Vallomás

Írta: Inkabringa

A mai napon személyes vallomást teszek nem-cigány magyar állampolgárként.

Egy tíz éve meggyilkolt cigány kisfiú emlékére.

Joyce Carol Oates írta: „Ha valaki egyszer megsértett, sosem fogja neked megbocsátani.” Ez a mondat magában foglalja mindazt a több évszázados fekélyt, ami a magyarországi romák és nem romák közötti szembenállást akuttá teszi. Az „Ők” és a „Mi” sehova nem vezető gyűlölködésében élünk. Sajnos azt kell mondanom, egész jól tűri ezt az ország. Megszokta, gondolkodásmódjának, értékítéleteinek része. Kényelmes is, hisz nem kell a változáson dolgozni, csak beleülni egyik nemzedéknek a másik után a bizalmatlanság, és ami ezzel szorosan együtt jár, az egymás iránti érdektelenség komfortos fészkébe. Ha valaki azt mondja Tatárszentgyörgy, akkor más valaki rögtön rávágja, Olaszliszka. Ez sehova nem vezet, csak a félelmetes korlátoltságba, a változtatni nem akarás punnyadásába, a megvetés és bizalmatlanság konzerválásába.

A megoldás nehéz munkájához sosem volt mersze ennek a társadalomnak. Mert mindig van ellenérv, hogy ne csináljunk semmit, hogy minden maradjon úgy, ahogy van.

Ámde a nagy nyilvánosság elé ritkán jutó civil közösségek példáján láthatjuk, hogy a cigányok és nem-cigányok közötti kölcsönös megértés igenis működik, túllépnek a rossz társadalmi beidegződéseken. A rossz társadalmi beidegződés pedig az, hogy kényelmesebb a sértettséget, megvetést és bizalmatlanságot ápolgatni, mint vállalni a másik megismerésének, és a saját nézőpont felülbírálásának fáradtságát, a különféle társadalmi csoportok empatikus egymáshoz csiszolódásának kemény munkáját. A társadalmi problémák megoldhatók. De a változáshoz cselekedni kell. A civil szervezetek példát mutatnak ehhez. Másrészt, lássuk be, a politikának jól jön, ha a cigányok és nem cigányok közötti ellentétet életben tarthatja.    

Többek között a „cigánykérdésre” és egy ötéves kisfiú meggyilkolására adott társadalmi reakciók miatt éreztem reménytelennek, hogy ez a társadalom képessé váljon az egymást okolások, a pusztító sztereotípiák és az önző közöny csapdájából kiszabadulni. Nagyjából úgy történt, hogy alighogy belenőttem, máris ráuntam erre a társadalomra. Furcsa szó talán, de így van. Unalmasnak éreztem, hogy évszázadok óta mindig ugyanolyan, hogy ennyire nem akar tenni semmit a változásért, csak elfogadja azt, ami éppen van. Belenyugszik, mellénéz, másról beszél, csendben marad. Mindig csendben marad. Nem az ő ügye. A maga dolgával törődik. Még egy ötéves kisfiú meggyilkolása sem zökkenti ki. Cipeli tovább megadóan a társadalmi sablonokat, ellenségeskedéseket, vádaskodásokat és sztereotípiákat. Tele a spájz és van kire haragudni: ez nem megoldása a társadalmi problémáknak. Aztán rátaláltam a kulturális antropológiára és a civil szervezetekre. Ez egy egészen más szemléletmód: együttműködés, önrendelkezés, társadalmi aktivitás és felelősségvállalás, a különféle nézőpontok iránti nyitottság, a felszín alatti mélyrétegek feltárása. Olyasmi ez ebben a társadalomban, mint a kora tavaszi bringázás: lelkesen tekerni a pedált irgalmatlan erős ellenszélben. Vagy vitorlázni szélcsendben.

