Mysteries of the Macabre

Írta: Inkabringa


Trendi lett a félelemkeltés, másokkal ijesztgetés. Viszik, eszik, mint a cukrot. Minden, ami kívülről jön rossz, gonosz és veszélyes, garantáltan romlásba dönt. Végóráink meg vannak számlálva, ha nem zárkózunk be és nem hisszük el, hogy a világtól félni kell. Pedig félni nem jó, a félelem olyan, mint a tűz, ha elharapózik, mindent elemészt. 

Ámde, ha az új módira akarnak rávezetni, akkor elvárjuk, hogy legyen az a félelemkeltő vészharangkongatás stílusos, eredeti, és elsöprően szellemes, ne csak egy elcsépelt „bakk!”.

Rátaláltunk a tökéletes vészhírt hozóra, aki oly elementárisan hisztérikusan félelmet gerjesztő, hogy mesterkurzust vezethetne. Ligeti György Le Grand Macabre című - Alfred Jarry abszurd szellemét idéző – operáját minden végítéletre várónak ajánljuk szíves figyelmébe. Az ősbemutató 1978-ban volt Svédországban, és bámulatos gyorsasággal eljutott a magyar publikum elé is. Csak húsz évet kellett rá várni. 

A vészlármás, bizarr ária Barbara Hannigan, Simon Rattle és a Londoni Szimfonikus Zenekar parádés előadásában tökéletesen meggyőző.

Mi így félünk.

A kilencvenéves kortárs – Kurtág György

Írta: Inkabringa


Kurtág György ma 90 esztendős. „Térdet s fejet neki hajték…”

Ünneplésére mindenki szánjon egy percet elfoglaltságokkal telezsúfolt életében. Nem azért, mert Kurtág világhírű komponista, nem is azért, mert szerte szerént megsüvegelik, mert kiváló tanáregyéniség, és mert úgy általában tisztelni illik. Ez mind igaz persze, de önmagában még kevés lenne az ünneplésre. A világ telve van hírességekkel, a céltalanul eldobott kő is eltalál egyet.

Térdet s fejet hajtva ünnepelni azért lehet Kurtágot, mert mindazt, ami zene, és ami élet, és amit e kettő megértéséről megtudhatunk és megkínlódhatunk a saját életünkben, az ő művei magukban foglalják. Olyan személyessé, bizalmas beavatássá teszi a zene befogadását, vagy az emberi élet alig viselhető és önfeledten felszabadító állomásait, amely közvetlenség és őszinteség belőlünk, egyszerű porba hulló hallgatóiból, egyértelmű bizalmat vált ki. Ennek a bizalomnak a megszerzése és megtartása adja Kurtág György kivételességének a lényegét.

Pokoli bűnökkel, vétkekkel, hibákkal terhes az emberi történelem, ezt Kurtág sosem tagadta. A 20. század botrányos kelet-európai ostoba otrombaságainak tanúja és elszenvedője. Nem is mondható, hogy önelégült kényelmességgel simult bele korába. Megszenvedte dúlásait gondolkodó, alkotó emberként. Életrajzát mindenki elolvashatja, tanulmányozhatja, én nem veszem most sorra az eddigi állomásait, ahogy a számtalan díját sem sorolom. Izgalmas, tartalmas, világra reflektáló, érzékeny alkotói életút az övé.

Nemzetközi bemutatkozása Darmstadtban volt, az 1960-as években írt Bornemisza Péter mondásai című művével, melynek szövegkönyvét a 16. századi prédikátor írásaiból állította össze. A bűn és a halál áll e kompozíció középpontjában, az utolsó tételben hozva csak feloldást. Az embert és emberséget kísértő gonosz általános tapasztalata mellett egy rejtett, ki nem mondott értelmezést is hordoz a mű. Az 1956-os forradalom utáni megtorlás és megfélemlítés reménytelensége ez. A társadalomnak a politikai hatalommal való megalkuvó lepaktálásának bűnét sejdíti fel. (Részlet ITT hallható, a szövegkönyv ITT olvasható.) Kroó György írta: „Kurtág zenéje azt ígéri, hogy az ördöggel kötött szövetséget fel lehet mondani. Az európai zene fölött egy darabon újra megcsillan az ég kékje.”

Kurtág zenéje olyan szavakra késztet, amiket a közbeszéd már a végtelenségig kizsigerelt és egysíkúvá, netán manipulálttá tett. Szabadság, európai kultúra, barátság, szeretet, játék, zene. E szavak valódi értelmezéséhez több ezer könyvet kell elolvasnunk, egy gondolat-és érzelemteljes életet leélnünk... vagy Kurtág György zenéjét kell hallgatnunk.

Ez a zene magában foglalja a jelent és a múltat. Palestrinától és a gregoriántól a dodekafóniáig és a szeriális zenéig. Kurtág számtalan művét a nagy zeneelődök emlékére dedikálta. Saját bevallása szerint életének nagy részét tanulással töltötte. Tanult az előző századokból, pályatársaitól, kortársaitól és a tanítványai kreativitásából. Nagy titka ez az életnek.

Kurtág jó tanítómester, nem csupán a zenében. A kortársaknak, zenésztársaknak, nagy elődöknek jegyzett darabjai mind-mind tanulmányok. Nem csupán a komponálásról, hanem a befogadásról is tanulhatunk. Hogyan hallgassunk zenét? Sztravinszkij, Bach, Schumann, Pierre Boulez, és még sok más elődje és kortársa: minden darab egy-egy zenei kurzus, a hallgatói befogadást segítő tanulmány, s egyben egy önvallomás.

Zeneművei az életére is reflektálnak. Mintha csak a naplóját olvasnánk. Csodálatos a távolságtartásnak és a barátságos közelengedésnek ez a nemes keveredése. Megírta zenéjében az unalmat, a veszekedést, a szerelmet, a barátságot, az elveszettséget és a gyászt. Ezért olyan személyes élmény Kurtágot hallgatni, mert a zenéjében megírt önreflexiói a hallgatóját is önreflexióra készteti. Helyünk a világban így válik otthonossá.

Köztudott, hogy az irodalom meghatározó alkotóeleme Kurtág életművének. Pilinszky, József Attila, Kafka, Tandori Dezső, Samuel Beckett ihlették zenére. Ahogy a képzőművészet is ihletője, hiszen Duchamp a „ready-mades” tárgyak művészetbe emelésével Kurtágot is efféle zenei kísérletekre ösztönözte. Ahogy Bálint Endre festészetével is virágzó párbeszédet folytatott a zenéjében. Halász Péter színházával szintén kölcsönhatásban volt a művészete. A posztmodernre általában jellemző a „magas” és „mély” szándékos és önkényes keveredése. A népzene Bartók révén alkotóelemévé vált a magyar kortárs zenének, Kurtágra óriási hatással volt Bartók zenéje, ha nem is a népzene, hanem a modernitás felől közelített hozzá, de a népzene elemeit ő is számos művébe beépíti. Például ITT. De Kurtág még a popkultúrára is reagált zenéjében. (EBBŐL leszűrte EZT.)

