Írta: Inkabringa
Mikuláskor ne a gondokról szóljon ez a bejegyzés. Inkább adni szeretnénk valamit, ami örömet hoz a nagy magyar rögvalóba.
André Minvielle, a világbarátságosság trubadúrja. Legyen ő a Mikulás ajándéka idén.
 |
| André Minvielle |
Egzakt meghatározása szerint francia jazzénekes. Nem az agyonhypolt sztárok közé tartozik, és nem is akar oda tartozni. Neki más dolga van ezen a planétán. Üdítően nonkomformista. A mi blogunkban a helye.
A blog indulásakor afféle himnuszunknak választottuk a La Vie D’Ici Bas című dalát: csak lazán, váltakozó ritmusban. Többször becsempésztük már az ő zenéit a blogba, de eddig még nem írtam róla. Mindig azt gondoltam, hogy majd akkor jön el az ideje, ha már a lelkierő utolsó tartalékaira is szükség van e drága hon kibírásához. Most nagy szükség van a lelkierőre ebben az elkegyetlenedett országban, hogy a hatalmi manipuláció és a mindent elöntő cinizmus ellenére képesek legyünk tiszta eszűnek és szívűnek maradni.
Minvielle jazzénekes, tehát a világot is jazz-szerűen látja és láttatja. A jazz az improvizáció műfaja, az improvizáció is egyféle játék, és játék nélkül nem teljes az élet. És mivel ebből az országból talán az önfeledt egymással keveredés öröme, a játékosság hiányzik leginkább (játszmázásból meg sajnos túl sok van), épp ideje megidézni egy játékos humanistát a cinizmus országában.
Annyit beszélünk manapság Európáról, de olyan szánalmasan alantas szinten, hogy érdemes néha átgondolni, milyen csodálatos sokszínűség őrzője és teremtője ez a kontinens. Európában élünk, akkor akarjunk is ott élni. Élni pedig leginkább a kultúra által lehet. Ne váljon magából mindent kivető kietlen sivataggá ez az ország. Egy pulzáló, izgalmasan kavalkád kultúrájú kontinens lakói vagyunk. Miért nem vagyunk kíváncsibbak? A nyitottság tényleg olyan csúnya szó?
Ahogy minden jazzista, úgy Minvielle is feldolgoz világslágert és jazz klasszikust, sőt a saját dalait is újból és újból átgyúrja. Ez hihetetlen izgalmas játék. Én is hol ilyen, hol olyan feldolgozásaiból válogatok majd a bejegyzésben. Mindenkinek azt ajánlom, hogy hallgassa Minvielle lemezeit és felvételeit, kivétel nélkül mindet. Átlengi a játékosság, a kreatív kísérletezés, a nyíltszívű humanizmus, a világbarátságosság.
Minvielle órásmesterből vált jazzénekessé. Saját bevallása szerint imádta az órákat, de egy idő után a mechanikus mozdulatok kevésnek bizonyultak. Azóta felváltva alkalmazkodik és új utakat keres, egyszóval improvizál. A L’horloger valamiféle ars poetica is.
A jazz úgy általában, és maga Minvielle is, a szabad asszociációk végtelen játékát nyújtja. Például, ha valaki, akinek fogalma sincs róla, megkérdezné tőlem, milyen érzés bringázni, annak azt ajánlanám, hallgassa meg a Zeta chansong-ot. Nekem ez a dal, akárhányszor hallom, egy az egyben a bringázás élményét idézi. Egész másról szól egyébként, a világbarátságosságról, ráadásul még andoki őslakos népcsoportokat is megénekel, mint az aymara és a kecsua. Ez az én nótám, Inkabringa nótája.
A világbarátságosságot La valse à hume című valcerben is megénekli. Van egy másik valcere, ami megint csak sajátos asszociációkat hoz fel bennem. A szüleim gyönyörűen keringőztek. Úgy élték le a életük egy részét, hogy a partvonalra szorítva álltak, mert nem voltak kedvesek az adott rendszernek. Minvielle De Dame Et D’Homme dala nekem mindig az ő történelembe vetett keringőjüket idézi. És későn született gyerekként mostanra rájöttem, hogy mi is, és a barátaink is egyre inkább valami hasonlót élünk meg. Ebben az országban soha semmi nem változik.
Minvielle zenéjének két alapköve a francia kultúra, és a mostanra univerzálissá vált jazz. Teljes odaadással őrzi, dolgozza fel a francia nyelv és zenei, „zöreji” és vizuális értékeit, de soha nem belterjes, xenofób felsőbbrendűséggel, hanem világra nyitott érdeklődéssel.
