Az igazi nő

 Írta: Inkabringa

Milyen az igazi nő? Honnan is tudhatnám én azt? Hiszen csak egy nő vagyok.

Ennek ellenére, vagyis nő létemre, mégis elmesélem, milyen nőket csodálok mai pompásra suvickolt világunkban. A nőnap jó alkalmat ad erre. Mert ez a nap nem a bokrétás hajbókolásról szól, hanem a szolidaritásról. Ez mostanság csúnya kifejezésnek számít e honban, kérem olvasás közben is fütyülni az inkriminált szónál.

Az általam nagyra becsült nők messze vannak a társadalmi elvárások szerinti típusoktól, akiket dorgálásra emelt kézzel példának tolnak elénk napról napra.

Az általam csodált nők nem kerülnek címlapra, nem teszik őket kirakatba, nem hivatkoznak rájuk politikusok és a közvélemény egyéb formálói. Ők a mainstream sablonokon kívül állnak, és mivel én nagyon ráuntam már a bármilyen beállítottságú fősodor kánonképzéseire, kifejezetten inspirálónak, izgalmasnak, példamutatónak, netán hősiesnek érzem az ő jelenlétüket.

Első példám Honorine Munyole, egy rendőrtiszt, akinek feladata a gyermekek és nők védelme Kongóban. 2017-ben a Verzió Filmfesztiválon láttam róla egy dokumentumfilmet. Írtam is róla a blogban. Okos, bölcs asszony. Tudja, hogy a gátlástalan hatalmaskodás és a megalázó kiszolgáltatottság végletei között él az országa. Mégis becsületesség és természetes emberi méltóság van benne.

Ahogy emberi méltóság sugárzik Toszecky Renáta személyiségéből is. Ő egy magyar szociális munkás. Messze a sztárok csillogó életétől. Mégis olyan lelkierő, empátia, nemes szívűség és tetterő van benne, ami feltétlen tiszteletet ébreszt iránta. A Védelem alatt című dokumentumfilm az ő és védelmezettjei életét mutatja be. Róla is írtam a blogban. Nem csupán belőle árad a természetes emberi méltóság (ritka kincs ez kis hazánkban), hanem másoknak, a kiszolgáltatott, sorsukra hagyott, önfeladásba sodródott nőknek is képes megmutatni az utat az emberi méltóság megtalálásához. Óriási dolog, amit tesz. Az én képzeletbeli címlapomon Toszecky Renáta és Honorine Munyole képe is ott van.

Aztán a saját életem során tapasztaltak szerint feltétlenül a címlapra érdemes nők közé sorolom azt a kelet-magyarországi kisvárosban élő szociális gondozó asszonyt (bővebben ITT), aki idős emberek napjait aranyozza be. Segíti, támogatja őket fizikailag és lelkileg is. Úgy képviseli az érdekeiket, és olyan őszinte odaadással szívén viseli a sorsukat, mintha csak a családtagjai lennének. Alig él meg a havi fizetéséből, plusz munkákat vállal, hogy segíthesse a gyermekeit. Méltóság van benne, és ezt rendre meg akarják törni a felettesei. Nem sikerül nekik. Igazságérzete, másokért való kiállása, a hatalmi túlkapások elleni fellépése nem ebbe az országba való. (Mert ez nemcsak 1956 októberének, hanem 1957 májusának országa is.)  

Ahogy sokra becsülöm azokat az ukrán asszonyokat, akik gyermekeikkel ide menekültek a háború elől. Nem beszélik a nyelvet, nincsenek ismerőseik, de ott vannak a rábízott kis életek, akiknek enni kell adni, akiket tanítani kell, és főként akiket meg kell nyugtatni a nap minden órájában, hogy egyszer majd rendbe jön az életük. Akik a megalázó helyzetekben is egyenes derékkal állnak, akik a gyászt, a félelmet, a fájdalmat és a megvetettséget is a vállukon viszik, akik a kilátástalan élethelyzetben is a kiutat keresik. Akik nem adják fel, hogy életben tartsanak másokat, és nem engedik elhatalmasodni a gyűlöletet. Minden tiszteletem az övék.

Ahogy azokat a szegregátumokban élő roma nőket is a tisztelem, akik ennek a rátarti, belterjes körökbe klikkesedett társadalomnak legszélső peremére szorítva élik életüket. Amikor először jártam roma szegregátumban, a nők lelkiereje szíven ütött. Olyan sorsokat látok ott, aminek a töredékébe belebicsaklana sok-sok középosztálybeli élet. A társadalom túlnyomó többsége lenézi és semmibe veszi őket. A szélsőségesen viselkedő hangoskodókkal mossák össze őket. Ezek a roma nők szembenéznek az élőítéletekkel, a nyomorral, a megvetéssel, az agresszióval, és megtalálják magukban a természetes emberi méltóságot. A társadalom által rájuk szabott sorsból kitörni akarnak. A nyomor fogva tartja őket. A szegregátumból nincs pénzük máshova költözni. S vajon befogadnák-e őket? Mégis törekednek egy méltóságteljesebb életre. Ők maguk is tanulnak (felnőtt, több gyermekes családanyaként fejezik be félbehagyott tanulmányaikat), gyermekeiknek érettségit szeretnének, és főként megbecsülést. Bölcsek, szorgalmasak, nagyon sokat tapasztaltak, természetes intelligencia, méltóság és tenni akarás van bennük. Végtelen elnyomottságban, kirekesztettségben élnek ebben a társadalomban. Meg nem értettség, oda nem figyelés árnyékában erősítik eszüket és szívüket minden egyes nap. Fontosnak tartom, hogy leírjam, mennyire tisztelem őket.

Végül megemlítem azokat a nőket, akik hétköznapi emberként, valamely (átkokkal szórt vagy semmibe nézett) civil szervezetben tevékenykedve, messze a kirakattól, támogatják és segítik a menekülteket, a szegregátumban élőket, a fogyatékkal élőket, a száműzött és kiszolgáltatott embereket. Fiatal lányok és nagymamák is vannak közöttük: minden korosztály. Tenni akarnak egy élhetőbb, empatikus, egymás felé forduló országért. Csendes méltósággal teszik a dolgukat a hatalmi machinációk és megvetések mellett, és annak ellenére. Állampolgárok. A szó legnemesebb értelmében. Mondhatnak bármit az aktuális véleményvezérek, meggyőződésem, az ország jövőjét ezek a szóra sem érdemesített cselekvőképes hétköznapi emberek jelentik.

Lehetne még sok más nőt is felsorolni, távol a kirakat csillogásától. Én most őket említettem. Mindenki nézzen túl a saját komfortzónáján, és ha rájuk talált, becsülje és tisztelje őket.   

 

Óévi tánclépések az új évért

 Írta: Inkabringa

Mit is mondhatnánk ilyen viharvert év végén? Boronghatnánk, epésen megjegyzéseket tehetnénk, és persze sírva vigadhatnánk, ahogy állítólag egy derék magyar embernek viselkedni illik. Egyikhez sincs kedvünk. Nem volt ez könnyű év. 

Valami reményt és szépséget mégis találni kell az életben, mert akkor mi értelme van az egésznek?

Óévi táncrendünket e kies hazában is ismert Zaz dalával kezdjük (Qué vendrá). Táncba hívó ritmus. Pedig nem épp táncba ringató volt ez az év. Ez a dal azokért a nőkért szól, akik Ukrajnában és a világ más háborús helyein küzdenek a családjukért, gyermekeikért, szüleikért, férjükért, a szeretteikért és az elvesztett nyugalomért. Azokért a nőkért, akik két kezünkben tartják a szeretni tudást egy olyan közömbös, kapzsi és kegyetlen világban, amilyenné a miénket tettük.

