Írta: BikassyGergel
Mándy Iván emlékműsort rendezett a Petőfi Irodalmi Múzeumban a Szépírók Társasága. Emlékezések, filmek, viták. A még nyáriasan meleg, de már sötétedésre készülő októberben úgy érzem, jól sikerült ez az emlékműsor, mely megemlékezett Lengyel Balázs, az Újhold egykori esszéíró-szerkesztőjének jubileumáról is. Mándyról többször írtunk már ebben a blogban is, hirtelenjében egy 2015-ös bejegyzés jut eszembe. (Meg az, hogy írunk mi még majd Mándy Ivánról, az egyik legnagyobb magyar novellistáról, mindig örömmel és sohasem penzumként.)
Az irodalmi naptárt nézegetve azt is látom, hogy a napokban Krúdy-konferencia lesz Nyíregyházán, remélem, az előadások szövegét el lehet valahol majd olvasni. Nem tudom, nem is akarom "ellenőrizni", Krúdyról e blogban mikor és mennyit írtunk. Mert akármennyit is, rengeteget kellene még! A sötétedésre készülő október Krúdy Gyula születésének hónapja: jó alkalom, hogy lélegzetet vegyünk, hogy újraolvassuk bármelyik könyvét, bármelyik passzusát.
Minden évszak az övé volt, de legtöbb történetének havas, vagy őszi táj a háttere, és téli nagy havakban álló szép, régi kúriák, udvarházak meleg szobáiban játszódik. Ezekben az udvarházakban nála majdnem mindig magányos emberek élnek: vendégre várnak, vagy a múltjukat festegetik át néha pasztell-, néha haragosabb színekkel. És mivel a Felvidék, Zólyom, Zsolna, Poprád, meg más múltba tűnt várak, városok mellett főként a régi, a születése-kori Pest világát meg embereit elevenítette (inkább: teremtette meg), a kis pesti kocsmák is felrajzolódnak. A néma várakozások, méla üldögélések ideges, útra készülő, állandóan elvándorló, helyüket sohasem találó figurák állandó állapota lesz. Éles rézkarcok a mély szőnyegként süppedő időben.
A (rossz politikai vállalásai miatt) mára elfeledett kitűnő irodalmi érzékű és írni nagyon tudó Bóka László jogosan hangsúlyozza, hogy Krúdy 1915-ös nagy népszerűségi hullámcsúcsa, a Vörös postakocsi (és más Szindbád novellák) után a húszas évekbeli, akkoriban kevésbé sikeres és olvasott néhány remekműve, a Hét Bagoly, vagy az Asszonyságok díja a hatalmas terjedelmű életmű igazi csúcsa. Magam is az Asszonyságok díját tartom a legtöbbre, sőt, pár évtizede, túlkoros egyetemistaként kiírtam egy füzetbe néhány nagy körmondatát, és azóta is ezekhez mérem a minapi magyar prózaírók elhamarkodott és nem igazán erős, mesterkélt körmondókáit. Sőt, kiváló modern realista vagy nem realista idegen írók körben futó ("hosszú, végtelen mondatos") stílusa sem tud megnyerni magyar fordításban. (Inkább Mándyt bámulom egészen rövid mondataiért...) Most látom, egykori tanárom, Bóka, évtizedekkel megelőzött, amikor Krúdy-emlékezéseiben fél oldalakon át idéz egy-egy nagyszerű mondatzuhatagot az Asszonyságok díjából. A fél oldalnyi mondatok mind igazi zene-próza, nem édes, nem csilingelő, hanem komoran borongó és dióbarna: a Ferencváros szürke szegényeiről, a Bakáts-tér kopottan tarka megesettjeiről. Ebben a művében lép elő önálló (élő) szereplőként az Álom?
... A diktatúra éveiben, 1957/58-ig Krúdyt alig adták ki, alig emlegették. A hatvanas évek elejétől már inkább, akkor új olvasótábora is támadt. 1963 táján különlegesen szép kiadványt jelentetett meg a Szabó Ervin Könyvtár, ez a Krúdy Emlékkönyv máig is gyűjtők ritkasága. Az életmű egyes darabjainak fogadtatása a korabeli cikkek és későbbi, addig nem ismert emlékezések tükrében, kiváló és ritka fotó-mellékletekkel. Jó volna, ha minden új és holnapi emlék-ülés és tudományos vagy népszerűsítő konferencia például tekintené. Innen kéne újrakezdeni...
