Keresés ebben a blogban

2017. július 31., hétfő

Törzsi ünnep

Írta: Inkabringa


Múlt hét csütörtökön hideg volt Budapesten. Konkrétan fáztam. Én még télen sem szeretek fázni, nemhogy nyáron. Borult, hideg idő várható, mondták a meteorológusok, és ezúttal így is lett. Meg azt is mondták, hogy átfutó hidegfront, szerencsére ez is így lett, mármint az átfutó. Csak egy napig vacogtam.

Annak a vacogtató napnak az estéjén koncertre mentem, amihez egyáltalán nem volt kedvem ilyen hidegben. A kedves társaságon túl oka volt, hogy mégis elbaktattam az A38-ra, hogy a fellépő zenekar Máltáról érkezett és én úgy éltem eddig az életem, hogy nem ismertem máltai zenekarokat. Ráadásul egyik barátunk ezen a nyáron épp Máltán csavargott és onnan buzdított, hogy menjek el a koncertre, mert a sarki kisboltban Tribali szólt, ezért hosszan válogatott, s reggelig maradt volna. Máltán most ez a dal az új slágerük. Budapesttől is ezzel búcsúztak. 

A Tribali egyébként már visszatérő vendége Magyarországnak, az A38-on és a Balatonnál pár éve koncerteznek. Valahogy elkerültem őket eddig, de a hírük megelőzte őket. Az ismerőseim szerint ezt látnom és hallanom kell, levesznek a lábamról, velük is ez történt, meg hasonlók. Úgyhogy betettem egy pulóvert a táskámba és méltóztattam elvacogni a koncertre.

A fentebb vázolt félkedvvel léptem be a koncert helyszínére. Amit láttam és hallottam, valóban azon nyomban levett a lábamról. A színpad egyik oldalán egy szitár szólt, a másik oldalán meg egy didzsediru. Ezt hívom én világotthonos érzésnek. Az én szívem ily honos. Az meg már hab a tortán, hogy a zenekar Magyarországot második hazájának nevezte, mert itt szíves fogadtatásra talált az ő világmix zenéjük. Ez persze nem stadionrepesztő tömegeket jelent, de ha a széles közönséghez képest maroknyian is vannak, mégis csak utat nyitottak ennek a rendkívül szimpatikus csapatnak e kies hazában. "Látjátok feleim szümtükhel, mik vogymuk..."

Ha valaki azt mondja nekem (márpedig ezt gyakran mondogatják széles e hazában), hogy mi magyarok minden népnél különbek vagyunk, de nem tudja megkülönböztetni a mezőségi zenét a dunántúlitól, azt nem vagyok hajlandó komolyan venni. Ha kell, készséggel elismerem, mi, magyarok imádni valók vagyunk, úgy legyen, de a szuahéli, a nyambikvara, a kecsua, a maláj, az ausztrál aboriginal meg az összes többi nép is az. Én nem akarok különb lenni a világnál, én a világ része akarok lenni: odatartozni, beleágyazódni. Nagy élmény volt a koncerten, hogy érezhetően a közönség és a zenekar is így gondolkodott a világról. Ezt az tudja igazán értékelni, aki itt él, ebben a hamisan hazafiaskodó tébolyultságban.  

A Tribali már a nevében is jelzi, aki eljön a koncertjükre, egy törzsi rítus részese lesz. Ez nem származás, náció vagy kultúrkör alapján alakult törzsi közösség. Itt válogatás nélkül a törzs tagjának tekintheti magát mindenki, aki a világ kultúráiban nyitott könyvként szeret lapozgatni. Örömzene és törzsi örömünnep, amit művelnek. (Például ÍGY.)
A közönség énekel, táncol és mindehhez nem nyomja a vállát az egymástól különbözés kolonca. Talán a zenekar is olvas zeneantropológiai szakirodalmat, vagy ösztönből csinálják olyan hatásfokkal a koncertjeiket, mintha könyvből olvasnák a receptet a világ nem tudom mivé alakításához. Mert az a legjobb bennük, hogy nem akarják megváltani a világot, még csak megváltoztatni sem, csak egy kevéske jó érzést, egymás iránti nyitottságot vinni bele. Egy kis ritmust, dallamot, amire mi, a törzsi ünnep résztvevői táncolhatunk. És ez már önmagában robajos változásokat indíthat meg. 

