Jancsó Miklós 100

Írta: BikassyGergely

Jancsó Miklós száz éves! Az ÉS-ben Gelencsér Gábor alapos értékelő cikket, kisebb tanulmányt közölt róla. Végigelemzi, mivel újította meg Jancsó a magyar filmet, hányszor is hogyan újította meg saját filmalkotó múltját, stílusát. Többször is, szerencsére. (A Filmvilág összeállítását még nem ismerem.)

Jancsó Miklós (1921-2014)

Nagyon régen, a hatvanas évek legelején láttam az Egyetemi Színpadon korai rövidfilmjeit. Képzőművészekről. Ezekben volt mindenfajta rossz, művészkedő, patetikus és szájbarágó. Sok olyan stílusjegy, amit nemsokára teljesen elvetett, eldobott. Első játékfilmje is tehetségmentesnek látszott. Csak harmadik játékfilmje lett  olyan, amire mindenki felfigyelt, az Oldás és kötés. Aztán gyorsan két, mára filmtörténeti súlyú remekmű, a Szegénylegények és a Csillagosok, katonák. Hihetetlen feszültség, filmdrámaiság áradt belőlük. Töredezett dialógusok, balladisztikus elhallgatások, másként mint filmen kifejezhetetlen súlyok. Kísérőzene nincs, a szél süvít, egyszavas parancsok, és lövések zaja. Fekete köpenyesek vonulása. A hagyományos lélektani motivációk teljes hiánya. Valami szenvtelen könyörtelenség. 

Később sokféle filmstílussal bővültek a művei. A pátosz kezdett belopózni, de inkább annak paródiája. Forradalmak, lázadások, bukások. Sok halott, még több feltámadás (szó szerint: mint a gyerek-háborús játékokban, mindenki feltámadhat. Sok-sok vállaltan festett vér. Ami különös: ettől még drámaibb lett minden. Itt gyakran becsapják a nézők naivitását. Jancsónál nem lehet senki naiv, aki az maradt, kiléphet a filmjeiből.

Rómába költözött, olasz filmjei tehetségesek, de nem arattak sikert. Nem mindent tudott megértetni az ottani filmemberekkel, talán a nézőkkel sem. Hazatért, aztán megint elment. Közben itthon bújócskát és "ki csapja be a másikat" játékot játszott a kulturális vezetőkkel. Volt, amikor nem tudott nyerni.

Hetvenedik éve után hirtelen egész különös és páratlan módon váltott. Innen csak fekete humorú, harsány paródiákat készített, egymás után hét teljes paródiafilmet. Teljes, mert minden volt bennük, főleg halál. Soha ennél komorabb és ennél röhögtetőbb komédiákat. Az abszurd film csúcsai. Végigröhögjük a legocsmányabb politikai intrikákat és a legszomorúbb halálfutamokat. "Itt már csak ordítani lehet" - ordítja az egyikben valaki. Maga Jancsó? Lehet: azt tudta, és láttatva tudta, hogy itt csak a "fehér" és "fekete" cirkuszi bohócoknak lehet szava. Azoknak igazak a könnyei és ordításai. 

Örülök, hogy minden filmjét láthattam a maguk és a magam idejében.

Kapcsolódó korábbi bejegyzések:

Arról, mi a szabad

Fényes szelek

Mészáros Márta ünnepe

Írta: BikassyGergely

A magyar film ünnepe is. Mészáros Márta holnap lesz 90 éves.

Mészáros Márta

Apja Mészáros László tehetséges szobrász volt, baloldali gondolkodású ember. Kirgizisztánban szinte új hazát ismert meg. A sztálini terror áldozata lett, kivégezték, sírja ismeretlen. 

Márta Moszkvában végezte a főiskolát. Oroszul jól beszélt, magyarul nem... - De hát mit soroljam: önéletrajzi filmjeiben beszélte el gyerek- és fiatalkorát. (Napló apámnak és anyámnak - Napló gyermekeimnek) 1945 után Budapestre került, de hamar férjhez ment, és férjével Bukarestben élt, több román kisfilmet is rendezett. Válásuk után ismét Budapesten: Mártát elismert fiatal dokumentumfilm-rendezőként tartották számon. A hatvanas évek elején-közepén főleg A Lőrinci Fonóban című rövidfilmjét becsülték méltán, nyers is igaz hangja, valóságfeltárása miatt. 

