Kodály, Krúdy, Próféta utca

Írta: BikassyGergely

Barangoltam az interneten. Kodályra bukkantam, Kecskemétre bukkantam. Kecskeméten épp csak megszületett, a család hamarosan a Felvidékre költözött, ezért a Csitári hegyek alatt, ezért  a Galántai táncok. Aztán arra bukkantam, hogy Budapest ostromát egy Próféta utcai zárdában vészelte át. Próféta utca? Nem ismerek ilyen pesti utcát. Már rég nem így hívják. Kinek nem tetszhetett a neve?

Kodály Zoltán

Aztán Krúdyra bukkantam. Ez még jobb. Van egy Próféta utca című rövid novellája. Bravúros, mint majdnem minden írása, bármily rövid vagy hosszú. Hőse, egy gazdag tejkereskedő elmeséli, hogy mindig baleset érte a Próféta utcában. Elmondja a baleseteket: kisebbek, nagyobbak, de akad halálveszélyes is. Kutatni kezdi, miért, és akkor még nagyobb baleset éri. Végül, egy vidám lakodalmas nép leveszi róla a rontást.

Krúdy Gyula

Ámulok, olyan jó. Rontás ült egyébként a rokonnevű Apostol utcán is. Ennek a 13-as száma alatt lakott a német megszállás idején bizonyos Adolf Eichmann. Próféta? Apostol? Úgy látszik, veszélyt és rontást hordoznak ezek a nevek. De azért nem kéne megváltoztatni őket. Csak legyen Biblia, legyen hit, erő, és képzelet, hogy levegye róluk a rontást.

Mechwart tér, Mechwart Liget

Írta: BikassyGergely

Életem egy része (ha nem túl patetikus így), a Mechwart téren telt. Szürkébben: szabadidőm nagy része. S mivel sok szabadidőm volt, sok-sok időt töltöttem a Mechwart téren. Gyerekként rohangáltunk csak inkább, kamaszként, közel a Rákóczi Gimnázium, lődörögtünk inkább, egyetemistaként alig emlékszem, akkor másfele vitt utam. Pedig a Mártírok útja felé eső lenti részen, az újjáépített, tragikus sorsú híres Regent-ház oldalában levő Európa-presszó ismert hely volt. Alig jártam bent. Csak később tudtam meg, hogy a legnagyobb magyar filmesztéta (akinek írásain nevelkedtem), Hevesy Iván törzshelyének számított. Ha ezt tudtam volna!... 

Regent-ház

Az akkori Mechwart tér, mai állapotához képest elhanyagolt, elég csúnya volt. Poros ösvények, kevés fa. Pad talán több mint most, de naptól védő bokrok és fák nélkül Szahara. Egy időben a Statisztika Könyvtár felőli salakos részén betonpadok és betonasztalok: néha sakkoztam ott. Ritkán. Erre is a Városmajor volt az igazi. Egyébként is: a Marczibányi tér és a Ganz gyár környékéről az ott lakóknak minden út a Moszkva tér felé vezetett... Csodálkoztam volna, ha akkor valaki azt jósolja: felnőtt életem nagyrészében a Mechwart tér lesz mindennapi állomásom.

Mechwart tér és Rózsadomb 1909 körül

Most nézegetem a Fortepan és egyéb források régi fotóit. Elképesztő az 1909-es kis-nagy dzsungel, majd az 1945-ös, Berlin-szerűen szétbombázott romhalmaz. 

Mechwart tér 1945-ben (Fortepan)

Elképesztő minden régebbi fotó: a Tanácsháza (Önkormányzat) építése, 1951: itt minden II. kerületi lakos járt és jár persze. Előtte Buda egyik legnagyobb lépcsősora. Leérve a hatvanas években feltűnő volt két hatalmas fa, kicsit útban a lépcsőkhöz: az egyik "hatalmas Császárfa" - olvasom most. Nem ismerem a császárfákat. Mindkettőt kivágták a 2010-es átalakításkor.

Mechwart tér 1969-ben (Fortepan)

A két nagy fa kivágását bántam, sőt dühített. Meg a fönti részen mintha kevés volna a pad. Ezen kívül azonban minden sokkal szebb, sőt, mondanám: "lakhatóbb" lett. Elképesztő két lenti virágoskert, és szépen működő nagy szökőkút, és jóval több árnyékos hely kánikulai napokra, mint azelőtt. A fönti sétányon, a lépcsőtől balra és jobbra három-három akkor ültetett nyárfa zöldel. Mára tekintélyes nagyságúak, barátságosan védelmeznek kánikulai forróságban. Lejjebb akad egy szelídgesztenye fa is.

Meg sokféle fa, lent és fent. Az Önkormányzat épülete mögött is vannak. Nem annyi, mint a római Villa Torlonia hatalmas parkjában, de Budapest kősivatagának nagyszerű búvóhelye ez a Liget. Egyszer mókust is láttam fára iramodni. Leginkább mégis azt a három tízéves nyárfát szeretem. Kívánom, ne csak az élesen szembe tűző vérforró naptól, hanem minden rémületes bajtól óvjanak meg. Mindenkit. 

A Liget és a libido dominandi

Írta: Inkabringa


Minap egy lerobbant trolin ültem, ami csöppet sem kivételes eset Budapesten. Míg arra vártunk, hogy talán mégis elindulunk, arra lettem figyelmes, hogy a mellettünk levő sávban álló autóból kipattan egy dúlt ábrázatú férfi és nekitámad a mögötte levő autóban ülő férfinak. Hangos szóváltás, fenyegetőzés, vérben forgó szemek, ütésre kész öklök rázása és némi rugdosódás által vélték megtalálni saját igazukat. Ez a jelenet sem számít kivételesnek manapság.

Rácsodálkoztam, milyen vegytiszta megjelenési formája ez a Pierre Bourdieu által megírt libido dominandi fogalmának, mely - félmondatban összefoglalva - a másokon való felülkerekedés kényszerítő vágyát jelenti. (Bővebben Bourdieu elméletéről és annak kritikájáról: ITT) Hála az égnek, ennél cizelláltabb a szocializációs skála. Mindazonáltal nekem úgy tűnik, ebben az országban elég sokan vannak, akik a libido dominandit követendő mintának tartják.

Történetesen e perpatvar a Városliget sarkán történt, és eszembe ötlött, hogy tulajdonképpen a Liget is a libido dominandi áldozatává vált. (A közönséges kapzsi haszonlesésről nem is beszélve.) A „csak azért is úgy lesz” és az „úgyis én vagyok az erősebb” együgyűségének és kevély erőfitogtatásának áldozata lett ez a zöldterület, ami mesés lélekőrző helye lehetne Budapestnek. Egy megbízott főember azt mondta nemrég, semmi nem akadályozhatja meg, hogy a Városliget kulturális negyeddé váljon. Finoman arra célozva ezzel, hogy akik a beépítéseket ellenzik, azok a kultúra és haladás ellenségei.

