Keresés ebben a blogban

2018. november 29., csütörtök

Bertolucci halálára

Írta: BikassyGergel


Néhány napja adtak hírt Bernardo Bertolucci haláláról. A nagy olasz napilapok azonnal hosszabb emlékező cikkeket közöltek. Az angol Guardian ugyanígy, a többit nem néztem. Mindegyik nyomatékosan emlékeztetett, hogy Az utolsó császár című gigantikus munkájára B.B. kilenc (9) Oscar-díjat is kapott. Azt is felidézték, hogy az Utolsó tangó Párizsban miféle lihegő szexbotrány kirobbantója lett.
Bernardo Bertolucci 
Mivel ez a blog természetesen erősen szubjektív, hadd írjam meg, hogy idegenkedem az amerikai Oscar-díjas filmektől, a kilenc "Oscárosoktól" pedig értelemszerűen kilencszer inkább idegenkedem.

Bertolucci egészen korai filmje, a Pasolini közreműködésével készült, "kísérletinek" is mondott La commera secca 1965 táján lenyűgözött. Számomra ez (a magyar szakirodalomban gyakran A Kaszás-nak fordított korai filmje) Godard munkáinál is érdekesebb.
Bernardo Bertolucci és Pier Paolo Pasolini
André Breton szürrealistái ugyanúgy lelkesedhettek volna érte, mint Pasolini és Godard ínyencei. Ha teljesen befejezem az olasz filmről írt könyvemet, meg ha lesz rá kiadó, én is lelkesen írok majd róla, ha ugyan már meg nem írtam...  A "Commera secca" - szó szerint "száraz komaasszony" (talán "kiszáradt komaasszony"?) bizonyos olasz dialektusokban a Halál beceneve.Vagy, magyarul, szárazon és tárgyilagosan "a Kaszás".  Jogos a magyar cím. A dupla Kaszás pedig épp a 77-es szám kaszára emlékeztető rajza, akaratlanul is szép tragikus szimbólumféle, hogy Bertolucci 77 évesen halt meg.

Az olasz film megújítójának szerepében fellépő Bertolucciból "érett korában" a legismertebb hollywoodi olasz rendező lett, mondom megint, hogy hidegen hagyott minden hollywoodi világsikere, tapsolja - tapsolta is - más. Az utolsó nagyszabású Bertolucci-film, aminek még izgatott híve maradtam, a szintén nagy sikerű, de még olasz Huszadik század (Novecento) volt, erős expresszionizmussal, keserűen görcsös, giccshatárra is elmerészkedő ember- és történelemábrázolással, nagyon jó színészekkel.

Történelmi lecke európaiaknak: Hollywood urai szeretik  távolból az ilyesmit, ők maguk és a közönségük persze semmit sem ért belőle, de ha az alkotót meg lehet vásárolni, hatalmas pénzekkel teszik meg. És még csak rá sem kényszerítik a megvett pácienst önárulásra, megy az kényszer nélkül is.

Bernardo Bertolucci fontos alakja maradt az európai filmművészetnek. Nagyobbik - hosszabb - hollywoodi korszakáról nem akarok tudni, fénylik az más ízlésű nézőknek az én tetszésem nélkül is.




2018. november 14., szerda

Értük (Arról, hogy mi a civil)


Írta: Inkabringa


Családom és barátaim habitusa, szemléletmódja, ízlése, életkora, lakhelye, érdeklődési köre rendkívüli változatosságot mutat. Mégis tudunk egymásra figyelni, egymás véleményét meghallgatni, egymást segíteni, egymással együttműködni. Biztos vagyok benne, hogy valamennyien képesek lennének egy kooperatív, aktív és integratív társadalom részévé válni.
Felháborítónak tartom, hogy ez az ország nem ad erre nekik lehetőséget, ahogy másoknak sem. A gúzsba kötött emberi energiák országa vagyunk.

A társadalomtudománynak nincs divatja e honban, pedig sokat segíthetne a józan eszünk megőrzésében. Ez már csak így van. A lelkem másik otthonát határokon túl találtam meg, a világszemléletemet meg ebben a sor végére küldött tudományban.
Az alábbiakat nem blogbejegyzésnek írtam, de úgy hisszük, helye van itt is.
Értük. A cselekvő, nyitott, szolidáris és empatikus állampolgárokért: a civilekért.

