Tarr Béla

 Írta: BikassyGergely

A Kárhozat elkészültével, és még inkább a Sátántangó premierjekor válik nyilvánvalóvá, hogy Tarr Béla a legjelentősebb mai magyar filmrendező.

Tarr Béla (1955-2026)

Még fel sem vették a Színművészeti Főiskolára, amikor huszonkét évesen már forgatta első filmjét, a Családi tűzfészket. A mannheimi dokumentumfesztiválon 1978-ban nagydíjat kapott. A nemzetközi kritika és szaksajtó éppen a Családi tűzfészek után nevezte el „Budapesti iskolának” e fikciós-dokumentáris eljárást, és következő két filmje (Szabadgyalog, Panelkapcsolat) után úgy látszott, Tarr a legmarkánsabb hazai képviselője.

Az Őszi almanach már sok mindent tartalmazott a rendező későbbi képi világából. Az emberi aljasság és gonoszság széles skáláján mozogtak a majdnem végig belső térbe zárt szereplői. Bár a film színes nyersanyagra készült, tompa, sötét, árnyaktól zsúfolt képeket látunk.

Tarr Béla megismerkedése Krasznahorkai László Sátántangójával, és magával az íróval, meghatározó fordulatot hozott művészetében. A Sátántangót már 1986-ban meg akarta filmesíteni, ami akkor nem volt lehetséges, ezért Tarr egy másik filmtervéhez nyúlt vissza, amihez Krasznahorkai írta a szövegkönyvet. Ebből született a Kárhozat. Medvigy Gábor operatőrrel a fekete-fehér film lehetőségeihez fordul. A film hősei, Pilinszky János szavaival: egyedül maradtak, „mint azok a lények, akik számára a világ már semmi más, mint tárgyi bizonyíték”. A Kárhozat rendkívül erős belső feszültséget sugároz. A lassú, megállíthatatlan pusztulás a tárgya. Lassú éber álom a Kárhozat: a túlvilágon játszódik, az egyetlen létező pokolban, amivé bennünk változik a pusztuló, de mindent túlélő külvilág. A felvevőgép mozgása hallatlanul következetes és ritmust teremtő, az lesz a továbbiakban is. A belső világ vigasztalan sötétjének kívülre vetített ábrázolásmódja jellemzi az alkotást. Ez a saját filmnyelv hegymagasságba emelte a nyolcvanas évek konzervatív-akadémikus magyar tucatmunkáihoz képest.

Kárhozat (1988)

1995-ben forgatott egy dokumentumfilmet az Alföldről (Utazás az Alföldön). Szikár esszéfilm. Behatároltság és végtelenség, körforgás és előrehaladás. A film egyik jellemző filmsora egy hosszú szekérút: a szekéren ülő embereket hátulról hosszan követi. „Az Alföldben az az őrjítő, hogy arról a nagy végtelenségről, ami előtted van, nem tudom eldönteni, hogy valódi távlat-e, vagy csak a reménytelenség perspektívája” – mondta Tarr Béla. Főbb filmjeire is érvényes dilemma.

Krasznahorkai regénye, a Sátántangó megjelenése pillanatától a legújabb magyar próza egyik főműve. Tarr filmje a lassúság, a részletező pontosság szokatlan példája. Hét és fél óra a vetítési ideje. Az idő nem megáll, hanem végtelenül körbefordul. A Sátántangó formája letisztult, A Tarr-képsorok védjegyként ható eljárása következetes formanyelv eredményeképpen jön létre. Az esőzuhatag a filmművészet néhány fontos alkotásában (pl. Kuroszava A Vihar kapujában) kiválóan egyesíti a szó szerinti realizmust és az elvontságot. A Sátántagóban végig szimbolikusan, parabolisztikusan zuhog az eső, poklot, elérkezett világvégét sugallva – az általános pusztulás erős képe túlzuhog a valóság egyensúlyán. A filmvégi táncban a valóságérzet és az elvontság egyensúlya kikezdhetetlen. Esetlen medverituálé, ázott és gyűrött világvégi kisemberek bálterme.

Sátántangó (1994)

Krasznahorkai Az ellenállás melankóliája című könyvének egyik fejezetét választotta Tarr a Werckmeister harmóniák témájául. A kisvárosi figurák jelentéktelen percemberkék és valamiképpen mégis soktitkú, súlyos életű hősök. Csontkemény téli hideg uralkodik a filmben, az árnyék, a sötét agresszívabb, keményebb, kontúrosabb. A csend is kemény, az is kontúros. Jelentékeny műben mindenképp megfogan valami ellenpontja a kétségbeesésnek. Tarr filmjében a végpont utáni olvadás tárgyilagos lehetetlensége, a szenvedések véget nem érésének tudomásul vétele a paradox vigasz.

Werckmeister harmóniák (2000)

A Londoni ember és a Torinói ló után lezárta az életművét. Ez az életmű soha nem fog eltűnni, elporladni, jelentéktelenné válni. Jancsó hatvanas évekbeli nemzetközi kritikai elismertsége óta nem volt magyar filmrendező, aki ilyen hatást tett volna a világ filmszakmájára. Mindehhez formaérzék kell, de a formaérzék csupán alapfeltétel az önálló világlátás kifejezéséhez.  Méltóság, szabadság: mi más lehet fontos a művészetben? Mi más fontos az életben? Tarr Béla filmjei ezt közvetítik nekünk. Mostantól mindörökké.

 Részletek: Bikácsy Gergely: A reménytelenség vigasza (Magyar filmrendezőportrék (Osiris, 2004) 

Grunwalsky meghalt...

 Írta: BikassyGergely

Az új magyar filmművészet nagy, szabálytalan, besorolhatatlan alakja. Máshogy látta, ezért máshogy alakította a képet, mint előbb itthon bárki. Merte megráncigálni, meggyűrni, szaggatni. Küzdött a képpel: volt hogy erőszakosan, de volt, hogy valahogy rábeszélte, elérte: áruljon el magáról többet a kép, mást, mint amit a moziban a néző látni szokott. Kezdhetném sorolni, az ellenfény gyakori használatától vagy a döntött lépmezőtől (mások is csinálták)… vagy nézzük, a kép centrumának eldugását (centrumból mellékes helyre, nagy szabadsága, sőt valahogy ’kívülre” helyezte), majdnem megszüntette - ez már szokatlanabb volt, nálunk ritka, Godard, majd Cassavettes tudta lidérces mesterfokon. Grunwalsky nem utánozta őket: magáévá tette képalkotó felfedezéseiket. Aki volt Grunwalsky-forgatáson, láthatta, hogy csak ott, a kamera mögött születik meg nála a kép, és csak ott és akkor. Nem forgatókönyvben, nem papíron, nem előbb.

Erős és különös alkotópárost alkottak ők Szomjas Györggyel. Mindketten a dokumentum-iskolából, a dokumentumfilm lényegét megismerve, a dokumentum eredendő hatalmát elfogadva dolgoztak fikciós anyagukkal is. Ezért tudtak képzett, profi színészeket amatőrfigurákkal együtt játszatni, vagy fordítva, amatőröket profi színészek közé „eresztve”, bátran és magabiztosan: mind a profik, mind az amatőrök a legjobbat hozták ki a helyzetből – és ez nem minden más rendezőnél sikerül. Óriási gyakorlatuk volt ebben a Balázs Béla Stúdióban végzett addigi munkájukkal. (Eperjes, Andorai, majd Bán János és Gáspár Sándor--- páratlan, különös remeklések, újra és újra lehet nézni...)

