Keresés ebben a blogban

2015. augusztus 29., szombat

New Orleans reneszánsza

Írta: Inkabringa


Épp ma tíz éve annak, hogy New Orleansra lecsapott a Katrina hurrikán. Teljes pusztulás maradt utána. Halottak, gyász, nincstelenné és hontalanná vált emberek. Romok, sivárság, vigasztalanság mindenhol. A világ siratta New Orleanst.
Fotó: Charley Varley
A következő évben már ismét a Mardi Gras vonult végig a városon. Szólt a zene, az utcák megteltek táncoló emberekkel. New Orleans élni akart, talpra állt. Irgalmatlan nagy küzdelem volt, nehézfejűség, irigység, tehetetlenség kísérte, de a város újra élni kezdett.

Ennek tíz éve. Most az emlékezés ideje van New Orleansban. A szörnyű pusztítás mellett a „csak azért is” élni akarásra emlékeznek. A tizedik évfordulóra jelenik meg egy könyv Please Forward: How Blogging Reconnected New Orleans After Katrina címen. A könyv szerkesztője a túlélők interneten fellelhető történeteit gyűjtötte kötetbe, akiket kivétel nélkül addig elképzelhetetlen helyzetbe vetett és nem várt döntések elé állított a hurrikán. 

Már a Katrinát követő évben megjelent Brad Banischek könyve, melyben a hurrikán pusztítását tragikus és abszurd, fantáziadús és gyilkos humorú történeteken keresztül meséli el – képregény formátumban. 


A Katrina hurrikán tizedik évfordulójának napján New Orleans kortárs művészeti központjában mutatják be Max Cusimano dokumentumfilmjét. A New City a Katrina hurrikán után újjáépülő és reneszánszát élő város krónikája. (ITT megnézhető a filmelőzetes.)

New Orleansban a kortárs művészetek valamennyi ága érdekes hajtásokat hozott az elmúlt egy évtizedben. A Katrina hurrikán évében alakult a Press Street nevű művészeti csoport. Céljuk a vizuális művészetek és az irodalom különböző ágainak egymásra találása. Az INTERSECTION – NEW ORLEANS című könyvben huszonöt különböző stílusú és szemléletű képzőművész és író New Orleans huszonöt különleges utcasarkáról, kereszteződéséről alkotott valami maradandót. Az alkotási folyamat még a Katrina előtt elkezdődött és 2006 áprilisáig tartott. Az alkotók maguk sem sejtették, milyen témákat adnak nekik New Orleans hurrikán-szaggatta helyei.
Christopher Saucedo: Flood marker
A Press Street művészeti nevelés projectjeivel segít a felnövekvő generációk nyitott, reflektív és világra fogékony szemléletmódjának kialakításában is. Nyári táborokat, filmes, képzőművészeti és zenei kurzusokat, workshopokat szerveznek.

A város utcáin az utóbbi évtizedben sorra tűnnek fel a kortárs művészek köztéri szobrai, installációi, melyek többségét az „after-Katrina” ellentmondásai ihlettek. Groteszk, realitást szürrealitásba oltó alkotások, melyek hősi pózok nélkül emlékeztetnek erre a teljes pusztulástól az újjáéledésig tartó évtizedre.

Sally Heller: Scrap House
A Katrina hurrikán pusztítása után New Orleans kísértetvárossá vált, ahol nem járt a postás, nem nyitottak ki az üzletek, nem maradt semmi az élet hétköznapi biztonságából. A hétköznapok unalmát csak az tudja igazán értékelni, aki elveszíti. Gondoljunk csak a hozzánk érkezett menekültekre, akiknek egyetlen biztonságos pont sem maradt az életükben. New Orleans fekete lakossága is több évszázados tapasztalatot gyűjtött már a lekezelő agresszióból és támasz nélküli kiszolgáltatottságból. Ez egy külön bejegyzést érdemelne.
Skylar Fein
Az elmúlt tíz évben sokat változott New Orleans: vannak, akik szerint jobb, mások szerint rosszabb, mint annak előtte volt. Sokan elmentek a régi lakosok közül, sokan visszajöttek, és sokan itt telepedtek le, a világ minden pontjáról érkezve. A pusztulásból feléledő város divatba jött. New Orleans 2018-ban ünnepli majd alapításának 300. évfordulóját. Hatalmasat változott az első telepesek óta. Egy biztos, a Mississippi partján most is áll a város.

New Orleansról mindenkinek a zene jut először eszébe. Az itt élőknek a sokszor gyötrelmes évszázadok alatt a zene adott kedvet a túléléshez és jótékonyan segítette az egymással megférést - mindenki hozzátehette a magáét egyenrangú félként. Az emberek bizony szeretnek uralkodni egymáson, basáskodnak, gyűlölködnek, bőrszín és kinézet alapján ítélkeznek, önkényesen alsóbb- és felsőbbrendű "kasztokba" sorolnak másokat. Akárhogy is nézzük, a kultúrák, emberek, bőrszínek békés keveredéséhez vezető egyik legjobb út mindig a zene volt. A másik meg a tánc. Fontos funkciójuk ez, még ha kevésbé fontos funkcióik elétolakodtak is: ellenállni a "kasztosodásnak". Szüksége van rá a nagybetűs emberiségnek. Ahogy New Orleansnak is.


2015. augusztus 24., hétfő

Régi Róma csendes tere

Írta: YGergely


Rómában minden barokk, még a középkor is, ha pimaszul ál-szellemesen akarom láttatni. Nagyon nem áll jól Rómának a középkor-mímelés. Nem kérek a Piazza Campitelliből óriás templomával, melyben a lehető legkomorabb papok szolgálnak, és amelynek harangszava fenyegető méltósággal zúzta szét a dobhártyámat. Talán mégsem ezt a teret kell keresnem.