Mészáros Márta soha nem akart hasonlítani semmilyen más filmesre sem. Jancsó Miklóshoz feleségül ment, becsülték egymás tehetségét, de Mártának egyetlen filmje sem tükröz valamiféle "Jancsó-hatást."

Jancsó Miklós és Mészáros Márta

Első két játékfilmje, a Holdudvar és az Eltávozott nap saját és azonnal erős rendezői egyéniségről árulkodik. Nem véletlenül választotta főszerepére Kovács Kati énekesnőt. Volt valami belső hasonlóság bennük, Kovács Kati hangja a magyar filmvásznon is újat hozott, nagy kár, hogy abbahagyta a filmszínészi pályát. 

Mészáros Márta játékfilmes indulása egybeesett a cseh új hullám nemzetközi sikerével. Szemléletmódjában valóban rokon a cseh filmekével, de, miként korábban Jancsó, most a cseh filmstílus sem hatott rá direkten. Csak a "saját szeme" érdekelte, semmiféle más látásmód nem: másokat becsült, de fel sem merült benne, hogy mások hatása alá kerüljön, csak az, ahogy ő látja a világot, ahogy ő ábrázolja. Ha nem lett volna a cseh új hullám, ő akkor is megalkotta volna saját munkáit.

Évekig volt élettársa az egyik legjobb lengyel színésznek, Jan Nowickinek. Beszélt lengyelül, ott éltek, jól ismerte és becsülte a lengyel filmet... Csakhogy erre is ugyanaz vonatkozik, mint amit az imént mondtam: meg sem kísértette, hogy utánozzon bárkit és bármit. 

"Feminista" rendezőnek kiáltották ki, és női sorsokat elbeszélő filmjeivel nagy nemzetközi sikereket aratott. A "feminista" jelző azonban kevesebb talán, mint ami az ő filmjeinek az igazsága. Többször elmondta, külföldön jobban megértették, nagyobb sikere volt, mint itthon. Ez azonban csak részben igaz: indulásakor, majd - hosszú évek múltán - a Napló gyermekeimnek Magyarországon is méltó, nagy sikere volt, mind a nézők, mind a kritikusok becsülték.

Hetven évét betöltve egyre újabb filmeket rendezett, egyre újabb, és gyakran váratlan meglepetéseket hozott. Mondták - mondják - rá, hogy "biológiai csoda", bár van ebben valami fura kettős értelem. Én mindenesetre dicséretnek és megbecsülésnek hallom, ezért is írtam le. A hatvanas évek bonyolulttá váló magyar valóságában és filmgyártásában megtalálta a saját hangját, a saját igazságát: sok mindent előbb és élesebben mondott ki filmjeiben (és képi ábrázolásában), mint bármelyik kortársa. Egész pályafutása során hű volt önmagához és a valósághoz. Példaadó.

Veri az ördög a feleségét

Írta: YGergely


„Minden magyar ember Pista – aki mégsem, azt azzá kell tenni” – hallottam egyszer az ismert és alpárian nőgyalázó mondás mintájára. Vajon vetítik-e most valahol a Veri az ördög a feleségét, András Ferenc legjobb filmjét 1977-ből, melyben minden férfi szereplőt nagyapától unokáig Pistának hívnak, és a Pisták meg a Pistánék óriási sütés-főzéssel, vendégséggel ünneplik az István-napot? Új kenyér ünnepe? Alkotmány napja? Azt csak a rádió meg a tévé mondta így, s ők bizony, bár másképp hívták e napot, bólogatva nézték a tévét a zsíros ebéd meg vacsora előtt, alatt, közben, után. Boldogan söröztek a tűzijátékig. Tunya örömüknél csak bénító fáradtságuk volt nagyobb: hétköznaponként halálra dolgozták magukat, s ráadásul ezt természetesnek is tartották.

