„A zene mindenkié”

Írta: Inkabringa


Mostanság mindig azt halljuk, félnünk kell mindentől és mindenkitől, és meg is kell sértődnünk mindenért és mindenkire, mintha a világ csak azért lenne, hogy minket elemésszen. Pedig ha ártott valaha valami ennek az országnak, az mindig a világtól elzártság volt. Jön az ősz, visszatértek a politikusok a manipulatív mondatocskáikkal, amit mindenki komolyan elemez majd, hogy az utókor álmélkodhasson, mi mindennel voltunk elfoglalva ahelyett, hogy azzal foglalkoztunk volna, amivel kell. Lassan eljutok addig, hogy mára csak egyetlen egy mondatot tudok feltétel nélkül elfogadni: „A zene mindenkié”. Na, ezt még elhiszem. 

Afrika az emberiség ritmusának bölcsője. Ezt akkor is tisztelnünk kell, ha manapság szó sem esik róla. Az afrikai ritmusok nagyvilág elé tárásában hatalmas érdemei vannak egy afro-amerikai nőnek. Pearl Primus táncosnő volt és antropológus, úgyhogy itt az ideje, hogy mélyen meghajoljunk előtte a blogban. 

Pearl Primus (1919-1994)

Az 1940-es évek Amerikájában vált ismertté a neve, az afrikai és karibi táncokat kutatta mint antropológus, mint táncos és mint koreográfus. Afrikai és karibi terepmunkáin gyűjtötte a táncdialektusokat és ezt a nyugati világnak a modern balett elemeivel ötvözve mutatta be. Csodálták égbe törő ugrásait, a kecses lépteit, fergeteges ritmusait. Egész életében táncolta, kutatta az afro-amerikai ritmusokat, tanította a táncot és az etnológiát. Tánc közben és az egyetemi katedráról is küzdött a faji előítéletek ellen egy olyan korban, amikor ez egyáltalán nem volt divatban. (Most megint ilyen korban élünk.)

Pearl Primus Libériában egy etnológiai gyűjtőmunka során ismert meg egy táncszertartást és az USA-ba visszatérve egy sajátos stílussá csiszolta. Ez a fanga, amit azóta is világszerte tanítanak és táncolnak. Megismertetéséért sokat tett a nigériai származású dobos, Babatunde Olatunji is, aki szintén megérdemel egy főhajtást. Gyerekkora óta dobolt, az 1950-es években egy tanulmányi ösztöndíj révén került az USA-ba. John Coltrane segített neki az Olatunji Center of African Culture megalapításában. Ez az intézmény a Harlemben a nincstelen rétegeknek is lehetőséget adott a zene és tánc révén a továbblépésre. Babatunde Olatunji nagy mágus volt. Sokat tett Afrika zenéjének megismertetéséért.

Babatunde Olatunji (1927-2003)

Olatunji úgy jellemezte a fangát, mint egy köszöntő táncot. Az egymás nyelvét nem ismerő nyugat-afrikai törzsek tánccal és zenével fejezték ki egymás iránti békés szándékaikat. Olatunji egész életében tanította a fangát szerte a világban és ezt követői mindmáig folytatják. Én is megtanultam itt élő afrikaiaktól és tényleg hatalmas élmény másokkal együtt táncolni. Életenergia van benne. Sokszor jut eszembe, hogy az ENSZ-ben vagy az EU-ban vagy bármi ilyesféle helyen ezt a táncot kellene a világ vezetőinek ellejteni és csak utána ülhetnének a tárgyalóasztalhoz. Nehéz abban a világban ritmust találni, amiben botlábúak diktálják a tempót.

Most egy archív felvételen megtekinthető, hogyan tanította ezt Babatunde Olatunji. Javaslom, hogy mindenki emelkedjen fel a székéből és táncoljon a fanga ritmusaira. Garantáltan a magas égbe repül a lelke. Csak össze ne ütközzünk. 

Componidori

Írta: Inkabringa


Oristano Szardínia szigetének 30 ezer fős városkája. Az év nagy részében olyan, mint a többi mediterrán kistelepülés. Ámde ilyenkor pompázatossá válik. A farsangi időszak végén itt rendezik meg Sartiglia ünnepét ötszáz éve. Nem hiányzik az eszem-iszom, mulatozás sem, hisz farsang enélkül nincsen, de mégis más egy kicsit, itt kevésbé a dévajság a jellemző. Talán a legméltóságteljesebb farsangi ünnep.

A Sartiglia valójában egy lovasjáték, eredete a lovagkorig nyúlik vissza. A szaracén kereszteslovagoktól eredeztetik, de az ókori termékenységünnepekig mélyednek a gyökerei. Mostani formáját, kinézetét, jelmezeit, szabályait az 1500-as években kapta és azóta ehhez szigorúan ragaszkodnak. Mégsem vált nevetséges pózolássá vagy kiüresedett szertartássá. A titka az lehet, hogy a kezdetektől napjainkig a közösségből jön és a közösségért van.

Oristano két tekintélyes farsangi grémiuma a San Giovanni (a földműveseké) és a San Giuseppe (az ácsoké). Ötszáz éve ez a két testület felelős a Sartiglia megszervezéséért és a Su Componidori megválasztásáért. Évente február 2-án e két testület és a város aktuális vezetése összegyűlik és megválasztja a Su Componidori személyét. A legnagyobb megtiszteltetések egyike, ami érheti e városka lakóit, ha vezethetik egy adott évben a lovasok menetét.

A Su Componidori megválasztásához két fontos kritériumnak kell megfelelni. Az egyik, hogy kiváló lovas legyen. A másik, hogy a város lakói tisztességes és becsületes emberként tekintsenek rá. Mivel e két kritérium férfira és nőre is érvényes lehet, itt fel sem merül a „gender-kérdés”, számtalan nő és férfi nyerte már el az évszázadok alatt ezt a nagy tisztességet.

A Su Componidorit a Sartiglia ideje alatt a legnagyobb csodálat, tisztelet, figyelem és áhítat övezi. Hétköznapjaiban lehet fodrász vagy tanár, de Su Componidoriként istenné válik, a közösség egész évi jólétének varázslójává. Egy erre kijelölt helyen a két szervező grémium, a város vezetői és a családtagok jelenlétében, rendkívül cizellált félévezredes szabályok szerint, fiatal lányok felöltöztetik, ráadják a maszkot, felültetik díszes lovára, és aki hétköznapi emberként ment be, az istenként lovagol ki az őt váró ünneplő tömeghez. A kezébe kard vagy jogar helyett ibolyacsokrot adnak, ami mi mást, a tavaszt jelképezi és mindazt, amit a tavasz szimbolizál. (Az öltözködési ceremónia ITT megtekinthető.)

A Su Componidori tehát nagy tisztesség. Ugyanakkor komoly próbatétel is, hisz az ünnep ideje alatt nem veheti le a maszkját, és nem érintheti lába a földet, végig a lován kell maradnia. Ez praktikusan azt jelenti, hogy az evés-ivás és egyéb biológiai szükségletek során az egyszerű elintézési módokhoz nem folyamodhat. Legjobb, ha nem is gondol rájuk. Nehéz tisztesség.  

A Su Componidori a szintén jelmezbe és maszkba öltözött lovasok, a potentátok, a zenészek és a város apraja-nagyja kíséretében végigvonul az utcákon a Sartiglia helyszínére. A Sartiglia során a katedrális közelében a lovaspálya fölé egy középen lyukas ezüst csillagot függesztenek, és a lovasoknak galoppban kell kardjukra fűzni. A galopp bizony gyors tempó, a csillag meg kicsi, így a játékra vállalkozóknak valóban ügyes lovasnak kell lennie. A 'sartiglia' szó 'sors és szerencse' jelentésben fordítható. Ugyanis a hagyomány szerint minél több ezüst csillagot gyűjtenek össze a lovasok, annál szerencsésebb és bőségesebb éve lesz a város lakóinak. Így aztán minden egyes megszerzett csillagot olyan ovációval fogadnak, mintha egy világversenyen volnának. A játékot a Su Componidori kezdi és a lovasok közül neki van egyedül arra lehetősége, hogy rontás esetén még egyszer próbálkozzon. Erre nagyon ritkán kerül sor, mert a Su Componidorik kiváló lovasok.

A Sartiglia végén a Sa Remada a befejező aktusa az ünnepi szertartásnak, amikor a Su Componidori az ujjongó tömeg között végiglovagol a város utcáin, és lova hátára feküdve az ibolyacsokorral áldást oszt a közösségre. A nap hátralevő részében lovascsapatok elképesztő ügyességű és merészségű mutatványaival szórakoztatják a közönséget. (ITT megtekinthető egy összefoglaló.)

