A méltóság édes madara

 Írta: Inkabringa

Jó ideje nem befolyásolnak a társadalmi elvárások, de érdeklődve figyelem, másokra milyen hatással vannak. Más mércével mérek. Vademberségem egyik bizonyítéka, hogy nem használok Facebookot, így a világot sokkoló nagy leállás semmiféle hatással nem volt rám. Pedig világot megrázó borzalom lehetett, mert ötből három újságcikk ezzel foglalkozott. A klímaváltozás persze még ennél is nagyobb veszedelem. Ha a saját kis életterünktől hihetetlenül messze levő korallzátonyok elpusztulnak, vagy a sarkköri jég elolvad, az ránk is hatással lesz. Sokkoló hatással. 

Rang, pozíció, vagyon, pénz, befolyás nem tud meghatni. Hitelesebb mérce az emberi méltóság. Jó nehéz fogalom, néha kétségeim vannak, hogy a 21. század embere megtud-e vele birkózni. S ha már az emberi méltóságnál tartunk. Minapi hír, hogy egy villamoson meghalt egy ember. A hír nem arról szólt, hogy az utasok fejvesztve ügyetlenkedtek, szaladgáltak, kétségbeesve segítséget hívtak: egyáltalán nem érdekelte őket, hogy mellettük egy embertársuk haláltusáját vívja, és egyedül, sötét közönyben távozik az élők világából. Senki nem akadt, aki próbálta megmenteni az életét, de legalább felé hajol, és a kezét fogja, hogy méltósággal távozhasson a földi világból.

Kép: Dariusz Klimczak

Szerencsére van kiváló példa is az emberi méltóságra. Évekkel ezelőtt kapcsolatba kerültem az idén tíz éves BAGázs Egyesülettel. Találkoztam ott banki tisztviselővel, aki ráunt a pénzére büszke emberek önteltségére. Találkoztam jól menő üzletemberrel, aki a gyermekeinek meg akarta mutatni, hogy van másféle élet is a sajátjukon túl. Segíteni akartak azoknak, akiknek senki nem akar segíteni: a szegregátumban élő cigányoknak. Ez nem leereszkedő segítség, amit a jobb sorban élő mindentudó nyújt a nincstelen tudatlannak. Ez kölcsönös viszony. Ők tudtak adni valamit szakértelmük révén a bagi cigányoknak, és a bagi cigányok másféle tudással viszonozták ezt, ami meg az ő életükből hiányzik.

Amikor először voltam a bagi telepen, ez a kölcsönös egymásra támaszkodás jelentette a legnagyobb élményt. Egyenrangú viszonyok fesztelensége. Ez szédítően unikális. Valóságos katartikus élmény. Az emberi méltóság édes madara természetesen röpködött közöttük. Amikor a több nyelven beszélő fiatal diplomás tanácsot kér és kap a nyolc általánost felnőttként befejezni akaró családanyától. Majd ő ad tanácsot más témában a családanyának. A BAGázs révén az emberi méltóság oly igen áhított tapasztalása a mindennapok része egy darabka területén ennek a társadalmi elvárásokba hibbant országnak. El sem képzeli kis hazánk népe, micsoda tekintélyt parancsoló érték ez. Az összes rang, pozíció és vagyon elbújhat mögötte. Meseszép távlatot adhatna a 21. századnak.

Kapcsolódó korábbi bejegyzés:

Méltóság

Méltóság

Írta: Inkabringa


A méltóság szó ezredik definícióját nem fogom megfabrikálni. Van már így is elég. A ’méltóság’ szóra mindenféle szinonimát találnak és használnak. Az én értelmezésemben biztosan nem egyenlő a büszkeség, rang, elegancia, önbizalom kifejezésekkel, és a méltóságos úr/asszony megnevezéssel sem, valamint nem igésíthető a méltóztatik szóval.

Nem kell hozzá nagyhatalmú sündisznócskának lenni, hogy méltóság sugározzon valakiből, és persze tudjuk, sok „méltóságosban” mogyorónyi nyomokban sem fedezhető fel.

Az utcán járva-kelve, hétköznapi porba hulló emberként meglepően sok méltóságot láthatunk olyanokban, akiket talán egy „méltóságos” figyelemre sem méltat.