„Aki becsületesen dolgozik, az nálunk boldogul.” Az érett, sőt túléretten aranyló Kádár-korszak évente legboldogabb, legtunyább, legbutább napján, augusztus huszadikán játszódó kesernyés komédia volt ez a film, a Veri az ördög a feleségét. Időnként, így nyárutón újra kellene nézni. Magunkra ismerünk-e tükrében?

Még azt is megvizsgálnám, melyik korszakban hogyan ábrázolták augusztus huszadikát híradóban és játékfilmben. Mintha a Rákosi-éra bolondító komédiája, a Dalolva szép az élet felvillantott volna belőle valami csónakházi blődlit; mintha a tsz-szervezés viszontagságait ravaszkodó humorral figyelő Felmegyek a miniszterhez című 1961-es kordokumentum vége felé is ünnepelte volna a falu derék népe. Mintha az első amerikai–magyar koprodukciós kalandvígjáték, az 1964-es Aranyfej is részben akkor játszódna, de mindez háttér maradt csupán, „couleur locale”, megannyi színpompás és hamis epizód.

„Kordokumentum” – nem véletlen ez a szó. A filmnek, gyakran a fikciós játékfilmnek is idők múltával hatalmasra nő a dokumentumereje. Műalkotásként, művészetként minden értékét elveszítheti, de olykor jobban megvilágítja a kort, melyben készült, az eseményt, melyet ábrázol, mint tudós könyvek garmadája. Még a percéletűnek hitt tévé-limonádé is.

Egy emlékezetes augusztus huszadikán például, 1968-ban, az ünnep estéjén valami „Rejtélyes labdacsok” című zenés krimi-bohózat előtt ült az ország sörözgető népe. Míg a testvéri tankok már dübörgésre készen ágaskodtak, az esti főműsor feledhetetlen dalának refrénje ekképpen zengett: „Csábos csók nekem úgysem kell, csak a csókos csáb, nem a csábos csók…”

Rio de Janeiróban eksztatikus trópusi ünnep a szilveszter, sokan halálba táncolják magukat. Párizsban július 14-én tűzijátékos utcabálokon ropja a gazdag, a szegény. A mi tavaszi-őszi országunknak a vallási emléknapokon kívül egyetlen nyári vigalma, légiparádés, félmeztelenül söröző ünnepe augusztus huszadika, az Istvánok napja.

Amikor András Ferenc filmjét bemutatták, a szélcsendesnek mondott érett, kádári években jártunk (helyben): verte az ördög a feleségét, eső is volt, meg napsütés egyszerre, az égen csalóka szivárvány. A hetvenes években csak néhány ismert és keserű értelmiségi, meg jó néhány megfenyített és teljesen ismeretlen gyári munkás nem érezte úgy, hogy gazdagodik és boldogul. Mindenki holtfáradt volt a munkától, de főtt a tyúkleves, sült a pecsenye, habzott a sör, épült a hétvégi ház és sütött a nap, a régi viharok feledve, új viharfelhők nem látszottak.

Gyakorló futballszurkoló koromban sem értettem pontosan, mit is jelent a bírónak ordított mókás szidalom, hogy: „te nyári Mikulás!” Kerti törpét is később láttam, miután már futballmeccsek tucatjain kiabáltam a bíróknak, és fogalmam sem volt, hogy ilyesmi a valóságban is létezik. De ha sétálni támadt kedvem a hetvenes évek budai vagy balatoni újonnan épült házacskái előtt, hát láthattam rengeteg kerti törpét, ott bent, a kerítés mögött. Tulajdonosaik, gazdáik bizonyára örültek társaságuknak.

Nem emlékszem, hogy valóságos kerti törpe látható-e András Ferenc filmjében, de megértő iróniával ábrázolja a kerti törpékhez és nyári mikulásokhoz egyre inkább hasonulni kezdő, három műszakba, éjjel-nappali robotolásba a maguk akaratából menekülő, Trabantra és telekre vágyó hőseit.

