Groteszk karnevál

Írta: Inkabringa

„…a karneválon maga az élet játszik – színpad, rivalda, színészek, nézők, vagyis minden sajátosan művészi eszköz nélkül –, s amit eljátszik, az önmagának egy másik, szabad (kötetlen) megvalósulása, saját újjászületése és jobb elvek szerinti megújulása. Az élet valóságos, egyszersmind megújult, eszményi formája is.”

Ez az életérzés a mi korunkra teljesen eltűnt. Haszonért, sikerért, státuszért, pozícióért, komfortért, társadalmi elvárásért teper a modern ember. Egyetlen percre sem billenhet ki a szerepéből. A karneváli nevetés luxusát már nem engedheti meg magának.

Fabrizio Riccardi illusztrációja Rabelais könyvéhez

Ezt belátni kell és értelmezni. Bár lehet, hogy egy univerzálisan összkomfortos korban ennek már nincs helye. A dolgokat manapság használni kell tudni, nem értelmezni. Civilizáció és kultúra csörtéje folyik bávatag szemeink előtt.

Mihail Bahtyin a fenti mondatot a reneszánsz kori farsangokat és a karneváli nevetéskultúrát elemző könyvében írta, melynek címe François Rabelais művészete, a középkor és a reneszánsz népi kultúrája. 

Rabelais (1494-1553) világlátása végképp kiment a divatból (róla már a blogban szó esett). Búsulásnak nincs értelme, elvégre a szakóca után sem nosztalgiázunk.

A kor szava, isten szava. A mi korunknak ilyen szigorú, praktikus, de ugyanakkor felszínes csillogással ámító istene van.

Ugyancsak Bahtyin írta, hogy a karneválok a "hierarchikus viszonyok, kiváltságok, normák és tilalmak átmeneti felfüggesztésének ünneplései" voltak.

François Desprez illusztrációja Rabelais könyvéhez

Beláthatjuk, hogy ez végképp abszurd elvárás lenne a mai korban. Olyan erősen belénk épültek a civilizációs normák, hogy már nincs is szükség külső kontrollra, mi magunk vagyunk az élő tilalomfa, anélkül, hogy tudnánk. Sőt, azzal együtt, hogy meg vagyunk győződve az ellenkezőjéről.

Látszólag a mai kor emberének már sokkalta nagyobb szabadsága van. De ez csak látszat, a mi világunk azt szereti...

Mondják, a modern ember trendkövető (gyakran önállótlan) fogyasztó. Sodródik, befolyásolható, fanatizálható. Ez egyáltalán nem kivételes a történelemben.

Állampolgár ugyan, de többnyire nem felelősen mérlegelő módon, hanem csupán kötelezettségekkel és megfelelésekkel terhelt prosperáló fogaskerékként. Villanásnyi történelmi korokban volt csak kivétel e szabály alól. 

Jacques Callo illusztrációja Rabelais könyvéhez

Akadt-e valaha is olyan marketinges, médiamogul, politikus vagy akár vallási vezető, aki ezt nem használta ki? 

Gondoljunk csak a hazai közelgő választásokra. Úgy tűnik nekem, hogy mélyen tisztelt választópolgárokként csak koloncnak vagyunk szegény hataloméhes politikusaink nyakán. Legfeljebb, ha a rajongó áhítatban vagy a csaholó gyűlölködésben láthatják némi hasznunkat. 

Magunknak köszönhetjük, hogy a képviseleti demokrácia nevében a politikusaink használnak minket, és nem mi a politikusainkat. Azt meg pláne, ha ez fel sem tűnik.

Jacqus Callo illusztrációja Rabelais könyvéhez

A történelem folyamán a mindenkori irányító elitnek sosem volt más célja, mint működő és hasznosítható embertömegként kezelni a társadalmat. 

Nem volt ez másként Rabelais korában sem.

Akkoriban más szerkezetű volt a társadalom. A civilizációs normák még csak egy szűk elit körében bontakoztak. Tanulságos elolvasni Norbert Elias A civilizáció folyamata című könyvét.  

Bahtyin a letűnt népi kultúrát járta körül, és ezzel alapjaiban újította meg a korábbi elitközpontú esztétikai gondolkodást. 

A középkorban létezett egy karneváli kultúra, ami egyféle ellenkultúra volt az elittel szemben. Bahtyin ezt a népi kultúrát Rabelais művei alapján elemzi.

François Rabelais

Bahtyin felfejti, hogy a felvilágosodás idején egy kultúraváltás következett be (akkulturáció). Rabelais művei ezt a letűnt népi kultúrát őrzik, amit a mai olvasó már nehezen tud a helyén kezelni.

A felvilágosodás korára a civilizációs normák az elittől indulva a társadalom egyre szélesebb rétegeihez jutottak el. A korábban elismert kulturális megnyilvánulásokat elítélendőnek nyilvánították.

