Keresés ebben a blogban

2018. december 10., hétfő

Ki számít embernek?

Írta: Inkabringa


Hetven éves az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata. ITT olvasható.
Ez egy szép deklaráció arról, hogy egyik ember sem különb a másiknál, ennél fogva senki nem alázhatja, nem szankcionálhatja, nem üldözheti és nem rekesztheti ki azokat, akik másként néznek ki, máshol élnek vagy másként gondolkodnak. Úgy is mondhatjuk, hogy a Nyilatkozat túllépés az „ember embernek farkasa” állapoton, amiről Thomas Hobbes is írt a Leviatánban.

Bizonyos tekintetben ez a Nyilatkozat olyan, mint a Tízparancsolat vagy Jézus és Buddha tanításai. Egy eszményi és ideális állapot leírása, ahol minden emberi lénynek egyformán joga van a méltó élethez. Ez az az idea, melyet még sosem ért el az emberiség.
Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata nem törvény vagy szabály, hanem egy átfogó normarendszer, ami az emberiség több évezredes történelmi tapasztalatainak egyik mérföldköve.

A Nyilatkozat elsősorban az egyes országokat irányító mindenkori államvezetés egyénekkel szembeni túlhatalmát hivatott megakadályozni. Eszmei elvárás, hogy az állami alkotmányok, illetve az államközi kapcsolatok az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának szellemét tükrözzék. Gyakorlati praktikum, hogy az emberek egymás és a hatalomhoz fűződő kapcsolatában továbbra is jelen van az „ember embernek farkasa” állapot, vagyis az egyének és csoportok (akár egész államok) saját érdekeiket mások rovására is érvényesíteni akarják. Sosem lesz kiegyensúlyozott a világ, ha mindig mindenki győztes akar lenni.

A Nyilatkozat elfogadását rengeteg vita előzte meg. Nem csupán a diktatórikus és autoriter államok támadták. Számos gondolkodónak, tudósnak is fejtörést okozott a szöveg megformálása. Többek között a kulturális antropológusoknak is. Hiszen a kulturális antropológiának épp a kultúrák heterogenitása a kutatási területe. Megtapasztalták, mennyire eltérően lehet gondolkodni a világról, s ugyan kinek van joga eldönteni, hogy melyik a helyes gondolkodásmód. A kritikusok leginkább attól tartottak, hogy a Nyilatkozat főként az európai és amerikai fehérek társadalmi és kulturális tapasztalataira épül majd, figyelmen kívül hagyva pl. az ázsiai, arab, afrikai vagy az amerikai őslakosok kulturális tapasztalatait. A kolonialista szemléletmód és az etnocentrizmus veszélyétől óvták a Nyilatkozat Eleanor Roosevelt által vezetett szövegezőit.

Később ezek a kezdeti (nem is alaptalan) oppozíciók (lehetséges-e egy ennyire heterogén kultúrájú világban univerzális normákat meghatározni?) innovatív és virágzó diskurzusba fordultak át. Akárhogy is nézzük, minden emberi véleménykülönbségre ez az egyetlen hatásos megoldás. Érdekes olvasmány a témában egy Sajó András által szerkesztett könyv, a Human Rights with Modesty. The Problem of Universalism (2004). E könyv tanulmányai és az évtizedek alatt e témakörben megjelent egyéb publikációk alapján nyilvánvaló, hogy az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát nem szabad sablonként, merev szabályrendszerként kezelni. Folyamatos értelmezésre, önértelmezésre, kritikára és önkritikára van szüksége, hogy pulzáló és hatékony legyen, a hatalmi játszmák és adminisztratív sablonosság csapdái nélkül. Tudomásul kell venni a sokszínűséget és sok szempontúságot, a kultúrák különbözőségét. Ugyanakkor elfogadni, hogy az emberi méltóság megőrzéséhez kultúrától, állami berendezkedéstől, származástól, nemtől, életkortól, vagyoni és társadalmi helyzettől függetlenül mindenkinek joga van. Ez egyáltalán nem egyszerű dolog.