Kertész Ákos és Bereményi Géza kiváló forgatókönyve alkalmat adott a valóság érzékeny megközelítésére. A Balaton menti falu gazdagodó magyarjait játszó kiváló színészek, Szabó Lajos és Pásztor Erzsi, Sarlai Imre bácsi (a filmben egykori vöröskatona, majd Szent Jobbot hordozó kurzusvonat-masiniszta és sörhasú nagypapa), Spányik Éva, Pécsi Ildikó, mindent megéreztettek a nézővel. Ezek az István-napi emberek nem bűnösök és nem áldozatok, nem okosak és nem buták. Csak emlékezni nem akarnak, csak tudni nem akarnak semmiről, ami a telken, családi házon, borpincén, nyári mikulásokon és kerti törpéken túl van.

Pisták és Pistánék. Pisták országa? Fül kell hozzá: ha akarom, sértőn, ha akarom, cinkos barátsággal hangzik. De hiszen ezt Örkény is tudta, jelképes hősének nem véletlenül adta a Pisti nevet, s a darabbeli Pisti nem véletlenül gyilkos is, meg áldozat meg bamba és tehetetlen bámész is.

András Ferenc röntgen-filmje után eltelt egy évtized, és a nyolcvanas évek végén egy Jancsó-film kezdődik augusztus huszadika képeivel. „Szörnyek évadja” – hangzik a cím. Már ez is mást ígér, nem békés sörözést és nem kerti törpés nyári mikulásos vigalmat. A film az első kockától kezdve baljós és fenyegető jelektől, rejtélyes és titkolt bűnöktől zsúfolt. A szélcsend véget ért.

Fényes szelek?...

Írta: YGergely

1968-ban az előző év legerősebb filmjének, Jancsó Csillagosok, katonákjának visszhangjával még tele a sajtó.

Ez a „filmév” igazából ’67 végén kezdődött. Karácsony előtt ugyanis Darvas József írószövetségi elnök és többszörös Kossuth-díjas egykori „népi”, akkoriban állami fő-író ellenvéleményt jelent be, támadja a Csillagosok, katonák öncélúnak vélt öldökléseit, hullahegyeit.

Jancsó munkássága egyre inkább fontos ideológiai gyakorlótereppé válik. Újabb filmjét is ekkor mutatják be, alig pár hónappal az előző után, a Csend és kiáltást.

Veszprém 1968 nyarán, mint egy szabadtéri színpad vagy díszlet: Jancsó itt forgatja a Fényes szeleket, mely majd a következő év tavaszán minden idők legnagyobb magyar filmvitáját robbantja ki.

A stáb augusztus 21-én, szokás szerint kora reggel indul a helyszínre. A kocsi rádiójában hallják meg a prágai események hírét. A gépkocsi megáll: Jancsó kiabál, mások görnyedten hallgatnak.

Indulnak tovább: készül a fehéringes pártbürokraták és a naiv köz-vörösingesek, a körbe-körbe becsapatások és meggonoszodások filmje, a Fényes szelek.

Március végén a francia filmklubok szervezésében magyar filmhétnek tapsolnak Nizzában. A magyar filmek tavasszal, nyáron, ősszel, minden filmfesztiválra bajnokesélyesként érkeznek.

Jancsó Csillagosokja az előzetes hírek szerint valószínűleg Arany Pálmát nyer Cannes-ban, jóvátéve a Szegénylegényekkel történteket (csak Forman Tűz van, babámja a lehetséges ellenfele). A fesztivál azonban félbeszakad, s ezt Jancsónak, Formannak diákforradalmi mazochizmussal kell ott a helyszínen helyeselnie.

1969 tavaszát-nyarát – és az egész évet – Jancsó Miklós Fényes szelek című filmjének vitája, fogadtatása, zajos és ingerült visszhangja töltötte be. A filmet február elején tűzték műsorra.

A pontosan meg nem határozott időben (1947 és ’49 között) játszódó történet egy kisváros papi szemináriumának életét megzavaró, a papnövendékekkel vitatkozó, majd passzív ellenállásukat látva őket és tanáraikat terrorizáló NÉKOSZ-csoport belső vitáiról, vezetőinek meghasonlásáról szól.

A film végén megjelennek a NÉKOSZ politikai irányítói, és manipulatív eszközökkel, alig leplezett erőszakkal leváltatják a csoport addigi diákvezetőit.

