Najmányi

Írta: BikassyGergely

Csak így, vezetéknevével. Aki nem volt közeli barátja a hetvenes években, mind csak így emlegette. Én is.

Najmányi László (1946-2020)

Najmányi a hetvenes évek elején a Balázs Béla Stúdió egyik tehetséges fiatal rendezője volt. A Császár üzenete című rövidfilmjét sokan láttuk és jót vitáztunk róla. Aztán pár év múltán egy irodalmi vitadélutánon ültünk együtt, ahol eleinte az én kisregény kéziratomról lett volna szó, emlékszem, Najmányi előre mondta, hogy hozzá fog szólni, végül - valakinek egyetlen lekezelő mondatán kívül - írásom egyáltalán nem került terítékre, tehát ez ügyben Najmányi semmit sem szólt. Legnagyobb sajnálatomra persze.

1978 márciusától több, mint félévet Párizsban töltöttem. Mintha már kiutazásomkor hallottam volna, hogy Najmányi disszidált és talán Párizsban lesz. Mintha az is elterjedt volna, hogy az egész zenekara, a híres "Spions" is disszidált, és persze barátja és költőtársa, Molnár Gergely is. Eszembe sem jutott keresni őket, a rock (és/vagy pop)-zene egyáltalán nem érdekelt, ráadásul az underground-körökben nagyra tartott Molnár Gergelyt nemcsak, hogy nem ismertem, de alig tetszett, amit francia filmekről írt (és amit csak meg nem hirdetett, félig titkos (vagy tiltott?) összejöveteleken olvasott fel. Rég nem emlékszem már arra, hogy akkor mégis miként olvastam ezeket az írásokat? (Lehet, nagyon is irigyeltem titkosságukat... Ő sem kedvelhetett: hozzá képest én szinte hivatalos filmkritikusnak számítottam, még ha az ellenzékinek minősülő Bíró Yvette-féle Filmkultúrában jelent meg majd minden írásom...)

1978 nyár elején aztán egy Párizsba érkező magyar ismerősöm, akivel véletlenül találkoztam a Quartier Latin egyik kis mozijában, (sok korombeli magyar ilyen helyeken futott össze) lelkendezve újságolta, hogy ez elmúlt héten még jól lehetett látni és olvasni ennek a mozinak az üvegbejáratán a szénceruzával írt következő magyar üzenetet: "Marci! Gergely és Laci átmentek a Pagode-ba, ott várnak!" Ismerősöm erre szintén elrohant a Pagode-ba (híres-neves kis művészmozi), de nem talált senkit. Némi csalódással vette tudomásul, hogy az üzenetben szereplő Gergely nem én voltam - rövid közös töprengés után nyilvánvalónak véltük, hogy csakis Molnár Gergely és Najmányi László lehetett a párizsi mozi két magyar vándora.

A Pagode mozi kertje Párizban

Najmányi nemsokára hatalmasabb távolságok vándora lett: Az USA és Kanada városai mellett például Indonézia néhány városát és szigetét is bejárta. New York-ban a Halász Péter-társulat díszlettervezője volt, más földrészeken - végig fotózva - alkalmi munkákból élt. Kalandos élete lett, sokat nyomorgott, és sokféle szabálytalan művészettel foglalkozott. Olyasmivel, amihez sem a tehetség, sem a bátorság nem elegendő külön-külön: együtt a kettő eredményt hozhat. (Nem olyan eredményt persze, amilyet a nagybetűs Társadalom felfedez és "jutalmazni óhajt".)

Az őt (is) elüldöző rendszer bukása után hazatért. Elismerő zajjal fogadta, aki egyáltalán emlékezett még rá. A rockzene világa sok mindenre emlékező mély lápvilág. Ellenségei is emlékeztek rá, valamelyik nyilatkozata után az utcán bántalmazták. Najmányi leginkább videóművésznek tartotta magát, de jelentek meg érdekes könyvei is: technika, művészet, utópia, a vizualitás lehetőségei fonódtak bennük össze. Zene, film, video, színház: mindegy is, mivel foglalkozott, ugyanazt vizsgálta, szabad fantáziával. Néhány érdekes riport, beszélgetés jelent meg vele, ITT az egyik.