Az Igazgyöngy Alapítvány tanulójának alkotása

Sajnálatos módon jelen pillanatban a tudomány, főként a társadalomtudomány, valamint a civil szervezetek, és velük együtt a törékeny társadalmi felelősségvállalás is Taigetosz sziklájára került ebben az országban. Vigasztaljuk magunkat azzal, hogy a jazz is be volt tiltva egykoron, aztán mégis lett Pege Aladárunk meg Babos Gyulánk.

Most mégis úgy néz ki, hogy ez a drága haza lassacskán mindent elvesz tőlem, ami a személyes emberi kapcsolataimon kívül fontos itt nekem. Az ám, hazám. Biztosan sokan éreznek így. Persze szokás mondani, hogy az életünket is odaadjuk a hazáért. De én nem adom. Akkor sem, ha kéri. És mások életét sem engedem odaadni vagy elvenni. Ennek a hazának azzal tesszük a legjobbat, ha egymásra figyelünk (a komfortzónánktól távol élőket is beleértve) és nem a hatalmasok szólamai után csörtetünk, avagy előlük belterjes csoportjainkba húzódunk; ha a társadalmon belül az egyenrangúságok erősödnek az alá- fölérendeltségek helyett; ha képesek vagyunk átlépni önmagunk évszázadokra visszanyúló árnyékán, és képesek leszünk a másik nézőpontjának meg- és elismerésére. Ha kilépünk a hétköznapi rasszizmus és a jóllakott közöny mocsarából. Csakhogy ezért tenni is kell. Eddig is kellett volna. Minden felnőtt magyar állampolgár felelőssége ez.

Az Igazgyöngy Alapítvány tanulójának alkotása

Kapcsolódó bejegyzések: Szakadékba nézés

T. D.

Írta: Inkabringa

Van egy régi füzetem, tele versekkel, verssorokkal. A borítólapjára ezt írtam egykoron: T. D.

Tandori Dezső verseit, verssorait írtam bele. Aztán betelt a füzet, hanyagul írtam máshova a verseit, ide is meg oda is, vagy csak a köteteiben jelöltem meg sorokat, amikről úgy éreztem, míg élek, velem maradnak. Mert Tandori egész életemben volt és a versei majd egész életemben kísérnek. Nem hivalkodva, inkább elbújva, ahogy ő élt.

Tandori Dezső (1938-2019)

Kopottabb lesz nélküle a magyar ugar. Tandori különc volt, mondjuk különállónak, még inkább kívülállónak. Hetek, hónapok óta egy másik magyar kívülálló könyveit olvasom, Krasznahorkait, és az olvasása közben gyakran eszembe jutott Tandori. Meg Weöres Sándor is. Három kívülálló, akik képesek elemelni ezt az országot valami univerzális irányba.

Tandori verebekről írt, játékmedvékről, lóversenyekről, kocsmákról, közértekről, gombfociról, napi banalitásokról. A totális és a minimális között egyensúlyozott. Olykor próbára tette olvasóit. Ontotta az (ön)reflektív, rendkívüli érzékenységű és éleslátású verseket irodalomról, zenéről, képzőművészetről, kortársaknak és klasszikusoknak dedikálva, sőt, rajzolt is verseket. Olyasmit hozott létre az irodalomban, mint Kurtág György a zenében.

Csodálatosan bánt a magyar nyelvvel, mindent tudott róla, amit kell, és még azt is, amire nem is gondolnánk. Látszólag úgy nyúlt hozzá, mint egy komisz gyerek: kitekerte, szétszedte, elcsavarta. De valójában a tenyerében tartotta, mint egy madarat. Aztán a vers végére érve előttünk áll a szédítő gondolatmélység. És mi meghajolunk előtte. Tőle bízvást tanulhatunk magyarul. Ha van vigasz a mai korban, akkor ez az: Szpéró, a veréb, messze túléli e kopár jelen nagy hatalmú tótumfaktumait. Ahogy Tandori is.