Öröm, hogy pedzegetni kezdik egyre többen a civil szféra megerősödésének fontosságát kis hazánkban. Évek óta ezt epedem én is, írtam róla megannyiszor. Az érzi ennek az erejét, aki megtapasztalta már, hogy milyen pozitív energiák vannak a fedő alatt tartott civil szférában. Csodálatos dolog lenne, ha több mint harminc év után eljutna ez a társadalom addig, hogy a levegőben lógó (épp ezért rendkívül labilis) demokratikus jogi-politikai intézményrendszer alapjainak megteremtésére is hajlandóvá válna. Ez pedig Toqueville és Kant óta sem más, mint a civil szféra. A hétköznapi emberek közös célokért való szervezkedése. E nélkül lehet akármilyen a jogrendszer és az intézményi struktúra, inkább előbb, mint utóbb hordószónokok, Cipollák és egyéb válogatott gazemberek játékszerei lesz örökkön örökké ez a drága nép.

Ha a civil emberek egymásra figyelnek végre, felszáll a köd a fejekben, és képes lesz az ország népe szolidárisan viszonyulni egymáshoz és az egész kerek világhoz. Ez nagy feladat, nem ismerős terep mifelénk, energia kell hozzá, hogy belefogjunk. Úgyhogy a legjobb kezdőgyakorlat Gogol Bordello energiaébresztő Shot of solidaritine szerzeményére ugrálni teljes odaadással ott, ahol éppen vagyunk.

Jövőre újra koncertezik a Fekete Vonat. Lehetnének egy újabb szimbolikus nyitás a cigányok és nem cigányok között, ami majdnem elkezdődött az 1990-es években. Mostanra nagyon visszaestünk ebben az egymás felé fordulásban, de mégis úgy van, hogy a Forró a vérem mindenkihez szól ebben az országban. 

Folytatva eklektikus óévtől szabaduló zenei kalandozásunkat, gondoljunk arra a játékos, virtuóz és eredeti zeneszerzőre, akinek a napokon belül megérkező új esztendőben lesz a születési centenáriuma. Ligeti György elment ebből az országból, de sosem szakadt el ettől a kultúrától. Mindvégig teremtő ember maradt. Élete végén csodás játékba keveredett Weöres Sándor (a másik teremtő ember) verseivel. A Síppal, dobbal, nádihegedűvel pompásan guruló kreativitását már egyszer megidéztük a blogban, és most itt az ideje, hogy ismét felidézzük. Tanuljunk Ligeti Györgytől kreatív játékosságot, könnyed teremtőerőt ebben az elnehezült, lomha erejű, magába forduló országban. Ránk férne a játékos könnyedség.

Végül pedig emlékezzünk arra az emberre, aki a brazil szambát bevitte a futballpályára. Pelét most elveszítette a világ, de hagyott hátra nekünk egy tudást, hogy a merev izomzatú erőből akarnokság helyett a laza könnyedség világhódító lehet. 

Kívánjuk mindenkinek, hogy játékos teremtőerő, a másokkal együttműködés energiája, és a szamba lazasága vezesse az új esztendőben! Legyen mindenkinek nyugalma és egészsége!

Ahogy a népdal mondja: "mitől félünk, mentsen meg, amit várunk, legyen meg"!

Egyben megköszönjük szertefutó témájú blogunk határon inneni és túli olvasóinak egész éves figyelmét!

Boldog Új Évet Kívánunk! 

„A víz az élet”

 Írta: Inkabringa

Sokan, nagyon sokan, szinte mindenki úgy gondolja, véli, hiszi és állítja, hogy a politikusok és a pénzemberek markában vagyunk, és ebből a szorításból nincs mód szabadulni, nem tehetünk semmit, mi vagyunk a kis Vuk.

Most olyan példákat hozok a világ különféle tájairól, ahol emberek csoportjai cáfolatát adják a kisemberi kiszolgáltatottságnak. Egy közös cél érdekében összefognak és nyerészkedő vállalatoknak, pénzembereknek, sőt, az államnak is megálljt mondanak. A közös cél sok minden lehet, kis hazánkban történetesen milliónyi ilyen lenne. Én most eltekintek a napi politika terítékén levő kínálatból, és olyasmit hozok példának, amire a világ valamennyi emberének szüksége van, élni nélküle nem lehet, és mégsem magától értetődő a mindenki számára egyenlő hozzájutás. Ez a víz.

Az amerikai őslakosok szerint a víz az élet. Őket idéztem a címben. Az meg egy régi magyar mondás, hogy „szegény ember vízzel főz”. A 21. században élve ez egyre nagyobb anakronizmus, ugyanis manapság a szegény embernek lassacskán már víz sem jut.

Kép: Alastair Magnaldo

Három felfogás van a vízzel kapcsolatban. Az első szerint a víz természeti erőforrás, és mint ilyen pénzzé tehető, profittermelő eszköz. Más felfogás szerint a vízhez jutás alapvető emberi jog, mert víz nélkül nincs emberi élet. Ne feledjünk egy harmadik megközelítést sem, a természet jogát. A vizet nem sajátíthatjuk ki saját kényünk-kedvére, mert a víz nem az emberé, a víz minden földi létezőé.

Mint tudjuk, a víz értelmezésének e három megközelítése közül jelenleg az első a legelterjedtebb világszerte. A víz egyrészt pénztermelő üzlet, másrészt még mindig nem eléggé megbecsült természeti erőforrás. ami pazarláshoz és gondatlan kezeléshez vezet. Gazdasági előrejelzések szerint a 21. században a víz hiánya nagyobb problémát okoz az élelmiszer- vagy energiahiánynál is. Mindegyiknek érezzük már viharos szelét.

Két nagy csoportja van a természeti erőforrásokhoz való haszonleső hozzáállásnak: a pénzügyi befektetők és az államokat irányító kormányok. A világ különféle pontjain hol az egyikkel, hol a másikkal, hol a kettő összefonódásával kell küzdenie az egyszerű honpolgároknak. A pénzügyi befektetők a profitért, a kormányok meg a politikai haszonért bármire képesek. A gondoskodó állam leplébe burkolózva egyszer alattomosan elkényeztetik a népet, máskor vállvonogatva kirekesztik az élethez szükséges alapvető erőforrásokból. A fogyasztói kultúra hedonizmusa táptalaját adja, az állampolgári tudatosság útját állja ennek a hatalmi manipulációnak.

Az alábbiakban arra mutatok példát, hogy miként érvényesülhet a természeti erőforrásokhoz való két másik megközelítésmód a pénzéhség és a politikai haszonszerzés ellenében. Az egyik megközelítésmód szerint a természeti erőforrásokhoz való hozzájutás egyenlő joga minden embernek és nem teheti a politikai hatalom a kegyosztás eszközévé, ahogy a pénzügyi befektetők sem a profitszerzés áldozatává. A másik megközelítés, hogy a természet nem az ember birtoka, nem sajátíthatjuk ki önkényesen és önzően.  

