Tánc a világ körül

 Írta: Inkabringa

A szilveszter és az új esztendő köszöntése a világ minden táján fontos esemény. Táncolni is szokás ilyenkor (is), mert a tánc egyike az emberre jellemző tevékenységeknek. Ahány ország, ahány kontinens, ahány kultúra és népcsoport, annyiféle tánc létezik. A táncok körbejárják a Földet, egymástól tanuljuk, véget nem érő táncparti az emberiség története.

Bárcsak így lenne.

Mivel nem vagyunk normakövető blog, mi most (is) a táncot választjuk a rajongva gyűlölködés helyett. (Pedig micsoda divatja van ennek kis hazánkban és szerte a világon!) A szilveszteri bulik előtt jól jöhet néhány új tánclépés. Minden kontinensről mutatunk egy táncot. Azért, hogy a szilveszteri mulatságok közben is észben legyen, hogy más országok/kultúrák népeivel akár táncolni is lehetne a rosszindulatú fogcsikorgatás helyett.

Az első állomás Ausztrália. Távoli kontinens, de ott is táncolnak az emberek. Úgy is mondhatnánk, hogy nemzeti táncuk egy 1973-as Tina Turner dalra szerkesztett koreográfia, ami ötven éve generációról generációra száll az ausztrál kontinensen. Tanítják az iskolában, táncolják esküvőkön, és úgy általában véve mindenféle társas összejövetelen.

Ausztráliában már az 1950-es években azon töprengtek, miként lehetne olyan táncot találni az iskolai oktatásban, amire még a két ballábasok is alkalmasak, és laza, felszabadult mozgásra nevel. Aztán az 1970-es években Új-Dél-Wales államban bevezették egy egyszerű sortánc tanítását. Tina Turner Nutbush City Limits című dalára kreált tánclépések máig ható sikertörténetté tették a tánctanítást az ausztráloknál, immár ötven éve. ITT egy példa.

Ez a tánc nemzeti összetartó erővé és generációk közötti kapoccsá vált. Mindenki ismeri és mindenki táncolja. Az már más kérdés, hogy az én szívem annak örülne igazán, ha az aboriginalok (őslakosok) is ilyen magától értetődő részei lennének az ausztrál társadalomnak. Idén elutasították az ausztrálok az aboriginalok jogegyenlőségét. Az igazán szép az lenne, ha néhány évtized múlva minden ausztrál iskolában tanítanák, és a generációk együtt ropnák például EZT az aboriginal táncot.

Lépjünk tovább Afrikába. Afrika pompázatos tárháza az emberiség zenei és táncos gyökereinek. Afrika adja a Föld ritmusát. Remélem, nincs olyan ember e kerek világon, aki ne tudná, hogy a ma divatos tánctrendeknek is Afrika a bölcsője.

Az idei normaszegő szilveszteri mulatságunkra egy Ugandából származó táncot hoztam. Főként azért, mert a tamenaibuga nevű tánc a barátság és az egymást támogató szövetség tánca. A tánc eredete egy ősi mese két ember igaz barátságáról. Nem győzöm mondani, mennyit tanulhatna az emberiség egymástól, ha a pökhendi kivagyiskodás helyett a barátságos egymással keveredést választaná. Erre lenne jó a tánc. Az agyongyötört Afrika, ahogy a világ más részei is (például a szomszédos Ukrajna), háborútól és agressziótól sújtott.  Pedig Afrika csodás táncmintát adhatna nekünk az egymás iránti jóindulatú barátsághoz. Jelen állapot szerint a világ egyik legfontosabb táncának tartom a tamenaibugát.  Példa ITT.

Lendüljünk át Amerikába, annak is a déli részére. Aki a tamenibuga lépéseiben a szamba riszálását vélte felfedezni, nem téved nagyot. A tánc már csak ilyen javíthatatlanul határsértő. A brazilok nemzeti tánca a szamba, ami az afrikai, amerikai és európai kultúra keveredésének egyik gyöngyszeme. Úgyhogy aki a tamenaibuga révén megtanult riszálni, annak semmiség a szambát elsajátítani és nagyon fog tetszeni neki a Samba de roda. Ez a brazil fieszta 2008 óta az UNESCO kulturális örökség listáján is szerepel.

A Samba de roda Bahia államban alakult ki és gyökerei a 17. századig nyúlnak vissza. Az afrikai rabszolgák ritmusai és tánclépései keveredtek a portugál gyarmatosítók költészetével és hangszereivel. Aztán az embertömegek vándorlása során Rio de Janeiróban kialakult a ma is ismert szamba, ami a legfontosabb kötőeleme a brazil társadalomnak. (Bővebben a szambáról ITT.)

A Samba de roda vallási és világi összejöveteleknek is kísérőeseménye Brazíliában. A résztvevők körben állnak, énekelnek, és ringó táncmozgással kísérik a dallamot. Mindenki részt vehet a táncban, a kezdők és a mesterek is. A kör közepén táncolók igyekeznek bemutatni tudásuk legjavát. (ITT egy példa.) Jellegzetes mozdulatuk az umbigada, amikor hasukat összeérintve átadják egymásnak a táncteret. Ez is afrikai örökség. A szamba az egyik legjobb példa arra, hogy a zene és a tánc képes kultúrákat egyenrangúvá tenni egymással.

Nem hagyom említés nélkül a brazil őslakosokat sem. Az ITT látható táncuk a legszebb szimbóluma az amazonasi őslakosok esőerdőket és egymást védelmező példaadó küzdelmére.

Következő állomásunk Ázsia. Azon belül a hatalmas és végtelen gazdag kultúrájú India. Bollywood egy külön világ. Fel sem tudjuk mérni, itt, a mi kis provinciális nagyravágyásunkban, micsoda birodalom ez. A bollywoodi filmek elengedhetetlen tartozékai a zenés-táncos jelenetek, aminek lépéseit megtanulják a nézők milliói és baráti-családi összejöveteleken együtt táncolják.

A bollywoodi tánc egyrészt a modern showtáncok egyik formája. Ami különlegessé teszi, hogy bármilyen blockbuster indíttatású is legyen, az indiai tánctradíciók adják az alapját.  Csoportban táncolják, összehangolt, egységes mozgássorokból épül fel. A kéz, láb és test mozgása is kifejez valamit, ahogy ez az indiai táncokra általában jellemző. Meghatározó alapja többek között a Bharatnatyam, ami egy dél-indiai templomi tánc, és a Khatak, ami egy észak-indiai szerelmi tánc. Mindamellett a Broadway, az arab hastánc, a latin táncok és a legújabb táncdivatok is hatással vannak rá. Bollywood egy világolvasztó tégelye a táncnak, miközben őrzi az indiai tánckultúra semmivel sem összetéveszthető jegyeit. Shah Ruhk Khan, Bollywood legnagyobb sztárja (Bővebben róla ITT) laza eleganciával táncolja ezt a stílust. (Íme a példa.) Egy dolgot el kell ismerni: Bollywood tud táncolni és ismeri a tánc erejét.

Világkörüli táncpartink végén visszataláltunk a mi jó öreg kontinensünkre, Európába. Az a tánc, amit ajánlunk az idei szilveszteri mulatságokba, talán a legismertebb európai tánc, a szirtaki. Saját tapasztalatból mondom, hatalmas élmény összekapaszkodva másokkal együtt táncolni. Méltóság és szenvedély is van benne. A görögök leghíresebb „néptánca”, ami valójában egy kreálmány, az 1964-ben bemutatott Zorba, a görög című filmhez Mikisz Theodorákisz zenéjére Giorgos Provias koreografált tánclépéseket. Némiképp változott az eredeti koreográfia a főszereplő, Anthony Quinn lábsérülése miatt, de ez a filmen meg sem látszik. A színészek elképesztő dolgokra képesek a kamera előtt vagy a színpadon. Aztán Jean Vassilis egy komplett koreográfiát készített Theodorákisz zenéjére, amit azóta Görögországban és az egész világon táncolnak. A szirtaki nem eredeti néptánc, de nemes kombinációja a görög tánchagyományoknak.