Halász Péter halála után én is megkaptam körlevelét, melyben arra kérte a címzetteket, javasolják Halász Péter posthumus Kossuth-díját. Lelkesen csatlakoztam: a fősodorral szemben úszó tehetségeket becsülni kellene. Ritkán becsülik... Ezután egy ideig email-kapcsolatban álltunk, elküldtem neki például Buster Keaton kései éveiről szóló cikkemet, meg kisebb írásomat Jonas Mekasról. Ha valaki, Jonas Mekas tehetsége közel állt hozzá.... Személyesen utoljára egy videó-kiállításán találkoztunk, negyven év elteltével már alig ismertük meg egymást. A nagyon érdekes videókísérletekben azonban fel tudtam ismerni.

Megörültem, amikor emailben elújságolta, hogy most már kizárólag csak meglevő hatalmas fotó- és videóanyagaival foglalkozik: rendszerezi, tematikus (vagy más) csoportokba rendezi őket. Hallottam, hogy súlyos beteg: nem tudom, de nagyon remélem, ez a fotó- és videóanyag hozzáférhető, és az is marad. "A filmszalag nem ég el!" - akárkitől származik ez a mondás, Najmányi Lászlóra és szabálytalan életművére nagyon igaz.

Példa a teljességre

Írta: Inkabringa

A karantén elején megszaporodtak az idősek elleni kirohanások. „Minek indulnak el?” Ezt a véleményt már a járvány előtt is hallottam, amikor bevásárló szatyraikkal bajlódva kászálódtak fel idős emberek a buszra. „Ha ilyen öreg és lassú és nehézkes, akkor minek indul el? Csak feltart mindenkit.”

Nos, a rövid válasz erre ennyi: azért indulnak el idősen, nehezen mozogva, mert senki sincs, aki elindulna helyettük. Senkire nem számíthatnak. Nincs segítségük.

Amikor ezeket a türelmetlen mondatokat hallom, nem értem, hogyan van összerakva az emberi lélek. Miként lehet, hogy az emberek C-kategóriás romantikus filmeken telesírják a zsebkendőjüket, és a való életben ilyen kőszívű közönnyel viseltetnek mások iránt. Legkedvesebb szórakozásom finoman provokálni az efféle szépelgéseket. Többnyire igazolódnak hipotéziseim.

Erik Johansson

A társadalmak minőségének fokmérője, hogyan bánnak a kiszolgáltatott csoportjaikkal. Egyetlen társadalom sem mondhatja magát cizelláltan civilizáltnak és az emberi kultúra bástyájának, ha nem tudja megadni a társadalomban élőknek az emberi méltóságot. Gondoljunk csak az idős emberekre. A felsőbbrendűségi komplexusban szenvedő európai kultúra tanulhatna számos „primitív” társadalomtól, hogyan kell az idős embereket egy közösség szerves és fontos részének tekinteni.

Minden magyar és minden európai állampolgárnak, felnőttkorba lépése pillanatában, kezébe adnám Simone de Beauvoir Az öregség című könyvét. Őszinte, képmutatástól mentes könyv. Sok évtized távlatából is felszabadítóan provokatív és emberséges szemléletű. Szikár, pontos, kellemkedéstől mentes elemzés. Lényegi mondandója ma is kíméletlenül aktuális. Beauvoir végigvette a fényes európai évszázadokat, és arra jutott, hogy az aktív korúak nemzedékei sosem tudtak mit kezdeni az idősekkel. Vagy álságosan túlóvták vagy felesleges koloncként megvetették őket: mindkét esetben a társadalomból való kirekesztésük volt a cél. Beauvoir szerint ennek oka, hogy „a társadalom csak annyiban foglalkozik az egyénnel, amennyiben hasznot hajt”. Ha nem képes erre, akkor nincs rá többé szükség. Teher.