Ókori termálfürdő - Castellammare di Stabia

Dél-Olaszországban a pénzügyi befektetők markába került vízszolgáltatás keserítette meg az ott élők mindennapjait. Ők meg egy idő után úgy döntöttek, nem várják meg, amíg egyetlen pohár vízért a gatyájukat is el kell adniuk. Andrea Muehlebach kulturális antropológus jegyezte le a Nápolyi-öbölben található kisváros, Castellammare di Stabia vízért folytatott küzdelmét. (Muehlebach egy egész könyvet szentelt a vízért folyó kisemberi és  kisközösségi küzdelmeknek ’A Vital Politics: Water Insurgencies in Europe’ címen.)

Ez a dél-olasz kisváros híres a termálforrásairól, a vizek városának is nevezik. Azonban nemcsak a termálfürdőiről, hanem a vízért folytatott civil mozgalmáról is híres. Az előzmények 2008-ig vezetnek vissza, amikor az olasz parlament úgy megrettent a világgazdasági válságtól, hogy mindenféle társadalmi vita nélkül elfogadott egy törvényt (van olyan ország, ahol ez rendszeres, hol  is, hol is?). A törvény révén profitéhes pénzügyi befektetők kaparintották meg a vízügyi szolgáltatásokat. A helyi lakosok egyszer csak azt vették észre, hogy ha egy távol-keleti tőzsdén bukott a vízügyi szolgáltatójuk, akkor nekik, végfelhasználóként, szemrebbenés nélkül postáztak tízszer akkora vízszámlát.

A nyugdíjasok, kispénzű családok - akiktől a csendes tűrést várja el a világ, mióta ember él a bolygón - fellázadtak a pénzéhes vízügyi befektetők ellen. Polgári engedetlenségi mozgalmat indítottak, tüntetéseket szerveztek, befizetés helyett elégették a horribilis összegű számláikat. Ha egyedül csinál ilyet valaki, szabályszegő. Ha sokan teszik, akkor eredményt érnek el a hatalmaskodókkal szemben. A kisemberek lázadása mellé álltak ügyvédi irodák, jogászok, sőt a katolikus egyház is. Országos mozgalommá váltak és a civil önszerveződések egyik legsikeresebbjeként kiharcoltak egy népszavazást. 2011-ben – példátlan módon – a szavazók 95%-a kinyilvánította, hogy a víz a közjó része, belterjes üzleti körök és hatalmi játszmák eszköze nem lehet.

Ivan Rajkovic antropológus jegyezte fel a Balkán országaiban a vízért folytatott civil küzdelmeket. A balkáni kormányok azt eszelték ki, hogy ha már a külföldi tőke és a banki kölcsönök nem elegek, akkor a természeti erőforrásokat teszik pénzzé. Kis vízerőművek létrehozását rendelték el a vad sodrású hegyi területeken. A „zöld” és „megújuló energiaforrás” hangzatos szlogenjeivel adták el a remek pénzszerző ötletüket a drága népnek.

Azonban hamar kiderült, hogy ezek a vízerőművek egy szűk elit gyors gazdagodását és durva környezetpusztítást eredményeznek. Csatornarendszerbe vezették a folyók és patakok vízkészletét, ezzel a flórát és faunát menten tönkre is tették. Ráadásul az is kiderült, hogy csöppet sem hatékonyak az építmények, a villamosenergia-készletnek mindössze 2%-át termelték meg.

A bolgár halászok, a montenegrói bringások, az albán falvak lakói és a szerb hegymászók, vagyis különféle országok különféle csoportjai, egymás után fellázadtak a kormányzati pénznyerő vízerőművek ellen. Bár a küzdelmük megmaradt lokálisnak, de mégis hálózatot alakítottak ki, és egy közös cél lebegett a szemük előtt: egy természeti erőforrás nem lehet a nyerészkedés és politikai haszonszerzés terepe.

A kulturális antropológusok az ökopopulizmus megnyilvánulásaként jellemzik ezt a helyzetet. Az ökopopulizmus nem a kártékony politikai populizmus jelentésében értendő. Az ökopopulizmus a környezetért és a környezeti igazságosságért felelősséget vállaló, alulról jövő kezdeményezések mozgalommá szerveződését jelenti. Az ökopopulizmus képes az analizálásra és a mélyebb összefüggések feltárására.

A balkáni hegyek vizeinek védelmezői egyrészt felismerték, hogy a sebes sodrású hegyi vizek mentén elöregedő, elszegényedő és fogyatkozó populáció él. Tőlük sokkal könnyebb megszerezni a vizet politikai és pénzügyi nyerészkedés céljából. Másrészt a balkáni vizek védelmezői vallják, hogy a természeti erőforrásokat az utódaiktól kapják kölcsön. Ebben közös pontot találnak a középiskolás klímaaktivistákkal. Miközben közös célként küzdenek a hegyi vizekért, saját sokféleségük miatt ellentmondások is adódnak. A sporthorgászoknak mások az érdekei és igényei, mint a hegyi falvak lakóinak. A globális és lokális, az eltérő csoportérdekek összehangolása, az urbánus és rurális közötti híd megtalálása a sikeres módja a természeti erőforrások és egyben az egyenlő emberi jogok védelmének.

Bruno Latour, aki szintén kulturális antropológus, amellett, hogy filozófus is, a Sosem voltunk modernek című könyvében a modernitás legfőbb jellemzőjének a társadalom és természet kényszeres elválasztását tekinti, bár ez az élet élésének kerékkötője.

Sokat segíthetnek a maorik és Amerika őslakosai a modernség kényszerességeibe belehibbant emberiségnek. A maorik 2017-ben elérték (röpke 140 év alatt), hogy a Whanganui folyót, Új-Zéland harmadik leghosszabb folyóját nem lehet büntetlenül szennyezni és herdálni. A folyó jogai úgy védhetők, mint egy emberé. Más kérdés, hogy a maorik és a pakehák (fehér bőrű új-zélandiak) szemléletmódja közötti különbség továbbra is jelen van.

Az őslakos szemlélet máshol is megjelent. Bolíviában nagyjából tíz éve van érvényben Pacha Mama (Földanya) törvénye, amely a természeti erőforrások haszonszerzés céljából való emberi kifosztását tiltja, és kimondja, hogy a természetnek és az ökoszisztémának ugyanolyan jogai vannak, mint az embereknek. Ecuador egyenesen az alkotmányába foglalta bele Pacha Mama tiszteletét, és ezzel azt is, hogy az ember része és nem birtokosa a természetnek.

Észak-Amerika őslakosai szerint a víz az élet. Ez volt az egyik jelszava a Dakota-olajvezeték elleni küzdelmüknek is. Olyan jelentős civil mozgalommá vált, hogy a világsajtó is hírt adott róla, nem csak az antropológusok. Az USA északnyugati részén levő nagy sík területeken élő indián törzsek ismerik a szárazságot, és talán épp ezért, szentként tisztelik a vizet, megtanulták megőrizni. A víz az élet.

Kisemberek mit is tehetnek a hatalmasok ellen? Ők lesznek a gombostű. Sok-sok gombostű pedig már igazi hatalom. Ehhez persze szükséges az a bizonyos civil öntudat, aminek ereje és fontossága kis hazánkban még nem túl sokra becsült. A fenti példák arról szólnak, hogy az említett lokális közösségek a természeti erőforrásokat a közjó részeként értelmezik, a hozzájuk jutás pedig egyenlő emberi jog, és nem a pénzügyi és kormányzati tényezők kegyosztásától függ.

Muehlebach fogalma a ’vital politic’, ami a jogfosztottsággal, egyenlőtlenségekkel és hatalmi manipulációval szemben valamiféle új típusú polgári engedetlenség és cselekvő ellenállás módozatait jelenti. Vagyis a ’vital politic’ jelentése az élethez szükséges alapvető dolgokhoz való egyenlő hozzájutás elérése életteli közösségi cselekvés révén. Azok számára, akik szerint a pénz és a politika túlhatalma helyett „azért a víz az úr”.