Homogén vagy konzisztens: csak azért, hogy rögtön az elején elrettentő legyen

Egy társadalom sikeressége számos együtthatón múlik. Először is természetesnek kell tekinteni a differenciáltságot. Egyetlen társadalom sem homogén. A társadalmi integráció nem egyformaságot jelent. Az integráció nem homogenizálja, hanem koherenssé teszi a társadalmat. A koherens társadalom valamennyi csoportja tudja, hogy helye és szerepe van a társadalmi vérkeringésben: a saját életvilágával, képességeivel, tapasztalataival alkotója az egésznek, profitálója és felelőse is a társadalmi folyamatoknak. (A társadalmi integrációról ITT írtunk.)

A társadalmi integráció tehát nem homogén társadalmat hoz létre, hanem egy természeténél fogva differenciált, de konszenzusban élő társadalmat.

A konszolidált társadalom egységes az alapértékek tekintetében, bár differenciált csoportokból áll. A nem konszolidált társadalom nem egységes az alapértékek tekintetében és erősen széttagolt. A mai Magyarországra a nem konszolidált társadalom jellemzése illik. Sajnos.

A közös ethosz nélküli fragmentált társadalom csoportjai között megszűnik az interakció. Csak a hasonló véleményen levőkkel és hasonló életmódot folytatókkal találják meg a hangot, így a csoportok egyre inkább magukba zárkóznak és képtelenné válnak közös társadalmi célok kitűzésére és megvalósítására.

Ha széles lehetősége van az állampolgári cselekvésnek, az kedvez a társadalmi integrációnak. Ha ez a lehetőség beszűkül, az dezintegrációhoz és marginalizálódáshoz vezet. A társadalmi mobilitás hiánya, a túlbürokratizáltság, a hatalom kizárólagossága az állampolgári kezdeményezésektől és kreativitástól veszi el a teret.

Márpedig kezdeményező és cselekvő állampolgárok nélkül nincs társadalmi integráció és konszolidált társadalom.

Az állam rendszerei, szervezetei önmagukban nem képesek az integrált társadalom létrehozására. Az állam csak akkor tud integratívan működni, ha az állampolgárai aktív cselekvőként alakíthatják a könnyen funkciótlanná, sőt destruktívvá váló rendszerelemeket. 

Egy jól működő államban az állampolgárok és az állami szervek között, valamint az állampolgárok különféle csoportjai között is folyamatos és kölcsönös párbeszéd zajlik, amely feltétele a társadalmi egyensúlynak.

A folyamatos és kölcsönös interakcióhoz szabad cselekvési és kommunikációs térre van szüksége a társadalom valamennyi tagjának. Diktatúrákban ezt a cselekvési teret teljesen elzárják a társadalom elől. Az 1989 előtti évtizedekben is ez jellemezte Magyarországot és a kelet-európai térség más országait.
A civil társadalom ellenségei címmel írt erről Václav Havel:
A rendszer bukása után a kommunista hatalom által elfojtott szólásszabadságot vissza lehetett állítani egyik napról a másikra, de nem így a civil társadalmat. Sokkal bonyolultabb helyreállítani azt a sokféle párhuzamos és egymást kölcsönösen kiegészítő utat és módot, amelyek révén az állampolgárok részt vehetnek a közéletben. Ennek oka nyilvánvaló: a civil társadalom bonyolultan strukturált, törékeny, olykor titokzatos élő szervezet, amely évtizedek, ha ugyan nem évszázadok alatt fejlődött ki. Lehetetlen felülről, rendeletileg helyreállítani, miután éveken át lényegében nem létezett. Csakis türelmes munkával lehet újjáépíteni három pillérét: az önkéntes, magánjellegű társulást, az állam decentralizálását és a politikai hatalomba delegálását az államtól független szervezeteknek.

Tegyük fel, hogy a ’civil’ nem szitokszó. És a ’participáció’ sem az

A „civilség” fogalma évszázadok óta jelen van a társadalomról való gondolkodásban. Adam Fergusson a 18. században jutott arra a következtetésre, hogy a jól működő állam alapja, ha a benne élő emberek érdekeltté válnak a közösség ügyeiben. Immanuel Kant szerint a civil társadalom teremti meg a jogállamiság feltételeit. Alexis de Tocqueville az állampolgárok szabad egyesülését és társadalmi aktivitását tartotta a demokrácia alapjának. Arató András és Jean Cohen meghatározása szerint a civil társadalom legfőbb erénye, hogy az elkülönült életvilágokat egyben tartja és képes a rendszerintegrációra, hiszen a civilek közvetítenek a döntéshozók és az állampolgárok, valamint az állampolgárok különféle csoportjai között. Feltéve, hogy erre lehetőségük van.