Gustave Doré illusztrációja Rabelais könyvéhez

Még a rendkívül tiszta eszű és józan iróniával megáldott Voltaire is félreértette Rabelais műveit. A középkori évszázadok vallási-udvari elitista viszolygását ebben a tekintetben a felvilágosodás nem ellenezte, sőt általánossá tette. A civilizációs normák kiszélesítésével elmosta a korábbi népi-karneváli kultúrát, és mi már ebbe a pedáns prüdériába születtünk bele. Mi a civilizáció gyermekei vagyunk.

A Bahtyin által feltárt karneváli kultúra egy önálló világrendszer volt.  A nevetésnek nagyon fontos szerep jutott benne, de ez nem egyszerűen a mindenből viccet csinálást, kicsinyes csúfolódást jelentette.

A legfontosabb jellemzője a feje tetejére állított világkép volt: egy groteszk ellenkultúra. 

Ahogy Bahtyin írta, "a karneváli paródia úgy tagad, hogy egyszersmind új életre kelti, meg is újítja azt, amit tagad."

Az elit kezdetben részese volt ennek a karneváli kultúrának. Viselte és tűrte a groteszk komédiát. Mert az év ezen időszakában bizony nem kímélték őket. Basáskodást, tohonyaságot, lomha eszűséget, minden egyéb gyarlóságot rangra való tekintet nélkül vidoran kinevettek.

A karnevál idejére felfüggesztették a hétköznapi normákat: megújító, vérfrissítő kaján nevetésrohammal.

Jacques Callo illusztrációja Rabelais könyvéhez

Tulajdonképp egy szelep volt ez a máskülönben kizsigerelt és elnyomott köznép számára. Vidáman, nem nélkülözve a szabadság mellett a szabadosságot sem, levezethették a felgyülemlett feszültséget.

Egyféle szimbolikus lázadásra adott lehetőséget.

A farsang idejére a társadalmi normák törvényen kívül helyeződtek, de a farsang végeztével minden visszatért a régi kerékvágásba. Amikor ez nem sikerült, az már nem a karneváli nevetés része volt, hanem konkrét lázadás humortalan agresszióval, amit mosolytalan kegyetlenséggel vérbe fojtottak.

Végül eltörölték a farsangi normaszegés groteszk ünnepét.

Mihail Bahtyin

Azt hiszem, Bahtyin nemcsak a könyveivel, hanem egész életével példázza azt, hogy miként kerülhetjük el a csapdát, amiben a fogaskerék-létet már fel sem ismerve - önelégülten, avagy szorongva - bambulunk bele a világba.

Bahtyin nagy hatású orosz esztéta, akinek cudar történelmi szcéna adatott. Életének aktív felnőtt éveit a sztálini diktatúra alatt élte. Lágerbüntetést kapott, amit aztán kegyelemből száműzetésre enyhítettek. Bár olvashatott, írhatott, de a teljes elszigeteltségben.

Ő pedig máig meghatározó alapműveket írt gondosan és távlatos összefüggéseket is felfejtve. Olvasott, írt, gondolkodott. Küzdött a történelmi kloáka ellen.

Gustave Doré illusztrációja Rabelais könyvéhez

Olykor az ellenkezőjét érzékelem ugyan, de az olvasás, tájékozódás, a világra nyitott értelmezés, és maga a gondolkodás mégsem mehet ki a divatból, mint egy szabásminta.

Az agyunk az egyetlen mentsvárunk. 

Egy értelmes ember mindig vonzóbb bármily sikkes trendnél. Az értelmes ember azonban korántsem egyenlő a tanult emberrel, mert a tudás dölyfösen korlátolttá is tehet. Az értelmesség inkább a nyitottsággal korrelál. De az is igaz, hogy sokan messze elkerülik az értelmezés fáradtságát (tagadhatatlanul az), mert beérik a készen kapott sablonok felszínes magabízásával. 

Most van a farsang ideje, de a karneváli nevetés már eszünkbe sem jut. 

A farsangkerék forgatása, ég és föld egybefogása, menny és pokol találkozása, születés és halál egybefonódása, szent és profán keveredése, és mindezek kiröhögése már szóba sem jöhet, csak ha vállaljuk a megbotránkozást.

François Desprez illusztrációja Rabelais könyvéhez

A karneváli nevetés a történelem ködébe veszett. De a világ fejre állítása, a groteszk irónia eszünk-lelkünk karbantartására még mindig hasznos lehet. 

Valójában Rabelais követője Örkény, Karinthy, Mrożek, Gombrowicz, Hrabal is, a névsor bővíthető. 

A karneváli nevetés civilizált mederbe terelve is folytatódik. 

Jacques Callo illusztrációja

Körhintavirágzás

Írta: Inkabringa

A hagyományok szervezői és támaszai az emberi életnek.

Ez szép is, jó is, fontos is.

Ezért állok értetlenül minden év elején azelőtt, hogy miért foszlott szét a farsang hagyománya? Pedig az egyik legszerethetőbb, természetes, kiteljesítő és felszabadító ünnepkör volt. Ritka nemes példája az alulról szerveződésnek. Tovatűnt.