Nos. A korízlés szerint elhibázottnak tekinthető családi neveltetésem és a társadalmi elvárásoknak véletlenül sem megfelelő felsőfokú tanulmányaim okán, a kultúrát végtelenül, hogy ne mondjam, életbevágóan fontosnak tartom egy társadalomban. Ámde. A kultúrának az emberi agysejtekbe kell beépülnie és nem a főváros kevés számú fás-bokros helyeire. Sőt, úgy vélem, a kultúra nem egyenlő az intézményesített kultúrafogyasztással, ami a széles látókörű és világra nyitott szemléletet leszűkíti a trendkövetés zárt horizontjára. Az én ízlésem szerint nagyobb teret kellene kapnia az ún. alulról jövő szerveződéseknek, a kultúra alternatív, experimentális és a mainstremtől független csatornáinak, mert dacos fejemmel nem hiszem el sem az államnak, sem a mainstream kultúra korifeusainak, hogy mindent jobban tudnak széles e hazában. A kultúra a sokszínűség és sokvéleményűség letéteményese, az pedig az emberi szabadság alapja.

Kulturális negyed itt is, ott is van már a városban, ami csodálatos, legyen még több, ebből soha nem elég. De relaxációra alkalmas zöld terület már lassan se itt, se ott nem lesz Budapesten, márpedig ilyesmire nagy szüksége van e város lakóinak. Bizony kell olyan hely, ahol kipihenhetjük trendkövető kultúrafogyasztásunkat és a totalitásra törekvő állami gyámkodást. Legalább ott hagyjanak békén minket. Erre még a legelszántabb kultúrafogyasztó városi népnek is szüksége van.

A Városligetnek a természeti kultúra részének kellene lennie. Az meg még jobb, ha a természet a város szerves része. Budapesten ez még nem magától értetődő. Néhány díjnyertes (de legalábbis profitábilis), világszámnak szánt épület reményéért könnyű szívvel beáldozunk erdőt, ligetet, vízpartot. Az épített kultúrának továbbra is nagyobb a respektje a fővárosban, mint a megőrzött természeti kultúrának. A városi természeti kultúra védői így könnyen-gyorsan kerülnek a kultúra- és haladásellenesség és/vagy a lesajnált álmodozók kategóriájába.
A Városliget fái túl szépek ahhoz, hogy a nyugalmukat, és azt a nyugalmat, amit nekünk adnak, a profitot hozó high-tech épületmonstrumok körüli fárasztó turistanyüzsgésért felcseréljük. A mindenből pénzt csinálás árt a mentális egészségnek. Épp elég kárt okoztak már a Városligetnek a korábbi évtizedekben is, nagy hiba volt ezt tovább fokozni. Most már viselni kell következményeit. 

A természet és a város szembeállítása mellett zavar, sőt, felháborít a vidék-főváros szembenállásának szítása is. Vannak, akik belesétálnak ebbe a csapdába, de egyre több vidéki és fővárosi lát át a szitán. A mindenkori regnáló hatalom mindig is táplálta ezt az ellentétet az „oszd meg és uralkodj” elvének érvényesítéséhez. Maradjunk annyiban, hogy a tendenciózus áskálódás és manipulatív befolyásolás helytelen emberi viselkedés.

És beszéljünk az idős és beteg emberek mélységes, szívbe markoló kiszolgáltatottságáról, akiknek vidéken is és a fővárosban is egyre nehezebb megőrizni emberi méltóságukat. Beszéljünk a szülők tökéletes magára hagyatottságáról, hogy miként tudnak egészséges, nyitott lelkű embert nevelni gyermekeikből egy szigorúan tekintélyelvű, gyanakvó és fragmentált társadalomban. A mélyszegénységben élő fővárosiak és vidékiek reménytelensége és a sorsukkal szembeni társadalmi közöny az egyik legnagyobb szégyene ennek az országnak. Ahogy a nemi, vallási és etnikai kisebbségek iránti otromba diszkrimináció és ellenszenv is az.

Egészen más szemléletre van szükség a problémák megoldásához: szembenállás helyett szóba állásra. Rengetegféle tudás és tapasztalat van ebben az országban, már csak nyitottság kell a befogadásához.

Ennek az országnak a civil kurázsi, az állampolgári aktivitás és a társadalmi felelősségvállalás még fel nem tárt kincsei. Dölyfös korlátoltságtól, szolgalelkűségtől, lusta önzéstől és nyegle nemtörődömségtől kell megszabadulni az eléréséhez. Ez hosszú tanulási folyamat és a társadalom eddig mindig elbliccelte a tanulás fáradtságát. Talán lassacskán megérik rá. A kirakatban állóknak pedig figyelembe kell vennie és méltányolnia kell a civil szféra véleményét. Aki erre képes, máris sokat tett ezért a társadalomért milliárdok nélkül is.

Kicsi ország vagyunk, hatalmas meg nem értésekkel. Van hova fejlődni.

Napfényes, varázslatosan szép őszünk volt. Szinte kikelet. Legalább a fejekbe ne engedjük be a téli sötétséget.

Kapcsolódó bejegyzés: Nyáridő

Évszakváltás tánclépésben

Írta: Inkabringa

Itt van az ősz.

Nem baj.

Bár a napfényes órák száma drasztikusan csökken majd ahogy haladunk bele az őszbe, és a szottyadt szürke esős hetek sem oly hívogatóak.

Mégse bánjuk, hogy ősz lesz.

Jelzi, hogy a Föld forog, az évszakok jönnek és mennek. Legalább van még valami normalitás ebben az idióta világban.

Mielőtt rátérnénk őszi fajsúlyosabb témáinkra az elkövetkező bejegyzéseinkben, pillantsunk vissza a könnyed és mondén nyárra.

Olyan világban élünk, ahol a konzumkultúra béklyóit csörgetjük, és a világ bizonyos pontjain ezt autokratikus társadalmi berendezkedéshez idomulással fűszerezzük. Ruha teszi az embert? Az bizony. A fogyasztói társadalom sztereotip sablonjai szerint élünk? Mi az hogy, teljes odaadással. 
"Amit birtokolsz, az birtokba vesz téged."
És ez baj? Igen, ez bizony baj. Sok bajnak okozója.

Manapság a táncot is csak megnézzük, követjük, de nem műveljük.
Ez a társadalmi aktivitásra is igaz, de ezt most csak mellesleg jegyzem meg.

Pedig a tánc hihetetlen boldogságfaktora az életnek. Felszabadultságot és életkedvet visz ebbe a praktikus és kegyetlen világba.
Ezért aztán az idei nyárról fontos emlékem lesz, amikor önfeledten táncoló emberek között lehettem.

A swinget Amerika adta egykoron a világnak és a világ örülhet ennek az ajándéknak. Nekem úgy tűnik, Kelet-Európában reneszánszát éli. Sokan menekülnek ebbe a táncba a fásult belenyugvás és egyszerre menetelés régiójában. A swingben van valami olyan lazaság, kreativitás és önállóság, amire rácsodálkozik a Hitler és Sztálin árnyékában engedelmessé idomított kelet-európai ember. A swing a társadalmi elnyomó tespedtség elleni lázadás egyik formája volt egykoron az amerikai feketéknek. E mai magyar hon lakói számára azt képviseli, hogy juszt sem adjuk fel a spontaneitásra és lazaságra vágyó énünket, bármennyire is karót nyelt sznobnak, kommersz-zabáló trendkövetőnek és a társadalmi elvárásoknak megfelelő nyárspolgárnak kell lenni.

S ha valaki idegenszívűséggel (ennek nagy divatja van mostanság) vádolná meg a swing tánc kedvelőit, annak azt mondom, hogy én megtanultam a széki és mezőségi táncrendet, a dunántúli, szatmári és moldvai táncokat. Aki ezeket egymástól nem tudja megkülönböztetni, ne akarjon magyarabb lenni másoknál. És az sem, aki meg tudja különböztetni. 

Mindezek mellett azonban nagy kedvvel tanultam a görög, délszláv, cigány, latin-amerikai és afrikai táncokat is.

Szeretem magam a világ részének tekinteni.

Így aztán az idei nyárnak örök emléke marad, hogy ennek a nacionalista xenofóbiába ájult országnak a provincializmus és világra nyitottság között imbolygó fővárosában („neve is van: Budapest”) a turbános indiai, a brexittől sújtott angol és a kelet-európaiságát cipelő magyar swinget táncolt fesztelen barátságosságban különféle kerthelyiségekben.

A globalizmusnak ellenszenves formája, amikor a fizetőképes kereslettel (más néven emberekkel) elhitetik, hogy a trendek és brandek birtoklása a boldogság forrása.

Ezek a nyári felszabadult táncolások a globalizmusnak egy egészen más, és számomra nagyon is szimpatikus formáját mutatják.

Ha ez a szemlélet felülkerekedne, akkor a világ egész élhető hely lenne.

Még ősszel is.

 Kapcsolódó bejegyzések:

Szép őszünk lesz, nemde?

Swing, swing... 

Nyáridő

Írta: Inkabringa

Nyár van. Szeretem. Pontosabban fogalmazva: nagyon szeretem.

Kétségtelen, hogy szerencsém van, jól bírom a meleget. Az eddigi kánikulai hőfokok nem viseltek meg, de ha így haladunk, eljön majd az a hőfok is, amit már én sem bírok.

Akármennyire is szeretem a nyári meleget, aggaszt, hogy sokakat a kibírhatatatlanságig, netán életveszélyesen megvisel a hőség, hogy lángra kapnak az erdők, felperzselődik a flóra és fauna.

Imádom a napsütést. A szikrázó eget, a burjánzó vegetáció közelségét. Lebarnulok. Azt is szeretem. Jó a napon lenni. 

Sokak szerint a Nap az ellenségünkké vált, veszélyt jelent számunkra. De gondoljunk csak bele, ha nem lenne, akkor mi lenne? Hathengeres autó és okostelefon nélkül lehet teljes emberi életet élni. A Nap nélkül nem. A veszélyforrás nem a Nap, hanem mi magunk vagyunk: az emberi hübrisz korlátolt kényelembe rekkent akarnoksága.

Elfogadtam, hogy roppant magas faktorszámú naptejet használjak, figyelemmel legyek az UV-jelentésekre, korlátozzam a napon töltött órák számát (nem a Nap, hanem az ember hibájából). Elvégre ez az egy életem van.

Másrészről meg az élővizekbe került naptejek pusztítják a vegetációt. Pedig ez az egy Földünk van.

Csupa-csupa dilemma és kontrapunkt az ember élete.

Nyáron olybá tűnik, a világ az énekesmadaraké. Meg is érdemelnék, hogy az övék legyen.

Édesanyám kertje telis tele van madarakkal. Napkeltétől napnyugtáig egymásnak felelgetve ontják a trillákat. Persze mindez azért van, mert anyám varázslatos kertje a fák, bokrok, virágok buja egysége. Egy arborétum, számtalan, egymás kedvére pompázó növényfajtával.

Nem is csoda, hogy olyan jól érzik itt magukat a madarak. A hatalmas diófához vezető kerti téglaúton (copyright ókori Róma) úgy sétafikálnak a rigók, mint valami sétálóutcában.

A budapesti belváros egyik romkocsmájának kertjében csak egy-két, mutatóban meghagyott szerény fa áll. De a nyári alkonyatban még itt is, égnek emelt fejjel, csodálatos trillákba kezdtek a madarak. Elbűvölten hallgatták a legelszántabban söröző aszfaltbetyárok is. Az emberi locsogás nem veszi el a kedvét a madárnak a csicsergéstől. Zavarba ejtő a megtiszteltetés, hogy a madár az embert - robajos gépei nélkül - a természet részének tekinti.

Ehhez képest a Városligetben manapság alig hallani madárcsicsergést. Túl sok a gép, a berregés, zúgás, csattogás, fontoskodó és agresszív zajkeltés. Az énekesmadarak elhalkulnak. Mert a Városligetet most átépítik. Nem. Beépítik. Hatalmas épületekkel, kővel, betonnal, kerítésekkel, kijelölt útvonalakkal. Vonalzóval meghúzott steril, hasznot hozó „zöldövezet” lesz abból, ami gondos tervezéssel a növények, madarak és emberek ligetes szimbiózisa lehetne. 

Pedig már így is alig van talpalatnyi zöld Budapesten, megfulladunk a praktikusan haszonelvű célszerűségben.

A természet igába hajtása így zajlik. Az emberi természet igába hajtása is hasonlóképpen.

Aztán majd megépülnek a Ligetben a grandiózus turisztikai csaliépületek, és a kevéske zöld területet is ellepik a szervezett hadakba tömörült turisták. Nem hallunk a szuperkomfortossá tett Ligetben többé madárfüttyöt. Már csak a varjak lesznek elég krakélerek a pöffeszkedő emberi butaságra fittyet hányni. Az utolsó forradalmárok.