Fenyegető monotónia

 

Írta: Inkabringa

Nagyon rossz a monotóniatűrésem. A szó szerinti jelentésében is meg tágabb értelemben is. Újabb négy év (vagy annál sokkal több) ebben a rezsimben a monotónia olyan foka, ami számomra viselhetetlen. Már eddig is alig bírtam. Egyszerre unalmas és fenyegető.

A kezdeteknél megfogadtuk, hogy a blogban nem fogunk politikáról írni. Legalábbis abban az értelemben nem, ahogy mifelénk a politizálást értelmezik. Pedig a politika nagyon népszerű téma kis hazánkban. Itt mindenki politizál. Bár valójában senki. Vagy alig valaki. Ugyanis a politika nem csupán a kirakatban álló politikusok mondatainak ágrajz elemzése. Itt a politikusok és az állampolgárok közötti kapcsolat az alá-fölérendeltségen és nem a kölcsönösségen alapul. Ez már a képviseleti demokrácia legcinikusabb magyarázatának sem felel meg. Demokráciában a politika a hétköznapi cselekvések szövevénye. Tevékenykedés a szűkebb vagy tágabb közösségért a legkülönfélébb területeken, hétköznapi célokért való közös kiállás. Ez ad állampolgári öntudatot, ami megakadályozza, hogy bármelyik politikus a nyakunkra nőjön. Az állampolgári (civil) közéleti aktivitás terepe nem egyenlő a politikusok rajongásával-gyűlölésével, kényszerű vagy hódoló szolgálatával. Itt a bökkenő. Erről írtam már sokszor (például ITT és ITT), de tudom, hogy ennek a felfogásnak nincs terepe. Most végképp nincs. Itt a demokrácia alapja hiányzik (a civil öntudat és tetterő), de van helyette a „politikai profik begyöpösödött, zárt csoportja” (forrás ITT), akiknek lessük, analizáljuk minden szavát, és ők szépen a fejekbe diktálják miről, mit kell gondolni. 

Pedig sokkal célravezetőbb lenne, ha végre egymásra figyelnének a társadalom egymásról mit sem tudó csoportjai. Akik leginkább okoskodnak, valójában semmit nem tudnak azokról, akikről okoskodnak. Ha már empirikus tapasztalatokra nem vágynak, legalább olykor-olykor olvassanak társadalomtudományi tanulmányokat is a politikusi nyilatkozatok és az azokról megjelenő elmélkedések mellett. 

Ez most elérte csúcspontját. A választás itt nem a demokrácia ünnepe. Hiányzik az alapja, és csak a rozoga felépítményt nézegetjük. A demokrácia alapja, vagyis az állampolgári hétköznapi (civil) aktivitás sokfélesége lesajnált, egyesek szerint veszélyesnek tartott nyüzsgés, hiszen ott vannak a politikusok, az ő feladatuk és joguk a cselekvés. Mióta az eszemet tudom, ez a szemlélet a meghatározó. Mindig csak néhány kiemelt főszereplő van a közélet színpadán, és akár balfék, akár főgonosz, csak az ő cselekvése számít. Mindenki más nyugodjon meg, nem kell csinálni semmit, mert csinálják helyettünk a politikusok. Ránk annyi van bízva, hogy féljük vagy rajongjuk, netán arisztokratikusan megvessük őket. 

A civil öntudat azt eredményezi, hogy az állampolgárok véleménye befolyásolja a kormányon levőket, ellentétben azzal, amit jó ideje tapasztalunk kis hazánkban, hogy a gyenge civil öntudat miatt a kormányzat befolyásolja az állampolgárok véleményét. 

Óriási riogatás megy hetek óta az országban arról, hogy háborúba kell menni. Ukrajna népe közben valóban küzd egy rettenetes agresszor ellen. Szégyenteljesnek tartom az agresszorhoz törleszkedés és az áldozathibáztatás hőzöngő megnyilvánulásait. Én egyszerű állampolgárként azért aggódom, hogy viharvert kis hazánk végképp Oroszország és Fehéroroszország útjára lép. És akkor előbb-utóbb elérjük, hogy egyetlen ember mondatai és tettei jelentik majd a politizálás és a közéleti aktivitás teljes spektrumát.

Ezért nem írunk politikáról a blogban a továbbiakban sem. Abban az értelemben, ahogy kis hazánkban a politikát értelmezik, semmiképpen sem.

Kép: Dariusz Klimczak

Az állampolgár apoteózisa

Írta: Inkabringa

 

Ma reggel ott, ahol épp most vagyok, az ország keleti végén, sűrű, nagy pelyhekben órákig esett a hó. Belepett mindent. Mintha csak január lenne. Délutánra elolvadt a hó, eső és sár vette át a helyét. Milyen könnyen változik a természet, mennyire könnyen meg tudja oldani a fagyból az olvadást. Mikor lesz erre képes az emberiség?

Nem tudunk másról beszélni, mint a szomszédunkban levő Ukrajna megtámadásáról, és nem érdemes semmi mást tenni, mint az ott élőknek segíteni. Senki ne higgye, az kevés, amit ő tud tenni, és inkább bele sem kezd. Tényleg és igazán minden segítség kincset ér. ITT lehet tájékozódni a segítség formáiról.

A civil szervezetek újra és újra bizonyítják, hogy az egyik legjobb dolog, ami ezzel a társadalommal 1989 után történt, az ő megjelenésük. A civil öntudat, a civil kurázsi, az elfogulatlan egymás felé fordulás, a társadalom – nem létezőnek hitt – kötőanyagának megtalálása: ez az ő érdemük. Az állampolgári tetterő a szolgalelkűség és közöny helyett. A civilek szervezettek, kreatívak, hatékonyak, befogadók és elkötelezettek. Ilyenkor azt érzem, van még méltóság, szív és ész ebben az országban. Az a politikus, aki a civil szervezetek ellen fordul, valójában az állampolgárok ellen fordul. Aki lesajnálja a civilekben rejlő energiát, saját tehetetlenségét bizonygatja flegmán. 

Nem győzöm idézni Václav Havelnek a civil társadalom jelentőségéről írt gondolatait. "A civil társadalom a demokrácia legszilárdabb alapja. (...) A politikai pártok és a politikai intézmények kiszikkadnak a sokrétűen strukturált civil társadalom éltető nedve nélkül, elveszítik kezdeményezőképességüket, végül politikai profik begyöpösödött, zárt csoportjává silányulnak. (...) Minden eddiginél fontosabb azonban, hogy a civil társadalom öntudatra ébreszti az embereket." 

Kis hazánkban különösen fontos lenne megszívlelni ezeket a mondatokat, mert itt még mindig a felfelé pislogó parancsteljesítők és a felelőtlen okoskodók vannak többségben. Egyik sem segít egy normálisabb társadalom elérésében meg már unalmas is. 

Persze tudom, mert mindenféle emberrel találkozom országszerte, hogy sokan elzárkózók és befelé fordulók, a maguk dolgával törődők, meg a hatalmi felszólításra, a fentről jövő parancsra/engedélyre várók. A szolgalelkűség és az önállóság, az aktivitás és a belenyugvás kavarog e honban. Most, ebben a nehéz helyzetben megint a tetterő és a szolidaritás kerekedett felül.

