára a világ bűneit, miként valamikor, a még megválthatónak hitt világban a bárány tette, agnus dei.
Bresson leginkább homályos filmje ez, sem hőseinek tettei, sem a körkörösen visszatérő cselekményspirál nincs motiválva, minden váratlan, megfejthetetlen, magyarázatlan. A néző minduntalan a dolgok, a sejtett valóság, a film centrumának szélén marad, a kamera állandóan másfelé néz. Kénytelen tudatlanabbnak maradni, mint Baltazár, a szamár. A gonoszok itt a legsterilebben rosszak, a jók itt a legtehetetlenebbek.

A film egyik megmagyarázhatatlanul szép jelenetében Baltazár, a szamár, meg-megáll egy vándorcirkusz ketrecbe zárt vadállatai előtt. A rendező négyszer vágja rá a vadállatok tekintetére Baltazár tekintetét. Bresson minden érzelemábrázolást száműzött filmjeiből. Ebben a rövid jelenetben azonban „túl jón és rosszon”, valami panteisztikus érzelmet sugároz, az emberen túli igazságok és értékek érzetét sugallja. ITT látható.
A filmet záró képsor: a haldokló Baltazár csilingelő bárányok között. Ez sem vallási vagy más allegória, hanem önmaga; dokumentum, mellyel Bresson a Jót és a Rosszat erkölcsi fogalomból átélhető érzelemmé változtatja.

„Ki tesz csúffá bennünket? Ki játszik velünk?” –kérdi egy arctalan hang egyik kései filmjében. „Talán az ördög" – érkezik valakitől a válasz.

Még ez sem biztos. A rossznak nincs többé szüksége sátáni erőkre: maga a kiürült világ a gonoszság örök birodalma. Bűnre csak az ember képes. 



2016. március 18., péntek

Mysteries of the Macabre

Írta: Inkabringa


Trendi lett a félelemkeltés, másokkal ijesztgetés. Viszik, eszik, mint a cukrot. Minden, ami kívülről jön rossz, gonosz és veszélyes, garantáltan romlásba dönt. Végóráink meg vannak számlálva, ha nem zárkózunk be és nem hisszük el, hogy a világtól félni kell. Pedig félni nem jó, a félelem olyan, mint a tűz, ha elharapózik, mindent elemészt. 

Ámde, ha az új módira akarnak rávezetni, akkor elvárjuk, hogy legyen az a félelemkeltő vészharangkongatás stílusos, eredeti, és elsöprően szellemes, ne csak egy elcsépelt „bakk!”.
Rátaláltunk a tökéletes vészhírt hozóra, aki oly elementárisan hisztérikusan félelmet gerjesztő, hogy mesterkurzust vezethetne. Ligeti György Le Grand Macabre című - Alfred Jarry abszurd szellemét idéző – operáját minden végítéletre várónak ajánljuk szíves figyelmébe. Az ősbemutató 1978-ban volt Svédországban, és bámulatos gyorsasággal eljutott a magyar publikum elé is. Csak húsz évet kellett rá várni. 

A vészlármás, bizarr ária Barbara Hannigan, Simon Rattle és a Londoni Szimfonikus Zenekar parádés előadásában tökéletesen meggyőző.
Mi így félünk.






2016. március 17., csütörtök

Utazás a Holdba

Írta: Inkabringa


Bár komolyan ránk, az istenadta népre ijesztettek, mennyiféle külső erő fenyegetésében kell a napjainkat morzsolgatni, mi elhatároztuk, hogy maradék bátorságunkat összeszedve, továbbra is odasandítunk olykor a világra. Mi eztán sem fogunk senkit ijesztgetni és minket se ijesztgessen senki. 

