Hajrá, Ganz!

Írta: BikassyGergel

Ismerősöm mesélte, de én is mesélhetném.

A hatalmas gyárból mára semmi nem maradt. Közép-Európa legnagyobb villamossági gyárával szemben pár méterre laktam húsz éven át. Vagy huszonöt? (Nem folyamatosan – több kisebb-nagyobb, olykor néhány éves megszakításokkal.) Gyerekkoromtól harmincöt éves koromig. Vagy negyven? Nem tudom pontosan megszámolni: összeadogatom, kivonok, osztok, szorzok, sehogy sem jön ki pontosan. Nincsenek erre pontos számok. Az a lényeg, az a súlyosan rám nehezedő időszak, hogy bármit mutatnak, vagy mutatnának a számok, ott telt el életem legnagyobb része. „Mely túlnyomónak mondható” - hogy Heltai Jenő slágeréből idézzek.

A hatalmas gyárterület a hosszú utca felét is elfoglalta. De nemcsak ezt, hanem a Széna tértől „lefelé” a Mártírok útjának egy jó részét is. Nagy irodaházaival laktunk szemben, de a gyárkapu felett bele is láttunk. Általában naphosszat óriási, rozsdás hangú vasrudakat gurítottak, vagy dobáltak. Hangosanbeszélő is szólt késő estig. Amikor odaköltöztünk, a gyárat épp Klement Gottwald Villamosműveknek nevezték. Volt egy népszerű futballcsapatuk, eredetileg Ganz Villany néven: a BLASZ 1. egyik élcsapata, de feljutni sokáig nem sikerült az NB III-ba. A Klement Gottwald időkben Vasas Turbóra változtatták a nevét. Ezzel a névvel elég jól lehetett szurkolni, ordítani, hogy „Hajrá Turbó!”, a „Hajrá Gottwald” nem ment volna. Valamikor 1961/62-től megint Ganz Villamossági Művek lett a gyár neve.

Minden második vasárnap kijártunk a meccsre a Marczibányi térre, ott volt a pálya. Nem füves: döngölt földje volt, úgy játszottak. Szombaton alacsonyabb osztályú csapatok foglalták el, ezeket bizonyos fölénnyel néztük, megengedő mosollyal, de szinte soha nem végig. Hétköznap gimnáziumi és általános iskolai meccseket rendeztek, néha a mi iskolánk is játszott. Állítólag az NB III-ban már kötelező lett volna a füves pálya, nem tudom. A gyárnak volt kézilabda csapata is, de a leghíresebb, és egyetlen országos élcsapata a női röplabda volt. Úgy emlékszem, az ötvenes évek végén többször is magyar bajnok. Nem annyian, mint a futballt, de néztük azt is. Szurkoltunk nekik is. Legjobb röplabdázójuk egy magas, nagydarab játékos volt, Böbe. Óriási leütéseit nem lehetett védeni, rá épült az egész csapat, ha nem játszott, soha nem nyertek. Talán sokszoros válogatott, de minket csak a bajnoki győzelmek érdekeltek, semmire nem emlékszem a válogatottról, azt sem tudom, hol játszhattak… Hosszú, világosbarna haja volt. „Büntess, Böbe! Büntess, Böbe!” – ordítottam a többiekkel. Böbe gyakran büntetett, a leütéseit, mondom, nem lehetett védeni. Egyszer, hétköznap, a pálya mellett mentünk haza, éppen edzettek. Akkor is döngött a salak a leütései után. „Öcsi, mit csinálnál, ha a Böbe rád ülne?” – kérdezte röhögve egy gimnazista. Többen felröhögtek, felnőttek is, és én megszeppenve oldalogtam hazafelé.

A futballcsapat összeállítását évtizedekig fejből tudtam. Ma már csak néhány nevet. „Ló” - a legnépszerűbb játékosuk volt. Valóban lófejű, magas, negyvennyolcas lábú középpályás, rakkolt-robotolt a pálya közepén, de azért fejelésnél is aranyat ért. Mint a csapat nagy része, igazi amatőr, többször láttam kezeslábas munkaruhában szerszámos ládát vinni az utcán. A csatárokra is emlékszem: „Jaksi”, szélső, az a fajta, aki kapu felé kanyarodva rá is szokta lőni. „Beslics” – fekete hullámos hajú, elegáns mozgású, magas góllövő. Azt hiszem, többször felröppent a hír, hogy egy magasabb osztályú klub elvinné, de nem vitték el. Csapatkapitány a legendás „Rütyü” volt. Jó ideig azt hittem, „Ricsi”, csak rosszul ejtik. Pedig nem Ricsi volt, hanem „Rütyü”. Ilyen becenevet azóta, ötven éve sem hallottam soha. Középtermetű, szemüveges (talán csíptetővel játszott) cselezni is képes „észjátékos”, kicsit hátravont csatárként is sok gólt szerzett. Állítólag egyetlen meccsről sem hiányzott. Ha jól emlékszem, a vége felé ő lett az edző is, játékos-edző.