Ez az évszázadokat és művészeti ágakat egybefogó érdeklődés teszi a zenéjét univerzálissá.

Az európai kultúra éltető közege Kurtágnak. Akkor is az volt, amikor vasfüggöny zárta el egymástól Európa országait. Kurtág két évet Párizsban tanult, ahol megismerkedett a kortárs zene új útjaival. Az életre szóló barát, a külföldön élő Ligeti György révén a kortárs zene vérkeringéséből sosem szakadt ki.

Az akkori Magyarország végtelen elzártságban és szűk látókörűségben élte a mindennapjait egy pulzáló, változó, a világgal kapcsolatban élő Európa közepén. Mint egy darab mozdíthatatlan és formálhatatlan kő. Kurtág műveiben reflektált erre. Hol keserűen, hol iróniával, hol habozó tehetetlenségét, hol groteszk fricskáját írta zenébe.

Ahogy a legbensőbb érzéseit is. A felesége, Kurtág Márta, házastársa, alkotótársa, gondolkodó és érző társa az életének. Jövőre lesznek 70 éves házasok. Lenyűgöző ez a felszabadító ragaszkodás.

Felszabadító elköteleződés a barátság is. Kurtág és Ligeti György barátsága legendás. Sem a távolság, sem a halál nem vetett véget neki, hiszen Kurtág szerint az ő barátságuk nem szakadt meg Ligeti halálával, ez a kapocs örökre megmarad.

A mély, szeretetteljes emberi kapcsolatok átjárják Kurtág zenéjét. Ez hallgatóként egekbe repít. Csodás kincseket birtokolhat az ember, de mégis csak ez teszi teljessé: szeretni és szeretve lenni. Ha valakinek elege van a felszínes világ hívságaiból, hallgassa Kurtág zenéjét a lényeg megőrzéséért.

S végül a játék, ami a szabadságot is magában rejti. Az alkotás és a befogadás szabadságát, a komolyat és a gurgulázóan virgoncat. A játék fontos életkísérője Kurtágnak. Hosszú évtizedek óta (1973-ban kezdte el írni) újabb és újabb apró gyöngyökkel ékesíti az életművét. E rövid zenedarabok összefoglaló címe Játékok. Biztosan nem én vagyok az egyetlen, aki e zseniális szösszeneteket hallgatva szerette meg mély s egyben felszabadító kötődéssel Kurtág zenéjét, és nyitott kaput lelkében a kortárs zenének. Bartók Mikrokozmoszának nyomdokain haladva Kurtág is azzal a céllal kezdett hozzá, hogy a zongorázni tanuló kisgyerekeknek gyakorlatokat adjon. Kurtág szerint a zene felfedezés. Alkotótól, előadótól és befogadótól is kreatív közreműködést kíván. A Játékok darabjai nem a gyerekeket idomítják a hangszerhez, hanem a hangszert teszik a gyermeki játékos teremtőerő eszközévé. Olyan érzés ezeket a zenedarabokat hallgatni, mintha felfedezőútra indulnánk. 

Bálint Endre: Harsonás

A világ Kurtág György 90. születésnapját ünnepli. S most kapok észbe, hogy mindeddig azt soroltam, mi minden értéket kapunk mi tőle. Cserébe mit adhatunk? Köszönet és hódolat. Békés, nyugodt, boldog éveket kívánunk neki! Mi pedig tanulunk, szeretünk, gondolkodunk tovább a saját életünkben, ahogy ő sugallja nekünk. Elegáns játékossággal, mély őszinteséggel tanít minket a zenét hallgatni, érezni, érteni.

És a játék folytatódik… 

A renitens kortárs – Pierre Boulez

Írta: Inkabringa

Hamarabb lép az ember a Marsra, mint hogy kortárs zenét hallgasson. Azért aki úgy gondolja, óvatoskodva, suttyomban belekóstolhat néhanapján a zenének ebbe a szeletébe.

Tudósai szerint a zene nemcsak szórakozás, hanem egy gondolkodási folyamat. Zene nem azért van, hogy a körülöttünk levő csendet (vagy zajt) elnyomja, hanem azért, hogy a bennünk levő gondolattanság (vagy bizonytalanság) űrjét orvosolja. A zene hallgatása és értelmezése az önálló gondolkodásra való képesség megőrzésének egyik módja. A zenének tehát nem fogyasztóivá, hanem hallgatóivá és értelmezőivé kell válnunk. Ez a mai világban puszta elmélet, de annak nagyon szép.

A kortárs zene magára vállalta azt a hálátlan szerepet, hogy makacsul gondolkodásra, elemzésre és reflektálásra készteti hallgatóit. Ebben a kényelmes korban, ahol az előre gyártott ízlést, hitet és meggyőződést csak gyorsan kell tudni applikálni, igazi kalandtúra a kortárs zene hallgatása. Fogjuk fel így, egy kalandnak.

Egy francia zeneszerző és karmester az életéből hetven évet arra áldozott, hogy az ún. kortárs zenét világszerte ismertté tegye. Ő volt Pierre Boulez. Január első napjaiban halt meg, 90 évesen.

Pierre Boulez (1925-2016)

Boulez provokatív volt, vakmerő, pimasz, metsző intellektusú, kemény ítéletű, csiszolt ízlésű, kísérletező, érzékeny, inspiráló és figyelmes. Számos vicces és bizarr történet kering róla. Nagyon ifjan, a Schönberg által elindított szeriális zenét figyelmen kívül hagyó komponistákat egyszerűen haszontalannak nevezte. A hatvanas években az opera megújulásához az operaházak felrobbantását javasolta, bár akkoriban mindenki mondott ilyeneket.

Korunkra jellemző utórezgése is volt e mondatának. A New York-i ikertornyok lerombolását követően a svájci rendőrség az éjszaka közepén „rajtaütött” hotelszobájában az akkor 75 éves Boulezen, terrorgyanúba keveredett a negyven évvel ezelőtti mondata miatt. Boulez útlevelét bevonták és letartóztatták. Néhány órába telt, amíg a hatóság rájött a tévedésére. Nem példátlan ez az eset, a második világháború idején Benjamin Britten készülő művét kobozták el a hatóságok egy hajókikötőben, mert a kottafejeket titkosírásnak, s ebből következően Brittent kémnek hitték.

Bár Boulez krakélerségéből idős korára visszavett, de az ifjúi lendület és energikusság valahogy mindig vele maradt. Pimasz szemtelensége mellett lenyűgöző sármja, gráciája, remek humora, kifinomult intellektusa volt. Tanítványai megsüvegelték hatalmas tudását, magyarázó és értelmező képességét, és szerették közvetlen, baráti és figyelmes habitusát.