A civil részvételnek többnyire három formáját különítik el: 1) szervezeti (civil szervezet tagja), 2) akciószerű (bizonyos ügyek, kampányok melletti elköteleződés), 3) adományozás.

A közösség ügyeiben való részvétel, a participáció fogalma Patrick Geddes és Sherry Arnstein révén került be a társadalomtudományokba. A participáció lényege, hogy a közösség valamennyi csoportja (nem csak a politikai döntéshozók és a gazdasági-kulturális elit) kezdettől tényleges részese a közös ügyekről való gondolkodásnak, részese saját sorsa alakításának. Arnstein „létrája” elméleti kerete az állampolgárok közösség ügyeibe való bevonásának.

A táblázatot áttekintve beláthatjuk, hogy a magyar társadalom még sosem jutott el a létra 6-7-8. fokáig.

8. közösségi irányítás
a közösségi irányítás megvalósulása
(hatalommegosztás)
7. átruházott hatalmi funkció
6. partnerkapcsolat
5. megbékítés, kiengesztelés
a közösségnek lehet némi szerepe, de nem garantált, hogy a javaslataikat figyelembe veszik a döntésnél
4. konzultáció
3. információ
2. terápia
nincs a közösségnek befolyása a döntéshozásban („rábólintás”)
1. manipuláció
Arnstein participáció létrája

Egy paternalista hatalom elveheti a társadalmi cselekvéstől a teret és manipulatívvá, arrogánssá, megosztóvá válhat. Ugyanakkor fennáll a veszélye, hogy a döntéshozatalba bevont civil képviseletek a kormányzati mechanizmus részévé válva a hatalmi érdekek bábjai lesznek. Ez utóbbira példa többek között a hazai cigány képviseletek helyzete, amelyek az 1990-es években pozitív változás hírnökei voltak, de mára teljesen elvesztették jelentőségüket, valamint a cigányság és a teljes társadalom bizalmát.

A participáció bonyolult és soktényezős feladvány egy közösség aktiválására. A civil szerveződések sokszínű és sok szempontú társadalmi cselekvésre adnak lehetőséget, ami a hatalmon levők kontrollálására és korlátozására is alkalmas, ugyanakkor a döntéshozók segítségnek is tekinthetnék. Kis hazánkban, most és itt, nem ezt az ideális helyzetet éljük.

A társadalmi elégedettség mindig összefüggésben áll a társadalmi részvétel lehetőségével. Az egykedvűség, közömbösség, érdektelenség és elfojtottság nem egyenlő a nyugalommal és az egyensúlyi helyzettel.

A ’mindenről a másik tehet’ országa. Csúnya szóval: ’dezintegráltság’

A befelé fordulás, a saját érdekhez-véleményhez való rögeszmés ragaszkodás, az eltérő csoportokkal szembeni bizalmatlanság, értetlenség és megvetés, s mindezekért egymás okolása közös terhe és ragálya a jelenlegi magyar társadalom valamennyi csoportjának.

A megoldást nem újabb és újabb nép- és véleményvezérek jelentik. Épp ellenkezőleg: a "hétköznapi emberek" "hétköznapi" ügyekben más "hétköznapi emberekkel" való együttműködése és egymásra figyelése a kiút. Ez esély ad a közszereplőktől és politikusoktól "agyonuralt" közélet egészségesebbé tételére. A megoldást egymástól kaphatja meg ez az ország, a civil szféra megerősödésével, a társadalmi participáció, a természetes egymás felé fordulás révén. Aktivizálódni kell, egymás felé nyitni, egymás megértésére törekedni, és nem szófogadóan beállni az aktuális véleményvezérek mögé. Máskülönben nem lesz pezsgő, impulzív, találékony, empatikus, szolidáris és integratív ez a társadalom. Marad a befelé forduló tokosság és az önállótlan nyájszellem, az apátia és a hisztéria végleteivel.

Ugyanakkor a hatalomnak is korlátoznia kell magát, amire az állampolgári akarat is rászoríthatja, azért, hogy a civil cselekvési terek ne szűküljenek be. Szükség van arra is, hogy az állampolgárok kellően kompetens és involvált civilként tudjanak létezni a társadalmon belül. A társadalom azon csoportjainak, akik e kompetenciákkal rendelkeznek, legfőbb feladata, hogy képessé tegyék az érdekérvényesítésre a kiszolgáltatott csoportokat is. Ami semmiképp sem jelentheti azt, hogy megmondják nekik, mit és hogyan tegyenek. 

Ugyanis a kiszolgáltatott vagy akár csak a központi hatalomtól távol levő csoportoknak is megvan a maga élettapasztalata és tudása, amelyről a „fentről” beavatkozó csoportoknak halvány fogalma sincs. E tudás és tapasztalat figyelmen kívül hagyása olyan súlyú hiba, amit a görög tragédiákban drámai vétségnek neveznek. Valamennyi hatalmi tényezővé váló csoport elkövette már ezt a drámai vétséget. Számos példa mutatja még e megnyomorított tettvágyú országban is, hogy a civil szféra empatikus és egymásra nyitott közege, ha teret kap, ellensúlyozza és kiiktatja ezt az atyáskodóan omnipotens és rendkívül kártékony magatartást. Hosszú távon a paternalizmus helyett a partnerség jelenti a megoldást.

A mai Magyarország nagy problémája, hogy a civil cselekvési lehetőségeket az 1989 előtti évtizedekben felszámolta a hatalom, nemzedékek nőttek fel e civil kompetenciák nélkül. Az 1990-es években biztató felfutás következett, a korábbi pangáshoz képest lendületet kapott az állampolgári önszerveződés. A 2000-es évektől ez a tendencia megtorpant, a 2010-es évektől rohamos hanyatlásnak indult.

A civil társadalmi aktivitásban Magyarország Európa sereghajtói között van. A társadalom valamennyi csoportjára egy belterjes, elzárkózó, a közösségi ügyektől elforduló, egymással szemben bizalmatlan, értetlen, olykor kifejezetten megvető és elutasító magatartás jellemző.

A mai magyar társadalom legnagyobb problémája
-          a bizalomhiány,
-          a főként politikai törésvonalak mentén kialakult szétszakadás,
-          az egyre mélyülő egyenlőtlenségek. (KOVÁCS-DUPCSIK-P. TÓTH-TAKÁCS 2012)
Ezt az állami-hatalmi tényezők nemhogy enyhítenék, inkább mélyítik. Magyarország ma egy dezintegrált társadalom képét mutatja. Hasonló a mostani hazai állapot az Edward C. Banfield által 1958-ban vizsgált dél-olasz állapotokhoz. Banfield egy felbomlott közösség jegyeit figyelte meg, ahol senkit nem érdekeltek a közös ügyek, a cselekvések önzően saját érdekeket szolgáltak. Ezt a demoralizált és dezintegrált állapotot nevezte Banfield amorális familizmusnak.

Végül még egyszer van merszem ideírni: participáció

A dezintegráltságból az állampolgári aktivitás, az egymásra figyelő és egymással szóba álló cselekvő magatartás, a különféle társadalmi csoportok között kialakuló empatikus kapcsolat nyithat kivezető utakat.

Ehhez azonban a magyar társadalomnak meg kell tanulnia szóba állni egymással, meg kell szoknia a sok szempontúságot, a tőle eltérő álláspontok figyelembevételét. Képessé kell válnia saját vélemény kialakítására a hangadók és véleménycsatornázók engedelmes követése helyett, azért, hogy ne váljon befolyásolhatóvá és manipulálhatóvá.

Aki valóban tenni akar ezért a társadalomért, az adjon teret és lehetőséget arra (oktatás, szociális rendszer, civil önszerveződés stb.), hogy a társadalmi csoportok kompetenssé válhassanak saját sorsuk alakításában és a különféle csoportok valós és kölcsönös kapcsolatba kerülhessenek egymással.

A civil egymás felé fordulás legjellemzőbb formája az önkéntesség. Az informális önkéntesség a család és barátok irányában megnyilvánuló segítség. Magyarországon hagyományosan ez jellemző. A formális önkéntesség egy közös ügy megoldására létrejött civil szervezetben folytatott tevékenység, amiben Magyarországon a 14 év feletti lakosság mindössze 5%-a érintett az 1995-ös és 2006-os adatok alapján is, míg ez az arány Svédországban 48%.

A formális önkéntesség Magyarországon legelterjedtebb formája az adományozás, ami az adó 1%-ától a pénz vagy tárgyi eszközök felajánlásáig terjed. Ennek mára van egyféle státusza, aki megteheti, adományoz időnként másoknak. Az adomány fontos alapját adja a civil szervezetek működésének, és aki eddig ezt tette, az ne lankadjon eztán sem, aki nem tette, és van rá lehetősége, az mostantól kapjon hozzá kedvet. Csakhogy az adományozás önmagában még mindig nem a társadalmi cselekvés tere, inkább csak előszobája a társadalmi participációnak.

A participáció, a civil önszerveződés számos, a társadalom számára fontos értéket hoz felszínre. 
Ilyen értékek
-         a heterogenitás elfogadása,
-         inkluzív társadalmi modell,
-         önkéntesség,
-         kölcsönösség,
-         képessé tevés és
-         hatással levés. (CZIKE-KUTI 2006)

Ez az önkéntes civil tevékenységnek egy új formáját feltételezi, ami nem csupán az adományozásra épül, hanem a különféle társadalmi csoportok közötti kölcsönös és empatikus tudás- és tapasztalatcserére is.

Az egymásról szerzett saját tudás nélkül képtelenek a társadalmi csoportok bizalommal közös célokat kitűzni.

Az állampolgároknak jogai és kötelességei vannak. Ezeket paragrafusokba lehet foglalni. A jól működő társadalomhoz azonban szükség van annak megértésére is, hogy az állampolgároknak - paragrafusokba nem foglalható - felelőssége és lehetősége is van a társadalmi folyamatok alakításában.




2018. november 6., kedd

A pszichiáter halála

Írta: BikassyGergel


Halottak napja körül egy régi osztálytársammal találkoztam. Leültünk a nyárias Mechwart liget egy padjára. Ott mesélte ezt a történetet.

Még mindig az orvosom haláláról töprengek. Ezen a nagy nyáron az uszodában értesültem a haláláról. Emlékszem, hogy a hírre csak bámultam. Ötven éves, ha lehetett, kerületi főorvos. Egyszer véletlenül az ő télikabátját vettem fel távozáskor: mosolyogva figyelmeztetett. Humora is volt.

Főleg könyvekről beszélgettünk, kiderült, buzgó könyvgyűjtő. Komolyan gyűjtött ritka könyveket. Azt nem tudtam, hogy aukciókon nagy értékeket is vásárolt volna. Inkább, mint én, csak huszadik századi első kiadásokat. Láthatóan azért kedvelt, mert velem tudott könyvekről beszélgetni, néhányszor egy-egy beteget miattam várakoztatott meg. Olyankor kínosan éreztem magam.

Amikor először jártam nála, még nagy Freud falikép függött az irodájában. Ezt jó jelnek vettem, nem azért, mert vakon hinnék az elméletben. Az tetszett, hogy becsüli tudományának legnagyobbját. Az egykori vöröskatona (nagyanyám bátyja), a kéményseprő jutott eszembe, hatalmas Sztálin-képével a falon. Ezeknek van múltjuk és bizodalmuk: hamis, de nekik mégis erős vár az ő istenük. Később eltűnt a Sztálin, majd a Freud-kép.

Valami autóbalesetről beszélnek most. De az uszodában mások szívrohamról tudnak. Érdekel, végül miért maradtam el tőle? Anyám haldoklott, nem volt más főorvos, sőt semmilyen orvos  ismerősöm. Tétován abban bíztam, még valami kezelést, új gyógymódot is tudna ajánlani. Ha nem anyámnak, hát nekem. Sírva fakadtam. „Előfordul, hogy súlyos problémája esetén a pohár fenekére néz?” - kérdezte váratlanul. Anyám halálakor eszerint sírásomat furcsának látta... És még valami. Szinte betegesen absztinens vagyok, több orvos hiába ajánlgatta a napi egy pohár vörösbort gyógyszerként.

A lélek orvosa, aki hosszabb kezelés után így félreismer? Elköszöntem. Akkor láttam utoljára. És most meghalt.




2018. október 20., szombat

Krúdy Gyula októbere


Írta: BikassyGergel


Mándy Iván emlékműsort rendezett a Petőfi Irodalmi Múzeumban a Szépírók Társasága. Emlékezések, filmek, viták. A még nyáriasan meleg, de már sötétedésre készülő októberben úgy érzem, jól sikerült ez az emlékműsor, mely megemlékezett Lengyel Balázs, az Újhold egykori esszéíró-szerkesztőjének jubileumáról is. Mándyról többször írtunk már ebben a blogban is, hirtelenjében egy 2015-ös bejegyzés jut eszembe. (Meg az, hogy írunk mi még majd Mándy Ivánról, az egyik legnagyobb magyar novellistáról, mindig örömmel és sohasem penzumként.)

Az irodalmi naptárt nézegetve azt is látom, hogy a napokban Krúdy-konferencia lesz Nyíregyházán, remélem, az előadások szövegét el lehet valahol majd olvasni. Nem tudom, nem is akarom "ellenőrizni", Krúdyról e blogban mikor és mennyit írtunk. Mert akármennyit is, rengeteget kellene még! A sötétedésre készülő október Krúdy Gyula születésének hónapja: jó alkalom, hogy lélegzetet vegyünk, hogy újraolvassuk bármelyik könyvét, bármelyik passzusát.

Minden évszak az övé volt, de legtöbb történetének havas, vagy őszi táj a háttere, és téli nagy havakban álló szép, régi kúriák, udvarházak meleg szobáiban játszódik. Ezekben az udvarházakban nála majdnem mindig magányos emberek élnek: vendégre várnak, vagy a múltjukat festegetik át néha pasztell-, néha haragosabb színekkel. És mivel a Felvidék, Zólyom, Zsolna, Poprád, meg más múltba tűnt várak, városok mellett főként a régi, a születése-kori Pest világát meg embereit elevenítette (inkább: teremtette meg), a kis pesti kocsmák is felrajzolódnak. A néma várakozások, méla üldögélések ideges, útra készülő, állandóan elvándorló, helyüket sohasem találó figurák állandó állapota lesz. Éles rézkarcok a mély szőnyegként süppedő időben.

A (rossz politikai vállalásai miatt) mára elfeledett kitűnő irodalmi érzékű és írni nagyon tudó Bóka László jogosan hangsúlyozza, hogy Krúdy 1915-ös nagy népszerűségi hullámcsúcsa, a Vörös postakocsi (és más Szindbád novellák) után a húszas évekbeli, akkoriban kevésbé sikeres és olvasott néhány remekműve, a Hét Bagoly, vagy az Asszonyságok díja a hatalmas terjedelmű életmű igazi csúcsa. Magam is az Asszonyságok díját tartom a legtöbbre, sőt, pár évtizede, túlkoros egyetemistaként kiírtam egy füzetbe néhány nagy körmondatát, és azóta is ezekhez mérem a minapi magyar prózaírók elhamarkodott és nem igazán erős, mesterkélt körmondókáit. Sőt, kiváló modern realista vagy nem realista idegen írók körben futó ("hosszú, végtelen mondatos") stílusa sem tud megnyerni magyar fordításban. (Inkább Mándyt bámulom egészen rövid mondataiért...) Most látom, egykori tanárom, Bóka, évtizedekkel megelőzött, amikor Krúdy-emlékezéseiben fél oldalakon át idéz egy-egy nagyszerű mondatzuhatagot az Asszonyságok díjából. A fél oldalnyi mondatok mind igazi zene-próza, nem édes, nem csilingelő, hanem komoran borongó és dióbarna: a Ferencváros szürke szegényeiről, a Bakáts-tér kopottan tarka megesettjeiről. Ebben a művében lép elő önálló (élő) szereplőként az Álom?
Képtalálat a következőre: „krúdy gyula”

... A diktatúra éveiben, 1957/58-ig Krúdyt alig adták ki, alig emlegették. A hatvanas évek elejétől már inkább, akkor új olvasótábora is támadt. 1963 táján különlegesen szép kiadványt jelentetett meg a Szabó Ervin Könyvtár, ez a Krúdy Emlékkönyv máig is gyűjtők ritkasága. Az életmű egyes darabjainak fogadtatása a korabeli cikkek és későbbi, addig nem ismert emlékezések tükrében, kiváló és ritka fotó-mellékletekkel. Jó volna, ha minden új és holnapi emlék-ülés és tudományos vagy népszerűsító koferencia például tekintené. Innen kéne újrakezdeni...