A didzsediru és a szitár mellett afrikai dobok, murchunga (nálunk dorombnak hívják) és számos egyéb hangszer szólt a világ minden tájáról. Valamint a pofazacskójukon doboltak, a kezükbe dudálva madárfüttyöt utánoztak és szinkópát tapsoltak. Az énekesnőnek néhol olyan a hangja, mint az Éj királynőjének, a férfiak számára kellemes látvány, ahogy a fiúk is kellemesek a női szemeknek. Egyébként meg valamennyien nagyon jól mozognak, táncolnak és zenélnek. Mi kell ennél több?
Divatja van most az univerzum átélésének. Úgy anblokk. Nekem ez világámításnak tűnik, ezért igyekszem kivédeni a jól bevált mondattal: én csak egy törékeny nő vagyok, mit is tudhatnék én az univerzumról? Azt hiszem, sokkal fontosabb feladat porba hulló emberként erre a három cselekvést jelentő szóra figyelnünk: gondolkodni, szeretni, mozogni. Ez még az univerzumot is edzésben tartja. Tudja ezt a Tribali is. A koncert végén hálás szívvel fogadtam, hogy nem szakadt rám az univerzum, és boldogító érzés volt, hogy része vagyok ennek a kerek világnak.

Máskor is írtam már, most is írom, a zene embert megtartó szép haszontalanság. Az emberiség egyetlen mentsége minden butaságára. A zene szelep az emberi hübriszen. Ennek a kaszt nélküli, szellős, felszabadult, laza világszemléletnek remek példája a Tribali zenekar.
Szervusz, világ!





2017. július 25., kedd

Megy a hajó

Írta: Inkabringa


Másik Jánosról nem túlzás azt mondani, hogy a homéroszi, jobban mondva a Homérosz által lejegyzett, archaikus időkből gyökerező történetmondást viszi tovább a 21. századba. Korszerűen, drámaian és epikus sodrással. Jövő héten lesz 65 éves, illik végre egy bejegyzésben köszönteni.

Másik János emblematikus figura a hazai zenei és kulturális életben. Zeneakadémiát végzett, klasszikus zenei műveltsége van, játszott jazzt különféle formációkban (még tanította is), meghatározó alakja lett a hazai underground zenének a Trabant és az Európa Kiadó révén, legendás alkotói triót alkottak Cseh Tamással és Bereményi Gézával. Ahogy alkotói együttműködésben volt a Halász Péter avantgarde színházából ismert Bálint Istvánnal is. 
Európa Kiadó
Zenekarokat hozott létre, mint az Interbrass, a Trance Balance, a Heart Rock Company. Filmzenéket és színházi zenéket ír. Közös lemezt adott ki az underground-ikon Menyhárt Jenővel (MJMJ, 1994), az experimentális zeneszerző és médiaművész Szemző Tiborral (Meteo, 1989) és a népzenét költészettel egybefűző Sebő Ferenccel (Cimbora, 2005). A Peepshow-mennyország című lemeze pedig máig alapmű. Jóformán mindenkivel zenélt már együtt, szinte minden zenei stílust kipróbált.
Interbrass
Berki Tamás, Gőz László, Másik János, Dés László, Román Péter, Nikosz Paganatosz
Gyerekkorom óta hallom a hangját, ezzel a hanggal nőttem fel. Olyan „apa-hang”, vagy „báty-hang” ő nekem. A Cseh Tamással közös Levél nővéremnek, a Trabant vagy az Európa Kiadó dalait gyerekként is fejből fújtam, még nem is értettem, de már énekeltem. Úgy is mondhatnám, hogy Másik János a szocializációs folyamatom része. Ha feltűnik egy koncerten, akár csak vendég közreműködőként, egy pillanatra lehunyom a szemem és azt gondolom: de jó, hogy itt van. Megnyugszom, ha ő zenél. Pedig az országban egyre kevesebb nyugalom van: a zaklatottság, a hisztéria, a prepubertás indulatok és nyegleségek uralják. Másik Jánosból árad a nyugalom és valami önazonos felnőtt életlátás. 