A Sartiglia egy különleges, aprócska gyöngyszeme Európának. Szardínia szigete félévezrede őrzi ezt a messze időket magában foglaló közösségerősítő hagyományt. A Su Componidorit a közösség egy napra istenné teszi, és ő emberfeletti odaadással teljesíti feladatát értük.

A játék nagyon fontos az egyén és a közösség életében is, mert felszabadít a görcsök alól, oldja a feszültségeket. A játék bölcsebbé tesz. A farsang is a játék egyik formája.

Álarcosbál

Írta: Inkabringa


A farsangi időszak fontos attribútuma a maszk. Szép is lenne, ha maskarás vidám emberek özönlenék el az utcákat. Megértem én azt az ellenvetést is, mely szerint most nem ennek van itt az ideje. Csak ne váljunk a korlátlan tehetetlenségek hazájává. Egy ismerősöm a minap kifejtette nekem véleményét a maskarás felvonulás mély immorálitásáról. Véleménye szerint a maszk elfedi viselője kilétét, alattomosságra, galádságra, a tekintéllyel szembeni tiszteletlenségre ösztönöz. Szerinte a farsangi jelzővel illetett rendezvények és az iskolai jelmezbálok szépen kezelhető mederben tartják ezt a frivol és szókimondó közösségi megnyilvánulást. Szerencsére – fejtegette - a farsang kívánása olyan régen eltűnt már a magyar néplélekből, hogy ilyen „maszk mögé bújt hazug szökdécselésre” senkinek nincs már igénye. Ebben sajnos igaza lehet. Közbevetettem, hogy a kritikátlan tekintélytisztelet sok bajt okozott már ebben az országban és védelmembe vettem a farsangi maskarázást. Ezt ő magából kikelve a nemzeti kultúrát lábbal tipró szemtelenségnek minősítette. Kurt Vonnegut nevezetes mondata jut eszembe: „Így megy ez.”

Csakhogy a farsangi maskarázás nemhogy elrejti, hanem épp ellenkezőleg, fényes napvilágra hozza és leleplezi a hazug, pökhendi, hatalmaskodó képmutatásokat. A maszk tehát egyáltalán nem csak a bűnös takargatnivalók eszköze, hanem nagyon is fontos és pozitív szerepe volt mindig az emberi közösségek egészséges életműködésében.

Amikor látszólag maszk nélküli emberek szemrebbenés nélkül hazudnak a közösséget érintő kérdésekben, arra a következtetésre kell jutnom, hogy a maszkok száműzése tágas teret nyitott a sima képű hipokrita viselkedésnek. Erről szólnak a belga festőművész, James Ensor képei is, aki egész sorozatot szentelt a maszkoknak. Általuk a nyárspolgári öntelt és álszent korlátoltságot tette nevetség tárgyává.

A maszk a kezdetektől kísérője az emberi kultúrának. Eltakar, ez igaz, de csöppet sem aljas szándékok szolgálata miatt. A maszknak a különféle kultúrákban védelmező és erőt adó szerepe volt. Úgy hitték, viselőjét megvédi a gonosz, ördögi erők fenyegetésétől, s egyben képessé válik a közössége védelmére. A farsangnak - a télűzés és jó termés kívánása mellett - fontos a gonosz erőket távol tartó, közösségóvó szerepe is. A farsang célja egy adott közösség egész évi jólétének és jóllétének biztosítása. Mivel közösségi ünnepeink egyre inkább a kenetteljes feszengés és bamba bámészkodás mélaságába fulladnak, talán mégis felszabadító ereje lenne a körülményeskedéstől mentes, álságos tekintélyeket fricskázó, a közösség minden tagját egyenrangúan aktivizáló, felszabadult farsangi kavalkádnak.

A karneválok mellett a maszk másik fontos szerepe szerte e földön a vallási-rituális szertartásokhoz köthető. Számtalan helyen megfigyelhető az a hit, hogy a maszk viselője átlényegül, időlegesen az állati totemősök vagy a szellemvilág tudásának birtokosává válik. Rituálisan tehát képes hatást gyakorolni a köz javára.

A maszk nem csupán a karneválok és a vallási-rituális szertartások kísérője, hanem a színháznak is elengedhetetlen kelléke. Akárhogy is nézzük, az emberi kultúra története azt bizonyítja, hogy a maszk nagyon is fontos a valósággal való szembenézéshez.

Néhány példát hozok a világ különféle pontjairól arra, hogy a maszkok milyen fontos szolgálatot tesznek az emberi közösségeknek. Olyan helyeket és kultúrákat választottam, amelyek kellő messzeségben vannak belterjes köldöknézésre hajlamosító létközegünktől.

Kezdjük az északi sarkkör közelében élő inuitokkal. Időszámításunk előtt kezdődött meghitt kapcsolatuk a maszkokkal. Vadászó-zsákmányoló életmódjukhoz alakultak rituális szertartásaik. A tánc mellett a maszkoknak is kiemelt szerep jutott a közösségi ünnepeiken. Egyes maszkok az ősök szellemét jelképezik, hitük szerint viselésével az elődök közösségmegtartó bölcsességének birtokába jutnak. Az állatmaszkok a sikeres vadászatokat hivatottak elősegíteni, ugyanakkor a zsákmányolt állatok szellemét is megkövetik általuk. Köszönetet mondanak azért, hogy hozzájárulnak a közösségük fennmaradásához.

Inuit maszk

Indonézia legfontosabb jelmezes ünnepe a topeng. Főként Bali és Java őrzi ezt a hagyományt. Az évszázadok alatt az ősi rítusokat átszőtte a hinduizmus, buddhizmus és még számos kulturális hatás. A topeng célja, hogy a közösség nevében és érdekében üzeneteket küldjenek az isteni erőknek. Mellesleg a napi perpatvarok, túlkapások, bumfordiságok közösség általi vidám feloldását is adja burleszkszerű improvizációival. A topeng főként templomi évfordulós szertartásokhoz köthető, de előfordul esküvőkön vagy születésnapokon, egyéb közösségi eseményeken is. (Példa ITT) 

A topeng jelmezei és maszkjai rendkívül gazdagon díszítettek és mély jelentést hordoznak. Vannak közöttük istenségeket és démonokat szimbolizálók, uralkodói és hősi, de groteszk humorforrásként használatos maszkok is. A maszkot viselőket bátornak tartják, hisz úgy gondolják, a maszkkal ábrázolt erők átjárják a lényüket, különféle életeket engednek magukba, kapcsolatot teremtenek a szellemi erőkkel. A topengnek a maszkok mellett a mozdulatok és a zene is fontos része. Az indonéziai gamelán zene a 20. században a nyugati kultúrán nevelkedett olyan zeneszerzőket is megihletett mint Bartók Béla, John Cage, Eric Satie, Pierre Boulez vagy Steve Reich.

A japán no színházat az UNESCO a világörökség részévé nyilvánította. A no ősi hagyomány, a 15. századig csak vallási célokat szolgált, azt követően az emberi jellemábrázolás is részévé vált. A no színház meghatározó teoretikusa a 15. században élt Zeami, aki bevezette a yugen (vagy jugen) fogalmát. Ez a no színház alapvető esztétikai eszményét, a titokzatosság, sejtetés, elvágyódás kifejezését foglalja magába. A no színházra jellemzőek a lassú mozdulatok, a költői nyelvezet, a gazdagon díszített jelmezek, mozdulat, maszk és zene egysége. (Példa ITT) A no maszkokhoz személyes viszony fűzi a készítőket és a színészeket is. Maszkkészítő generációk alakítják ki a szabott kereteken belüli egyéni stílusukat. A színészek gondos mérlegelés alapján választják ki maszkjukat, amit aztán szintén generációkon át féltve őriznek. Különleges pillanatként tartják számon, amikor a színész magára ölti a maszkot, tükörbe néz és átlényegül, saját lelke vendégül látja a maszk által szimbolizált erőt. A no maszkok érzelemmentesnek tűnnek, de mégis a legárnyaltabb lelki rezdülések kifejezésére képesek.

Visszatérve kulturális bölcsőnkhöz, az Európa egyik pillérének tartott ókori görög mitológia egyik nevezetes maszkját is megemlítem, ama híres medúzafejet. Mint minden mítosznak, számos változata létezik. Medúza a három Gorgó egyike volt, akik félelmetes külsejükkel megrémítették a halandókat. Egyes verziók szerint a Gorgókat Pallasz Athéné büntetésből változtatta gyönyörű lányokból szörnyekké. Medúzát ember meg nem ölhette, mert aki ránézett, kővé dermedt. Perszeusznak isteni segítséggel mégis sikerült végeznie vele. A mítosz nyomán a medúzafejet a katonák pajzsukra festették, hogy megbénítsák az ellenfelet, s a gonosz erők távol tartására szent helyeikre is kitették.

