Szittya Emil a Kassák Múzeumban

Írta: BikassyGergely

Szittya Emil furcsa alakját a kísérleti filmjeikről ismert alkotópár, Igor és Ivan Buharov idézi meg tavasztól oktőber végéig látogatható kiállításukon. Szittya Emil nevével először vagy hatvan éve, Kassák Egy ember élete című főművében találkoztam. Szittya Kassák nagy európai csavargásainak útitársa az önéletrajzi regényben. Anarchista csavargó, szélhámos, talán csaló, és talán jövendő művész. Mind a neve, mind a regénybeli figurája olyan különös és eredeti, hogy ifjan naiv módon sokáig fiktiv alaknak hittem. Pedig nem az, s bár furcsa művésznevét maga "Szittya" kreálta, valóban létezett, s útjaik elválván Kassáktól függetlenül is kibontakozott íróként, festőként, besorolhatatlanul. 

Szittya Emil 1906-ban

A húszas évektől már nem tért vissza Magyarországra, Berlinben és Párizsban élt. Soha nem lett Kassák avantgard folyóiratainak munkatársa. S ha annak idején csavargótársak is voltak, barátok soha. Kassák ellentmondásos színekkel ábrázolja, inkább taszítóan, mintsem vonzóan. A magyar kultúrának nem lett része, Magyarországon nagyon sokáig Kassák regényalakjától függetlenül nem ismerték. Később ő maga mindvégig tagadta, hogy magyar és zsidó lenne - holott mindkét tény meghatározta életét és pályáját. 

Amennyire tudom, magyarul, magyar szerzőtől róla nem jelent meg nagyobb dolgozat a kiváló művészettörténész, Rockenbauer Zoltán tavalyi tanulmánya előtt (Múlt és jövő, 2022. 3. szám). Rockenbauer hosszabb írása is a meglepetés hangjával indul: Szittya Emilt Nyugaton ismét felfedezték, elemzéseket írnak róla, kiállításon szerepelnek festményei. Nem tudom, a Buharov-fivérek kiállítását mennyire inspirálta Rockenbauer tanulmánya, azt gyanítom, hogy kevéssé: ők maguk fedezték fel maguknak a csavargó és különc anarchista művészt. Különc? A kiállítás azt bizonyítja, Szittya ennél több volt, s több, mint Kassák nyomán hitte bárki. 

A Kassák Múzeum kiállítására az "installáció" a helyesebb meghatározás. Buharovék forgattak egy áldokumemtumfilmet a két költő csavargásairól. Ez az egyik teremben nagy vászonra vetítve látható - de az előtérben is pereg egy másik (vagy ugyanannak a filmnek valamely változata.) Az előtérben egy valódi installáció kelt figyelmet. Nagy asztalon tucatnyi régi telefon: bármelyiket felvéve Szittya szövegei hallhatóak magyarul, magyar fordításban, magyar színészek és közremőködők hangján. Ez is nagyon érdekes, de magam persze inkább a filmet figyeltem. És nem csalódtam: mint a szerzőpár többi filmje, ez is nagyon tehetséges munka. 

Technikailag szándékosan rontott mozgóképen a két főalak, megnevezetlenül is Kassák meg Szittya vándorol német, belga s francia városon és tájakon, abszurd, alig hihető és teljesen hihető epizódokon át. Az áldokumemtum valódi műalkotássá válik, provokativ és önálló-öntörvényű mozgóképpé, mely most már a Buharov-fivérek gazdag életmúvének fontos darabja. Ezek után feladatomnak érzem, hogy beszerezzem és elolvassam Szittya 82 álomleírását, melynek eredetije is elég régen jelent meg franciául, magyarul meg soha, csak itt az installáció telefonjain hallható. Soha még ilyen érdekes telefonüzeneteket... 

Kapcsolódó korábbi bejegyzések:

"Kasi" (Kassák Lajos 130 éve)

A gyönyörű Adria asszony életei

Írta: BikassyGergely


Akiről most írok néhány sort: Massimo Bontempelli. Nincs ilyen című regénye, de csupa hasonló című regénye van. Talán nem haragudna a kis játékért.