Abszolút hallása volt és pimaszul szókimondó stílusa. Tűrhetetlennek tartotta a zenében az üres szépelgést, minden hibára, renyheségre lecsapott. Nem kímélte a nagy zeneszerző elődöket és kortársait sem. S persze őt sem kímélték kortársai. Verdiről ifjan azt mondta „dadam da dam, és semmi más”, „Schönberg est mort” írta nietzschei hévvel, elutasította a wagneri zene pátoszos, hatalomittas tónusát, melyet a hitlerizmus festett rá. Majd 1976-ban Bayreuthban Wagner Ringjét vezényelte, egészen újszerű interpretációjával nagy elismerést kiváltva. (A rendező Patrice Chéreau volt.) 

A világ legjelentősebb zenekarait vezényelte, némelyik orchestra valósággal rajongott érte, olyan intellektuális szárnyalás és szívélyes, baráti légkör uralkodott a próbákon.

Ez a kérlelhetetlen kritikus látásmód saját életművére is hatással volt. Sok műve befejezetlen maradt, akár évtizedekig írta, és átírta őket. Vajon önmagával milyen parázs vitákat folytatott? A nagy terv pedig egy opera, a Godot-ra várva, aminek librettójára Jean Genet-t is felkérte, aztán semmi nem lett az egészből. Része a legendájának. Ahogy Frank Zappával való közös munkája is. Zappát nagyon érdekelte a kortárs zene, ezért kérte fel Boulezt három zenedarabjának vezénylésére. Boulez meg miért is hagyta volna ki szerteágazó zenei érdeklődéséből a rockzene határvidékét. A két renitens kísérletező megküzdött egymással. Magyar vonatkozása is van ennek, a zenei vezető Eötvös Péter volt. 

Boulez mindenre nyitott és kíváncsi volt, ami zene. Sűrűn hangoztatta, hogy a zene nem szakadhat el a tudománytól, bár azt sem tagadta, hogy a legmélyebb érzések kifejezésére képes. A határtalanság a legfontosabb tulajdonsága.  

A német megszállás alatt zeneakadémista volt Párizsban. Szétfeszítette a tudat, hogy gyilkos agresszorok miatt Bartók, Schönberg, Sztravinszkij és mások zenéje elzárt világ számára. Tanára és mestere volt Olivier Messiaen, akitől a háborús romokból éledező párizsi utcán kérdezte meg: „Ki fogja rendbe hozni a zenét, ebben a szörnyű világban?” „Hát te!” – válaszolta Messiaen. Boulez később őt is kritizálta, egyszer úgy jellemezte egy darabját, hogy olyan, mint „egy külvárosi Bernini-szobor”, kapcsolatuk meg is romlott, de minden pimaszsága ellenére mesterének tartotta. Mellesleg az inkriminált művet élete végén átdolgozta Messaien. 

Pierre Boulez és Olivier Messaien

Tulajdonképp minden kritikus élcének kitett zeneszerzőnek látta és mondta a nagyszerűségét is. Ha nem komponál, és nem vezényel, kiváló stílusú, nagy tudású zenekritikus lehetett volna. A zene elmélete, mélyebb összefüggései is érdekelték, könyveket is írt e témában.

A közönség úgy nagy általánosságban hallgathatatlannak minősítette a zenéjét, ahogy az összes többi kortárs zeneszerzőjét is. Akik mégis bátraknak bizonyultak a befogadásához, néhány művét a kortárs zene fontos fejezetének tekintik.

Pályája elején anonimitásban akart maradni. Minek tudni a zeneszerző nevét, hisz ő csak egy közvetítő, egy médium? Később nyilván meggyőzték ez ifjúi hóbortjának a szerzői jogdíjak elvesztése miatti kockázatáról. Azt is mondta, hogy ő lesz az egyetlen a zenetörténetben, akinek nem írják meg az életrajzát. Talán, mert sejtette, ahogy a zenéjét, úgy az életét sem értenék meg sokan. Erősen védte a magánéletét, s tulajdonképp tényleg nincs közünk hozzá. 

Ha anonimitásban nem is maradt Boulez, de a zeneszerzői médium szerepét komolyan vette. A nagy áttörést a René Char verseire írott,La Marteau sans maitre hozta meg neki 1955-ben. A La Marteau sans maître esszenciája a Schönberg által képviselt struktúrának és a Debussy  által képviselt spontaneitásnak. Revelációt főként az okozott akkor, 1955-ben, hogy messze túlnézett az európai zene keretein, jelezve, hogy a zenének nem csak ez az egyetlen útja. Fenekestül felforgatta az addig bevett zenekari kánont, Bali és Afrika hangzását és hangszereit is beleírta a partitúrába. Egyszer azt nyilatkozta, hogy mindig valami újat kell tanulni, mondjuk a japán nyelvet. Ez a folyamatos tanulás nehéz út, de mégis ezt kell tenni.

A költészetet, képzőművészetet, egyéb művészeti ágakat, sőt a tudományt és a technikát is a zene fontos alkotóelemének tartotta. Egyúttal magát a zenét is közvetítőnek tekintette, ami a kultúrák közötti kölcsönhatásnak legalapvetőbb eszköze. (Ezt mondta Bartók is, csak rosszkor, rossz helyen, az 1930-as évek Magyarországán.) Boulez arról próbálta meggyőzni a közönséget, hogy a kortárs zene nem egy világtól elszeparált gőgös entitás, hanem épp ellenkezőleg, gyűjtőmedencéje a mai világ sokféleségének. A kortárs zene a modernitás enciklopédiája. Ha nem vagyunk rá kíváncsiak, csak átbambuljuk a saját korunkat.

A különböző zenei kultúrák keresztezése későbbi műveiben is megjelent. Bali és Afrika mellett a japán zene és a kínai opera is érdekelte. Mallarmé verseire írta a Pli selon pli című művét szoprán hangra és zenekarra, melyet teletűzdelt „hagyománytalan” ütős hangszerekkel is. A Sur Incises című darabjában a zongora mellett marimba, vibrafon és acéldob, valamint hárfa szól. A hárfa beillesztésére állítólag az Andokban hallott hárfa-változat hallgatása közben kapott kedvet. Természetesen olthatatlan kíváncsisággal és kísérletező kedvvel fordult saját korának nagy mágiája, az elektronika és a computerek világa felé is. Ennek példája az Etudes i sur un son című műve is.

Egész életében rendületlenül magyarázta, hogy a második világháború után a kortárs zene elfordult a harmóniától és a gyönyörködtetéstől, mert megundorodott a hamis pátosztól, helyette az őszinte szembenézést választotta. A világ minden pontján dúló elrettentő vérengzésre adott művészi reakció volt ez. A saját kora szennyével szembenéző zene a döbbent csend és a széttört harmóniacserepek tükrözője lett. Talán Boulez mondta, vagy más kortárs zeneszerző, hogy az emberek elutasítják a szembenézést a világgal, melyben élnek, miközben elvakultan, őrült iramban futnak egy újabb szörnyűségbe.