2018. szeptember 27., csütörtök

Varázsige


Írta: Inkabringa


Átlagos kisvárosi általános iskolába jártam. Akkoriban nem volt még olyan határtalan lehetősége a társadalmi csoportok gyermekkortól kezdődő elhatárolódásának mint manapság. Az osztályban szegény, jómódú, roma, melós, értelmiségi, alulképzett és diplomás, befolyásos és peremre szorított, széteső és összetartó családok gyermekei találkoztak. Az egyik vasúti kalauz, a másik orvos akart lenni. Van, akiből traktoros lett, van, akiből a nemzetközi jog doktora. Voltak, akik idegen nyelvi és zenei különórákra jártak iskola után, mások tehenet fejni és kapálni. Ez a kontrollálatlan keveredés ijesztő lehet sokaknak, de mi jól megfértünk egymással, ismertük és értettük egymást. Természetesen ez az osztályközösség nem az inkluzív nevelési módszerek és pláne nem az inkluzív társadalom megalapozása érdekében jött létre, hisz ilyesféle célok manapság sem vezetik a sikerlistákat e honban, akkoriban meg még ki sem tudták mondani. Egyszerűen azért történt így, mert a városka illetékesei másként nem tudták megoldani az általános és kötelező beiskolázást. Összetereltek minket, aztán lesz, ahogy lesz.
Az Igazgyöngy Alapítvány tanulójának alkotása
Az egymás iránti empátia felkeltése és az ún. társadalmi érzékenyítés nyilvánvalóan véletlenül sem szerepelt a döntéshozók céljai között, de a mi osztályunkban mégis ez lett az eredménye. Ha követtük volna a mindig is meglévő társadalmi divatot, soha az életben nem kerülünk egymással valós kapcsolatba. Eltölthettük volna ezt a nyolc évet párhuzamos univerzumainkban is, de nem így történt. Ennek az osztálynak nem az volt az erénye, hogy azonos „kasztból” válogatott gyerekekből állt, vagy a vezető kaszthoz teljesen hasonulni képes lelkekből, hanem az, hogy a mindenhonnaniságunkat erénnyé tudtuk kovácsolni. Gyerekként valahogy ösztönösen ráéreztünk arra, amiről felnőttként csak társadalomtudományi tanulmányokban olvasok. Az inkluzív társadalmi modell akár működőképes is lehetne, ha a hangadó csoportok elengednék azt a tévképzetet, hogy szoros kapcsolatban állnak a spanyolviasszal, és valamennyi társadalmi csoport elengedné egymás iránti bizalmatlanságát és megvetését. Hiszen nem is ismerik egymást. Amikor azt mondják omnipotens felnőtt emberek, hogy az inkluzív társadalom egy fikció, akkor az általános iskolai osztályomra gondolok, és arra, hogy aki csak egyféleképpen akarja látni a világot, legalább ne kényszerítsen erre másokat is. Hatalma lehet, de igaza nem.
Az Igazgyöngy Alapítvány tanulójának alkotása
Ez a társadalom most nem ismeri egymást. Lehet, hogy nem is akarja. Minél tovább így marad, annál nagyobbak lesznek az egymás közötti szakadékok, melyeket buta sztereotípiákkal kitölteni udvariatlanságnak számítana egy normális társadalomban. Belterjes, mások bajai, örömei és gondolatai iránt érzéketlen csoportok halmazaiból sosem lesz pulzáló és progresszív társadalom. „Én jól vagyok és nem értem, a többinek mi a baja”: ez nem a megoldás kulcsa. Hisz az egyik csoport ebben jártasabb, a másik meg abban, az egyik ezt bírta ki, a másik meg azt. Csak tanulhatunk egymástól. A tapasztalatok összeadódnak. Olyan ez, mint a többszólamú énekkar, aki próbálta már, tudja, micsoda élményt ad. Mindenki a saját szólamát ismeri a legjobban, de a közös cél a szólamok összehangolása. Mindegyszerűen a harmónia. A világ és még ez az ország is nagyon sokféle. Ha valaki társadalmi kérdésekről gondolkodik, e sokféleség valós megismeréséért tegye, és ne azért, hogy három és fél hangadó ember holdudvarába kerülhessen. Ha nem az egymással szembeni elégtétel lankadatlan keresése, hanem egymás meg- és elismerése válna legfőbb örömforrássá, virágba borulna ez az ország.