Ez a másik csak úgy útba esik: nem történelem-bújtatta tér, mint amaz, a középkort utólag mímelő. E másikon, a Piazza Capranicán kis emberszabású templom áll, a Santa Maria in Aquino – szép, mert kicsi. Erre a kis térre bármilyen bizarr művészettörténeti kuriózum is befér.

Mondom az egyiket. Mintha játékrendezvény volna, orosz ikonkiállítás látható a Capranica egyik boltjában: magányos civilféle fiatalember szabad, sőt kissé lenge kedvvel fogadja a látogatót. Lenge, mert el sem hinné, hogy gyanakszom, ő meg föl sem figyel megtorpanásomra, ott szöszmötöl íróasztalánál. Fénylő, tökéletes állapotú orosz ikonok 1100-ból meg 1155-ből. Kis táblácskán melléjük írva, meg a katalógusban is bele van írva az évszám. Rejtett boltban fénylő ikonok. Duzzadó örömmel, de végiggyanakodom az összeset.

Ravaszkodva lapozgattam a katalógust előre meg hátra, mintha unatkoznék. Mukk se volt bennük ilyesmiről, hogy netán másolatok. Megkérdezni lehetett volna csak: bocsánat, vajon eredetiek e frissen festettnek látszó, hars színű, pácolt fényben ázó, kiválóan retusált ikonok? A kérdésem elmaradt. Azt terveztem, majd visszatérek: nem tértem vissza.

A barátságos civilfélét nem fűtötte ikon-becsvágy, élvezte csak, de semmi színpadi túlzással nem élt, nem szigorodta szét büszkén az ikonok társaságát. Vagy nagyon profi ez az ember, vagy amatőr balek, gondoltam. Nem fér bele a fejembe, hogy a boltot miért nem őrizte őr, ha már riasztó sem. Néhány magányosan bámuló kilencszáz éves ikont ügyes és merész agresszor megtámadhatott volna. A civilféle háttal nekünk és a nem őrzött ikonoknak telefonált. A tárlat záró hetében jártunk, látogató nem volt rajtunk kívül. Merénylő, műkincs tolvaj sehol.

A Capranicán van még sok más szép és jó. Emberszabású tér, ahonnan először tiltották ki Rómában az autókat, és ő meghálálta mindezt. A Capranica valami Toscánát csempész Róma legbeljesébe. Biztos barokknak mondja az építészettudomány, de a tér reneszánszan néz vissza arra, aki reneszánsz hangulatot keres. Tudománytalan tér, hiába tökéletes. Hangulatával felülírja az építészet kategóriáit. Színház is van itt. A Teatro Capranica úgy tudom, semmiről nem híres, különös kiválósága nincsen, jobb színházi rovatok nem csillagozzák.

Az Orologio tere megragadóbb és eredetibb a Capranicánál. Az Orologio nemcsak szép tér, de professzionistán tökéletes is.  A Capranica nem akar professzionistának látszani, ő csak tehetséges. A hely varázsát az adja, hogy bár egész közel van a miniszterelnöki palota emeletesen ostoba profizmusa, és egész közel a parlament még tökélyesebben profi palotája, ő – a tér – mind e roppant kellemetlenül csikorgó és tolakodó építészeti tényeket egy békés kisváros hangulatával foszlatja szét.

Hogy azért történelmi múltjával, komoly tanulmányaival sem marad el semmiféle más, komorsággal és palotákkal nagyzoló tér mögött, arra csak szerényen és hallgatagon a Collegium Capraniescense utal, becsukott, de nem végleg zárt kapujával. Kapujában azért találgatnunk kell, élő-e benne a tudomány, vagy hibernálták és díszes ládában őrzik. Akkor is palota, ha valami dominikánus tudós-testület nem tartaná annak, akkor is tudós központ, ha professzorai már szétszéledtek. 


Paloták árnyékában a Capranica turisták-szélütötte, útikönyvek szétfecsegte Fico és Pace iker-terekkel kicsinységében versengeni nem akar. Mégis ez a legkisebb római tér, ennek játékos még az árnyéka is. Nagy versenyeken nem indul, a nagy versenyterekre csak rámosolyog hamis vagy valódi ikonjaival.

2015. augusztus 19., szerda

Veri az ördög a feleségét

Írta: YGergely


„Minden magyar ember Pista – aki mégsem, azt azzá kell tenni” – hallottam egyszer az ismert és alpárian nőgyalázó mondás mintájára. Vajon vetítik-e most valahol a Veri az ördög a feleségét, András Ferenc legjobb filmjét 1977-ből, melyben minden férfi szereplőt nagyapától unokáig Pistának hívnak, és a Pisták meg a Pistánék óriási sütés-főzéssel, vendégséggel ünneplik az István-napot? Új kenyér ünnepe? Alkotmány napja? Azt csak a rádió meg a tévé mondta így, s ők bizony, bár másképp hívták e napot, bólogatva nézték a tévét a zsíros ebéd meg vacsora előtt, alatt, közben, után. Boldogan söröztek a tűzijátékig. Tunya örömüknél csak bénító fáradtságuk volt nagyobb: hétköznaponként halálra dolgozták magukat, s ráadásul ezt természetesnek is tartották.

„Aki becsületesen dolgozik, az nálunk boldogul.” Az érett, sőt túléretten aranyló Kádár-korszak évente legboldogabb, legtunyább, legbutább napján, augusztus huszadikán játszódó kesernyés komédia volt ez a film, a Veri az ördög a feleségét. Időnként, így nyárutón újra kellene nézni. Magunkra ismerünk-e tükrében?
Még azt is megvizsgálnám, melyik korszakban hogyan ábrázolták augusztus huszadikát híradóban és játékfilmben. Mintha a Rákosi-éra bolondító komédiája, a Dalolva szép az élet felvillantott volna belőle valami csónakházi blődlit; mintha a tsz-szervezés viszontagságait ravaszkodó humorral figyelő Felmegyek a miniszterhez című 1961-es kordokumentum vége felé is ünnepelte volna a falu derék népe. Mintha az első amerikai–magyar koprodukciós kalandvígjáték, az 1964-es Aranyfej is részben akkor játszódna, de mindez háttér maradt csupán, „couleur locale”, megannyi színpompás és hamis epizód.