A közönség nagy része azonban egyáltalán nem akart szembesülni. Lélekbalzsamot és szórakozást várt a zenétől. Boulez szerint a közönséget is kortárssá kell tenni, mert igaz ugyan, hogy bámulatos gyorsasággal vált át egyre újabb technológiákra és civilizációs módozatokra, de a füle és ízlése ott ragadt századokkal ezelőtt, ahonnan tapodtat sem hajlandó tovább lépni. A zeneoktatás csak a hagyományok őrzésére tanít, a jelen értésére nem. (Ez mellesleg más tantárgyak esetében is így van.) Érdekes kontraszt, hogy a publikum a civilizációs technikáknak avatott szakértője (szégyellné is, ha nem így lenne), de a kortárs művészetek előtt gyakran őskövület ízlésvilággal áll, netán büszke értetlenséggel. Boulez volt olyan merész és megszállott, hogy megpróbálta a lehetetlent, áthidalni e szakadékot.

Az 1970-es években a New York-i Szimfonikus Zenekar karmestereként bevezette heti kortárs zenei szeánszait, amikor is a sok tekintetben formabontó fiatalokat beterelte a koncertterembe. A zenekar nehezen viselte a szedett-vedett öltözékben földön heverésző közönséget, a közönségnek pedig rendre torkán akadt a Boulez által gondosan összeállított kortárs zenei repertoár.

Boulez nem nyugodott bele, hogy a háború után felnőtt generáció éppoly értetlenül áll a modernizmussal szemben, mint a szüleik. Boulez Londonban a BBC zenekarát is dirigálta ekkoriban. Ott is hamar átszervezte a repertoárt. Éljünk a saját időnkben! – hirdette. A közönség pedig hol jobban, hol kevésbé, de az évek alatt valahogy belekerült, beleérett sármos modernizmusának bűvkörébe. Boulez állhatatosan magyarázta és vezényelte a kortárs zenét a világ minden pontjára eljutva zenekaraival, és fokozatosan megtanította a közönséget „új füllel” hallgatni. Addig-meddig, hogy egyszer a BBC rádiójában a közönség szavazata alapján a hét zeneszerzőjének a csöppet sem andalító muzsikájáról elhíresült Stockhausent választották.

Pierre Boulez, Bruno Maderna és Karlheinz Stockhausen

Zenei missziója Párizsban teljesedett ki, amikor a Pompidou Központban megalakult az IRCAM, a kortárs zene világszerte fontos kikötője, melynek Boulez igazgatója lett és egyben az Ensemble InterContemporain karmestere. Karmesterként nagyra becsülték, még azok a kortárs zeneszerzők is, akikkel egyébként éles vitákat folytatott. Nem használt karmesteri pálcát és szinte zárkózott mozdulatokkal vezényelt. A próbafolyamatok alatt azonban nyitott, barátságos, konstruktív munkalégkört teremtett. Okos, precíz és érzékeny dirigensként tisztelték.

Pierre Bouleznek elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy a kortárs zene legjelentősebb alkotóit és műveit világszerte megismerték. Többek között Schönberg, Alban Berg, Anton Webern, Stockhausen, Bruckner, Edgar Varése, Ligeti, Kurtág, Bartók és Sztravinszkij, Debussy és Wagner műveit folyamatosan műsoron tartotta. A modern zene gyökerének Gustav Mahlert tekintette, akinek kultuszához Leonard Bernstein mellett a leginkább hozzájárult. Pierre Boulez majd’ hetven évig járta a világot, odaadással, kedvvel és értelemmel tanította, magyarázta, vezényelte, és mindig új utakat keresve komponálta a kortárs zenét. Nem engedte, hogy elkényelmesedve lemaradjunk a saját korunkról. Felfedező volt, kísérletező, tabudöntögető rebellis, és jótékonyan bátorító konduktor a kortárs zene végtelenül izgalmas világában.

Penderecki crossover

Írta: Inkabringa


Sokan még nyaralnak, ilyenkor illetlenség fajsúlyos témát felhozni, de megkerülni is botorság. A múlt héten diszkréten köhintve átdöccentünk egy évfordulón: hetven éve tudjuk, milyen pusztításra képes az atombomba. Megtanult az emberiség ezzel is együtt élni, az alkalmazkodóképességünk szinte szégyellni valóan tökéletes. A 20. század poklait azért nehezen tudjuk feldolgozni. Az ötvenes években féltünk egymástól, a hatvanas években felváltotta a béke és szeretet, aztán jött az elidegenedés, majd a virtualitás. A kortárs művészet minderre reagált, nem az álomgyár részeként, és nem is a pokol kapujaként. Ennél nehezebb szerepet választott: tükör.

Anish Kapoor: Sky mirror

A kortárs zene sem aszfaltúton halad: játszik, provokál, kísérletezik, és szereti a józan szembenézést. Mostanra igazi klasszikusai is lettek, akik megvívták a harcaikat a zenei tradíciókkal és a tradicionális közönséggel is.

A 2. világháborút lezáró „fő mű”, John Cage „4’33” című opusza, erről már a blogban is szót ejtettünk. Van egy másik kulcsműve is ennek a korszaknak, a Threnody to the victims of Hiroshima. A mű szerzője Krzysztof Penderecki, a mai lengyel zenei élet világszerte legtöbbre becsült alakja. Ez a megbecsülés minden tekintetben kijár neki. Ripityára törte-zúzta a zene évszázados hagyományait, és aztán képes volt ebből egy teljesen új értéket létrehozni. Ez csak kevesek kiváltsága. Mondhatnám úgy is, ezt hívják teremtésnek.

Krzysztof Penderecki

A Threnody 1960-ban valósággal sokkolta a közönséget. A mű címe némiképp kimódolt, de ennyi marketingfogás engedtessék meg a kortárs zenének is. Eredetileg a „8’37” címet kapta. Penderecki egy barátja tanácsára változtatta meg a ma ismertre a címet, így az ENSZ égisze alatt mutatták be, és azonnal a nemzetközi érdeklődés középpontjába került. Utólag mondhatjuk, kitűnő címválasztásnak bizonyult. A pusztító erő legalább annyira benne van, mint a nyüszítő félelemé. Sikoly, vigasz nélkül – kérdőjel, megoldás nélkül.

Penderecki felforgatta a korábbi évszázados zenei sablonokat. A színpadon 52 vonós hangszer áll, ezt a borzongató hangzást ők adják. A kottázás korábbi hagyományait is felülírta. A kotta olvasása és írása Penderecki esetében vertikálisan és horizontálisan is értendő. Ezt a hangzást nem lehet a klasszikus jelzésekkel visszaadni.