Szpéró

Tandori zseniális költő volt (ő így mondta: versreszelő), egy hóbortos angyal, egy különc tünemény, meg nem érdemelt gyöngyszeme ennek a házmester-országnak, fején sísapkával, vállán verebekkel.

Most vettem egy fehér lapú füzetet és ennek a fedőlapjára is ráírtam: T. D.

Olvassuk továbbra is Tandorit örök idejű jelen időben.

„Én mindenben a világra akarok hasonlítani, főleg abban, amiben eltérek;

mert szeretném, ha legalább a gyakorlatozásig jutna a kísérlet;

és mivel bárki félre is vonulhat, és én is akarhatnék ilyet, nem magam végett.

Én a világ dicséretére volnék, ezért érkeztem el most legalább a füvekig;

és máris tanácstalanul állok, nem tudom, fontos-e, hogy az ember hogyan öltözik;

mert az kétségtelen, hogy a fűben akármi öltönyben végig nem fekhetik.

Bár itt további ellentmondásokba keveredem, hiszen én ugyanakkor

annak is híve vagyok, hogy amit elhatároztunk, valósítsuk meg;

ezért a belső függetlenségért vonzott sok munka, még ha

nem voltam is hülye, és tudtam, mi az, ami nem üzlet;

de én ma is boldogan hárítom el a legpompásabb vállalkozásokban

való részvételt, ha következményképpen bizonyos ráncigálósditól félek.”

(Blues Szép Ernőért)

„Archimédeszi folt vagyok csak.”

(Auguste Renoire: Evezősök a Szajnán Bougivalnál)

„s nem is hiába volt, ha tűntét észrevetted”

(Az arc állványai; illumináció)

 „Hát amikor én az egyetemet, mondom,

elvégeztem, a lehetőségek nem

tomboltak körülöttem, látnom

lehetett volna, ha figyelek, de

nem figyeltem ilyenre, volt épp elég

könyv elolvasni, zene meghallgatni

való, volt Ottlik, Mándy, Beckett,

Camus, Pilinszky, Nemes Nagy Ágnes,

voltak a festők, még nem a magyarok,

vagy ők alig, de volt Bach, Bartók, Couperin,

vagy mit tudom én, Cage, Stockhausen,

minden felsorolás esetleges,

voltak ezek a dolgok, és nem értem

rá azt figyelni, mint jutnak előre

ezek vagy azok, s hogy hol van az

az „előre”. Nem is tudom, mire

mondtam ezt most, Csak hogy jól beszélgettünk,

talán arra, és ezt említeni sem

kell, miért kellene, jelenség

világig ábrázolható ez csak,

más meg, akárhogy nézi, akárhogyan

próbálja összeszedni, mi volt velünk,

nem tud majd eligazodni, bár

nem volt okunk semmit se kuszálni.”

(Megnyerhető veszteség – 21.)

 „mi meg csak fekszünk-kelünk itt oda-vissza,

összetévesztünk kívült és belült,

helyben lengve, mint mozdulatlan inga;

elmacskolunk és elmadarulunk,

útlanról útra, s fordítva, jutunk,

és mindezt nyíltan, mindezt leplezetlen,

mint ha szólnánk: „Hát nem tudom, magam sem…!”

(Mint ha)

„Aki jól ért, mosolyog most, legyintve:

ezt magunknak gondoltuk eleinte…!

Még annyit se! Elvártuk egyszerűen,

hogy menjen minden egyre nagyszerűbben.

Ebből mi lett? Átforduló napok

változtatták meg a színdarabot.

És jó, ha van kiről e napvilágon

azt gondolnunk:…”Egy gondolat se bántson”…”

(„Egy gondolat se bántson”)

 „Ég veled, legközelebbig! Csak hol, s mi lesz az?”

(Álombeli beszélgetés Vas Istvánnal)

„az ember még úgy ezt-azt gondol

állapotban jár a közökben,

miket munkák s kiválasztások

hoznak rá, mint áldást vagy átkot.