Városliget - Budapest

Ugyanakkor szívmelengető érzés, hogy a Római parton szabadstrand nyílik a budapestiek számára hosszú évtizedek tiltása után. Háromszáz méter szabadság: ebben az országban már ez is reveláció. A fővárosi Duna-part túlnyomó részét évtizedekkel ezelőtt koncként odadobták a megállíthatatlanul robogó, többsávos autóforgalomnak. De a Rómain még fa és fű van, odaülhetünk a Duna mellé, a vízpartra.

Milyen rettenetesen kevés kell az emberi boldogsághoz.

Római part - Budapest

A nyár a bringa évszaka. Zápor, hőség, semmi nem állítja meg a kerekek gurulását. Megbámulok a kirakatban egy tűzpiros országúti bringát. Szép látvány. Megcsodálom az utcákon a városi bringakölteményeket  underground és szecessziós változatban is. De ezek nem az én járgányaim. Én az olyan bringát szeretem, amelyikkel letérhetek a betonútról, be az erdőbe, át a legelőn, hegynek fel és völgynek le, bele a tomboló nyári vegetációba. Ez mámor.

A bringa madárbarát jármű, ahogy minden bizonnyal a lovas szekér is az volt, csak ez utóbbiról már nincsenek empirikus tapasztalataink, csupán forráskutatásra támaszkodhatunk. Megidézem ezen a ponton az Égigérő fű című gyerekfilm egyik emblematikus mondatát: „Autóval, mikor ló is van?” Azért is emlékezzünk meg róla, mert éppen negyven éve készült. Számos gyerekgeneráció nőtt már fel rajta, köztük én is. Bizton állítom, a mai gyerekeknek is látnia kell. Nem lehetne belőle valami appot csinálni? Trend a lelke mindennek. Elvégre, ha lehet nőket vetkőztető app, miért ne lehetne bérházak udvarát befüvesítő app is? Hátha létezik már ilyen is. „Az a szép zöld gyep…”

Palásthy György: Égigérő fű

Nem mondom én, hogy ezután mindig mindenki bringával, pláne, hogy lóval, vagy bármilyen más járművel közlekedjen. De az se legyen kötelező társadalmi elvárás, hogy mindig mindenkor mindenhova autóval járjon. A kizárólagosságok korlátolttá tesznek. Legyen ez is meg az is, egyenrangúan, okosan és kreatívan használva a lehetőségeket. És egyáltalán: ne kelljen mindenkinek mindig ugyanazt csinálni és gondolni, mert ijesztő ez a sablonos és diktatórikus variációmentesség. Vajha miért nőtt a fejünkbe az agyunk, ha ennyire csak az előre kijelölt sémákban szabad gondolkodni? Főként, hogy a gondolkodás nem a sémakövetéssel, hanem annak kreatív variációival kezdődik.

És a nyáréji csillagos égbolt... Azt meg sem érdemeljük mi, oktondi emberek.

A nyár a flóra és fauna lelkes, életszerelmes tombolása. Naná, hogy szeretem. A világ részének lenni boldogító érzés. A világ urának lenni semmi kedvem nincs. Nekem többet ér, ha egy énekesmadár természetszámba vesz minket.

Lábjegyzet:

Aki kíváncsi rá, milyen nagy lábon él, ITT néhány perc alatt kiszámolhatja az ökológiai lábnyomát. Aztán kereshetünk egy másik (harmadik, negyedik stb.) Földet magunknak. Erre még nincs GPS kifejlesztve.

Márai Sándor a Zárda utcában

Írta: BikassyGergely

1954-ig hívták ezt az elég széles és egyenesen a Rózsadombra emelkedő utcát Zárda utcának.

Zárda utca

Azóta Rómer Flóris utca. Senki ne kérdezze, miért addig, és miért a tisztelete érdemlő Rómer Flóris, akinek gyerekkoromban a furcsa neve miatt figyeltem fel az utcájára. Mostanában sokat mászkálok arra, föl-le a dombra, oda-vissza jó másfél kilométer. Ezért nemrég kikerestem a lexikonban: német nevét a '48-as szabadságharcban dacosan Római Flórisra változtatta, és a bukás után talán még ezért is súlyosbították a büntetését (katonaként küzdött). Hosszú börtönévek után folytathatta épp a forradalom előtt kezdett tudományos munkáját: elismert archeológus lett (ha jól emlékszem a lexikonra). A Római névről rég lemondott.

Két irodalmi nevezetességre bukkanunk az emelkedő úton. Eléggé fent, a jobboldali járdán, a német nagykövet hatalmas villája előtt Ottlik Géza-emlékpad: a Hajnali háztetők egyik helyszínét jelzi a pad felirata.

Kicsit lejjebb, egy jelentéktelen bérház falán szinte eldugott emléktábla: itt élt 1945 és '48 között Márai Sándor. Ezt talán kevesen tudják, én biztos nem tudtam, pedig még a rendszerváltozás előtt buzgó Márai-olvasó voltam, antikváriumban vadásztam könyveire.

Mint mindenki, én is csak a Krisztinavárosi lakására, a Mikó utcára emlékeztem, nem véletlenül, hiszen ezt az utcát és környékét gyakran emlegette írásaiban. Közel lakott Kosztolányihoz, nem tudom, zavarta-e kicsit a hiúságát, mindenesetre a közelséget soha nem említi. Mindkettejük lakását és házát teljesen lebombázták, ezért kellett a háborút túlélő írónak sürgősen új lakhely. 

Most jelent meg új, teljes szöveggel Márai több kötetes Naplója, ott talán ír valamit a Zárda utcai lakásról, én nem emlékszem rá a régi kiadásokban. Valószínűleg nem szerette, ahogy olvasom, kis szükséglakásnak számított. Az ostromot Leányfalun élte át, orosz katonák ugyan beszállásolták magukat szép nyaralójába, de legalább itt nem bombáztak. Erről sokat írt. A Zárda utcáról, mondom, nem emlékszem. Lehet, hogy hosszú emigrációjában sem elevenítette fel képzeletében, csak a Krisztinavárost.

Az egykori Zárda utca sokat vesztett szépségéből. Sok villája elhanyagolt, majdnem romos, és üresnek látszik. Nyáron, ha nagyok a lombok, szép lehet így is. Megnézem majd, és addig is szorgosan járom az utat, fel és le. Az üres kertek egyikében harsányan és harcosan mindig felugat jöttömre egy kutya.

Kamaszkorom csúnya ősze

Írta: bikassygergel


Az új évszázad első őszén elhatároztam, hogy bármiképp is, de megtalálom két legjobb gyerekkori barátomat, Árendást és Kertész Bandit. Kertészék nagy kertes házban laktak, és a kertben szoktunk sakkozni, gesztenyefák alatt. Ősszel a gesztenyék ráestek a sakktáblára, néha feldöntötték a bábukat, olyan is volt, hogy ekkor csalni próbáltunk. 