Egyre gyorsuló tempója miatt magával ragadó táncforma. A szirtaki nevet állítólag Anthony Quinn adta a táncnak. A szirtaki alapját egy valóban több ezer éves görög tánc, a hasapiko, valamint a sirtos, az ugyancsak az ókorra visszavezethető tánc, és a dinamikus ritmusú, ugrásokra és forgásokra épülő pidikhtos adja.  

A szirtaki nem hagyható ki az idei szilveszteri táncmulatságunkból, hiszen hatvan éves lesz ez a tánc a hamarosan beköszöntő új esztendőben. A görögök nemzeti büszkesége, Európa tánca, és a világ kedvence. Ehhez a tánchoz mindenki hozzátett valami értéket. Így is lehetne élni, az acsargó, soviniszta indulatokkal manipuláló hataloméhes pitiánerségek helyett. A világbarátság jegyében táncolhatnánk összekapaszkodva a szirtakit a világ minden táján. Lesz elég dolgunk, hogy a következő évet barátságossá tegyük.

Ezúton köszönjük határon inneni és túli olvasóink egész éves figyelmét! 

Jövőre igyekszünk szorgosabb blogírók lenni.

BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNUNK MINDENKINEK!

A felfedezett szupersztár - SRK

 Írta: Inkabringa

Néhány hete láttam egy indiai thrillert. Fordulatos történet, szokatlanságot csak az jelentett, hogy dalbetét volt benne és az elején még táncoltak is. Ez Bollywood, gondoltam. Ennél többet nem tudtam az indiai álomgyárról. Elvégeztem egy többéves filmtörténeti és filmelméleti képzést, de Bollywood szóba sem jött. Igaz, Hollywood is alig. Ez a képzés az európai szerzői filmes látásmódot tanította nekünk. Én ebbe nőttem bele, és nagyon sokat kaptam és kapok ezektől a filmektől. Ámde van egy másik közegem, a kulturális antropológia, ami meg arra tanít, hogy ha békésebb és szerethetőbb világban akarunk élni, akkor lépjünk ki a saját ízlésünk-kultúránk ketrecéből.

Szóval az éneklő-táncoló thriller után érdekelni kezdett Bollywood, és rábukkantam egy híres bollywoodi filmsztárral készült beszélgetésre. Shah Rukh Khan (röviden SRK) filmjeit állítólag 3,5 milliárdan (!) nézik a világon. Nem számoltam utána, de nem vitatom, elhiszem.

Shah Ruhk Khan

Itt jön az én őszinte, töredelmes vallomásom: nemhogy soha életemben nem láttam egyetlen filmjét sem Bollywood királyának, de jóformán még a nevét sem hallottam eddig. Szégyen, hogy a fogyasztói kultúra ormain járunk, és ehhez képest nem ismerek egy ekkora szupersztárt. Nyilván rajtam kívül mindenki jól ismeri őt széles e hazában.

Az interneten kerestem SRK filmjeit, találtam is néhányat – hindi nyelven. A világ legnagyobb szupersztárjának filmjeiben - finoman szólva - nem bővelkedik kis hazánk. Beütöttem a Youtube keresőjébe a nevét és megdöbbentem. Olybá tűnt, hogy ott minden SRK-ról szól. Shah Rukh Khan, a rajongói szerint King Khan, egy igazi szupersztár. Persze ez még kevés ahhoz, hogy a mi kis magyar valóságunkba betörhessen. Azért biztosan itt is akadnak rajongói.

Néztem az előadásait, interjúit. Rengeteg van belőle. Milliónyi felvétel arról, hogy a világ minden pontján - Ausztráliától Németországig - lelkes rajongótömeg fogadja. Rábukkantam, hogy Budapesten is forgatott néhány éve. Ha elém áll és a nevét mondja sem tudtam volna, hogy kicsoda. Az ezredrangú celebecskékről szóló híreket nem győzöm kerülgetni, Bollywood királyáról meg alig valamit hallani kis hazánkban. Az csak egy szófordulat, hogy kicsi a világ. Nekünk, magyaroknak, befoghatatlanul nagy. Durcázunk, ha a világ másik végén nem tudják, hol van Magyarország, de égbe fúrt orral nem veszünk tudomást a világ legnagyobb filmsztárjáról. Shah Rukh Khant államfők, tudósok és sztárok keresik fel, a legbefolyásosabb emberek egyike a világon. De nem is ezért érdekes.

SRK filmjeit alig ismerem még. Életének elemzését másra hagyom. Ír és beszél róla ő maga is eleget. Én sem szeretem, ha olyanok szálazzák az életem, akiknek semmi köze hozzá. Azért megemlítem az áradó szívű szabadságharcos édesapját. Ő olyan érdekes figura számomra, mint Mándy Iván apja.

Amire rálátásom nyílt valamelyest az elmúlt hetekben, Shah Rukh Khan szupersztársága, ami mint jelenség, rendkívül érdekes. A sztárság mibenléte és a sztárlét évek óta foglalkoztat. Mindig a csillogó önsorsrontást láttam benne és nem értettem, mi a jó ebben. Az én vadóc lelkemnek Banksy a sztárja, de most, hogy SRK-t jobban megismertem, azt mondom, megérdemelné, hogy magyar nyelven is többet írjanak róla. Én most rászánom a betűt. Jó sok betűt. Shah Rukh Khan ugyanis nemcsak szupersztár, hanem egy rendkívül értelmes ember, akinek ráadásul remek a humora és öniróniája is van. Mielőtt színész lett és szupersztár, közgazdász és újságíró diplomát is szerzett. Állítólag sokat olvas. Azt mondják róla, hogy a szupersztársága ellenére is két lábbal áll a földön.

SRK mindig megvédi a kritikáktól Bollywoodot. Vállalja az álomgyárat, mert szerinte erre szüksége van az embereknek. Álmok nélkül senki sem képes változtatni az életén. Ez tulajdonképp igaz, bár sajnos nagyon sokan (Indiában is) álmokkal sem tudnak változtatni az életükön. Például a szegénység felszámolásához nem elég az álmodozás, de ez csak egy akadékoskodó közbevetés. Példának hozta fel egy német rajongóját, aki szerint Németország nagyon komfortos hely, minden gombnyomásra működik. Két dolog hiányzik az életükből: nem tudnak sírni és bolondozni. Ezt a gombot nyomja meg bennük Bollywood.

SRK filmjei a bollywoodi szórakoztatóipar részei: főként romantikus filmek, romkomok és akciófilmek. Erre egy magára valamit adó európai sznob legyint, de ne tegye. Senki ne fáradjon azzal, hogy a világról a saját ízlése szerint ítélkezzen, az is szép, ha eligazodik a sokféleségében. SRK karrierje az 1990-es években kezdődött, évente több filmet is forgat. Bollywoodban átlagban ezer film készül évente. King Khan a romantika királya, akibe nők tömegei szerelmesek. De a hősszerelmes szerepeken túl játszott már gengsztert, autistát, törpét, sőt kettős szerepben önmagát és rajongóját is alakította egy filmben.

SRK úgy lett a világ elsőszámú szívtipró szeretője, hogy a bollywoodi filmekben - India szigorú konzervatív szabályai szerint - testi kapcsolat alig-alig ábrázolható. Ez SRK karrierjének kezdetén különösen így volt. Mostanra már lazultak némiképp a tiltások. Miközben évtizedek óta akciófilmek készülnek Bollywoodban. Ezek szerint, ha valakit szitává lőnek egy filmben, az kevésbé erkölcstelen, mint két ember szerelmes összefonódása. Ezzel az ellentmondással egyébként a világ minden táján küszködnek.