Andorai Péter (Könnyű testi sértés)

Grünwalsky  és Szomjas, mindketten bele mertek nyúlni a képbe, Feri gyakran a fénybe is, gyakran inkább a fény érdekelte, jobban, mint amit a fény megvilágít. Ugyanígy bántak a dialógusokkal: nem ismerek más magyar filmrendezőt, aki ennyire engedte-támogatta-kreálta és uralta a rögtönzött dialógusokat, akkor, kapásból felvett kis monológokat, akár ha némileg eltértek is a film addigi fővonalától. De nem tértek el, a dokumentarizmusra esküdött kamera uralt mindent s mindenkit, a rögtönzött dialogusok pompásan alkalmazkodtak hozzá, néha még vezethették is a kamerát… -

Bán János, Gáspár Sándor (Kicsi, de nagyon erős)

Na, ezt kéne majd megírni, kifejteni, elemezni, és rendszerezni. (De hisz magam is többször megpróbáltam a Filmvilág-beli írásaimmal… nehogy elfelejtsem…) --- És nehogy elfelejtsem, hogy Grunwalsky Feri a barátom volt évtizedekig, hogy Párizsban többször is napokat beszélgettünk át, több Cassavetes-filmet együtt láttunk, és például valamelyik kis moziból kijöve, kis utcákon bandukolva, mindenben a groteszk humort kerestük és láttuk meg, a moziban és az utcán, Párizsban és Pesten is.

Most, hogy Szomjas után Grunwalsky Feri is meghalt, félek, az idő lett kevesebb körülöttem, meg a mély, éles humor, meg minden mozgó gondolat...

Grunwalsky Ferenc (1943-2025)

Delon és Belmondo

Írta: BikassyGergely

Kések kicsit a cikkel, mert nem szeretek a nekrológokkal versenyezni. Alain Delon nyilvánvalóan a legfontosabb (legnagyobb?) francia filmszínész Jean Gabin óta. Játszottak is együtt Gabin egyik utolsó szereplése alkalmával.Az élet utánozta a filmet: az egykori "keményember" megvénülve is kemény és nem-barátkozó. Ridegen, ellenségesen fogadja az útjába kerülő ifjú szökevény csavargó-félét. Ha igazán nem barátkoznak is meg, mindkettő kezdi nagyra tartani a tőle mindenben idegen másikat. Egyszer még jól be is rúgnak közösen: az ő világukban ez fordulópont. 

Delon színészi pályáján a Rocco és fivérei lett a nagy és végleges fordulópont. A magyar premier óriási visszhangot keltett, olasz-francia koprodukció ilyen zajos közönség- és kritikai zajgást addig soha nem keltett. Siker volt, az ellenérzésekkel együtt is talán túl nagy siker - még az állami sajtó is intette a nézőket, hogy okosan értsék. Riasztó, nem 18, de 24 éven felülieknek ajánlható képsorokkal. Magam egy évekkel ezelőtti tévévetítéskor is megdöbbentem: a brutalitás és erőszak képei (máskor évtizedek múltán néha komolytalanná, akaratlanul nevetségessé válnak) - itt ijesztőek maradtak. 

Visconti: Rocco és fivérei (1960)

Ötven, vagy mégtöbb film főszerepét játszotta. Visconti Rocco-ja mellett Melville néhány remekműve, például a Szamuráj véste be a filmművészet örökös történetébe a nevét. Egy "gengszterfilm", amit addig így csak néhány amerikai rendező tudott. Akkortól Delon minden francia filmje is. 

De, hogy ne csak a csúcsokra bámuljak vissza. Azt hiszem, kevesen látták azt a nem túl jelentős, tán el is feledett, de nézhető francia komédiát 1957-ből, amelyben a kezdő Delon jókat verekszik több alvilági, de gyatra figurával. A verekedők között rajta kívül csak egyvalaki nem gyatra: a szintén teljesen kezdő Belmondo. Komédiás ökölharcuk nem tud megöregedni. (Gyűjtőknek a rendező és a cím: Allegret: Légy szép és tartsd a szád) 

Allegret: Légy szép és tartsd a szád

Párosuk ezután évtizedeken át verekedett a francia moziban. Legemlékezetesebb (nem rövid!) csúcs-képsorban a Borsalino főjelenetében. Bár volt e párbajnak némi üdvös paródia-színezete, azért nagyon is komolyan lehetett venni. A két nagy komédiás beleadta öklét, szívét, tehetségét. Az igencsak igényes tömegsiker-rendező Jacques Deray szintén halálbiztos profi volt. Delon később néhány saját rendezésekor láthatóan az ő stílusát utánozta. A Rocco és a Szamuráj mellé igyekeztem nevetésre alkalmas moziemléket feleleveníteni. Hála a nagy komédiásoknak, akad (akadt) ilyen is. Ne szomorkodjunk...

Schubert Gusztáv, FILMVILÁG

Írta:BikassyGergely

Egyszerű címet találtam az emlékezés címéül, és úgy érzem: pontos. Nincs, mert nem lehet pontosabb. Évszámok kavarognak, feleselnek, lökdösődnek, gánycsolják egymást. Mikor ismertem meg Gusztávot? Lapinduláskor, 1978-ban? Ott volt már a legelső évfolyam bemutatkozó számában, vagy csak kicsit később lépett be a csapatba, örömmel fogadva? Ha az ember negyven év körüli, egész más súlya van annak a tizenöt évnek, amennyivel ő fiatalabb volt nálam. Most, amikor meghalt, azt hiszem, az életkor-különbség már nem számított, vagy (számomra) keserűbb igazsággal: az ő javára szolgált.

Valamelyik mondatában (cikk? emlékezés? magánbeszélgetés?) mintha tanítványomnak nevezte volna magát. Zavarba ejtő dolog. Mint az a tanárság, a tanítás szeretete és vágya is. Bár apám legendás tanára volt a Képző- és Színművészeti Főiskolának, én keveset örököltem ebből az adottságból. A filmet, a filmtörténetet, a film körül mindent szerettem és érdekelt - de, hogy tapasztalataimat (vagy tudásomat) "megosszam" tanítványokkal, ez nem nagyon. Több főiskolán, egyetemen tanítottam (majd mindenhol óraadóként, nem lettem, tán nem is akartam "habilitált" tanár lenni). A közepesnél jobb, a közepesnél érdekesebb tanár voltam, de semmi több. Ez azt jelenti, a tanítványok létezése mérsékelten lelkesített. 

Gusztáv az írásaimat szerette és becsülte: én magam az írásaim szerzőjeként léteztem számára. Bár az átalakult, Létay Vera vezette lap fiatalkorában többször munkaidő után sem váltunk el. Inkább utcasarki hosszú beszélgetéseinkre emlékszem, vetítés előtti vagy utáni eszmecserékre (ahol is az "eszme" szó és tartalma nemcsak pontatlan, de mindkettőnktől idegen volt). Mikor, miről is beszélgettünk?... Úgy emlékszem, legtöbbet Jancsó régi és új filmjeiről, Jancsó fordulatos pályája még indulatokat is keltett, bennem legalábbis... 

A kilencvenes évek elején készült Bunuel-könyvem. Ezért is talán, Bunuelről sokat beszéltünk, sokféle tükröződést látva (látni vélve). Akkoriban még fontos volt a filmklub-"mozgalom" (buta szó, hagyjuk): fontos volt minden filmklub. Egyszer filmklub-konferenciára hosszabb utazásra mentünk Bajára (felesége vezette az autót). A kiskunsági, meg a dunai táj érdekesebb lett volna. Gusztávnak talán érdekesebbek voltak a ránk váró filmek. 

Schubert igazi időszakában én már nem voltam a szerkesztőség tagja, "állandó külső munkatárssá" változtam. Rendszeresen sokat, több hosszú dolgozatot írtam a lapnak. Ezt a külső lehetőséget elsősorban Létay Verának köszönhettem, de hamarosan Gusztávnak legalább annyira. Zsugán István, a lap legendás egik alapító szerkesztőjének halála után, Létay Vera, majd Gusztáv javaslatára én váltam a lap "olaszosává", innen kezdve több olasz témájú cikket és kritikát írtam, mint franciát. (Ádám Péter, a kiváló műfordító néhány nagyon alapos dolgozattal jó csúcsokra vitte a francia témát...) De mondom, már nem éltem a szerkesztőségben, csak vetítéseken találkoztunk, és a cikkeimet már csak online írtam, küldtem be, küldte vissza, küldtem be újra, elfogadva javítási javaslatait. 

Én is megtapasztaltam rendkívüli szerkesztői gondosságát és alaposságát. Jónéhány cikkem jobb lett, miután ő átvizsgálta. Szerkesztői munkájáról mások többet tudnak (vagy tudnának) mondani. Nagyon sok új, fiatal szerzőnek adott lehetőséget. El ne feledjem, a magyar film új online fórumát is szerkesztette. Ez a magyarfilm fórum megkerülhetetlen lett. Sok mindent csinált és írt, mind a filmről, kicsit tágabban a tévéről és a képi kommunikációról. Nekem ekkoriban már ugyanolyan fontosak voltak saját könyveim, és (nekem legfontosabb munkaként) regényeket is publikáltam. Ez azért más hegység, más folyók... Római útjaim film-tanulságai érdekelték Gusztávot, ehhez kapcsolódva szívesen olvasta és szerkesztette beszámolóimat. 

"Meghalt a legkedvesebb magyar kritikus" - írta róla egy pályatárs. Elképesztően jó szó. Talán soha kritikusról nem írták le ezt a kedves szót. Én is csak ezt idézve tudok búcsúzni Schubert Gusztávtól.

Schubert Gusztáv (1955-2024)

Wim Wenders feltámadása

Írta: BikassyGergely

Patetikus cím, de vállalom. Wim Wenders a hetvenes évek filmművészetének nagy alakja volt. Csak volt? Ma múlt időben. Azon töprengek, hogy mikor is került e nagy tehetség múlt időbe... Legismertebb filmje bizonyára Berlin felett az ég, meg talán a Párizs, Texas, sőt azokban a sikeres években rengeteg díjat kapott, és a közönség is figyelemmel kísérte. Én legtöbbre becsültem A dolgok állása fekete pesszimizmusát, és a Lisszaboni történet fényárnyékos derűlátását. A dolgok állása hőse egy kétségbeesetten tehetséges filmrendező, aki nem akar színesben forgatni, és aki semmire nem tartja a fordulatos cselekményt. A portugál tengerparton forgat, más nem biztos, hogy itt is látná a szürkét meg s feketét, ő csak ezt látja. Dacol a dühöngő producerekkel, mire valaki (a producerek?) lelövetik, ott, a sivatagos tengerparton. (A film főalakját, persze nem magát Wenderst, de a brutális vég nyitott értelmű...) 

A dolgok állása (1982)

A Párizs, Texas azután végig a sivatagban játszódik, az is a kétségbeesés háromszázhatvanadik fokán, de legalább színesben, és van benne megátkozott szerelem, meg híres fiatal színésznő. Hiába: ez is inkább csak a fesztiváldíjakat hozta, a közönség kezdett elfordulni tőle. Wenders nagy európai utas és világutazó volt, s ez nem a magánéletére, hanem a filmjeire vonatkozik. Alice a városokban, németországi vándorlások, A világ végéig: európai és világvándorlások. Nem sorolom számos, sőt rengeteg alkotásának címét, a legtöbb mára csak filmtörténeti adat. 

Wenders szinte minden filmje két és fél, inkább három órás. Amit azonban az amerikai és világközönség nemcsak elfogad, hanem el is vár például Scorsese esetében, az sokaknak unalmassá, majdnem nézhetetlenné tette a lassúság makacs mozibajnokát. Miként a poducerek, a közönség is cselekményt, fordulatos történetet akar látni, akár hosszasan elbeszélve, de Wenders ebben hajthatatlan volt. A blogunkban pár éve írtam már Wendersről, dühösen kommentálva egy szörnyű hollywoodi tömegfilm világsztárjainak velőtrázóan gyenge játékát. Ez a rossz giccs ugyanis a Berlin felett az ég alapmotívumait használta, de még tisztességes remake-nek sem mondható. Tisztességtelen remake? Annak már igen. Talán nem annyira a buta hollywoodi tömeggiccs (mely „intellektuális” akart lenn), nem is az, hanem a Port.hu kommentárjai bőszítettek fel: egyik hozzászóló sem említette Wenderst, vagy a Berlin felett az ég-et: elfújhatatlan gyanúm, hogy nem is látták. 

Berlin felett az ég (1987)

Halkan megjegyzem, hogy én nem is azt tartom Wenders fő remekművének, hanem a giccsmentes Dolgok állását, mely szerintem például Tarr Bélára is meghatározóan nagy hatást tett... Vagy inkább a Lissszaboni történet, két kiváló német színésszel: az is vallomás a filmművészet lehetőségeiről, meg persze Lisszabon varázsáról. 

Lisszaboni történet (1994)

Wenders új japán filmjében (Tökéletes napok) a főszereplő bemegy egy lerobbant kis tokiói könyvtárba és Patricia Highsmith-ről beszélget fél percig a kölcsönzővel. Hát persze, hiszen Wenders valaha filmre vitte a lélektani bűnregény nagy írójának egyik könyvét Az amerikai barát címmel. (Jó és szellemes bűnfilm, méltó Highsmith-hez.) 

Az utóbbi tizenöt-húsz évben aztán szinte csak félresikerült, üres, erőlködő filmet készített. A modern filmművészet egyik nagy alakja önsorsrontó buzgalommal iratkozott ki magából a filmművészetből, hiszen, mondhatnánk keserű tréfával, régi főműveivel úgyis azt sugallta, hogy a „hetedik művészetnek” vége, a celluloid feltámaszthatatlanul halott.

 És lám most Wenders előállt egy csodálatos kis remekművel. Egyetlen szereplője van, a percekre feltűnő többiek kiegészítő színek és árnyak. Ez az ötven körüli férfi a „Tokyo Toilette” jelvényét és munkaruháját viselő magányos és hallgatag ember. Vécéket tisztít, nem undorral, de csendes szaktudással. Egyedül él, régi amerikai popzenét hallgat útközben, és sok könyvet olvas. A munkahelyéhez közeli nagy fát szeretettel fényképezi. Olyan, mintha megbékélt volna a világgal. Hogy viharos fiatalkora lehetett jómódú családban, azt csak sejthetjük. Nagy konfliktus kiáltó csendje van itt eltemetve. Sem a férfi, sem a rendező nem skarja elmesélni. 

Wenders, híven önmaga igazi ars poetikájához, most sem izgalmas történetet mesél. Állapotrajz, mikrorajz, életmetszetek tusrajza, kereshetjük a kifejezéseket. A filmnek tökéletes belső ritmusa van. Talán a japán film egyik klasszikusa, Ozu tudta ezt megeleveníteni vagy nyolcvan éve. Wenders most, nagyon hosszú tévutak és sikertelenség után rátalált önmagára. Kevés ilyen művészi feltámadást ismerek. Kellett ehhez a főszerepet játszó színész (Koyi Yakusho) arca és hallgatása is. Ha valaki, ő jogosan kapta filmfesztiválok díjait. 

Utóhang: most értesültem, hogy Wenders Budapestre jön, az Uránia moziban lesz díszvetítése, Enyedi Ildikó fogja a vászon elé kísérni. Üres, buta, hamis mozirendezvények után végre egy szép ünnep.

Budavári Cirkusz 1956

Írta: BikassyGergely

A Budavári Cirkusz épp 1956 októberében vendégszerepel Róma egyik külvárosában. A helyi kommunista pártszervezet vendége a magyar cirkusz, és a vendéglátó olasz kommunisták lelkesen ünneplik. "Állj! Nem jó!" - kiáltja ekkor a rendező, és a forgatás félbeszakad. Valahogy így kezdődik Nanni Moretti filmje, sőt a filmbeli film rendezője is ő maga, Nanni Moretti. 

Nanni Moretti

Mint régebbi filmjeiben, most megint ő játssza a főszerepet. Mint korai filmjeiben, most is a jelen történelmérő, akarom mondani a történelem jelenéről töpreng. A forgatás többször is félbeszakad, Moretti egyre inkább töpreng, például mindig új szöveget ad a történelem fordulataitól elbizonytalanodó olasz kommunistáknak. Közben saját magánélete is válságba kerül, akárcsak '56-os olasz filmfőhőseié. Az Antonio Gramsci pártszervezet vaskalaposan buta vezetője egyetért a magyar forradalmat ünneplő olasz kiskommunistákkal. Azután viszont egyet kell értenie a magyar forradalom leverését és a Szovjetuniót ünneplő olasz nagykommunistákkal. Szerelme ezért faképnél akarja hagyni. A Budavári Cirkusz olasz búcsúelőadásán (Anger Zsolt alakítja a cirkuszigazgatót) kishiján kitör a botrány. 

Moretti fimje keserű komédia. Legjobb percei akasztófahumortól sem mentesek, még a kötél is előkerül. De mindez rég volt, Moretti félbeszakítja '56-os filmjét, megváltoztatja az olasz kommunista párt határozatát, vaskalapos és gyáva hősét megmenti a kötéltől, és cikruszi elefántra ülteti, hogy trombitálva vezesse olasz pártsejtjének naiv tagjait a daloló jövőbe. Nanni Moretti groteszk és minden naivságon mosolygó történelmi komédiáját szívből ajánlom a magyar középiskolásoknak, magyar egyetemistáknak és minden magyar törtélemtanárnak. Sőt, ha belegondolok: minden nézőnek. Kevés film beszél ilyen okos humorral a fájdalmas magyar '56-ról. Cikkemnek itt vége, de a történelem filmje olaszul is, magyarul is - folytatódik.

Összekevert nevek

Írta: BikassyGergely

Nagyon bosszantanak az összekeverhető nevek. Legbosszantóbbak, ha a majdnem azonos nevek tulajdonosai ráadásul majdnem azonos dologgal foglalkozva lettek híresek, azonos nemzet hírességei, és persze majdnem azonos életkorúak. Görcsös memorizálásra kényszerítenek, már a nevükkel.

Ha tömeggyilkosok még hagyján, mert bár a fentiek igazak rájuk, a tömeggyilkosságuk miatt pontosan, precizen, tévedés nélkül kell ismernünk őket. Ismerjük is. Itt van főleg Hitler és Himmler. Avagy Göring és Göbbels (Goebbels). Dicső névhasonlítások. Nem keverjük: a gyilkosok nevét mindenki hibátlanul megjegyzi. Éljen. Vagy pusztuljon? Késő bánat, megtörtént, aminek nem kellett volna.

A kis névbosszantások is bosszantanak, legyen kánikula, kora ősz, vagy hideg tél. Itt a nagy és híres zeneszerző, Sosztakovics. A nagy emberek keresztneve azért nem bosszant, mert jóideje nem vagyok hajlandó megjegyezni őket. Így természetesen Sosztakovics keresztnevét sem: csak semmi tévedés, nem tudom!

A névbosszantás elől így sincs menekvés. Mert a manapi hírekben előugrik a Pink Floyd egykori énekese, nem hittem, hogy él még. Erre meglódul a memóriám: eszembe jutott egy Sosztakovics életét feldolgozó életrajzi film (nem dokumentum, hanem fikciós játékfilm.) Nagyon rossznak találtam, úgy negyven éve egy filmfesztiválon hangosan pfujolni lett volna kedvem, de nem mertem, és nem is tudok jól fütyülni, csendben maradtam hát. Ki is rendezte? Persze nem jutott eszembe, csak az, hogy angol-amerikai név,  Pal... vagy Par...? És hogy több zenei tárgyú filmet is csinált. Addig nem nyugszom, míg eszembe nem jut. Filmlexikonok, és a hasznos Imdb.com segít. Segíthetne, de valahogy most nem segítettek. Úgy nem könnyű, ha sem a film címét, sem a rendezőjét, sem a főszereplő nevét nem tudom, hát hisz épp a nevüket szeretném megtudni. (Minek is? Itt a hiba. A rossz, értéktelen dolgoknak felejteni kell a nevüket, nem megjegyezni.)

Az interneten száguldozva elém ugrott az Evita rendezőjének neve, azt mondja: Alan Parker. Azt is hamisan rossznak találtam, ő lenne? A név hasonlít. Nézem a listáit hát, Sosztakovics-gyanús cím nem szerepel köztük. Viszont szerepel a The Wall, kicsit gyanús, azt jó filmnek tartom, és azt a Pink Floyd-dal eléggé szerettem, Párizsban volt szerencsém látni. Nem létezik, hogy egy tehetséges rendező később olyan bődületesen rossz filmet csináljon, mint az a "Sosztakovics" (mondom, a film címe megfutamodott előlem, ezért is nehéz kinyomozni). Az Evita sem bődületesen volt rossz, csak szokványosan és világsikert hozóan, hisz azért csinálta a szerencsétlen Par... vagy Pal...?

Zárójelben: aki kineveti a névfelejtőket, mondok gyorsan olyan orosz neveket, melyek tulajdonosai kortársak voltak, és mindnek komoly bajai Sztálinnal: Bugyonnij, Bulgakov, Buharin, Bulganyin... tegyük hozzá a Buharov-fivéreket (ők itt a  kakukktojás, mai magyar filmrendezők). Saját filmrendező-névkeresésemhez úgy csatlakoznak a fentiek, hogy mint nekik, Sosztakovicsnak is életveszélyes kalandjai voltak Sztálinnal.