Az ECF Princess Margriet Award for Culture elsősorban a társadalmak különféle csoportjai közötti, sőt országhatárokon is átívelő párbeszédre, a kreatív és aktív egymásba kapcsolódásra, ötlet- és tapasztalatcserére való képességet díjazza. Egyszerűen szólva, az egymással szóba állás különféle módozatait, melyre emberi közösségek, s e közösségek által létrehozott kultúrák mindig is képesek voltak.
Az idei díjazott a magyar Krétakör és a spanyol Medialab-Prado. Ezúttal mégsem róluk írok, mert remélhetőleg most majd sokan írnak róluk. Azonban a korábbi évek díjazottjai között ráakadtam egy évekkel ezelőtt megismert film alkotójára. A Journey to the Moon című filmet nagy szerencsének tartom ismerni, alkotója Kutlug Ataman, török kortárs művész. 
Ha rakoncátlanul nem az országot képviselő politikusok ténykedése alapján nézünk egy társadalomra, rögvest észrevesszük sokszínűségét és sokvéleményűségét. Ettől nem kell megijedni, nem bánt, sőt megnyugtató. Ilyen színfoltja a török kultúrának Kutlug Ataman. Nem a mainstream képviselője, ez kétségtelen, de mégis világszerte elismert alkotóművész.

Műveiben főként a társadalom peremén élőkről beszél, azokról a senki által észre sem vett hétköznapin is alul levő emberekről, akik mégis meg akarják határozni magukat a világban. Ha másként nem megy, hát kitalálnak valamit a meglevőhöz, a realitást a fantáziával keverik. Járt már valaki eldugott falusi kiskocsmában délelőtt 11-kor? Azok a történetek, amiket ott lehet hallgatni egy bringatúrán megpihenve, a világ bármely tájékán hiteles háryjánoskodás lehet. Így Törökországban is.
A Journey to the Moon című filmet úgy jellemezték, hogy 80 percet rászánunk az időnkből és tulajdonképp el is hisszük. Dokumentumfilmként van elénk tárva a történet. Hiteles dokumentáló erővel rendelkező fekete-fehér fotók és a dokumentumfilm műfajából jól ismert „beszélő fejes” kommentárok, valamint egy szemtanú elbeszélésére támaszkodik. Formailag hibátlanul teljesíti a dokumentumfilmezésről kőbe vésett szabályokat.

Csakhogy a történet a veleje és a furmányossága az egésznek. A történet Gabriel Garcia Marquez burjánzó írói világát és Georges Méliés lenyűgöző filmkészítői fantáziáját idézi, és nem a valóság hűen dokumentált lenyomatát.
Történt ugyanis 1957-ban vagy ’58-ban, hogy egy anatóliai kis faluba megérkezett egy városi ember. Autóval jött, öltönyben, tanultan, írni-olvasni tudva. Látva a falu népét, gyújtó hangú beszédben feltárta előttük, mennyire elmaradottak. A világűrbe már rakétákat lőnek ki, ők meg csak itt ülnek bambán, ahelyett hogy csinálnának valamit. Addig-meddig, hogy felpöckölte a falu önbecsülését, és építettek egy rakétát, amivel elmennek a Holdra. A rakétát, formája alapján praktikusan a minaretből alakították ki.
A film ennek a történetnek a hitelesítése. Először is egy szemtanú visszaemlékezése erősíti a valóságtartalmát, aki többször is rákérdez, hogy hisszük-e, amit mond, mert úgy higgyük el, hogy ez mind igaz. Aztán ott vannak a korabeli fekete-fehér fotók, amik bizonyítják, hogy ami a képen van, annak egyszer meg is kellett történnie. Aztán ott vannak a 21. századi jelen „beszélő fejes” szakértői, a repülőépítő mérnök, a történész, okot fejtenek és hátteret magyaráznak, miként élhet a 21. században is egy fantazmagória történelmi tényként egy közösségben önmaguk fontosságának erősítésére. Mert az űrbe kirepülni nem nehéz, de megállni és ott maradni már igen.
Így a film egyrészt egy abszurd remekmű arról, ahogy az emberek újraírják és képzelik a múltjukat. Másrészt nagyon izgalmas látlelete a kortárs török társadalomnak, s tágabb értelemben minden társadalomnak, aminek már van annyi múltja, amivel sáfárkodhat. A hit és tudomány, a barkácsolás és modern technológia, a globális világ és az erre válaszoló lokális ambíciók feleselnek egymással a filmben: elképesztő szellemességgel.