Beauvoir a megoldást is felvázolja:

„Milyennek kellene hát lennie annak a társadalomnak, amelyben öregkorára is ember marad az ember? A válasz egyszerű: egész életében emberszámba kellene venni. (…) Ezért burkolják ezt a kérdést olyan mélységes, közmegegyezéses hallgatásba. Az öregség ugyanis leleplezi egész civilizációnk csődjét. Az egész embert kell újrateremteni, az emberek közötti kapcsolatok összességét kell újjáalakítani, ha azt akarjuk, hogy elviselhető legyen az öregek sorsa.”

Erik Johansson

Az, hogy ebben az országban még működik úgy-ahogy a szociális ellátórendszer, csak az elkötelezett szakembereknek köszönhető. A szociális gondozók, szociális munkások társadalmi presztízse nulla egy politikushoz vagy bármiféle kirakatban álló személyhez képest. Mindig elfelejtkeznek róluk. Mindig a sor végén állnak.

Ezért én most nyilvánosan mondok köszönetet egyiküknek. Egy vidéki kisvárosban élő házi idősgondozóról írok. Ötvenes éveiben járó, sokat próbált nő. Képzett szakember, és szívvel-lélekkel csinálja a munkáját. A saját otthonukban élő idős embereket segíti a mindennapjaikban. Karakán, de csupa szív. Egyenesség, nyíltság és valamiféle nemes méltóság van benne. Gondoskodó, figyelmes, végtelenül intelligens, és egy igazi lázadó. Ritka kincs ebben az országban. Tökéletesen átlátja a folyamatokat, és mindig szót emel az őt, és másokat ért méltánytalanságokért.

Erik Johansson

A főnökei szerint csak a baj van vele, lázítja a többieket. Dehogy lázadnak. Csendes belenyugvók, feljebbvalókkal ujjat nem húznak, legfeljebb a pletykálásban élik ki magukat. Ez a mentalitás tart fenn évtizedeken át korhadt rezsimeket e honban. Ez a gondozónő azonban lázad, szóvá tesz, javasol. Amiért maradhat, hogy az idősek és a hozzátartozók ragaszkodnak hozzá. Ha ő megy, akkor ők is mennek: ez az ultimátumuk. Mert zseniális, amit értük tesz. Lendülettel, zokszó nélkül, mosolyogva, figyelemmel, mélységes elfogadással és tapintattal teszi a dolgát. Messze túlnyúló a segítsége a hivatalos hatáskörén: meglátja a problémát és addig megy, amíg megoldja. Szeretettel, megértéssel és tisztelettel fordul az idősek felé. Annyi flegma, cinikus és öntelt szívtelent láttam már a humán szférában dolgozni. Ő egy igazán üdítő színfolt a szürkeségben. Példa lehetne ennek a „nyuszi ül a fűben” társadalomnak. Ilyen értelmes, karakán, tiszta emberségre lenne szükség. Alattvalóból annyi van, hogy már unom.

Szégyentelenül kevés fizetésért teszi mindezt. Soha nincs jutalom, juttatás, megbecsülés, díjazás, kitüntetés. Mindig a kirúgás szélén áll a nagy szája miatt. Ámde az idősek és a hozzátartozóik körében ő egy mentőangyal. Nemcsak a fizikai állapotuk javításában segít, hanem visszaadja a méltóságukat és az életkedvüket. Bár ő nem tud róla, de ösztönösen Beauvoir szellemében dolgozik. Az idősek és a hozzátartozók is tudják, hogy az összes felettesénél többet ér.

Erik Johansson

Mindent megtesz a gyermekeiért. Vigyék többre, mint ő. Mindannyiunk szégyene, hogy ezt kell éreznie, mert valójában ő nagyon sokra vitte, csak ez egy rangkórságban szenvedő társadalom, ami nem tudja megbecsülni azt, amit ő és a hozzá hasonlók képviselnek. Többnyire észre sem veszi.

De néha-néha jusson eszébe mindenkinek, hogy az ilyen emberek viszik a hátukon a társadalmat. Mélységes hálával és tisztelettel tartozunk nekik.