Massimo Bontempelli

Elég ismeretlen magyarul, holott a múlt század negyvenes éveiben sok könyve megjelent, igényes kiadók (Franklin), és igényes fordítók (Révay József, Kolozsvári Grandpierre Emil, Déry Tibor) gondozásában. Utoljára, ha jól emlékszem, a nyolcvanas években Kaland a panzióban címmel egy kisregény- és elbeszélésgyűjteménye a Kozmosz Kiadónál. Elegyes munkák, elegyes gyűjtemény. Benne mindenesetre egyik főműve, a Két anyának egy fia. Ekkorra már rég nem ismerte a legtöbb olvasó itthon, és ez a kiadás sem tette újból ismertté. Azt gyanítom most már a "nagy ismeretlenek" listáján fog fényeskedni, - az sem mindig szégyellnivaló.

Bontempelli a huszadik század "modernista" irodalmának (akkor így nevezték) egyik legfontosabb olasz prózaírója. Volt több divatos írójuk-költőjük az 1900-as évek elején, említsük az akkor leghíresebbet, D'Annunziót, aki egyszerre volt főúr és forradalmár, széplélek és hazaffy, korszakos költőfejedelem, és irodalom-változásra kártékony szellem. (Utóbbi véleményt később a neorealista filmrendezők vallották, a pátoszt, a szépelgést, és a mű-romantikát utasítva el.) A legnagyobb hatású olasz művészeti mozgalom mai szemmel is a futurizmus: a képzőművészetben nagy és új fejezet, a költészetben talán kevesebb maradandó értékkel.

Kassák Lajos

A futurizmus és az egész modernizmus egyik meghatározó alakja Marinetti volt. Kassák Lajos már 1916-18-ban kapcsolatba lépett vele, MA című folyóiratában több írását közölte. Marinetti és a legtöbb olasz futurista hamar a nacionalizmus, a háborús eszme, majd Mussolini bódulatába zuhant, ezeket a nézeteket viszont Kassák elejétől fogva élesen ellenezte. Valóság, vagy irodalmi legenda, hogy amikor a húszas években Kassák és Marinetti Bécsben személyesen találkoztak, majdnem verekedésbe torkollt ez a találkozás...

Most egy évekkel ezelőtti Litera-cikkre bukkantam, ITT olvasható. Az akkori budapesti könyvfesztivál fő vendége Olaszország volt, és ezt üdvözlendő Szkárosi Endre közölte a gondolat- és adatgazdag tanulmányt. Főleg a legmaibb, élő olasz írókra hívja fel a figyelmet, ezért a modern elődöket épp csak áttekinti. Még a legnagyobb, Luigi Pirandello sem kap hosszú bekezdéseket (talán nem baj, hiszen szerencsére hosszú ideje a legismertebb olasz szerző nálunk is).

Massimo Bontempelli és Luigi Pirandello

Massimo Bontempelli jelentőségét sem nagyon méltatja Szkárosi, pedig - mint a legelején mondtam - ő méltatlanul szorult ki nálunk az olasz irodalom kedveltjei közül. Mennyire "modernista", mennyire "avantgarde"? Utóbbi semmiképpen. A hagyományos realizmushoz sincs semmi köze, hacsak nem annak lírai-lebegő-játékos változatához. Érdekes, hogy bár egyértelműen művészi rokonának (utódjának?) tekinthető a nálunk nagyon népszerű és olvasott Italo Calvino (Pirandello óta az első számú olasz író az egész világon, helyét még Umberto Eco sem veszélyezteti) - ez a rokonság mégsem köztudott, legfeljebb csak az irodalomtörténetben, és a könyvkiadók sem "építenek hidat" a két életmű közé.

Új kiadások nélkül nehezebb, de érdemes: olvasók, építsük fel ezt hidat mi magunk. Massimo Bontempelli. Íme, egy részlet a "Világszép asszony, Adria" elejéről, ITT olvasható.

A képzelet, a felnőtt mese, és az irodalom sok játékos meglepetése vár majd a hídon...