Őrzője az ősi, epikus, mesélő, dalban mondó hagyománynak. Müller Péter Sziámi mondta, hogy egy dal akár egy egész életet, vagy egy egész világot képes megváltoztatni. Ez nagy igazság. Másik János drámaiságot tud vinni a dalokba, egy másik dimenzióba emeli őket. A Zöld, sárgát a Kex együttes a hatvanas évek végén úgy énekelte, mint egy népballadát, feszültség és izzás volt benne. Másik János meg valóságos Brecht-songgá teszi a dalt, szíven rúg a drámaisága. (Ahogy a Kex idejében, most is sokaknak ennek a viharvert kis ország helyzete jut eszébe a dalról. Semmi nem változik.)

Az Angol regényt Joseph Conrad Utazás a sötétség mélyére című könyve ihlette, ahogy Coppola Apokalipszis, most-ját is. Ebben a dalban valami áradó, világba futó, onnan gyökerező mesélőkedv van. Valahogy a világ közös történetének része, odafut és onnan jön. Kiszakít a kis magyar provinciális magunkkal elfoglaltságból.
Bereményi Géza és Másik János
Aztán a szerelmes dalok. Ez nagy témája, ezer oldalról körbejárta viccesen, komolyan, szarkazmussal és keserűen is. A szerelem nincs tekintettel a konvencióra, praktikumra, rációra. Nem lehet előre kiszámítani. Kivédeni se lehet. Beüt, mint a villám. Egy természeti tünemény. Lázadás. Botrány. A végtelenség. Néha jól meg is ijedünk tőle. A Mégis, mégis kezdetű dal tényleg és igazán a legszebb magyar nyelvű szerelmes dal. Arról szól, hogy nem lehet, nem szabad, nincs tovább, de arról is, hogy nincs tovább nélküle. A klímaváltozás meg a szabadságjogok mellett azért ez is örök nagy dilemmája az emberiségnek.

Az Alvarez a rendkívül csekély számú városi folklór egyik becses darabja, aminek 21. századba mentésében komoly érdeme van Másik Jánosnak. A dal az 1956-os forradalmat követő véres megtorlások idején született a pesti utcákon. Másik János a Peepshow-mennyország című lemezére is felvette. Lemerült a mélybe, felhozta a szamizdat létből, sokféleképpen feldolgozta, és átnyújtotta a közönségnek: hallgassátok, ne felejtsétek. Mi más értelme van a zenének és az egész emberi kultúrának, ha nem ez a folyamatos körforgás? Bartók is ezt tette a népi folklórkinccsel, ahogy Mendelssohn is újra felfedezte a teljesen elfelejtett Bachot. Ez mindig valamiféle nagyvonalú gesztus a megelőző korok és az utókor felé is: felfedezés és megmentés.

A Szétszéledtünk című dalban a saját nemzedékéről énekel. Most, 2017-ben, a saját nemzedékemre gondolva ugyanezt mondhatnám. Csak az évszámok, a megnevezések, a semmiségek változtak. A nagy lényeg döbbenetesen ugyanolyan maradt. Kétségbeejtő, mennyire nem képes változni ez az ország.
Cseh Tamás, Bereményi Géza, Másik János
Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy Másik János a partvonalon áll, nem akar bemenni a pályára, pedig ő itt a csodacsatár. Valójában ő maga a középkezdés. A mérték, a minta, az összekötő kapocs. Egyike azon keveseknek, akitől higgadt, felnőtt értelmet, iróniát és drámát, világra nyitott kísérletezőkedvet tanulhatna végre ez az ország.
Egy pillanatra lehunyom a szemem és arra gondolok: de jó, hogy itt van.