Medúza mítosza számos remekművet inspirált az európai művészetben. A kanonizált példák sorolása helyett egy sajátos dalművet ajánlok a lista bővítésére, talán senki nem veszi szemtelenségnek. A honi kultúránkba kevésbé beékelt különc olasz dalnok (ideillő típusmondat: „hazai percepciója még várat magára”) énekel groteszk csacsacsát a görög mítoszról, amerikai barátja gitárjátékával, egy Svédországból kapott medúzamaszk ihletésére.

Éljen a farsang! Ha van, ha nincs.

Nicolas, sancte

Írta: Inkabringa


A tél beköszönte, a sötét, kopár fagyosság ellen az emberek mindenféle lelket melengető, fényt hozó praktikákat találtak ki. A decemberi mély sötétséget csak úgy lehet kibírni, hogy egyik ünnep a másikat éri. Az első lépcsőfok a sötét elleni vigaszhoz a Mikulás napja. Fárasztó, „púp a hátra” konzumünnep lehet ez is, ha valaki van oly botor, hogy azzá teszi, de kár a bóvlibörzébe elmerülni, mert a Mikulásnak csodája van még mindig.

Talán a leghosszabb ideje és legszélesebb körben tisztelt keresztény szent az a Miklós, aki Myra (a mai Törökország területén létezett) egykori püspökeként bejárta a Szentföldet, majd eljutott Bariba, Olaszországba. Ünnepelték és tömlöcbe vetették: a szentté váláshoz erre is szükség van. Csodatévő Miklósnak is nevezik, mert nemcsak a keresztény legendárium őrzi híres csodacselekedeteit, hanem még a 20. század is adott hozzá újakat, sőt, talán most is tulajdonítanak neki csodákat. Katolikusok, ortodoxok is egyik legfőbb szentjükként tisztelik.

Jánosréti oltár részlete (Magyar Nemzeti Galéria)

Miklós püspök, a hozzám hasonlóan vallástól nem érintetteknek is szimpatikus. Az önzetlen, érdek nélküli és viszonzást nem váró segítség mintapéldája. Úgy tűnik, hétköznapi viseletre manapság ez a hozzáállás nem praktikus, legalábbis erről igyekeznek meggyőzni bármerre nézek, de mint mentális-morális haute couture mindig mérce lesz. Miklós segített a hajósoknak, a kereskedőknek, a sörfőzőknek, a diákoknak, a gyerekeknek, a nélkülözőknek, megbocsátott a bűneiket megbánó tolvajoknak és felsorolni sem lehet, hogy az emberek milyen változatos csoportjai találták meg benne védőszentjüket.

A művészetek mindig is szeretetteljes figyelemmel fordultak Miklós püspök felé. Mesés csodatételei kifogyhatatlan témát adtak.

Személyes emlékem, ahogy a gyermekkor csodás Mikulás-élményei után huszonévesen, már felnőttként, rácsodálkoztam Szent Miklósra Rómában. A San Saba templom falán látható az a 11. vagy 12. századi freskó, ami Miklós egyik híres cselekedetét őrzi. Egy szegény ember három eladósorban levő lányát nem tudja férjhez adni hozomány hiányában. Anélkül sorsuk a prostitúció, de legalábbis ekként tartotta volna számon őket a társadalmi ítélethozatal. Miklós az éj leple alatt arannyal telt erszényeket dobott be házuk ablakán, megmentve így a jobb sorsra érdemes lányokat a megvetéstől. A történetet már ismertem, tetszett is, mert nem transzcendens csoda volt benne, amiben az isteni mindenhatóságot kell csodálnom és félnem, hanem egy empatikus, a másik emberre figyelő gesztus, a társadalmi korlátoltságokon való elegáns átnézés. Sokan megfestették ezt a történetet, többek között Masaccio és Fra Angelico is. Az egyébként is lenyűgöző San Saba templomban a sok száz éves freskóval szemben állva hirtelen rádöbbenéssel megértettem, miért Rómában vált ilyen eredeti hangú filmrendezővé Fellini.

San Saba (Róma)

Az ortodox egyházban is hatalmas tisztelete van mindmáig Szent Miklósnak. Még a legbrutálisabb sztálini időkben sem tudták és merték teljesen eltörölni a tiszteletét. Ismert az a történet, mely szerint a Kreml egyik tornyát kívülről díszítő Szent Miklós freskót Sztálin szigorú utasítására örökre el kellett tüntetni. Az építőmunkások azonban életüket is kockáztatva elfedték és lefestették, de nem semmisítették meg a freskót. Szent Miklóst, az elesettek, a nélkülözők, a bajban levők segítőjét, a hierarchia és érdek nélküli emberi egymás felé fordulás hírnökét még a féktelen kegyetlenségű Sztálin ellenében sem voltak hajlandók bántani. Később a freskót rekonstruálták és felújították. Bárcsak a Miklós püspök által hirdetett eszméket lehetne ilyen romolhatatlan technikákkal megőrizni és továbbvinni.

Szent Miklós freskó a Kreml egyik tornyán (Moszkva)

Albániában az iszlám vallás térhódítása idején is tartotta magát a Miklóshoz kötődő népi hagyomány. Az iszlám belátta a keresztény szenthez ragaszkodást, a keresztény egyház pedig eltűrte, hogy a szentje ünneplésébe számos kereszténység előtti hagyomány vegyült. Miklósnak fényt hozó szerepe van, égő gyertyát tesznek az ajtóba, hogy a viszályt és gonoszt elűzzék, az ajtót pedig nem zárják be, hogy a szent szabadon bemehessen. Miklós ünnepe a család békés együttlétének, a közös lakomáknak az ideje, amikor mindenki kap egy szeletet a kenyérből, ami az összetartozást jelképezi.

Szent Miklóst ábrázoló 14. századi ikon (National Museum of Mediavel Art, Albánia)

Szent Miklós jól állja az idők próbáját. Olyan emberarcú szent, aki nem a földön túli elragadtatottságért vállalt mártíriumnak, hanem a segítőkész egymás felé fordulásnak, az emberek közötti együttműködésnek a példája. Talán nem véletlen, ahogy Koppenhágában egy Szent Miklósról elnevezett 12. században épült templom változott és alakult az idők folyamán, és mindig az emberek találkozásának helyszíne maradt. Az épület megélt római, gótikus és reneszánsz korszakokat, leégett, lerombolták, volt húspiac és múzeum. Most a kortárs művészetek megbecsült lakhelye.

Nikolaj Kunsthal (Koppenhága)

Szereti a zene is Szent Miklóst. Csodás katolikus és ortodox egyházi himnuszok sora bizonyítja ezt. Misét írt hozzá Haydn és Muszorgszkij. Benjamin Britten Szent Miklós kantátáját 1948-ban, az akkor induló Aldeburgh Fesztivál nyitányaként mutatták be. Britten úgy komponálta meg kórusra, húros hangszerekre, ütősökre és zongorára írt művét, hogy némi variációval akár amatőrök is előadhatják, énekelhetik, zenélhetik. Benjamin Britten a saját szakmájának keretein belül tökéletesen követte és megvalósította Miklós püspök embertől emberig érő empatikus és válogatás nélküli mások felé fordulását. Ha úgy vesszük, ez a kantátája egy Mikulás-ajándék a zenét hallgatni és művelni is szeretőknek.

A Miklós püspökhöz fűződő hagyományok közül világszerte legismertebb a gyerekek megajándékozása, és gyakorlatilag korra való tekintet nélkül az örömteli ínyencségek szeretetteljes közösségben elfogyasztott lakomája. Sok évszázados hagyomány ez, és ha nem rontja el az emberi gyarlóság, a téli sötétség elleni ellenszer maradhat további évszázadokra is.

Jan Steen: Het Sint Nicolaasfeest (Rijskmuseum, Amszterdam)

Badar dolog megmosolyogni azt, hogy a gyerekek Mikulás-maskarába öltözött nyugdíjas portás bácsikat bámulnak csodálva. Ott és akkor őszinte kapcsolat ez mindkét fél részéről. Főként azért badar dolog ezt lesajnálni, mert épp a felnőttek azok, akik képesek akár kevély, buta, önző és arrogáns érdekeket is odaadó lelkesedéssel szolgálni. A gyerekeknek még több eszük van, ők a Mikulást csodálják. Vigyázat, mert ez nem csalás, itt tényleg varázslat történik. Csak a szemüket figyeljük.  

