Írta: Inkabringa
Évekkel ezelőtt a blogban is írtam arról (ITT), hogy egy társadalom mentális egészségének jelzője lehet, hogyan bánik a kiszolgáltatott csoportjaival. Ezek a csoportok különbözőek országonként, de van két nagy szelete az emberi populációnak, ami minden országban jelen van: a gyermekek és az idősek. Azért írok most róluk, mert aktualitása van a naptár szerint is, a magyar társadalom morális állapota alapján pedig örökkön örökké.
Menjünk a naptár szerint. Október 1. az idősek világnapja. Kis hazánkban megint lett belőle egy álságos pénzosztás és kézrázásos szóvirágzás, egyébként senki ügyet nem vet rájuk. Most a nyugdíjprémiumtól volt hangos a sajtó, de ne feledjük azt a tényt, hogy egy másik – korábbi - döntés alapján lesznek olyan települések, ahol a házi segítségnyújtás veszélybe kerül, ami sokkal súlyosabb csapás, mint amennyi segítséget jelent néhány ezer forintos juttatás. Ezeken a településeken sem az önkormányzatoknak, sem az egyházaknak nem éri majd meg fenntartani a házi gondozást. És úgy van ez a mi civilizált világunkban, hogy ha nincs állami támogatás, elillan a keresztényi szeretet.
A nagyobb településeken nagyobb esély van több lehetőség közül választani, de félő, hogy a kis településeken, pláne a kispénzű és a család támogatása nélkül élő időseknek nem lesz segítségük a mindennapjaikhoz. Azok az idős emberek, akik saját otthonukban élnek, és a napi egyórás segítség fontos nekik a fenntartható életminőség szempontjából, egyedül maradhatnak a problémáikkal. Persze lesznek, akiknek a család segít. Bár az is igaz, hogy nem hivatkozási alap manapság egy munkahelyen az idős szülő gondozása. Nem is értik. Ez nem társadalmi elvárás a mai magyar hazában. Pedig az egyik legnagyobb csoda, ha négy generáció élettapasztalata keveredhet egy családban és a dédunokák a dédszülők emlékét magukkal viszik egész életükben.
Azonban, akiknek nincs más választási lehetőségük a településükön, teljes kilátástalanságba juthatnak a házi segítségnyújtás megtépázásával. Velük együtt természetesen a szociális gondozók is kilátástalan helyzetbe kerülnek, akiknek a munkahelye és a megélhetése kerül veszélybe. Miközben óriási szükség van rájuk, és kifejezetten tiszteletreméltó, amit csinálnak, az egyik legrosszabbul kereső munkavállalói csoportba tartoznak. Nem lehet szó nélkül hagyni, hogy a kispénzű idős emberek könnyen lehet, hogy egyszer csak minden segítség nélkül maradnak az amúgy is elfeledett apró településeken. Mert számukra a talpraesett és elkötelezett szociális gondozók jelentik az egyetlen segítséget. A szociális gondozó, ha kell, viszi nekik naponta a vizet a kútról, fillérekből megoldja a bevásárlást, postára megy, ügyeket intéz, és veri az asztalt az érzéketlen hivatalokban, hogy tüzelőhöz és gyógyszerhez jussanak. Családjuk már nincs, vagy nem tud törődni idős hozzátartozójukkal: oldja meg más. Az állam is ezt mondja. A társadalom is.
Aztán itt van a másik kiszolgáltatott csoport, a gyerekek. Akiket a buta felnőttek kénye-kedve szerint akarnak idomítani konformista, mindenbe belenyugvó, jól irányítható emberré. A társadalmi szocializáció alapvető terepe az iskola. Kérdés, hogy melyik társadalom, mire akarja használni. Jelenleg úgy érzem, hogy a magyar társadalom méla bambaként nézi, hogyan teszik tönkre a jelenét és jövőjét. Aki szót emel, azt lepisszegik, megfenyítik. Inkább ne ugráljunk, sosem volt ez jobb, majd lesz valahogy, én elvagyok így is. Ez a mentalitás öröklődik majd az idők végezetéig?
Aki most a pedagógusokért kiáll, az a gyermekekért áll ki. Végső soron a társadalom jövőjéért. Azért, hogy a mai gyerekek már ne váljanak olyan besült, meghunyászkodó, megosztott, konformista, elkényeztetett kegyetlenné, mint amilyennek a mai magyar társadalom kinéz. Hogy legalább nekik legyen alternatívájuk a jövőben az ország határain belül is. Ha nem értjük meg egymás problémáit, ha nem vagyunk nyitottak mások felé, ha a másik feletti diadal előrébb való, mint a másik méltóságának megőrzése, akkor végképp elzüllik ez az ország. Az iskola fontos terepe lehetne egymás megbecsülésének, a világ felé nyitásnak és a meritokratikus szemléletmódnak, de persze lehet a kasztosodás szigorának hatalomszolgáló laktanyája is.
Ne feledjük, hogy a gyerekeknek, az időseknek, a tanároknak, a szociális gondozóknak, és az ország minden egyes állampolgárának méltóságra és méltányos bánásmódra is szüksége van ahhoz, hogy jól érezze magát e honban.
Én nem az alapján becsülök valakit, hogy milyen autója van, mekkora a vagyona, milyen klikkrendszerek és gittegyletek alapján határozza meg önnön nagyszerűségét és mások megvetését.
Egyetlen szempontom, hogy a szakadék szélén ki nyújt kezet a lefelé zuhanóknak. Aki ezt teszi, tisztelem, burkolózzon bármilyen hétköznapiságba is: lehet tanár, szociális gondozó, civil önkéntes, vagy bárki más. Aki félrenéz, átnéz másokon, netán félretol másokat, akármilyen kiemelt üdvöske csoportba tartozhat, emberként nem lehet rá számítani.
Nem győzöm mondani, hogy végre egymásra kellene figyelnie ennek a társadalomnak, és akkor megváltozna a hatalmi viszonyrendszer is..
Sok tekintetben élhetetlen ez az ország, nemcsak materiális értelemben, hanem az egymáshoz való viszonyulásokban is. A család és a barátok jelenthetnek menedéket ebben a jeges viszonyrendszerben. Társadalmi szinten egyetlen értelme, hogy itt maradjunk: segíteni a szakadék szélén egyensúlyozóknak. Minél többen vannak, akik segítenek másoknak, akik kiállnak másokért, annál hamarabb ébredhet rá a társadalom, hogy a kiszolgáltatott csoportok magára hagyása az ország jövőjének szakadékba taszítása, és egyetlen szóval összefoglalva: szégyen.
Kapcsolódó korábbi bejegyzések:
