A Holokauszt Nemzetközi Emléknapjára

Ma van a Holokauszt Nemzetközi Emléknapja. 

1945. január 27-én szabadították fel az auschwitzi haláltábort. Ennek ma 75 éve. 

Tizenöt évvel ezelőtt, 2005-ben, az ENSZ ezt a napot, január 27-ét, a Holokauszt Nemzetközi Emléknapjává tette. 

Van egy saját, magyar vonatkozású évfordulója is a mai napnak. 75 évvel ezelőtt, ezen a napon halt meg Szerb Antal. Bűne csak a származása volt: náci pribékek agyonverték. 

"Aki a történelmen végignéz, nem lát semmi haladást. A civilizált ember semmivel sem kevésbé agresszív, mint barlanglakó őse, csak a formák változtak" - írta, amikor még talán is nem sejtette, hogy ez a mámoros, dühödt agresszió öli meg. 

Ha egyáltalán képesek vagyunk tanulni a múlt hibáiból, akkor erre kell elsőként figyelni: az agresszió, ha a mások feletti befolyás és hatalom mákonyával társul, elpusztít mindent és mindenkit. 

Az agresszió, ahogy az antiszemitizmus és a rasszizmus, itt él közöttünk ma is. 

Ahogy Kertész Imre írta:

"Auschwitz óta semmi sem történt, ami Auschwitzot visszavonta, ami Auschwitzot megcáfolta volna. A holokauszt az én írásaimban sosem tudott múlt időben megjelenni."

Néhány napja az ENSZ elnöke figyelmeztetett mindenkit, hogy az antiszemitizmus újra felütötte fejét, egyre hangosabb és nyíltabb világszerte.
Egyetlen dolgot tehetünk: az agressziót, antiszemitizmust és rasszizmust leghalványabb megjelenési formájában is élből elutasítjuk. 

"Ember vigyázz, figyeld meg jól világod,

ez volt a múlt, emez a vad jelen, 

hordozd szívedben. Éld e rossz világot

és mindig tudd, hogy mit kell tenned érte, 

hogy más legyen."

(Radnóti Miklós)

A Holokauszt Nemzetközi Emléknapján, Szerb Antal halálának 75. évfordulóján, válogatást adunk korábbi bejegyzéseinkből:

Árpád Szenes - Vieira da Silva (Lisszabon magyar fénye)
A hosszú élet titka
Kő kövön - Kiállítás a Néprajzi Múzeumban
Előítéletes történetek
Történelem tükörbe nézve

Fellini árvái

Írta: BikassyGergely

Egyik olasz méltatója nevezte "a fantázia betegének". Azért találó, mert azt is kihallom belőle, hogy nem lehet büntetlenül fantázia-betegnek lenni...

Aki most, születésének január végi századik évfordulóján kezd keresgélni az olasz sajtóban, az már elkésett. December közepétől a legnagyobb olasz napilapok versengve közölnek jó és gazdag összeállításokat a Dolce vita rendezőjéről. A Repubblica például hosszú interjút hozott Claudia Cardinaléval, megjegyezve, hogy ő az utolsó még élő nagy színésze. 

Federico Fellini és Claudia Cardinale

Ünneprontás, vagy nem, nézzünk csak szembe ezzel a ténnyel. Maga Fellini nem élt meg igazán idős kort, főszereplői, Sordi, Mastroianni, Sandra Milo, más nagyok is, jó néhány életrajzírója is túlélték: bárcsak lobogna bennük a belső kényszer, hogy gyakran írjanak és emlékezzenek róla. Nem tudom, így volt-e, így lesz-e, de most nyilván új könyvek sokasága jelenik majd meg.A Mesternek eddig is nagy szakirodalma volt (tudós tanulmányok és színes emlékezések egyaránt),  magam is buzgón gyűjtöttem a róla szóló olasz meg francia könyveket. Legnagyobb szerzeményem egy különösen szép barcelonai kiadású spanyol-olasz nyelvű album. Néhányat hivalgóan a polc közepére, másokat rejtett polcokra helyeztem - most azonban egyikbe sem nézek bele - s főképpen nem a róla szóló saját írásaimba (lásd a Filmkultúra és a Filmvilág repertóriumait.) Nagyrészt elkészült, de nem publikált "Fejezetek az olasz film történetéből" című kéziratomat sem keresem elő.

Fellini: 8 és fél (1963) 

A filmjeit kell újra- és újra nézni, bár ebben sincs nagy tartozásom. Mint a legtöbb magyar néző, én is az Országútont láttam először, de azóta az Amarcordot, meg korai remekművét, a Bikaborjakat néztem meg legtöbbször és legszívesebben. Az Édes életről és a Nyolc és félről a Kádár-korszak legnagyobb filmvitái zajlottak, buzgón magyarázták a magyarázandót - csoda, hogy a fiatalokat ez alig zavarta (vagy mégis?) A "kultúrpolitika" rágta, csócsálta, de kiköpni nem merte őket, főleg, mert a moszkvai fesztivál több Fellini filmet is bemutatott, sőt díjazott - itthon is a nagyközönség elé bocsátotta hát őket. Nincs nagy filmrendező, akinek a La Strada után minden filmjét bemutatták volna Magyarországon - Fellini ilyen. 

Fellini: Bikaborjak (1953)

A kilencvenes évek óta néha úgy éreztem, nem olyan erős már a "jelenléte", aztán, hullámzóan: hogy mégis. Talán két nagy riválisa, Visconti és Bergman hatásával volna érdemes összevetni. Visconti bizonyára már csak a filmtörténet lezárt vitrinében fényeskedik, Bergman afféle "kiválasztottak"  szigorú bálványa maradt. Fellini életműve talán nyitottabb az övékénél. Utó-töprengésre vár.

Fellini: Amarcord (1973)

Eddig két róla forgatott dokumentumfilmről tudok: az egyik egy bizonyos "sem-azelőtt-sem-azután" nem ismert Del Bosco nevű dokumentarista műve (Fellini mesél /2000), a másikat egy jelentékeny filmkritikus, Morando Morandini rendezte (Fellini árvái /1997) - mindkettőt vetítette a régebbi Duna TV. A "Fellini árvái" kifejezést önmagukra használták a Mester főbb statisztái. Halála után egy ideig minden évben összegyűltek a Cinecitta híres "5. műtermében", és elbeszélgettek régi emlékeikről. Ott volt köztük az Amarcord Trafikosnője, és a Nyolc és fél rémületes Saraghinája, meg sokan mások is. A Mester első filmjétől kezdve a hivatásos színészek értője volt (ő adott először főszerepet Alberto Sordinak), de első filmjétől kezdve kisebb-nagyobb szerepeket bízott amatőrökre. Hibátlan szemmel válogatott: a Bikaborjak néhány figurája, majd főképp a Trafikosnő és Saraghina örök figurák maradnak. 

Saraghina a 8 és fél című filmből

Mint Saját Róma című könyvemben megírtam (s egy régebbi blogbejegyzésben is olvasható), jó évtizede a Termini pályaudvar mellett láttam viszont Saraghinát. Külsőleg hasonlított is az "eredetire", meg nem is. Agresszív bohóc-és csavargónő volt, kicsit szelídebb kiadásban. Énekelt, táncolt, koldult, nem ritkán bámész fehér inges turisták vállára-hátára csapott nagyokat. Zuhogó esőben elbújt valahova, saját búvóhelyre, mert a pályaudvar nagy csarnokában olyankor sem láttam, csak az utcán. Zápor után ismét előjött, és rekedt hangon énekelt tovább. Számomra ő is Fellini színésze, ő is filmjeinek árvája volt. S most emlékétől felbátorodva talán a többi néző nevében is mondhatom: én is, mi is, mindannyian Fellini árvái vagyunk... 

Kapcsolódó bejegyzések:
Fellini Rómái
Ötvenöt éves a 8 és fél
Róma télen, Róma nyáron
Fellini nőnemben
Romlott húsok Rómája

101 Ferlinghetti

Írta: BikassyGergely


Avagy Ferlinghetti 101 éves. Most márciusban. És nemrég szeptemberben megjelent magyarul is a frissen írt Kicsi fiú (Little boy) című szövegfolyama. Hömpölygő és nagyszerű szövegfolyam, lehet regényként is olvasni. "Szellemi-lelki" önéletrajz. Tíz oldalnyi, talán felesleges tényszerű bevezetés után kezdődik: mint a tengerré váló Mississipi. (Azért merem ideírni, mert az író gyakran említi Mark Twaint.)