A Journey to the Moon tulajdonképp egy példázat arról, miként mitizáljuk, farigcsáljuk, csoportosítgatjuk a múlt eseményeit, hogy a jelenben büszkélkedhessünk és példálózhassunk vele, s hogy milyen komoly szerepe van a fantáziának a történelemben.



2016. március 10., csütörtök

Buddhák levele

Írta: Inkabringa


Nehéz az emberségről beszélni mostanság. Zavarba ejtő lózunggá lett sokak szemében. A magasabb rendű összefüggésekre figyelők (világpolitika, gazdaság, praktikum stb.) feleslegesnek, sőt kártékonynak érzik. Akik mégis effélét emlegetnek, jó eséllyel nevetségessé, szélsőséges esetben ellenséggé válhatnak a köz szemében. Most célravezetőbb a távolságtartás, a szelektált jóindulat, az elzárkózás. A kivárás, a nem belekeveredés. Úgyis mindegy, úgysem rajtunk múlik.
Fotó: Jaco Putker
Ezért is futott át rajtam, hogy az alább következőket nem lenne szabad e honban közreadni és az esetleges gúny céltáblájává tenni.  

Két sokat megélt ember - az egyik 65 éves, a másik 82 éves – nyílt levelet írt a fiatal generációnak. 

A levél írói hosszú évtizedek óta barátok. Mindketten buddhisták. Ez máris egyféle dobozba zárás, ahogy minden hitbéli hovatartozás, avagy kívülmaradás is. A világ már csak ilyen sajnos. Bár a levelükben megfogalmazottak gyakorlatilag minden vallás legszebb ideáit őrzik, s így vélhetőleg egyik vallás híveit sem riasztja el. Sőt, a nem-vallásos emberekhez is utat talál, hisz nem isteni gondviselésre vagy fohászra apellál, hanem az egymás iránti odafigyelésre.

A levél telve van jóindulattal és bizalommal az emberi élet értékei iránt. Némi naivitással fűszerezve. Idealizmus és emelkedettség jellemzi, bár a paraneisis műfaja ezt nem nélkülözheti, különben az új generációk végképp kedvüket vesztenék a sötét jövőtlenségtől. Hasznos és megszívlelendő tanácsokban sem szűkölködik. Érezhető, hogy olyan emberek írták, akik az emlékek sok tűzifáját elégették már az életükben, aminek messze ható fénye van. (Valami ilyesmiről írt egyszer Krúdy a sok évet ésszel-szívvel megélt emberek bölcsességéről.)

A nyílt levél tehát a több évtizeddel fiatalabb nemzedékhez szóló üzenet. A generációk rugalmas együttműködése fontos lenne, lehetne. A magam részéről az év legkatartikusabb pillanatát éltem meg, amikor láttam egy dédnagymamát és néhány hónapos dédunokáját egymásra mosolyogni. Nyolcvan év hajolt össze.

A nyílt levél írói eredetileg a fiatal zenészekhez akartak szólni, de levelük bevezetőjéből kiderül, hogy szakmától és hivatástól függetlenül, mindenkire vonatkoznak tanácsaik. Így tehát vallásra, származásra, és foglalkozásra való tekintet nélkül mindenki olvashatja.

A levelet a zene két meghatározó egyénisége írta: Herbie Hancock és Wayne Shorter.
Ők a jazz fejedelmei, élő legendái, mindig megújulni képes perpeetum mobiléi. Egyszer valaki azt mondta nekem, hogy ha adódik olyan pillanat az életben, amikor nem tudom, merre tovább, hallgassam Wayne Shortert és kitalálok a zűrzavarból. Jó néhány éve kipróbáltam és tényleg hatásos. 
A nyílt levélnek csak rövid zanzáját adom, arra figyelve, ami mindenkihez szólhat.