2017. július 19., szerda

Élőhalottak lázadása

Írta: Bikassygergel


Filmről, moziról van szó. Inkább beszélek erről, mint a "valóságról", politikusok "lázadás éve" hazug harsogásáról.

Meghalt George A. Romero, a modern zombi-filmek megteremtője. Nekem szerencsém volt: több mint negyven éve Párizsban láttam első, műfajteremtő filmjét, az Élőhalottak éjszakáját. Élő bolond volt az a néző, aki abban bízott, ezt a filmet bármikor is majd Magyarországon lehet látni. A tiltott csemege íze csodálatos. Párizsban akkor még volt "folytatásos" mozielőadás, meg léteztek olyan kis mozik, ahol délelőtt két westernt, vagy két rémfilmet, vagy két akármit lehetett megnézni egy jeggyel, és ezt a lehetőséget buzgón kihasználtam. Nem mind tetszett, olcsó vacakságok is akadtak, de végül is jól éreztem magam ezeken a vetítéseken, a Paradicsom besurranó tolvajának büszkeségével ültem helyemen.

Az Élőhalottak éjszakáját azonban egy speciális, legendás kis moziban vetítették. A neve Styx volt, a Quartier Latin egy kis piszkos utcájában. Itt szigorúan csak klasszikus rémfilm ment, és az 1969-ben készült "Élőhalottak" már pár év alatt klasszikussá vált. Kultfilmmé: zártkörű csapata, lelkesen izzó hívei voltak, egymást akkor is megismerték, ha soha egy szót sem beszéltek egymással. A Styx-nek, mintha lett volna egy saját terjesztésű kis újságja is, ezt a bérletesek ingyen kapták. Nagy, elismert filmszaklapok is sűrűn hivatkoztak rá. Nézői (olvasói) többet tudtak a rémfilmek világtörténetéről, mint bármely professzionális filmtörténész vagy kritikus. Egyáltalán nem volt ritka, ha a Styx törzsvendégei tíznél többször látták a főbb kultfilmeket, például a Testrablók invázóját, vagy a legelső King-Kongot. (Utóbbiban bizonytalan vagyok: jó film ugyan, de nem biztos, hogy megfelelt a Styx szigorú műfaj-igényeinek.)

A tiltott csemege íze csodálatos - írtam az imént. Az Élőhalottak éjszakája azonban az első kockától műfaji tökéletességével ragadott meg, nemcsak - számomra - tiltott volta nyűgözött le. Ennyire természetesen hibátlan rémmozit el sem tudtam volna képzelni: később, mikor a műfaj sokkal ismertebb lett, soha nem is volt más film, ami színvonalban megközelíthette volna. Ez valami természeti csodának látszott. Mintha bármi előzmény nélkül egyszerre csak világra jött volna. Romero természetesen majdnem semmi pénzből forgatta, teljesen amatőr körülmények között. Nem csoda, hogy Hollywood, és a nagyobb forgalmazók felfedezték, de az már csoda, hogy az amatőr-rendező fenn tudott maradni. Fennmaradását, és minden amatőr-közegből történő "kiáradását" (hogy tán furcsa szót használjak) elsősorban a Styx mozinak köszönhette. Mint a nagyon közeli Huchette-színház a sokáig alig ismert Ionesco darabjait minden nap műsoron tartotta évekig, a Styx ugyanígy tartotta műsoron az amatőr Romero filmjét.

Később Romero "befutott": immár nem, vagy nemcsak a Styx, hanem nagy mozik játszották. Saját régi filmjeinek gyorsan elkészítette a remake-jét, természetesen az Élőhalottak éjszakájának is. Megcsinálta az Élőhalottak hajnalát, (ez volt a folytatás), és megcsinálta annak is a remake-jét. A folytatás tetszett ugyan, de egyáltalán nem éreztem azt a régi izgalmat és csodálatot, mint annak idején. A remake-ek egyre kevésbé tetszettek, mind színes és rikító volt, egyre több zombival és áldozattal, egyre több fordulattal, egyre kevesebb eredetiséggel.