„Kordokumentum” – nem véletlen ez a szó. A filmnek, gyakran a fikciós játékfilmnek is idők múltával hatalmasra nő a dokumentumereje. Műalkotásként, művészetként minden értékét elveszítheti, de olykor jobban megvilágítja a kort, melyben készült, az eseményt, melyet ábrázol, mint tudós könyvek garmadája. Még a percéletűnek hitt tévé-limonádé is.

Egy emlékezetes augusztus huszadikán például, 1968-ban, az ünnep estéjén valami „Rejtélyes labdacsok” című zenés krimi-bohózat előtt ült az ország sörözgető népe. Míg a testvéri tankok már dübörgésre készen ágaskodtak, az esti főműsor feledhetetlen dalának refrénje ekképpen zengett: „Csábos csók nekem úgysem kell, csak a csókos csáb, nem a csábos csók…”

Rio de Janeiróban eksztatikus trópusi ünnep a szilveszter, sokan halálba táncolják magukat. Párizsban július 14-én tűzijátékos utcabálokon ropja a gazdag, a szegény. A mi tavaszi-őszi országunknak a vallási emléknapokon kívül egyetlen nyári vigalma, légiparádés, félmeztelenül söröző ünnepe augusztus huszadika, az Istvánok napja.
Amikor András Ferenc filmjét bemutatták, a szélcsendesnek mondott érett, kádári években jártunk (helyben): verte az ördög a feleségét, eső is volt, meg napsütés egyszerre, az égen csalóka szivárvány. A hetvenes években csak néhány ismert és keserű értelmiségi, meg jó néhány megfenyített és teljesen ismeretlen gyári munkás nem érezte úgy, hogy gazdagodik és boldogul. Mindenki holtfáradt volt a munkától, de főtt a tyúkleves, sült a pecsenye, habzott a sör, épült a hétvégi ház és sütött a nap, a régi viharok feledve, új viharfelhők nem látszottak.

Gyakorló futballszurkoló koromban sem értettem pontosan, mit is jelent a bírónak ordított mókás szidalom, hogy: „te nyári Mikulás!” Kerti törpét is később láttam, miután már futballmeccsek tucatjain kiabáltam a bíróknak, és fogalmam sem volt, hogy ilyesmi a valóságban is létezik. De ha sétálni támadt kedvem a hetvenes évek budai vagy balatoni újonnan épült házacskái előtt, hát láthattam rengeteg kerti törpét, ott bent, a kerítés mögött. Tulajdonosaik, gazdáik bizonyára örültek társaságuknak.

Nem emlékszem, hogy valóságos kerti törpe látható-e András Ferenc filmjében, de megértő iróniával ábrázolja a kerti törpékhez és nyári mikulásokhoz egyre inkább hasonulni kezdő, három műszakba, éjjel-nappali robotolásba a maguk akaratából menekülő, Trabantra és telekre vágyó hőseit.
Kertész Ákos és Bereményi Géza kiváló forgatókönyve alkalmat adott a valóság érzékeny megközelítésére. A Balaton menti falu gazdagodó magyarjait játszó kiváló színészek, Szabó Lajos és Pásztor Erzsi, Sarlai Imre bácsi (a filmben egykori vöröskatona, majd Szent Jobbot hordozó kurzusvonat-masiniszta és sörhasú nagypapa), Spányik Éva, Pécsi Ildikó, mindent megéreztettek a nézővel. Ezek az István-napi emberek nem bűnösök és nem áldozatok, nem okosak és nem buták. Csak emlékezni nem akarnak, csak tudni nem akarnak semmiről, ami a telken, családi házon, borpincén, nyári mikulásokon és kerti törpéken túl van.

Pisták és Pistánék. Pisták országa? Fül kell hozzá: ha akarom, sértőn, ha akarom, cinkos barátsággal hangzik. De hiszen ezt Örkény is tudta, jelképes hősének nem véletlenül adta a Pisti nevet, s a darabbeli Pisti nem véletlenül gyilkos is, meg áldozat meg bamba és tehetetlen bámész is.

András Ferenc röntgen-filmje után eltelt egy évtized, és a nyolcvanas évek végén egy Jancsó-film kezdődik augusztus huszadika képeivel. „Szörnyek évadja” – hangzik a cím. Már ez is mást ígér, nem békés sörözést és nem kerti törpés nyári mikulásos vigalmat. A film az első kockától kezdve baljós és fenyegető jelektől, rejtélyes és titkolt bűnöktől zsúfolt. A szélcsend véget ért.


2015. augusztus 17., hétfő

Virtuális Minótaurusz – Citátumok 7.

Írta: Inkabringa


A kultúrakutatók szerint az emberi civilizáció mítoszok, szimbólumok, hiedelmek, értékek, eszmék, teóriák konstruktuma.  Ahogy Hankiss Elemér megfogalmazta, az ember számára a "civilizáció élet és halál kérdése. (…) Nekik maguknak kellett megteremteniük a maguk számára a biztonság, a szabadság és az értelem világát.

Most is állunk e civilizáció egy pontján, aminek egyik jellemzője a virtuális élet, az internet. Viktor Pelevin - eposzi jelzője: az orosz kortárs irodalom fenegyereke - 2006-ban írta meg azt a szövegét (A rettenet sisakja), mely formailag egy virtuális chatelés folyama, alapját a Minótaurusz labirintusának mítosza adja. Pelevin könyvét olvasva olybá tűnik, hogy Thészeusz, a Minótaurusz, Ariadné, az ő fonala, sőt a labirintus is mi vagyunk.