Állandó szerző- és zenésztársai Marc Perrone, Bertrand Lubat vagy Lionel Suarez, és számtalan más zenésszel játszott már együtt. De ő olyan zenész, aki egyedül is képes teljes koncertélményt adni.
A francia sanzon az európai kultúra része. Charles Aznavour kilencven évesen is bámulatosan tudta énekelni a sanzont, Yves Montand hangja pedig halála után harminc évvel is igéző. A sanzon ugyanúgy az európai kultúra kincse, mint a fado vagy a rembetiko. Minvielle csodásan bánik ezzel a zenei örökséggel. Például a L’Esquinade könnyed francia sanzonettként kezdődik, majd szépen átvált amerikai jazzbe. A Juliette et Lucie ízig-vérig sanzon, a megénekelt két női név azokat rejti, akik minden férfi szívében a fő helyen vannak: a lányait. Juliette Minvielle szintén az énekesi pályát választotta, évek óta közreműködik apja albumain. Ennek egyik szép példája a Le verbier. A dalt a francia nyelv mélyrétegei és Darwin ihlették. Darwin élete végén a gilisztákkal foglalkozott, és úgy gondolta, az élet 80%-a a föld alatt rejtőzik. Minvielle szerint ugyanez igaz a nyelvre is, nagyon sok mélyrétege van, amit a felszínt szemlélve észre sem veszünk.
A francia zene egyik etalonja és világhíressége Ravel Bolerója. Ezt is a maga sajátos világlátásával dolgozta fel Minvielle. Tovább tágítja az eredeti mű – egyébként is tág horizontú - asszociációs terét. A zenében korlátlan játék lehetséges. Aki arra kíváncsi, azt is meghallgathatja, hogyan olvassa fel Minvielle a francia kultúra másik nagy kolosszusát, Proustot.
A francia nyelv ezernyi akcentusa, rétege szenvedélyesen érdekli. A Suivez l’accent egy gyűjtemény a francia nyelvterületek, akcentusok, emberek és tájak képeiből és hangzó emlékeiből. 2003 óta gyűjti Minvielle a Les Chaudrons egyesülettel a francia nyelv világba futó ága-bogainak emlékeit vizuális és auditív formában. A párizsi akadémikus, a dél-francia kiskereskedő, vagy épp a franciául beszélő amerikai jazzlegenda, Archie Shepp mondatait őrzik (vele is zenélt már Minvielle). A Le facteur d’accent is a világban vándorló nyelvről énekel. Az ország több pontján is helyet kapott a gyűjtemény, Iskolás gyerekeknek is szerveznek foglalkozásokat szemléleti horizontjuk tágításához. Variációk egy nyelvre. A világbarátságosság jegyében. Zenei workshopokat is tart alkalmanként minden korosztálynak.
Minvielle szakított azzal a hagyománnyal, hogy a lemezstúdiót el kell szigetelni a külvilágtól. Ő szélesre tárta a stúdió ajtaját és engedte beszűrődni a külvilág hangjait. Óriási játék, kísérletezés hangokkal és zörejekkel, intellektuális zenei utazás.
Jacques Prévert 1946-ban írt Étranges étrangers című versét is megénekelte. Prévert a menekültek, az idegenek sorsa iránti közönyről és az elfordulásról írt. Egy teljes Prévert-estet is összeállított.
Minvielle a francia kultúrának nem csak a kirakatba tett hivatalos változatát ismeri, hanem a mélyben húzódó, alig észrevett rétegeit is. Az occitan nyelv trubadúrja is. Az occitan nyelv Spanyolországban, Olaszországban, Franciaországban is fellelhető. Egyike a legveszélyeztetettebb európai nyelveknek. A kihalás szélén van. Nagy magunkkal elfoglaltságunkban gondoljunk most egy kicsit az occitánokra is. Minvielle számos dalába kever occitan szöveget és minden módon igyekszik ráirányítani a figyelmet erre a nyelvre. Tehetné ezt úgy is, hogy összehúzott szemöldökkel morog mindenkire, de ő ebben is inkább a világbarátságosságot választja.
Az occitan egyik dialektusa az aranese. Az Esperanza l’aranese-nek is sok változata van, én most egyik koncertváltozatát választottam. Mivel manapság mindenki elmondja, kinek, mit, hogyan kellene csinálnia a jövő érdekében, én sem szeretnék kimaradni. Az én tanácsom az, hogy ha az emberiség úgy dönt, hogy elköltözik egy lakatlan szigetre, a felesleges luxus kacatok helyett vigyen inkább magával egy nagybőgőt.