Kapcsolódó bejegyzések:
Zabolátlan értelmesek
"Ha egy téli éjszakán egy utazó" - Italo Calvino
Az álom valósága - Luigi Pirandello

Ünnepkerülés

Írta: BikassyGergely


Olyan ez, mint az iskolakerülés. Mindig irigyeltem az iskolakerülőket, de én gyávább voltam náluk. Szüleim azt mondták, hogy iskolába kell menni, minden gyereknek iskolába kell mennie, és az iskola nagyon jó. Az iskolában pedig megmondták, mikor van ünnep, és miért kell ünnepelni. Erre vagy figyeltünk, és kicsit megértettük, vagy egyáltalán nem figyeltünk. Igaza volt, aki meg sem próbált figyelni, mert a legtöbb kötelező ünnep álságos és hamis volt. Vajon mindig az volt, és ma is az?

Gyanítom, hogy igen, bár eldönteni majd csak évtizedek múltán lehet.

Kamaszkorom múltán, amikor már nem igazán kötelező a legtöbb ünnep, igyekszem kerülni őket. Gyávaságom lassan múlt, újabban kicsit gyorsabban, az öregekre talán kevés kötelező feladatot rónak ki. Ilyenkor a betegség, majd a halál kötelező, erről sok ironikus vagy cinikus szólás és vicc létezik, most mellőzöm. Ünnepről van szó, és ünnepelni ritkán hívják az öregeket: kisebb töredékük harciasan maga megy, éljenzi vagy pfujolja urait, a politikusokat. (Érdekes színfolt De Sica A sorompók lezárulnak - Umberto D. című klasszikus filmjének nyitó jelenete: itt Róma közepén egy nyugdíjas tüntetést zavar szét a rendőrség).

Augusztus húsz az államhatalom, (az "államiság") legfőbb magyar ünnepe, a vallás csak társul hozzá. Gusztustalansága éppen ebből származik, az államiságból. Reggel felvonják az "állami lobogót". Utána esküt tesznek az akkor felavatott katonák (tűzoltók is?). Előtte és utána is szónokol valamely főpolitikus? Nem tudom, mert gondosan átaludni igyekszem a délelőtti órákat. Ha nem sikerül, kora hajnalban gondosan kihúzom a tévé zsinórját. Este sem kapcsolom vissza. Vagy mégis: az "állami tűzijáték" dübörgő harsogását a Mezzo tévé barokk zenéjével harsogom túl. Huszonegyedikén reggel aztán végre a szemeteseké, kukásoké a város.

Múltkori bejegyzésünkben esett szó a kultikus augusztus huszadiki filmről (Veri az ördög a feleségét), a mai államhatalmi filmpénz-elosztás nem biztos, hogy pénzt osztana ilyen erős iróniára, hja, változik az érzékenység foka. Ha már emlékezetes filmek, Fábri Zoltán Édes Annája ötlik fel, ennek egyik első jelenete a szent-jobbos körmenet ott a Krisztinavárosban: nagy lobogóival és áldást osztó főpapjával fenségesen ellenszenvesre sikerült, a rendező egyik mester-epizódja. Most történelemkönyvekben kutattam, kik rendezték a körmenetet, kik szónokoltak, kik avattak, ki vágtak nemzetiszín szalagot, ki szentelte az új kenyeret, hogy zajlott az egész kenetteljes ceremónia. Nem találtam részleteket. Pedig érdekes dátum 1919. augusztus 20, - Horthy fővezér és nyalka hadnagyai még be sem vonultak Budapestre, még minden átmeneti, a megszálló román hadseregtől a kormányig és a polgármesterig.
Csak az emberi butaság nem átmeneti és állandó, mint a "keresztény kurzus" nagy jobboldali-nacionalista ellensége, a fiatalon tehetséges Szabó Dezső, meg a minden kurzus nagy baloldali-liberális, hitetlen és cinikus ellensége, Nagy Lajos írja sok cikkében és néhány könyvében. "Görény-kurzus" - ezt a kifejezést épp a jobboldali Szabó Dezső fröcsögi a korai Horthy korra értve. Nála vadabb hangon csak a Bécsi Magyar Újság oda menekült emigráns kommunista vagy szocialista hírlapírói szólnak.