Sosztakovics és Sztálin

Nem fecsegem most már túl: a keresett bűnrossz életrajzi film rendezője bizonyos Tony Pa... hogy is? igen, izé: Parker volt. Idegrángatóan hasonlít a neve tehetségesebb és szintén sok zenei filmet készítő pályatársáéhoz, Palmerhez. Felejtsük el villámgyorsan, mint ahogy én is hamar elfelejtettem. Lexikonböngészetek mazochista hőse vagyok. Ha Sztálin lennék (manapság néhány diktátor is dédelget ilyen vágyat) - betiltanám az egymáshoz hasonló neveket azonos foglalkozási ágakban. A világ is jobban járna, meg én is. Sőt, az olvasó is: nem bosszantanám ezekkel a felejtendő névhasonlóságokkal így kánikula idején...

                                                                     

Gyarmathy Lívia emlékére

Írta: BikassyGergely

Kilencven éves korában meghalt a kiváló filmrendező, Gyarmathy Lívia.

Most egészen röviden csak két filmjét idézem fel. Az első (Ismeri a Szandi-Mandit?) a hatvanas évek megújuló magyar filmjének csodálatosan eredeti hangú és humorú alkotása volt. Tele finom, és néha tragikomikus jelenetekkel: a hatalma és ereje teljében levő (épp felfelé ívelő) Kádár korszak emblematikus helye: a gyár. Nagy vállalati ünnep. Mindenféle fura figurák jelennek meg. Kicsit a korabeli cseh filmekre hasonlít, magyar vonásokkal. Ragyogó fő-és mellékszereplők. Itt tűnt fel a kiváló Schütz Ila. Dayka Margit elképesztő néhány jelenése a vége felé. Ezt a filmet nem lehet elfelejteni.

Másik remekműve, minden idők egyik legnagyobb magyar dokumentumfilmje, a Recsk. Sztálinista büntető- és munkatábor, a Rákosi diktatúra éveiben. Férjével, Böszörményi Gézával közösen készítették (aki maga is recski rab volt). Először szólalnak meg filmben az egykori rabok mellett rabtartók, ávós őrök és verőlegények. Kegyetlenül tisztességes film, súlyos alkotás. Taps és díj-özön fogadta, joggal. Ma is emlékezni kellene rá.

Gyarmathy Lívia (1932-2022)

Monica Vitti

Írta: BikassyGergely

Most, hogy meghalt, klasszikussá vált. Egy egész filmtörténeti korszak (a hatvanas évek) talán legnagyobbja volt, főrendezőjével és élettársával, Antonionival. Különös, utánozhatatlan főszerepeket mintázott meg. A kései fekete-fehér filmek legnagyobbja. A "szorongás királynője" - mondták róla. Persze sokkal több volt. Vígjátékokban is kitűnő. Mégis, szorongó és szorongató élmény a legtöbb filmje. Nem könnyű mozik, az biztos. Ma talán meg sem születnének. Egyre kevésbé kell érték a mozivásznon. Mindegy: Monica Vitti összes filmje itt marad.

Monica Vitti (1931-2022)

Jancsó Miklós 100

Írta: BikassyGergely

Jancsó Miklós száz éves! Az ÉS-ben Gelencsér Gábor alapos értékelő cikket, kisebb tanulmányt közölt róla. Végigelemzi, mivel újította meg Jancsó a magyar filmet, hányszor is hogyan újította meg saját filmalkotó múltját, stílusát. Többször is, szerencsére. (A Filmvilág összeállítását még nem ismerem.)

Jancsó Miklós (1921-2014)

Nagyon régen, a hatvanas évek legelején láttam az Egyetemi Színpadon korai rövidfilmjeit. Képzőművészekről. Ezekben volt mindenfajta rossz, művészkedő, patetikus és szájbarágó. Sok olyan stílusjegy, amit nemsokára teljesen elvetett, eldobott. Első játékfilmje is tehetségmentesnek látszott. Csak harmadik játékfilmje lett  olyan, amire mindenki felfigyelt, az Oldás és kötés. Aztán gyorsan két, mára filmtörténeti súlyú remekmű, a Szegénylegények és a Csillagosok, katonák. Hihetetlen feszültség, filmdrámaiság áradt belőlük. Töredezett dialógusok, balladisztikus elhallgatások, másként mint filmen kifejezhetetlen súlyok. Kísérőzene nincs, a szél süvít, egyszavas parancsok, és lövések zaja. Fekete köpenyesek vonulása. A hagyományos lélektani motivációk teljes hiánya. Valami szenvtelen könyörtelenség. 

Később sokféle filmstílussal bővültek a művei. A pátosz kezdett belopózni, de inkább annak paródiája. Forradalmak, lázadások, bukások. Sok halott, még több feltámadás (szó szerint: mint a gyerek-háborús játékokban, mindenki feltámadhat. Sok-sok vállaltan festett vér. Ami különös: ettől még drámaibb lett minden. Itt gyakran becsapják a nézők naivitását. Jancsónál nem lehet senki naiv, aki az maradt, kiléphet a filmjeiből.

Rómába költözött, olasz filmjei tehetségesek, de nem arattak sikert. Nem mindent tudott megértetni az ottani filmemberekkel, talán a nézőkkel sem. Hazatért, aztán megint elment. Közben itthon bújócskát és "ki csapja be a másikat" játékot játszott a kulturális vezetőkkel. Volt, amikor nem tudott nyerni.

Hetvenedik éve után hirtelen egész különös és páratlan módon váltott. Innen csak fekete humorú, harsány paródiákat készített, egymás után hét teljes paródiafilmet. Teljes, mert minden volt bennük, főleg halál. Soha ennél komorabb és ennél röhögtetőbb komédiákat. Az abszurd film csúcsai. Végigröhögjük a legocsmányabb politikai intrikákat és a legszomorúbb halálfutamokat. "Itt már csak ordítani lehet" - ordítja az egyikben valaki. Maga Jancsó? Lehet: azt tudta, és láttatva tudta, hogy itt csak a "fehér" és "fekete" cirkuszi bohócoknak lehet szava. Azoknak igazak a könnyei és ordításai. 

Örülök, hogy minden filmjét láthattam a maguk és a magam idejében.

Kapcsolódó korábbi bejegyzések:

Arról, mi a szabad

Fényes szelek

A felfedezett szupersztár - SRK

 Írta: Inkabringa

Néhány hete láttam egy indiai thrillert. Fordulatos történet, szokatlanságot csak az jelentett, hogy dalbetét volt benne és az elején még táncoltak is. Ez Bollywood, gondoltam. Ennél többet nem tudtam az indiai álomgyárról. Elvégeztem egy többéves filmtörténeti és filmelméleti képzést, de Bollywood szóba sem jött. Igaz, Hollywood is alig. Ez a képzés az európai szerzői filmes látásmódot tanította nekünk. Én ebbe nőttem bele, és nagyon sokat kaptam és kapok ezektől a filmektől. Ámde van egy másik közegem, a kulturális antropológia, ami meg arra tanít, hogy ha békésebb és szerethetőbb világban akarunk élni, akkor lépjünk ki a saját ízlésünk-kultúránk ketrecéből.

Szóval az éneklő-táncoló thriller után érdekelni kezdett Bollywood, és rábukkantam egy híres bollywoodi filmsztárral készült beszélgetésre. Shah Rukh Khan (röviden SRK) filmjeit állítólag 3,5 milliárdan (!) nézik a világon. Nem számoltam utána, de nem vitatom, elhiszem.