Példaként egy régi emlékem jutott eszembe, egy semmicske történet a honi közoktatásról és a létezni nem engedett inkluzív társadalomról. Annak idején az osztályunknak egy varázsige segített az általános iskolai lélekidomítást elviselni. Első tanító néninktől kaptuk azt a varázsigét, ami aztán általános iskola végéig megóvott minket attól, hogy szétzilálja gyermekközösségünket a felnőttek ostobasága. Megtanultunk egy köszöntőt és ezzel ünnepeltük a születésnaposokat. Afféle közösségkovácsolásra szánta a tanító nénink. Ő adta az ötletet (bár maga sem gondolta, hogy ez lesz belőle), de végül is mi, gyerekek tettük közösségerősítő hagyományunkká.
Az Igazgyöngy Alapítvány tanulójának alkotása
A köszöntés így zajlott. Az első óra elején a hetes jelentette a tanárnak, ha valakinek aznap születésnapja volt. Az ünnepelt kiment a tanári asztalhoz és megállt az osztállyal szemben. Az osztály felállt, majd együtt elmondtuk a köszöntőt, amire álmomból felébresztve és utolsó pillanatomban is emlékezni fogok: „Ünnepelni jöttünk, szép szóval köszöntünk, örömökben, vidámságban, élj soká közöttünk!” Az ünnepelt megköszönte, végigsétált a padsorok között, mindenkit megkínált valami édességgel, majd a helyünkre ültünk. Pár perc volt az egész, sosem éltünk vissza ezzel. Később, már felnőttként, mind megvallottuk egymásnak, hogy boldogító érzés volt ott állni a többiek előtt, és hallgatni a köszöntést, ahogy boldogító érzés volt együtt köszönteni az előttünk állókat. A köszöntés mindenkinek kijárt. Az eminenst, a bukdácsolót, a nagyszájút, a visszahúzódót, a nincstelent, a jómódút, az innen is meg az onnan jöttet is egyformán köszöntöttük. Örömmel tettük. Természetes része volt az életünknek.
Az Igazgyöngy Alapítvány tanulójának alkotása
A születésnapi ünneplés oly igen szeretett hagyományunk lett, hogy felső tagozatban is ragaszkodtunk hozzá. Ez már végképp a mi döntésünk volt. A tanáraink egy része ugyanis kifejezetten ellenezte. Voltak, akik elismerően dicsérték és a tantestületben is védték közösségerősítő magánhagyományunkat. Másokból azonban teljes megütközést váltott ki. Hogy jövünk mi ehhez? Ilyet még soha senki nem csinált. Tessék abbahagyni! Erre nekünk nincs engedélyünk. Feltartjuk az órát. Ez dedós szokás, mi már felsősök vagyunk, viselkedjünk is úgy. Egy tanár megkérdezte, miért állunk fel a köszöntéskor. „Tiszteletből”, válaszoltuk. „Tisztelet csak a tanárnak jár”, mondta felhorkanva. Nem győzött meg minket.

Később megértettük, a magányhagyományunkat ellenző tanáraink a saját befolyásukat akarták erősíteni azzal, hogy a közöttünk levő összetartást meggyengítik. Ez a spontán közösségi megnyilvánulás szokatlan volt nekik és megzavarta őket. Ez már csak így van e honban, az alulról jövő kezdeményezések rémítik meg leginkább a lépést diktálni akarókat. A tanárainknak (már aki szeretett élni ezzel) minden hatalmuk megvolt hozzá, hogy büntessenek és alázzanak minket, de a varázsige mégsem engedte, hogy manipulálhatóvá váljunk. Nyolc évig köszöntöttük egymást. Ha engedték, ha nem. Rendületlenül. Egymásnak rendületlenül légy híve, ó magyar… Ártatlan gyermeki dolog volt ez, egy semmiség, mégis csendes ellenállássá vált az iskolai évek alatt. Nem engedtük elvenni a közös örömünket.
Az Igazgyöngy Alapítvány tanulójának alkotása
Sem ez az ország, sem az iskolarendszere nem egyszerű eset. Azért az jó, ha van mibe kapaszkodni, hogy kibírjuk a lélekgyalulást. Felnőttként napról napra többre értékelem egykori „dedós” osztályomat. Azt az élményt keresem mindmáig ebben az országban, amit ez a szedett-vedett gyermekközösség adott nekem hat és tizennégy éves korom között. A társadalmi kirakatban nem sok nyomát látom ennek. Ámde a nép- és véleményvezérektől távol, a társadalom alig látható csoportjaiban felbukkan olykor az egymással kedvvel és érdeklődéssel keveredő sokféleség öröme. A nagy egészben egyelőre még nem látni a kapcsot. Kéne egy varázsige.
Az Igazgyöngy Alapítvány tanulójának alkotása