Pendereckit a Threnody tette világszerte ismertté, és a későbbi művei újabb építőköveket adtak máig tartóan kísérletező és világfirtató életművéhez. Számos zenei műfajt kipróbált és átalakított, írt zenét Milton Elveszett paradicsoma és Jarry Übü királya alapján, de Szophoklész, Aldous Huxley és Lukács evangéliuma is megihlette. Szimfóniák, operák, kamaraművek, kórusművek sorjáznak az életműben. Ha nem talál egy hanghoz kifejezőeszközt, akkor feltalál egy hangszert. A színek, hangok, a különféle nyelvek, a lehető legtágabb értelemben vett zenei műfajok, a világ kultúrái egyformán érdeklik. Ízlés- és identitásbeli hovatartozásra való tekintet nélkül. Zenévé oldja magában a világot.

Pendereckinek megvan az a szerencsés jellemvonása, hogy még most, nyolcvan fölött is, kreatív nyitottsággal él. Hagyja, hogy őt is formálja a világ. Kíváncsi, képes a másfélét megismerni, elfogadni, képes a világot, és benne magát, változásában szemlélni. Nem saját eszményeit kéri számon a világon, hanem a világ megismerését kéri számon magán.

A 20. századtól a művészetet övező egyházi-főúrit felváltotta a popkultúra „légköre”. A kortárs zene nem illeszkedik oly komfortosan e térbe. Szerencsés találkozások azért akadnak. A Polyphormia című művét Penderecki 48 vonós hangszerre írta. Egyébként egy orvosi műszer, az enkefalográf (EEG) volt az „ihletője”. ITT meghallgatható. Stanley Kubrick Ragyogás című filmjében a Polyphormia sikít. A filmművészet többször is erősítést kapott Penderecki zenéjétől, Andrzej Wajdánál is felhangzik, de a horror is felfedezte (William Friedkin Ördögűzője).

A Radiohead gitárosa, Jonny Greenwood valóságos rajongója Penderecki zenéjének. Néhány éve felkereste a mestert Krakkó melletti otthonában. Penderecki az unokájától tájékozódott Jonny Greenwood és a Radiohead zenéjéről, meg is hallgatta, és nem zuhant le magas trónjáról, megtalálta benne a neki érdekeset. Ennek a találkozásnak 2012-ben egy közös lemez lett az eredménye. Penderecki két alapművére (Threnody és Polyphormia) Greenwood variációt írt. ITT meghallgatható. A lemezbemutató koncerten sok ezer fiatal hallgatta Penderecki zenéjét. A popkultúra mindent átható légköre ezúttal jótékonyan segítette a kortárs zenét.

Jonny Greenwood és Krzysztof Penderecki

Penderecki az elmúlt fél évszázadban zeneszerzőként és karmesterként beutazta az egész világot, művei talán már többször is megkerülték a Földet. Bevallása szerint 1960 óta minden nap ír zenét. Jövő héten például Thaiföldön adják elő, októberben ő maga vezényli néhány művét Londonban. Világra nyitott, érdeklődő és elfogadó, mint mindig. A világ meg olyan, amilyen.

Kereszteződések

Írta: Inkabringa


Az európai gyökerű civilizációnak vannak bizonyos etikai alapvetései. Ilyen például a szabad önrendelkezés és szabad véleménynyilvánítás joga, vagy az, hogy mások tulajdonát nem illendő szándékkal rongálni, ahogy családok életét, gyerekek békéjét sem ildomos feldúlni. A másokra tekintettel levés némi önmérsékletre késztet, de nem a legrosszabb módja az élet élésének.

Azt már kevésbé értem, ha e szép ideákat csak az európai gyökerű civilizációra érzi valaki érvényesnek, és ezzel a gőggel minősíti le, netán veti meg más kontinensek kultúráit. Teszi mindezt úgy, hogy nem is ismeri ezen kultúrákat, ámde a fensőbbség biztos tudatában nem is érez késztetést megismerésükre.

A globalizáció éppenséggel jelenthetné azt is, hogy a nyugati civilizáción kívüli kultúrák is egyenrangú alkotóelemei az emberiségnek. Nekem úgy tűnik, hogy ez továbbra is kisebbségben levő vélemény. Sokan úgy vélik manapság is, hogy más földrészek kultúrái csak tanulhatnak tőlünk, és akkor válnak majd egyenrangúvá velünk, ha olyanok lesznek, mint mi.

Valóban tanulhatnak tőlünk, de nem csupán jót, hanem rosszat is. Tovább megyek, az európai civilizáció is tanulhat más kontinensek kultúrájából: ráadásul nem csupán rosszat, hanem sok jót is.

A kölcsönös figyelem és egymás iránti nyitott érdeklődés vonzóbbá tehetné a földi létet.

Eric R. Wolf az Európa és a történelem nélküli népek című könyvében írta: „mennyire másként látnánk a világot, ha egységes egészként, totalitásként, rendszerként szemlélnénk és nem önálló társadalmak és kultúrák összegeként; ha jobban megértenénk, hogy az idők folyamán miként alakult ki ez a totalitás; ha komolyan vennénk azt a figyelmeztetést, hogy úgy gondolkodjunk emberek együtteseiről, mint amelyek „más, közeli és távoli csoportokkal kibogozhatatlan sűrű, hálószerű kapcsolatban (Lesser 1960:42) állnak.”

Ezért most néhány olyan művet és művészt említek, aki ügyet sem vetett az önmagába szerelmes európai gőgre és fesztelenül keveredett a világ egyéb kultúráival, avagy merte vállalni a nyugati civilizáció előtt is másféleségét.

Nastio Mosquito angolai származású alkotóművész. A szupermodern kor multivizuális kifejezőeszközeinek avatott tolmácsolója, munkáiban nem csupán a művészeti ágak, hanem a kultúrák kereszteződése is fontos szerepet kap. Gyakori témája az afrikai kultúrával szemben pátyolgatott nyugati sztereotípiák fenséges tekintetünk elé tárása.

Maimouna Gueressi Olaszországban született fotográfus, vizuális művész, de afrikai és muszlim gyökerei vannak. Ráadásul nő. Sokszorosan agyondeterminált sors és világra nézés ez. Maimouna Gueressi munkáiban a nő és a társadalom, a nő és a hatalom közötti kapcsolatot és ugyanakkor a nőiség hétköznapiságokon túlmutató teljes megélését láttatja.

Mindenképp meg kell említeni egy nagy újítót, zenei konstruktőrt, lázadót és provokátort, aki tegnap ünnepelte kilencvenedik születésnapját. Ő Pierre Boulez, a kortárs zene folyamatos vérpezsdítője a 20. század közepe óta.

A nagy áttörést számára a La marteau sans maitre című műve adta, amit hatvan éve, 1955-ben mutattak be. A kompozíciót René Char szürrealista versei ihlették. Lazán hátat fordított a kanonizált komponálási és hangszerelési szabályoknak, a klasszikus zenekari felállást sutba dobta. Sőt, nem elég, hogy a klasszikus zenei formákon, de a megszokott európai hangzáson is túllépett. Az afrikai xylorimba kottába foglalása és az indonéz gamelán ütősöket idéző hangszerelése meghökkentette, de csodálatra is késztette közönségét. Nem kis szerepe volt ebben André Schaeffnernek, aki antropológusként és etnomuzikológusként jó barátságba keveredett Boulezzel és kitárta előtte az afrikai és indonéz zenei kultúra varázslatos gazdagságú tárházát. Boulez később is beemelt műveibe e kultúrákból hangszereket.