Beauvoir ezekkel a sorokkal zárta könyvét:

„De ha egyszer megértette az ember az öregek sorsának lényegét, többé nem fogja beérni egy nagyvonalúbb „öreggondozás” követelésével, a nyugdíjak felemelésével, egészségesebb lakásokkal és szervezett szabadidővel. Az egész társadalmi rendszerről van szó, és a követelésnek radikálisnak kell lennie: megváltoztatni az életet.”

Erik Johansson

Kapcsolódó bejegyzések:
Csak hús
Pepin bácsi emlékére

A gyönyörű Adria asszony életei

Írta: BikassyGergely


Akiről most írok néhány sort: Massimo Bontempelli. Nincs ilyen című regénye, de csupa hasonló című regénye van. Talán nem haragudna a kis játékért.

Massimo Bontempelli

Elég ismeretlen magyarul, holott a múlt század negyvenes éveiben sok könyve megjelent, igényes kiadók (Franklin), és igényes fordítók (Révay József, Kolozsvári Grandpierre Emil, Déry Tibor) gondozásában. Utoljára, ha jól emlékszem, a nyolcvanas években Kaland a panzióban címmel egy kisregény- és elbeszélésgyűjteménye a Kozmosz Kiadónál. Elegyes munkák, elegyes gyűjtemény. Benne mindenesetre egyik főműve, a Két anyának egy fia. Ekkorra már rég nem ismerte a legtöbb olvasó itthon, és ez a kiadás sem tette újból ismertté. Azt gyanítom most már a "nagy ismeretlenek" listáján fog fényeskedni, - az sem mindig szégyellnivaló.

Bontempelli a huszadik század "modernista" irodalmának (akkor így nevezték) egyik legfontosabb olasz prózaírója. Volt több divatos írójuk-költőjük az 1900-as évek elején, említsük az akkor leghíresebbet, D'Annunziót, aki egyszerre volt főúr és forradalmár, széplélek és hazaffy, korszakos költőfejedelem, és irodalom-változásra kártékony szellem. (Utóbbi véleményt később a neorealista filmrendezők vallották, a pátoszt, a szépelgést, és a mű-romantikát utasítva el.) A legnagyobb hatású olasz művészeti mozgalom mai szemmel is a futurizmus: a képzőművészetben nagy és új fejezet, a költészetben talán kevesebb maradandó értékkel.

Kassák Lajos

A futurizmus és az egész modernizmus egyik meghatározó alakja Marinetti volt. Kassák Lajos már 1916-18-ban kapcsolatba lépett vele, MA című folyóiratában több írását közölte. Marinetti és a legtöbb olasz futurista hamar a nacionalizmus, a háborús eszme, majd Mussolini bódulatába zuhant, ezeket a nézeteket viszont Kassák elejétől fogva élesen ellenezte. Valóság, vagy irodalmi legenda, hogy amikor a húszas években Kassák és Marinetti Bécsben személyesen találkoztak, majdnem verekedésbe torkollt ez a találkozás...

Most egy évekkel ezelőtti Litera-cikkre bukkantam, ITT olvasható. Az akkori budapesti könyvfesztivál fő vendége Olaszország volt, és ezt üdvözlendő Szkárosi Endre közölte a gondolat- és adatgazdag tanulmányt. Főleg a legmaibb, élő olasz írókra hívja fel a figyelmet, ezért a modern elődöket épp csak áttekinti. Még a legnagyobb, Luigi Pirandello sem kap hosszú bekezdéseket (talán nem baj, hiszen szerencsére hosszú ideje a legismertebb olasz szerző nálunk is).

Massimo Bontempelli és Luigi Pirandello

Massimo Bontempelli jelentőségét sem nagyon méltatja Szkárosi, pedig - mint a legelején mondtam - ő méltatlanul szorult ki nálunk az olasz irodalom kedveltjei közül. Mennyire "modernista", mennyire "avantgarde"? Utóbbi semmiképpen. A hagyományos realizmushoz sincs semmi köze, hacsak nem annak lírai-lebegő-játékos változatához. Érdekes, hogy bár egyértelműen művészi rokonának (utódjának?) tekinthető a nálunk nagyon népszerű és olvasott Italo Calvino (Pirandello óta az első számú olasz író az egész világon, helyét még Umberto Eco sem veszélyezteti) - ez a rokonság mégsem köztudott, legfeljebb csak az irodalomtörténetben, és a könyvkiadók sem "építenek hidat" a két életmű közé.