Már én is gimnazista voltam, első vagy másodikos, amikor majdnem feljutottak az NB III-ba. Néhány meccsüket többen nézték, mint ma az első osztályúakat. Nem felejtek egy borízű hangot: „Lőj, a morva anyádat!” - bődült el ötpercenként. Így emlegették: „A Morva”. Látni soha nem láttam, elképzelni sem próbáltam. Az iskolában is nőtt az izgalom május táján. Állítólag komoly esélyük volt, bár a pályát füvesíteni kellene. De hát csak lenne pénz, mégis Közép-Európa legnagyobb villamossági gyára. „Ganz, Ganz, Ganz, Ganz, Ganz!”

Mellettem ülő osztálytársam, akinek öccse később majd bekerül a csapatba, még később meg elviszi a Fradi... de ez mind később lesz, nem akkor. Feltűnő buzgalommal egy dolgozatíráskor szorgosan írt, sorra tele több lapot is. Vigyorogva mutatta: Rajzok, karikatúrák a csapatról, minden játékos csupa nagy, rajzolt betűkkel. Éppen a másik szélsőnél tartott: „A nagy Locsesz!” - írta a rajz fölé, amikor a tanár kezébe vette, majd elkobozta a füzetet. „A nagy Locsesz...” - olvasta fennhangon a tanár. Gúnyosan akarta olvasni. Hüledezett inkább, mi meg kukorékolva röhögtünk.

… Régen volt... Később már más meccsekre jártam... Mindez nemrég egy rádióműsor hallatán idéződött fel bennem. A műsor a volt Ganz-gyárról és környékéről szólt, korabeli tanúk telefonálgattak be. Túlélők? Nyolcvan év körüliek. Mindegyik lelkesen, szeretettel emlékezett a gyárra. Elmondták, melyik részlegben, melyik műhelyben dolgoztak. Szerették a gyárat. A volt telefonközpontos el is sírta magát.

Semmi sem maradt a hatalmas gyárból, a helyére épített új épületek egy részét már szintén lebontották. Ha a betelefonáló emlékezők meghalnak, már emléke sem marad a Ganz Villanynak. Soha fel nem lapozott ipartörténeti szakkönyvek fogják őrizni, soha nem látogatott temetők.

A ház története

Írta: Inkabringa

Régebben foglalkoztatott kutatási témaként egy kisváros piaca, ahova az emberek nem csak zöldségért, hanem hírekért is járnak. Egy kisvárosi piac egyrészt a pletyka epicentruma, másrészt az önreprezentáció fontos terepe. A kutatók szerint a közösségi oldalak sikerének is az a titka, hogy olyanok, mint egy kisváros: mindenki egymást figyeli és önmagát a lehető legjobb színben akarja feltüntetni. 

Ez a posztolt modernség kora.

Én most leszek olyan botor, hogy nem virtuális, hanem valóságos kisvárosról írok. A kisvárosoknak múltjuk van: dicsőségük és szégyenük. Közös történeteik vannak, melyek számos változatban keringenek a generációk között, attól függően, ki, milyen pozícióból meséli az eseményeket. Sőt, a történeteknek is történetük van. (Ajánlott irodalom (Akutagawa) és film (Kuroszava) a Vihar kapujában.) Ezek a történetek kovászt és kötőanyagot jelentenek a város lakói között. Minél régebbi a közösségük, annál sokrétűbbek, mélyebb gyökerűek a történeteik.

A kép illusztráció

A mikrotörténeti kutatások egyik kiváló könyve Arthur E. Imhof Elveszett világok című munkája. A szerző egy német gazdálkodó család nagyjából 400 éves történetét dolgozza fel. A család története szorosan kötődik egy településhez és azon belül egy házhoz. A ház oromzatán évszázadok óta ez a felirat olvasható: „Ez az én házam, és mégsem az enyém, s ki utánam jön, az is így lesz ezzel”. Háborúk, járványok, éhínségek ellenére 400 éven át megőrizték egymásnak a család generációi ezt a házat.

Németországban sem volt könnyű ezt véghezvinni, de Magyarországon jóformán lehetetlen. Az itt élők állandó léthelyzete a kiszolgáltatottság. Földesurak, egyházi méltóságok, állami hatalom kénye-kedvének voltak mindig kitéve. Ha csak a jelent nézem: kisgyermekes családokat, betegeket, egyedül álló időseket tesznek az utcára az állami felelősségvállalás és a társadalmi segítség vagy együttérzés érdemi megnyilvánulása nélkül. Évtizedekig tartó sarcot (lakbér vagy hitel) fizetnek emberek azért, hogy legyen tető a családjuk feje felett. Netán ködös fejlesztési tervekre hivatkozva a hatóságok beláthatatlan ideig akadályozzák, hogy saját ingatlanukat eladhassák. A kiszolgáltatottság mindennapos történelmi tapasztalat e hon lakóinak. Akkor is, ha van valamije, akkor is, ha nincs.

A kép illusztráció

Elmesélem egy magyarországi ház történetét.

A ház az 1930-as évek elején épült egy kelet-magyarországi kisvárosban. Ez a település több mint 400 éve őrzi városi rangját. Soha senkit nem érdekelt e három és fél témájú hazában, ahogy egész Kelet-Magyarország sem. Pedig ott is emberek élnek, ahogy mondani szokás. A városka lakói a 20. század első feléig meglepően működőképes, organikus, felvilágosult és polgárosodott önszerveződésben éltek. A több évszázados családi dinasztiáknak pozitív közösségformáló ereje volt a 20. század első feléig. Nekik köszönhetően lett szülőotthona, tüdőgondozója, gimnáziuma és újsága a városnak. Hivalkodás is volt ebben, közösségi elvárás is, meg a város iránti elköteleződés is.