Az európaiak sokáig borzalmas és elnyomó gyarmatosítók voltak a világ többi részén, de a saját kontinensükön a felvilágosodott emberi szabadságjogok és az emberek közötti egyenlőség eszméjének bástyájaként nézhettek magukra. Ez a szép, bár némiképp hamis tükörkép tört össze a 20. században, amikor Európa népei a saját kontinensükön is dúltak és egymást gyilkolták őrjöngő fenevadként. A történészek szerint a két világháború ezer évre való emberi tapasztalatot adott a világnak. Aki a 21. században ezt nem veszi figyelembe, az vagy felelőtlen vagy tudatlan.

A második világháborút követően Európa és az egész világ elborzadt önmagától. A megtisztulás folyamatának része volt az ENSZ megalakulása és az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának elfogadása. Deklarálása annak, hogy az erőfölény fitogtatása nem megoldáshoz vezet, hanem elnyomáshoz. Az állami szuverenitás (1648-as vesztfáliai béke) után megjelent a népszuverenitás (USA függetlenségi nyilatkozata {1787}, a francia Emberi és polgári jogok nyilatkozata {1789}), majd a jogszuverenitás elve (az ENSZ megalakulása 1945-ben). Ez utóbbi már a globális normák megfogalmazásának terepe, ahol egyetlen állam sem hivatkozhat saját törvényeire az emberi jogok be nem tartása miatt. Például a dél-afrikai apartheid az állami szuverenitás keretein belül jogszerű volt, hisz törvény mondta ki az afrikai őslakosok teljes jogfosztottságát és kiszolgáltatottságát. Az egyetemes emberi jogokat azonban durván megsértették. Általános tapasztalat, hogy az autoriter államok szuverenitásuk elleni támadásra hivatkozva utasítják el az emberi jogok számonkérését. 

A nemzetközi szervezeteket és a globális deklarációkat számos jogos kritikával lehet illetni. Kell is, feltéve, hogy ez a jobbításukat és nem a rombolásukat szolgálja. Tény, hogy az elmúlt hetven évben a világbékét egyetlen nemzetközi szervezet vagy dekrétum sem tudta megteremteni. De az is tény, hogy egy újabb világháború kitörését meg tudták akadályozni. A 21. század nagy kérdése, hogy a nemzetközi intézményekben egymással együttműködő államok, vagy az egymással versengő és ellenségeskedő elzárkózás korszakába lépünk. Az emberi méltóság és önrendelkezés kevesek kiváltsága lesz vagy általános emberi jog.

Mondhatjuk persze, hogy egyszerű földi halandóként semmit nem tehetünk. Kétségtelen, hogy engem is könnyen eláshatnak a kert végébe, ha nem úgy gondolkodom, mint a többség. Az emberi méltóság valódi elismerése nem nyilatkozatokban nyilvánul meg, hanem abban, hogy képesek vagyunk észrevenni (társadalmi elvárásokon és uralkodó eszméken túl), hogy mire van szükségük a körülöttünk levő embereknek méltóságuk és önrendelkezésük megőrzéséhez. Ez egy megunhatatlan, változékony és variábilis, sablonmentes diskurzus, amihez nem fegyelmezésre és erőfölényre, hanem empátiára és együttműködésre van szükség.

2018. november 29., csütörtök

Bertolucci halálára

Írta: BikassyGergel


Néhány napja adtak hírt Bernardo Bertolucci haláláról. A nagy olasz napilapok azonnal hosszabb emlékező cikkeket közöltek. Az angol Guardian ugyanígy, a többit nem néztem. Mindegyik nyomatékosan emlékeztetett, hogy Az utolsó császár című gigantikus munkájára B.B. kilenc (9) Oscar-díjat is kapott. Azt is felidézték, hogy az Utolsó tangó Párizsban miféle lihegő szexbotrány kirobbantója lett.
Bernardo Bertolucci 
Mivel ez a blog természetesen erősen szubjektív, hadd írjam meg, hogy idegenkedem az amerikai Oscar-díjas filmektől, a kilenc "Oscárosoktól" pedig értelemszerűen kilencszer inkább idegenkedem.