Nagy-Britannia hófehér bőrű művésznője, Catrin Finch, az egyik legkifinomultabb hangszeren, hárfán játszik. Éteri lebegésű, nemes rezgésű húrjai azonban nem az európai kultúra egyedi fenségét szimbolizálják, hanem a más kontinenseken megtalálható hangszerekkel való rokonságát.

Catrin Finch hárfája és a Szenegálban született Seckou Keita korája minden színpadon lenyűgözi a közönséget. Egybecseng ősi rokonságuk és ugyanakkor izgalmas egymást erősítő egyedi hangzásuk.

Karácsonyi ének

Írta: Inkabringa


Közeledik a karácsony. Ez modern korunkban azt is jelenti, hogy mostanra már mindenki túlhajszolt, fáradt, folyamatos időzavarban van. Szembeötlő, hogy karácsony ünneplésekor általában több száz éves műremekeket emlegetünk. A kortárs művészek inkább ironikusan és kritikusan viszonyulnak a modernkori karácsonyhoz, fennköltség helyett a korszakos tömeghisztériává és kirakatünneppé válását ábrázolják.

Gareth Pugh: Christmas Tree

A karácsony mégis szép ünnep. Azoknak is, akik Jézus születését, és azoknak is, akik a meghitt családi eseményt ünneplik ilyenkor. "Szép az, amit szépen csinálnak" - ahogy Platóntól tudjuk.

Hagyományokkal telített ünnepünk a karácsony, de úgy az egészséges, ha a hagyomány idomul az élethez és nem az élet a hagyományhoz. A karácsonynak két fontos adománya is van a harmadik évezred számára. 

Először is, a modernkor folyamatos tüsténkedésre, sürgés-forgásra kényszerít mindenkit, és a ráérős diskurálás, egymás mellett időzés a semmittevés vétkét lebegteti felettünk. A karácsonyi időszakban erre legalább intézményes felhatalmazásunk van. Kizárhatjuk az acsargó külvilágot és ez már felér egy meditációval. 

Másrészt sajnos a modern ember rangsorában a pénz, befolyás, pozíció után következhet csak a mások felé fordulás, az érdek nélkül segítés gondolata. Karácsony tájékán előtérbe kerülhet ez is. Lehet persze, hogy ez sokaknál csak máz, de soha rosszabbat. Mindig akadnak, akik suttyomban az év többi részében is folytatják. A rászorulók pedig egyre többen vannak: azok, akiknek nincs mit tenni az ünnepi asztalra a szeretteiknek, és azok, akiknek már szeretteik sincsenek, pedig még tudnának szeretni.

A karácsony mindent átható szeretete álságos illúzió, hiszen a világban levő akarnokság, gyűlölködés, agresszió nem nézi a naptárat. Minden földrajzi területnek vannak korszakai, amikor kifejezetten nehéz emberségesnek maradni. Eszembe jutott két alkotó, a 20. század szülöttei, akik példát adnak arra, hogy vészterhes időkben miként lehet csak azért is egyenes gerincűnek és világra érzékenynek maradni. Mindketten adtak egy karácsonyhoz illő alkotást is nekünk.

Az egyikük Szőts István filmrendező. Életútja állatorvosi lova legutóbbi évszázadunknak. Don Quijote volt, de nem hagymázas ábrándjai, hanem épp ellenkezőleg, független tisztánlátása, vakhit és haszonlesés nélkülisége miatt.

Filmjei régimódinak hatnak ma már, de mégis érződik bennük valami erkölcsi igényesség, hitelesség, meg nem alkuvás. A Melyiket a kilenc közül? forgatókönyvét Jókai Mór novellája alapján írta. A forgatás első napja történelmi dátum: 1956. október 23. Végül 1957 januárjában fejezte be a filmet. A Velencei Filmfesztiválról, ahol díjat kapott, Szőts már nem tért haza. Elege lett a lélektorzító diktatúra-rotációból.

A Melyiket a kilenc közül? cselekménye karácsonykor játszódik. Lényege egy mondatban összefoglalható: „Nagyságos jó uram! (…) hadd énekeljek én, mikor nekem tetszik…” (A teljes film ITT megnézhető.)

A másik alkotó Benjamin Britten. A széles látókörű világra nyitottság talán megoldás lehetne sok mindenre. Britten élete egyik legszebb példája ennek. Nagyvonalú, korlátokat és korlátoltságokat átlépő nyitottság jellemezte.

A második világháború kellős közepén egy hajón Amerikából Angliába tartott. Hosszú tengeri út volt, időtöltésként komponálásba merült. Ekkor írta a Hymn to St. Cecilia című művét és egy Benny Goodman által ihletett kompozícióba is belekezdett. Az egyik kikötőben a háborús hisztériától átitatott vámtisztek elkobozták kottáit, mert titkosírásnak hitték. A St. Ceciliát még rekonstruálni tudta Britten, de a másik mű végképp elveszett.

Azonban az egyik kikötővárosban kószálva rátalált egy kis könyvecskére, ez volt az A Ceremony of Carols. A hajóút további részében ezt zenésítette meg. A háborús hisztéria közepette a 20. század egyik legszebb karácsonyi zeneművét adta nekünk. Hallgatva igazat adunk E. T. A Hoffmann-nak: „A zene egyes egyedüli tárgya a végtelenség.” Szikrázó tisztaságú angyali zene.

Nyugalmas és meghitt, békés, boldog karácsonyt kívánunk mindenkinek!

Opportunista zseni – Richard Strauss

Írta: Inkabringa

Richard Strauss százötven évvel ezelőtt született. Hogy megalkuvó sikergyáros vagy őstehetségű zseni volt, arról a kortársai is vitatkoztak és az utókorának is megoszlik a véleménye. Nyilván majd az utókor utókorának is.

Richard Strauss (1864-1949)

A 20. század első felében volt zenitjén a pályája, nem túl elegáns történelmi díszletek között.

Ez a történelem nem kímélte és ő volt annyira óvatlan, hogy hagyta magát besározódni. Áradó muzikalitás, kísérletező zsenialitás, zeneszervezői talentum és kínos bakik, történelmi esetlenkedés, szerencsétlen művészhiúság, politikai naivság. Mindez együtt jellemzi Strauss életét.

Óriási sikerei és botrányai voltak az operaszínpadokon. Zenei tehetségét senki nem kérdőjelezte meg. Sikeres volt, máig az. Puccini után a leggyakrabban játszott 20. századi operaszerző napjainkban is.