A kép illusztráció

A házat építtető család is több évszázada élt már akkor a városban, generációról generációra, lassan, de biztosan gyarapodva. A 20. századra jómódú gazdálkodók lettek, akik fa- és szénkereskedéssel egészítették ki a családi földbirtok jövedelmét. Őseiktől örökölt évszázados tudás volt a fejükben a földről, amihez bizony ész kell, hogy évről évre bő termést adjon. Tanultak is: üzletvezetést, könyvelést, modern gazdálkodást. Jártak színkörbe, dalárdába, olvasókörbe. Tökéletesen rendben levőnek találták az életüket.

A család úgy érezte, ideje felcseperedő két lányuknak egy szép házban felnőni, ezért a város egyik rangos utcájának előkelő telkén házat építettek. Nagy lett a ház, hatalmas ablakokkal, elegáns utcai fronttal, bukolikus belső kerttel. Volt mit mutogatni. Kertész, mosóasszony, cselédlány állt alkalmazásban a ház körül. Nem beszélve a földeken és a fakereskedésben dolgozókról. Ügyeltek arra, hogy az alkalmazottaik elégedettek legyenek, ne keltsék rossz hírüket. Afféle nyakas magyar kálvinisták voltak. Hetedíziglen. Ennek minden erényével és csököttségével együtt. Nem lettek sem nácik, sem kommunisták, sem nacionalisták, sem rasszisták, sem antiszemiták, sem politikai vagy vallási fanatikusok. Nem rajongtak és nem gyűlöltek. Pragmatikusan éltek. Soha nem tartoztak sem a hatalmon levőkhöz, sem a hatalomra törőkhöz. Igyekeztek a maguk urai lenni és nem a mindenkori hatalom kegyeitől függni. Ezt a szemléletet adták tovább az utódaiknak. A 20. században ez nehéz örökség lett. A család az évszázadok alatt lassan gyarapodott és megteremtettek maguknak egy kényelmes és biztonságosnak tűnő életközeget. Ennél többre nem vágytak. Sem miniszter- sem püspökcsinálók nem akartak lenni.

A kép illusztráció

A ház elkészült, pompás látványt nyújtott. A legjobb mesterek építették fel a legjobb építőanyagokból. Ezzel aztán lehetett dicsekedni. A lányok teniszeztek, nyelvet tanultak, élték a kisasszonyok életét. Az egyikük vagány volt és közvetlen, a másik rátarti arra, hogy minden körülmények között úrilánynak tűnjék. Készültek arra, hogy művelt úrilányból feleség legyen belőlük. Úgy is lett, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Aztán kitört a második világháború. Egyik pillanatról a másikra szétesett ez a tökéletesnek gondolt világ. A városkában ugyan nem voltak harcok, de először a német csapatok szállták meg, aztán az oroszok. Mindenki menekült, amerre tudott. A csacsogó lányok férjeikkel külföldre mentek. Egyikük Európában bolyongott, a másik Amerikáig futott. Csak idős korában jött haza Magyarországra egyedül, meghalni. A bukolikus kert egy részét eltévedt bomba tépte szét. A ház túlélte a háborút.

A kép illusztráció

A háború után visszatért Európából a kisvárosba a rátarti úrilány a férjével. Állt a ház, messziről látszott, milyen pompás építmény. Gondolták, kezdik elölről abból, ami megmaradt a generációk munkájából. A fő, hogy élnek, és itt a ház, ami mindig a béke szigete volt. A többi majd megoldódik. Csakhogy a házban már idegenek laktak. Nem helybéliek. Arrogánsan elzavarták őket. Itt nincs többé tulajdon, aki hamarabb ér oda, azé, fel is út, le is út. Az elkövetkező hosszú évek alatt a rátarti úrilány a férjével és a két fiával számtalan albérletben lakott az ország különböző pontjain. Szűkölködtek. Elindultak külföldre is a zöld határon át, de a rátarti úrilány második gyermekével a szíve alatt, meggondolta magát, visszafordultak. Foghatjuk a hormonokra, de később már esélyük sem volt a menekülésre. Egy távoli rokon révén sok-sok év után örököltek egy házat messze a szülővárostól egy másik kisvárosban. Itt éltek gyökértelenül, de végre biztonságban. Se tervük, se céljuk nem maradt, csak a túlélés. Ők már ezt a szemléletet adták tovább utódaiknak. Megbicsaklott és végleg kicsorbult a generációk egymásra építkezése.

Bár jogilag a két lányé maradt a ház, amit az édesapjuk építtetett (ennyi maradt nekik a családi vagyonból), harminc évig be sem léphettek oda. Semmit nem tehettek. A rátarti úrilány elszántan küzdött a házért, de minden jogász azt mondta, nyugodjanak bele. A tudj’isten honnan beköltözött család jobban szót értett a hatalommal. Idővel középvezető beosztásba kerültek, de eszükben sem volt kiköltözni a házból. Az úrilányt és bárkit, akit ő küldött, elzavarták. Pedig valószínűleg nem szerették és nem is sokra becsülték a házat. Egyre romosabb lett. Nem gondozták, nem festették, nem javították, szinte szándékosan rombolták. A kert hátuljára hordták a szemetet, a bombakráterbe. Évtizedeken át. Rejtély, hogy miért éltek így. Vártak a jó lehetőségre. Valósággal túszul ejtették a házat. 