A levél bevezetőjében leírják, hogy zavaros és kiszámíthatatlan időket élünk. Elbátortalanodni mégsem szabad. A legfontosabb az egymással békében élés. Bármilyen bonyolult időket is élünk, tudnunk kell, hogy a békéhez vezető út valójában egyszerű: magunkkal kell kezdeni.

Aztán következnek a jó tanácsok.
Nem létezhetünk, és nem is alkothatunk egyedül. Cselekedeteinknek az önzetlenségben és együttérzésben kell gyökerezniük. Ne bújjunk a szakmánk vagy hivatásunk mögé, mert elsősorban emberi lények vagyunk. A bennünk levő energiákat arra kell összpontosítanunk, hogy jobb emberré váljunk. A világnak mindig újabb ösvényekre van szüksége. Keressünk új utakat, együttműködéseket, tapasztalatokat. Az ismeretlennel való találkozás kreativitást és improvizációt kíván tőlünk. Minden kapcsolatban áll, minden épít, és semmi sem hiábavaló. A derűt és a körülöttünk levő világ iránti tiszteletet sose veszítsük el.
Ötvös Róbert rajza - Igazgyöngy Alapítvány
Minden, amit kudarcnak élünk meg, valójában egy új lehetőség. Nagyon fontos, hogy a világban élő különböző gyökerű, származású emberek kapcsolatba kerüljenek egymással, tudjanak egymásról. Törekedni kell egy nyitott világ kialakítására, ahol az emberek kicserélhetik egymással ideáikat, gondolataikat. Tanulnunk kell egymástól és megtapasztalni, mások hogyan élnek. Soha nem fogunk békében élni a Földön, ha nem leszünk képesek megérteni mások fájdalmát. Szálljunk szembe a bennünk levő félelmekkel, ami megakadályozza a hozzáférést a bennünk levő bátorsághoz.

Arrogánssá válhat, aki azt hiszi, hogy ő különb és fontosabb másoknál. Ne csak az eladhatóságról, s végső soron a pénzről szóljon az életünk. A kreativitás (értsük bele a tenni vágyást is) pénzügyi profit nélkül is legyen része az életünknek.

Bölcsebb lehet az új nemzedék, ha nem vesztegeti idejét az előző generációk által már elkövetett hibák megismétlésére. Így egy jobb világot építhetnek majd az őket követőknek. Az évek szaporodásával az ifjúkori elképzelések egy része megfakul, de ne hagyjuk, hogy elenyésszenek. Őrizzük magunkban, vagyis maradjunk meg felfedezőnek.
Fotó: Cate Wnek
A nyílt levél ITT olvasható.

Erre a levélre lehet vitriolos cinizmussal reagálni. De mire nem? A cinizmus a legjobb páncél. Kis hazánkban nagy divatja van ennek. Van a levélben empátia, bizalom és felelősségérzet. Nyíltan. Ez imponáló. Titokban. Mindenestre ez a két jazz-zenész már sokat megélt ahhoz, hogy az utánuk következő nemzedékeket inkább a jövőt megvilágító emlékek száraz fájának gyűjtésére biztassa, a különféle emberi kultúrák közötti hidak azonnali felégetése helyett.
De továbbra sem vagyok biztos benne, hogy lehet-e manapság egyáltalán szóba hozni ilyesmit. Cinikus világban élünk. Sajnos. 