Tákolva, mi nincs is, a „ták”-ot.

Ennyi az ember élete,

legyen boldogtalan vele,

legyen boldog vele.”

(Csuppan, ami csu)

„Igen, csupa reménység

vagyok, nem fogy türelmem,

honor húsz, árak kétszáz százalékkal,

emelkedik egészség

fokozásán a lelkem,

vajazgatom rosszkedvem nagy karéjjal,

és az ég olyan lukas, mint az ózon,

és a földet, a leendőt, besózom,

ne unjam. Előre vigasztalódom.

S készülődöm, miféle búcsúszókon

csusszanjak át örök kulimezőkre:

„Örök ra… Voltam… Örök ra… Örökre.”

(Örök ra)

Kapcsolódó bejegyzések: Nat Roid 57 - Tandori 75

Márai Sándor a Zárda utcában

Írta: BikassyGergely

1954-ig hívták ezt az elég széles és egyenesen a Rózsadombra emelkedő utcát Zárda utcának.

Zárda utca

Azóta Rómer Flóris utca. Senki ne kérdezze, miért addig, és miért a tisztelete érdemlő Rómer Flóris, akinek gyerekkoromban a furcsa neve miatt figyeltem fel az utcájára. Mostanában sokat mászkálok arra, föl-le a dombra, oda-vissza jó másfél kilométer. Ezért nemrég kikerestem a lexikonban: német nevét a '48-as szabadságharcban dacosan Római Flórisra változtatta, és a bukás után talán még ezért is súlyosbították a büntetését (katonaként küzdött). Hosszú börtönévek után folytathatta épp a forradalom előtt kezdett tudományos munkáját: elismert archeológus lett (ha jól emlékszem a lexikonra). A Római névről rég lemondott.

Két irodalmi nevezetességre bukkanunk az emelkedő úton. Eléggé fent, a jobboldali járdán, a német nagykövet hatalmas villája előtt Ottlik Géza-emlékpad: a Hajnali háztetők egyik helyszínét jelzi a pad felirata.

Kicsit lejjebb, egy jelentéktelen bérház falán szinte eldugott emléktábla: itt élt 1945 és '48 között Márai Sándor. Ezt talán kevesen tudják, én biztos nem tudtam, pedig még a rendszerváltozás előtt buzgó Márai-olvasó voltam, antikváriumban vadásztam könyveire.

Mint mindenki, én is csak a Krisztinavárosi lakására, a Mikó utcára emlékeztem, nem véletlenül, hiszen ezt az utcát és környékét gyakran emlegette írásaiban. Közel lakott Kosztolányihoz, nem tudom, zavarta-e kicsit a hiúságát, mindenesetre a közelséget soha nem említi. Mindkettejük lakását és házát teljesen lebombázták, ezért kellett a háborút túlélő írónak sürgősen új lakhely. 

Most jelent meg új, teljes szöveggel Márai több kötetes Naplója, ott talán ír valamit a Zárda utcai lakásról, én nem emlékszem rá a régi kiadásokban. Valószínűleg nem szerette, ahogy olvasom, kis szükséglakásnak számított. Az ostromot Leányfalun élte át, orosz katonák ugyan beszállásolták magukat szép nyaralójába, de legalább itt nem bombáztak. Erről sokat írt. A Zárda utcáról, mondom, nem emlékszem. Lehet, hogy hosszú emigrációjában sem elevenítette fel képzeletében, csak a Krisztinavárost.

Az egykori Zárda utca sokat vesztett szépségéből. Sok villája elhanyagolt, majdnem romos, és üresnek látszik. Nyáron, ha nagyok a lombok, szép lehet így is. Megnézem majd, és addig is szorgosan járom az utat, fel és le. Az üres kertek egyikében harsányan és harcosan mindig felugat jöttömre egy kutya.