Nem tudom, miért határoztam el ezen az őszön, hogy megkeresem őket. Évtizedekig alig jutottak eszembe… Valamikor ’56 tavaszán, tehát a kisérettségi előtt az erkélyen álltam, Árendás biztos ott volt, de lehet, hogy Kertész is. Fogadást ajánlottam: hogy tíz év múlva semmiféle kapcsolatban nem leszünk, és nem fogjuk megtalálni egymást. Ha akarjuk, akkor sem? – kérdezték. Nem emlékszem, erre mit mondtam. Az egész azért jutott eszembe, mert Árendástól vagy Kertésztől kölcsönkaptam A három testőr folytatását. Azon csodálkoztam, hogy húsz év múlva néhány szereplő nem is ismeri meg egymást. Erről viszont már nem tudom, hogy jutottam oda, hogy mi esetleg megismernénk egymást, de kapcsolatban sem leszünk. Fogadjunk! Fogadtunk. – Tíz év múlva, 1966 tavaszán egyáltalán nem gondoltam rájuk. Semmiféle kapcsolatban nem álltunk, fogalmam sem volt, merre vannak, mi a címük. Árendásék kis házát, azt hiszem, már lebontották, vagy lakatlanul, romosan állt a Fény utcai piac mögött. Kertész valahol külföldön él, talán Ausztriában, már rég nem leveleztünk. 

Moszkva tér (Fortepan)

Gyaloglóverseny a Marczi körül este, időméréssel. Az én ötletem volt, mert azt olvastam, hogy a helsinki olimpián a bronzérmet nyert magyar versenyző önkívületben gyalogolt át ötven kilométer után a célon, úgy kellett lefogni, mert tovább akart menni. Én hoztam a stoppert. Bandi lekörözött. Megálltam: „Menj, most már csak a te időd számít!” – kiáltottam utána. 

Dózsa-drukker volt. Futballról is ott beszéltünk vagy veszekedtünk, a kertben. Egyszer nem akarta elhinni, hogy a Bp. Honvéd megverte a Bp. Dózsát, erre hazarohantam a Népsportért, és szaladtam vissza. Még ott volt a kertben, ugyanott állt, magas fűben a rácsnak támaszkodva: mutattam neki az utcáról. Nyújtózkodnom kellett, mert a kert magasabban volt a járdánál. 

„A bajuszos” nyomában. Követtük a Hősök teréig az 5-ös busszal. Tele volt a busz. A bajuszost én fedeztem fel, a Lövőház utca egyik házának kapujában állt. Kinéztem, és látom: a Pálosiék melletti ház kapujában áll. Negyedóra múlva még mindig ott állt, sőt félóra múlva is ott állt. Másnap visszatért, ugyanúgy állt ott hosszú ideig. Ennek fele sem tréfa. Szóltam Árendásnak, és szóltam Kertésznek. Nyilván Pálosit is riasztottuk, hiszen majdnem az ő házuk előtt állt. Mintha véletlen volna, odamentünk a Bajuszoshoz. Lehajoltam, mintha a cipőmet fűzném. Köszöntünk neki. Fiatal, elegáns férfi volt. Nem ott lakott. Mai értelmemmel is úgy emlékszem, szokatlanul sokszor és nagyon sokáig álldogált a kapuban, és az utcát nézte. Az erkélyünkről le is fényképeztem.  A Bajuszos nem jött többé a ház elé. Az utolsó napon saját szememmel láttam, hogy váratlanul az úttestre futott, és hosszan nézett egy autó után. Úgy meséltem persze, hogy láttam, amint felírja az autó rendszámát. 

Eljutottunk a rózsadombi Berkenye utcába. Kis kertes házak voltak benne, nem olyan régi nagy villák, mint a Kertészéké: ezek modernebbek és kisebbek. A 6-os számú ház gyanúsabb volt, mint a többi. A kertben ugyanis egy macska ment lassan, a nyakában kis csengővel, és mikor megkérdeztük a kertben levő idősebb nőt, hogy miért van rajta csengő, azt mondta: „hogy jobban megfogja az egereket”. Hmm. Figyelni a házat!

1956 Mikulás napján áramszünet volt. Bandi meglátogatott. Gyertyák égtek. Nekem adta a gombjait, akkor láttam utoljára. Alig maradt pár percig. Azt mondta, másnap elmennek külföldre. Nem volt túl szomorú, inkább izgatott. Én sem: kaland következik, gondoltam, valami ilyesmi. Mintha mind a kettőnkkel történne ez a disszidálás. Vagy mintha megkettőződnék holnaptól. 

Bandi jól sakkozott. Schneider-tanítvány lett, előbb került be a Ságváriba (Szilfa u.), mint én. „Matt!” – kiáltotta a bajnoki mérkőzésen ellenfele diadalmasan rögtön a játszma elején. Én is felkaptam a fejem. Bandi a mellettem levő táblán játszott. Egy ideig csodálkozva nézte az állást, majd leütötte a pasas vezérét. Ő nyerte a partit. Az ellenfél, egy negyven év körüli férfi, elhozta a kisgyerekét is, és a kisgyerek most sírásra görbedt szájjal bámulta a papát. A Sakkélet 1956. júniusi vagy júliusi címlapján ott a Ságvári ifjúsági csapat képe: Bandi is rajta van. 

Újságot szerkesztettem. Én írtam és gépeltem le a teljes számot. Bögöly volt a címe. Később a húgom Törpe címmel rivális lapot indított, ebben főleg rajzok voltak. Erre én Papagáj címen egy Törpét támadó kisebb formátumú lapot is kiadtam. Megmutattam Kertésznek, ő képregényt javasolt A Scotland Yard közbelép címmel, arról volt szó, azt majd ő csinálja. 

Lövőház utca (Fortepan)

Most meg akartam keresni Bandiék házát. Találtam egy éppen olyant az Alvinczi út és Rókushegyi lépcső sarkán. Biztos voltam benne, hogy ötven évvel ezelőtt ott álltam a rács előtt az utcán, amikor visszarohantam a Népsportért, hogy bizonyítsam a Honvéd eredményét. Pedig egy másik nagy villalakás-házzal tévesztettem össze az övéket. 

’57 elején, úgy január végén a postás azzal csengetett be: „Na, Öcsi, írt az apuka!” Én rögtön tudtam az osztrák bélyegekről, hogy csakis Kertész írhatott. Fogalmam sincs, miért volt biztos a postás abban, hogy apám ment ki. Ráhagytam. ’57-ben aztán végig leveleztünk: az egyiket titkosírással írta, de úgy, hogy csak aki nem ismerte, normális szövegnek tarthatta. „Mi a határozott politikai véleményed?” – kérdezte titkosírással. Ezt válaszoltam: „Bizonytalan.” A Sándor Mátyásból vettük a titkosírást. „Rostély” kellett hozzá, azt forgattuk. Fogalmam sincs, hogy csinálhatott Bécsben „rostélyt” hozzá. Vagy kivitték a Sándor Mátyást? „Tegnap megvertem három florisdorfi vagányt…” – írta, ezt már rendes írással. Hozzátette, hogy „ez Bécs Angyalföldje”. Nálam a gombjai és Germanus Gyula Török nyelvkönyve. Ezért is tanulok majd később törökül. Apja még az ő apjától örökölhette, 1916-ban jelent meg. Kisalakú, fekete, fűzött kötet, a címlapon ezüstözött arab betűk.