A kép illusztráció

Aztán eljött az a pillanat, amikor az éltes asszonysággá bölcsült lányok úgy döntöttek, nincs mire várni, eladják a házat. A lakókkal együtt. Bajlódjon velük az új tulajdonos, aki talán ismét becsülni fogja a jobb napokat látott épületet. Ők már nem tudtak semmit tenni érte, kiszakadtak abból a közegből, beletörődtek gyökértelenné válásukba. Persze szükségük volt a pénzre is, nem urizálásra kellett. A ház bizony rosszul festett. Sokáig senki nem érdeklődött a csekélyke vételár ellenére sem. Majd jelentkezett valaki, aki történetesen a lányok tágabb családjába tartozott. Bár nagy volt a korkülönbség közöttük, de a szüleik révén, akik unokatestvérek voltak, mégis számos közös családi emléket őriztek. Az éltes dámává vált lányok repestek az örömtől: mégis visszakerül a családhoz a ház, pedig már minden veszni látszott.

A kép illusztráció

A rokon családnak három gyermeke volt. Az anya halvány emlékeket őrzött a ház fénykoráról, ahol kislányként sokat vendégeskedett. Bárcsak ilyenné tudná tenni ismét a gyerekeinek... A háztulajdonos lányok családjához hasonló életet élt az ő családja is valaha. Sem neki, sem a férjének nem volt túl jó a pedigréje az akkoriban fennálló rendhez. Ragaszkodtak elődeik tanításához, függetlenek akartak maradni a hatalomtól, de akkor már nem lehetett olyat csinálni. Nem léptek be a pártba, meg úgy általában sehova. Nem tolakodtak, csak kibírták. Nekik nem járt semmi. Nem rajongtak és nem gyűlöltek, ahogy elődeiktől tanulták.

A ház vételárát épp hogy ki tudták fizetni. Nekik is csak egy ház maradt a családi vagyonból, a férj ágáról eladott háznak a rájuk eső része épp elég volt a vételárra. Ahogy híre ment vételi szándékuknak, egy helyi korifeus mindjárt a dupláját ígérte a házért. Bár szükségük volt a vételárra, az egykori rátarti úrilány mégis azt mondta, a ház a családé marad, a pénz nem érv. Természetesen az új tulajdonosokat sem engedték be a lakók. Lelépési díjat követeltek. A jogászok azt mondták, nyugodjanak bele, szedjék össze a pénzt. Hitelt vettek fel. A lakóknak azonnal kiutalt az állam egy új lakást, ők meg kaptak egy romhalmazt. De tudták, hogy ez a ház csak Csipkerózsika álmát alussza. Romosan is benne volt a legjobb mesterek keze munkája, a legjobb építőanyagokkal.

A kép illusztráció

A nagymamává vált úrilányok, a vagány és a rátarti, harminc év után végre ismét beléphettek az olyannyira szeretett házba és kertbe. A fák és a falak ugyanott álltak. Sikerült megmenteni a házat. Ismét a családé lett. Amíg éltek, visszajártak.

Az új tulajdonosok hozzákezdtek a ház és a kert rendbe hozásához. Kezdetben nem volt építőanyag, a mesteremberek tudása is meglehetősen korlátolt volt, a tömbházak építésével kihullt a kezükből a kreativitás, a család sem dúskált a pénzben. Lépésről lépésre, évről évre, kitartással, odaadással és iszonyú kemény munkával a ház megszépült, a kert varázslatossá vált. A ház eredeti jellegét soha nem engedték megbontani építészeti divatok kedvéért. A mesteremberek mindmáig lenyűgözve bámulják: micsoda faanyag, micsoda tervezés, micsoda mestermunka. A család azóta is vigyáz a házra, ha kell, javítják, erősítik. Mindig kell. Régi ház. Megszenvedte a maga sorsát, de állta az idők próbáját. Az építőmesterei az örökkévalóságnak dolgoztak. Mindmáig pompás épület a bukolikus kerttel együtt. A béke szigete.

A kép illusztráció

Lisszabon, Chiado, tűzvész

Írta: BikassyGergel

Harminc éve, 1988 augusztusában hatalmas tűzvész pusztított Lisszabon belvárosában. Űzzük örökre el a rontását, de emlékezzünk rá.

A Chiado negyed Lisszabon szíve. Vagy lelke, talán agya? Minden metafora patetikusan zeng, de minden efféle metafora jogos a Chiado-negyedre. A metrótól ide csak gyalog lehet felkapaszkodni, de megéri minden nap. Területe kicsiny, de túlzsúfolt, és nemcsak rajongó turistáktól, hanem a kultúrától is. 