Salome (Royal Opera House) - Salvador Dalí díszlete

Még a 19. század végén, 25 évesen tört be az operaszínpadokra a Nicolaus Lenau szövegkönyve alapján írt Don Juannal. Opera egy amorális férfiról, akiben a szexualitás a nihilizmussal keveredik, aki túl van már jón és rosszon. Arcátlanság volt ez a korabeli színpadokon.

A kedélyek borzolását a 20. század elején írt operáival is folytatta. Az Oscar Wilde - szintén nagy botrányt kavart - darabja alapján készült Salome (1905) bemutatóján a cenzorok és a közönség egyformán kiborult az érzékiség és agresszió leplezetlen színre vitele miatt. Folyamatosan színpadon van a mai napig, még mindig képes zavarba hozni és felkavarni a publikumot.

Strauss később sokszor emlegette, hogy ennek az operának a jogdíjából vette meg a bajorországi Garmisch-Partenkirchenben levő rezidenciáját. A jólét és siker mindig fontos volt számára. A II. világháború után innen vitték el az amerikai katonák.

Az Elektra (1909) Szophoklész drámája nyomán Hugo Hofmannsthal librettójára készült. Ez volt az első közös munkájuk és ezután húsz évig, Hofmannsthal haláláig töretlen volt az együttműködésük.

Vitáik voltak azért, mert Hofmannsthal bírálta Strauss művészfelfogását. Strauss művelt, olvasott ember volt, de Hofmannsthal szerint menekült az élettel való szembenézéstől, figyelmen kívül hagyva a magasabb szintű intellektuális létvizsgálatot.

Az Elektrában az ókori görög dráma a 20. század tükreként jelenik meg. Az önpusztító rögeszmék dúlása a 20. század emberének is üzenetet hordozott. Napjainkban is feltűnik az operaszínpadokon. Az üzenete a 21. századnak is szól.

Elektra - Royal Opera House

Egy-két évtizeddel ezelőtt a zeneítészek későromantikus utórezgésnek tartották Strauss zenéjét. Manapság egyre inkább méltányolják a romantikából induló, de bátran a modernitásba forduló műveit. Tudj’ isten, mi lesz a kanonizált vélemény róla ötven év múlva.

Az Elektra mindenesetre a korabeli kritikusokat meglehetősen felháborította. Túl disszonánsnak tartották. Egyikük azt írta epésen, hogy az előadás után alig várta, hogy hazaérjen, és leüssön a zongorán egy C-dúrt, hogy megbizonyosodjon róla, még létezik.

Strauss drámai vétke, hogy ha szőrmentén is, de a náci Németországgal együttműködött. Ez bizony elég súlyos vétek.

Annak, hogy a sikerei csúcsán álló Strauss miért nem szállt szembe a hitleri tébollyal, hogy miért nem menekült el előle belső avagy külső emigrációba, több oka is van.

Az egyik kétségtelenül nemes, de rendkívül naiv érv. Strauss zenésztársai, barátai között számos zsidó volt. Őket próbálta menteni tekintélyével. Sőt, a családjának tagjait is, hiszen menye zsidó származású volt és így két unokája is annak számított.

Befolyását, tekintélyét, minden létező és képzelt kapcsolatát bevetette, hogy mentse barátait, szeretteit. Sajnos kevés sikerrel. Naivsága főként abban nyilvánult meg, hogy azt hitte, a náci gépezetre lehet bármiféle befolyása.

Goebbels, aki a Reichmusikkammer élére 1933-ban kinevezte, lesújtó véleménnyel volt róla, afféle neurotikus dekadensnek tartotta. Semmit nem adott Strauss véleményére. A megvetés kölcsönös volt, Strauss talpnyaló senkiházinak tekintette Goebbelst.

Strauss és Goebbels

Komolyabb konfliktusuk 1935-ben volt, amikor Strauss A hallgatag asszony című operájának plakátján Goebbels nem engedélyezte a zsidó származású Stefan Zweig nevét feltüntetni (ő írta a librettót). Strauss tiltakozott.

Mindezt levélben megírta Stefan Zweignek, és ez a levél a jól működő náci hírszolgálatnak köszönhetően egyenesen Hitler asztalán landolt.

Strauss nemcsak Goebbels intellektuális képességeit, hanem Németország náci jelenét is megkérdőjelezte. Ez az igazgatói székébe került.

Strauss azonban nem tudott elszakadni sikerei földjétől. Megszokta a jólétet, a befolyást, az elismerést, a pozíciót.

Maradt, és sorra belesétált a náci hatalmi gépezet kompromittáló csapdáiba. Az igazgatói székből való távozása utáni évben, a rossz emlékű 1936-os berlini olimpiának már az ő szerzeménye lett a himnusza.

A maga ügyetlenül lavírozó módján azért igyekezett távol maradni a náci befolyástól. A pártba például sosem lépett be (bár presszionálták), ellentétben sok művésszel és tudóssal, akikben az ambíció legyőzte a morális ellenállást.

Richard Strauss nem világtól elszakadt, magányos alkotó volt. Zenei társulatokat vezetett, dirigált, operaszerzőként a színház köreiben mozgott (felesége operaénekes volt). Pezsgő társadalmi életet élt. Az első volt azok között, akik a művész mellett a tevékeny menedzsertípust is megtestesítették.

Aktívan ténykedett azért, hogy a művészek alkotásaikból saját jogon megélhessenek, ne kelljen függeniük hatalmi, kormányzati, pénzmágnási kegyektől. Ez méltányolható igyekezet, Bach, Vivaldi, Mozart is erre vágytak volna, s talán nincs egyéb vágya a mai művészeknek sem.

Megint csak a jóakarat csúszott el az ügyetlen politikai érzéken. Strauss darabot írt Goebbelsnek dedikálva, hogy ezzel a hízelgő gesztussal rávegye, a szerzői jogdíj jogosultságot harmincról ötven évre emeljék. Micsoda történelmi malőr.

A grandiózus tehetség, a közjóért tevékenykedés, a self-made-man pozitív kontextusa keveredett a pitiző megalkuvások és nárcisztikus magakelletések felesleges botladozásaival.

Kezdetben, az 1933-as náci hatalomra jutáskor Strauss még arról beszélt (ezt később is érvként hozta fel), hogy a Wagner zenéjéért rajongó Hitler személyében végre egy művészet iránt érdeklődő kancellár került az ország élére.

Minimálisan is szűklátókörűségre valló mondat ez. Hofmannsthalnak talán igaza volt, Strauss tényleg menekült az élettel való szembenézéstől, az intellektuális keresztmetszettől. Inkább simult, belenyugodott, hiú volt, amikor tisztánlátónak kellett volna lennie.

Tudvalevő, hogy a náci vezérek között szép számmal voltak tuskók, faragatlan ostobák, de voltak rendkívül cizellált intellektusú, széleskörű műveltséggel rendelkezők is. Semmi különbség nem volt közöttük. Egyformán kegyetlen, megszállott hóhérai lettek Európának.