E kényszerű „szinopszis” idetömörítésekor máris zavarban vagyok, hiszen fogalmam sincs, hogy a mai olvasó és érdeklődő tudja-e még egyáltalán, mi volt a NÉKOSZ. (A kommunista párt befolyása alatt álló, főleg parasztfiatalokat összegyűjtő Népi Kollégiumok Országos Szövetsége, melyet maga a párt szüntetett meg a „fordulat éve után”, mivel a legcsekélyebb önállóságot és a szabadabb szellemnek még a lehetőségét sem tűrhette.)

A legtöbb néző mindenesetre már a Jancsó-film premierjekor sem tudott a NÉKOSZ-ról. Egy újabb emlékem: a ’68-as diákmozgalmak negyedszázados évfordulóján, ’93 májusában az (új és kicsiny) Egyetemi Színpadon vetítették a filmet, s az egyetemisták kuncogva rajtuk, fura csodabogarakként nézték a Fényes szelek dübörögve felvonuló, marxizmusról és vallásról énekelve vitázó főiskolásait.

A filmet akkor, 1969-ben nem kuncogás, hanem dühödt elutasítás fogadta. A szórakozást és „mozit” kívánó nézők csak morogtak (vagy otthagyták a filmet), a kiábrándulásukat másként átélő egykori nékoszisták vagy a kiábrándulást sohasem érző, a volt NÉKOSZ problémáival mit sem törődő középfunkcionáriusok szürke sereglete (masszája?) harsányan tiltakozott.

Jancsó filmje két táborra osztotta a politikával-kultúrával foglalkozó nézőket, s mindez a sajtóvisszhangban is tükröződött. A folyóiratok igényes tanulmányokat közöltek, ezek csaknem kivétel nélkül a film értékeit elemezték és magyarázták.

Abban, hogy a folyóiratok és szaklapok a szokottnál is bővebben, nagyobb hangsúllyal és terjedelemben foglalkoztak a filmmel, még nincs semmi rendkívüli. Abban már inkább, hogy a napi- és hetilapok is szinte külön rovatot nyitottak: szerkesztőségi cikkek, újságírók és olvasók hozzászólásaival, leveleivel telt meg e rovat, s a vita elhúzódott tavaszig, nyár elejéig.

A Fényes szelek vitában sok minden más mellett az az érdekes, hogy ezúttal a folyóiratokban és az értelmiségi fórumokon olyan vélemények is megjelenhettek, amelyek gyökeresen eltértek a párt kulturális irányításáétól.

1969-ben Cannes-ban a Fényes szelekkel, Sára Sándor Feldobott kő című alkotásával és Elek Judit Sziget a szárazföldön című első filmjével képviseltette magát a magyar filmművészet.

Lindsay Anderson túlértékelt és másodlagos, ám a diákmozgalmakra didaktikus művészkedéssel reagáló filmje, a Ha (If) nyert Aranypálmát – Jancsó egyszerre naiv és kesernyés filmje mai szemmel is eredetibb.

Az őszi pécsi filmszemle nyolc versenyművét tizenhét tagú „társadalmi zsűri” bírálta el, elnöke Erdei Ferenc volt. A fődíjat Sára Sándor figyelemreméltóan tisztességes alkotása, a Feldobott kő kapta, és talán, hogy a Fényes szeleket semmilyen módon ne kelljen kitüntetni - Fábri Zoltán Pál utcai fiúkján kívül, amely megkapta a színészi és közönség díjat - szokatlan módon semmilyen más alkotást sem jutalmaztak.

Arról, mi a szabad

Írta: Inkabringa

Jancsó Miklós halála döbbentett rá, hogy túlnyomóan, elsöprően és ráadásul úgy, hogy mindezt természetesnek és eredendőnek gondoljuk, a világ apró és eget rengető dolgait is az a kérdés igazgatja: „Mit szabad?”

Jancsó pedig azon kevesek közé tartozott, aki egész életében azt firtatta: „Mi az, hogy szabad?”

Mit jelent az a szó, hogy szabad? Mikor, mennyire és ugyan miért is kell az emberi gondolkodást, tapasztalatot, képzeletet, alkotóerőt, asszociációs képességet ilyen-olyan földi, avagy égi hatalmak iránti félelemből korlátozni, sablonosítani, mederbe terelni. Engedelmessé és így használhatóvá tenni.