Széna tér (Fortepan)

Nem tudtam aludni. Hirtelen felriadtam: de hiszen itt volt egyszer látogatóban, még a hatvanas évek közepén valamikor… – szüleim mondták, hogy keresett, elment… nem jött többet. Így volt, és elfojtottam, vagy képzelődés? 

’63-ban egyetemistaként írtam egy nosztalgianovellát: hogy valaki hosszas kórházi ápolás után sétál a Bem tér környékén ’63 őszén, szép idő van, gyerekek, kamaszok, valaki énekel… mintha amnézia után felébredne valaki, és sajogva, de valahogy mazochistán, boldog fájdalommal érzi: itt elfeledték, ami történt, hát majd ő is feledi, mintha a természet feledné ’56-ot, mintha tán nem is lett volna ’56… valami nagyon homályos, zsongó emlék. 

Már napok óta telefonálgatok mindenféle telefonkönyvből kiírt Kertészeknek: úgy látszik, hiába keresem, sehol nem tudnak róla. Most ijedten szűkölve úgy érzem: ha Kertész így eltűnt, akkor talán nem is létezett, nem is élt soha; nem sakkoztunk, nem mérkőztünk, nem vitatkoztunk, nem is volt, én találtam ki, de gyengén, halványan, nem tudtam egész alakot, hús-vér, élő alakot teremteni…

A Böck-ház. Megtaláltam, és ráismertem a Rókushegyi lépcsőn. Ott voltam tegnap a háznál, odamentem, negyvenöt éve először. Nagy, régi, többlakásos villaépület. Felírtam a neveket, hazamegyek, kinyitom a telefonkönyvet, és sorban telefonálok nekik. Bemutatkoztam, hogy egy nagyon régi, gyerekkori barátomat keresem, aki abban a házban lakott. Ezt fogom mondani. Özvegy Perényiné a Böck-házból öt perccel ezelőtt a telefonban elmondta, hogy úgy tudja, Kertészék visszajöttek ’56 után. Az apa meghalt, Csufi (Bandi nővére) „rossz útra tért”, vagy „elzüllött”, vagy valami baj lett vele. Pontosan nem tudja, de akkoriban neki mesélte valaki, hogy találkozott velük… ki is, mikor is? Nem emlékszik, mondja. Nem emlékszik, de már jó régen történt még az is, hogy ezt hallotta. A Böck-házban már csak ő él az ’56-os lakók közül. 

1954. május végén vagy június elején hatalmas, özönvízszerű eső zúdult Budapestre. Én aznap hajókirándulásra készültem. Úgy terveztem, többen megyünk, végül sem Árendás, sem Kertész, de még Pálosi sem jött velem. Egyedül mentem. A hajó úszott a Dunán a hatalmas viharban. Egy hónap múlva süllyedt el Balatonfürednél a kirándulóhajó. Tehát egyedül voltam. Amikor a vihar már csitult, a hajó ki tudott kötni a Bem téren. Később tudtam meg, hogy apám taxival szaladgált: a Molotov téri hajóvégállomáson nem talált, és ott azt mondták neki, a hajó nem kötött ki a Bem téren. Ezalatt én a Bem téri kikötőben egy ott megismert fiúval pingpongoztam a fedett várócsarnokban. Zuhogott még. A pingponglabdát a falhoz ütöttük kézzel, úgy játszottunk.

Fortepan gyűjtemény

Belegondolva, elég rövid ideig leveleztünk. Én úgy képzeltem, végig levelezni fogunk. Kertész, ha hazajött, 1966-ban, a fogadás tizedik évében itthon lehetett már. Úgy emlékszem, ’58 vagy ’59 tavaszáig vagy nyaráig leveleztünk. Akkor azt írta, hogy új iskolába íratták, Bécstől nem messze egy egyházi internátusba, és most ott lakik. Válaszoltam, de többé nem írt. Több levelemre nem válaszolt, megsértődtem. Igyekeztem elfeledni. Biztos vagyok benne, hogy ’59 tavaszán én írtam neki utoljára, nagy levelező voltam: alig elképzelhető, hogy én nem válaszoltam. Vagy felbosszantottam, mert dicsértem az itthoni dolgokat? Nagy Imre kivégzéséről biztosan nem leveleztünk… és arra úgysem lettem volna valami büszke…. akkor tán már ’58 őszétől nem írt? Nem tudok belenyugodni, hogy úgy teltek az évtizedek, hogy itt volt Pesten, velem együtt. Ha Nyugaton tűnik el, az csak a saját sorsa. Ha itt tűnt el, az az enyém is.

Margit körút (Fortepan)

1967. október elején Bécsben töltöttem négy napot. A nagybátyámnál laktam, Párizsba utaztam tovább. Úgy emlékszem, a nagybátyámtól sem kérdeztem meg, ismer-e véletlenül ’56-os Kertész Endrééket. Csak Párizs járt az eszemben, hogy kint akarok maradni. Nyilván arra gondoltam, én is kint maradok, és akkor majd Párizsból írok neki. 

Árendással csavarogtuk végig október napjait. Árendással október 23-án, Árendással 25-én, a kifosztott, feldúlt Gorkij könyvesboltnál, füstölgő könyvhegyek az utcán. Árendással egy ipari tanuló utcán talált naplóját olvassuk november 4. után. 

Árendással később például az erkélyünkről nagy vakolatdarabokkal dobálóztunk. ’57 ősze lehetett. A megdobáltak közül egy húsz év körüli nagy srác a kapu alatt várta Árendást, és irtózatos pofont adott neki. Engem is várt napokig. Az volt a neve: „Szenyorbunyós”. A pisztollyal fenyegetőző részeg a cukrászda előtt szintén akkoriban, ’57 októberében volt. Az erkélyről néztük: munkásőr. Kicsavarták kezéből a pisztolyt. Ordított, bömbölt. 