Én ezután hétköznapi emberekről neveznék el utcákat, akik tettek-vettek másokért, egymásért, egy jobb életért. Olyan sokan vannak. Rengeteg utcának nevet adhatnának. A politikusnak pedig az állampolgárok előtt kell felelnie a tetteiért. Legalábbis így kellene lennie. Meg úgy, hogy akiben a beteges becsvágy első jeleit felfedezik, örök életre tanácsolják el a politikusi pályától. 

Kép: Tommy Ingberg

Eddig csak thrillerben és sci-fiben láttam ilyet, amikor egy bezárt helyen, világtól elzárt veszélyes területen küzdenek a szabadulásért emberek, akiket csak kívülről, távolról tudnak mások segíteni. Most Ukrajnáért összefogott a világ. Mindenki a maga szintjén segít nekik. Olybá tűnik, hogy a 20. századi agresszió eszközei csapnak össze a 21. századi béketeremtés eszközeivel.

Bámulatos és tiszteletreméltó az ukrán nép bátorsága, elszántsága és szabadságvágya. Borzalmas a szenvedése. Küzdenek azért, amiről azt hitte botoran a 21. század Európája, már nem is kell küzdeni. Ha eddig megfoghatatlan, távoli történet volt a függetlenségért és szabad önrendelkezésért küzdő márciusi ifjak harca, most, az ukrán nép küzdelmét látva, kézzelfogható, valóságos tapasztalattá válik. Nem tudom, mi jön még, nem tudom, hol a vége, milyen kanyarok állnak még előttünk. 

De aki látta az elmúlt hetekben az Ukrajnából menekült kisgyerekek riadt és fáradt tekintetét, nem fogja feladni a küzdést egy épeszűbb világért. A buta felnőttek már megint mindent elronthatnak. De mindent meg is oldhatnak. Még nem tudni, merre indulunk. Csak mindig figyeljünk a hétköznapi állampolgárokra. 

Bringás civil

 

Írta: Inkabringa

Mi szeretjük a nyarat, élvezzük minden pillanatát, kellőképp bele is feledkezünk, de azért képesek vagyunk másra és másokra is figyelni. Nagyon egyszerű példával így definiálható a civil lét és a civil öntudat.

Ha valaki bringázik és még civil is, a jelenlegi társadalmi normák szerint kiírja magát a derék magyar emberek köréből. Én is a társadalom e normaszegőihez tartozom. Pontosítva, azokra vonatkozik mindez mostanság, akik Budapesten bringáznak, és akik azzal a bizonyos - mifelénk alig ismert - civil öntudattal rendelkeznek.

Vidéken a bringa olyan közlekedési eszköz, mint az összes többi, nem alakult ki körülötte a gyűlölködés aurája, mint Budapesten, ahol az útrendszer kizárólag autókra lett kitalálva. Nyilvánvalóan félévszázaddal ezelőtt még ez volt a fejlődés netovábbja. Most már olyan sok az autó, hogy egymást is zavarják, és akkor még megjelentek a bringások is, ezek a kétkerekű megvetett senkik, és egyre többen vannak. Az egymásra tekintettel levés nem tartozik a magyar hagyományok közé.

A Tejo partja Lisszabonban

Budapest szívében, a Duna-parton is teherautók, luxus- meg tragacsautók robognak, miközben Rómában vagy Lisszabonban a Tevere és a Tejo partján sétálni és bringázni is lehet. Rómában egy híd csak a gyalogosoké és a bringásoké. Ilyen híd éppenséggel Budapesten is lehetne, és remélem, ennek leírásáért nem jár halálbüntetés.

Ponte della Musica-Armando Trovajoli - Róma

A frusztrált agresszió és a kivagyiskodó ököljog a társadalom minden szegmensét áthatja, így az autósok és a bringások között is vannak szép számmal pökhendi agresszorok. Attól senki nem válik szentté, hogy bringára ül, mert egy pökhendi, agresszív ember bringán, autón, bárhol és mindenhol így viselkedik. Már úgy tűnt, hogy csiszolódnak egymáshoz az autósok és a bringások, óriásit nőtt a barátságossági faktor, de az utóbbi időben sorozatosan hallom, hogy aljasul csiholt buta indulatok törtek a felszínre. Ebben a tekintetben a lagúnák városában, Velencében van csak nyugalom, mert onnan az autósok és a bringások is ki vannak tiltva.

Az a jó, ha van egyensúly, ha nem teng túl egyetlen járgány sem egy városban. Amszterdamban már mélygarázsokat kell építeni a kétkerekűeknek, mert a belvárosban nem férnek el tőlük a gyalogosok. Budapesten pedig az autósok uralják a terepet, és közöttük vannak olyanok, akik nem bírják elviselni, hogy másoknak is helyet kell adniuk.

Őszintén és töredelmesen bevallom, én bringásként nem utálom az autósokat. A bringásokat utáló autósokat pedig azzal vigasztalom, hogy ők az erősebbek. Ha nekem jönnek a tonnáikkal és lóerőikkel: végem van. Képtelen vagyok az odaadó gyűlölködésre, és tudom, hogy az autósok és bringások közül sokan mások is. Épp ezért a bringások és autósok közötti ellenszenvet, és annak szándékolt csiholását is, óvodás szintnek mondanám, ha nem tudnám, hogy egy óvodás képes a differenciált gondolkodásra, együttműködésre és nagyvonalúságra. Tehát ez speciálisan a frusztrált magyar felnőttek imbecillissége. Minden uszításnak azért nem kellene bedőlni. Nem tudom, lehetséges-e kinőnie az egymás ellen hergelhetőséget kis magyar hazánknak. A végén még megérjük, hogy a kifli- és zsemlekedvelők is egymásnak esnek, ha ebből hasznot húzhat egy körmönfont machinátor. 

A bringa az emberiség legbarátságosabb találmánya. Az egymásra tekintettel levés hiánycikk most e honban, a pajkosság és játékosság meg a világban is, de a fű között megbújó hétköznapiak között rátalálunk még, és ez nagy szerencse. Egyáltalán nem igaz, hogy mindig csak a kirakat az érdekes.

Segítség lenne az egymás ellen hergelhetőség kiküszöböléséhez a civil öntudat, aminek az önös célok helyett a közös célokért való együtt munkálkodás áll a fókuszában. A civilek hatékonyan tudnak együttműködni olyanokkal is, akik kívül vannak a komfortzónájukon, és kreatívan dolgoznak azokért, akikhez semmilyen érdekük vagy hasznuk nem fűződik. Együttműködő és döntésképes emberként viselkednek, ezért nem is lehet őket mások ellen hergelni.

Ennek semmi divatja nincs és nem is volt mifelénk, ez a belterjes klikkek hazája. Hogy divatba jön-e a civil szemléletmód, az attól függ, hogy a felnőttek az újabb nemzedékeket sikeresen szocializálják a saját klikkjüknek megfelelő lenéző-kirekesztő társadalmi normákhoz, vagy észhez térve másféle utat is mutatnak a felnövő generációknak.