Indiában a bollywoodi sztárok óriási hatással vannak a közvéleményre. Amit a filmjeikben és azon kívül képviselnek, nagyon sokaknak iránymutató. Persze egy fecske nem csinál nyarat (még akkor sem, ha szupersztár), de bizonyos tendenciákat elindíthat vagy felszínen tarthat. SRK a romantika királyaként például a nők egyenjogúságának élharcosa. Miközben mosolyogva tűri a tini lányoktól a szelfiket, öleléseket és a folyamatos sikítozást, gyakran beleszövi a mondandójába: éljék a saját életüket, és ne azt, amit mások mondanak, hogy élniük kell. Ez különösképp fontos Indiában, ahol a gyermekházasság, a kikényszerített házasság, az erőszak, a nőkkel szembeni megalázó bánásmód, a nők mozgásszabadságának korlátozása és az alulképzettségük még mindig komoly probléma. Ezek a témák felbukkannak a bollywoodi filmekben. Mivel India népességének 65%-a 35 év alatti, a fele meg 25 év alatti, SRK szavainak súlya van a nők jövőbeli helyzetének alakításában.

Gyakran hangoztatja, ő mindent a nőknek köszönhet. Nagyon sokat kapott és tanult tőlük, és a végén mégis mindig ezt kiáltja a világ: Shah Rukh Khan a király. Ezért minden kedvessége, lovagiassága, figyelmessége azért van, hogy köszönetet mondjon a nőknek. SRK alapítványt hozott létre a savtámadást elszenvedő nőkért, ez Indiában sajnos sokakat érint. Arról is beszél a tini lányoknak, hogy a romantika nem azt jelenti, hogy a szerelmesek a tengerparton sétálnak a naplementében, hanem azt, hogy a nő felszabadultan szárnyalhat és önmaga lehet a férfi mellett. Mindezek után megjegyzem, hogy SRK muszlim. Csak hogy bekavarjak a sztereotípiákba, amiket széles e honban oly serényen sulykolnak a derék állampolgárok fejébe. SRK felesége pedig hindu, három gyermeküket mindkét vallás ismeretére és vallási toleranciára nevelik. Teszik ezt Indiában, ahol a muszlimok és a hinduk közötti kapcsolat közel sem felhőtlen. A 9/11 merénylet utáni évben muszlim vallása és a gyanús Khan név miatt az USA-ban a repülőtéren órákig vizsgálták, miközben a Yale-en várták egy rangos elismerés átadására és az előadása megtartására.

A sztárság mibenlétéről eddig SRK-tól tudtam meg a legtöbbet. Ő a sztárság valóságos teoretikusa. Ezt nagyra értékelem. Aki már próbálta, tudja, hogy gyakran nehéz összehozni a teóriát a metodikával, de neki sikerült. Rengeteg előadásban és interjúban beszél a sztárságról, elemzi a saját életén keresztül, nagyon értelmesen és őszintén. Végre kezdem érteni, mi értelme van ennek az egésznek. SRK felépített egy brandet, ami magába foglalja a hősszerelmest és a példás családapát, az életélvező vagány macsót és a kontemplatív embert, a filozófust és a Pokémon-vadászt. Valahol azt írták róla, életének legnagyobb alakítása: Shah Rukh Khan, a szupersztár. Mítoszokra mindig szüksége lesz az emberiségnek. Szerinte „SRK, a sztár” is egy mítosz, és ő ezt a mítoszt szolgálja. Örömmel. Végre egy sztár, aki élvezi a sztárságát. Sztárnak lenni csak így érdemes.

A sztárok általában áhítják a sikert és rajongást, majd rettenetes teherként élik meg. Zsákba bújva közlekednek, depressziósok, szenvedélybetegek, romhalmaz a magánéletük, nem egyszer bele is halnak a sztárságukba. Nem győzünk aggódni értük. Talán szükségük lenne egy felsőfokú kurzusra Shah Rukh Khantól, hogyan is kell sztárnak lenni. Nyilván neki sem könnyű, de neki mégis elhiszem, hogy örömét leli benne.

SRK hülyeségnek tartja, ha valaki az elismerésért küzd, majd amikor megkapja, elbújik. Ő élvezi az emberek szeretetét. Szeret sztár lenni. A sztárság egy buborék és ő élvezi az életet ebben a buborékban. Persze egyszer minden buborék kipukkan. Látja az árnyoldalát is, ami izolálja és magányossá teszi a sztárokat, de az ő receptje, hogy épp ezért nem szabad megszakítani a kapcsolatot az emberekkel. Úgy véli, hogy a sztároknak kiváltságosan sok szeretet jut, de ostoba, aki azt hiszi, hogy ez ne járna a világon mindenkinek. Ezért a felé áradó szeretet viszonozza. Fáradhatatlanul. Tényleg és valóban, szinte szolgálatszerűen. Mint a pápa. (Most biztos többen felhorkannak.) SRK bámulatosan könnyed eleganciával műveli a sztárságot. Sosem láttam még ilyen profizmust. (Példa ITT és ITT) 

Bárhova megy, sikítozó rajongók hada veszi körül. Ezt szó szerint kell érteni. Csenghet a füle. Vannak testőrei, mert talán szét is tépnék, de nem fél a rajongóitól. Magához engedi őket. A háza előtt éjjel-nappal tömeg várja. (Megjegyzem, azért elég komoly erődítmény veszi körül.) SRK kimegy hozzájuk és integet nekik meg kitárt karral áll a híres pózában. Ettől a póztól egyébként megőrülnek a rajongói. Védjegyévé vált ez a táncmozdulat, ITT megnézhető. Milliók utánozzák. 

Férfiak másznak fel a színpadra, hogy megérinthessék, szájtátva figyelik, hogyan kell hódítónak lenni. De a legjobb, ahogy a fiatal lányokkal bánik. Kétségtelenül kedvére való, hogy érte epedő fiatal nők veszik körül. Beszélget a rajongóival, táncol velük, énekel, udvarol nekik. Kedves és figyelmes a tini lányokkal, mintha ezzel is azt sugallná, hogy ennél alább ne adják a férfiakkal szembeni elvárásokat. (ITT és ITT látható példa.) Azt sugározza a rajongóinak, hogy fontosak számára, sőt, fontosak a világ számára, részei a boldog életének. Ezt tekinthetjük a brandépítés részének is, de szolgálatnak is. Rettenetesen fárasztó lehet, ő azonban okosan és élvezettel csinálja.

Shah Rukh Khan különleges erénye a fergeteges humora. Egészen kivételes. Rengetegszer megnevettetett. Egy interjúban azt mondta, hogy vissza kell fognia magát, mert a világból már kiveszőben van a humor, és sokan nem értik. Ezzel mélyen egyetértek. Teljesen belemerül a szupersztár szerepébe, de képes kívülről is nézni önmagát. Az öniróniája bámulatos, szellemesen tudja kifigurázni a saját sztáréletét szóban és tettben. Jó példája ennek az I am the best című klipje, hamisítatlan bollywoodi kivitelben.

Rajongók SRK háza előtt

Szerinte a sztárság mögött nincs más, csak rengeteg munka. A mottója, hogy ha kudarca van, akkor többet dolgozik, és ha sikere van, akkor is. Kirobbanó energia van benne. Természetesen nemcsak rajongói, hanem utálói is vannak, mert a sztársággal ez is együtt jár. Nem örül neki, de tudomásul veszi. A humorával és intellektusával felülemelkedik rajta. Egyszer azt nyilatkozta, hogy ha gyűlölködésbe és sértegetésbe ütközik, egyedül a fürdőszobában jól beolvas mindenkinek, ettől megnyugszik. Van benne egyensúly, profizmus és fegyelem. Ezek nem engedik, hogy megbillenjen ebben a teljesen természetellenes létállapotban, ami a sztárság. Bár talán azt is tudja, hogy ez a buborék bármikor kipukkanhat. Meg is van az eredménye. A világ legbefolyásosabb emberei között tartják számon, és gazdagabb, mint a hollywoodi sztárok. A rajongói között van Penélope Cruz, Lady Gaga, Brad Pitt és Leonardo DiCaprio, de Obama és Trudeau is. (Bővebben ITT) Hollywood is hívogatja már jó ideje, eddig még nem lépte át Bollywood határát. Egyszer azt nyilatkozta viccesen, hogy James Bondot szívesen eljátszaná: romantikát, zenét és táncot vinne bele. Egyszer ki kellene próbálni.