Magyarul én egyetlen prózájáról tudok: ez majdnem ötven éve jelent meg Egyes szám negyedik személy (Her) címen, talán Tandori, talán más fordításában. Úgy emlékszem, nekem is megvolt, de 1974-ben kivittem Párizsba, hogy ott kövessem az író sétáit. Párizsban veszett el, vagy még itthon, ki tudja ma már...

New York  környékén született, katonaként részt vett a normandiai partra szállásban, aztán Párizsban maradt. Mikor már jól beszélt franciául, hazatért, de a nagy ország másik végébe, az akkor még nem divatos San Franciscóba. Kis könyvesboltja és kis könyvkiadója lett: itt jelentek meg először Allan Ginsberg, Kerouac és más "beat-költők" művei.

Magát anarchista szellemű írónak és embernek tartja. A Kicsi fiú lapjain külső történet, külső életrajz alig van, minden belül zajlik, szalad, ugrik, hömpölyög, és bukfencezik: "tudatregény" lírában elbeszélve. A formája is a szabadvershez hasonlít, nem jól megszerkesztett, "mesteri" körmondatokból áll, hanem a szabad beszéd, gyors, vagy lelassuló, majd ugró emlékezés-törvényei szerint.

Ferlinghetti a századik évéhez közeledve megvakult, állítólag a szöveg nagy részét már diktálta. Mégsem "lezser" fecsegés, mint tán hinnénk. Hinnénk olvasása előtt, de a bevezető után hamar érezzük, hogy hallatlanul erős saját nyelven szól. Nem véletlenül emlegeti Mark Twain mellett legtöbbször Joyce (sőt: "Jimmy" Joyce) és Proust nevét. A szintén nagy önprózákat írt Henry Miller is feltűnik párhuzamként. Az Ulysses meg Az eltűnt idő nyomában? Nagyon fontos előképek, de úgy érzem, nélkülük is majdnem ugyanilyen lenne ez a gigantikusan hullámzó verspróza. Az ötven éve írt első próza nagyzenekari, de kamara jellegét szerencsésen így is megőrző dallama.

Már szeptember óta olvasható (Helikon Kiadó, M. Nagy Miklós fordításában), visszhangja még alig volt. Ilyen lassúak a szemek? Ilyen lassúak minálunk a lomha agyak? Fáradtak a lúdtollak? Szégyennek is érezhetjük. Január legelején majd tucatnyi könyvkiadót és írót kérdeztek meg, mit tartanak az év legnagyobb művének. Egyik sem említi Ferlinghetti remekét. (Lassúság?... tompa tunyaság?... érzékhiány?... fogalmatlanság... legyintő közöny?) - Annál inkább méltánylandó egy erdélyi online honlap (Új Nautilus), ahol Kabai Csaba (nem tudok róla semmit) még egy hosszabb (saját) fordítás-részletet is közöl a szövegből. Friss szem és fül kell, más alig. 

Ferlinghetti Kicsi fiú című könyve talán nem is a tavalyi év, hanem az utóbbi két évtized legnagyobb írása... és olvasmánya.

Kapcsolódó írások:
A százéves bringás - Lawrence Ferlinghetti
A karnevál szelleme

A karnevál szelleme

Írta: Inkabringa

Vízkereszt napja van. Ez a nap a farsang kezdete.

Évek óta írok a farsangról, melyet a világ nagy részén karneválnak neveznek. Most sem hagyom említés nélkül. Bár tudom, nincs már farsang e honban. Régóta nincs.

Vannak persze bálok a fényűzőtől a puritánig. Vannak iskolai jelmezes farsangok. Vannak egykori népszokásokat felelevenítő turisztikai-szabadidős programok. Vannak farsangszerű események. Ha valaki ennyivel beéri, mondhatja, van itt farsang.