Shah Ruhk Khan

Itt jön az én őszinte, töredelmes vallomásom: nemhogy soha életemben nem láttam egyetlen filmjét sem Bollywood királyának, de jóformán még a nevét sem hallottam eddig. Szégyen, hogy a fogyasztói kultúra ormain járunk, és ehhez képest nem ismerek egy ekkora szupersztárt. Nyilván rajtam kívül mindenki jól ismeri őt széles e hazában.

Az interneten kerestem SRK filmjeit, találtam is néhányat – hindi nyelven. A világ legnagyobb szupersztárjának filmjeiben - finoman szólva - nem bővelkedik kis hazánk. Beütöttem a Youtube keresőjébe a nevét és megdöbbentem. Olybá tűnt, hogy ott minden SRK-ról szól. Shah Rukh Khan, a rajongói szerint King Khan, egy igazi szupersztár. Persze ez még kevés ahhoz, hogy a mi kis magyar valóságunkba betörhessen. Azért biztosan itt is akadnak rajongói.

Néztem az előadásait, interjúit. Rengeteg van belőle. Milliónyi felvétel arról, hogy a világ minden pontján - Ausztráliától Németországig - lelkes rajongótömeg fogadja. Rábukkantam, hogy Budapesten is forgatott néhány éve. Ha elém áll és a nevét mondja sem tudtam volna, hogy kicsoda. Az ezredrangú celebecskékről szóló híreket nem győzöm kerülgetni, Bollywood királyáról meg alig valamit hallani kis hazánkban. Az csak egy szófordulat, hogy kicsi a világ. Nekünk, magyaroknak, befoghatatlanul nagy. Durcázunk, ha a világ másik végén nem tudják, hol van Magyarország, de égbe fúrt orral nem veszünk tudomást a világ legnagyobb filmsztárjáról. Shah Rukh Khant államfők, tudósok és sztárok keresik fel, a legbefolyásosabb emberek egyike a világon. De nem is ezért érdekes.

SRK filmjeit alig ismerem még. Életének elemzését másra hagyom. Ír és beszél róla ő maga is eleget. Én sem szeretem, ha olyanok szálazzák az életem, akiknek semmi köze hozzá. Azért megemlítem az áradó szívű szabadságharcos édesapját. Ő olyan érdekes figura számomra, mint Mándy Iván apja.

Amire rálátásom nyílt valamelyest az elmúlt hetekben, Shah Rukh Khan szupersztársága, ami mint jelenség, rendkívül érdekes. A sztárság mibenléte és a sztárlét évek óta foglalkoztat. Mindig a csillogó önsorsrontást láttam benne és nem értettem, mi a jó ebben. Az én vadóc lelkemnek Banksy a sztárja, de most, hogy SRK-t jobban megismertem, azt mondom, megérdemelné, hogy magyar nyelven is többet írjanak róla. Én most rászánom a betűt. Jó sok betűt. Shah Rukh Khan ugyanis nemcsak szupersztár, hanem egy rendkívül értelmes ember, akinek ráadásul remek a humora és öniróniája is van. Mielőtt színész lett és szupersztár, közgazdász és újságíró diplomát is szerzett. Állítólag sokat olvas. Azt mondják róla, hogy a szupersztársága ellenére is két lábbal áll a földön.

SRK mindig megvédi a kritikáktól Bollywoodot. Vállalja az álomgyárat, mert szerinte erre szüksége van az embereknek. Álmok nélkül senki sem képes változtatni az életén. Ez tulajdonképp igaz, bár sajnos nagyon sokan (Indiában is) álmokkal sem tudnak változtatni az életükön. Például a szegénység felszámolásához nem elég az álmodozás, de ez csak egy akadékoskodó közbevetés. Példának hozta fel egy német rajongóját, aki szerint Németország nagyon komfortos hely, minden gombnyomásra működik. Két dolog hiányzik az életükből: nem tudnak sírni és bolondozni. Ezt a gombot nyomja meg bennük Bollywood.

SRK filmjei a bollywoodi szórakoztatóipar részei: főként romantikus filmek, romkomok és akciófilmek. Erre egy magára valamit adó európai sznob legyint, de ne tegye. Senki ne fáradjon azzal, hogy a világról a saját ízlése szerint ítélkezzen, az is szép, ha eligazodik a sokféleségében. SRK karrierje az 1990-es években kezdődött, évente több filmet is forgat. Bollywoodban átlagban ezer film készül évente. King Khan a romantika királya, akibe nők tömegei szerelmesek. De a hősszerelmes szerepeken túl játszott már gengsztert, autistát, törpét, sőt kettős szerepben önmagát és rajongóját is alakította egy filmben.

SRK úgy lett a világ elsőszámú szívtipró szeretője, hogy a bollywoodi filmekben - India szigorú konzervatív szabályai szerint - testi kapcsolat alig-alig ábrázolható. Ez SRK karrierjének kezdetén különösen így volt. Mostanra már lazultak némiképp a tiltások. Miközben évtizedek óta akciófilmek készülnek Bollywoodban. Ezek szerint, ha valakit szitává lőnek egy filmben, az kevésbé erkölcstelen, mint két ember szerelmes összefonódása. Ezzel az ellentmondással egyébként a világ minden táján küszködnek.

Indiában a bollywoodi sztárok óriási hatással vannak a közvéleményre. Amit a filmjeikben és azon kívül képviselnek, nagyon sokaknak iránymutató. Persze egy fecske nem csinál nyarat (még akkor sem, ha szupersztár), de bizonyos tendenciákat elindíthat vagy felszínen tarthat. SRK a romantika királyaként például a nők egyenjogúságának élharcosa. Miközben mosolyogva tűri a tini lányoktól a szelfiket, öleléseket és a folyamatos sikítozást, gyakran beleszövi a mondandójába: éljék a saját életüket, és ne azt, amit mások mondanak, hogy élniük kell. Ez különösképp fontos Indiában, ahol a gyermekházasság, a kikényszerített házasság, az erőszak, a nőkkel szembeni megalázó bánásmód, a nők mozgásszabadságának korlátozása és az alulképzettségük még mindig komoly probléma. Ezek a témák felbukkannak a bollywoodi filmekben. Mivel India népességének 65%-a 35 év alatti, a fele meg 25 év alatti, SRK szavainak súlya van a nők jövőbeli helyzetének alakításában.

Gyakran hangoztatja, ő mindent a nőknek köszönhet. Nagyon sokat kapott és tanult tőlük, és a végén mégis mindig ezt kiáltja a világ: Shah Rukh Khan a király. Ezért minden kedvessége, lovagiassága, figyelmessége azért van, hogy köszönetet mondjon a nőknek. SRK alapítványt hozott létre a savtámadást elszenvedő nőkért, ez Indiában sajnos sokakat érint. Arról is beszél a tini lányoknak, hogy a romantika nem azt jelenti, hogy a szerelmesek a tengerparton sétálnak a naplementében, hanem azt, hogy a nő felszabadultan szárnyalhat és önmaga lehet a férfi mellett. Mindezek után megjegyzem, hogy SRK muszlim. Csak hogy bekavarjak a sztereotípiákba, amiket széles e honban oly serényen sulykolnak a derék állampolgárok fejébe. SRK felesége pedig hindu, három gyermeküket mindkét vallás ismeretére és vallási toleranciára nevelik. Teszik ezt Indiában, ahol a muszlimok és a hinduk közötti kapcsolat közel sem felhőtlen. A 9/11 merénylet utáni évben muszlim vallása és a gyanús Khan név miatt az USA-ban a repülőtéren órákig vizsgálták, miközben a Yale-en várták egy rangos elismerés átadására és az előadása megtartására.