Pessoa-emlékhelyek, Pessoa kedvenc kávéháza, előtte a költő padon ülő szobrával, közel ehhez a város legjobb könyvesboltja, kicsit odébb a város operaháza (kis, eldugott, csendes téren, szemben vele egy másik kávéház egy másik Pessoa-szoborral). Csend és zajnyüzsgés közel egymáshoz. 

Európa egyik legnagyszerűbb kis negyede. Itt pusztított harminc éve a tűzvész, megsemmisítve sok mindent, például Lisszabon egy drága és szép szecessziós nagyáruházát Chiado főutcáján, a Rua Garret közepén. Ottjártunk óta sem nyomoztam utána, még mi mindent. A könyvesboltokat is? Nem tudom, de lesz hosszú tél, hogy utánajárjak, sajnos nem Lisszabonban, hanem csak itt az interneten és könyvekben. (Aki még nyomozna, kiindulásnak a Marco Polo útikönyv Lisszabon kötetének 41. oldalát ajánlom kezdésnek.) Haladóknak a portugál sajtó emlékezéseit, például a Diario de Noticiast.

Talán bizarr kicsit, hogy efféle nagy tragédiákra emlékezve készülök a forró őszre, de Lisszabonhoz illik. Tragikus város, és poraiból állandóan megújuló város.

Tündöklő pop-art

 Írta: Inkabringa

Gondoltuk, írni kéne valamit a blogba, csak a kánikula meg a nyár és egyébként sem túl inspiratív most ez az ország. Ha írunk valamit, azt is félreérthetik, ha nem írunk, azt is. Így aztán választottam egy témát, mely nem valószínű, hogy széles tömegeket érdekel. Különös vonzódásunk van az ilyesmihez. Ezt a bejegyzést a portugál pop-artnak szentelem. Vagy szemtelenkedem. Messzemenőkig érdemes a figyelemre.

Lisszabon nem tolja el magától a kortárs művészetet, pedig a 12. századi utcáival lehetne dölyfösebb és konzervatívabb is. Kezdjük ott, hogy Lisszabon a street art egyik fővárosa. A falakon nem csak bárgyú trágárságokat és épületrondító mázolmányokat látunk, hanem csodás műremekeket. A Bertrand könyvesboltban, mely a világ legrégebbike, egy street art albumot lapozgattam, benne – többek között - Lisszabon és Róma utcaművészetével. Lisszabonban több metróállomást is kortárs képzőművészek alkotásai díszítik. Jól megfér itt egymás mellett a 12. és a 21. század.  

Sosem érdekelt különösebben a pop-art. Az 1950-es években indult Angliából, a hatvanas években az USA-ban vált meghatározó irányzattá Andy Warhol révén, és a hetvenes években kifulladt. Mostanra egy művészettörténeti korszak, ami villámgyorsan kommercializálódott. Tanultam róla, de érdemei elismerése mellett nem hatott rám. A lisszaboni Gulbenkian Múzeum épp aktuális időszaki kiállítása egy pop-art válogatás. Bekukkantottam, ha már ott voltunk, nem is a pop-art kedvéért, hanem mert kíváncsi voltam a portugál művészek alkotásaira, akikről keveset hallunk itthon. Úgy terveztem, csak átszaladok a termeken, és aztán, uzsgyi, ki a Gulbenkian parkjába, ami épp oly varázslatos és otthonos, mint anyám kertje, csak sokkal nagyobb. Telis tele van ezerféle növény- és madárfajjal. Egy életre a szívembe zártam.

Belépve a pop-art kiállítóterébe legnagyobb meglepetésemre már az első kép lenyűgözött, és ez a csodálat csak fokozódott. Ottfelejtettem magam. Ó, hát ilyen volt, amikor a popkultúra még a lázadást és a változást jelentette. Amikor a korhadt társadalmi kereteket virgoncan és pofátlan szellemességgel megrepesztette. Friss levegőt hozott az önelégült és ásatag társadalmi normákba. Mostanra a popkultúra lett önelégült és ásatag. Túlnőtte magát. Megkerülhetetlen. Mert a politikát, a társadalmat, a magánéletet a tömegkultúra konzumsablonjai határozzák meg. Ki lehet lépni e sablonokból, de az meg normaszegésnek számít. A Gulbenkian termeiben járva rádöbbentem, milyen volt az, amikor a popkultúra még képes volt felrázni a világot és nem csak uralni.

Gulbenkian örmény származású üzletember és filantróp volt a 20. század első felében. Szenvedélyes műgyűjtőként ókori lelettől a Monet festményig mindent gyűjtött. Végignéztük. Derék dolog, hogy ilyesmire költötte a tömérdek pénzét. Élete végén Lisszabonban élt és végrendeletében egy alapítvány létrehozásáról rendelkezett, mely a különféle emberi kultúrák egymáshoz közel kerülését, a környezetvédelmet, a művészeteket és az emberi szolidaritást egyaránt hivatott lett szolgálni. 2018-ból nézve nonszensz, hogy ilyen alapítvány még létezik. Ennek az alapítványnak köszönheti a portugál pop-art is a szárnybontását.

Gulbenkian szobra a Gulbenkian Múzeum parkjában

A Gulbenkian Múzeumban látható szeptember 10-ig a Post-Pop. Beyond the commonplace című pop-art kiállítás. Angol és portugál művészek alkotásaiból válogattak az 1965 és 1975 közötti évtizedből. Angol művek azért láthatók, mert a Gulbenkian Alapítvány jóvoltából a hatvanas években főként Londonban tanultak a portugál képzőművészek. London volt az európai pop-art bázisa és szellemi központja.