Bécsbe menekült Kassák Lajos is, és nyilván ott tartózkodott, ha csak rövid ideig a nagyon fiatal Lengyel József és Sinkó Ervin. Mindhárman írtak a később megélt élmény hitelével és izzásával a Tanácsköztársaságról. Kassák a leghamarabb: Máglyák énekelnek című furcsa, műfajtalan-szabálytalan eposza ma, száz év múltán is remekmű, és bár semmiféle dokumentum vagy adat nincs benne, de még "vélemény" sincs, csak expresszionista töredékek lobogása rímtelen versezetben, különös ritmusban: korszakot felidéző alapmű. A nagyon fiatal Sinkó Ervin nem Bécsben, hanem hosszú emigrációs bujdoklások idején különböző városokban, Párizstól Moszkváig írta meg az Optimistákat: hagyományos próza, de hagyománytalan belső fejlődésregény, a kommunista lázadás gondolatának vállalásának, és az eszméből való egyre erősebb kiábrándulásának lírai regénye. (Csak természetes, hogy a kommunista Magyarországon nagyon sokáig nem jelenhetett meg.)

Kassák Lajos (1867-1967)

A mai Hungária csökött véleményvezérei újabban Tormay Cécile hírhedt naplóregényét próbálják magasztosítani. Erős hatású napló, de történelemkönyvnek teljesen hamis. Híresztelések, pletykák, "akkor suttogták" lidérces folyama. Ami az írónővel és arisztokrata baráti körével történt, magánjellegű dokumentum marad. Nyelvezete olykor komikusan avult, undor-gondolatai általában uszító pamfletet eredményeznek. Annak valóban kiváló, a maga műfajában, bár Szabó Dezső undorban és uszításban sokkal tehetségesebb volt. Ha pedig kicsit fölülről, tágasabban, nagyobb szemhatárból akarjuk a kort látni - marad Sinkó Ervin kiváló könyve, és marad Kassák Lajos remekműve.

Augusztus húsz, tisztavatás. Azután az új tanév. Szeptembertől pár évig Tormay Cecile-t fogják tanulni iskolától undorodó diákok, azután talán szabadon, nem az iskola parancsára, Kassák Lajos eposzát. Máglyák énekelnek.

Kapcsolódó bejegyzések:

Veri az ördög a feleségét
A derék emberek ünnepe

"Kasi" (Kassák Lajos 130 éve)

Írta: Bikassygergely


A kedveskedőnek ható megszólítás egy világéletében mogorva, soha nem "könnyű", még kevésbé "kellemes" embernek szólt. Ellenfele, ellensége sok volt, elkötelezett hívei is, de utóbbiakat előbb-utóbb elmarta magától. Mindig csoportot szervezett maga köré, a csoportból hamar szekta lett, és ezt ő vette észre leghamarabb, ezért gyorsan szétzavarta a csoportját. Csoportjai, szektái, követői sokan voltak, de rövid ideig. Azt hiszem, igazán követhetetlen nagy magányosként érezte jól magát. 

Ellentmondani soha nem lehetett neki. Társadalmi forradalmárként is hihető akart lenni, de már 1919 előtt összeveszett a Szociáldemokrata Párttal, majd amikor a kommunisták jutottak hatalomra '19-ben, Kun Béla gyorsan betiltotta a lapját. Horthy elől Bécsbe menekült, ott az európai avantgarde egyik művészeti vezetője lett, még úgyis, hogy a nagyközönség nem is hallott róla. Bécsben különösen régi riválisa és emigránstársa, Balázs Béla utálta. Igaz, ő még jobban Balázs Bélát.

A bécsi MA kör

1926 őszén hazatért, itt lett igazán magányos és mindenki ellensége. Furcsa módon, hiába hirdetett és "gyakorolt" más irodalmat, mint a "polgári Nyugat", mégiscsak a Nyugatban közölt önéletrajz-regénye, az Egy ember élete ismertette meg a nagyobb közönséggel. 1945 és 48 között volt néhány elismert éve... és azután a Rákosi-kor sötétje következik. Másik furcsa félig tény (inkább hipotézis), hogy nagy elvi ellenségei, Lukács György és főként (sőt!) Révai József mentették meg a börtöntől. A Kádár-korban Aczél György gondoskodott róla pimasz és hamis fölénnyel - a költőt valahogy megtűrte, a festőt tiltotta, művészetét nem ismerte el. A hatvanas évek elején a párizsi Magyar Műhely, és az újvidéki fiatal írók becsülték meg igazán.