A sztárság mibenlétéről eddig SRK-tól tudtam meg a legtöbbet. Ő a sztárság valóságos teoretikusa. Ezt nagyra értékelem. Aki már próbálta, tudja, hogy gyakran nehéz összehozni a teóriát a metodikával, de neki sikerült. Rengeteg előadásban és interjúban beszél a sztárságról, elemzi a saját életén keresztül, nagyon értelmesen és őszintén. Végre kezdem érteni, mi értelme van ennek az egésznek. SRK felépített egy brandet, ami magába foglalja a hősszerelmest és a példás családapát, az életélvező vagány macsót és a kontemplatív embert, a filozófust és a Pokémon-vadászt. Valahol azt írták róla, életének legnagyobb alakítása: Shah Rukh Khan, a szupersztár. Mítoszokra mindig szüksége lesz az emberiségnek. Szerinte „SRK, a sztár” is egy mítosz, és ő ezt a mítoszt szolgálja. Örömmel. Végre egy sztár, aki élvezi a sztárságát. Sztárnak lenni csak így érdemes.

A sztárok általában áhítják a sikert és rajongást, majd rettenetes teherként élik meg. Zsákba bújva közlekednek, depressziósok, szenvedélybetegek, romhalmaz a magánéletük, nem egyszer bele is halnak a sztárságukba. Nem győzünk aggódni értük. Talán szükségük lenne egy felsőfokú kurzusra Shah Rukh Khantól, hogyan is kell sztárnak lenni. Nyilván neki sem könnyű, de neki mégis elhiszem, hogy örömét leli benne.

SRK hülyeségnek tartja, ha valaki az elismerésért küzd, majd amikor megkapja, elbújik. Ő élvezi az emberek szeretetét. Szeret sztár lenni. A sztárság egy buborék és ő élvezi az életet ebben a buborékban. Persze egyszer minden buborék kipukkan. Látja az árnyoldalát is, ami izolálja és magányossá teszi a sztárokat, de az ő receptje, hogy épp ezért nem szabad megszakítani a kapcsolatot az emberekkel. Úgy véli, hogy a sztároknak kiváltságosan sok szeretet jut, de ostoba, aki azt hiszi, hogy ez ne járna a világon mindenkinek. Ezért a felé áradó szeretet viszonozza. Fáradhatatlanul. Tényleg és valóban, szinte szolgálatszerűen. Mint a pápa. (Most biztos többen felhorkannak.) SRK bámulatosan könnyed eleganciával műveli a sztárságot. Sosem láttam még ilyen profizmust. (Példa ITT és ITT) 

Bárhova megy, sikítozó rajongók hada veszi körül. Ezt szó szerint kell érteni. Csenghet a füle. Vannak testőrei, mert talán szét is tépnék, de nem fél a rajongóitól. Magához engedi őket. A háza előtt éjjel-nappal tömeg várja. (Megjegyzem, azért elég komoly erődítmény veszi körül.) SRK kimegy hozzájuk és integet nekik meg kitárt karral áll a híres pózában. Ettől a póztól egyébként megőrülnek a rajongói. Védjegyévé vált ez a táncmozdulat, ITT megnézhető. Milliók utánozzák. 

Férfiak másznak fel a színpadra, hogy megérinthessék, szájtátva figyelik, hogyan kell hódítónak lenni. De a legjobb, ahogy a fiatal lányokkal bánik. Kétségtelenül kedvére való, hogy érte epedő fiatal nők veszik körül. Beszélget a rajongóival, táncol velük, énekel, udvarol nekik. Kedves és figyelmes a tini lányokkal, mintha ezzel is azt sugallná, hogy ennél alább ne adják a férfiakkal szembeni elvárásokat. (ITT és ITT látható példa.) Azt sugározza a rajongóinak, hogy fontosak számára, sőt, fontosak a világ számára, részei a boldog életének. Ezt tekinthetjük a brandépítés részének is, de szolgálatnak is. Rettenetesen fárasztó lehet, ő azonban okosan és élvezettel csinálja.

Shah Rukh Khan különleges erénye a fergeteges humora. Egészen kivételes. Rengetegszer megnevettetett. Egy interjúban azt mondta, hogy vissza kell fognia magát, mert a világból már kiveszőben van a humor, és sokan nem értik. Ezzel mélyen egyetértek. Teljesen belemerül a szupersztár szerepébe, de képes kívülről is nézni önmagát. Az öniróniája bámulatos, szellemesen tudja kifigurázni a saját sztáréletét szóban és tettben. Jó példája ennek az I am the best című klipje, hamisítatlan bollywoodi kivitelben.

Rajongók SRK háza előtt

Szerinte a sztárság mögött nincs más, csak rengeteg munka. A mottója, hogy ha kudarca van, akkor többet dolgozik, és ha sikere van, akkor is. Kirobbanó energia van benne. Természetesen nemcsak rajongói, hanem utálói is vannak, mert a sztársággal ez is együtt jár. Nem örül neki, de tudomásul veszi. A humorával és intellektusával felülemelkedik rajta. Egyszer azt nyilatkozta, hogy ha gyűlölködésbe és sértegetésbe ütközik, egyedül a fürdőszobában jól beolvas mindenkinek, ettől megnyugszik. Van benne egyensúly, profizmus és fegyelem. Ezek nem engedik, hogy megbillenjen ebben a teljesen természetellenes létállapotban, ami a sztárság. Bár talán azt is tudja, hogy ez a buborék bármikor kipukkanhat. Meg is van az eredménye. A világ legbefolyásosabb emberei között tartják számon, és gazdagabb, mint a hollywoodi sztárok. A rajongói között van Penélope Cruz, Lady Gaga, Brad Pitt és Leonardo DiCaprio, de Obama és Trudeau is. (Bővebben ITT) Hollywood is hívogatja már jó ideje, eddig még nem lépte át Bollywood határát. Egyszer azt nyilatkozta viccesen, hogy James Bondot szívesen eljátszaná: romantikát, zenét és táncot vinne bele. Egyszer ki kellene próbálni.

Bollywood álomgyáráról doktori értekezéseket írnak világszerte. Shah Rukh Khan pedig díszdoktori címet és egyéb rangos kitüntetéseket kap minden kontinensen az egyetemektől és világszervezetektől. Sorra hívják meg előadást tartani a legpatinásabb intézmények. SRK hatással van az emberekre és ezt pozitív és értelmes irányba akarja fordítani. Számos jótékonysági és világjobbító projektben vesz részt. Nők helyzete, környezetvédelem, pandémia: ő többet segít, mint a kormány. Valóban lenyűgöző a karitatív tevékenysége. Mindamellett szereti a luxust, nem is tagadja fényűző életét. Aki erre kíváncsi, megtudhatja milyen a mumbai, a dubaji vagy a londoni háza és a tucatnyi luxusautója. Hatalmas lehet az ökológiai lábnyoma. Nem szégyelli, hogy szeret jól élni, de természetesnek veszi, hogy segít másoknak. Nem tagadja, sőt analizálja az életében rejlő ellentmondásokat. Nyilván ő sem gáncs nélküli lovag, de talán az altruizmus nem csupán alkalmi marketingfogás az életében.