Allen Jones meghatározó alakja volt a londoni pop-artnak, bár ő mindig elutasította a címkézést. A hatvanas évek konzervatív, merev bigottságát bírálta szellemes és provokatív műveivel.

Allen Jones: Reflected man

Bernard Cohen szintén elementáris hatást tett a portugál képzőművészekre, tanítványai voltak, mesterüknek tekintették. Ő az absztrakt művészet egyik apostola. A zenitjére ért pop-artot sokat bírálta, hogy üzleti profitért és médiasikerért cserébe beáldozta pezsgő energiáit.

Bernard Cohen: Mask

Bernard Cohen és Allen Jones felszabadító hatással volt a kisebbségi komplexussal küzdő portugál művészekre. Nekik London a világ teteje volt, a kortárs művészet Olümposza. A Salazar diktatúrájától senyvedő Portugália e fiatal művészek szerint a középszerűség önelégültségében tocsogott. Cenzúra, titkosrendőrség, sunyítás és kényelmes fotelkeresés jellemezte. Nikias Skapinakis a hatvanas évek végén és hetvenes évek elején készült Para o Estudo da Melancolia em Portugal című sorozatában a portugál társadalom lelki körképét festette meg. Kívülről nézve: megfejthetetlenek.

Eduardo Batarda egy igazi popkulturális ikont, a képregényt tette alkotási terepévé frivol, gézengúz és rendkívül éles társadalomkritikával. Később ezt a színekkel és figurákkal telezsúfolt cartoon-stílust teljesen elhagyta, mára a legtisztább absztrakcióban hajlandó csak nézni a világra.

A kiállításon egy fekete paravánnal körbevett dobozba lépve szembesülhettünk azzal, amiről Salazar diktatúrájában nem lehetett beszélni (például a szexualitás) és azokkal is, akiknek nem volt megengedett a beszéd (például a nők). A szexualitás és a nők helyzete mindig is problémát jelentett a társadalmaknak, ezért hatalmi eszközzé, árucikké, prepubertás idétlenkedéssé vagy tiltott tartománnyá tették. A hatvanas évek szexuális forradalma után többeknek feltűnt, hogy a nő is ember, nem csupán a férfivágyak tárgya. Mára a szexuális forradalom vívmányait feldolgozták a társadalmak: hatalmi eszközzé, árucikké, prepubertás idétlenkedéssé vagy tiltott tartománnyá tették. Társadalmi szinten nehéz ezt megugrani, elismerem, szerencsére magánemberként már kikerülhetjük a fenti csapdákat. Ez azért komoly előrelépés.

Teresa Magalhaes nőként megtapasztalta a Salazar-korszak „család- és nővédő” eszményeit, valamint végtelenül maradi művészetoktatását is. Beleszomorodott. Állítólag Salazar korszakát csak az bírta jól, aki nem gondolkodott, vagy pénzért és pozícióért mindenre képes volt. Magalhaes is a Gulbenkian Alapítvány révén tanulhatott Londonban. A tömegkultúra termékeiből (magazinfotók, plakátok) hozta létre gondolkodó – avagy gondolkodtató – műveit.

Teresa Magalhea: Untitled

A portugál pop-art kiállítás megmutatta, hogy a tömegkultúra máza mennyi minden problémát elfed és e mázas kellékek újragondolásával milyen erős társadalomkritikát lehet megfogalmazni. Ezek a portugál művészek egy rendkívül alantas diktatúrában a popipar felszínes eszközkészletéből válogatva kifejezték vágyukat arra, hogy a társadalom felelős tagjának érezhessék magukat. Mert ha nem így van, akkor lehetnénk istállóállatok is, akik egykedvűen rágják és csipegetik a takarmányt, míg a körülöttük levőket a vágóhídra viszik, és csak akkor kezdenek el visítani, ha rájuk kerül a sor. Ha eltűnik az egymás iránti szolidaritás, a társadalom megszűnik társadalom lenni és egyéni nyegle túlélőkre hullik. A társadalomtudósok még ezt az állapotot is vizsgálják, elemeznek, szembesítenek. Jobb helyeken ezért szokás első körben kiirtani, de legalábbis ellehetetleníteni, devalválni a társadalomtudományokat. Nem kell annyit foglalkozni egymással.