Új kiadások nélkül nehezebb, de érdemes: olvasók, építsük fel ezt hidat mi magunk. Massimo Bontempelli. Íme, egy részlet a "Világszép asszony, Adria" elejéről, ITT olvasható.

A képzelet, a felnőtt mese, és az irodalom sok játékos meglepetése vár majd a hídon...

Kapcsolódó bejegyzések:
Zabolátlan értelmesek
"Ha egy téli éjszakán egy utazó" - Italo Calvino
Az álom valósága - Luigi Pirandello

Kolumbuszon innen és túl

Írta: Inkabringa

A korabeli portugál krónikaírók szerint Kolumbusz arrogáns, dicsekvő és fennhéjázó volt. De aztán felfedezte Amerikát és világszerte szobrokat kapott. Arról, ami később történt a világban, nem tehetjük őt egy személyben felelőssé, ahogy másokat sem, még akkor sem, ha mai tudásunk szerint azt gondoljuk, Amerika és Afrika őslakosainak jobb lett volna, ha sohasem találkoznak Európával. Az biztos, hogy egy szobor ledöntése nem old meg semmit. Szimbolikus és demonstratív megnyilvánulása a túlcsorduló indulatoknak.

Yinka Shonibare

Néha kiszabadul az elégedetlenség szelleme a palackból, ez egyáltalán nem baj. A lapító belenyugvás sokkal többet tud ártani. Mindannyiunk feladata ezen a glóbuszon, hogy ezt az elégedetlenséget hosszú távon változást hozó, pozitív energiává alakítsuk. A faji egyenlőtlenségek elleni fellépés ne váljon sem tomboló agresszióvá, sem egynyári divattá. A társadalmi változások akadálya az elnyomó hatalom mellett a konformizmus is.

Yinka Shonibare

A social media sem old meg semmit a rasszizmus elleni küzdelemben, az is egy demonstratív eszköz, de az életet nem ott éljük, hanem a hús-vér valóságban. Ha belegondolunk, hogy a társadalom minden rétegét átható, nemzedékeken átívelő világmagyarázó ellenszenv él a feketékkel szemben az USA-ban, vagy a cigányokkal szemben Magyarországon, akkor mindjárt világossá válik, hogy a hús-vér valóságban, a mindennapokban kell konzekvensen szembeszállni a rasszizmussal. Nincs benne semmi látványos, de olykor ahhoz kell a legnagyobb bátorság, hogy saját hétköznapi életközegünkben ellentmondjunk a komfortos felsőbbrendűséget bizonygató előítéletességnek. Tegyük mindezt azért, mert az emberek sokaságának jelentéktelen és rejtve maradó hétköznapi antirasszista magatartása az egyetlen módja annak, hogy pozitív irányban változzon egy társadalom.

Yinka Shonibare

Kapcsolódó bejegyzések:
Fekete-fehér
Vallomás

Magyar Orfeuszok Rómában

Írta: BikassyGergely

Hadd írjuk most magyarul a mítoszi költő nevét. 1947 végétől majdnem fél évet Rómában, a Magyar Intézet vendégeként töltött az új magyar irodalom néhány fiatal tehetsége. Sőt: egyértelműen  legtehetségesebbek, Weöres Sándor és Pilinszky és Nemes Nagy Ágnes, meg még jó néhányan. Bár Rómában januárra metsző hideg lett, és bár a "magyar házban" nem fűtöttek (igaz, a római kávézókban sem) - leírhatatlanul nagy ajándék volt ez a pár hónap.

Huszonöt éve jelent meg először, az Orpheus című negyedéves folyóirat 1994 nyári számában Lengyel Balázs visszaemlékezése. (Azóta többször is, majd Két Róma címen végül könyv alakban).