A citátumok most ebből a könyvből következnek:  

"Ha az elmét egy számítógéphez hasonlítjuk, a mítoszok lehetnek az alapprogramok: szabályok halmazai, melyek alapján létünk szövetét szerkesztjük, szellemi mátrixok, melyeket a bonyolult eseményekre vetítünk, hogy értelemmel ruházzuk fel őket. (…)
Miért van a Minótaurusznak bikafeje? Mi jár a fejében és hogyan jár az esze? (…) Thészeusz benne van-e a labirintusban? Vagy a labirintus van Thészeuszban? Netán mindkettő igaz? Vagy egyik sem?
A válaszok mind azt jelentik, hogy elindulunk egy-egy folyosón. Sokan állították, hogy birtokában vannak az igazságnak. Ám mind ez idáig senki nem találta meg a labirintusból kivezető utat.

Az internetnek pedig annyi köze van a valósághoz, mint nekünk az antik görögökhöz.


 „- Képzeld el, hogy te magad döntöd el, hogy ki kit lő le, amikor akciófilmet nézel. Ha azt választod, hogy a főhőst a legelső lövöldözésben öljék meg, mi lesz az egész történettel? Ha tényleg szabad választásod lenne, az a legszomorúbb eredményekhez vezetne. A művészetnek pedig örömöt kell szereznie és nem szomorúságot!
- Pontosan. És még ha el is szomorít, a szomorúság is örömöt kell, hogy okozzon.
- Hát ez az. Ezért valójában semmiféle interaktivitás nem lehetséges, mindig csak látszólagos. Vagy mondjuk úgy, hogy abban a szűk zónában megengedett, amelyben semmilyen választás sem változtat a dolog lényegén. A legfőbb probléma éppen az, hogyan lehet megszabadulni a választás szabadságától és kíméletlenül elvezetni a szükséges döntéshez, meghagyván bennünket a meggyőződésben, hogy szabadon választottunk. Ezt tudományosan kényszerorientációnak nevezik.

Az életben azt látjátok, ami a szemetek előtt van, akárhogy forogtok jobbra-balra. Itt viszont azt látjátok, ami a szemetek előtt van, bárhogy is csavarjátok a fejeteket. Ez nagy különbség, bár hasonlóan hangzik. Nincs semmilyen független koordináta-rendszeretek, és csakis mi határozzuk meg, hogy mit láttok. Ezért nincs is okotok gyanakodni. És az élet már nem az számotokra, ami valójában, hanem az, amit mutatnak nektek. Úgy érzitek, hogy természetes módon nézegettek körbe, pedig valójában a pillantásotok szinte egész idő alatt arra esik, amit mi választottunk ki, és eközben valahogy felszabadult és boldog a lelketek. De a kérdés, hogy miért van ez így, ugyanúgy nem merül fel bennetek, mint ahogy az sem kérdés, miért süt ma a nap.

Valami amerikai azt mondta, hogy a labirintus – az internet. Hogy egy bizonyos lényeg él benne, ami behatol a tudatba. És ez a Minótaurusz, amely valójában nem bikaember, hanem pókember. Ha egyszer van world wide web, mondta, kell lennie soul-sucking spidernek is.

Lehet, hogy ez a lényeg. Nem gondolkozni, hogy hol a kijárat, hanem megérteni, hogy az élet – válaszút, amely előtt épp most áll az ember. Akkor a labirintus is eltűnik – hiszen egészében csak az elménkben létezik, a valóságban viszont csak egy egyszerű választás van: merre tovább?
Beth Carter: Minotaur Reading 



2015. augusztus 13., csütörtök

Penderecki crossover

Írta: Inkabringa


Sokan még nyaralnak, ilyenkor illetlenség fajsúlyos témát felhozni, de megkerülni is botorság. A múlt héten diszkréten köhintve átdöccentünk egy évfordulón: hetven éve tudjuk, milyen pusztításra képes az atombomba. Megtanult az emberiség ezzel is együtt élni, az alkalmazkodóképességünk szinte szégyellni valóan tökéletes. A 20. század poklait azért nehezen tudjuk feldolgozni. Az ötvenes években féltünk egymástól, a hatvanas években felváltotta a béke és szeretet, aztán jött az elidegenedés, majd a virtualitás. A kortárs művészet minderre reagált, nem az álomgyár részeként, és nem is a pokol kapujaként. Ennél nehezebb szerepet választott: tükör.
Anish Kapoor: Sky mirror
A kortárs zene sem aszfaltúton halad: játszik, provokál, kísérletezik, és szereti a józan szembenézést. Mostanra igazi klasszikusai is lettek, akik megvívták a harcaikat a zenei tradíciókkal és a tradicionális közönséggel is.

A 2. világháborút lezáró „fő mű”, John Cage „4’33” című opusza, erről már a blogban is szót ejtettünk. Van egy másik kulcsműve is ennek a korszaknak, a Threnody to the victims of Hiroshima. A mű szerzője Krzysztof Penderecki, a mai lengyel zenei élet világszerte legtöbbre becsült alakja. Ez a megbecsülés minden tekintetben kijár neki. Ripityára törte-zúzta a zene évszázados hagyományait, és aztán képes volt ebből egy teljesen új értéket létrehozni. Ez csak kevesek kiváltsága. Mondhatnám úgy is, ezt hívják teremtésnek.
Krzysztof Penderecki
A Threnody 1960-ban valósággal sokkolta a közönséget. A mű címe némiképp kimódolt, de ennyi marketingfogás engedtessék meg a kortárs zenének is. Eredetileg a „8’37” címet kapta. Penderecki egy barátja tanácsára változtatta meg a ma ismertre a címet, így az ENSZ égisze alatt mutatták be, és azonnal a nemzetközi érdeklődés középpontjába került. Utólag mondhatjuk, kitűnő címválasztásnak bizonyult. A pusztító erő legalább annyira benne van, mint a nyüszítő félelemé. Sikoly, vigasz nélkül – kérdőjel, megoldás nélkül.