Jó példa erre Franz Hans személye, aki magasan képzett jogász volt, olvasott, finom modorú ember, bámulatos zenei műveltséggel. Strausst is magával ragadta ez a választékos ízlés. Bachról, Beethovenről beszélgettek, értőn, szellemesen. Strauss megint csak a maga szűk világából nézte az életet.

Nem tudta vagy nem akarta tudni, hogy ezt a kitűnő társasági embert Lengyelország mészárosának nevezték. Teljes joggal. Több millió ember halála száradt a lelkén.

Strausst olyannyira magával ragadta Franz Hans zenei rajongása, hogy egy dalt is írt hozzá. A mű elveszett, töredékek maradtak fenn emlékezésekben. Vállalhatatlan morális és művészi fiaskó.

A világháború végén, 1945-ben Klaus Mann egy amerikai újság megbízásából interjút készített az idős Strauss-szal. A mester érvei ugyanazok voltak, mint addig is mindig: nem tudott semmiről, ő egy zeneszerző, és aki a zené(jé)t szereti, ahhoz ő is bizalommal fordul.

Talán némi adalékot adott ez is Klaus Mann Mephistójához.

Amikor egy amerikai tiszt jelent meg a 82 éves Strauss Garmisch-Partenkirchen alkotói rezidenciáján, hogy kihallgatásra vigye, az agg mester ezzel fogadta: „Én Richard Strauss vagyok, a Rózsalovag és a Salome zeneszerzője.” A tiszt elismerően bólintott, szintén zenei műveltségű ember volt, de magával vitte a legendás zeneszerzőt.

Strausst végül felmentették a náci kollaborálás vádja alól. Jogilag nem vonták felelősségre. Nem is volt másokat veszélybe sodró vétke. Morálisan azonban meghasonlott. Levetette korábbi művészhiúságát. Élete utolsó néhány évében a világtól elzárkózott. A rezignált múltidézés és az elmúlás felé tartó megtisztulás vette át a hangot kontemplatív műveiben.

Halála 1949-ben minden emberi esendősége ellenére megrázta a zenéjét szerető világot. Tehetsége, úttörése, nagy zeneművei, méltó sikerei előtt tisztelegtek. Temetésén Solti György vezényelte legnépszerűbb operájának, a Rózsalovagnak híres trióját.

A mai szuperkommerszbe ágyazott világnak is eszébe juthat Richard Strauss, hála a filmnek. Az amerikai filmipar csúcsintellektusú fenegyereke, Stanley Kubrick 2001 Űrodisszeia című filmjének emblematikus jelenetéhez Richard Strauss Imígyen szóla Zarathustra című műve adta a zenei aláfestést. Az már Kubrick szemfüles pimaszságát dicséri, hogy a Zarathustra dallama egy másik Strauss Kék Duna keringőjébe úszik át.

A két Strauss csupán névrokon. Kubrick azonban zseniálisan fűzte őket egybe. Nietzsche találkozása a könnyed bécsi vérrel.

Amadindázás

Írta: Inkabringa

Az amadinda egy ugandai hangszer.

Az Amadinda pedig egy ütőhangszeres zenekar, akik idén ünneplik harmincadik születésnapjukat.

A kilencvenes évek legelején ültem be először koncertjükre.

Amit ott és akkor kaptam, azt hívhatjuk nyugodtan mézes madzagnak is.

Olyan elegáns könnyedséggel vontak be a kortárs zene bűvkörébe, amely lazaságot egyre nagyobbra értékelem.

A kortárs zene ugyanis nincs rajta a mindennapok zenei palettáján.

Aki bevallja, hogy hallgatja olykor, cipője orrával pöcköli, burkait fejtegeti, azt vagy sznob köldöknézőnek nézik, vagy zenetudósnak.

Aki egyik sem, meg másik sem, őt talán az Amadinda bódította el.

Van varázsuk, pedig csöppet sem erre figyelnek. Annyira különleges az a zenei világ, amibe elvezetik a hallgatóságukat, olyan sosem-látottak a hangszereik, olyan szellemesek a ritmusaik és mindezt olyan barátságos nyíltsággal nyújtják át, ami bizony bűverejű.

Így természetes léptekkel sétálunk a kortárs zene mezejére és ott nem aknákat találunk, hanem izgalmas, továbbcsatangolásra késztető élményeket.

Az Amadinda nemcsak a zenélést - dobolás-csörömpölést-csilingelést-kopácsolást - hanem a zene befogadását is egyértelművé teszi.

Nem misztikus, nem ködös, nem isteni csoda, nem vátesz, nem lángoló zsenialitás, dehogy, az Amadinda nem bánt minket ilyesmivel.

Az ő koncertjeiken a zene nyitott befogadást jelent, ami nem nélkülözheti a feszült figyelmet, az örökös értelmezést sem.

Csak közben nem kell belefulladnunk a fellengzősségbe, maradhatunk önmagunk, miközben minden kultúrfogyasztási buta konvenciót felejtünk.

Aki érez magában még némi nyitottságot a kortárs zene irányában, annak csak ajánlani tudom, hogy az Amadindával induljon el felfedezni ezt a világot.

A mézes madzag mindenkit gazdagon termő földekre, bő vizű folyókhoz tereli. Ez a világ a tradicionális indonéz vagy afrikai zenéktől John Cage-ig terjed. Csodás birodalom.

Az Amadinda ugyanis megmutatja, hogy az ütőhangszer nemcsak a dob, amit jó hangosan püfölünk, hanem az apró csilingelőktől a legrafináltabb furcsa szerkezetekig minden belefér ebbe a kategóriába.

Három évtized alatt világhírű, számos módon elismert ütőhangszeres zenekarrá váltak.

A kortárs zene legjelentősebb magyar és nemzetközi zeneszerzői írtak darabot a számukra.

Ahogy Ligeti György a Síppal, dobbal, nádihegedűvel című kompozíciót, Weöres Sándor verseire. Nagy kedvencem, már említettem is a blogban.

Steve Reich, aki maga is ütőhangszeres képzettségű, és a kortárs zene fontos szereplője, a zenekar negyedszázados jubileumára írta a Mallet Quartetet.

John Cage ütőhangszerekre írott összes műveit lemezre játszotta az Amadinda. A mester pedig 1991-ben nekik dedikálta a FOUR4 című művét.

A koncertjeik igazi élményszámba mennek. A zene annyira széles és sokrétű, és ezek a rétegek olyan nemes eleggyé keverhetők, ahol a kontinensek folklórban gyökerező ritmusai szép szelíden (vagy épp groteszk csörömpöléssel) átvezetnek minket a kortárs ritmusokba.

Se sznob nyavalygásnak, sem ijedt szinkópa-figyelésnek nincs helye a koncertjeiken. Nyitottság és elfogulatlanság. Mint mindig, most is ez a titok nyitja. Így lehet felforgató, megrázó, vészterhes vagy épp groteszk és karikírozó a zene, megtaláljuk hozzá az utat.