Bertolucci egészen korai filmje, a Pasolini közreműködésével készült, "kísérletinek" is mondott La commera secca 1965 táján lenyűgözött. Számomra ez (a magyar szakirodalomban gyakran A Kaszás-nak fordított korai filmje) Godard munkáinál is érdekesebb.
Bernardo Bertolucci és Pier Paolo Pasolini
André Breton szürrealistái ugyanúgy lelkesedhettek volna érte, mint Pasolini és Godard ínyencei. Ha teljesen befejezem az olasz filmről írt könyvemet, meg ha lesz rá kiadó, én is lelkesen írok majd róla, ha ugyan már meg nem írtam...  A "Commera secca" - szó szerint "száraz komaasszony" (talán "kiszáradt komaasszony"?) bizonyos olasz dialektusokban a Halál beceneve.Vagy, magyarul, szárazon és tárgyilagosan "a Kaszás".  Jogos a magyar cím. A dupla Kaszás pedig épp a 77-es szám kaszára emlékeztető rajza, akaratlanul is szép tragikus szimbólumféle, hogy Bertolucci 77 évesen halt meg.

Az olasz film megújítójának szerepében fellépő Bertolucciból "érett korában" a legismertebb hollywoodi olasz rendező lett, mondom megint, hogy hidegen hagyott minden hollywoodi világsikere, tapsolja - tapsolta is - más. Az utolsó nagyszabású Bertolucci-film, aminek még izgatott híve maradtam, a szintén nagy sikerű, de még olasz Huszadik század (Novecento) volt, erős expresszionizmussal, keserűen görcsös, giccshatárra is elmerészkedő ember- és történelemábrázolással, nagyon jó színészekkel.

Történelmi lecke európaiaknak: Hollywood urai szeretik  távolból az ilyesmit, ők maguk és a közönségük persze semmit sem ért belőle, de ha az alkotót meg lehet vásárolni, hatalmas pénzekkel teszik meg. És még csak rá sem kényszerítik a megvett pácienst önárulásra, megy az kényszer nélkül is.

Bernardo Bertolucci fontos alakja maradt az európai filmművészetnek. Nagyobbik - hosszabb - hollywoodi korszakáról nem akarok tudni, fénylik az más ízlésű nézőknek az én tetszésem nélkül is.




2018. november 14., szerda

Értük (Arról, hogy mi a civil)


Írta: Inkabringa


Családom és barátaim habitusa, szemléletmódja, ízlése, életkora, lakhelye, érdeklődési köre rendkívüli változatosságot mutat. Mégis tudunk egymásra figyelni, egymás véleményét meghallgatni, egymást segíteni, egymással együttműködni. Biztos vagyok benne, hogy valamennyien képesek lennének egy kooperatív, aktív és integratív társadalom részévé válni.
Felháborítónak tartom, hogy ez az ország nem ad erre nekik lehetőséget, ahogy másoknak sem. A gúzsba kötött emberi energiák országa vagyunk.

A társadalomtudománynak nincs divatja e honban, pedig sokat segíthetne a józan eszünk megőrzésében. Ez már csak így van. A lelkem másik otthonát határokon túl találtam meg, a világszemléletemet meg ebben a sor végére küldött tudományban.
Az alábbiakat nem blogbejegyzésnek írtam, de úgy hisszük, helye van itt is.
Értük. A cselekvő, nyitott, szolidáris és empatikus állampolgárokért: a civilekért.

Homogén vagy konzisztens: csak azért, hogy rögtön az elején elrettentő legyen

Egy társadalom sikeressége számos együtthatón múlik. Először is természetesnek kell tekinteni a differenciáltságot. Egyetlen társadalom sem homogén. A társadalmi integráció nem egyformaságot jelent. Az integráció nem homogenizálja, hanem koherenssé teszi a társadalmat. A koherens társadalom valamennyi csoportja tudja, hogy helye és szerepe van a társadalmi vérkeringésben: a saját életvilágával, képességeivel, tapasztalataival alkotója az egésznek, profitálója és felelőse is a társadalmi folyamatoknak. (A társadalmi integrációról ITT írtunk.)

A társadalmi integráció tehát nem homogén társadalmat hoz létre, hanem egy természeténél fogva differenciált, de konszenzusban élő társadalmat.