A busz beáll a megállóba. Nagyon idős, törékeny termetű néni áll két botra támaszkodva, a felszállásra várakozik. Alacsony padlójú a jármű és láthatóan gyakorlata is van a tömegközlekedésben, meglepően ügyesen száll fel. Megfigyeléseim szerint legalább háromféle reakciója van az utasoknak hasonló helyzetekben. Van, akinek arcára kiül a bosszankodás: „Minek indul már útnak az ilyen?” (Minden bizonnyal azért, mert senki nincs, aki elindulna helyette.) Van, aki együtt érez, de nem tudja kimutatni, zavartan úgy tesz, mintha észre sem venné. Furcsa, de gyakori az ilyesmi – mintha elfelejtődött volna a magától értetődő segítségnyújtás, avagy szégyen lenne az ilyesmi kinyilvánítása. A harmadik reakció, amikor természetes mozdulattal segítő kezet nyújtanak a rászorulónak.

A buszon nincs nagy tömeg, de minden ülőhely foglalt. A néni megáll, jelét sem adja, hogy szeretne leülni. Derűs az arca. „Bírom én, ne sajnáljatok.” A vezetőfülke mögötti ülés a szokványosnál kicsit szélesebb, de mégsem kétüléses. Az ott ülő fiatal lány azonnal átadja a helyét a néninek. Ő szabadkozva elfogadja, de rögtön hozzáteszi, hogy elférnek itt ketten is, üljön vissza nyugodtan. A lány kedvesen válaszol, így kényelmesebb lesz a néninek, és úgyis mindjárt leszáll. Valóban leszáll hamarosan, helyére egy láthatólag lábfájós hatvan év körüli asszony kerül. Továbbra is minden ülőhely foglalt, de senki nem mozdul. Csak a két bottal utazó nagyon idős néni szólal meg: „Üljön csak ide kedves, elférünk itt ketten is.” Nem lamentálnak, összemosolyognak és egymás mellé telepednek.

Késő délutáni buszozás. Egy idős hölgy ül az ablaknál, én mellé ülök. Kevesen vannak a buszon, de a következő megállónál hirtelen nagy tömeg száll fel. Egy nő három kisgyerekkel, a legidősebb sem lehet több nyolc évesnél, a legkisebb még babakocsiban. Ülőhely egyáltalán nincs, nem is keresik a lehetőséget. Átadom a helyem, hogy le tudjanak ülni. Az anya megköszöni és a helyemre huppanó gyerekét is kéri, köszönje meg szépen. Kedves kis udvariassági ceremónia.

Az ablaknál ülő idős hölgy felháborodott pillantást vet rám („hogy tehetett ilyet?”), majd undorral néz a mellé ülő kisfiúra, és látványosan jelzi minden gesztusával, ezt ő nem bírja elviselni. Megvetést ennél cizelláltabban nem lehet kifejezni. Az anyában és három gyermekében semmi kivetnivalót nem lehet találni. Bár tudom, sokaknak az is elég indok, hogy cigányok, és láthatóan nem jómódúak. Az ablaknál ülő idős hölgyet mélységesen felháborította, hogy „ezek” mellé ültek.

A helyemre ülő kisfiú odaszólt a testvérének, üljön ő is mellé, elférnek. Az anya viszont észrevette az idős nő undorral telt reakcióját és csak ennyit mondott csendesen: „maradj nyugton, jó ez így.” Hányszor mondhatta már ezt? Roppant kínos és szégyenteljes volt az egész szituáció.

A feloldás váratlanul érkezett. A párhuzamos ülésen egy húsz év körüli fiú ült, fülhallgatóval a világot magából kizárva, olyan arccal, mintha egy rolót húztak volna le benne. Látszólag nem is látott, csak nyitva volt a szeme. Azonban mégis észlelte ezt a kínos szituációt, mert ahogy az anya csendben megszólalt, ő rögtön felpattant és egyenesen a kapaszkodó kisgyerekhez intézte szavait: „Ülj le ide.” Majd az anyához fordult, magyarázatként: „Nem lehet itt rendesen kapaszkodni.” Megint a köszönet kedves udvariassági ceremóniája.

Történetesen egyszerre szálltunk le a fiatal fiúval. Az anya mindkettőnknek még egyszer megköszönte a helyet és elfogódottan elköszönt.

Nem fontos definiálni a méltóságot, de lépten-nyomon észrevenni. Sajnos gyakran a hiányát is – a méltatlanságok tengerét. Jó az, ha a méltóságunkat meg tudjuk őrizni, még jobb, ha a másokét is. Anélkül, hogy méltóságosként méltóztatnánk.