Penderecki felforgatta a korábbi évszázados zenei sablonokat. A színpadon 52 vonós hangszer áll, ezt a borzongató hangzást ők adják. A kottázás korábbi hagyományait is felülírta. A kotta olvasása és írása Penderecki esetében vertikálisan és horizontálisan is értendő. Ezt a hangzást nem lehet a klasszikus jelzésekkel visszaadni.

Pendereckit a Threnody tette világszerte ismertté, és a későbbi művei újabb építőköveket adtak máig tartóan kísérletező és világfirtató életművéhez. Számos zenei műfajt kipróbált és átalakított, írt zenét Milton Elveszett paradicsoma és Jarry Übü királya alapján, de Szophoklész, Aldous Huxley és Lukács evangéliuma is megihlette. Szimfóniák, operák, kamaraművek, kórusművek sorjáznak az életműben. Ha nem talál egy hanghoz kifejezőeszközt, akkor feltalál egy hangszert. A színek, hangok, a különféle nyelvek, a lehető legtágabb értelemben vett zenei műfajok, a világ kultúrái egyformán érdeklik. Ízlés- és identitásbeli hovatartozásra való tekintet nélkül. Zenévé oldja magában a világot.

Pendereckinek megvan az a szerencsés jellemvonása, hogy még most, nyolcvan fölött is, kreatív nyitottsággal él. Hagyja, hogy őt is formálja a világ. Kíváncsi, képes a másfélét megismerni, elfogadni, képes a világot, és benne magát, változásában szemlélni. Nem saját eszményeit kéri számon a világon, hanem a világ megismerését kéri számon magán.

A 20. századtól a művészetet övező egyházi-főúrit felváltotta a popkultúra „légköre”. A kortárs zene nem illeszkedik oly komfortosan e térbe. Szerencsés találkozások azért akadnak. A Polyphormia című művét Penderecki 48 vonós hangszerre írta. Egyébként egy orvosi műszer, az enkefalográf (EEG) volt az „ihletője”. ITT meghallgatható. Stanley Kubrick Ragyogás című filmjében a Polyphormia sikít. A filmművészet többször is erősítést kapott Penderecki zenéjétől, Andrzej Wajdánál is felhangzik, de a horror is felfedezte (William Friedkin Ördögűzője).

A Radiohead gitárosa, Jonny Greenwood valóságos rajongója Penderecki zenéjének. Néhány éve felkereste a mestert Krakkó melletti otthonában. Penderecki az unokájától tájékozódott Jonny Greenwood és a Radiohead zenéjéről, meg is hallgatta, és nem zuhant le magas trónjáról, megtalálta benne a neki érdekeset. Ennek a találkozásnak 2012-ben egy közös lemez lett az eredménye. Penderecki két alapművére (Threnody és Polyphormia) Greenwood variációt írt. ITT meghallgatható. A lemezbemutató koncerten sok ezer fiatal hallgatta Penderecki zenéjét. A popkultúra mindent átható légköre ezúttal jótékonyan segítette a kortárs zenét.
Jonny Greenwood és Krzysztof Penderecki
Penderecki az elmúlt fél évszázadban zeneszerzőként és karmesterként beutazta az egész világot, művei talán már többször is megkerülték a Földet. Bevallása szerint 1960 óta minden nap ír zenét. Jövő héten például Thaiföldön adják elő, októberben ő maga vezényli néhány művét Londonban. Világra nyitott, érdeklődő és elfogadó, mint mindig. A világ meg olyan, amilyen.




2015. augusztus 10., hétfő

Tekergések

Írta: Inkabringa


A bringának számos funkciója van. Elsősorban közlekedési eszköz, de sportszer és státuszszimbólum is. Ami számomra mégis a legfontosabb funkciója: a csavargás.

Kisebb hatókörben a gyaloglás is kiváló módja a csavargásnak, szélesebb hatósugárban mindenképp a bringázás ajánlott. Vagyis megállapíthatjuk, hogy úgy általában csavarogni a lábaink igénybe vételével lehet. A csavargásban a lényeg nem is annyira a haladás, hanem a szemlélődés. A bringázás igen kiváló módja a szemlélődésnek.

A csavargás lényeges eleme a cél és ok nélküliség is. Tekerünk bele a világba. Ezért többnyire csak nyáron engedhetjük ezt meg magunknak, akkor is csak néhány napra. Minden pillanatát érdemes kiélvezni.
Csavargásra nem a kiépített, káprázatos bringaút és a nap végén váró több csillagos wellness szálló a legalkalmasabb. Csavarogni úgy lehet, ha letérünk az „erre trendi” útirányról, és belevetjük magunkat az aprócska települések végtelen izgalmú sorába.

A magyar vidék ezer színnel és rejtelemmel teljes, ez a mondat még egy turisztikai füzetbe is bekerülhetne. Én most azokat a néhány száz vagy egy-kétezer fős településeket sorolom ide, melyeknek nem jutott gyógyvíz, nevezetes szülött vagy természeti tünemény, egyszóval távol vannak a jólét derűs ködétől, de még innen vannak a reménytelen nyomorúságot mutató településektől. Még élnek, nevetnek, és ha sokat nem is remélnek, de kitartanak. Rendben tartják a kertet, söprik az udvart, elhúzzák a fal tövét.