Ruy Leitao

A kiállított pop-art művek keletkezési időszakának vége 1975, mely zárókő is, művészi reflexiókkal arra a társadalmi eseményre, hogy 1974 tavaszán Portugália úgy döntött, hogy demokrácia lesz. Salazar ekkor már nem él, utódja tíz karommal őrzi a diktatúrát. A kormány rögeszmésen ragaszkodott a gyarmatokhoz. Az országban mindenki másnak már csak a múlt nyomasztó terhét jelentették. Százezernyi portugál fiút soroztak be katonának és vittek afrikai gyarmatokra, kegyetlen véres harcokba dobva őket. Ezrével haltak meg. Ez már sok volt a leszedált portugál társadalomnak is. Amikor a fiát, testvérét, szerelmét viszik a biztos halálba, vagy a biztos gyilkolásba, akkor elege lesz. 1974. április 25. reggelén a rádióban megszólalt Zeca Afonso Grandola, Vila Morena című dala és ez volt a jel a beavatottaknak, hogy az akció elindult. Az akció mind egyszerűen egy katonai puccs volt, mert a tábornokoknak is elege lett a felesleges vérontásból. A katonai puccs sehol sem túl romantikus, nem is túl elegáns, Portugáliában azonban szerencsés fordulatot vett. Egyrészt mert nem volt civil áldozat, nem torkolt öldöklésbe, másrészt, mert az emberek felszabadultan az utcára tódultak, barátkoztak, virágot tűztek a katonák puskacsövébe, és máris lett egy szegfűs forradalmuk. Kivételesen a puccsisták is betartották az ígéretüket, ami egyáltalán nem jellemző. A hatalomátvétel után átengedték az országot a demokratikus átalakulásnak. Ilyen pillanat ritkán van a történelemben: szabadságot kivívni virágokkal és vér nélkül. Na jó, kellett hozzá egy regiment állig felfegyverzett és fegyelmezett katona. Népmesei fordulattal szólva, a portugálok azóta is élnek demokratikus melankóliában, amíg meg nem halnak.

A szegfűs forradalom mindmáig fontos és megbecsült történelmi pillanat a portugálok szemében. Ez a pop-art kiállításon is szembeötlő volt. Nikas Skapinakis görög apa és portugál anya gyermeke. Úgy alakult, hogy a demokratikus átalakulás Görögországban és Portugáliában is 1974-ben köszöntött be. Ennek állít emléket Skapinakis hatalmas festménye.

Nikas Skapinakis: Delacroix április 25-én Athénban

A kiállítótér egyik diszkrét sarkában levő kicsiny kép megmutat mindent, amit a szegfűs forradalom jelentett a diktatúra nyomasztó légköréből kiszabaduló országnak. A kép alkotója, Hein Semke, német képzőművész volt, de hosszú életét Portugáliában élte le. A forradalomról a hősiesség, áldozat, diadal szavak jutnak eszünkbe, nincs benne meghittség, inkább grandiózus. Hein Semke képe egészen más. Én még ilyen bensőséges, szép harmóniában sosem láttam egy történelmi-társadalmi eseményt ábrázolni. A portugálok kiismerhetetlenek, és még az is lehet, hogy a szegfűs forradalom nekik nem csupán egy történelmi dátum, hanem szeretettel dédelgetett magánügyük.  

Hein Semke: 1974. április 25.

Ahol elbújhatok és a világ része maradok

Írta: Inkabringa


„Egyéniségem szörnyen portugál. Ha Indiát már fölfedeztük egyszer, Mire is vállalkozzon még az ember?” Pessoa sorai talán közelebb visznek a titokzatos portugál lélekhez, ami rejtély a világ számára, ezért a kényelmes sztereotípiákba menekül. A világ már csak ilyen: a másik meg nem értéséből és félreértéséből építi fel saját igazát. Magyarország és, gyanítom, Európa nagy része alig tud valamit a portugálokról. Persze, ez a portugáloknak jó. Élhetik a saját életüket. Talán nem is szabadna írni róluk. Maradjon titok.

Lisszabon le-föl kanyargó, mesés hangulatú utcáin élmény a csavargás. Minden eltévedés egyben egy új felfedezés. Szép kaland. Egy biztos, bármerre indulunk, garantáltan találkozunk Fernando Pessoával. Ő nem porosodó „nagy nemzeti költő”, hanem mindmáig eleven lakója a városnak. Pessoa szellemes köztéri szobroktól a graffitikig, emléktáblától a falfirkáig, múzeumtól a piacig mindenhol ott van. Szeretik. Jó lehet költőnek lenni abban az országban, ahol magától értetődő szeretettel ápolják az emlékét.

Pessoa rejtőzködő játékossága nagyon is szívem szerint való, de engem mégis José Saramago vezetett Lisszabonba. (ITT írtunk róla.) Az ő regényei, az ő Lisszabonja vonzott, Saramago különös portugál lelke miatt kezdett érdekelni évekkel ezelőtt ez a város, és most végre láthattam. Kevés olyan ember született az eddigi évezredekben, akinek a kognitív és érzelmi intelligenciája egyformán magas szintű. Saramago a kevesek egyike volt. Pessoához hasonlóan az ő emlékét is őrzik az utcák, terek, házfalak. Ott él a városban.

Őszintén szólva Saramago múzeuma nem nyűgözött le különösebben. Korrekt, pedáns, elegáns, impozáns, de a korokon átívelő szabad szellemi inspirációt nem adja vissza, amit Saramago könyveitől kapunk. Azt a lisszaboni utcák és hétköznapok őrzik. A legjobban egy ember nagyságú fotó tetszett a kiállítótér végén, amin sötét háttér előtt áll Saramago, derekára körben könyvlapok kötve, mintha dinamit lenne. Elvégre egy írónak nem a világot, hanem az emberi tudatba beépült önelégült pohosságot, közönyt, egyvágányúságot, belterjességet és korlátoltságot kell szétrobbantania.