Manapság zsúfolásig tele a kirakat politikus, bulvár- és kultúrcelebekkel, ellentmondást nem tűrő orákulumokkal és tótumfaktumokkal. Mégis azt mondom, a fedő alatt tartott civilek viszik a hátukon ennek az országnak a túlélését. Nincs hagyománya ennek, minden korban minden módon elnyomták a kisarjadását az aktuális népvezérek, de mégis kiépült a fű között megbújva egy törékeny civil társadalom, amit óvni és táplálni kell. Ők nem hősök, nem orákulumok, nem sztárok és nem zsenik, hanem hétköznapi emberek, akik képesek a másokkal való együttműködésre, a közösségért tevékenykedésre, az önálló döntésre. Szükség van erre a hétköznapi civil mentalitásra, különben örök időkre igazzá válik Nádas Péter mondata: „Itt az ember vagy a cselédek, vagy a dzsentrik mentalitásához alkalmazkodik, más választása nincs, ha egyszer nincsenek szabad emberek. Ezeknek a lelke rab.”

A politikától sokan irtóznak, a politikusoktól viszolyognak. Persze, igazuk van. Csak azt ne feledjük sosem, hogy a társadalom termeli ki magából a mindenkori politikusait és korifeusait. Saját magának is köszönheti, hogy hagyja a fejére nőni őket, hogy önállótlan, befolyásolható, mások ellen uszítható, a társadalom iránt közönyös konzumlénnyé válik. Václav Havel sorait ajánlom, ITT olvasható egy részlete, és ITT a teljes szöveg.

Nyár van, élvezzük minden pillanatát, de sose feledkezzünk meg arról, hogy ez egy sokféle életet élő társadalom. Ez nagy kincs, meg kell becsülni. Az orákulumok és korifeusok helyett végre-valahára egymásra figyeljünk.

Kép: Philippe Loubat

Kapcsolódó bejegyzések:

Nőügyek

Értük (Arról, hogy mi a civil)

A szabadság illúziója - Bringázás Budapesten

Bringa-tér-idő (Róma hídja)

 

Fintoros április

 Írta: Inkabringa

A kádárizmusban felnőttként élők állítólag a társadalmi valóság elől belterjes köreikbe és a pletykálkodásba menekültek. A mostani felnőttek a jelenlegi társadalmi valóság elől pontosan ugyanilyen módszerekbe menekülnek. A kádárista felnőttek is már elődeiktől tanulták a túlélési technikáikat, és így tovább Etelközig. Az autoriter hatalmat az egymásról mit sem tudó belterjes társadalmi csoportok szolgálják leginkább. Volt-e valaha olyan hatalom, amelyik nem játszotta ki egymás ellen a fővárost és a vidéket vagy a kisebbségeket és a többségi társadalmat? Nemzetközi szakirodalma van ennek a jól bevált trükknek. Ha belegondolunk, rémes örökség ez. Olykor legszívesebben felülnék a bringámra és meg sem állnék az Andokig, ahol menedéket kérnék egy őshonos népcsoporttól. Bizonyára befogadnának egy kelet-európai indiánt.

Akadnak azért olyanok az országban, akik hátat fordítanak ennek az örökségnek, és a társadalmi csoportok közötti párbeszéd és átjárás kedvéért száműzik mindennapjaikból a belterjesség édes szalonbuborékjait. A hétköznapok mélyrétegeiben élnek ők, távol a véleményvezérek és pozicionált emberek kasztjától. Vonzalmam olyan erős irántuk, mint a bizalmam. Mindegyszerűen úgy szokták hívni őket, hogy „civilek”. Minél inkább démonizálja avagy negligálja őket a hatalom, annál biztosabb, hogy mindennél nagyobb szükség van rájuk. Kelet-Európában a civil szervezeteknek és civil öntudatnak nincsenek hagyományai. Ez bizony nagy baj. Akik mégis ezzel az öntudattal élik az életüket, gyakorlatilag normaszegőknek számítanak.

Tóth Gábor Attila (aki maga is „civil”, a Társaság a Szabadságjogokért egyik alapítója) így fogalmazta meg néhány éve az autokrácia definícióját: „Az autoriter rendszerek a szabadságot és egyenlőséget biztosító emberi jogok, a jogállamiság és más alkotmányos elvek, értékek rendszerszerű megsértésével kényszerítik ki a közhatalomnak való engedelmességet.” Gyakran jut eszembe ez a mondat kies hazánkban élve. Főként azért, mert úgy érzem, hogy a hatalom elvárásainak való engedelmesség egyre inkább normává válik ebben az országban. Életkortól függetlenül minden nemzedékre jellemző, de minden nemzedékben vannak – szerencsére – normaszegők.

A felnőtt lét olyan, amilyet az áprilisi születésű Esterházy Péter élt, aki képes volt a tág horizontú nagyvonalúságra és a játékosságra is. Hol van még egy ilyen ember? Ő egyszeri tünemény volt, de erről már sokat írtam. Az én normaszegésemhez Esterházy Péter egyik mondata a sorvezető: „Csendben mást olvasni.” Vagyis csendben másként élni, másként gondolkodni, mást választani, mint amit a hatalmi és társadalmi elvárás ránk tukmál.

Esterházy Péter

Egy másik áprilisi születésű, Emil Cioran élete a kelet-európai csapdák példatára. Romániában született, ifjúként lelkes híve volt Hitlernek, aztán eliszonyodott eszméitől, hazájától és önmagától is („Elvesztette a hazáját? Micsoda szerencséje van!”). Franciaországban új életet kezdett és a nihilizmus 20. századi teoretikusává vált. Így jellemezte őt az 1949-ben, már francia földön megjelent, az A bomlás kézikönyve egyik méltatója.

Cioran a kalodába zárt kelet-európai ember példája, akit tehetsége messze repítene, de ő a lázadást a hatalmi célratöréssel keverte össze. Tipikus kelet-európai csapdahelyzet. Emiatt vált később a szkepszis filozófusává. Megtagadta múltját, hazáját, de az irónia és a szkepticizmus sajátos kettőse révén némiképp mégis kelet-európai maradt.

Emil Cioran

Cioran szerint a legborzalmasabb hatalom az, amely fanatikus eszméket hirdet, és akkor már sokkal jobb, ha a politikusok ideológiák nélküli korrupt haszonlesők. Vajon mit szólna a mai magyar valósághoz, amikor a hatalmon levők korrupt haszonlesők ugyan, de a szofisztikált hazugságaik szerint nemzetet és szent eszméket védő népvezérek? Hatásuk épp olyan romboló, mint a meggyőződéses eszmediktátoroké. Ugyanúgy a rajongásba hibbantakra és az engedelmességre szocializáltakra építik rombolhatatlan légváraikat.

Cioran meghasonlott és az emberiség legnagyobb szkeptikusává vált. Én nem tudnék ilyen nihilista lenni, még pózból sem, bár magamtól sem kellett még eliszonyodnom, mint neki, de mégis van némi igazság ebben a végtelen szkepticizmusban. „Bizarr emberiség!” – ahogy a szintén áprilisi születésű Baudelaire írta. És ha már a Föld napja is áprilisban van, megemlítem Cioran mondatát, mely szerint „mi maradna a mi tragédiáinkból, ha egy írástudó kis állat egyszer csak elénk tárná az ő tragédiáit?” Ezt több mint hetven évvel ezelőtt írta, amikor még keveseknek jutott eszébe a természetrombolás réme, és az emberiség (legalábbis annak jólétben élő része) épp a fogyasztói kultúra mámorának küszöbén állt.

Hogyan kerülhetjük el azt a kelet-európai csapdát, amibe Cioran olyan esztelen becsvággyal belesétált? Nem kell mindig minden hatalomnak minden áron engedelmeskedni vagy megfelelni. Hogyan lehet olyan szabaddá válni, mint Esterházy Péter? Kezdem sejteni, mekkora munkája volt ebben. De talán az a megoldás, hogy a hatalommal dacolva csendben mást olvasunk.