Új magyar mítoszok

Írta: Inkabringa

A Már a múlt sem a régi című tanulmánykötet első lapján ez a mondat áll: „Kedves barátunk és kollégánk, Ilyés Zoltán emlékére”. Ilyés Zoltán a nemzeti, etnikai, kisebbségi határhelyzeteket és ezek szimbolikus megnyilvánulásait kutatta. Ez a téma kifogyhatatlan forrásokkal rendelkezik a káoszosan identitást kereső mai magyar valóságban. A Már a múlt sem a régi című kötet ennek a kétségbeesett keresésnek egy szegletét járja körbe: nevezetesen a magyar ősmúlt körüli mítoszgyártást és alternatív történelemszemléletet.

A kötet a Sepsiszentgyörgyön 2015-ben megtartott „Új magyar mitológia” konferencia előadásait tartalmazza, az MTA-SZTE Vallási Kultúrakutató Csoport gondozásában jelent meg. A szerzők magyarországi és erdélyi kulturális antropológusok, etnográfusok, valláskutatók, történészek, nyelvészek. Különböző aspektusokból közelítik meg a magyar őstörténet alternatív értelmezéseit. Alternatívnak nevezik azon elméleteket, amelyek a tudományosan elismert tényeket elutasítva (azokat kártékonynak és hazugnak tartva) sajátosan új magyarázatot adnak a jelenségekre.

A mítoszok mindig is kísérői voltak az emberi kultúrának. Még a sztárkultusz is a mítoszi hősök tökéletességének ideálját adja meg a mai kor emberének. (lásd: Povedák István: Álhősök, hamis istenek? Hős- és sztárkultusz a posztmodern korban. Gerhardus Kiadó, 2011) Napjaink mítoszainak van egy másik vonulata, erről szól a Már a múlt sem a régi című könyv. Ingatag, átmeneti korokban az emberek bizonytalanságérzete az egekbe nő. Ez a szorongás sokakat nyitottá tesz arra, hogy abban bízzanak, ami mindenre magyarázatot ad. A transzcendencia, az istenkeresés is felértékelődik ilyenkor. A bizonytalanság érzete nem használ a racionalitás türelmes megfejtésének. Azonnali, végleges, cáfolhatatlan válaszokra van szükség. A kádárizmus alatt a nemzeti identitást fedő alatt tartották, ellenreakcióként a rendszer bukása után felülreprezentált lett. A nemzeti múlt és identitás szakralizálódott, és keveredett a transzcendens iránti vággyal.

Hubbes László és Povedák István, a kötet szerkesztői, bevezetőjükben felvázolják az ezredforduló táján világszerte felfutó új mítoszok hátterét. Nevezik ezt „new age” mozgalomnak is. Fontos közös jellemzőjük a tudományellenesség és valamiféle mixelt spiritualitás, a hivatalos vallásokkal szembeni fenntartás. Régiónként azonban jelentős eltérések mutatkoznak. A nyugati országokban alapvetően természetközpontú, hierarchia- és vallásellenes, liberális, feminista és depolitizált attitűd jellemzi. A keleti országokban gyakran nacionalista, radikális, politikus, etnocentrista jegyeket mutat, és bár pogány rítusokat használ, de tagjai fontosnak tartják kereszténységük hangsúlyozását.

Felvetődik a kérdés, hogy az ősmagyar történet alternatív magyarázatát a folklór vagy a politika szemszögéből érdemes-e megközelíteni? Kétségtelen, hogy a politikai hatalom gyakorlói mindig is próbálták saját érdekeikhez formálni a történelmet.

A kötet szerzői a magyar viszonyokat elemzik. A tudomány a radikálisan szélsőséges politikai attitűdök és az áltudományos magyarázatok miatt tartja veszélyesnek e szemléletmód terjedését. Az alternatív történelem hívei viszont a tudományt tartják nemzetáruló idegenbérencnek. A kötet szerzői, a tudomány képviseletében, arra vállalkoztak, hogy elfogulatlan tekintettel járják körbe a témát: miről, hogyan gondolkodnak az alternatív teóriák képviselői. Aki ezen alternatív elméletek tudomány általi fölényes földbe döngölését várja, csalatkozni fog. Ez a könyv példa arra, hogyan lehet higgadtan, empatikusan körbejárni egy olyan magyarázatrendszert, amelynek egyetlen pontjával sem értenek egyet, mégis a fitymáló lesöprés helyett a mozgatórugók, mítoszforrások értelmezésére törekednek.

Elismerik, hogy több évszázados – bár a tudomány által folyamatosan cáfolt - téves magyarázatok élnek a közhitben makacsul. Tisztában vannak vele, hogy a tudománynak (főként a humán tudományoknak) rendkívül csekély befolyása van a széles társadalmi közvéleményre. Belátják, hogy míg egy atomfizikus eredményeit nem vitatja a közvélemény, a humán tudományok, mivel a nemzeti és egyéni identitás kérdéseit is elemzik, könnyen összeütközésbe kerülnek a fényes és/vagy áldozati múltértelmezésekkel, vagyis a mítoszokkal. Az is igaz, hogy a tudományos megközelítés befolyásolásának igénye, avagy az ellene hangolás szintén jól bevált eszköze a politikai játszmáknak. A tudományhoz türelem kell. Mindig lesznek olyan kérdések, amely a jövő nemzedékek ráismerése marad, ezért a tudományos megismerés folyamatosan változik. A mítosz ezzel szemben kompakt, változhatatlan, örök érvényű, mindenre magyarázatot adó.

A honfoglalásról és az azt megelőző korról Szabad György a történész, Hoppál Mihály az etnográfus szemszögéből adta közre a tudomány által ismert és a még nem pontosan ismert részleteket. A kutatási módszerekről, a mítoszok mibenlétéről, funkciójáról, fajtáiról Kapitány Gábor és Kapitány Ágnes, valamint Voigt Vilmos írt. A. Gergely András tanulmányában a jelen miszticizálását elemezve állapította meg, hogy a nemzet szakralizálása is egyféle miszticizálás.

A magyar alternatív történelemszemlélet egyik alapvetése, hogy „a tudomány nem azt a történetet mondja el, amit kellene” (idézet a könyvből). Az egyik legrégibb vita a magyar nyelv eredete. A finnugor eredet a 19. század óta botrányos vitáktól kísért. Hiába európai, de jelentéktelen és primitív ez a rokonság sokak szemében. A keleti fényes civilizációkat méltóbbnak tartják, a sumér, hun, szkíta, pártus, kelta, etruszk kapcsot keresik. A másik alapvetése e szemléletmódnak a magyarok történelmi küldetéstudata és kiválasztottsága. Ebből fakadnak azok a magyarázatok, hogy Jézus magyar volt, egymillió éve lakjuk a Kárpát-medencét, királyságunk volt Atlantiszon és a fáraók is magyarok voltak stb. Idetartozik az is, hogy Kelet és Nyugat ütközőpontján csak a magyarok tudják megvédeni a Kárpát-medencét mindkét oldal támadásaitól. Az ősmagyar mítoszképzés jellemzője a szinkretikus vallásosság: a pogány, buddhista és keresztény tanok ötvözése.

Az új magyar mítoszok képviselőinek jellemző vitamódszere, hogy ha a tudományos tényeket nem tudja cáfolni, akkor a tudományosság fogalmát és határait írja át. Itt említem meg a Windhager Ákos tanulmányában felhozott példát. Az alternatív elméletek egyik képviselője a dalai lámával való közösségi találkozáson elmondta, hogy a Pilis a Föld szívcsakrája. Ezt a láma cáfolta, mire nem az állításával szálltak vitába, hanem a dalai láma legitimitását vonták kétségbe. A fixáltság és kompromisszumképtelenség gyakori jellemzője e nézetek képviselőinek. Az ellenérveket egyrészt hárítják, figyelembe sem veszik, másrészt árulónak tekintik, aki más véleményen van. (Megjegyzem, ez jóformán már a társadalom összes csoportjára jellemző. Nem szerencsés tendencia.) A humán tudományok eszközei csekélykék a közvélemény befolyásolására, de ha mégoly nehéz is, a nyilvánosság elé kell kerülnie nézeteiknek. Nem gőgös kinyilatkoztatásokkal, hanem mindenki felé nyitott párbeszéddel. Ugyanis, ha ezen mítoszok legitimizálódnak a társadalmi térben, akkor majd az iskolai tankönyvek is a mítoszképzés terepévé válnak.