A konszolidált társadalom egységes az alapértékek tekintetében, bár differenciált csoportokból áll. A nem konszolidált társadalom nem egységes az alapértékek tekintetében és erősen széttagolt. A mai Magyarországra a nem konszolidált társadalom jellemzése illik. Sajnos.

A közös ethosz nélküli fragmentált társadalom csoportjai között megszűnik az interakció. Csak a hasonló véleményen levőkkel és hasonló életmódot folytatókkal találják meg a hangot, így a csoportok egyre inkább magukba zárkóznak és képtelenné válnak közös társadalmi célok kitűzésére és megvalósítására.

Ha széles lehetősége van az állampolgári cselekvésnek, az kedvez a társadalmi integrációnak. Ha ez a lehetőség beszűkül, az dezintegrációhoz és marginalizálódáshoz vezet. A társadalmi mobilitás hiánya, a túlbürokratizáltság, a hatalom kizárólagossága az állampolgári kezdeményezésektől és kreativitástól veszi el a teret.

Márpedig kezdeményező és cselekvő állampolgárok nélkül nincs társadalmi integráció és konszolidált társadalom.

Az állam rendszerei, szervezetei önmagukban nem képesek az integrált társadalom létrehozására. Az állam csak akkor tud integratívan működni, ha az állampolgárai aktív cselekvőként alakíthatják a könnyen funkciótlanná, sőt destruktívvá váló rendszerelemeket. 

Egy jól működő államban az állampolgárok és az állami szervek között, valamint az állampolgárok különféle csoportjai között is folyamatos és kölcsönös párbeszéd zajlik, amely feltétele a társadalmi egyensúlynak.

A folyamatos és kölcsönös interakcióhoz szabad cselekvési és kommunikációs térre van szüksége a társadalom valamennyi tagjának. Diktatúrákban ezt a cselekvési teret teljesen elzárják a társadalom elől. Az 1989 előtti évtizedekben is ez jellemezte Magyarországot és a kelet-európai térség más országait.
A civil társadalom ellenségei címmel írt erről Václav Havel:
A rendszer bukása után a kommunista hatalom által elfojtott szólásszabadságot vissza lehetett állítani egyik napról a másikra, de nem így a civil társadalmat. Sokkal bonyolultabb helyreállítani azt a sokféle párhuzamos és egymást kölcsönösen kiegészítő utat és módot, amelyek révén az állampolgárok részt vehetnek a közéletben. Ennek oka nyilvánvaló: a civil társadalom bonyolultan strukturált, törékeny, olykor titokzatos élő szervezet, amely évtizedek, ha ugyan nem évszázadok alatt fejlődött ki. Lehetetlen felülről, rendeletileg helyreállítani, miután éveken át lényegében nem létezett. Csakis türelmes munkával lehet újjáépíteni három pillérét: az önkéntes, magánjellegű társulást, az állam decentralizálását és a politikai hatalomba delegálását az államtól független szervezeteknek.

Tegyük fel, hogy a ’civil’ nem szitokszó. És a ’participáció’ sem az

A „civilség” fogalma évszázadok óta jelen van a társadalomról való gondolkodásban. Adam Fergusson a 18. században jutott arra a következtetésre, hogy a jól működő állam alapja, ha a benne élő emberek érdekeltté válnak a közösség ügyeiben. Immanuel Kant szerint a civil társadalom teremti meg a jogállamiság feltételeit. Alexis de Tocqueville az állampolgárok szabad egyesülését és társadalmi aktivitását tartotta a demokrácia alapjának. Arató András és Jean Cohen meghatározása szerint a civil társadalom legfőbb erénye, hogy az elkülönült életvilágokat egyben tartja és képes a rendszerintegrációra, hiszen a civilek közvetítenek a döntéshozók és az állampolgárok, valamint az állampolgárok különféle csoportjai között. Feltéve, hogy erre lehetőségük van.

A civil részvételnek többnyire három formáját különítik el: 1) szervezeti (civil szervezet tagja), 2) akciószerű (bizonyos ügyek, kampányok melletti elköteleződés), 3) adományozás.

