Írta: Inkabringa
Néhány nap múlva Nagypéntek. Húsvét hetében vagyunk. Sablonos
köszöntések sorjáznak ilyenkor a bohókás locsolóversektől a bibliai idézetekig
és Pilinszky-sorokig.
Pár napja olvastam egy kulturális antropológiai weboldalon a The New Gospel című filmről. (ITT) Elhatároztuk, hogy erről a filmről írunk a húsvétvárás hetében.
A film egy passiójáték. Rendezője Milo Rau, és ez már önmagában sokat
sejtet, hiszen ő – szerencsére – nem a társadalmi elvárások sablonjainak
megfelelni akaró alkotó. A filmbeli passiójátéknak a dél-olasz ősi város,
Matera a helyszíne. Itt forgatta Pasolini a Máté evangéliumát és Mel Gibson a
Passiót. A The New Gospel tehát egy Materához
és a passiójátékhoz köthető filmtörténeti tradícióba is belehelyezi magát, de nem
emiatt igazán érdekes.

Ez a film olyan nézőpontot, közeget és módszert választott a húsvéti
passiójátékra, amire szüksége van a 21. századnak, még Magyarországon
is. Képessé teheti a nézőit arra, ami a legnehezebben megy: kilépni a
komfortzónából és a kizárólag saját nézőpont egysíkúságából. Mi ketten egyáltalán nem vagyunk vallásosak, de nem kérdés, hogy Jézus
tanításai az emberiség legszebb ideái között vannak. Ezért is zavar a hazai
közbeszédet elárasztó kenetteljes álszenteskedés, ami ráadásul meg sem próbálja
elfedni, sőt, fennen hirdeti a tőle eltérő embercsoportok kirekesztését és
lenézését.
Milo Rau az általa alapított International Institute of Political
Murder (IIPM) produkciójában számos színházi előadást, filmet, kiállítást hozott
már létre. A világban mindenhol meglevő hatalmi visszaélések, az emberi
kiszolgáltatottság és a társadalmi igazságtalanságok végtelen sora adják
témáit. Milo Rau két színházi rendezése, a Hate Radio és a Five Easy Pieces is látható volt az elmúlt években a Trafóban.

A The New Gospel olyan szemlélettel
készült, ami nagy megoldása lehetne a 21. századnak. Mindenekelőtt határozott
kiállás ez a film a kirekesztettek, peremre szorítottak és kizsákmányoltak
mellett. Nem eszmékre, nem véleményvezérekre, nem celebekre és celebbé vált
politikusokra figyel, hanem a méltóságukért küzdő hétköznapi emberekre, akik
képesek a megvetett helyzetükből is emberi méltósághoz jutni. Régi
meggyőződésem, hogy fordítani kellene a nézőponton, és nem a hétköznapi
embereknek kell figyelnie az aktuális kirakatban állókra, hanem fordítva. A
civil szférában óriási potenciál van, itt, Magyarországon is és a világ bármely
pontján. Ennek a szemléletnek lehet egyik művészi példája Milo Rau filmje.
A film formabontó, nyilván lesznek, akik szerint botrányos, szerintem
hiánypótló. Nézzük a közeget. A film szereplői és közreműködői nagyrészt amatőrök.
Afrikából érkezett menekültek, akiket illegálisan, éhbérért, rettenetes munka-
és életkörülmények között dolgoztatnak a dél-olasz paradicsomültetvényeken. Közreműködtek a filmben afrikai menekültek, helyi lakosok, civil szervezetek, valamint előadóművészek, mint Enrique Irazoqui, Maia Morgenstern vagy Vinicio Capossela. Keresztények, zsidók, muszlimok, több generáció, a világ különféle pontjairól érkező emberek, afrikaiak és európaiak dolgoztak együtt a passiójátékon.
Jézus tanítványait afrikai menekültek játsszák és Jézus szerepében a
kameruni Yvan Sagnet az első fekete bőrszínű afrikai ember, aki európai filmben Jézust
alakítja.
Yvan Sagnet élete példaadó, ezért is kell megismernie a nevét e kerek világnak. Kamerunból érkezett Olaszországba. Az embertelen élet-
és munkakörülmények miatt hatékony mozgalmat szervezett a jogfosztott
menekültek között és elérte életkörülményeik jobbra fordulását. Képes volt visszaadni a méltóságát kirekesztettségbe szorított társainak. Azóta könyvet írt, magas rangú
kitüntetést kapott az olasz államtól, és most ő Jézus Milo Rau filmjében. Európa tanulhat tőle. Széles
körben kellene megismertetni Yvan Sagnet nevét kis hazánkban is. Minden ablakot
kinyitni, hogy tűnjön el ez a pállott, arrogáns és kirekesztő légkör, ami
megrekedt itt mifelénk.
A film módszere igazán lenyűgöző. Az antropológiában résztvevő kutatásnak
nevezett módszerre épül, amit az akcióantropológia és a vizuális antropológia is használ. A résztvevő kutatásban a kutatott közösség egyben kutató
is. Az antropológus célja, hogy a közösség ne csak passzív megfigyelője és elszenvedője, hanem
aktív alakítója legyen saját közösségének. A tettre kész, közösségi céloknak
elkötelezett civil közösségek hálózata a legjobb ellenszere a hatalmi
manipulálásnak. Erre magyar civil szervezetekben is van példa, és
éjjel-nappal ezekről kellene beszélni e honban, nem a politikusok szómenéseiről.

A menekültek és a helyi lakosok nem pusztán szereplői, hanem alkotói is
a filmnek. Milo Rau nem csak szerepeket osztott rájuk, hanem a történetfűzésbe,
a megvalósítás minden mozzanatába bevonta őket. Ez a film az ő filmjük is. Többek
között Jean Rouch, Edgar Morin, David MacDougall foglalkoztak ezzel a dokumentumfilmezésben
és Augusto Boal a színházban. MacDougall szerint a dokumentumfilmnek a végső célja, hogy általa a néző túllásson saját
nézőpontján és átlépjen megkövesedett sztereotípiáin. Azt reméljük, hogy Milo Rau filmje megadja nézőinek ezt az élményt.
A 21. században a részvevő szemlélet (a participáció) talán a legfontosabb
tudás. Sherry Arnstein részvételi létrája fokozatokra osztja a társadalmi
döntéshozatalba való bevonódást. Úgy tűnik, a filmben szereplők a közösségi
döntéshozatalban való részvétel teljes hiányából eljutottak a teljes
részvételig. A filmnek és saját életüknek is alkotói és alakítói lettek. Mennyivel
jobb lenne, ha a társadalmak fejlettségét nemcsak GDP-ben, hanem a közösségi részvétel fokozataiban is mérnénk.
 |
Yvan Sagnet és Milo Rau |