Szeverényi Sándor egyszer azzal kezdte előadását, hogy húsz éve foglalkozik a finnugor nyelvek kutatásával és azóta nem érti, miért baj ez? A Már a múlt sem a régi kötetben a „halzsíros atyafiság” elutasításának történetét veszi végig. Szeverényi szerint a finnugor eredetről szóló vitát a kezdetektől nem lehetett a tudományosság talaján tartani. Azonnal az ideológiák és a politika mezsgyéjére került. Hiába cáfol a tudomány, a mítosz makacsul tartja magát. Jellemző ellenérv, hogy a finnugor nyelvrokonság tanát ellenséges külső hatalmak erőltették ránk: zsidók, németek, Habsburgok és kommunisták. A 18. századtól jelent meg a keleti nyelvrokonság keresése, mely egybefonódott a késő barokk nemesi tudattal, ami a hun rokonságot tartotta egyedül elfogadhatónak. A tudomány ezt már számtalanszor cáfolta, de mégis makacsul tartja magát mindmáig.

Povedák István az István király körüli mítoszokról írt. Bizonytalan korokban, amikor a válságérzet frusztrációt okoz, a társadalomban nő a transzcendens iránti igény és vonzóbbá válnak a hagyományok (még az ha konstruált és „fogyasztóivá” tett is). A 20. század végétől ismét fellobbant az István király körüli mítoszképzés. Eklatáns példája volt az István, a király rockopera bemutatása. Povedák tanulmányában idézi Jávorszky Béla Szilárd írását: „a politikai vezetés jónak látja időnként a nacionalizmus szelepét meg-megnyitogatni. Ennek első kipróbálására az István, a király adott alkalmat. A módszer lényege: a magyar történelem, a belőle gerjeszthető érzelmek eszközül szolgáljanak a társadalomban keletkező feszültségek levezetésére.” Ha túlzásba esnek és szabadjára engedik ezeket a kavargó érzéseket, a sovinizmus erős mítoszképzővé válik, és bezárja füleit a tudományos tények előtt. (Tegyük hozzá, hogy a rockopera alkotóinak nyilván más voltak a célja, mint az akkori hatalomnak.) Vannak olyan szélsőséges vélemények is, mely szerint István elárulta a népét, idegen hatalmakat engedett be, elvette tőlünk őseink vallását stb.

Windhager Ákos az ősmagyar mítoszok újrakonstruálásának szépirodalmi megnyilvánulásairól írta tanulmányát. Az ősmagyar mítosz a kétezres évektől jól eladható fogyasztási cikk lett (internetes játékok, ruhadivat, étkezés, turizmus). Könyvek tucatjait írták a legkülönfélébb műfajokban (sci-fi, krimi, történelmi, ifjúsági, fantasy) a honfoglalás, kora középkor mondáit felhasználva. Legfőbb témája e könyveknek a Szent Korona-tan, a csodatevő Pilis, Atilla mítosza, a pálos rend, gyakori szereplők a keresztény táltosok. Vannak, akik ironikus, parodisztikus megközelítésben használták fel az ősmagyar mítoszokat (Juhász Viktor: Rádiumember, Tokaji Zsolt: Turulfi).

Tamás Dénes tanulmányában a Hazajáró televíziós sorozatot vizsgálta a nemzeti táj megképzése szemszögéből. A sorozat a tájat mitizálja, nemzetiesíti. Dramaturgiai gerincét adják a 19. század végéről, 20. század elejéről választott idézetek. Jellemzi egyfajta múltba révedés, a tájat a nemzetvédés terepeként mutatja be a sorozat. Szembeötlő, hogy a táj alakításában csak a magyar vonatkozásokat említik, szóba sem jön, hogy más népek fiaival együttműködésben alakult ki. Márpedig a Kárpát-medencének ez a legfőbb jellegzetessége. A sorozat sugallata szerint az itt élők csak a múlt konzerválásában látják a megmaradást.

A könyv izgalmas fejezeteit adták a terepmunka megfigyelésekből született tanulmányok.

Balázs Lajos a 2013-ban megrendezett Magyarok Kenyere ünnepet vizsgálta. Ez a hagyományokra építő identitáserősítő mítoszképzés jó példája. Külsőségeiben, dramaturgiájában ezt az együvé tartozást szakralizálja. A kenyér, a közös étkezés jól használható elemek. A búzának számos kultúrában tisztelete van. A közös étkezés az emberiség kezdete óta szimbolikus jelentőséget hordoz. A lakodalmakon például a két család közös étkezése az összetartozást jelképezi, ahogy a diplomáciai közös étkezések is a békés szándékok szimbólumai.

Csáji László Koppány 2009 óta kutatja a Bólyafészek nevű közösséget, mely 1979 óta működik budapesti központtal. A csoport tagjai a városi középosztályból kerülnek ki, többnyire érettségizett és diplomás emberek. A humán tudományokkal szemben fenntartásaik vannak, ahogy az orvostudománnyal szemben is. A népi gyógyászat és az ezotéria iránt nagyobb a bizalmuk. Ellenzik a globalizációt és a technológiai fejlődést. Értékesebbnek tartják azt, ami népi és ősi. Érdeklődnek a tudományos eredmények és az alternatív elméletek iránt is. A hallottak megítélésében azonban nem annyira a tények, hanem az érzelmi azonosulás a döntő számukra. Egységes világlátást nem várnak el tagjaiktól, a szabadgondolkodásnak is rangja van. Jellemző rájuk a küldetéstudat és a felelősségérzet. Ez főként a természetvédelem területén érződik, de akadnak, akik a magyarság védelmét tartják küldetésüknek. Vannak közöttük szélsőséges politikai irányok felé fordulók, de a csoport alapvetően humánus és toleráns.

Csörsz Édua az ősmagyar mítosz posztmodern rítusait vizsgálta Bugacon. A kétezres években újra a nemzetmítoszok felé fordult a figyelem. Megjelent a globalizációellenesség, az EU-ellenesség, a homogenizálódástól való félelem pedig befelé forduláshoz vezetett.

A Magyar-Turán Alapítvány kétévente rendezi meg a Kurultajt és páratlan években az Ősök Napját. Tagjai többnyire műkedvelők, akik hirdetik, hogy az MTA hazugságaival szemben a valós történelmi tényeket tárják fel. Az alapítvány 2011-ben kezdeményezte az Ősök Napjának hivatalos állami ünneppé nyilvánítását is. Fővédnökük Lezsák Sándor, az Országgyűlés egyik alelnöke. A turanizmus erősen ideologizált nemzettudattal bír.

Az ezredforduló divatba hozta a honfoglalást, a magyar őstörténetet. A lovasjátékok, ruházati divatok, hagyományőrző harci klubok nagyon népszerűek. Tulajdonképp mindkét rendezvény besorolható az ország számtalan tematikus fesztiválja közé. A szervezők a keleti rokonnépekkel és az ősi magyar hagyományokkal való találkozás ünnepeként tartják számon. Erős küldetéstudatuk van. A keleti rokonságot igen tágan értelmezik, Azerbajdzsán, Baskíria, Bulgária, Japán, Kazahsztán, Mongólia, Törökország, Türkmenisztán, Üzbegisztán, az ujgurok és a tatárok is képviseltetik magukat. A fesztivál ideje alatt az alternatív történelemről szóló előadások, biorezonancia mérés, tengri sámán életvezetési tanácsadás folyik. A kirakodóvásárban a honfoglalás kori ruhaviselettől a rovásírásos betűtésztáig minden kapható. Kiemelt ünnepi pontjai a fesztiváloknak az életfa állítása, melyet a trianoni elcsatolt területek földjével szórnak meg, és a sámándob megszólaltatása. Mindezek a rítusok az összetartozás mellett az ősi tudás birtoklásának és őrzésének kiváltságos érzését is megadják a résztvevőknek.

Illés Anna az újtáltosság megjelenési formáit vizsgálta. A sámánizmus világszerte újraéledt az ezredfordulón. Posztmodern formái a nyugati és keleti országokban más képet mutatnak. Nyugaton individualista-byroni romantika, a hatvanas évek ellenkultúrája, baloldaliság, liberalizmus, Keleten nemzet-mártír romantika, nemzeti és lokális etnikus hagyományok őrzése, jobboldali konzervativizmus jellemzi. Magyarországi követői szerint a Yotengrit az ősmagyarok tudása, melyet rábaközi, hansági, szigetközi csőszök és pásztorok őriztek meg. Az újtáltosság szinkretikus vallásképet mutat. Mivel nincs egységes dogmája, a szerző brikolázs vallásosságnak nevezi, hiszen tagjai a különböző vallásokból és szellemhitekből válogatják össze a transzcendenshez vezető út elemeit. Követőit az erős érzelmi töltet vonzza a leginkább. A szerző három vallási irányultságot vázolt fel: a keresők, a barkácsolók (egyféle személyre szabott vallásosság) és a kettős orientációjúak (a hivatalos egyházi közösségeken kívül alternatív vallási közösségekben is megfordulnak). Mondani sem kell, hogy a tudományellenesség az újtáltosság hívei között is megfigyelhető.