2016. március 5., szombat

Ricochet

Írta: Inkabringa


Manapság a félelem a legfőbb fogyasztási cikk. Másokban félelmet kelteni jó üzlet, főként, ha a gyors pénzügyi és hatalmi profit a cél, és szándékosan figyelmen kívül hagyjuk beláthatatlan következményeit. Ép eszű ember törekszik a félelmeitől való szabadulásra. Nem dől hátra a karosszékben, hogy nagykanállal újabb adagot nyeljen be a frissen piacra dobott, jól promótált félelmekből. Manapság a rettentő-roppant felnőtteknek több a mumusa, mint egy óvodásnak. Nyilván van rá igény. Hiszen a mumus a rossz-gonosz-aljas-tisztátalan, s így az ijedt felnőtt lehet a fényes-világos-tiszta lelkű, aki meg van támadva, és teljes joggal retteg undorkodva. Hibát követ el, aki bagatellizálja a világban fortyogó agyrémeket, de magunkat a félelemnek átengedni nem szabad, mert könnyen manipulálhatókká válunk.

Ebből a félelemgyártásból mi inkább kimaradunk. Aki félni vagy utálkozni akar, az a világhálón találhat hozzá bőven gyúanyagot. Aki csak egyféleképpen hajlandó nézni a világra, nálunk úgyis rendre csalatkozik. A világot csőlátással nem lehet megérteni (illetve megérteni talán egyáltalán nem lehet, csak késznek lenni a sok szempontúságának elfogadására). Lehet, hogy ez manapság nem comme il faut.
Shaweesh: There is no ghost inside of us
E méltán felháborítóan hosszúra nyúlt bevezető után, lakonikusan közlöm, hogy a nehezen lélegző, de annál érdekesebb arab kortárs művészetről szól ez a bejegyzés. Azok olvassák tovább, akit nem ijesztettek meg, dühítettek fel, vagy borzasztottak el a fentiekben írottak.
Múlt év őszén egy kiállítás nyílt Londonban Ricochet címen az Asia House Gallery-ben, mely a szaúd-arábiai Gharem Studio első nemzetközi bemutatkozása volt. A Gharem Studio egyik alapítója és organizátora Abdulnasser Gharem, szaúd-arábiai képzőművész. A Gharem Studio támogatja és bátorítja a szaúdi kortárs művészeket, s tanítja a 18-25 év közötti fiataloknak a kortárs művészet, s általa az országukon kívül létező nagyvilág nyitott befogadását.
Hogy ez miért olyan forradalmi tett, mindenki számára nyilvánvaló, aki valamicskét is tájékozott Szaúd-Arábia (s a térség egyéb országainak) viszonyairól. Ha e térség kortárs kultúráját és művészetét nézzük, akkor sommásan egyetlen szóval lehetne jellemezni: nincs. Ezzel végére is érhetnénk az arab kortárs művészetről szóló bejegyzésnek, de ne ragadjunk meg a felszín légypapírján. Az arab kortárs képzőművészet csodás virágokat hajt. Világra érzékenység, eredetiség, ötlet és erős társadalomkritika, valamint felelősségérzet hatja át.
Shaweesh: United Nations (Yoda)
Az viszont tény, s így mesélik azok is, akik jártak már ott, hogy Szaúd-Arábiában nincs mozi, múzeum, koncertterem, művészeti iskola s egyéb kulturális intézmény, így olyan események sincsenek, amikhez ezen intézményekre szükség lenne. Nem azért, mert senkit nem érdekel, hanem azért, mert be van tiltva. A Közel-Kelet több országában például tilos nyilvánosan a zene és a tánc.