Bollywood álomgyáráról doktori értekezéseket írnak világszerte. Shah Rukh Khan pedig díszdoktori címet és egyéb rangos kitüntetéseket kap minden kontinensen az egyetemektől és világszervezetektől. Sorra hívják meg előadást tartani a legpatinásabb intézmények. SRK hatással van az emberekre és ezt pozitív és értelmes irányba akarja fordítani. Számos jótékonysági és világjobbító projektben vesz részt. Nők helyzete, környezetvédelem, pandémia: ő többet segít, mint a kormány. Valóban lenyűgöző a karitatív tevékenysége. Mindamellett szereti a luxust, nem is tagadja fényűző életét. Aki erre kíváncsi, megtudhatja milyen a mumbai, a dubaji vagy a londoni háza és a tucatnyi luxusautója. Hatalmas lehet az ökológiai lábnyoma. Nem szégyelli, hogy szeret jól élni, de természetesnek veszi, hogy segít másoknak. Nem tagadja, sőt analizálja az életében rejlő ellentmondásokat. Nyilván ő sem gáncs nélküli lovag, de talán az altruizmus nem csupán alkalmi marketingfogás az életében.

SRK elve, hogy előbb gazdagodj meg, és aztán válj filozófussá. Én itt Kelet-Európában azt tapasztalom, hogy aki filozófiai mélységeiben akarja érteni a világot, az elől mindig elveszik a falatot, aki pedig meggazdagodott, minden elvét feladja, hogy tovább gyarapíthassa vagyonát. SRK a toleráns Indiában és földgolyóban hisz, a nemek, vallások és társadalmi csoportok közötti egyenlőségben. A közvetlen politikába nem ártja bele magát, de a társadalomkép víziójának alakításában fontos a szerepe. De talán ő is tudja, hogy hiába szupersztár, egymaga nem mentheti meg az emberiséget. Nem is érzi feladatának. Életelve, hogy lehetőleg ne bántson meg másokat, ne ártson másoknak, bár gyakran csípős a modora, és a neki jutott szerencsés életet úgy hálálja meg, hogy a javaiból bőséggel ad másoknak. Egy előadásában azt fejtegette, hogy az oly igen áhított emberi méltóság valójában az emberek közötti egyenlőség, a jóindulat és az együttérzés képességében rejlik. Hasonló állásponton volt az idén 100 éve született amerikai filozófus, Richard Rorty is. Lehet, hogy SRK olvassa Rorty könyveit, de ha az indiai kultúrában élve jutott erre a következtetésre, akkor alátámasztja Rorty elméletét.

Végére hagytam egy fontos értékét, ami csöppet sem lebecsülendő: táncol. Persze Bollywoodban mindenki táncol. Egyszer én is táncoltam egy indiai fiúval szvinget, itt Budapesten. Nagyon jó táncos volt, bár Bollywoodhoz semmi köze. Ebből persze még nem vonható le az a következtetés, hogy Indiában minden férfi táncos lábú. Az bizonyos, hogy Shah Ruhk Khan zseniális táncos. Talán egy másik felsőfokú kurzus keretében rávezethetné a nyugati kultúrában élő férfiakat arra, hogy táncoljanak. Neki talán jobban hinnének, mint a nőknek. Van egy macsó téveszme, hogy az számít férfiasnak, aki nem tud és nem is akar táncolni. Pedig egy táncoló férfi delejes hatással van a nőkre. Ha én divatdiktátor lennék, kidobnám a nyakkendőt a kukába, és divatba hoznám a táncot. Egy okos férfi akkor is táncol időnként a párjával, ha nem tud, mert ezzel mágnesként vonzza magához a nőt. Shah Rukh Khannak talán hinnének a férfiak. Ő még a professzorokat is ráveszi a táncra (ITT) és a díszdoktori előadását is tánccal fejezi be. (ITT)

Én az európai szerzői filmeken nőttem fel. Ezt sem dicsőségnek, sem szégyennek nem tartom. Az én öntudatra ébredésemet Jancsó Miklós és Tarr Béla képi világa kísérte. Nekem ez az otthonos. Megjegyzem, akik Bollywoodban őket nem ismerik, nem is sejtik, mekkora élményt hagynak ki. Szóval én ebből a kulturális közegből mondom, hogy nagyon sajnálom, hogy eddig azt sem tudtam, hogy Bollywood királya a világon van, és igazán örülök, hogy most már tudom. Ő a sztárság okos és hiteles teoretikusa, és nem vitatom, hogy Shah Rukh Khanra szüksége van a világnak.

 

A világraszóló tánc

 Írta: Inkabringa

Szorgos napokat élünk, de egy röpke bejegyzés erejéig megemlékezünk az emberré (és emberségessé) válás fontos eleméről, a táncról. A tánc képes megbékíteni embereket, kultúrákat, társadalmakat. Világnapja is van, épp a mai napon, bár nekem az efféle világnapok mindig azt jelzik, hogy valamit, amit egyébként kellene, nem becsül meg eléggé az emberiség. Talán a tánc is ilyen.

A tánc az ember legősibb kísérője, ahogy a zene is. Sokáig rítus volt, vallási szertartás, a közösségbe tartozás szimbóluma. Mára inkább a szórakozás részeként tekintünk rá, de egy agyondolgozott világban a szórakozásnak és kikapcsolódásnak is mágikus jelentősége van.

Ünnepi pillanat lesz, amikor a járvány után végre összegyűlhet mindenféle ember és együtt táncolhat. A tánc spontán boldogságforrás.

A táncantropológia friss ága a kulturális antropológiának. Bár már az első mesterek (Boas, Malinowski) is írtak a táncról, az első komolyabb tánctudósításnak Evans-Pritchard az afrikai azande törzs sörtáncáról szóló megfigyeléseit tartják (1928). A tánc komolyabb antropológiai elemzése csak az 1970-es évektől indult meg. A tánc ugyanis társadalom- és kultúraszervező erő. Elemzése révén sok mindent megtudhatunk egy adott társadalomról vagy közösségről.

A tánc a Föld nevű bolygó élőlényeivel is rokonságba hozza az embert és erre az érzésre mindennél inkább szüksége lenne a természettől elszakadt emberiségnek. A tánc egy csábító örömforrás. A madarak, halak, emlősök és kígyók is táncolnak a másik kedvéért. Miért maradna ki ebből a jó mulatságból az ember? A tánc a legkönnyebb út két ember és két élőlény között. Ha valamire szüksége van az emberiségben, az éppen a spontán örömforrások megtalálása. A tánc erre az egyik legkiválóbb eszköz. Minden kultúra minden tánca örömforrásunk lehet. Nem kell hozzá pénz, hatalom, pozíció, csak az emberek harmonikus együttmozgása.

Van-e ennél értékesebb dolog a világon?

Bondan Tias: Party on the street

Kapcsolódó bejegyzések:

Évszakváltás tánclépésben

Szamizdat öröm

"A zene mindenkié"

Tango nuevo

A szamba ereje

Swing, swing

Tango Nuevo

 Írta: Inkabringa

Mi a tangó? Abrazo, vagyis ölelés. A tangóban az abrazo jelenti a legfőbb szabályt: két ember egymással harmóniában levő, zenére ringó ölelése. Argentínában a mai napig hihetetlen kultusza van a tangónak, annak különféle variációinak. A tangó az a tánc, ahol nem számít az életkor, a rigorózus lépéssorrend, csak a két táncoló ember egymásra figyelése. Kevés ennyire érzékeny és improvizatív tánc van a világon, mint az argentin tangó. Ahogy mondani szokás, a tangó két ember szavak nélküli beszélgetése.

A tangó a 19. században vált Argentína meghatározó zenéjévé és táncává, amikor tömegesen érkeztek európai bevándorlók az országba. Állítólag ekkoriban egy nőre hét férfi jutott. A férfiak két módon kerülhettek egy nő érintésének közelébe: a bordélyházban és a tangó révén. Ezért aztán a férfiak egymással is sokat táncoltak gyakorlásként, hogy minél mívesebben tudjanak tangózni és ez által egy nő kegyeibe férkőzni.