Valahogy aztán, az évtizedek múlásával "kiiratkoztam" a zombi-filmekből, és Romeróból. A Mammut Plaza-ban soha nem éreztem a Styx hangulatát. Romero-nak rég állandó helye volt és maradt fétisrendezőim polcán, de már múzeumi módon. Közben a párizsi Styx mozi rég megszűnt.

Most hirtelen ért a halála. Bólintottam: ifjúkori bálványom megfutotta saját pályáját, és feliratkozott a klasszikusok közé. Halál, öröklét, feltámadás? Fura, groteszk és felemásan ható szavak, sem a gyász, sem a komolykodás nem ide való. Nézzük újra a filmjeit, majdnem azt mondom: lássuk a zombijait.


2017. július 14., péntek

Az olvasók egy éve – Esterházy Péter (Citátumok 14.)


Írta: Inkabringa



Egy éve halt meg Esterházy Péter. Ezt a mondatot leírni még a gyászmunka része. (Tavaly nyári búcsúnk óta mit sem enyhült a hiánya.) Most kezdünk eljutni a gyászmunka végéhez. A többes szám első személy ez esetben a kedves, nyájas, jámbor jelzőkkel illetett, vagy talán csak fizetőképes keresletként számon tartott olvasókat jelöli. Az olvasók pedig jelző nélkül szerették és szeretik Esterházyt. Tavaly nyár óta számtalan beszélgetésben, levélváltásban idézték nekem Esterházy sorait. Sokszor fejből - akár egész bekezdéseket. 

A mai napon a citátumok Esterházy Péter műveiből sorjáznak. Összevissza, csapongva, egymásba öltve, forrást meg nem jelölve. Ahogy Esterházy bánt az ő kedves idézeteivel. Olyan sorokat idézek az életművéből, amiket ebben az egy évben mondtak-írtak-idéztek nekem. Esterházynak Örkény István volt a fejből idézett írója, a mostani nemzedékeknek meg ő. Közös bennük talán a "lélek melege". Nagy ügyet nem csinálva belőle. Ennek azért még mindig van ereje. Ezt az Örkény-sort különféle variációkba ágyazva sokszor idézte Esterházy.
Sorok és bekezdések következnek, melyeket a rakoncátlan olvasók őriznek Esterházy Pétertől.


"A nagy író újra kitalálja nekünk a világot. (A művészet ezért istenkísértés.)"

"Író vagyok, szeretem a vörös bort, a fini autókat, a vastag tehénhúsokat, a nőket, a természetet (abból is főként a füvet és a kaszáspókot), és szeretek legalább fél nyolcig aludni, mert megérdemlem."

"Egyik lábuk itt, a másik ott, a szövegösszefüggések jönnek-mennek."

"Valamilyen kontextusból minden mondat ki van ragadva. Lehetséges, hogy enélkül nem volna irodalom?"

"Ezen a ponton én szívesen hárítom a felelősséget az olvasóra, nem a megúszás végett - én is olvasó vagyok -, hanem mert úgy gondolom, az ún. írótól semmi nem várható, illetve hogy az íróban nem lehet bízni, mert csak az olvasóban szabad. Mert minden onnét indul. Az a fény, amiről szó esett, az olvasó fénye, a művész zsenialitása csak annyi, hogy ezt észreveszi. Ez volna a dolga. Fénykereső. De a fényt nem a művészet teremti."

"Csöndben mást olvasni, ezt Esti Kornéltól tanultuk."

"Viszont, ha azzal kérkedem, hogy kíváncsi természetű vagyok, hogy ez alkatom legfőbb vonása, márpedig evvel szoktam kérkedni, akkor az nem azt jelenti-e vajon, hogy minden érdekel szőröstül-bőröstül, egy-ké-há-négy dimenzióstul? De."

"Esti Kornél a tudományt a művészet szemszögéből nézte, a művészetet viszont az életéből."

"Ám lehetséges-e vajon, hogy a világ attól lesz olyan, amilyen, mert azt gondoljuk róla, amit? Bartók a hibás. Legyen Bartók a hibás. Vagy a boszanova."