Lisszabonban van a világ legkisebb és a legrégibb könyvesboltja is. A legkisebben sajnos nem jártunk (tán oly pici, hogy elmentünk mellette), de a legrégibb könyvesboltban igen. A neve Livraria Bertrand. Ha már a legrégibb, megtanulta és tudja is, hogyan s miként kell könyvesboltnak lenni. A Bertrand egymásba nyíló termeinek foteljeiben ráérősen könyveket lehet lapozgatni. Megadja nekünk azt a szép illúziót, hogy nem érezzük magunkat kassza felé ostorral hajtott kultúrafogyasztónak. Ritka kegy az ilyesmi manapság. A Bertrand utolsó terme egy kis kávézó, a falra lendületes ecsetvonásokkal (ki más?) Pessoa képmása festve.

Tetszett, hogy az emlék- és hagyományőrzést a világ legtermészetesebb dolgaként kezelik a portugálok, és ami a legüdítőbb, nyoma sincs a világtól elzárkózó provincializmusnak. A világ nem érti őket, ez már csak így van, de ők sem mindig értették a világot. Attól még élni jó. Ennek a paradox szemléletnek példája a fado is. A fado, ami az európai kultúra értékes része, a városi folklór gyöngyszeme, mint a görög rebetiko.

A nagyvárosoknak van két ellenszenves tulajdonsága: a kevélység és a fontoskodás. Úgy tűnt, ez hiányzik Lisszabonból. Szédítően jó volt megtapasztalni. Lisszabon otthonos város. Barátságos, befogadó. Gyönyörű, de nem hivalkodó, inkább természetes. Olyan hely, ahová elbújhatunk és mégis a világ részei maradhatunk. Mindig erre vágytam. Boldogan barangoltuk be. Tökéletlenség, élhetetlenség akadhat itt is bőven, bárcsak mindet felsorolhatnám egy hosszú itt tartózkodás után.

Lisszabon hét dombra épült, mint Róma, de mégis egészen más, ahogy Róma sem hasonlítható egyéb városokhoz. Lisszabonban például ott a Tejo. Sok európai városban van folyó, de nem ekkora. A Tejo már az óceán hírvivője. Az óceán pedig a világ kapuja. Aki a világ kapujában áll hatalmaskodóvá válhat, de bölcsé is. A portugálok mindkettőt próbálták. A városban is hatalmas a Tejo, és Belémben, az óceánba futó torkolatánál már maga a végtelenség. A Tejo nem csak egy látkép, mint Budapesten a Duna, amit dübörgő autóforgalom választ el az emberektől. Ahogy Pessoa vagy a fado, úgy a Tejo is a város mindennapjainak szerves része.

Európa a portugáloknak köszönheti máig tartó gazdagságának megalapozását, hisz ők kezdték el a „világhódítást”, a „nagy földrajzi felfedezéseket”, kevésbé pátoszos nevén a gyarmatosítást. Hadd legyek én egy olyan európai, aki nem dicsőségként gondol a „világhódításra”, hanem Európa máig helyre nem hozott vétkeként. Nekem úgy tűnt, a portugálok már megértették: a világ nem az európai fehér ember kedvére és kényelmére jött létre. Nem dicsekednek egykori gyarmati hatalmukkal, de nem is titkolják, hisz a történelmük része. Mindig lenyűgöz, ha egy nép képes tanulni a múltjából. A portugálok a világ uraiból Európa szegényházává lettek, megtanultak szerezni és megtanultak veszteni, de gondolkodásuk világra nyitott maradt. Alig valamit tudunk itthon erről a horizonttágító kultúráról.  

Lisszabonban ott van az egész világ és Lisszabon mégis a lisszaboniaké. Nekem tetszetős ez a városmodell. Ott kavarog a maga sokszínűségével és sokféle kultúrájával minden kontinens. A félelmet és feszültséget soha nem a bőrszínek vagy a kultúrák mássága és e másságok találkozása okozza, hanem a rasszizmus és a xenofóbia. Azok persze mindenhol ólálkodnak, komfortos eszközök a frusztrációk levezetésére, de a portugálok legalább küzdenek ellenük. Remélem, nem rontanak rájuk a kirekesztő eszmék. Óvni kell a tudást, amit ez a város az évszázadok alatt megtanult. Talán titkolni kellene, mint a fado melankóliája mögé rejtett életörömöt. Lisszabon maradjon a világé és a lisszaboniaké.

Máskülönben a gyarmati kincsek nélkül is van itt látnivaló bőven. Csupa élet ez a város, telve ötletekkel, kedves spontaneitással és korszerű emlékezettel. A portugálok 1975-ben vértelen forradalommal megszabadultak egy évtizedekig tartó nehéz diktatúrától és szabadságukhoz máig ragaszkodnak. Mi magyarok még sosem bírtuk ilyen sokáig.

Lisszabon Európa barátságos és élhető arcát mutatja. Egy világra nyitott ablak. Varázsos volt ott lenni. Elég nehéz most akklimatizálódni. Család, barátok: értük érdemes. Örülök, hogy találtam egy helyet ezen a jólétbe hibbant kontinensen, ahol elbújhatok és mégis a világ része maradok. Legalább egy levegővételre. Titokban.

Obrigada Lisboa!