Mennyi botrányt kavart Jancsó, mennyi értetlenség, felháborodás, kispolgári megvetés kísérte, és ugyanakkor mennyi sznob hozsanna és idomtalan törleszkedés.

A filmjeinek nem volt története, nem voltak hősei, nem volt előre megírt forgatókönyve, nem volt kényelmes fotel a nézéséhez.

Művelt, olvasott, karakán, szemtelen világba néző volt, aki bölcsességét komisz kölyökként csúzlival lőtte szerteszét. Varázsos, ihletett groteszk iróniával vagy megrendítő, katartikus drámaisággal. 

Azok előtt, akik hajlandóak voltak a „mit szabad” gondolkodásának medréből kilépni, megnyílt a világa.

Mindenki másnak pedig megadta az értetlen megbotránkozás jótékony fensőbbségét. Pl.: „Ez film? Nem is szól semmiről.”

Akkor kezdte a mesterségét, amikor más rendes ember már szétgörcsölte magát, hogy karriert építsen. Ráért. Lazán, derűsen, pimaszul végigsétált a filmtörténeten.

„Rendes szakmám is lehetne, mert jogi doktor vagyok. De ebben a ködben élek. Film. Randa mesterség.” (hvg- 2012. 04. 18)

A bamba elutasítás mellett a legnagyobb hódolat és elismerés kísérte világszerte. Azok közé tartozik, akik itthonról lettek világhírűek. Nincsenek sokan.

„S nem fogadod el, hogy valaki vagy. Nem fogadod el, hogy Mester vagy. Ha ez sikerül, akkor valami közöd van az élethez.” (Interjú Jancsó Miklóssal - ÉS, 2000. 01. 21.)

A szabadság korlátlanságának megízlelése nem vakmerőség, jóval inkább felelősségteljes dolog. Sokan megrettennek tőle, ezért mesterséges szeszekhez, bódulatokhoz folyamodnak, hogy elhitessék magukkal, ez már az. Pedig dehogy. A szabadság éber és tudatos állapot. A világ szemlélésének korlátokat nem tűrő szabad asszociációja és értelmezése.

A szabadság szabálytalan.

A „mit szabad” világában a szabadság hiba, olykor bűn.

„Ne zokogjon nekem itt! Az izenet? Hol van az már. Ám. Bár. (…) Ugye ne emlegessem a többi izenetet? A Sárgolyó azonos és mégis különböző kátyúit… Ja, hogy nem erre szerződtünk? Miért, ki mondta ezt magának? Rosszul tájékoztatták. Mestereit jobban kellett volna megválogatnia.”

(Jancsó Miklós írása - Filmvilág, 1995, 12. szám)

Jancsó Miklós szabálytalan volt, nem tűrte azt sem, hogy belőle szabályt kreáljanak. Ha stílusát kőbe vésték, azonnal gyúrt sárból egy másikat. Nem vette komolyan a szabályokat, de komolyan vette a szabálytalanságból fakadó szabadságot.

Legfőbb titka, varázsa, sármja ez a szabálytalansága volt. A világ szemlélésének korlátot nem tűrő eredetisége. Ezt az eredetiséget nem lehet konvencionálisan képre vinni és lehetetlen konvencionális befogadói attitűddel megérteni.

Forgách András írta róla: ”Folyékony beszéd, csecsemőül, matuzsálemül is tud.” (Filmvilág, 2000. 4. szám)

Ha Jancsó filmjeit nézzük, el kell dobnunk komfortos közízlésünket és világnézetünket. Úgy kell a nézőivé válnunk, ahogy ő a filmjeit készítette: szabadon, bölcs csúzlival a zsebben.

Zár az égbolt...

Írta: Inkabringa

YGergely egyik kedvenc dala a természetes fényű könyvesboltok, az apró mozik és a magyar film emlékére.

A boldog feltámadás reményével…

 

részlet Jancsó Miklós Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten című filmjéből

(Jancsó Miklós, Hernádi Gyula, Lovasi András, Scherer Péter)