Szívesen olvastam most újra, talán harmadszor... Anekdoták és mély költői portrék fonódnak itt össze. Weöres Sándor egyéniségének és tehetségének színeit kevesen hozzák közelebb az olvasóhoz. Pilinszky figurája szintén a nagy tehetségek nagy fényeivel-árnyaival gomolyodik elő. Zaklató passzusok elevenítik fel.

Az emlékezés főalakja Lengyel Balázs felesége, Nemes Nagy Ágnes. A személyesség erős pecsétje hitelesíti a szöveget. Az írás születésekor Nemes Nagy csak néhány éve halt meg. Lengyel Balázs már hosszú ideje második házasságban élt, de életének élménye továbbra is ő maradt. Egész közös életük felelevenedik. A "Két Róma" nemcsak a téli-tavaszi hosszú ösztöndíjat láttatja, hanem időugrásokkal kitér régi és későbbi időszakokra is. Ha valaki majd nagy elemző életrajzi könyvet szán Nemes Nagy Ágnesnek, ez az emlékezés lesz benne a legfontosabb, a pótolhatatlan tanúvallomás. Irodalomtörténet és emberi portré egyszerre. De nemcsak az: az írás függelékeként a költőnő néhány halála elkőtt írt kiadatlan töredéke is olvasható: döbbenetesek.

Az írás harmadik harmadában egy későbbi, nyolcvanas évek-végi római útjáról is beszámol Lengyel Balázs. Szomorúan: az egykori "kis Róma" úgy megváltozott (a Magyar Intézet épülete is), hogy alig ismert rá. Ez a "második számú" Róma elvette a régi élmények varázsát. Az író tanácstalan: nem igazán magyarázható, miért és hogyan történt. 

Az olvasó még tanácstalanabb: legjobb (lenne) saját utazásainkkal, sőt - kicsit patetikusan - saját életünkkel szembesíteni a Róma-varázst és Róma-csalódást...

Egymásra találás

Írta: Inkabringa

A szomszédos országok magyarlakta területein élőkkel felsősokú tanulmányaim során találkoztam először. Az érettségi után magyar szakon tanultam, ott három erdélyi fiatallal hozott össze a jó sorsom. Később, kulturális antropológiai tanulmányaim idején, egy széles látókörű, világra nyitott szlovákiai magyart ismertem meg. Mindannyian tágították a látóhatáromat, a Kelet-Európáról, sőt Európáról való gondolkodásomat.

A három erdélyi fiatal - két lány és egy fiú - társasága évekig hatalmas élményt jelentett nekem. Jellegzetes volt a hanghordozásuk és egészen páratlan a szókészletük. Kimeríthetetlen kincsestárunkká vált a szófordulataikat ízlelgetni. Az ’ihlet’ szót például így ejtette a fiú: ’illet’. És ő nem bekapott egy szendvicset a büfében, hanem béfalta.

Az egyik lány vőlegénye Erdélyben volt református teológushallgató. Nagyon gyakran emlegette. Egyszer lelkesen mesélte nekünk, oktondi magyarországiaknak, hogy hétvégén jön hozzá a szeretője. Zavartan hallgattunk. Végül valaki rákérdezett: tud a szeretődről a vőlegényed? Majdnem leesett a székről, úgy nevetett. De hát a kettő ugyanaz! Mi rossz van ebben a szép szóban? Még nagyobb zavarban magyaráztuk, hogy Magyarországon ennek a szép szónak jócskán pejoratív értelme van.