Kétségtelen, hogy az igazi argentin milonga klubban a hetven éves és a húszéves táncol egymással, a partnerválasztásban a tánctudás és a másikra figyelés minősége az elsődleges. Vagyis maga a tánc: a tangó.

A tangó nemcsak a táncok között, hanem az emberi kapcsolatok között is unikális helyen van. Két ember közös teremtése. Olyan meghittség, amire a nyilvános térben csak ez a tánc képes. Két ember egymásra hangolódása, ami olyan bensőséges, hogy a kívülálló szemlélő észre sem veszi, micsoda energiák és empátiák szabadulnak fel tangózás közben. Egy okos férfi táncol időnként a nővel, akkor is, ha nem tud, mert a tánc bűvös kapocs két ember között.

A tangóból lett szalontánc és látványos színpadi show, de az igazi tangó, amikor kis klubokban hétköznapi emberek egymás és a maguk örömére összesimulva táncolják. Még Ferenc pápa is szeret tangózni, Buenos Airesben rendszeresen járt tangóklubokba. 

A pandémia egyik kegyetlensége, hogy a táncmulatságoktól is elzárja az embereket. Nagyon hiányzik ez. A tánc élvezete akkor teljes, ha mások is táncolnak körülöttünk. 

Astor Piazzolla (1921-1992)

A mai napon Astor Piazzolla születésének 100. évfordulóját ünnepeljük. Ő az argentin tangó nagy megújítója. Habár az argentin tangó állandóan megújul. Élni csak így lehet.

Piazzolla gyerekként New Yorkban kezdett el zenét tanulni. Két óriási zenei hatás érte: Carlos Gardel és az édesapjától kapott bandeón révén a tangó, valamint a magyar származású Wilda Bélától kapott zongoraleckék révén a klasszikus zene kettős bűvkörébe került. Ez a kettős hatás egész életét és életművét meghatározta. Johann Sebastian Bach és az argentin tangó: egy valódi abrazo (ölelés) Piazzolla életművében.

Amikor 16 évesen visszatért szülőhazájába, Argentínába, klubokban, kabarékban játszott tangót, és találkozása Arthur Rubinsteinnel a klasszikus zenei tanulmányok felé indította. Piazzolla csodálatosan tudta egybefonni az argentin tangó szenvedélyességét a klasszikus zene szabályaival, és nem félt a jazztől sem. Elvégre a tangó, mint tánc, az improvizáció műfaja: két ember közös teremtése.

Piazzolla képes volt arra, hogy az improvizatív, sokstílusú, változékony tangót szimfóniává vagy rapszódiává alakítsa úgy, hogy egyik zenei stílus terrénuma sem sérült. Első ilyen szerzeményei között volt az 1950-es évek elején bemutatott Buenos Aires szimfónia (részlet ITT) vagy a Sinfonietta. Számos rövidebb zenei darabot is írt a tangó, a klasszikus zene és a jazz nemes ötvözéséből, mint amilyen a Tanguango.

Az 1950-es évek közepén Párizsban tanult klasszikus zenét, többek között Nadia Boulangertől. Boulanger meggyőzte Piazzollát, hogy a tangó és a klasszikus zene ötvözetével nemcsak saját stílusát találja meg, hanem egy új zenei minőséget is ad a világnak.

Piazzolla még Párizsban hallotta Gerry Mulligan jazz-szaxofonos oktettjét és hazatérve Argentínába, megalapította saját oktettjét, az Octeto Buenos Airest. A zenekarban két bandoneón, két hegedű, egy nagybőgő, egy cselló, egy zongora és egy elektromos gitár játszott. Pompázatos hangszerelésekre és zenékre inspirálta ez a felállás Piazzollát. Nem ez volt ez egyetlen zenekara, több zenei formációban kísérletezett a tangó, a jazz és a klasszikus zene abrazójával.

Követve Boulanger tanácsát, Piazzolla új zenei stílust teremtett, a nuevo tangót, ami meghozta neki a világhírt. Felszabadította a tangót és ez a populista-nacionalista argentin politikai közegben dühödt ellenállást váltott ki. Külföldön barangolt, számos zenei sikert ért el: neve fogalommá vált világszerte. Írt filmzenét Bellocchiónak és csellódarabot Rosztropovicsnak Le Grand Tango címen. Megjelentette az El Tango című lemezt (részlet ITT) a világhírű argentin író, Jorge Luis Borges közreműködésével.

Több évtizedes pályáján megírta - Vivaldi Négy évszakjának mintájára – Buenos Aires Négy évszakját (részlet ITT), együttműködött a komolyzene és a jazz jeles képviselőivel. Sosem állt le a kísérletezéssel, az elektronikus zene és a tangó ötvözésével is foglalkozott, ami aztán a későbbi követőire is hatott, gondoljunk csak a Gotan Projectre.

Az 1980-as években a világ összes operaháza, koncertterme, jazzfesztiválja tárt karokkal, ünnepelve fogadta Astor Piazzollát és a nuevo tangót. A Libertangót a világ minden pontján ismerik. 1992-ben meghalt Astor Piazzolla, de az argentin tangó és a nuevo tango él örökkön örökké.

A bejegyzés URL-címe: https://inkabringa.blogspot.com/2021/03/tango-nuevo.html

 

Az irokéz álom

Írta: Inkabringa

Jókai Mór legnagyobb bölcsességét idézem: „Mit lehet tenni a tél ellen? Várni kell a tavaszt.” A járvány sújtotta téli hangulat derítésére kiváló módszer a smoke dance, mert igazi örömforrás ezt táncolni. A smoke dance irokéz tánc, van női (lásd ITT) és férfi (lásd ITT) változata is. Magyarországon, és a világ bármely pontján táncolhatja, aki néhanapján szereti jól érezni magát. Ha egyszer majd ismét szabadon keveredhet és táncolhat egymással az emberiség, az indián táncoknak is helyet kell adni a táncrendben. Én mindig az indiánokkal vagyok.

Az irokézek az USA északkeleti részén és az ezzel határos kanadai területeken élnek az Ontario-tó környékén. Az irokézeké matrilineáris társadalom, nőágon vezetik a családfát, és a közösséget érintő döntésekben fontos szerepe van a nőknek. Már csak az irokézek miatt sem kell elhinni, hogy a világ úgy lett megteremtve, hogy a férfi minden dolgok egyedüli tudója és irányítója. Hazai hímsovén kirakatban állóinknak nagy lecke lenne egy irokéz törzsben élni.

Nem is beszélve arról, hogy az irokézek már akkor is részvételi demokráciában éltek, amikor ezt Európában még ki sem tudták mondani. (Kis hazánkban még most sem tudják.) Amikor a Nagyhatalmú Fehér Ember Amerika földjére lépett, az irokézek demokráciában és békés törzsszövetségben éltek, amit az európaiak alaposan szétziláltak ugyan, de teljesen romba mégsem tudták dönteni. Én is fehér vagyok, tudom, hogy a fehér ember sok jót is adott az emberiségnek, csak ne lenne olyan pénzéhes, öntelt és önimádó.

Az irokéz törzsek évszázadokkal az európaiak megjelenése előtt békét kötöttek egymással, véget vetettek a „bosszú bosszút szül” háborúskodásainak. Létrejött az Irokéz Szövetség, amibe a kajuga, szeneka, mohawk, oneida és onondaga törzs tartozott, majd, a 18. század elején, hatodikként csatlakozott hozzájuk a tuszkaróra törzs. A szövetségük irokéz elnevezése Haudenosaunee.

Az irokézek ünnepei a holdjáráshoz igazodnak, vagyis mozgó ünnepek. Az év első ünnepe a télközépi, ami az első holdtölte utáni ötödik napon kezdődik és általában kilenc napig tart. Idén január 28-án lesz az év első holdtöltéje, tehát február elejére, az irokéz Midwinter ünnepére, már e magyar hon minden polgára megtanulhat néhány irokéz táncot. A részvételi demokrácia és az egymással békében élés elsajátításához sajnos kevés ez az idő.