Hogy ez s még sok egyéb korlátozó és szigorú szabály miért él ezekben az országokban, mély történelmi és kevésbé mély gazdasági-politikai okokkal magyarázható. Mindenki tájékozódjon szakadatlanul, és ne csak a politika trendcsinálóinak szavaiból ítéljen el végérvényesen más kultúrájú embereket, hisz ezek az emberek többnyire elszenvedői annak, ami miatt máshol megvetik és félik őket. Avagy, ne engedjük, hogy egymásra uszítsanak minket. Abból mindig baj van.
Ahmed Mater: Evolution of Man
A Közel-Kelet elképesztő gazdagsághoz jutott az olaj révén, de az ott élők általános békés jóléte helyett mégis a vallási megosztottság (szunnita-siíta), a véres viszálykodás, az örökös háborúság, a létbizonytalanság, jövőtlenség és félelem jellemzi őket. Az istenadta nép kiszolgáltatottságának növelésére és kordában tartására a vallás szigorú ketreccé formálása jó eszköznek bizonyul.
Aljan Gharem: Paradise has many gates
Ha valaki felemelheti a fejét, az körbenéz, mindenfélét lát, és azon el is gondolkodik. Minél kisebb azok köre, akik körbenézhetnek, annál jobban törekszenek arra, hogy ezt másoknak megakadályozzák. Még mielőtt kényeskedve méltatlankodni kezdenénk fényes európai kultúránkból kitekintve, röppentve gondoljunk arra, hogy a mi felvilágosodott kontinensünknek is voltak jócskán komoran korlátozó és korlátolt időszakai. Nyomai még most is velünk élnek. (Reméljük, nem ilyen időszak felé megyünk most is. Vajon miről írna ma Voltaire?) Az esetleges felhördülés dacára megjegyzem, minden vallás (avagy egyéb eszmeáramlat) magában hordozza a bigott, kirekesztő és korlátozó attitűdöt is, amivel az egyént fegyelmezni és kordában tartani lehet. Ez a bigottság szorítkozhat egy ember gondolkodásmódjára és ráerőltethető akár egy egész országra is.
Shaweesh: Iconoclasm
Shaweesh a vallás két oldalát mutatja meg. Szemből a szemlélődő, békés oldalát látjuk, de a hátoldalán egy időzített bomba van.
Az arab kortárs művészetben az áttörést 2003-ban a londoni székhelyű Edge of Arabia megalapítása jelentette. Az alapító szaúdi művész, Abdulnasser Gharem és a brit művész Stephen Stapleton célja az volt, hogy az arab kortárs művészeket (köztük nőket!) bevonják a világ kulturális vérkeringésébe. Nemcsak azért, hogy megismerjék a műveiket, hanem azért is, hogy az arab világ másik arcát is megmutathassák. Ne csak a világromboló agresszort lássák bele az arab kultúrába, hanem a kiutat kereső és ehhez a világ közvéleményétől támogatást váró nyitott gondolkodást is. Az utóbbi években nyílt néhány galéria Szaúd-Arábiában, de ez még csak a kezdet. Abdulnasser Gharem szerint a képzőművészettel olyasmit is kifejezhetnek, ami leírva talán súlyos büntetést hozna a fejükre. 
Abdulnasser Gharem: Message/Messenger
A jeruzsálemi Sziklamecset fontos szentélye a muszlim vallásnak. Gharem a Sziklamecset kupoláját egyfajta kelepceként ábrázolja.
A művészet mindig a határokat feszegeti, hol műfaji, hol formai, hol társadalmi határokat. Új távlatokat nyit, addig nem ismert megközelítésmódot mutat, reflexióra késztet. Egyszóval nem enged tunyulni. A művészetnek óriási szerepe van abban, hogy ne váljunk bárgyúan befolyásolhatóvá. Ehhez viszont jelen kell lennie az életünkben. Az arab országok nagy részében nincs és nem is lehet jelen.