Erdélyről kétféle sztereotípia él Magyarországon. Az egyik a szegény, elmaradottságban élő rokon, a másik az igaz magyar hagyományok őrzőjének képe. Az egyik lesajnáláshoz, a másik torz idealizáláshoz vezet és skanzenként tekint Erdélyre. Pedig Erdély ennél változatosabb és kísérletezőbb, még ha a múlthoz szögezésre irányuló tendenciák erősödnek is.

Hubbes László Székelyföld új magyar mitológiáit kutatta. A finnugor rokonságot itt is kommunista vagy Habsburg trükknek tekintik, teoretikusaik szerint majdnem mindegy, hogy a sumérok vagy az etruszkok a rokonaink, csak a finnugorok ne legyenek. Eszmei hátterét Pap Gábor elméletei adják. Keresztény-pogány vallási szinkretizmus jellemzi, de ennek ellenére a történelmi egyházak papjai közül is sok követője van. Főbb tanai például Jézus pártus hercegsége, Szűz Mária és Boldogasszony-Babba Mária kultusza, a Grálhoz hasonlítható székely Kehely. A szakrális táj jellegzetes megjelenési formája a MAG-mítosz. A szerző megállapítása szerint az új nemzeti mítosz a szélső jobboldali törekvésekkel találkozva egy átformált nemzeti önkép kialakításához vezet.

Székely Ildikó a székelyföldi újpogányságot tanulmányozta. A magyarországi magyarsághoz ellentmondásos a viszonyulásuk, az 1940-es években a visszacsatolás után a magyar bürokrácia fennhéjázó viselkedése, majd a 2004-es kettős állampolgárságról szóló népszavazás miatt sebzettnek és sértettnek érzik magukat. Ellenreakcióként a vizsgált csoport tagjaiból ez etnikai felsőbbrendűséget, idegengyűlöletet, nemzetmentő küldetéstudatot váltott ki. A székelyeket a hunoktól eredeztetik, a magyarok fölött állónak, extrémebb vélemények szerint a világ minden népe fölött állónak tekintik. Szerintük a Kárpát-medence minden nép bölcsője, ahogy a magyar nyelv és a rovásírás minden nyelv eredője. Természetesen élesen szemben állnak az akadémiai történelem felfogással.

Mihály Vilma Irén az újpogány mítoszok nőképét kutatta a Székelyföldön. Az újpogány mítoszokban a természetközeliség és a Föld Anya tisztelete együtt jár. Sajátos székelyföldi formájában a Mária-kultusz pogány és keresztény hagyományokkal keveredik. A nő a természet része, e tekintetben feltétlen tisztelet jár neki, de ez azt is jelzi, hogy a férfiak irányította emberi világban nincs szava. A szerző megjegyzi, hogy a női princípiumokról szóló újpogány tanok teoretikusai között egyetlen nőt sem talált.

A könyv megjelenése után a szerkesztők az új mítoszok híveitől indulatos, olykor gyalázkodó kommenteket kaptak. Valószínűleg azért, mert nem az ő meggyőződésüket erősítette, hiszen a fentiekből is kiderül, az ellenvéleményt támadásnak érzik. 

Kétségtelenül ellenvélemény ez a könyv, de nem támadás, nem sértő, kevély, lenéző vagy kioktató. Inkább az csendül ki belőle, hogy mítoszok voltak, vannak és lesznek: ez nem baj. Akkor van baj, ha ezek agresszívvé, kizárólagossá, kirekesztővé és bezárkózóvá válnak. A könyvnek sok finom és okos következtetése, okadatolt háttérismerete mellett a hangneme a legnagyobb erénye. A mai hisztérikus közhangulat közepette egy ilyen könyvet olvasni igazi felüdülés. Olyan a tónusa, amit azonnal meg kellene tanulnia mindenkinek e hazában és naponta háromszor gyakorolni, amíg nem megy készségszinten. 

A tervek szerint a következő tanulmánykötet az összeesküvés-elméletekről szól majd.

Karneváli körforgás

Írta: Inkabringa


Farsangi időszak van. Ahogy az eleje, úgy a vége sem érdekel ma már senkit kis hazánkban. Kár érte, de látszólag jól elvagyunk nélküle. Pedig praktikus hétköznapokra épülő civilizációnk profitálhatna valamicskét a mindennapokat felforgató farsangból.

Az ünnep mindig egy más szemszög. Nagyjából ezért van. Kiszakít a hétköznapokból, amit manapság sokan nehezen viselnek, hiszen az élet ma már a komfortos hétköznapokra épül. Az ünnepről csak magasztos, fennkölt, kegyteljes jelzők jutnak eszünkbe.

Pedig az ünnep lehet frivol, harsány, groteszk, bizarr, sőt buja és leleplező is. Ha ilyen, azt hívjuk farsangnak. Ez tűnt el a mi életünkből. Az ünnep magasztosságát megélhetjük, a groteszkségét már nem. 

A farsang pogány ünnep. A pogányt persze a „mihez képest” fogalomkörben kell értelmeznünk. Dionüszosz és az Olümposz többi lakója isten volt, tehát híveik szemében semmiképp sem számítottak pogánynak. Az ókori görögöktől és rómaiaktól ránk maradt Dionüszosz és Bacchus ünnepei adták az alapját a kereszténységben is továbbélő farsangoknak, de belejátszott Démétér (avagy Ceres) és más istenek tisztelete is.

Európában a farsang a tél végét és a tavasz közeledtét jelzi. Farsangkor feje tetejére állították a világot, hogy meglássák valódi arcát. Egybefogták, körbejárták.

A teljesség igénye nélkül említek néhány elemet, amiből összeáll egy igazi bizarr farsang. Példákat a világ különféle tájairól lehet hozni, hiszen farsangnak hívják vagy sem, ezek mindenhol jelen vannak.

Európában például szokásban volt farsang ideje alatt minél nagyobbra ugrani, hogy aztán a kender is nagyra nőjön. Manapság már ugrálhatunk a GDP, a tőzsde árfolyam, a bérek vagy az életszínvonal növekedéséért is. A lényeg, hogy a farsangi időszakban a „Ne ugrálj!” felszólítás konkrét és átvitt értelemben sem helyénvaló. 

Hogy ezt hogy is kell csinálni, maszájok fogják megmutatni. Ők Kelet-Afrikában azért ugrálnak, hogy mielőbb feleséget találjanak, amely törekvés szintén nem idegen a farsangtól.

Amikor még a földművelés adta a megélhetés alapját, a nyár a betakarítás, aratás kemény és fontos munkáját jelentette. Tehát házasodni, párt választani, mulatni, táncolni főként télen jutott idő. Erre volt jó a farsang.

New Orleansban például ÍGY szokás házasodni az év bármely szakában. Jobb mint a puccos hintó meg a limuzin. Igazi karneváli menet.

Az igazság az, hogy még a legbirkább türelműek is ráunnak a télre. Az embereknek elege lett a dermedt kopárságból és nekiláttak felrázni a természetet. A farsangban az volt a legjobb, hogy a természet pompába öltözése előtt az ember bolondozva, duhajkodva minden tekintélyre nyelvet öltött, még a halálra is. Ehhez képest már semmicske tett volt a farsangolóknak a földi hatalmasságokat és emberi gyarlóságokat kicsúfolni. 

Napjainkban az elmúlás inkább agyonhallgatott illetlenségnek számít, és nem az életnek nevezett körforgás részének. A farsang azonban a körforgás ünnepe. A halál és a születés, a fent és a lent, a szent és a profán egybefogása. A farsang ugyanis az élet mellett az elmúlást is tisztelte, sőt értette, ezért képes volt groteszk iróniával viszonyulni hozzá. Ehhez kell némi életbölcsesség, de a farsangnak az ókorig érő gyökerei miatt volt ideje szert tenni rá. A farsang nagy titka, hogy nem csupán idétlenül csúfolódott, hanem újrateremtett. Az emberek vidám, frivol kavalkádban „besegítettek” a természet nagy körforgásába. Nem véletlen, hogy a farsang egyik legfontosabb kelléke és jelképe a kerék.

Gazdag hagyományai vannak a téltemetésnek. Szalmabábukat hordoznak körbe az utcákon, gyászbeszédet, avagy vádbeszédet mondanak fölötte, majd rituálisan elégetik a telet. A farsang általában obszcén elemekkel gazdagon tarkított ünnep, csak ez az obszcenitás nem funkciótlan és nem öncélú.

A tavasz beköszönte előtt fontos feladata volt a farsangnak a bőséges termés biztosítása változatos rítusok révén. A természetet arra biztatták, hogy csak bátran éledezzen, viruljon.