A közösség ügyeiben való részvétel, a participáció fogalma Patrick Geddes és Sherry Arnstein révén került be a társadalomtudományokba. A participáció lényege, hogy a közösség valamennyi csoportja (nem csak a politikai döntéshozók és a gazdasági-kulturális elit) kezdettől tényleges részese a közös ügyekről való gondolkodásnak, részese saját sorsa alakításának. Arnstein „létrája” elméleti kerete az állampolgárok közösség ügyeibe való bevonásának.

A táblázatot áttekintve beláthatjuk, hogy a magyar társadalom még sosem jutott el a létra 6-7-8. fokáig.

8. közösségi irányítás
a közösségi irányítás megvalósulása
(hatalommegosztás)
7. átruházott hatalmi funkció
6. partnerkapcsolat
5. megbékítés, kiengesztelés
a közösségnek lehet némi szerepe, de nem garantált, hogy a javaslataikat figyelembe veszik a döntésnél
4. konzultáció
3. információ
2. terápia
nincs a közösségnek befolyása a döntéshozásban („rábólintás”)
1. manipuláció
Arnstein participáció létrája

Egy paternalista hatalom elveheti a társadalmi cselekvéstől a teret és manipulatívvá, arrogánssá, megosztóvá válhat. Ugyanakkor fennáll a veszélye, hogy a döntéshozatalba bevont civil képviseletek a kormányzati mechanizmus részévé válva a hatalmi érdekek bábjai lesznek. Ez utóbbira példa többek között a hazai cigány képviseletek helyzete, amelyek az 1990-es években pozitív változás hírnökei voltak, de mára teljesen elvesztették jelentőségüket, valamint a cigányság és a teljes társadalom bizalmát.

A participáció bonyolult és soktényezős feladvány egy közösség aktiválására. A civil szerveződések sokszínű és sok szempontú társadalmi cselekvésre adnak lehetőséget, ami a hatalmon levők kontrollálására és korlátozására is alkalmas, ugyanakkor a döntéshozók segítségnek is tekinthetnék. Kis hazánkban, most és itt, nem ezt az ideális helyzetet éljük.

A társadalmi elégedettség mindig összefüggésben áll a társadalmi részvétel lehetőségével. Az egykedvűség, közömbösség, érdektelenség és elfojtottság nem egyenlő a nyugalommal és az egyensúlyi helyzettel.

A ’mindenről a másik tehet’ országa. Csúnya szóval: ’dezintegráltság’

A befelé fordulás, a saját érdekhez-véleményhez való rögeszmés ragaszkodás, az eltérő csoportokkal szembeni bizalmatlanság, értetlenség és megvetés, s mindezekért egymás okolása közös terhe és ragálya a jelenlegi magyar társadalom valamennyi csoportjának.

A megoldást nem újabb és újabb nép- és véleményvezérek jelentik. Épp ellenkezőleg: a "hétköznapi emberek" "hétköznapi" ügyekben más "hétköznapi emberekkel" való együttműködése és egymásra figyelése a kiút. Ez esély ad a közszereplőktől és politikusoktól "agyonuralt" közélet egészségesebbé tételére. A megoldást egymástól kaphatja meg ez az ország, a civil szféra megerősödésével, a társadalmi participáció, a természetes egymás felé fordulás révén. Aktivizálódni kell, egymás felé nyitni, egymás megértésére törekedni, és nem szófogadóan beállni az aktuális véleményvezérek mögé. Máskülönben nem lesz pezsgő, impulzív, találékony, empatikus, szolidáris és integratív ez a társadalom. Marad a befelé forduló tokosság és az önállótlan nyájszellem, az apátia és a hisztéria végleteivel.

Ugyanakkor a hatalomnak is korlátoznia kell magát, amire az állampolgári akarat is rászoríthatja, azért, hogy a civil cselekvési terek ne szűküljenek be. Szükség van arra is, hogy az állampolgárok kellően kompetens és involvált civilként tudjanak létezni a társadalmon belül. A társadalom azon csoportjainak, akik e kompetenciákkal rendelkeznek, legfőbb feladata, hogy képessé tegyék az érdekérvényesítésre a kiszolgáltatott csoportokat is. Ami semmiképp sem jelentheti azt, hogy megmondják nekik, mit és hogyan tegyenek. 