A fogadás lejártakor, 1966 tavaszán Árendásról ugyanúgy nem tudtam semmit, mint Kertészről. Szegény fiú volt, szoba-konyhás lakásban élt a nagymamájával. Apja elvált: foglalkozása „energetikus”, mondta róla. Gyanakodtam, hogy nincs is ilyen foglalkozás. ’56 októberében Árendással egész napokat az utcán töltöttünk. Egyedül mentem el 23-án a Bem-szoborhoz, se Kertészt nem hívtam, se őt (nem is lett volna nagyon idő erre), de a Margit hídnál véletlenül találkoztam vele. Negyvenhét év múltán Árendást meglepően könnyű volt megtalálni: már a második telefonszám az övé volt. Árendás ma az Akadémia levelező tagja, tudományos igazgató Budapesten.

Bem tér (Fortepan)

1957 kora tavasza lehetett, március talán vagy április eleje. A Marczin fociztunk Pálosival és már nem tudom, még kikkel, kispályán. Hátul, a kosárlabdapályán. Egyszer csak felbukkant két kínai. Olyan tizennyolc-húsz évesek, nálunk évekkel idősebbek. Kiderült, a Rákóczi Gimnázium melletti diákszálláson laknak. Értettek magyarul. Csak arra emlékszem, hogy öt perc múlva ékes kiselőadásba kezdtem ’56-ról, hogy nem volt ellenforradalom. Ezt mindenféle érvvel bizonyítottam. A kínaiak nem vitatkoztak, figyelmes és udvarias mosollyal hallgatták. Nem mondtak ellent, nem is helyeseltek. 

Volt egy Németh nevű tanár a gimnáziumban. Januárban még csak két nap tanítás volt: az egyik órán végig arról beszélt, hogy minél messzebbre kell innen elmenni, de már Ausztrália vagy Kanada sem fogad be új menekülőket. „Nyú-Zilend – mondta –, Nyú-Zilend, az lesz a legjobb, annál messzebbre már nem lehet.” Pár nap múlva már be sem jött. Tényleg disszidált, de ’57 nyarán valaki találkozott vele a Lukács uszodában: srácok, láttam a Némethet, visszajött, és most kabinos. 

Talán nem is Kertész Bandi volt a legjobb barátom? Szüleim egyáltalán nem emlékeztek rá, Árendásra sem. Csak a húgom emlékszik rájuk: akkor hetedikbe járt.

Felvállalt szerelem

Írta: Inkabringa

Ha valaki azt mondja, ő Athénban született és ott is él, egyszóval athéni, attól azonnal megkérdezik: A nagyszüleid is itt születtek?

Ez minden nagyvárosra igaz, mert épp ez adja meg sava-borsát ezeknek a helyeknek, hogy nemzedékről nemzedékre újabb hullámokban érkeznek ide emberek. Itt maradnak, vagy továbbállnak. A város ettől lüktet, pulzál, változik.

A Könyvhét keretében mutatták be Térey János legújabb könyvét, Átkelés Budapesten címmel. A könyvbemutató a Katona József Színházban volt, örvendetesen nagyszámú érdeklődővel.

Dacoltam ennek a bejegyzésnek a megírásával, mert túlságosan elfogult vagyok Térey János írásaival és Budapesttel is. Szerettem volna valami kifogásolni valót találni.

Térey János minden sorát érdemes elolvasni, megízlelni, újra elővenni. Most újabb sorokat írt, olvassuk őt továbbra is érdemes figyelemmel.

A könyvbemutató beszélgetés résztvevői voltak a szerző mellett Németh Gábor és Bojár Iván András. A beszélgetés témája pedig a nagy közös szerelem: Budapest.

Úgy hiszem, az efféle diskurálásra szokás mondani, hogy élvezetes. Nemcsak a hallgatóság, hanem érezhetően a beszélgetés résztvevői is belefeledkeztek.

Olyan történeteket, helyeket, emlékeket elevenítettek fel, hogy időnként arra gondoltam, a hallgatóság egy része most elveszíti egy időre a fonalat, mert fel kell dolgoznia magában azt a döbbenetes történetet, ami csak úgy „jut eszembe” módon elhangzott.

Budapest sokak szemében egy zajos, nyüzsgő, füstös, zavaros, hisztérikus, agresszív hely. Még az említése is óborzalom. Úgy veszem észre, divatos is mostanság ajkat biggyeszteni hallatán.

Budapestnek azonban megvan az a különös képessége, hogy minden káosza ellenére szeretni lehet. A füstös nyüzsgésében egyszerre csak úgy nézünk rá. Mint a szerelemben. Onnantól már lehetnek rossz napjai, évei, lehet slampos vagy undok, szeretni fogjuk.

Kétféle „szerelem” találkozott a beszélgetésen, hiszen Németh Gábor például Budapesten született, Térey János pedig fiatal felnőttként került a városba.

Másféleképpen közeledtek Budapesthez. Németh Gábor a bennszülött tékozló emlékeivel belenőtt, Térey János a megtalált otthon tudatosságával járta be és térképezte fel.

Ez a két kiindulópont tökéletesen összesimult, zökkenőmentesen egymásra talált. Úgy beszélgettek, apróságokon elidőzve, másokkal összehasonlítva, a szeszélyeit, bájait, hibáit, hol pozitív, hol negatív változásait sorra véve, mintha csak egy nőről diskurálnának egy kávéházi asztalnál.

A beszélgetés élvezetét bennem ezerszeresen felerősítette a Fortepan gyűjteményből válogatott fotók vetítése, melyek a könyvben is helyet kaptak. Elképesztő, megunhatatlanul érdekes képek.

(Megjegyzem, nagyszerű ötlet, hogy ITT térképen is nyomon követhetők Térey könyvének helyszínei.)

Ami pedig igazi koronáját adta a könyvbemutatónak, maga a szöveg. A könyvből két részletet olvasott fel Fekete Ernő. Ha jól csinálják, a felolvasás megejtően meghitt érzést ad. Fekete Ernő felolvasása messzemenőkig ilyen volt. Mi egyebet is várhatnánk  tőle.

Míg hallgattam a felolvasást, az jutott eszembe, hogy milyen szép és harmonikus emberi mozdulat ez: egy könyv lapjai fölé hajolni.

Minek is dacolnék tovább. Ami jó, az jó.

Vegyük magunk elé Térey könyvét, hajoljunk a lapjai fölé és merüljünk bele szerelmes tépelődéssel Budapestbe.

Színe-fonákja

Írta: Inkabringa

Három foszlány Budapest hétköznapjaiból…

Első foszlány:

Forgalmas fővárosi közlekedési csomópont. Csúf helye a városnak.

A buszmegállónál egy pantomimes élőszobor tetőtől talpig ezüstre festve. Mintha a busz után loholna, ebbe a lendületes mozdulatba merevedett bele.

A vastag festékréteg alatt is látszik, hogy idősödő férfi. Megbámulják a járókelők, de csak futólag, épp csak megsiklatva rajta a tekintetüket. Nagyobb figyelmet nem vált ki, még csak nem is lassítanak.