Az irokéz ünnepek lényege, lelke és értelme a közösség megtartó és megerősítő ereje. Az egyén aktívan részt vesz a közösség ügyeiben és a közösség is odafigyel az egyénre. Követendő példa.

Természetesen a Midwinter ünnepnek is központi része a zene és a tánc, amit közösségben, egymás kedvére, egymással versengve énekelnek és táncolnak. Minden a közösség és a közösségben élő egyének jóllétéért történik az irokéz ünnepeken.

Az év első ünnepén, az irokézek hálát mondanak az addigi jóért, és áldást kérnek az új esztendőre. A hálaadás része a dohány is, amelynek füstje az emberek üzenetét viszi az égieknek. Ilyenkor adnak az előző évben született gyermekeknek indián nevet egy ceremónia keretében. A Big Heads is fontos része a téli ünnepeknek. Maszkban körbejárnak és mindenkit invitálnak az ünnepre. A maszk, mint a világon mindenhol, az ártó szellemek ellen véd, és viselőjét felruházza azzal a képességgel, hogy védelmezni tudja a közösségét. A maszkos alakok bemennek a házakba és felkavarják a tűzhelyek hamuját, ettől remélve áldást és szerencsés jövőt, valamint az égieknek szóló hálaadást is kifejezik. Régebbi korokban állatáldozatot is bemutattak az égiek kegyének elnyeréséért. Egy fehér szőrű kutyát öltek meg és égettek el, de ez mára egy fehér színű kosár elégetésévé szelídült.

Irokéz maszk (Big Head)

Az ünnep központi helyszíne a hosszúház, ami az irokézek jellegzetes épülete. Annak idején az egész klán, több nemzedék is, ilyen hosszúházakban élt együtt. Mai felfogásunk szerint nem a legegészségesebb építmény. A kéreggel fedett hosszú épületnek ablakai nincsenek, a tetőn vannak nyílások a fény beengedésére és a tűz füstjének kiengedésére. Itt zajlanak az ünnepeik is.

Egyébként a télközépi ünnepen választják meg az Irokéz Szövetség vezetőit is. Az irokézek nem engedik, hogy valaki hosszasan kezében tartsa a hatalmat, vagy átörökítse a neki tetszők számára. 

Irokéz hosszúház

A közösség figyel az egyénekre, a közösség együttesen óvja a bajba jutottakat. A télközépi szertartás része a Medvetánc, amikor férfiak és nők összegyűlnek egy bajba jutott vagy beteg ember kedvéért, hogy az égiek segítségét kérjék neki. Az óramutató járásával ellenkező irányban körtáncba kezdenek, a férfiak fején medvemaszk. Egy másik télközépi gyógyító rítusuk, amikor a férfiak félelmetes maszkokba bújnak és a közösség valamely tagját gyötrő bajt imígyen igyekeznek elűzni. Az égiek vagy segítenek, vagy nem, de az biztos, hogy a bajba jutottnak egyetlen percig sem kell azt éreznie, hogy magára hagyta a közössége.

Irokéz Medvetánc

Az irokéz télközépi ünnepek legszebbike az álmok mesélésének szertartása. A részvételi demokrácia és az egymással békében megférés mellett ezt a bizalmat is meg kellene tanulnunk tőlük széles e világban. A hagyományos irokéz társadalomban ugyanis az egyén megbízik a közösségben. Olyannyira, hogy az álmait is megosztja velük. Összegyűlnek a hosszúházban, és az egyének elmesélik a törzs tagjainak az álmaikat. A közösség pedig igyekszik megfejteni az álmok jelentését, hogy segítse az egyént bajainak vagy életben elakadásainak megoldásában. Pszichoterápia a javából. Van úgy, hogy az álommesélő előadja, táncolja, énekli az álmait, máskor a törzs tagjait kéri, hogy játsszák el az elmesélt álmát, ezzel is segítve életének megoldását. Ezt hívja a művelt Nyugat pszichodrámának.

Mintha Yeats az irokéz szertartásról írta volna ezt a gyönyörű verssorát: „lépj lágyan: amin jársz, az álmaim.”

Ha már az irokézeknél tartunk, épp ideje megemlíteni a blogban egy nagyszerű irokéz származású énekesnőt: ő Pura Fé. Anyai ágon a tuszkaróra törzshöz tartozik. Nőági felmenői közül hetedíziglen mindenki énekelt. Saját bevallása szerint előbb tanult meg kommunikálni énekkel, mint beszéddel. Dalaiban a blues és az őslakos indián zene elemeit keveri. Ha őt hallgatom (például ITT), mindig az jut eszembe: ez a Földanya hangja. Ugyanezt érzem, ha az Ulali nevű formációt hallom, ahol Pura Fé más tuszkaróra énekesnőkkel dúdolja-süvölti az indián dalokat. (Például ITT és ITT). Milyen jó lenne egyszer a fűben ülve hallgatni (mondjuk a hányatott sorsú Városligetben) Pura Fé - Földanyát idéző - hangját. Talán a betonkeverők és markológépek is meghátrálnának.

Pura Fé, amellett, hogy zenész és énekesnő, tanár is, aki a felnövekvő indián nemzedékeknek tanítja nyelvüket és kultúrájukat. Mindemellett polgárjogi aktivista, az indián közösségek szószólója (példa erre az Idle no more című dala, ami egy azonos nevű őslakos társadalmi kezdeményezés támogatására született.) Pura Fé az amerikai őslakosok egységének követe az amerikai kontinens déli és északi felén. A The Condor Meets The Eagle című dalban egy régi indián próféciát énekel meg (Floyd Favel spanyol és cree nyelvű beszédhangjával). A kondor az Andok indiánjainak szent madara, a sas az észak-amerikai indiánoké. A prófécia szerint ha az Amerika déli és északi felén élő indiánok összefognak, megmenthetik a Földet. Szó se róla, levehetnék ezt a nagy terhet az emberiség válláról, hiszen mindenki más csak tehetetlenkedik és egymásra mutogat. Akkor pedig az emberiség többi részének - beleértve a Nagyhatalmú Fehér Embert is - nincs más dolga, mint megőrizni ezen a Földön az indiánokat. 

Calypso – a karibi kuplé

 Írta: Inkabringa

Tél van. Nem a kedvenc évszakunk. Mi is szívesen aludnánk téli álmot, mint emberőseink, de most már nem lehet.  Ezért aztán nekünk mindenféle praktikáink, magánünnepeink és szertartásaink vannak, melyek minden évben átvezetnek minket a tavaszba és a nyárba.

Most járvány van, ami megdermeszti és fenyegeti az emberiséget, de a kútba esett magyar kedély ideje nem ezzel kezdődött. A karnevál offline ünnep, az utcákra kitóduló egymással keveredés fesztelen ünnepe. Idén sem lehet karneválozni a világ nagy részén, itt meg egyébként sem szoktunk. A tavalyi nyár mégis megadta nekünk az offline boldogság felismerését, és mindenki másnak is, aki ezt eléri, baráti üdvözletünket küldjük.

Tavaly nyáron akadtam rá a calypso zenére és táncra is. Már nyáron arra gondoltam, hogy a calypso tökéletes lesz a téli dermedtség oldására. Most tehát olyasmiről írok, ami fényt hoz a téli sötétségbe, átjárja a karnevál szelleme, és – talán épp ezért - nem esik szó róla széles e hazában. Aki komoly, decens és összehúzott szemöldökű témára vágyik, annak majd máskor teszünk a kedvére.

A calypso őshazája Trinidad és Tobago, a karibi térségben levő szigetcsoport. Nobel-díjas írót is adtak a világnak V. S. Naipaul személyében. Egykoron őslakos amerikaiak (indiánok) lakhelye volt ez a föld, de aztán 1498-ban kikötött itt Kolumbusz és megjelentek a fehér európaiak. Először a spanyolok, aztán sorra a többi európai náció. Sosem szoktam a világfelfedező európai hódítást büszkeséggel emlegetni, most sem teszem. Rabszolgák tömegeit hurcolták a karibi térségbe Afrikából. Indiából olcsó munkaerő áramlott ide tömegével. Mindmáig az afrikai és indiai eredetűek adják az ország túlnyomó többségét. Az őslakos indiánok (arawak, taíno) mára nagyon megfogyatkoztak, de még léteznek.