Az arab tudomány és művészet a régmúlt évszázadokban csodás volt, lenyűgöző, példaadó. Fontos közvetítője a világ különféle pontjain létrejött szellemi kincseknek. Mára ennek nyoma sincs. Az ellenkezője olyan nyomasztó, aminek jobb esetben arra kellene késztetnie a világ összes többi részét, hogy segítsen nekik kiszakadni ebből a ketrecből.
Noha Al-Sharif: Humbly and devout
Ketten a 9/11 merénylői közül Abdulnasser Gharem iskolai osztálytársai voltak. Ő maga is volt katona, ahogy mindenki. A Közel-Keleten senki nem menekülhet a militarizmustól. Gharem azonban tisztában van vele, hogy országának és az arab világnak az egyetlen kiút, hogy megszabadul a háborúktól, a fanatizmustól és a terrortól.
Abdulnasser Gharem: Men at work
Ezért fontos a fiatalok művészettel találkozása, mert ez a hatalmas kreativitást és energiát lecsapoló terület teljesen hiányzik az életükből. A fiatalság forrongó vitalitásának és energiájának a politikai és vallási hatalom által engedélyezett egyetlen kitörési lehetősége a harc. Amíg a külső impulzusok nélküli szárazon kongó, egyoldalú világszemlélet uralja az életüket, a fiatalok, akik – csakúgy, mint a világon bárhol - meg akarják mutatni magukat és egyéni diadalra vágynak, más kitörési perspektíva nélkül könnyen válnak terrorszervezetek fanatizált prédájává. Dicsőnek álcázott gyilkossá válnak és dicsőnek hazudott halottá lesznek.
Simohammed Fettaka: Revolution without a hero
A Gharem Studio a saját eszközeivel és lehetőségeivel próbál tenni a fiatalok jövőjéért. A művészi önkifejezés és a nyitott, önálló gondolkodás felé tereli őket. Fáradhatatlanul küzd azért, hogy ne maradjanak egyedül a világban. A Gharem Studio és az Edge of Arabia azt üzeni, hogy az arab világnak a sztereotip közfelfogáson túl van egy másik arca, amit nem mutathat meg. Még rosszabb esetben a saját sztereotípiáiba süppedt nagyvilág nem vesz róla tudomást.
Eiman Elgibreen: Don't judge me
A fanatikus indulat mindig harsány, de nem jelenti azt, hogy az őrjöngők körül álló csendes tömeg egyetért vele. Mi van, ha félnek? Mi van, ha azt érzik, senkire nem számíthatnak? Sehonnan nem jön segítség.
Pierre Bourdieu francia társadalomkutató és filozófus az észak-afrikai muszlim területeken kutatott az 1960-as években. Hatása most is jelentős, nemcsak a társadalomkutatókra, hanem a Gharem Studio tagjaira is. Ajlan Gharem műveire és gondolkodásmódjára bevallottan nagy hatással van. Bourdieu a kabil társadalomról szóló könyvében ezt írja: "Az 'amahbul' az a szégyenletes s arcátlan egyén, aki átlépi a jó kapcsolatokat biztosító illendőség határait, aki visszaél önkényes hatalmával, és a jó modorral ellentétes cselekedeteket hajt végre. Az ilyen 'imahbal' (az 'amahbul' többes száma) személyeket az emberek kerülik, nem szívesen vitatkoznak velük, mert őket nem lehet megszégyeníteni, mert aki szembeszállna velük, az minden esetben a rövidebbet húzná, még ha történetesen igaza is lenne." 

A Gharem Studio és az Edge of Arabia nem ellenséget, hanem szövetségest keresnek Európában és más kontinenseken az arab világ nyitottá válásához. Nem az egyént korlátozó hatalmi berendezkedés általuk megsínylett formáját akarják ráerőltetni a világra (amitől Európa is oly igen nagyon retteg), hanem épp hogy szeretnének megszabadulni e béklyóktól, s főként szeretnék, ha a világ az arab kultúrának azt a részét is megismerné, amit ők képviselnek. Ehhez persze kevés egy európai galériatulajdonos meg két és fél művészettörténész. A szabad, civilizált és jóléti világnak is túl kell lépnie hisztérikusan egyoldalú sztereotípiáin és a világ rajta kívül eső részei iránti érdektelenségén. Az erőszak és brutalitás ellen az egymás iránti nyitottság is fontos fegyver lehetne.


Kapcsolódó bejegyzés: Szép őszünk lesz, nemde?