A falvakban kerekezés élményéhez hozzátartozik a nyomókutak hűsítő vize, az út melletti szilvafa, és igazi nagy élményt adóan a helyi kocsma, amit sokfelé már csak presszó néven emlegetnek. Egy apró település kocsmájában megpihenhet a bringás csavargó, van hűtött ásványvíz, jégkrém és a nap végén egy sör is.

Az az igazi, ha „kerthelyisége” is van a kocsmának, vagyis néhány asztal és szék a placcon. Ott leülve, megvan szívem minden kedve. A kocsma mindig központi helyen van, legfőbb találkozóhely, a falu apraja-nagyja elvonul előtte. Amíg belefetyeljük a jégkrémet, csodálatos történeteket és személyiségeket láthatunk és hallhatunk.

Ilyenkor eszembe jut, hogy talán az ókori görög filoszok is ilyen kocsmákban üldögélve tettek szert mérhetetlen bölcsességükre. Ámde érdemes vigyázni, nehogy felszínes és önös jóérzésünk megtévesszen minket. Ebből a kényelmes, szemlélődő pozícióból mondhatnám azt is, „állj meg pillanat” vagy hihetném, hogy a „létező világok legjobbikában” élek. De én nem vagyok sem Faust, sem Pangloss mester, csak egy hétköznapi halandó. A kocsma körül zajló hetyke párbeszédekből is kicsillan minduntalan a faluból elköltözés, elvándorlás, a jövőbeli elnéptelenedés árnya.

Pedig micsoda alakok bukkannak fel egy falusi kocsma teraszán! Soha, sehol nem tudnának olyan eredetiek és helyükön levők lenni. Itt főszereplők, álmélkodva, csodálattal figyeljük minden gesztusukat és mondatukat. Épp a helyén van, és úgy van jól, ahogy ezt a ceremóniát lebonyolítják. Tökéletes és nélkülözhetetlen, pedig nincs benne semmi különös.

A másik csodálatos élmény az efféle bringás csavargások közepette a saját kreálmányú kerékpárok elképesztő fantáziájú arzenálja. Ennek amúgy is van egy kultusza, magam is láttam már, hogy ajándékba saját készítésű bringát adtak egymásnak barátok. Olyanról is hallottam, ahol a bicikli alkatrészeit egyenként adták össze a baráti társaság tagjai saját régi, kedves járgányukból, és meseszép bringaköltemény született belőle.
Fotó: Robert Doisneau

Amit az aprócska településeken művelnek a bringákkal, az már tényleg hódolatra méltó. Bütykölik, reszelik, lábhoz, kézhez igazítják, mert ha nem hall, akkor is kell menni, ha nem lát, akkor is, ha nem mozognak már rendesen a végtagok, akkor is muszáj helyet változtatni. Más meg sokszor nincs. A tömegközlekedésnek már eszébe sem jutnak az ilyen falvak, autója csak a fiatalabbnak van, meg vezetni is azok merik, ők meg többnyire már máshol élnek. Úgyhogy a nagyothalló dudát szerel fel, a rosszul látó óriástükröt, a nehezen mozgó meg pluszba még egy-két kereket. Házilagosan. Akad olyan is, aki csak az egyik kezével meri elengedni a kormányt, az irányt tehát csak egyfelé tudja mutatni. Ha a másik irányba fordulást is mutatni akarja, akkor ahhoz muszáj egy szerkezet.

Meg aztán itt nem időtöltésre, testedzésre meg mutogatásra használják a bringát. Közlekedési eszköz, szállítóeszköz és egyben támasz is. Egy arra tökéletesen kiképzett bringán gereblyét, kapát, kaszát, fűnyírót, kiskacsát, nagy kakast, malacot is szállítanak. Nem beszélve a zsák tápról, a kacsáknak szedett árokparti fűről, és a temetőbe kivitt virágokról. Egy igazi biciklin elfér a tejes kanna, a demizson, de még a létra is.
A KRESZ apostolai ne is figyeljenek ide, ahogy ezekre a falvakra sem figyel senki.
Fotó: Robert Doisneau
A vidéki kerékpározás szerves része a hazai bringás létnek, egyenjogú tagjai a kétkerekezőknek. Vesztét legalább annyira sajnálnám, mint ezeknek a kicsiny, de szerves egységet képező, bámulatos eredetiségű falvaknak az elmúlását.

Hiányozna az a feledhetetlen mozdulat, ahogy a helyi menő csávó, cowboy (netán csikós) kalappal a fején, műanyag papuccsal a lábán, sokat próbált bringája nyergébe pattan, és csörögve-csattogva elporzik, mintha csak John Wayne volna.

Fotó: Robert Doisneau


2015. augusztus 7., péntek

"Párizsban szép a nyár..." (Louis Malle és Zazie)

Írta: YGergely


1959–1963: A háború utáni francia történelem leghisztériásabb, legidegesebb évei. Évente puccs, vagy puccsfélelem. Aztán de Gaulle elfojtja a Francia-Algéria megtartásáért küzdő tábornokok mozgalmát. Békét köt, Algéria függetlenné válik. Francia-Algéria híveinek titkos fegyveres szervezete, az OAS még jó ideig merényletekkel tartja bizonytalanságban a társadalmat. Ebben a néhány évben az új hullám, a nouvelle vague magasra csapja tajtékját. Néhány évig a francia film a legérdekesebb Európában. Kellenek hozzá e válságos, hisztérikus évek.
Jó ideje persze minden év válságos, butaság és megalkuvó gyávaság nem észrevenni.