Indiában a hinduk Holi ünnepe is a bőséges termést előidéző rítusra alapul. A színek ünnepének is nevezik, hiszen ilyenkor a természet újraéledésének küszöbén színes festékkel szórják-öntik le egymást és az utcákat. ITT megnézhető, hogyan ünneplik az indiaiak. A színeknek szimbolikus jelentésük van: élet, boldogság, újjászületés stb. A Holi időközben a szeretet, az örömteli egymásra találás ünnepe is lett.

Fergetesen vidám és szó szerint színes ünnep.

Mára már világszerte elterjedtek a Holi fesztiválok, Mexikótól Londonig ünneplik. Nálunk még nem megkerülhetetlen divat, de talán jobb is így, még telepacsmagolnánk színfoltokkal a tekintélyesen méltóságteljes olyan amilyent.

A tánc, az önfeledt mulatozás, az utcákra özönlő jókedv, a korlátozást nem tűrő hejehuja, az örömteli vigadozás legfontosabb védjegye a farsangnak. Álljon meg a világ, s főként az utcai forgalom, a hétköznapi koszlott rutin, mert hömpölyög a karneváli vidám maskarás menet. Szigor, kötöttség, igazodás, kimódoltság, utálkozás és finnyásság nem illik ide. Mindenki ugrál, táncol, énekel, kiabál, csörömpöl. Bátorítják a természetet az újjászületésre. Nincsenek rangok, pozíciók, tekintélyek, hiszen mindenki korra, nemre, származásra való tekintet nélkül egyenrangú főszereplője a körforgás továbblendítésének. A farsang segít embernek és természetnek újjászületni, továbbgördülni.

Kizökkenti az időt, hogy helyrehozza azt.

Balkáni anzix – Nikola Parov

Írta: Inkabringa

Kétféle viselkedésmód tud kiábrándítani: ha a népzenére nacionalista-soviniszta maradiságként tekintenek, és ennek ellentéteként, ha a népzenét az agresszív korlátoltságig menő nemzetféltés díszpintyeként használják.

Lett légyen szó bármely nép zenéjéről.

Mindkét beállítottságra van, volt és lesz is példa bőven kis hazánkban. Ékesen bizonyítja ez is, hogy a nagy mellénnyel hangoztatott „Kodály és Bartók országa” jelzőnek semmi alapja nincs. Rájuk figyelnek a legkevésbé.

Maximum addig juthat el egy nebuló, hogy álmából felébresztve is el tudja szolmizálni a Házunk előtt kedves édesanyámat, de a végtelen gazdagságú folklórkincsünk sokféle gyökeréről, a környező népekkel való üdvösen pezsdítő kölcsönhatásról mit sem tud. Sőt titkolózás, agyonhallgatás, tendenciózusan rafinált félremagyarázás lengi körül e témát. Bár mindig akadnak a tudásnak elkötelezett pedagógusok.

Tehát vagy elutasítják a népzenét, mondván akadályozója a világpolgárrá válásnak, vagy a más népeket lenéző nemzeti dölyfösséghez használják. Ez nem most kezdődött, pedig kártékonyan szemellenzős mindkét nézet.

Bartók a maga szigorú tudományos hozzáállásával és erkölcsi tartásával küzdött a fals eszmék ellen. Ki is kapott érte. Mai korunkból nézve olybá tűnik néha: sziszifuszi küzdelem volt.

Példának okáért mindenki ismeri Kőműves Kelemen balladáját, néhányan még a 19. századi Vadrózsapörről is hallottak, románok és magyarok az eredetforrásról veszekedtek. További népek nem szálltak be a parttalan vitába, pedig ez a ballada mindenhol feltűnik. Éneklik a bolgár változatát, és szépirodalmi párhuzamként mellétehetem az albán Ismail Kadare A háromlyukú híd című regényét is.

A lényeg minden variációban ugyanaz és teljesen mindegy, hogy melyik nép kezdte, bár jóval ősibb gyökerei lehetnek. Azért, hogy a vár, vagy a híd álljon, emberáldozatra van szükség. Természetesen kivétel nélkül egy nőt áldoznak fel. Ahogy egy koncerten Herczku Ági megjegyezte, a nők elmondhatják, hogy rájuk épül minden, a férfiak meg, hogy asszony kell a házba.

Amíg nem lesz valódi folklórismeret az országban, addig érdemes olyan zenészek koncertjeire járni, akik mélységéig ismerik a folklórkincset, ezért régóta tudják és hirdetik a zene ún. határtalanságát.

Ilyen „szabadegyetem” jellege van Nikola Parov koncertjeinek is.

Ironikus, józan belátáson alapuló széljegyzeteit hallgatni olyan, mint mikor egy fülledt és robbanásig feszült szobában végre kitárják az ajtót-ablakot és friss szellő árad be. Aki érzi ezt a feszültségbe fülledt klausztrofóbiát honi viszonyaink közepette, s légszomja van tőle, gyógyírként járjon például Nikola Parov koncertre.

Nikola Parov bolgár származású, gyerekkora óta Magyarországon él. Évtizedekkel ezelőtt megalapította a Zsarátnok együttest, és azóta a délszláv, avagy balkáni népzene avatott előadója. Bejárta és végigzenélte a világot, nyitottsága határtalan.

Neki nem probléma, hogy a délszláv dallamokat svéd népi hangszerrel adja elő. Nem fércel össze olyat, ami nem illik össze, de tévedhetetlenül ráakad a korábban észre nem vett párhuzamokra. Mondhatnánk, hogy koncertjein balkáni állapotok uralkodnak, de nem olyan módon, ahogy ez a szókapcsolat a betonba öntött köztudatba bevonult.

A Balkán mindig is puskaporos hordója volt Európának. Sosem lehet tudni, hogy a következő mozdulatukban ölnek vagy ölelnek. „Néha úgy tűnt nekem, sehol máshol nem mutatkozik meg jobban az emberek magabiztossága vagy kishitűsége, vakmerősége vagy gyávasága” – írta Ismail Kadare.

Sommásan elintézhetjük a történelmi okokkal. Tévedtek és nem tanultak belőle. Szenvedtek és bosszút álltak. Elbuktak és leszegett fejjel rohantak az újabb szakadékba. Kis népeknek betegsége az ilyesmi.

A napi politikai dagonyából ezt a térséget is a zenéje emeli ki. Sodró, energikus, eksztatikus és mégis érzékeny. Nikola Parov és zenésztársai ismerik és átérzik ennek a zenének minden bugyrát. A koncertjeik olyan perzselők, hogy még a Marson is melegedhetnek a tüzénél.

 

Felvonultatják a Balkán és a Kárpát-medence hangszerarzenálját, sőt még azon is túl. Vegyítik a dallamokat, zenei dialektusokat, hangszereket. Vadóc lelkemnek néhol túlzásnak tűnnek érzelmesebb szerzeményeik, de a titkos szeretőről szóló Ha te tudnád... minden kétséget kizáróan gyöngyszem, s talán eddigi legnagyobb "slágerük". Olyannak is kell lenni.

Továbbra is állítom, hogy a zene (bármilyen műfajú is legyen) az egyetlen módja annak, hogy a háborúk, gyilkolások, gáncsolások, egymást leigázások ellenére az emberiség még tükörbe tudjon nézni.

Hajdani bálok emléke

Írta: Inkabringa

Mulatni, táncolni, csinnadrattázni és hejehujázni mindig is szerettek az emberek. Manapság is számtalan változata van a mulatásnak. Nagyon helyesen.

Hajdani korokban, de - történelmi léptékkel mérve - nem oly régen is a bálok voltak jóformán az egyedüli alkalmai a fiatalok egymással keveredésének.

Most egy ilyen példát említek a félévszázaddal ezelőtti vidéki Magyarországból. 

Minden megváltozott azóta, csak az emberek egymáshoz való viszonyulása maradt ugyanolyan. Más a közeg, más a divat, de a lényeg változatlan: az egyik dűlő meg a másik dűlő között áthidalhatatlan különbségek vannak, pedig távolból nézve teljesen egyformák.

Néhány éve egy kelet-magyarországi mezőváros egykori tanyavilágát kutattam. A választásom a Rét nevű városi határvidékre esett, ahol a 19. század végétől kezdve az 1970-es évekig egy sajátos identitású tanyarendszer alakult ki.

A polgárosodott mezőváros határának a helybeliek által nem túl sokra tartott területén (nehezen művelhető, nem túl jó minőségű termőföld) a 19. század végén az északi hegyvidékekről érkezők telepedtek meg. Akkoriban tömegével jöttek a tovább terjeszkedni nem tudó hegyi falvakból a termőföld ígéretéért az alföldi településekre.