Aztán egyszer csak odasétál egy másik férfi. Nagyjából a pantomimessel egyidős lehet. A nélkülözés, a nyomor letéphetetlen rétegei őt is átfestették már.

Szakadt, elnyűtt figura.

De most mosolyog. Barátian, szinte bajtársiasan. Odamegy a mozgásba fagyott pantomimeshez és letesz elé némi aprót.

Derűsen, örömmel, kedvvel, mondhatni jó szívvel teszi ezt.

Ebben a pillanatban a pantomimes megelevenedik, dermedtségéből váratlanul felháborodott mozdulatba csap át.

Láthatóan indulatos és rendre utasító szavakkal kergeti el magától az imént neki adakozó szegény embert.

Talán egy percnyi lehet közöttük a kommunikáció. Messziről nem hallani belőle semmit, de tudható a gesztusokból, hogy az ezüstszínű idősödő indulatosan elzavarja nyomortól elgyötört kortársát.

Talán még ki is kéri magának, hogy egy ilyen szakadt alak segíteni merte. Kotródásra szólítja fel, csak rontja az üzletét, ha ilyen nyomorultak gyűlnek köréje.

A szegény adakozó meghajlottan, leeresztett vállal hallgatja a másikat. Kezdetben még az adás öröme miatt érzett mosoly az arcán marad, de inkább csak azért, hogy álcázza a helyzetét: megalázták, elzavarták, kiebrudalták. Még a jótettét sem fogadják szívesen.

Próbál úgy tenni, mintha párbeszéd alakulna ki kettőjük között, tíz körömmel ragaszkodik ehhez a fikarcnyi kis lelki komforthoz, amit a pantomimes barátságos jutalmazása nyújtott neki.

Az ezüstszínű azonban épp ellenkezőleg, túlhangsúlyozott gesztikulációjával azt jelzi a világnak, hogy neki semmi köze hozzá, semmi közös ügye nem lehet egy ilyen ágrólszakadt alakkal. Indulatosan elzavarja jótékony adakozóját.

A másik végül beletörődik, hogy már jót sem tud tenni, az sem kell már tőle senkinek.

Hátat fordít az ezüstszínűnek, néhány lépés után megtorpan. Meggörnyedt, valósággal belerokkant ebbe a méltatlan alázásba. Kaphatott már eleget. S vajon mennyit bír még el?

Aztán váratlanul irányt vált és mintha mázsás súlyt vinne a vállán, nekivág a tér másik oldalának.

Ekkor egy buszból iskolás lányok áradnak ki, vidáman csivitelve, minden látnivalóba belekapva.

Ők az egész jelenetből semmit nem láttak. Odafutnak nevetve a pantomimeshez, kérdeznek tőle valamit, csak sebtében, kuncogva.

Az ezüstszínű azonnal kedélyt vált: a mosolytól szétfutó ráncok valósággal szétrepesztik a festékréteget az arcán. Laza, nagyvilági pózba vágja magát, elomló kedvességgel parolázik a lányokkal, akik néhány szó után máris feledve őt, továbbnevetnek a világba.

Az ezüstszínű lelki békéje, vagy a számára fontos társadalmi reputációja ezzel helyre billent.

A szegény adakozója a tér másik sarkából még visszanéz jámbor megbántottsággal. Vállai leestek, háta talán már mindörökre görbe marad.

Vajon, ha Móricz most élne, hogyan írná meg a Hét krajcárt? Sehogy. Eszébe sem jutna.

Második foszlány:

A villamosra fiatal pár száll fel. A lány arcát nem is látni, fejét odaadással fúrja a fiú vállába. Mindketten nagyon fiatalok, húsz évesek sem lehetnek. Olyan érzésem van, még új a kapcsolatuk.

Ölelkezve szállnak fel, majd a hátam mögött ülőhelyet találnak.

Innentől már csak hallom őket.

A testek első pillantásra egymáshoz simuló egyetértése a beszélgetésbe fordulva köddé foszlik.

A fiú hetyke, de némiképp számon kérő hangon a lány viselkedését bírálja.

„Ilyet többé ne csinálj, ha velem akarsz maradni. Én ezt nem tűröm, jegyezd meg.”

A lány nem hagyja magát, cserfesen, de öntudatosan válaszol:

„De nekem volt igazam. Miért, nem mondhatom, amit gondolok?”

A fiú már szigorú és kioktató:

„Tanuld meg, hogy tisztelned kell engem. A férfit tiszteld bennem. Jó lesz, ha megváltozol.”

A lány nem hagyja magát:

 „Akkor te is változz meg. Nekem sem tetszik mindig, ahogy viselkedsz.”

A fiú most már szinte fenyegető:

„Ide figyelj, amit én megteszek, azt te nem hogy nem teheted meg, de még gondolnod sem szabad rá. Tiszteld bennem a férfit.”

A lány hallgat. Talán arra gondol, most kellene lelépni. Vagy épp most nyugszik bele, hogy úgysem talál jobbat, mást.

A villamos megáll, nyílik az ajtó, leszállok, hátra sem nézve a mutáló sztentori hangú fiúra.

Harmadik foszlány:

Betévedek egy pékségbe. Több méter hosszú ragyogó pulton emeletes magasságokban sorakoznak a péksütemények garmadái. Nem győzöm olvasni a neveiket.

Régi népi tapasztalatom, hogy valahogy mégis mind egyforma ízű, a sokféleség csak látszat. A sajtos-baconos épp olyan, mint a túrós-meggyes.

Két fiatal lány az eladó. Az egyik még újonc, kipirult arccal igyekszik követni a másik határozott utasításait. Minden mondata, mozdulata merő utánzás. Bár talán betanítója sincs ott egy-két hónapnál régebben, mégis magabiztos tettrekészséggel irányítja a pékség életét.

A tapasztaltabb eladólány fordul hozzám. Kiflit kérek, ott már semmi csalódás nem érhet.

A bolt választékára és saját jártasságára büszkén kérdez vissza: „Görbét vagy egyenest?”

Kérdésem kibillenti rutinjából: „Ízben van közöttük különbség? Mivel enni fogjuk őket.”

Személyesebbé válik a hangnem, zavartan elneveti magát: „Nincs semmi, egyforma ízűek.”

„Akkor adjon mindegyikből kettőt.”

Jókedvünk már megmarad. Szemem sarkából látom, hogy a másik csodálattal figyeli betanítója vevővidító profizmusát.

Az ajtón kilépve átsuhan rajtam, hogy az igyekvő újonc nehogy gondolkodás nélkül átvegye ezt a sikerült mondatot, és a kakaós csiga meg a pizzás tekercs összehasonlítására is alkalmazza.

Még ha igaz is…