A Minvielle által énekelt Hilhas N’Aimetz Pas Tan Los Omis egy híres occitan énekesnő, Rosina de Peira előadásában lett ismert évtizedekkel korábban. Minvielle Totem című szerzeménye szintén egy occitan dalra épül, a hagyomány és a kortárs keveredése, Bartók nyomdokain haladva. Tiszteletadások ezek.
Minvielle érdeklődése egy aprócska nyelvre és széles e világra egyaránt irányul. Az európai és azon is túli zenei kultúra közkincseiből is szívesen válogat. Valószínűleg az üvegplafon fogalmára fittyet hányó hímsovén sablonmacsóknak, és a sztrájkjogot valamiféle felforgató aljasságnak tekintőknek nem ez lesz a kedvenc daluk. De a fennmaradó megvetett söpredéknek bizonyára tetszeni fog a La Lega című régi olasz dalocska Juliette Minvielle énekével.
Egyébként a világ egyik legeredetibb szerelmes dalát is André Minvielle énekli, amit élete párja és alkotótársa, Marina Jolivet ihletett. A Madada című dalban életteli, játékos, tevékeny, alkotó személyiség a szeretett nő, és nem egy lenémítva a kirakatba tett státuszszimbólum.
2020-ban a Les Chaudras egyesülettel együtt megvásároltak egy elhagyatott istállót a hozzá tartozó területtel a Pireneusok lábánál, Nayban (ott él Minville). A hely a Palimpszeszt nevet kapta. Művészeti találkozó- és alkotóhelyként fog funkcionálni. Egy kerékpárút mellett helyezkedik el. Mégis csak van helye a bringásoknak a Minvielle-univerzumban. Itt is vetít a padlásokon maradt szuper 8-as filmekből összeállított vizuális etűdöket és speciális kézitekerőjével (hurdy-gurdy) kíséri.
Aztán nézzünk csak a kontinensünkön túl. Vegyük például Amerikát. Onnan érkezett többek között a jazz, a swing, a blues, a rap, a szamba és a csacsacsa, és menten kirázta a rizsport az eltartott kisujjú Európa frizurájából. Valljuk be, most már levegőt sem tudnánk venni nélkülük.
Az bizonyos, hogy az ősmagyarok hátrafelé nyilazva nem csacsacsáztak, de a mai magyaroknak nem kell ilyen notóriusan hagyománytisztelőnek lenni. Sőt, összevissza nyilazni sem kellene folyton. Javallott ezért most minden derék magyar embernek - az alaplépések ismerete nélkül is - felemelkedni a monitor elől, és riszálni kicsinyég a Le cha de la tchatche ritmusára. Néhanapján kipróbálhatnánk a világbarátságos lazaságot is.
A zene legkülönbözőbb műfajai is sorra kerülnek Minvielle-nél. A jazz talán legvirtuózabb válfaja a bebop, és ennek hamisítatlan példája a Madame Mimi. Az Un Accident Sans i.d. egy miniatűr kortárs opera. A Balagora a jazz és a rap eredeti társítása. Minvielle jazzénekesként sokféle formában felhasználja a rap és slam elemeit. Saját szövegeket is ír, amihez természetesen gyakran lapozgatja az occitan szótárakat.
A Keskifon a jazz és a funky ötvözése. A szöveget egyébként egy francia tudós, Claude Lorius könyve ihlette, aki az antropocén nyomait kutatja a sarkkörön olvadó jéghegyek között. Minvielle nem megy el a klímagondok mellett, mint egy magára valamit adó jól szituált felnőtt ember, aki az ilyesféle dolgokat csupán kamaszok hisztijének tartja. A zene ennek az állásfoglalásnak is széles teret enged. Lemezein és koncertjein is felhasználja a feldolgozhatatlan szemétté váló műanyag zacskókat és flakonokat.
André Minvielle, egy francia jazzénekes, aki oázis-univerzumot teremtett a nagy fogyasztói konformitás kősivatagában. Érdemes az európai kultúraa felszíne alá is benézni, mert olyan eredeti gyöngyszemeket találunk, mint André Minvielle, aki meggyőz bárkit arról, hogy az egész világ tele van rejtett kincsekkel.
Tudtommal még nem járt kis hazánkban. Egyszer talán lesz majd itt olyan világ, hogy az ő koncertjére mehetünk. De akár itt, akár a Pireneusok lábánál, vagy a világ bármely pontján, érdemes a figyelemre a világbarátságosság trubadúrja. Segít megőrizni a tiszta eszünket és szívünket az elkövetkezendőkre.