Más volt a vallásuk (a városiak kálvinisták, a rétiek katolikusok voltak), mások voltak a szokásaik, hiedelmeik, még a beszédmódjuk is. A városiak úgy nevezték őket, hogy „motyók”.

Mai szemmel nézve szinte semmi különbség nem volt a városiak és a „motyók” között, de akkoriban (ahogy ma is) a „hozzánk képest” mérhető legkisebb különbség is éles szemmel számon volt tartva.

A rétiek másságuk miatt elkülönült, magába zárt életmódot folytattak. A városiakkal alig érintkeztek. Sajátosan belterjes, öntörvényű identitást alakítottak ki.

Bár a városiak szemében a rétiek teljesen egyformák voltak, de a szaporodó tanyák hálózatában egy sajátos társadalmi rétegződés indult meg.

Különös identitásképző tényezővé vált az egy dűlőbe tartozás, nem volt mindegy az sem, hogy az útnak melyik oldalán éltek a tanyák lakói. Az országút két identitást adó területre osztotta a Rétet, az is számított a társas kapcsolatok alakításában, hogy a Felső-Réthez vagy az Alsó-Réthez tartozott valaki.

Igazán bizalommal csak a tanyájukhoz közel eső területen lakókkal voltak, a távolabbi tanyák lakóit már „Más”-ként, „Idegen”-ként kezelték. Nem kizárólag a városban élőkkel szemben fogalmazták meg az „Ők” kategóriáját, hanem a más dűlőben élőkkel szemben is.

Az identitás őrzése rendkívül fontossá vált a Réten lakók körében. Például a Felső-Réthez tartozó kocsmába nem szívesen jártak az alsó-rétiek. Ők ott „Idegen”-ként voltak számon tartva. A konfliktus, az összeütközés elkerülhetetlen lett volna.

Adatközlőim sem tudták igazán pontosan megfogalmazni, miért is volt ellenségeskedés a Rét különböző területei között.

„Én nem tudom, hogy miért volt ez. Elgondolkodtam rajta én is, mert én is ott voltam, benne voltam. Hogy miért? Mondhatom azt, hogy másabb alkotású népek laktak öt dűlővel odébb. Mások voltak viselkedésileg, tájbeszédileg, mert az a család, ahol volt tizenöt gyerek, abból a tizenötből hét megnősült, az mind oda telepedett le az apjuk tanyájának környékére. Olyan egy hasíték lettek, egy viselkedésűek. Azért általában az egy dűlőbeliek házasodtak egymással. Bár később már elmentek a harmadik dűlőig is.”

Minden határ, ami a Réten lakók életében fontossá vált, a dűlők, az utak, árkok, egyben az egymástól különállóság identitását adták. Aki a mezsgyén túl lakik, az már „Idegen”.

A szórakozásnak leginkább kedvelt alkalmai voltak a tanyai bálok, ahol a fiatalok nagyobb körben találkozhattak egymással, mulathattak, táncolhattak. A közcélokra épült intézmények váltak egyféle szellemi és szórakozási központtá. Ilyenek voltak az iskolák és a kocsmák.

Elsősorban a fiatalság szórakozása volt a bál, de az idősebb nemzedék tagjai is részt vettek benne. A bálokat mindig fiatal legények szervezték, ők hívták a zenészeket, ők rendezték be a báli termet és ők voltak felelősök a rendbontások elkerüléséért is.

Adatközlőim valamennyien fiatal éveiket a réti tanyákon töltötték (1950-es/60-as évek), így jártak bálokba is. Egyik adatközlőm emlékei szerint a világítás biztosítása is komoly feladat volt a villanyáram nélküli Réten:

„Petrólámpa volt, azt fel kellett pumpálni és az annyira világított, mint a villany. Azt felakasztották, aztán éjféltájban kezdett csökkenni, akkor levették, felpumpálták és ment tovább.”

 Egy városi adatközlőm az általa ismert normáktól eltérő réti szokásként említette, hogy „sokkal hamarabb értek a lányok, mint a városban. 14 éves korában már udvaroltak neki a legények, de nem 14 évesek, hanem 20 évesek. Mert itt ez volt a divat. Itt nem úgy volt, hogy elment a bálba a lány meg az anyja, hanem ment nagyapától kezdve mindenki, aki olyan volt, az mind ment.”

Ilyenkor lányok a fiúkkal táncolhattak. Ezért a szórakozásért minden áldozatra képesek voltak a fiatalok. Ha bálba mehettek, inkább vállalták, hogy nem alszanak aznap éjjel, de nem maradtak el a mulatságból. Pedig a nagyon kevés szabadidő nem hagyott lehetőséget arra, hogy a hajnalig tartó bál után kipihenjék magukat.

„Nagyon szerettem bálozni. Napszám után átöltöztem, elmentem a bálba, táncoltam egész éjszaka, aztán megvártam a hajnalt, átöltöztem a napszámos ruhámba és indultam haza, néha sok kilométert gyalogoltam, és olyan hamar hazaértem, hogy én költöttem az otthoniakat, és alvás nélkül rögtön indultam a napszámba.”

„Egy hónapban egyszer volt bál. Oda elmentünk, ott estétől reggelig táncoltunk, aztán sokszor le se feküdtünk, mert menni kellett dolgozni. Jó volt az, csak az volt rossz, hogy majd’ a lovak közé estem olyan álmos voltam.”

A Rét különböző helyein megrendezett bálokba nem volt ajánlatos távolabbi réti tanyák lakóinak elmenni. Ez elsősorban a legényekre vonatkozott, a báli rendezők ügyeltek arra, hogy az egymással ellenséges viszonyban levő dűlők legényeit ne engedjék közösen bálozni. Összetűzések, verekedések még így is előfordultak, a bicska is hamar előkerült ilyen alkalmakkor, s ez végül gyilkosságba torkollott.

Ezt minden adatközlőm megemlítette:

 „Például az egyik legény megölt egy fiút egy lány ügyben. Megölte szabályosan. A szívébe szúrta a kést a bálban. Elvitték, tizenvalahány évet ült. Abban az időben a lófarkához kötötték bilincsben, és úgy vitték el. A bálból három lóhátas rendőr vitte el.”

A véres verekedésig fajuló összetűzéseknek okát abban látták adatközlőim, hogy más dűlőkből valók keveredtek a bálozók közé.

„Tudni kellett a mivoltot, tudni kellett a mezsgyét.”

A bálokban tehát a szórakozás és mulatozás mellett helye volt a Rét különböző részeiből érkező fiatalok közötti virtuskodásnak is.

„Egy lányon összevesztek. Mert mit tudom én, sose látta a legény azt a lányt, de megtetszett neki, az ablakon keresztül megszemelte, mert ott ült az anyja ölében a lány. Na elhívta azt a lányt, közben meg az egy másiknak volt már a barátnője, és a lányt akkor éjszaka nem hívhatta el senkise táncolni, ez az idegen fiú meg elhívta. Az ilyenekből lett verekedés is. Az nagy titok volt, akit megfenyegettek valahol, az még egyszer nem mert visszajönni a bálba, mert annak a megölést fenyegették.”

Ezek a konfliktusok gyakran olyannyira elfajultak hogy a rendőrök is nehezen tudták megfékezni.

„Ott szigorúan bicskáztak. Volt egy olyan banda, akik úgy voltak megnevezve, hogy azok bicskáznak. Azokat be sem engedték a bálba, de amelyik dűlőbe tartoztak, oda be kellett, hogy engedjék. Úgy tett, mintha ő is táncolná a keringőt, és már meg is bökte bicskával a másikat. Hat-nyolc rendező volt, akik ezeket a személyeket külön figyelték. Csak hát az volt a baj, hogy éjfél fele már az ital győzött. Rendőr nélkül sose volt bál. Volt, amikor az ablakon repültek ki az emberek meg az asszonyok. De volt olyan is, hogy kétlovas szekérre nem fértek fel az összeszurkált fiúk. Úgy hozták haza őket az orvoshoz.”

A réti bálok tehát részben a hagyományos szórakozási, ismerkedési, mulatozási lehetőséget jelentették, másrészt azonban a rendkívül rétegzett réti identitások összeütközésének a helyszínei is voltak. A közös dűlőbeliek, a velük egyébként teljesen azonos társadalmi és életmódbeli csoportokat, akik csupán csak más dűlőhöz tartoztak, már idegenként, és egyszersmind ellenségként is kezelték.

Az „egy dűlőbe tartozás” most is sok konfliktust okoz emberek között és ez mindig így is lesz, még ha a „dűlők” egyre szélesednek is.

Legyen az a dűlő etnikai, vagyoni, ízlés-, -hit- és eszmebéli vagy bármely más módon meghatározva.

A deákné vászna mindenkit beterít.