Írta: Inkabringa
Múlt hét csütörtökön hideg volt Budapesten. Konkrétan fáztam. Én még télen sem szeretek fázni, nemhogy nyáron. Borult, hideg idő várható, mondták a meteorológusok, és ezúttal így is lett. Meg azt is mondták, hogy átfutó hidegfront, szerencsére ez is így lett, mármint az átfutó. Csak egy napig vacogtam.
Múlt hét csütörtökön hideg volt Budapesten. Konkrétan fáztam. Én még télen sem szeretek fázni, nemhogy nyáron. Borult, hideg idő várható, mondták a meteorológusok, és ezúttal így is lett. Meg azt is mondták, hogy átfutó hidegfront, szerencsére ez is így lett, mármint az átfutó. Csak egy napig vacogtam.
Annak a vacogtató napnak
az estéjén koncertre mentem, amihez egyáltalán nem volt kedvem
ilyen hidegben. A kedves társaságon túl oka volt, hogy mégis
elbaktattam az A38-ra, hogy a fellépő zenekar Máltáról érkezett
és én úgy éltem eddig az életem, hogy nem ismertem máltai
zenekarokat. Ráadásul egyik barátunk ezen a nyáron épp Máltán
csavargott és onnan buzdított, hogy menjek el a koncertre, mert a
sarki kisboltban Tribali szólt, ezért hosszan válogatott, s
reggelig maradt volna. Máltán most ez a dal az
új slágerük. Budapesttől is ezzel búcsúztak.
A Tribali egyébként már
visszatérő vendége Magyarországnak, az A38-on és a Balatonnál
pár éve koncerteznek. Valahogy elkerültem őket eddig, de a hírük
megelőzte őket. Az ismerőseim szerint ezt látnom és hallanom
kell, levesznek a lábamról, velük is ez történt, meg
hasonlók. Úgyhogy betettem egy pulóvert a táskámba és
méltóztattam elvacogni a koncertre.
A fentebb vázolt
félkedvvel léptem be a koncert helyszínére. Amit láttam
és hallottam, valóban azon nyomban levett a lábamról. A színpad egyik
oldalán egy szitár szólt, a másik oldalán meg egy didzsediru.
Ezt hívom én világotthonos érzésnek. Az én szívem ily honos.
Az meg már hab a tortán, hogy a zenekar Magyarországot második
hazájának nevezte, mert itt szíves fogadtatásra talált az ő
világmix zenéjük. Ez persze nem stadionrepesztő tömegeket
jelent, de ha a széles közönséghez képest maroknyian is vannak,
mégis csak utat nyitottak ennek a rendkívül szimpatikus csapatnak
e kies hazában. "Látjátok feleim szümtükhel, mik vogymuk..."
Ha valaki azt mondja
nekem (márpedig ezt gyakran mondogatják széles e hazában), hogy mi magyarok minden népnél különbek vagyunk, de nem
tudja megkülönböztetni a mezőségi zenét a dunántúlitól, azt
nem vagyok hajlandó komolyan venni. Ha kell, készséggel elismerem,
mi, magyarok imádni valók vagyunk, úgy legyen, de a szuahéli, a
nyambikvara, a kecsua, a maláj, az ausztrál aboriginal meg az összes többi
nép is az. Én nem akarok különb lenni a világnál, én a világ része akarok lenni: odatartozni, beleágyazódni. Nagy élmény volt a koncerten, hogy érezhetően a
közönség és a zenekar is így gondolkodott a világról. Ezt az
tudja igazán értékelni, aki itt él, ebben a hamisan hazafiaskodó
tébolyultságban.
A Tribali már a nevében
is jelzi, aki eljön a koncertjükre, egy törzsi rítus részese
lesz. Ez nem származás, náció vagy kultúrkör alapján alakult
törzsi közösség. Itt válogatás nélkül a törzs tagjának
tekintheti magát mindenki, aki a világ kultúráiban nyitott
könyvként szeret lapozgatni. Örömzene és törzsi örömünnep,
amit művelnek. (Például ÍGY.)
A közönség énekel,
táncol és mindehhez nem nyomja a vállát az egymástól különbözés
kolonca. Talán a zenekar is olvas zeneantropológiai szakirodalmat,
vagy ösztönből csinálják olyan hatásfokkal a koncertjeiket,
mintha könyvből olvasnák a receptet a világ nem tudom mivé
alakításához. Mert az a legjobb bennük, hogy nem akarják
megváltani a világot, még csak megváltoztatni sem, csak egy
kevéske jó érzést, egymás iránti nyitottságot vinni bele. Egy
kis ritmust, dallamot, amire mi, a törzsi ünnep résztvevői
táncolhatunk. És ez már önmagában robajos változásokat indíthat meg.
A didzsediru és a szitár
mellett afrikai dobok, murchunga (nálunk dorombnak hívják) és
számos egyéb hangszer szólt a világ minden tájáról. Valamint a
pofazacskójukon doboltak, a kezükbe dudálva madárfüttyöt
utánoztak és szinkópát tapsoltak. Az énekesnőnek néhol olyan a
hangja, mint az Éj királynőjének, a férfiak számára kellemes
látvány, ahogy a fiúk is kellemesek a női szemeknek. Egyébként
meg valamennyien nagyon jól mozognak, táncolnak és zenélnek. Mi
kell ennél több?
Divatja van most az
univerzum átélésének. Úgy anblokk. Nekem ez világámításnak tűnik, ezért igyekszem kivédeni a jól bevált
mondattal: én csak egy törékeny nő vagyok, mit is tudhatnék én
az univerzumról? Azt hiszem, sokkal fontosabb feladat porba hulló
emberként erre a három cselekvést jelentő szóra figyelnünk:
gondolkodni, szeretni, mozogni. Ez még az univerzumot is edzésben
tartja. Tudja ezt a Tribali is. A koncert végén hálás szívvel
fogadtam, hogy nem szakadt rám az univerzum, és boldogító érzés
volt, hogy része vagyok ennek a kerek világnak.
Máskor is írtam már,
most is írom, a zene embert megtartó szép haszontalanság. Az
emberiség egyetlen mentsége minden butaságára. A zene szelep az
emberi hübriszen. Ennek a kaszt nélküli, szellős, felszabadult,
laza világszemléletnek remek példája a Tribali zenekar.
Szervusz, világ!