SRK elve, hogy előbb gazdagodj meg, és aztán válj filozófussá. Én itt Kelet-Európában azt tapasztalom, hogy aki filozófiai mélységeiben akarja érteni a világot, az elől mindig elveszik a falatot, aki pedig meggazdagodott, minden elvét feladja, hogy tovább gyarapíthassa vagyonát. SRK a toleráns Indiában és földgolyóban hisz, a nemek, vallások és társadalmi csoportok közötti egyenlőségben. A közvetlen politikába nem ártja bele magát, de a társadalomkép víziójának alakításában fontos a szerepe. De talán ő is tudja, hogy hiába szupersztár, egymaga nem mentheti meg az emberiséget. Nem is érzi feladatának. Életelve, hogy lehetőleg ne bántson meg másokat, ne ártson másoknak, bár gyakran csípős a modora, és a neki jutott szerencsés életet úgy hálálja meg, hogy a javaiból bőséggel ad másoknak. Egy előadásában azt fejtegette, hogy az oly igen áhított emberi méltóság valójában az emberek közötti egyenlőség, a jóindulat és az együttérzés képességében rejlik. Hasonló állásponton volt az idén 100 éve született amerikai filozófus, Richard Rorty is. Lehet, hogy SRK olvassa Rorty könyveit, de ha az indiai kultúrában élve jutott erre a következtetésre, akkor alátámasztja Rorty elméletét.

Végére hagytam egy fontos értékét, ami csöppet sem lebecsülendő: táncol. Persze Bollywoodban mindenki táncol. Egyszer én is táncoltam egy indiai fiúval szvinget, itt Budapesten. Nagyon jó táncos volt, bár Bollywoodhoz semmi köze. Ebből persze még nem vonható le az a következtetés, hogy Indiában minden férfi táncos lábú. Az bizonyos, hogy Shah Ruhk Khan zseniális táncos. Talán egy másik felsőfokú kurzus keretében rávezethetné a nyugati kultúrában élő férfiakat arra, hogy táncoljanak. Neki talán jobban hinnének, mint a nőknek. Van egy macsó téveszme, hogy az számít férfiasnak, aki nem tud és nem is akar táncolni. Pedig egy táncoló férfi delejes hatással van a nőkre. Ha én divatdiktátor lennék, kidobnám a nyakkendőt a kukába, és divatba hoznám a táncot. Egy okos férfi akkor is táncol időnként a párjával, ha nem tud, mert ezzel mágnesként vonzza magához a nőt. Shah Rukh Khannak talán hinnének a férfiak. Ő még a professzorokat is ráveszi a táncra (ITT) és a díszdoktori előadását is tánccal fejezi be. (ITT)

Én az európai szerzői filmeken nőttem fel. Ezt sem dicsőségnek, sem szégyennek nem tartom. Az én öntudatra ébredésemet Jancsó Miklós és Tarr Béla képi világa kísérte. Nekem ez az otthonos. Megjegyzem, akik Bollywoodban őket nem ismerik, nem is sejtik, mekkora élményt hagynak ki. Szóval én ebből a kulturális közegből mondom, hogy nagyon sajnálom, hogy eddig azt sem tudtam, hogy Bollywood királya a világon van, és igazán örülök, hogy most már tudom. Ő a sztárság okos és hiteles teoretikusa, és nem vitatom, hogy Shah Rukh Khanra szüksége van a világnak.

 

Mészáros Márta ünnepe

Írta: BikassyGergely

A magyar film ünnepe is. Mészáros Márta holnap lesz 90 éves.

Mészáros Márta

Apja Mészáros László tehetséges szobrász volt, baloldali gondolkodású ember. Kirgizisztánban szinte új hazát ismert meg. A sztálini terror áldozata lett, kivégezték, sírja ismeretlen. 

Márta Moszkvában végezte a főiskolát. Oroszul jól beszélt, magyarul nem... - De hát mit soroljam: önéletrajzi filmjeiben beszélte el gyerek- és fiatalkorát. (Napló apámnak és anyámnak - Napló gyermekeimnek) 1945 után Budapestre került, de hamar férjhez ment, és férjével Bukarestben élt, több román kisfilmet is rendezett. Válásuk után ismét Budapesten: Mártát elismert fiatal dokumentumfilm-rendezőként tartották számon. A hatvanas évek elején-közepén főleg A Lőrinci Fonóban című rövidfilmjét becsülték méltán, nyers is igaz hangja, valóságfeltárása miatt. 

Mészáros Márta soha nem akart hasonlítani semmilyen más filmesre sem. Jancsó Miklóshoz feleségül ment, becsülték egymás tehetségét, de Mártának egyetlen filmje sem tükröz valamiféle "Jancsó-hatást."

Jancsó Miklós és Mészáros Márta

Első két játékfilmje, a Holdudvar és az Eltávozott nap saját és azonnal erős rendezői egyéniségről árulkodik. Nem véletlenül választotta főszerepére Kovács Kati énekesnőt. Volt valami belső hasonlóság bennük, Kovács Kati hangja a magyar filmvásznon is újat hozott, nagy kár, hogy abbahagyta a filmszínészi pályát. 

Mészáros Márta játékfilmes indulása egybeesett a cseh új hullám nemzetközi sikerével. Szemléletmódjában valóban rokon a cseh filmekével, de, miként korábban Jancsó, most a cseh filmstílus sem hatott rá direkten. Csak a "saját szeme" érdekelte, semmiféle más látásmód nem: másokat becsült, de fel sem merült benne, hogy mások hatása alá kerüljön, csak az, ahogy ő látja a világot, ahogy ő ábrázolja. Ha nem lett volna a cseh új hullám, ő akkor is megalkotta volna saját munkáit.

Évekig volt élettársa az egyik legjobb lengyel színésznek, Jan Nowickinek. Beszélt lengyelül, ott éltek, jól ismerte és becsülte a lengyel filmet... Csakhogy erre is ugyanaz vonatkozik, mint amit az imént mondtam: meg sem kísértette, hogy utánozzon bárkit és bármit. 

"Feminista" rendezőnek kiáltották ki, és női sorsokat elbeszélő filmjeivel nagy nemzetközi sikereket aratott. A "feminista" jelző azonban kevesebb talán, mint ami az ő filmjeinek az igazsága. Többször elmondta, külföldön jobban megértették, nagyobb sikere volt, mint itthon. Ez azonban csak részben igaz: indulásakor, majd - hosszú évek múltán - a Napló gyermekeimnek Magyarországon is méltó, nagy sikere volt, mind a nézők, mind a kritikusok becsülték.

Hetven évét betöltve egyre újabb filmeket rendezett, egyre újabb, és gyakran váratlan meglepetéseket hozott. Mondták - mondják - rá, hogy "biológiai csoda", bár van ebben valami fura kettős értelem. Én mindenesetre dicséretnek és megbecsülésnek hallom, ezért is írtam le. A hatvanas évek bonyolulttá váló magyar valóságában és filmgyártásában megtalálta a saját hangját, a saját igazságát: sok mindent előbb és élesebben mondott ki filmjeiben (és képi ábrázolásában), mint bármelyik kortársa. Egész pályafutása során hű volt önmagához és a valósághoz. Példaadó.