"A társadalom, minthogy nincsen igazán tér, ahol mozgásban lehetne, állíthatná, mondhatná önmagát, tehetetlen, s magára hagyja az egyént, aki tehát magában, egyedül, a közösség, a tradíció, a kultúra védelme nélkül áll - állunk, s próbálkozunk ki-ki alapon. És hiába tudunk valamit egyenként, akár több millióan, ez, a nyilvános beszéd híján, személyes tudás marad, pedig kollektívnek kéne lennie."

"Elúrhodott, nagyfőnök, rajtad a kevélység."

"Félek attól, hogy elhatalmasodik a legyintés."

"Soha semmi nem múlik el, semmin nem vagyunk sose túl, semmit nem lehet kikerülni, semmi fontosat, semmi nem formai kérdés, minthogy minden az; a megváltás sosem valamiféle megoldás."

"A korszerűség nem a korral való föltétlen azonosulást jelenti; benne-gyökerezést jelent, de nem gazsulálást."

"Akartok-e rabok lenni? A tömeg nem várta be a mondat végét, hanem egyhangúlag rázúgta: Akarunk! Akarunk! A szónoklatnak vége volt."

"Hangja háromféle csilingelésből tevődött össze: a félelem csilingeléséből, az árulás csilingeléséből és a csetneki csikós csikaja csengőjének csilingeléséből."

"A világban, bármely rettentő pillanatában, mindig van humor, csak nem mindig találtatik ember hozzá."

"A világ együtt hülyül."

"Híveim az Úrban, szeressétek az epret tejszínhab nélkül, és ne legyetek hülyék."

„Minden kérdésen becsületesen el kell gondolkodni, nem véletlenül teremtette az Úr a kérdő mondatot.”

„Nem a problémák megoldása a nehéz, hanem az, hogy miként vessük fel őket.”

„… a hasonlóságon túl egyéb eltérések is vannak…”

„bizonyos tettek elmulasztása semmiképpen sem kisebb bűn, mint egynémely vétkes cselekedet megtétele”

„Bizony, nem csekély mesterség élni és nem csüggedni, olvassa.”

„Erről se feledkezzünk meg. Egyszerre kéne megálmodnunk Közép-Európát, megálmodnunk a hazánkat – és ezektől el is szakadni, nevetségesnek lenni, különcnek, haszontalannak, haszon nélkülinek, jelentéktelennek és kicsinek, azaz nem elfelejtve: hogy az Egészre vagyunk hivatva, hogy az Egészre vagyunk meghíva.”

„és egy kis zene is kell, mindez nem a luxus érzetét keltené, hanem a teljességét”

„Mert a provincializmus csak a provinciában érdekes. Mert érdekeltek vagyunk. Az itteni pletykák és cinkosságok fontosak: nekünk; a mi bőrünkre megy. Saját nívótlanságunkhoz elérzékenyülten ragaszkodunk. De a provincializmus teljességre tör – nemcsak politikusok kiváltsága.”

"Van egy nő. Szeret."

„Végre valami ne tőlünk függjön, ne a jókedvünknek, szerencsénknek, boldogságunknak legyen kiszolgáltatva, hanem legyen: mint a természet. Mint a napsütés. Mi meg ülnénk a kerti fehér karosszékekben, valaki talán még könnyen mellettünk, és arcunkat a fénybe tartjuk. Ez volna az ünnep – jön, amikor ideje van, harmónia és jóság nő a nyomában, és nemcsak jobbá változunk, de a másik jóságára is rálátunk.”

„Állítólag az ember, a Homo sapiens öt másodperc alatt eldönti, akarja-e a másikat, öt másodperc alatt eldől, a sejtek eldöntik, aztán még lehet persze ellenkezni, másik történetbe kezdeni, húzni az időt akár a végtelenségig – csak zárójelben jegyzem meg, fiacskám, és mint kiugrott matematikus ezt érteni fogod, hogy az ember, igen, a Homo sapiens, többnyire a nagyon nagyot nevezi végtelennek, ami korántsem ugyanaz –, vagyis lehetséges a saját történetbe bele sem kezdeni, de a történet ideje az öt másodperc múltán, ha akarod, ha nem, peregni kezd.”