Akárhogy igyekszem, valami nagyon nem akart "iskolás" hangnem üt át a fenti sorokon. Gyorsan be is fejezem. Arról írok inkább, hogy a fiatal József Attila - akit ő, félrehallva, nem sokra tartott - szép verset írt Simon Jolánról, feleségéről és nagyszerű társáról. Mindketten öngyilkosok lettek. Arról is írok, hogy az óbudai Kassák-emlékmúzeum alapító igazgatója, a talán több becsülést érdemlő Csaplár Ferenc, aki nagyon alapos és igaz tanulmányokat írt róla, szintén öngyilkos lett. Kassák fiatal kora óta vonzotta a tragédiákat, de ő maga kemény és mindent (majdnem mindenkit) túlélő ember volt. Megküzdött a tragédiákkal.

Kassák Lajos és Simon Jolán

Éppen két nappal az évfordulója előtt találkoztam egy utcai villanásra a kiváló, és Kassákot nagyon értő-érző irodalomtörténésszel, Standeiszky Évával. Az utóbbi húsz évben fejezetről-fejezetre építkezve írta és írja Kassák könyvét. Úgy tudja becsülni és szeretni ezt a mogorva nagy írót, hogy sok-sok hibáját és fafejűségét, politikai és művészeti tévedését minduntalan szóba hozza. Ámbár... politikai tévedése? de hisz minden politikán hamar túllépett, nem a forradalmat hirdette, hisz abból hamar és többször kiábrándult, és attól kezdve csak a művészi forradalom útjai érdekelték igazán... - "művészeti tévedése"? ördög tudja, igazából az meg nem volt Kassáknak. Abban a művészetben hitt, amit ő maga csinált fiatalkora óta. Ellentmondás? Bosszantó? Szinte megítélhetetlen? Igen... Akkor kerül közel, ha elolvassuk korai nagy verseit, az Egy ember életét, és konok öregkori költészetét. Mindig lesznek hívei és olvasói. Konok igazságtalanságaival, "fafejűségével" is mindig példa marad. Talán, mert minden hívét és csodálóját elzavarta. Titkon, vagy nem is titkon megvetette a híveit. Csak önmaga akart lenni. Én például azt hiszem, örülhetek, hogy nem találkoztam vele - de a műveivel igen.

Tihanyi Lajos: Kassák Lajos

Kapcsolódó írás: Róma, Ponte Sisto

Kassák mondata

Írta: Inkabringa


Tizenhat éves koromban olvastam először Kassákot. Alig vártam, hogy a gimnáziumi tananyagban eljussunk hozzá, bár nagy reményeim nem voltak, az irodalomórák többnyire csendes pőcsikélésbe fulladtak. Mire mélán és kimérten eljutottunk a Ló meghal, a madarak kirepülnekig én már szinte fejből tudtam a verset és elolvastam az Egy ember életét is. Ujjongva találtam rá Kassákra és általa a mindig is periférián tengődő magyar avantgárdra, a tudatos revelációt majd a felsőoktatás adta meg. 

Sokan leírták, elmondták már, hogy Európa-szerte az egyik legtöbbre becsült 20. századi művészünk ő. A blogban egyszer YGergely megírta egy olasz tudós Kassák-szeretetét. ITT elolvasható.

Kassák kétségtelenül azon kevesek közé tartozott, aki ablakot nyitott a világra. Izmusok, irányzatok, eszmék, művek és művészek, gondolatok és azok cáfolatai keveregtek a 20. század eleji Európában. Kassák belekerült ebbe a vérkeringésbe, ami nem engedte, hogy megposhadjon, hogy puhánnyá és tokossá váljon.

Itthoni helyét mindmáig keresi. Azaz dehogy keresi, hiszen talán sosem fogja megtalálni. Tudta ő is, hogy ez a sorsa. Kezdetben küzdött ellene, majd belebicsaklott, végül felülemelkedett. Egyszer mégis a helyére kerül talán. Majd idézik, szeretik – „kultusza” lesz. Hogy morogna ő ezért…

Kassák talán mindig is kívülálló marad itthon. Egyébként is az egész univerzumot ostromolta. Konok, szívós, makacs, elszánt, önfejű és ugyanakkor kíváncsi, felfedező hajlamú, minden újra fogékony volt.