A 19. század elején Trinidad és Tobago brit gyarmat lett. Az ország hivatalos nyelve mindmáig az angol. A gyarmati korszak nem volt mesedélután az itt élőknek, de ők mégis valami életteli csodát hoztak létre: ez a calypso.

A calypso afrikai gyökerekig nyúlik vissza. A Nyugat-Afrikából behurcoltak hozták magukkal hagyományaikat. A „kaiso” egy énekelt kommunikációs volt az afrikai törzsek között. Ez a karibi rabszolgaságban is továbbélt, mindig voltak olyan énekesek, akik szószólói lettek közösségüknek. Nem egyszer az ültetvényes rabtartóik csúfolására használták ezt a zenei kommunikációt. A gyarmatosítóknak ez sokáig fel sem tűnt, mert semmibe vették őket. Végigkísérte a calypso zenét, hogy mindig volt benne egy fricska az aktuális hatalmasok felé.

A karneválokon már a 19. századtól kezdődően calypso versenyeket tartottak. A calypso előadója (calypsonian) a karneválok elengedhetetlen szereplője Trinidad és Tobagóban. A calypso előadók nevei is a karneváliak, mint például Lord Invador, Roaring Lion, Lord Pretender, Atilla the Hun, Mighty Panther, Sir Lancelot.

A calypso zene az afrikai, karibi és európai hagyományokat is magába olvasztotta. Húros, ütős és csörgő hangszereket használ. Könnyed, laza, életvidám, mulatságra és táncra termett zene. A napfényben riszálás zenéje. A calypso tánc is ilyen, mindenféle furfangját megtanulhatjuk, de a lényege mégis az önfeledt és megállás nélküli csípőriszálás. Akinek ez megy, már csak calypso zenére van szüksége, és karibi karnevált varázsolhat a tél kellős közepébe.

A calypso, a zene és a tánc mellett, a szöveg miatt is unikális. A calypso dalokat angolul éneklik, hiszen az angol az uralkodó nyelv a 19. század óta Trinidad és Tobagóban. A calypso versenyek 20. század eleji résztvevői egymást túlszárnyalva igyekeztek olyan szövegeket írni, ahol angoltudásuk legjavát mutathatják meg. Ez a fentebb stíl volt a Rococo English. Az is megesett, hogy Shakespeare-t idézték, vagy rá utaltak a dalaikban, hiszen angolul tudni Shakespeare miatt érdemes. A többi csak marketing.

Az első teljes egészében angol nyelvű calypso dal a Governor Jeminghem volt (szerzője Persecutor) 1898-ban. Az angol nyelv használatára azért is volt szükség, mert a szponzorok és kiadók csak így álltak szóba a calypsonianokkal. Ám ezt karneváli frivol pimaszsággal szembe is fordították a hatalmaskodókkal. A dalaikban gyakran bírálták és fricskázták a hatalmi elnyomás módozatait vagy a korrupciót. A cenzúra serényen ritkította ezeket a dalokat – minden siker nélkül. Általában a profán, obszcén, szókimondó stílusra, frivol gúnyolódásokra hivatkoztak. A calypsonianok kivédték ezt is. Az 1930-as években Roaring Lion egyik betiltott dala miatt tréfás levelet írt a hatóságoknak, hogy hat másik dala is van, aminek 19. század eleji brit versek a forrásai. A cenzorok nem látták át a tréfát. Nem élt bennük a karnevál szelleme.

A calypso olyan, mint a Magyarországon is ismert, és egykoron népszerű kuplé. A könnyed zenei stílusba nem egyszer kőkemény társadalomkritikát bújtattak.

A calypsonian a karibi Balassi Bálint és Tinódi Lantos Sebestyén. Hírt ad a közösség szűkebb és tágabb környezetének történéseiről, csak a calypsonian mindezt frivol fricskával teszi. Ha a történészek belefáradtak a levéltári források olvasásába, hallgathatnak calypso dalokat a korszak kutatásához. 

Mint Mighty Sparrow-tól a Jean and Dinah és a Slave vagy Lord Pretendertől a Human Race. De Mighty Sparrow dalt írt Martin Luther Kingről is és megénekelte Kennedy életét és halálát (Kennedy and Khruschev és Death of Kennedy). Sir Lancelot a hidegháborús vacogásban az atomenergiáról írt egy zseniális calypso dalocskát (Atomic Energy). Atilla the Hun Dynamite című dala is beleillik ebbe a sorba, és ő énekelte meg Roosevelt elnök 1936-ban Trinidad és Tobagóban tett látogatását is (Roosevelt in Trinidad).

Lord Pretender

Trinidad és Tobago 1962-ben felszabadult a gyarmati sorból, és az 1960-as években a calypso zenében is nagy lépést tettek előre, mert először lépett színre és lett sikeres egy nő calypsonian. Ő Calypso Rose. Tavaly ünnepelte 80. születésnapját. Borzalmak történtek vele az életében, és mégis derűs, békét sugárzó ember maradt. A minőségi élet itt kezdődik. Ő sem kerüli a társadalmi igazságtalanságokat dalaiban. Az Abatina látszólag egy könnyed tánczene, de a szövege a nők bántalmazásáról és a nők elleni erőszakról szól. Calypso Rose a WOMAX és az ENSZ által díjazott előadó, aki valóban minden elismerést megérdemel. Nem kérdés, hogy ő a calypso királynője (Calypso Queen). Legyen hosszú életű ezen a Földön. Nem árt, ha él közöttünk néhány bölcs ember is.

Az 1930-as évektől néhány calypsonian koncertezett az USA-ban. A világsikert a műfajnak az 1950-es évek hozta meg, amikor főként Harry Belafonte népszerűsíteni kezdte a calypso stílust, de mondhatjuk úgy is, hogy világhírűvé tette őt a calypso. King Radio Mathilda című dala világhírű lett Harry Belafonte feldolgozásában. Ahogy Lord Invader Rum and Coca-Cola című dala az Andrew Sisters feldolgozásában vált világslágerré. A kiváló calypsonian Mighty Panther Barbados Carnival című dalát kihagyhatatlan élmény meghallgatni az úgyszintén kiváló Dizzy Gillespie feldolgozásában. 

Az 1970-es években Lord Shorty a soca stílussal új színt hozott a calypso zenébe. Az afrikai zenét az észak-indiai zenével keresztezte (Indian Sing). Manapság pedig David Rudder a calypso sztárja Trinidad és Tobagóban. Aki a Bahia Girl-re riszál, minden bizonnyal ráérez a karibi karnevál szellemére a januári télben is.

Végezetül pedig, a világban élő emberekkel való együttérzés felélesztésére jó eszköz lehet, sőt himnusszá is kinevezhetnénk, Lord Pretender Never Ever Worry című dalát. A nehéz időkben is tartanunk kell magunkban az életkedvet, mert enélkül sem magunkon, sem másokon nem tudunk segíteni. Calypso tánc a januári fagyban.

El Nuevo Mundo

 Írta: Inkabringa

A provincializmus fenyegető réme az országnak. Legpontosabban Radomir Konstantinović, egy balkáni szerb írta meg mibenlétét A vidék filozófiája című könyvében. A provincializmus nem feltétlenül területfüggő, hiszen vidéken is élnek széles látókörű, világra nyitott emberek és Budapesten is találkoztam a belterjes provincializmusból ki sem látókkal. Egy kelet-európai cseh, Milan Kundera írta, a provincializmus arra való képtelenség, hogy valaki a saját kultúráját egy nagyobb kontextusba helyezze. Vagyis képtelen túllátni önmagán, a saját kultúrájától, életmódjától, életfelfogásától eltérőt megérteni, elfogadni, ezért inkább elutasítja, lenézi, vagy egyenesen ellenségnek tekinti. De egyetlen percre se feledjük a szívemnek oly kedves kelet-európai magyar, Esterházy Péter szavait, hogy „az egészre vagyunk hivatva, hogy az Egészre vagyunk meghíva”. Úgy tűnik, kis hazánkban a provincializmus már szinte államvallás lett, vagy államfilozófia, a legfőbb igazodási pont, társadalmi kötőelem. Mégis mi ebben a jó? Rövid válaszom: semmi. A provincializmus nem megvéd a világtól, hanem kirekeszt onnan.