Ugyanis a kiszolgáltatott vagy akár csak a központi hatalomtól távol levő csoportoknak is megvan a maga élettapasztalata és tudása, amelyről a „fentről” beavatkozó csoportoknak halvány fogalma sincs. E tudás és tapasztalat figyelmen kívül hagyása olyan súlyú hiba, amit a görög tragédiákban drámai vétségnek neveznek. Valamennyi hatalmi tényezővé váló csoport elkövette már ezt a drámai vétséget. Számos példa mutatja még e megnyomorított tettvágyú országban is, hogy a civil szféra empatikus és egymásra nyitott közege, ha teret kap, ellensúlyozza és kiiktatja ezt az atyáskodóan omnipotens és rendkívül kártékony magatartást. Hosszú távon a paternalizmus helyett a partnerség jelenti a megoldást.

A mai Magyarország nagy problémája, hogy a civil cselekvési lehetőségeket az 1989 előtti évtizedekben felszámolta a hatalom, nemzedékek nőttek fel e civil kompetenciák nélkül. Az 1990-es években biztató felfutás következett, a korábbi pangáshoz képest lendületet kapott az állampolgári önszerveződés. A 2000-es évektől ez a tendencia megtorpant, a 2010-es évektől rohamos hanyatlásnak indult.

A civil társadalmi aktivitásban Magyarország Európa sereghajtói között van. A társadalom valamennyi csoportjára egy belterjes, elzárkózó, a közösségi ügyektől elforduló, egymással szemben bizalmatlan, értetlen, olykor kifejezetten megvető és elutasító magatartás jellemző.

A mai magyar társadalom legnagyobb problémája
-          a bizalomhiány,
-          a főként politikai törésvonalak mentén kialakult szétszakadás,
-          az egyre mélyülő egyenlőtlenségek. (KOVÁCS-DUPCSIK-P. TÓTH-TAKÁCS 2012)
Ezt az állami-hatalmi tényezők nemhogy enyhítenék, inkább mélyítik. Magyarország ma egy dezintegrált társadalom képét mutatja. Hasonló a mostani hazai állapot az Edward C. Banfield által 1958-ban vizsgált dél-olasz állapotokhoz. Banfield egy felbomlott közösség jegyeit figyelte meg, ahol senkit nem érdekeltek a közös ügyek, a cselekvések önzően saját érdekeket szolgáltak. Ezt a demoralizált és dezintegrált állapotot nevezte Banfield amorális familizmusnak.

Végül még egyszer van merszem ideírni: participáció

A dezintegráltságból az állampolgári aktivitás, az egymásra figyelő és egymással szóba álló cselekvő magatartás, a különféle társadalmi csoportok között kialakuló empatikus kapcsolat nyithat kivezető utakat.

Ehhez azonban a magyar társadalomnak meg kell tanulnia szóba állni egymással, meg kell szoknia a sok szempontúságot, a tőle eltérő álláspontok figyelembevételét. Képessé kell válnia saját vélemény kialakítására a hangadók és véleménycsatornázók engedelmes követése helyett, azért, hogy ne váljon befolyásolhatóvá és manipulálhatóvá.

Aki valóban tenni akar ezért a társadalomért, az adjon teret és lehetőséget arra (oktatás, szociális rendszer, civil önszerveződés stb.), hogy a társadalmi csoportok kompetenssé válhassanak saját sorsuk alakításában és a különféle csoportok valós és kölcsönös kapcsolatba kerülhessenek egymással.

A civil egymás felé fordulás legjellemzőbb formája az önkéntesség. Az informális önkéntesség a család és barátok irányában megnyilvánuló segítség. Magyarországon hagyományosan ez jellemző. A formális önkéntesség egy közös ügy megoldására létrejött civil szervezetben folytatott tevékenység, amiben Magyarországon a 14 év feletti lakosság mindössze 5%-a érintett az 1995-ös és 2006-os adatok alapján is, míg ez az arány Svédországban 48%.