Louis Malle kimaradt a hatvanas évek nouvelle vague-nemzedékéből, kimaradt Párizs ’68-ából is. Minden filmjét, mintha egy új, egy másik Malle rendezné, életművét az inkoherencia paradox kötőanyaga tartja össze.
Louis Malle
Legjobb filmje ma is, akárhányszor újranézve, a Zazie, a metrón, ahol van utálat és részvét, vad és harsány stílusparódia, alpári grand guignol, ínyenc utalás, böffenő röhej és halk szó. Queneau stílusgyakorlatát Louis Malle is könnyedén elénk varázsolja. A Zazie-ban szinte szétneveti saját lidérceit: egyik jelenetében OAS terroristák rohamoznak meg egy kiskocsmát. A szürrealista izgalmú csata egyszerre zazie-s, idétlen diákcsíny és nagyszabású Übü királyos paródia.


Izgatott, hisztérikus nevetőgörcs ez az alkotás. Nem a Queneau-regény adaptációja, hanem írás Queneau-módra töltőtoll-kamerával. Különböző fajta és minőségű stilizáció ötvöződik itt,  az irodalmi szövegé, a díszletvilágé, a harsány színhasználaté, a szándékoltan keresett, kiszámíthatatlanságot éreztető, olykor természetellenes vágásé. Az ötvözet az álomvilág felé vezet. A Zazie álomhangulata azért érdekes, mert egyszerre, egy időben sugall félelmet és örömöt, minden beállítás, minden snitt ambivalens érzelmi hatást kelt. A felszabadító félelem filmjét látjuk.

Zazie-t egy mókásan ügyefogyott szatír üldözi, a szatírt meg a járókelők, és a rendőrség üldözi. A szatír lincseléstől fél. A tömegbe verődött emberek egymástól tartanak a leginkább, egyre agresszívabbak. A különféle egyéni és kollektív félelmek komikusan halmozódnak. Mindezt a film mesebeli, bizarr vágástechnikával eleveníti meg.

A lappangva erősödő hisztéria a film végén egy különleges bravúrral megkomponált és vágott szürrealista kocsmai verekedésben robban ki. Egy szekrény fiókjain a történelem fejezetcímeit olvashatjuk, ha kinyílnak, piciny hitleristák, hóhérok és géppisztolyos OAS-terroristák bújnak elő. 1961-ben vagyunk, amikor a Szajnán holttestek úsznak, s Franciaország közel kerül a polgárháborúhoz. A Zazie a rendetlenség filmje. Tele pofonként ható, gyors nagyközelikkel és tele queneau-i verbális humorral.



Van a Zazie-ban egy rövid, de fontos jelenet: a kislányt a gátlásos és folyton felsülő szatír kagylós ebédre invitálja. Zazie igazgyöngyöt harap ki a kagylóból, de szórakozottan köpi ki, mit neki milliós értékű gyöngyszem, ő a szatírt és általában a felnőtteket akarja bosszantani, és főként a metrót akarja látni. Elhajítja hát a gyöngyöt. Ez rejtett önvallomás. Malle, alighogy valamelyik filmjével megtalálta a neki illő stílus igazgyöngyét, már hajította is el. Unatkozó, finnyás rendező. Hűtlen önmagához, nem épít egységes stílusú életművet. A Zazie anarchista humorának nemhogy Malle-nál, de az egész francia filmművészetben nem lett folytatása. 

Utazott. Megismerte a nagy hajók melankóliáját”. Louis Malle úgy hagyja maga mögött Franciaországot, mintha csak Flaubert Érzelmek iskolájának hőse volna sokféle csalódás után. Amerikában telepszik le, ahol nem kínozza a francia közélet egyetlen lidérce sem. Talán az önvád sem, hogy minden elől kitért és kívül maradt. Évtizedet tölt az Egyesült Államokban, amerikai filmrendezőnek számít már, amikor visszatér, s előbb gyerekkoráról forgat filmet, a német megszállásról, aztán ’68-ról. 1968-ról, igen, melyből kimaradt. Mit mondhatott volna húsz év távlatából? Louis Malle nem mondott egyebet, mint Zazie a regény és a film végén: „J’ai”.


2015. augusztus 4., kedd

Isten mozigépészei

Írta: YGergely


Rossellini, Pasolini, Fellini. Nem rabjai, élvezői a hitnek.

Nem hívőként mindig érzek valami házifeladat-ájtatosságot, kegyetlenséget és hitetlenséget leplező szemforgatást, valami hamisságot, ha a művészetet a vallás súlyos és fojtogató védőszárnyai alá terelik. Ha „alkalmazott” művészettel, e fából vaskarikával kerülünk szembe. A művészettörténet hosszú és boldog évszázadai során nagy alkotóktól a tisztes mesteremberekig mindenki önként vállalhatta e nagy védő- és büntető ernyőt.

Oda naivságunk. A „modern művészetek” esetében zavaró már a tétel, a tézis, a mondandó elsőbbsége. Pompásan gondolattalan giccs- és tanító célzatú filmek sora készült például Krisztusról, a szentekről, a vallási megigazultságról, általában a vallási élményről. A káprázatosan giccses Zeffirellitől a felelősen vívódva primitív „kései”Zanussiig mind viszolyogtat.

Az olasz film csodája, hogy a vallás élményét mélyen és átélhetően, az őszinteség és egyszerűség hitelével tudja elénk vetíteni. Stromboli... Rimini... Ostia... Mindig meglepődöm, ha olasz filmekben a hősök ugyanúgy elámulnak a tengerparton, mint a tengernélküli közép-európai látogatók.


Nekik sem mindennapi, nekik sem unottan természetes a tenger látványa. Fellini majd minden filmjében tengerparti kulcsjelenet rendít meg. Már a korai Bikaborjak kisvárosi, magukat aranyifjaknak álmodó figurái a távolba bámulnak időnként a tengerparton, a Dolce vita végén tengeri szörny mered ránk, a Júlia és a szellemek fura óriásai mind a tengerről jönnek, Poseidon küldöttei... E borzalom-univerzum nem oly szikáran következetes, mint a tengertelen rémálmoké, játszani lehet szörnyeivel, becsapni lehet őket, miként Odüsszeusz becsapta az egyszeműt.