Kassák szobra szülővárosában, Érsekújváron

Örök kívülálló marad. Ezért is vonz annyira. Rajta kívül van még egy szeretett kívülállóm: Mándy Iván. Egészen más személyiség, életút, alkotói pálya, de mégis valami alig kifejezhető hasonlóság van közöttük. Talán csak a kívülállásukban mérhető ez. A mi örökké vezér után epedő és - ebből fakadóan - könnyen gyűlölködővé váló országunkban az ilyen kívülállók jelentik a bóját, hogy ne tévedjünk el saját eszelősségünk tengerén. 

Sajnálom, hogy Kassák szikár alakját én már nem láthattam Óbuda utcáin sétálni. Emlékét őrzi az óbudai Fő téren levő Kassák Múzeum, a piciny magyar avantgárd enyhet adó helye.

Vajon mit szólna Kassák a mai Magyarországhoz? Azt hiszem, kapnánk tőle rendesen. Pedig volt elég dolga a saját korával is. Az alant következőket senki se értelmezze trágárkodó politizálásként. Nem annak szánjuk, inkább fintoros kedvünk pikírt lenyomatának.

Amikor nyomor-nyomor hátán nő ki a földből, a fejekben cenzor ül, és az autokráciát is egyre szimpatikusabbnak mutatják, nem állom meg, hogy ne idézzem Kassák mondatát, amit Gergely tegnap olvasott fel Bartos Tibor 2002-ben megjelent Magyarszótár című könyvéből. Olyan keserű irónia és ellenállhatatlan humor van benne, hogy Kassák jellegzetes palócos nyelvjárásával akár most is mondhatta volna az Amfiteátrumnál sétálva.

Íme az idézet:

„kibászták velünk mágyárokkál, de mindegy, urám, én elmennék mágávál biciklizni!”

Úgyhogy mi megyünk Gergellyel bringázni. 

És ne feledjük:

„Papagallum ó fumigó papagallum”!

Róma, Ponte Sisto

Írta: YGergely


Élt Rómában egy idős, szeretetre méltó professore, aki órákig beszélgetett velem, nagyrészt franciául, a lakásában. Akkor nemrég halt meg a felesége, ő pedig épp betegségből gyógyult fel. Kicsit unatkozhatott egyedül maradva a szép nagy lakásban. Nevét ismertem csak addig: sok cikket írt, és könyvet Felliniről, Rosselliniről. Utóbbival az ötvenes években közösen vezette a híres Centro Sperimentalét (fordítsuk csúf egyszerűsítéssel Filmfőiskolának?).

            Olasz professzorok közül, ha nem szakterületük, ma már csak a hetven éven felüliek beszélnek franciául. Mario Verdone professzor 2003 júniusában nyolcvanhat éves volt, és mivel legtöbb franciául tudó ismerőse már nem élt, látható örömmel tért át erre a nyelvre.

          Nagy nyár volt, az ablakok a Teverére és a Tevere platánsorára nyíltak, majdnem szemben a Ponte Sistóval. 

Mosolygós, megnyerő, kedves idős embert kell elképzelnünk. Egy mosolygósan öreg Fellinit, egész kis, enyhe Alberto Sordi beütéssel. Sordi gyáva, siránkozó, gyakran gonosz embereket játszott, a pitiáner csaló volt legjobb szerepköre. 

Az idős Verdone sugárzóan jóindulatú benyomást keltett, biztosra veszem, hogy ilyen is volt. (Mondhatnám úgy is: „Verdone senior”, mert két filmes fia is van, egyikük ma Itália legnépszerűbb igényes vígjátékrendezője- és színésze, Carlo Verdone. De itt most csak róla, az apáról legyen szó.) Amikor észrevette, hogy nincs magnóm, nem jegyezgetek és egyáltalán nem interjút akarok készíteni, sőt, nem annyira a mai, hanem a tegnapi olasz film érdekel, még mosolygósabb lett. Először derűsen kidühöngte magát az akkor épp ügyeletes zseni ifjú siker-rendezőn, mozicsináló divat-emberkén, aztán nem is beszélt többé a maiakról, csak Felliniről és Rosselliniről meg Vittorio de Sicáról.  (Lányának férje De Sica egyik fia, népszerű, de nagyon közepes színész, a nagy Sica tehetsége nélkül, nekem küllemre is zsigerien ellenszenves nevető- és nevettetőgép.)

            Mario Verdone most dossziékat vett elő, az egyikből kéziratokat, leveleket. De nem találta, amit keresett. Hol van, hol van, mormolta. Leejtett valamit, enyhének ható szavakkal szitkozódott, „porca miseria”, vagy „accidenti!” De nem tudott sokáig dühös lenni. „Lajos Kassák” - mondta most váratlanul. Ez a név ott akkor kicsit meglepett. Még, ha Balázs Béla nevét mondta volna: „Béla Balázs”. Sok kép volt a szoba falán, és most derült ki, hogy az egyik közülük Kassák műve. Mutatta, bámultam. Nonfiguratív persze. Foto-kollázs, lehet, hogy bele is rajzolt. Szignálva volt, sőt a festő címet is festett rá: „Hommage à Fellini”... Ha nem álmodtam az egészet, és nem álmodtam, láttam. Verdone személyesen ismerte nemcsak Balázs Bélát, de Kassákot is, és 1966 őszére, '67 tavaszára egy római Kassák-kiállítást tervezett, ami nem Kassák betegsége miatt esett kútba. Búcsúzáskor a magyar futurizmusról írt cikkét is nekem adta, az Il Veltro (Agár) című folyóirat különszámát. „Csodaöreg” - gondoltam meghatottan a Ponte Sistón.

            Hazatérve elmentem az óbudai Kassák Múzeumba. Az igazgató rég nem látta Mario Verdonét, örült, hogy hírt hall róla. Átadtam az Agárt, ő pedig meghívott a múzeum következő kiállítás-megnyitójára. Később részt vettem a „Kassák Lajos és a film” című konferencián, ahol visszaidéztem az Angyalok földje című hatvanas évek eleji filmet és fogadtatását. Legalábbis szeretném most, ha így történt volna. Mert nem így történt, nem volt semmiféle "Kassák Lajos és a film" témájú konferencia. Viszont 1962-ben valóban volt egy elég viharos elő-premier az Egyetemi Színpadon.  

           „A virágnak agyara van”, és főleg az volt a virágnak 1962 őszén. Kassák eljött az Egyetemi Színpad-i vitára, én akkor láttam először, és talán utoljára.  Úgy éreztem, vitatkoznom kell, meg is tettem, bután és hepciáskodva. Mi, elsőévesek mindenesetre azért mentünk oda, hogy szidjuk a filmet, szidjuk a rendezőt, nekünk mindegy volt, bármelyik magyar filmet szidtunk volna. Pedig sok minden tetszett benne, főleg a Makláry Zoltán játszotta verklis, rekedt énekével. A regényt egyikünk sem olvasta, erről értesülve Kassák jól leszidott minket. A vita végén ugyanezt tette, komor volt, szigorú és könyörtelen. Ha nem tévedek, teljesen igaza volt.

            ... Mostanában néha elképzelem, hogy annakidején Verdone professzornak mégis sikerült megrendeznie a tervezett római Kassák-kiállítást, és 1966 őszén magam is ott vagyok a Piga Galériában a megnyitón. Az óbudai múzeum igazgatója és Mario Verdone mond nyitóbeszédet. Főhelyen az „Hommage à Fellini” című festmény... Kassákra gondolva bátrabban képzelődik az ember, mint amikor nem gondol rá. Élesen előugró, talán fele sem igaz, talán nagyon is igaz képzelődések. Mint ahogy az is képzelődés, hogy Összes versei és az Egy ember élete új kiadásban és nagy példányszámban jelenik meg, és hogy gyakran kiállítják a képeit.

            Mario Verdone professzor néhány éve halt meg, június végén, kilencvenkét éves korában. Nyáron, mint valamikor maga Kassák is. Nem tudom, mi lett a Fellini-kollázzsal.