Kép: André Kertész

Úgy hiszem, a provincializmus sárba húzása ellen már kevés a leírt vagy kimondott szó. Ennél sokkal hatásosabb és hatékonyabb ellenérvre van szükség. Ezért egy olyan férfiúról szólok, akire tényleg és igazán érvényes a világra nyitottság, a sajátjától eltérő kultúrák iránti érdeklődő figyelem. Ha van a provincializmusnak ellentéte, ő a leginkább az. A zenész, akiről szó van, Jordi Savall, spanyol karmester és viola de gamba játékos, jelentős zenekarok alapítója, a régizene egyik legavatottabb képviselője széles e világon. Óriási szerencsénkre Magyarországon is többször koncertezett már, s remélem, fog is még.

Jordi Savall

A lemez, amit most ünneplek, 2010-ben jelent meg. Ezt a tízéves jubileumot ünneplem most, mert ez a lemez a világ népeinek összetartozását és invenciózus egymásra hatását képviseli. A lemez címe El Nuevo Mundo, vagyis Új Világ, amivel Amerikát illette a középkori Európa népe.

Amerika és Európa találkozása a 15. századtól kezdve csöppet sem volt konfliktusmentes és nem is volt örömteli. Kapzsi agresszió, pénz- és területéhes mohóság, kegyetlen terror, elnyomás, rabszolgaság és vérfürdő kísérte. A megértés és az egymásra nyitottság leghalványabb jele nélkül. A finom lelkű Európa nem lehet büszke erre. Amerika és Afrika őslakosait lerohanta és eltiporta.

Jóvátenni mindezt eddig nem nagyon sikerült, de mégis van egy mód, ami megbékíti és pacifikálja a legdúvadabb emberi tetteket is: a zene. Írtam már máskor is, a zene az emberiség egyetlen mentsége minden ostobaságára. Jordi Savall sokkal szebben fogalmazta meg március elején, a Zeneakadémián adott koncertje előtt egy interjúban: „A zene talán nem teszi jobbá a világot, de jobbá teszi az embereket. Ha a szépség elér, ha alámerülünk a zene világában, érzékenyebbek, tudatosabbak leszünk, tisztába kerülünk a valósággal. Sok szempontból egyre rosszabbul mennek a dolgok, de az egyetlen módja, hogy megmentsük a világot, ha megváltoztatjuk az embereket.” 

Jordi Savall egész életét, művészi pályáját erre tette fel. A reneszánsz és barokk zene különleges kincsestárát a világ elé tárja, és a zene révén az egymástól távoli kultúrák, korok és társadalmak egymás felé nyitását szolgálja. Nincs ennél nemesebb életcél.

Az El Nuevo Mundo egy különleges lemez, mert Európa, Amerika és Afrika bonyolultan, gyakran immanens módon összefonódó kulturális egymásra hatásának pompázatos gyűjteménye. Ez a lemez nem csupán mesés kalandozás a régizene világában korabeli hangszerek és hangzások révén. Ez a lemez olyan, mint egy tánc- és zeneantropológiai tanulmány. Savall egyébként is mindig komoly zenetörténeti kutatómunkát végez a régizene hiteles tolmácsolása érdekében. Az El Nuevo Mundo túl a zenén, ami önmagában mámoros élmény, egy kultúrtörténeti és társadalomtudományi tanulmány is, és ez különleges értéket ad neki. Jordi Savall a kultúraközi barátkozás elegáns és tudós mestere. Menekültekből zenekart alapított, Jeruzsálem népeinek (zsidó, arab, keresztény) zenéjéből állított össze hangzó anyagot e három kultúrkörből érkező zenészek közreműködésével, a rabszolgaság útját is feldolgozta egy kiváló lemezben. Minden ellenségességet, meg nem értést, ellenszenvet kibékít a zene erejével. Ilyen egy érdemdús élet.

Az El Nuevo Mundo bemutatja azt a gazdag és szövevényes kulturális egymásra hatást, ami az amerikai őslakosok, az Afrikából behurcolt rabszolgák és a reneszánsz és barokk Európa között kialakult. Elénk tárja, hogy az európaiak nem csupán kegyetlen és gőgös konkvisztádorok voltak, hiszen püspökök, papok, minden rendű és rangú európaiak csodálkoztak rá Amerika őshonos népeinek gazdag kultúrájára és zenéjére, és szőtte át mindezt a Föld ritmusát adó afrikai zene. A lemez létrejötte is a két földrészt átfogó zenei kollaboráció, hiszen a Savall által alapított és vezetett spanyol együttesek (Hespèrion XXI és La Capella Reial de Catalunya), valamint a mexikói Tembembe Ensamble Continuo közös alkotása. Bámulatos kutatómunka és bámulatos zenei élmény az El Nuevo Mundo. (Szerencsére a zenemegosztó csatornákon elérhető a lemez. Ajánlom mindenki figyelmébe.)

Jordi Savall és a Tembembe Ensamble Continuo

Senki ne gondolja, hogy ez egy roppant komoly és nehezen befogadható lemez. Ó, nem. Táncmulatságot lehet rendezni ezekre a zenékre és táncokra, hiszen életteli dalok és táncok, közülük a legtöbb még most is élő tánchagyomány Kubában, Peruban, Mexikóban vagy Spanyolországban. A ’tono humano’, vagyis világi dalok pompás gyűjteménye ez a lemez. Az életigenlés lemeze. A cachua, guaracha, fandango és a többi tánc mind érdemes arra, hogy az emberek – éljenek a világ bármely pontján is – megtanulják és táncolják, hogy megértsék, ez ugyanaz az élmény, amit saját kultúrájuk tánca és zenéje jelent nekik. Hisz tudvalevő, hogy éljünk a világ bármely pontján, a zene és a tánc az istenülés legszebb módja számunkra. Az istenülést természetesen nem a kiválasztottság és mások fölé kerekedés, hanem a közösen létrehozott magasabb emberi minőség jelenti. Erre ad csodálatos példát Jordi Savall tíz évvel ezelőtt útjára bocsátott lemeze.

Én mindig az indiánokkal vagyok. Az El Nuevo Mundo bizonyítja, hogy fontos és pótolhatatlan helyük van a világban. A világ velük együtt teljes. Egymásba játszik a 17. századi európai zene az amerikai őslakosok és a rabszolgává tett afrikaiak zenéjével. Csodaszép, megbékítő egymásra találás. 

Kiváló módszer, hogy néhány perc alatt leküzdjük a provincializmus belterjességét, ha meghallgatjuk a lemez utolsó zenedarabját (Ay Que Me Abraso), amit a kubai eredetű guaracha tánc mintájára egy európai gyökerű zeneszerző Mexikóban írt a 17. században. Mi pedig a 21. századi Kelet-Európában is táncolhatunk rá, hogy megértsük végre, „az egészre vagyunk hivatva, hogy az Egészre vagyunk meghíva”. A dal végére magunk mögött hagyjuk a kegyetlen konkvisztádorok, gazember politikusok, pénzéhes haszonlesők és a kirekesztő provincializmus máig tartó évszázadait, felemelkedünk az emberi istenülés (jobban mondva tökéletesedés) szféráiba, és tanúi lehetünk, ahogy Amerika és Európa édes szerelmes csókot vált egymással tánc közben.

Földig hajolok Jordi Savall előtt.

Kincset adott az emberiség kezébe könnyed, elegáns tánclépésekkel.

Kapcsolódó bejegyzés:

A szamba ereje