Pedig nincs. A farsang a spontán életkedv megnyilvánulása. A fennálló rend tótágasra állításának pajkos, dévaj, vidám, karakán és kreatív ünnepe. Lényege, hogy bárki és mindenki részt vehet benne: nem nézőként, nem termék- és szolgáltatásfogyasztóként, hanem aktív világalakítóként.

A karnevál szelleme egy külön adomány, amivel bizonyos emberek, népek rendelkeznek, mások nem. Megérzem, akiben ott van. Nagy bizalommal vagyok iránta.

Magyarországon nincsenek sokan, soha nem is voltak. Sajnos. Szerencsére a világban élnek még ilyen emberek. A karnevál szellemének hiánya nem értékvesztés, inkább egy másféle életminőség és életszemlélet. Nem szempont ez itt. Akadnak azért itthon is olyanok (távol a kirakattól), akikben él a karnevál szelleme, de ez csak nehezíti az életüket e honban.

Most helyénvaló lenne korrekt definícióját adni a karnevál szellemének. Nem szolgálhatok ilyesmivel. 
Nagy vonalakban az univerzális empátiának és a világjobbító frivolságnak, az elementáris tudásvágynak és problémalátásnak meg a pezsgő életszeretetnek valamiféle csodás elegye.

Definíció helyett inkább körülírom néhány példán keresztül. Segítségre lehetnek a könyvek. Talán így könnyebb közel kerülni a karnevál szelleméhez. Bár nem tagadom, kell valamiféle ráérzés, érdeklődés, igény is ehhez.

Kézenfekvő természetesen az ősforráshoz folyamodni: Rabelais Gargantua és Pantagruel-je, és a karneváli kultúrának máig legjobb elemzését adó könyv, Bahtyintól a François Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája.

Megemlítek egy tavaly megjelent könyvet, melyben teljes pompájában nyilvánul meg írójának karneváli szelleme: Lawrence Ferlinghetti könyve, a Kicsi fiú. Egy 100 éves ember, akiben töretlenül él a karnevál szelleme. Lenyűgöző.

A kirakatban állók között nincs most karneváli lélek kis hazánkban. Soha nem voltak sokan. Másféle értékekre és képességekre van szükség a kirakatban álláshoz e honban. Ettől még kiváló, érdemdús emberek. Ha csak a klasszikusokat nézem: ki vonná kétségbe Ady vagy Babits, Kodály vagy Bartók kiválóságát? Pedig nem élt bennük a karnevál szelleme. Azonban hárman biztosan karneváli lelkek voltak. Három merőben eltérő személyiség, ezért másként is élték meg ezt a plusz adományukat: Szentkuthy Miklós, Weöres Sándor és Esterházy Péter. Sajnos már egyikük sem él.

Szentkuthy Miklós nyíltan, sőt harsányan vállalta ezt, ugyanakkor leplezni is kényszerült. Olyan történelmi szcéna adatott neki a 20. századi Magyarországon, annyi korlátoltság és agresszió, hogy igazi létbátorság volt ezt a karneváli öntudatot felvállalni. Nem mintha a 21. századi Magyarország más lenne. Érdemes olvasni Szentkuthy műveit és az önéletrajzi könyvét (Frivolitások és hitvallások).

Weöres Sándor rejtőzködő, szégyellős személyisége elbújt a nagy (vagy inkább végtelenül kisszerű) magyar valóság elől. Egy fura manó volt, aki kétségkívül zseni, és fennen lobogott benne a karnevál szelleme.

Esterházy Péter. Hatalmas hiány és fájdalom, hogy - bár még lehetne – már ő sincs közöttünk. Hármójuk közül talán ő tudott leginkább alkalmazkodni e nem karneváli országhoz. Posztmodern álarca mögé bújva elbűvölően könnyed szabadságot és elegáns nagyvonalúságot képviselt, megvalósította szent és profán karneváli csodáját, és egész életművét áthatotta a szikrázó életszerelmesség.

Vízkereszt van. A farsangi időszak kezdete.

Hiányzik innen a karnevál szelleme. Talán csak elbújt, elijesztették.

Pedig sokat segíthetne ennek az országnak.

Fotó: Jaco Putker

Kapcsolódó írások:
A Nemzet Gargantuája
Bóbita, táncolj! (Zsenimanó ezer éves)
Az olvasók egy éve - Esterházy Péter