Az erdélyi fiú egyik mondata átsegített egy nehéz szigorlaton. A nyelvtörténet tanárunk a hallgatók húsát ette, vérét itta és csontját ropogtatta. A szigorlatai szörnyű mészárlások voltak. Rengeteget tanultunk a vizsgára. Ott álltunk az ajtóban egymással szemben az erdélyi fiúval, a szigorlatra várakozva. Akkor ez volt életünk legnagyobb problémája. A fiú halott sápadtan, ijedten dörmögte: „Bé vagyok tojva”. Frenetikus hatása volt. Kibuggyant belőlünk a nevetés, egy pillanat alatt elszállt a félelmünk. Máig imádom és használom ezt a mondatot, mint egy óvó amulettet. Ekkor kinyílt az ajtó, és berántott engem magához Kannibál tanár úr. A virgonc jókedvem azonban nem csitult, nem féltem már tőle, és ő kapitulált. Pompás szigorlati jegyet kaptam.

Az első év nyarán felkerekedtünk néhányan egy erdélyi csavargásra sátorral, hátizsákkal. A székely fiú volt a túravezetőnk. Vonzott a vadregény. Tinédzser éveink végén jártunk, alig volt pénz a zsebünkben, és semmi félelem, fenntartás vagy előítélet nem volt a szívünkben. Előre megbeszéltük, hogy ez nem „kultúr-túra” lesz, kerüljük a nagyvárosokat, az eszmeáramlatokat és a politikai csatározásokat. Az erdőben fogunk csavarogni, patakban fürödni, forrásból inni, ahol az este ér minket, sátrat verni. Pontosan így történt. Életre szóló élményt adott ez a túra, és a következő évi erdélyi nomád csavargásunk is.

Egy kora nyári reggelen vonatra szálltunk (a legolcsóbbra), majd egy vég nélküli zakatolás kezdődött. Éjszaka érkeztünk meg Székelyföldre. Ahol le akartunk szállni, menetrendszerinti megállóhely volt, de az éjszaka közepén gyakran nem állt meg ott a vonat. Aki le akart szállni, meghúzta a vészféket, és még mielőtt odaért volna a kalauz, átszaladt az éji sötétségben a pityóka földön. Mi is így cselekedtünk, csörtettünk a sötétben, keresztül a pityóka földön. Nem ért utol minket a kalauz zseblámpájának fénye.

A székely fiú szüleinél királyi fogadtatásban részesültünk. Házi volt még a csokoládé is, a lepedő hímzett alattunk, csodálatos lakomák, és még a szénába is bebújhattunk. Mennyei volt.

Egy-két napig tartott a kényelem, aztán teletömtük ennivalóval a hasunkat és a hátizsákjainkat, és nekivágtunk a gyalogtúrának. Életemben akkor éreztem először, szívbe markoló nagy rádöbbenéssel, hogy a Föld nevű bolygó mennyire gyönyörű. A Gyimesek és a Gyergyói-medence varázslatosan szép táj. Megtanultunk biztonságosan tüzet rakni, figyelni a vízlelőhelyekre, a lehetséges táborhelyekre, nagyjából megtanultuk a vadon nyomait olvasni. Ezt a természetnek való bizalomteljes kiszolgáltatottságot mindenkinek meg kellene tapasztalnia. Szerettünk volna medvét látni, gyakran a nyomára bukkantunk, de sosem találkoztunk vele. A medvék biztosan láttak minket, de nem zavarta őket vidám kis kompániánk. 

A túra elején elvetődtünk Borszékre is, a híres gyógyfürdőhelyre. A családi legendáriumból tudtam, hogy az ükanyám idejárt a nagy magyar Alföldről nyaranta pihenni. Ő elegáns konflissal, divatos úti kosztümben és számos bőrönddel érkezett. Én, a kései ükunoka, hátizsákkal és szakadt farmerben.

Az igazi élményt a vadonban csavargás jelentette. Egyik esztenától a másikig, néha egy aprócska falu, de főként az erdők és a hegyek.

Egyszer egy meredek kaptatón ballagtunk felfelé, amikor egy székely bácsi mellénk ért a szekerével, és felajánlotta, hogy felvisz minket a tetőre. Megköszöntük a segítségét, de öntudatosan visszautasítottuk, mert mi gyalogtúrázunk. Roppant büszkék voltunk erre. Nevetve legyintett: „Bolondok maguk”. Az ő életmódjuk folyamatosan próbára tette fizikai állóképességüket. Ha kellett, eljutottak gyalog is akárhova, de ha volt szekér, akkor azzal mentek, hogy kíméljék a sok minden másra is kellő erejüket. A mi modern civilizációnkból sarjadt szabadidős kategóriánk, a gyalogtúra, értelmetlen sületlenség volt számukra.