A formális önkéntesség Magyarországon legelterjedtebb formája az adományozás, ami az adó 1%-ától a pénz vagy tárgyi eszközök felajánlásáig terjed. Ennek mára van egyféle státusza, aki megteheti, adományoz időnként másoknak. Az adomány fontos alapját adja a civil szervezetek működésének, és aki eddig ezt tette, az ne lankadjon eztán sem, aki nem tette, és van rá lehetősége, az mostantól kapjon hozzá kedvet. Csakhogy az adományozás önmagában még mindig nem a társadalmi cselekvés tere, inkább csak előszobája a társadalmi participációnak.

A participáció, a civil önszerveződés számos, a társadalom számára fontos értéket hoz felszínre. 
Ilyen értékek
-         a heterogenitás elfogadása,
-         inkluzív társadalmi modell,
-         önkéntesség,
-         kölcsönösség,
-         képessé tevés és
-         hatással levés. (CZIKE-KUTI 2006)

Ez az önkéntes civil tevékenységnek egy új formáját feltételezi, ami nem csupán az adományozásra épül, hanem a különféle társadalmi csoportok közötti kölcsönös és empatikus tudás- és tapasztalatcserére is.

Az egymásról szerzett saját tudás nélkül képtelenek a társadalmi csoportok bizalommal közös célokat kitűzni.

Az állampolgároknak jogai és kötelességei vannak. Ezeket paragrafusokba lehet foglalni. A jól működő társadalomhoz azonban szükség van annak megértésére is, hogy az állampolgároknak - paragrafusokba nem foglalható - felelőssége és lehetősége is van a társadalmi folyamatok alakításában.




2018. november 6., kedd

A pszichiáter halála

Írta: BikassyGergel


Halottak napja körül egy régi osztálytársammal találkoztam. Leültünk a nyárias Mechwart liget egy padjára. Ott mesélte ezt a történetet.

Még mindig az orvosom haláláról töprengek. Ezen a nagy nyáron az uszodában értesültem a haláláról. Emlékszem, hogy a hírre csak bámultam. Ötven éves, ha lehetett, kerületi főorvos. Egyszer véletlenül az ő télikabátját vettem fel távozáskor: mosolyogva figyelmeztetett. Humora is volt.

Főleg könyvekről beszélgettünk, kiderült, buzgó könyvgyűjtő. Komolyan gyűjtött ritka könyveket. Azt nem tudtam, hogy aukciókon nagy értékeket is vásárolt volna. Inkább, mint én, csak huszadik századi első kiadásokat. Láthatóan azért kedvelt, mert velem tudott könyvekről beszélgetni, néhányszor egy-egy beteget miattam várakoztatott meg. Olyankor kínosan éreztem magam.

Amikor először jártam nála, még nagy Freud falikép függött az irodájában. Ezt jó jelnek vettem, nem azért, mert vakon hinnék az elméletben. Az tetszett, hogy becsüli tudományának legnagyobbját. Az egykori vöröskatona (nagyanyám bátyja), a kéményseprő jutott eszembe, hatalmas Sztálin-képével a falon. Ezeknek van múltjuk és bizodalmuk: hamis, de nekik mégis erős vár az ő istenük. Később eltűnt a Sztálin, majd a Freud-kép.

Valami autóbalesetről beszélnek most. De az uszodában mások szívrohamról tudnak. Érdekel, végül miért maradtam el tőle? Anyám haldoklott, nem volt más főorvos, sőt semmilyen orvos  ismerősöm. Tétován abban bíztam, még valami kezelést, új gyógymódot is tudna ajánlani. Ha nem anyámnak, hát nekem. Sírva fakadtam. „Előfordul, hogy súlyos problémája esetén a pohár fenekére néz?” - kérdezte váratlanul. Anyám halálakor eszerint sírásomat furcsának látta... És még valami. Szinte betegesen absztinens vagyok, több orvos hiába ajánlgatta a napi egy pohár vörösbort gyógyszerként.

A lélek orvosa, aki hosszabb kezelés után így félreismer? Elköszöntem. Akkor láttam utoljára. És most meghalt.




