Jutalom érettségi

 Írta: Bikassygergel


Csöngetnek. Volt gimnáziumi osztálytársam az, húsz éve nem láttam. Azt kérdi, tudom-e, hogy újra kell járni a gimnázium negyedik osztályát. Érthetetlen: megvan az érettségi bizonyítványom, sőt az egyetemi diplomám, csodálkozik panaszosan. Nekem is, mondom. Én is csodálkozom. Állunk az ajtóban, tehetetlenül. Mindegy, a rendelet szerint újra kell járni. 
 

Osztálytársamat Precíznek hívtuk. Nem volt éltanuló, de minden házi feladatot korrekten oldott meg, minden tolla szépen fogott, minden ceruzáját mindig kihegyezte. Radírja több is volt: kemény, puha, közepes. Körzője ragyogott. Tolltartója sohasem üres, de soha túlzsúfolt. Ha pénzt gyűjtött valamire az osztály, feddhetetlenül ő csinálta, listázott, számolt, iktatott. Hármast soha nem kapott egyetlen tárgyból sem, ötöst ritkán. Egyszer a folyosón leesett a szemüvege, ezt furcsának láttam, valami szabálytalanságnak.

De hát a Rákóczit teljesen átépítették, jut eszembe: modern üvegbejárata van. Átfut rajtam, hogy emiatt talán mégsem. És sok tanár már meghalt! A Pocos temetésére még emlékszem is.

„Savanyú és nyúzott pofájú ifjak” – mondja most egy zengő hang, nem látom, ki, de mintha könyvből olvasná, tankönyvből. Mászkálunk tétován a közeli kis téren. A bokrok között koldusok. Kutyát hergelnek. Ősz van, vagy tavasz? Semmit nem tudok, félni kezdek, kicsit esteledik.

Hajnali álmok: Gül Baba sírja

Írta: Bikassygergel


Gül Baba sírját keresem valakivel. Megismerem a tájat. Eszembe jut, hogy már egyszer ugyanitt kerestem, és nem találtam: akkor mással kerestem, és nem tudom, megmondjam-e annak, akivel most. Egy nagy város van alul, kőoszlopok mögül jól látható, de a hely mégsem stimmel, mondom, mert ahol vagyunk, az nem a Rózsadomb. Nézegetünk lefelé, a város hasonlít is, meg nem is. „Polonius” – mondom hirtelen, itt vagyunk! Abban a pillanatban rádöbbenek, hogy akár van olyan nevű város, akár nincs, én soha életemben nem jártam ott. Alkonyodik, szél támad, most már vissza kellene indulni. Félni kezdek: biztos, hogy sikerül?