A székelyektől rengeteg segítséget kaptunk csavargásunk közben: ennivalót, útbaigazítást, jótanácsot. Sőt, elismerő szavakat, hogy vitézül helytálltunk a vadonban, annak ellenére, hogy "Magyarból jött zöldfülű városi nyimnyámok" voltunk.

Egy napon nagy vihart kaptunk estére, félelmetes volt, gyorsan letáboroztunk, azt sem tudtuk hol, sátrat vertünk úgy-ahogy, és a vihar ellenére elaludtunk. Másnap kolompolásra ébredtünk, egy hatalmas birkanyáj vett körül minket. A juhász román volt, nem beszélt magyarul. Erdélyi barátaink váltottak vele néhány szót. Barátságos volt, bár zárkózott. Kiderült, a legelője kellős közepén táboroztunk le, de nem haragudott érte. Megkínáltuk az otthonról hozott májpástétom konzervvel, mivel nem volt más vendégfogadó nyalánkság nálunk. Nem ízlett neki, odadobta a kutyájának, aki megszagolta, majd elkullogott. Megint leszerepelt romolhatatlan ételekre és értékekre berendezett fényes civilizációnk. A fiúkat elhívta az esztenába, és adott nekik egy jókora darab sajtot. Az tényleg sokkal finomabb volt.

A túra végére jóval könnyebbek lettek hátizsákjaink. Nemcsak azért, mert megerősödtünk, bár ez is igaz, hanem főként azért, mert elfogyott az ennivalónk. Nemhogy a finom sajtok, házi kenyerek, de még az ehetetlen konzervek is. A térképet követve letáboroztunk egy falu közelében, de legnagyobb bánatunkra ott nem volt bolt, még kocsma sem, csak néhány ház. Románok lakták ezt a települést. Kemény, kitartó életük lehetett ott a magányos fenyvesekben. Erdélyi barátaink nem akartak velünk jönni ennivalóért kuncsorogni, így néhányan elindultunk, üres hassal és némi pénzzel, harapnivalót szerezni. Minden háznál kaptunk valami finomságot, friss házi kenyeret, szalonnát sajtot, túrót. Egyikük sem fogadott el pénzt, hiába kínáltuk. Zárkózottak voltak, mint a hegyi emberek, de jóindulatúak és segítőkészek. Ők tudták, hogy magyarok vagyunk, mi tudtuk, hogy ők románok. Nem láttunk egymásban ellenséget.

Ezt a történetet többször, többféle társaságban elmeséltem már Magyarországon, és gyakran megütközést váltott ki. Azt mondták, mindenki tudja, hogy a románok nem szeretik a magyarokat. Miért beszélek ilyen történeteket? Ez meg bennem váltott ki megütközést. A románok és a magyarok között is vannak ellentétet szító gőzös agyúak. De ezek a román falusi emberek csak éhes fiatalokat láttak bennünk, és önzetlenül segítettek nekünk. Most is jó szívvel gondolok rájuk.

Nem kell a világot, vagy annak bármelyik darabját birtokolnom ahhoz, hogy jól érezzem magam ott, ahol éppen vagyok. Arra viszont töretlenül törekedni kell, egymást segítve, és nem egymás ellenében, hogy mindenki - identitásában és emberi méltóságában csorbítatlanul - szabadon és otthonosan érezhesse magát ott, ahol él, és élhessen ott, ahol szeretne.

Talán az a mi nagy hibánk, hogy mindig a kirakatban állókra figyelünk, a politikusokra, közéleti celebekre meg a megmondó emberekre, és közben folyton egymásnak ütközünk, egymás lábára lépünk, néha szakadékba is rántjuk egymást. Annyiszor megkérdeztem már, de most is megteszem: nem lenne jobb egyszer végre egymásra figyelni?