„Emberhalászok lesztek”, mondta Krisztus. Máshol, mint az olasz filmekben, másutt, mint Rossellininél, Pasolininál prédikációba s nem moziba valónak érezném Máté evangélista leírását.

Rossellini a legismeretlenebb, sőt, mi rosszabb: a legfélreismertebb olasz rendező.

Roberto Rossellini
A „neorealizmus atyja”, a filmművészetet sarkaiból kifordító irányzat egyik legnagyobbja élete végéig sajnálta, hogy későbbi, a neorealizmustól más ihletések felé forduló nagy műveit a kritika és a közönség nem értékelte igazán. Nálunk be sem mutatták őket, csak 1990/91-ben, egy nagyszerű, de megkésett életmű-sorozat alkalmával. De hiszen Itáliában sem kedvelték a neorealizmustól elkanyarodó Rossellinit!

L'amore. Rossellinit blaszfémiával vádolták e filmje után, melyben az Anna Magnani játszotta falusi bolond lány azt képzeli, Krisztussal terhes. Rossellini védekezésképpen elmond egy történetet. Eszerint egy paraszt megölte kutyáját, azt hívén, a kutya szétharapta kisfiának torkát. Mikor rájött tévedésére, eltemette az állatot. „Itt nyugszik Bonino, akit megölt az emberek vadsága”. Később, azt hívén, szent van itt eltemetve, templom épült föléje. Elég blaszfémikus történet volna talán minden más katolikus országban, de nem az Itáliában.
Rossellini: L'amore (Federico Fellini és Anna Magnani)
Rómának az Anyafarkas a profán védszentje, a Capitoleumot gágogó ludak védték meg, Szent Ferenc „az fordólt farkasról” regélt: Itália legendáiban egy ordas, egy kutya is szentté válhat. A félkegyelmű parasztlány még inkább. Ez csak az olasz film adománya – vagy az olasz katolicizmusé? Rossellini szerint a L’amore, melyet Spellmann bíboros Amerikában betiltatott, ilyen egyszerű és hittel teli mese. Fellini, aki nagyon kevés filmben játszott vagy tűnt fel villanásra, örömmel vállalta a parasztlányt teherbe ejtő szélhámos, szentnek hitt csavargó szerepét. Buñuel undorodott a Róma, nyílt város egyszerű naivságától, a gonosz náci és a jó pap ellentétpárja miatt. 

A Napfivér, Holdnővér  Zeffirelli színesre glancolt filmje, a szem lakomája. Rossellini Assissi Szent Ferencről szóló filmjében (Ferenc, Isten lantosa) nemcsak szín nincs, díszlet és jelmez sincs, a frátereket igazi szerzetesek játsszák, hitelesebben, mint a színészek. A legfontosabb film az örömről. Fellini 8 és féljében mondja egy bíboros Mastroianninak: „hol van az megírva a Bibliában, hogy e földi létben a boldogság a cél?” Ha máshol nem, Szent Ferenc életében van megírva. Öröm-üdvtan, de ezek az együgyűek nem megszállott eszelősök, nem rabjai a hitnek, hanem alakítói, fogyasztói, mondanám profánul: élvezői.


Fellini Rómáról s az élet könnyűségéről többször is beszélt. Nagy adomány itt az öröm, a büntetés és a bűntudat csekély volta, de felszínes könnyedségre is vezet. A rómaiak valahogy nem érzik az élet súlyát, a katolicizmusnak azt az élményét, melyet például a spanyol Unamuno Tragikus életérzés című filozófiai művében világított meg.

Federico Fellini
Fellini ravaszul kibújt a vallás közvetlen ihletése alól, őt nem lehetett didaktikussággal, „nevelő célzattal”, naiv egyszerűsítéssel vádolni. Ha faggatták, szétfecsegte a faggatók kérdéseit. Rossellini viszont ideális naiv nyilatkozó. Nem bután naiv, az értelem naivitása az övé. Filmjei a Strombolitól kezdve nem naivak: fájdalom, csalódás szivárog át a képeken, de hitét nem veszti. Ha van példatárba illő keresztény rendező, épp Rossellini az, akit az egyház oly sokat bírált, pedig folyamatosan csodálnia és becsülnie kellett volna.

Pier Paolo Pasolini
Pasolinire sok mindent rá lehet fogni, de naivitást, együgyűséget aligha. Ideológiai tudatosság, teóriák vonzása jellemzi, marxista, ami távol állt Rossellinitől. Mégis hasonlóan látnak, közös valami bennük, nyilván az olasz vallásosság-élmény okozza.

Pasolini Máté evangéliuma az orosz némafilm öntőformájában készült. Közeliek, nagyközeliek és tömegjelenetek totáljának ütköztetése. Sodrások. Érzelemmel átfűtött illusztráció, de nem tételek, érzelmek-hitek illusztrációja. Üdvösen friss amatőrfilmes jellege, a vágás szabálytalanságból renddé váló módszere.


Az értelem pesszimizmusa, az akarat optimizmusa” – nem véletlen, hogy ez a gyakran idézett mondás is olasz gondolkodótól származik. 

Rossellini legtöbb filmje profán szenvedéstörténet, de nagyszerű dallamuk a naiv, boldogító hit – a L’amore, s főként a Ferenc, Isten lantosa képsorain. E művekben együtt van, egyszerre munkál a szakralitás és a földi én. Naiv keresztény legendák hitével festi a mosolyt, a derűt, és a szeretet világformáló erejébe vetett nagy bizalmat. Csak napfényes, tengerparti tájakon bontakozhat ki ilyen filmművészet. 

Szörnyű blaszfémiát mondok most. E nagy itáliai művészek mindegyike Isten mozigépésze…