2018. október 20., szombat

Krúdy Gyula októbere


Írta: BikassyGergel


Mándy Iván emlékműsort rendezett a Petőfi Irodalmi Múzeumban a Szépírók Társasága. Emlékezések, filmek, viták. A még nyáriasan meleg, de már sötétedésre készülő októberben úgy érzem, jól sikerült ez az emlékműsor, mely megemlékezett Lengyel Balázs, az Újhold egykori esszéíró-szerkesztőjének jubileumáról is. Mándyról többször írtunk már ebben a blogban is, hirtelenjében egy 2015-ös bejegyzés jut eszembe. (Meg az, hogy írunk mi még majd Mándy Ivánról, az egyik legnagyobb magyar novellistáról, mindig örömmel és sohasem penzumként.)

Az irodalmi naptárt nézegetve azt is látom, hogy a napokban Krúdy-konferencia lesz Nyíregyházán, remélem, az előadások szövegét el lehet valahol majd olvasni. Nem tudom, nem is akarom "ellenőrizni", Krúdyról e blogban mikor és mennyit írtunk. Mert akármennyit is, rengeteget kellene még! A sötétedésre készülő október Krúdy Gyula születésének hónapja: jó alkalom, hogy lélegzetet vegyünk, hogy újraolvassuk bármelyik könyvét, bármelyik passzusát.

Minden évszak az övé volt, de legtöbb történetének havas, vagy őszi táj a háttere, és téli nagy havakban álló szép, régi kúriák, udvarházak meleg szobáiban játszódik. Ezekben az udvarházakban nála majdnem mindig magányos emberek élnek: vendégre várnak, vagy a múltjukat festegetik át néha pasztell-, néha haragosabb színekkel. És mivel a Felvidék, Zólyom, Zsolna, Poprád, meg más múltba tűnt várak, városok mellett főként a régi, a születése-kori Pest világát meg embereit elevenítette (inkább: teremtette meg), a kis pesti kocsmák is felrajzolódnak. A néma várakozások, méla üldögélések ideges, útra készülő, állandóan elvándorló, helyüket sohasem találó figurák állandó állapota lesz. Éles rézkarcok a mély szőnyegként süppedő időben.

A (rossz politikai vállalásai miatt) mára elfeledett kitűnő irodalmi érzékű és írni nagyon tudó Bóka László jogosan hangsúlyozza, hogy Krúdy 1915-ös nagy népszerűségi hullámcsúcsa, a Vörös postakocsi (és más Szindbád novellák) után a húszas évekbeli, akkoriban kevésbé sikeres és olvasott néhány remekműve, a Hét Bagoly, vagy az Asszonyságok díja a hatalmas terjedelmű életmű igazi csúcsa. Magam is az Asszonyságok díját tartom a legtöbbre, sőt, pár évtizede, túlkoros egyetemistaként kiírtam egy füzetbe néhány nagy körmondatát, és azóta is ezekhez mérem a minapi magyar prózaírók elhamarkodott és nem igazán erős, mesterkélt körmondókáit. Sőt, kiváló modern realista vagy nem realista idegen írók körben futó ("hosszú, végtelen mondatos") stílusa sem tud megnyerni magyar fordításban. (Inkább Mándyt bámulom egészen rövid mondataiért...) Most látom, egykori tanárom, Bóka, évtizedekkel megelőzött, amikor Krúdy-emlékezéseiben fél oldalakon át idéz egy-egy nagyszerű mondatzuhatagot az Asszonyságok díjából. A fél oldalnyi mondatok mind igazi zene-próza, nem édes, nem csilingelő, hanem komoran borongó és dióbarna: a Ferencváros szürke szegényeiről, a Bakáts-tér kopottan tarka megesettjeiről. Ebben a művében lép elő önálló (élő) szereplőként az Álom?
Képtalálat a következőre: „krúdy gyula”

... A diktatúra éveiben, 1957/58-ig Krúdyt alig adták ki, alig emlegették. A hatvanas évek elejétől már inkább, akkor új olvasótábora is támadt. 1963 táján különlegesen szép kiadványt jelentetett meg a Szabó Ervin Könyvtár, ez a Krúdy Emlékkönyv máig is gyűjtők ritkasága. Az életmű egyes darabjainak fogadtatása a korabeli cikkek és későbbi, addig nem ismert emlékezések tükrében, kiváló és ritka fotó-mellékletekkel. Jó volna, ha minden új és holnapi emlék-ülés és tudományos vagy népszerűsító koferencia például tekintené. Innen kéne újrakezdeni...