Kép: Dariusz Klimczak

Őszi patchwork – Citátumok 20.

Írta: Inkabringa

A citátumok most patchworkhöz hasonlóan állnak össze. IIyen ez az ősz: nyomasztó és lelkesítő egyszerre. Ha majd egyszer visszagondolok erre az időre, csak átolvasom ezt a patchwork-citátumot, és máris tudni fogom, miként léptünk be 2020 őszébe.

Egy világjárvány kellős közepén vagyunk. A vírustól veszélyeztetett korosztályban szívemhez nagyon közel álló emberek vannak, akiket féltek. Vannak közöttük, akik félnek. És én nem akarom, hogy félniük kelljen. A kirakatban állóktól nem számíthatunk megoldásra, legfeljebb magyarázkodásra, így egymásra kell (kellene) vigyáznunk. 

Alessandro Manzoni a 19. században írta a 17. században játszódó A jegyesek című regényét. Maga a cselekmény romantikus meskete, de a korrajz érdemes a figyelemre a 21. században is. A szerző részletesen ír az 1630-as pestisjárványról. Semmilyen hasonlóság nincs a mostani világjárvány és a pestis között. Egy valami mégis döbbenetes hasonlóságot mutat: az emberi viselkedés járvány idején.

„Mikor ama bizonyos hírek megérkeztek (…) mindenki azt hinné, hogy általános izgalmat támasztottak, hogy a nép kívánta a megfelelő vagy mindegy, akár meg nem felelő óvintézkedéseket, vagy legalábbis valami meddő nyugtalanság ébredt benne. Szó sincs erről; ha az akkori emlékiratok valamiben megegyeznek, ez az a tanúbizonyságuk, hogy mindebből nem történt meg semmi sem. (…) s ha a tereken, a boltokban, a házakban valaki szóba hozta a veszedelmet, vagy pestist emlegetett, hitetlenkedő gúnyolódással vagy haragos megvetéssel vágtak vissza neki.”

 „Időnként hol az egyik, hol a másik városrészben megtámadott egy-egy embert, egy-kettő bele is halt, de mivel csak így gyéren fordultak elő esetek, elaltatta a gyanút, hogy tulajdonképpen miről is van szó, és egyre jobban beleringatta a lakosságot abba az ostoba és végzetes elbizakodottságba, hogy nincs is pestis, s nem is volt egy pillanatig sem. Még orvosok is voltak sokan, akik visszhangozták a nép szavát (vajon ez most is az Isten szava volt?)…”

 „… aztán valamennyi városrészben egyszerre megszaporodott a megbetegedések és a halálesetek száma…”

„A köz konoksága, amellyel tagadta a pestist, lassanként természetesen csökkent és megszűnt, fokról fokra, minél jobban terjedt a betegség…”

 „De mind a kicsiny, mind a nagy dolgokban jórészt el lehet kerülni ezt a nagyon hosszú és nagyon tekervényes utat, ha ezt a rég bevált módszert alkalmaznánk, hogy előbb figyeljünk, gondolkodjunk, és csak azután beszéljünk. De beszélni, pusztán ez, egymagában, annyival könnyebb mind a többinél együttvéve, hogy még mi is – már úgy értem, hogy mi, emberek, általában – kissé sajnálatra méltók vagyunk miatta.”

Az idei ősz megmutatja és nyilvánvalóvá teszi, hogy a tudásvágy és a szabadságvágy kéz a kézben jár. Az élet legerősebb inspirálója a szabadságvágy, és ami leginkább segít nekünk az egyensúly megtartásában, az a tudás.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói váratlanul léptek olyat, amire senki nem volt felkészülve. Csodálatos ötletességgel és tetterővel védelmezik tudás- és szabadságvágyukat. A felnőtt magyar társadalom beiratkozhatna hozzájuk egy kurzusra. Bagossy László, színházi rendező és egyetemi tanár beszélt az SZFE hallgatóiról, az „egyetemfoglalókról”, egy interjúban:

„Elsősorban egymással vitatkoznak: fórumoznak. Elképesztően fegyelmezett életet élnek odabent, a vírusveszély és az őrség szempontjából is komoly szabályokat vezettek be. (…) Folyamatosan forgatnak, rögzítenek mindent, és nagyon bízom benne, hogy ez az anyag egyszer majd a nyilvánosság elé kerül. Legszívesebben élőben adnám a magyar parlamenti közvetítések helyett. Abból, ami odabent zajlik, mindenki tanulhatna vitakultúrát, méltányosságot, jóhiszeműséget, demokratikus elkötelezettséget. Néha csak ülök, és órákig nézem őket, ahogy időt nem kímélve igyekeznek mérlegelni a lehetőségeiket. Moderátorok segítségével, a bekiabálás tilalma mellett, vicces kézjelekkel fejezik ki érzéseiket - az egész hihetetlenül felemelő és példamutató.”

Most Európa legtiszteletreméltóbb népe a belarusz. Bátrak és eltökéltek, pedig a személyes szabadságukat, egzisztenciájukat, netán az életüket kockáztatják a társadalmi szabadság érdekében. Ki tudja, mi lesz a sorsuk? Vajon cserbenhagyja őket a világ, vagy segít nekik, hogy megváltsák önmagukat?

Az őszi patchwork-citátumok között Szvetlana Alekszijevics, Nobel-díjas belarusz írónő nyílt leveléből idézek.

„Először az országot rabolták el, azután a legjobbakat közülünk. De százak lépnek majd azok helyére, akiket kiszakítottak sorainkból. Nem a Koordinációs Tanács lázadt fel. Az ország. Mi nem akarunk puccsot. Mi csak azt akarjuk, hogy ne verjék szét az országunkat. Társadalmi párbeszédet akarunk. Lukasenko azt mondja, ő nem áll szóba az utca népével, de az utca azokat a százezreket jelenti, akik minden vasárnap és munkanap kivonulnak. Ez az utca. Ez a nép.

Azért mennek az utcára, mert hiszik, hogy győzhetnek.”

Az Igazgyöngy Alapítvány tanulójának alkotása

Legvégül L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Alapítvány vezetőjének egyik tavalyi nyilatkozatát öltöm az őszi patchwork-citátumokhoz. Ezek a szavak segítették 2020 őszén ezt a mélyszegénységben élő gyerekekért küzdő civil szervezetet a túléléshez. Ne feledjük, milyen sok civil szervezetnek van még szüksége erre a segítségre.

„Az emberi jóságban hiszek, nem várok a csodára. (…) Meg kell keresni azokat a pontokat, ahol ez a jóság megszólítható, és összekötni a szálakat.”

Így lépünk be 2020 őszébe. Lesz, ami lesz.

Fontosságok és haszontalanságok

Írta: Inkabringa

Sosem voltam még karanténban. Így, együtt az egész világgal meg végképp nem.

Néha úgy képzelem, hogy egy sci-fiben élünk, ahol hologramokká válunk mi mind, emberek. Körülnézek és alig látok embert. Hiányoznak. Eddig is tudtam, ami most végső bizonyosságom: én nem vagyok egy mizantróp.

A karantén nálam rendhagyóan alakult. Rengeteg munkám volt eddig, nagyjából duplája annak, amit máskor ennyi idő alatt kapok. Mintha nem lenne holnap. Persze ebben az országban a humán- és társadalomtudományok számára egyszer talán tényleg nem lesz. A hatalom nem szereti őket.