„Úgy élek, mintha az öröklét várna, s nem a teljes megsemmisülés. Vagyis jövőm rabságában élek, s nem halandóságom végtelen szabadságában. Az Isten nem kényelmes fogalom.”

„Megállított egy férfi, hogy hadd fogna kezet velem. Elfutotta a könny a szemét, amikor jó egészséget kívánt. Jó helyen mondja, válaszoltam a szokott imbecillis derűvel. Lehet derűsnek lennem, de csak mellesleg. Tudva, hogy nem számít. Derűsnek lenni csak úgy – ha megy.”

„És persze a szokásos: tartózkodjam-e az olyan észbejutásoktól, mint az onkológiai derű?”

„Szóval kiderül, hogy sehol se jó, és az Úr ezt közömbösen nézi. Oldd meg, fiam. Ezt akár még kedvesen is mondhatja. A nem jóban élni is lehet jó, merthogy élni olyan jó. Eddig így gondoltam, most is így gondolom, de azért olykor eszembe jut, hogy ha a nem jó nagyon rossz, akkor... akkor mi van?”

„Az idő – konkrétan – telt.”

„A boldogság világa más, mint a boldogtalanságé. Az élettől ki kell csikarni a boldogságot, itt nincs felmentés.”

„Jut eszembe: nem is voltam még életveszélyben. Embert se öltem. Micsoda sivár élet. Azért felkiáltójelet ide nem teszünk, annyira nem sivár. Szeretni szerettem, az is valami.”




Esterházy Péter művei a Digitális Irodalmi Akadémián.

2017. július 8., szombat

Plakátletépők dala

 
Írta: Bikassygergel



Két kamaszfiúval mentem a meleg nyári város utcáin. Majdnem plakáterdőben járunk. Sok fát kivágtak, sok plakátot fölraktak.

Én úgy látom, förtelmes, buta, galád jelszavak korát éli az ország. Hazudnak. Megmondják helyettünk, kit kell szeretnünk, és kit kell gyűlölnünk. Mindent megmondanak helyettünk. Jók az iskolák és jól a kórházak, hirdetik. Hazudnak. Nekünk itt már csak a helyeslés, a taps, a kézcsók marad. És ők hazudnak, hazudnak rendületlenül.

Mindezt magamba fojtottam. Arra voltam kíváncsi, ők hogy látják. Az egyiknek tetszik: jókat lehet röhögni rajtuk, mondja. A másik nem szólt semmit, vagy elterelgette a szót. Én is elterelgettem. Sem nevelőnek, sem tanárnak nem volnék jó.

Megmutattam nekik a strand bejáratát, aztán egyedül mentem visszafelé. Úgy emlékszem, létezett valaha kiváló magyar plakátművészet. Meg régebben is sok silány, hazug plakát. Most hiába keresem a kiválót, a szellemet, az eredetiséget. Plakáterdő? Az erdő szép szavát nem kapcsolnám szennyes dolgokhoz.

Este betévedtem egy újpesti kocsmába. Berda József jutott eszembe, ő sokszor járhatott ide. Ma inkább söröző a kocsmák neve. „Italmérés?” az meg hivatalos, jegyzőkönyvi szó. „Újpesten reggelizik, Pomázon vacsorázik az életszeretet dalosa.” Nemrég kiadták összes verseit. Fura figura volt, versei sem köznapiak, néha szellemesen durvák és durván szellemesek. Trágár, és öblösen röhögő. A politika akkori hatalmasságai nem is dicsérték meg.

„Van a plakátragasztóknak dala? - kérdezte váratlanul még délelőtt az addig hallgató csendesebb kamasz. Mert, ha van, akkor kell hogy legyen a plakátletépőknek is.” Társa felröhögött. „Ez jó, ezt elmondom a Verpelétinek!” - kiáltotta.

Másnap reggel jutott eszembe az egész. Nem biztos, hogy továbbra is plakátokat akarok nézni. Behunyt szemmel volna jó járni, ha már kiáltani nem tudok.