Van egy másik rendhagyó karanténélményem. De ezt nehéz elmondani. Majd a végén megpróbálom.

Kép: Tommy Ingberg

Fontosságok és haszontalanságok. Most van időm végigvenni őket az életemben.

Az Inkabringa nevet akkor találtam ki, amikor elkezdtem felnőtt életemet. Mondjuk úgy, hogy ez az indián nevem. Az amerikai őslakosok gyerekkorom óta érdekeltek. Ők az elnyomott, de mégis élni akaró emberek szinonimái számomra. Tele van velük a világ, és mégsem kapnak elég figyelmet. A név másik fele nem kérdés: a bringa az életem része, örömforrás. A szabadság mámora.

Kulturális antropológus vagyok. Ebben az országban, ahol az emberek túlnyomó többségének fogalma sincs róla, az micsoda. A hatalom nem szereti ezt a tudományt sem. Itt egy antropológus is megérezheti, milyen indiánnak lenni. 

Kép: Tommy Ingberg

A kulturális antropológia olyan volt számomra, mint egy hazaérés. Egy rádöbbenés, hogy én mindig ezt kerestem. Mint a szerelem: hogy is élhettem eddig nélküle? Ez az én közegem. Az életterem. Hazataláltam. Így váltam teljessé.

Haszontalanság lenne az, ami az egymással szót nem értő csoportok között hidat teremt? Ez nem egy foglalkozás, ez egy életszemlélet. Egyébként olyan sokrétű tudást ad, hogy munka is szerezhető vele. Szabad, elfogadó és befogadó, amire minden társadalomnak szüksége van. A magyarnak is. Annak főként, mert nem tapasztalhatta meg sohasem ezt a szellemi tágasságot.

Van még valami, amit nem tapasztalhatott meg a magyar társadalom: az aktivitás. Rátaláltam a civilekre, és megint csak haszontalanságba keveredtem. Mert itt annak van súlya, akinek hatalma van. Ez egy rajongó és gyűlölködő ország. Én már csak a hétköznapi, tetterős, értelmes és együttműködő civilekre figyelek itt. Ők lehetnének a társadalom nagy innovátorai. A civil szféra a Gadamer által megfogalmazott hatalommentes kommunikáció terepe. Mondanom sem kell, a hatalom őket sem szíveli. Sőt, mi több. A létüket fenyegeti. 

Kép: Tommy Ingberg

Még egy szép haszontalanság az életemben: a blog. Nagyon szeretjük. Mi értelme van? Semmi. Nem ez a pénzkereseti forrásunk. Minden ilyen jellegű tevékenységet kerülünk ezzel kapcsolatban: nem kellenek hirdetők, meg előfizetők, meg semmi, ami minket, vagy az olvasóinkat korlátozni és befolyásolni akarná. Ez a blog a szellemi szabadságunk terepe. Írjuk, ami eszünkbe jut. Szertelenül, nem tematizálva, szabadon. Ebben az országban ez olyan, mint a sivatag közepén egy pohár tiszta víz.

Végezetül arról írok, amit én tartottam haszontalannak: a Facebook. Magánszemélyként nem is vagyok ott jelen. A blognak van Facebook-oldala, én ehhez sem ragaszkodtam, végül maradt, egy ideje már nem osztom meg ott a bejegyzéseimet. Ezt sem. Nem is fizetünk a Facebooknak. Nem hirdetünk. Aki jön, az jön, aki megy, az megy. Nem görcsölünk ilyesmin. Legyen egy ilyen oldal is.  

A Facebookot kártékonynak tartom a manipulációk, az adatokkal való kufárkodás miatt. Ugyanakkor azt is tudom, és elismerem, hogy sokan a Facebook által tudnak másokon segíteni. Janus-arcú hatalom. Azt is tudom, hogy a civilek mennyire megszűrik, mit mondanak el a Facebookon, hogy az előítéletek és gyűlölködések ne öntsék el őket. Magam is kísérletezem ezzel a blog Facebook-oldalán. Időnként elrikkantom a ’rasszizmus’ vagy ’diktatúra’ szavakat, és garantáltan elszalad néhány ember. A véleménynyilvánítás, az őszinte, nem sajátja a magyar társadalomnak, ahogy az eltérő vélemények iránti nyitottság sem. Vélemény a hatalomról? Ó, a válasz mindig ugyanaz: én nem foglalkozom politikával. Így aztán hagyjuk, hogy a politika foglalkozzon velünk. Ahogy Petri György írta: „Ne szólj szám, nem fáj fejem. De akkor meg minek a fej, a száj?”

Kép: Tommy Ingberg

A Facebookot a huncutkodás és rakoncátlankodás terepének tartottam, némi információátadással fűszerezve. Felszínesség, semmi több.

A karantén alatt a Facebook egészen mást adott nekem. Valami mélyet és erőset. Megrendítően szépet. Olyat, ami boldogító és katartikus. Miközben természetes, és angyali biztonságot adó. Játékosság és komolyság: pajkos és gyönyörű. Olyan ez, amit fentebb az antropológiáról írtam. Néha megriadok azért: most mit mondtam? Mi a baj? Félreértések erdején át vezet az út a megértésig.

Aztán eljött az a pillanat, hogy ha hús-vér ember lehetnék, én már a karjaiba hulltam volna ennek a közegnek. Ehelyett meg kellett állni lábujjhegyen, mert a hologramok csak ilyet tudnak.

Most is dacos vadóca vagyok a Facebooknak, de elém hozott valamit, ami megrendítő, és mégis végtelenül természetes rácsodálkozás és találkozás. Nem tudom, mi a következő tánclépés: széttart vagy összetart. Csak állok lábujjhegyen. Egyáltalán nem félek. Bizalommal vagyok. Nem tudom, mi jön, de mindegy is, már elsodort. 

Még hogy unalmas karantén… Ez a mindenség.

Kép: Tommy Ingberg

Életkedv ideje

Írta: Inkabringa

Tudom, most sokan boronganak, szomorkodnak az ország állapotát nézve. Én sem vagyok elragadtatva a helyzettől. De gyászba borulni nem szabad. Most van csak igazán szükség a tetterős életkedvre. Életkedvet a civil szervezetektől tanulhatunk. Bár számtalan fejbecsapást meg hátba döfést kaptak az elmúlt években, mégis zseniális kreativitással teszik a dolgukat. Szélesre tárják az ajtót a társadalmi csoportok között. Mintát adnak arra, miként kell koherens társadalmat építeni.

Országot, birodalmat, szent hazát lehet építeni fentről irányítva. Társadalmat nem. Ahhoz mindenkire szükség van, mindenki tapasztalatára és hangjára, és leginkább az egymással szóba állásra. Ha nincs kapcsolat – nincs társadalom. Csak a feszengés.

Érdemes lenne ezt a civilek által behozott új szemléletet kipróbálni széles e hazában. Nincs ugyan mély hagyománya, de a csírái már megjelentek. Csak a régi berögződésektől kell megszabadulni. Akkor majd létrejön egy kommunikatív és szolidáris társadalom, ahol nincs terepe a hatalmi manipulációnak. Ha az egyik csoportot támadás éri, más csoportok mellé állnak.

Most másnak van az ideje, nem a szomorkodó befelé fordulásnak. Felfokozott hangulat, majd szomorú lehangoltság: ezek váltogatják egymást a lelkekben. Helyette az a permanens életkedvvel való együtt munkálkodás kell, amit a civilek csinálnak. Mert a társadalom csoportjainak egymásra van a legnagyobb szükségük.