Újgazdag pomádé-versengések és iskolabálok lettek ennek a vérbő élettiszteletnek a maradványai.

Pedig a vízkereszttől kezdődő téli időszak a virtus, a jókedv, a mulatozás, a hedonizmus ideje volt. Ellensúlya a téli kopárságnak. Ilyenkor az emberek ettek-ittak, mulattak, táncoltak, házasodtak, párt választottak – egyszóval szerettek élni.

Nekem ez szimpatikus.

Január és február az év legszürkébb hónapjai. A többség fakón, fancsalin vagy pökhendin, de semmiképp nem jókedvéből megy neki a hétköznapoknak.

Mindig azon töprengek ilyenkor, miért épp ez a virtusos, életteli hagyomány tűnt el a mi kényelmes korunkra?

Talán kevés benne a magasztos hév, a magvas gondolat?

Való igaz, telve van pimasz, ironikus, két lábbal a földön álló életigenléssel.

Az baj?

Mintha csak társadalmi megegyezés lenne, hogy a farsang groteszk tél- és világcsúfoló hagyományára nincs többé szükség.

A farsangi hagyományokat negligálták, gyermekjátékká szelídítették. Érdekes módon ezzel szemben a tavaszi ünnepkör bűnbánó, vezeklő hagyománya megmaradt, sőt egyre erősödik.

Néha úgy tűnik nekem, hogy a hagyományainkból a felülről diktált, agyonszabályozott vonulat maradt az erősebb. A rend, a felsőbbség dicsérete.

Az életigenlés, a virtus, az egyszerű földi lét élvezete kihullott a magasztosság polcára cipelt szokásrendből az évszázadok alatt. Idegenforgalmi fogyasztási cikké torzult. Méltatlanul.

Talán vissza kellene térni az évszázadokkal ezelőtti farsang „eszmeiségéhez”, ehhez a maszkabálos frivol ünnephez. Manapság talán ez jelentené a hagyományok felrúgását.

A farsang még a reneszánsz időkben komoly szerepet játszott a társadalmi egyenlőtlenségek kiegyensúlyozásában is. A nép – összefoglaló szó ez azokra, akiknek mások a fején állnak - ilyenkor fergeteges kreativitással gúnyolta és fricskázta a méltóságos felettük állókat.

Az évnek ebben az egyetlen időszakában büntetlenül tehették. 

Erre manapság is nagy szükség lenne. Sajnos gyalázatosan beletaposták a karót nyelt, komor magasztosságú évszázadokba. 

Ma már a hatalmasok által kézben tartott és irányított turisztikai-szabadidős programsorozat a farsang kis hazánkban. A gyermekműsorok és a parvenü magakelletés időszaka. Egy téli programpont a kommersz-pocsolyában. A társadalomkritika mindörökre száműzve lett a farsangból, ahogy az alulról szerveződő kreatív önszerveződés is. és így a karnevál szellemét ölték meg. 

Sajnálom ennek a groteszk szamárfület mutató hagyománynak teljes eltűntét. Főként, mert nem az élet lépett rajta túl (ahogy a hagyományokkal történni szokott), hanem az uralkodói és egyházi hatalmasok tiltására szakadt vége. Felülről lecsapták. 

Úgy tűnik, kis hazánkban mindörökre. 

Mindenesetre ezt a farsangi bájosan pimasz, dacos, tekintélyellenes, életszerető, boldogságkereső magatartást érdemes magunkban felkutatni, és ha rátaláltunk, akkor megőrizni.

Még ha ez már kikopott is a hagyományokból.

Eltérni bármiféle szokásrendtől nem bűn, csak egy alternatíva. Mindig vannak, akik megpróbálják. Ahogy mi is. Természetesen a kijelölt szokásrendtől való eltérés nem a mások bántását jelenti. Ebből következik, hogy a szokásoktól eltérők bántását sem jelentheti.

A farsang legyen a zord kopárság ellenére az életöröm időszaka felszabadító, életteli iróniával. 

Boccaccio 700

Írta: YGergely


Tudósok és tudósjelöltek gyülekeztek a Budapesti Olasz Intézet (Istituto Italiano) egyik termében, ahol is bemutatták a Helikon című hosszú évtizedek óta már méltán elismert folyóirat (főszerkesztő: Varga László) legutóbbi számát. Évente négyszer jelenik meg, majdnem mindig tematikus számmal. A mostaninak a címe "Boccaccio 700", és ezt oroztam el most saját címként.

A pódiumon jeles kutatók ültek, köztük Vigh Éva (SZETE), Nagy József (ELTE), Antonio Sciacovelli (Szombathelyi Egyetem), és vitavezetőként (is) Kelemen János (ELTE). Kelemen professzor több szempontból is - és joggal főszereplőként - szerepelt ezen az estén, ugyanis a folyóirat Boccaccio-számát ő szerkesztette. A másik főszereplő a kiválóan érdekes Antonio Sciacovelli volt: reneszánsz- és Boccaccio-szakértő, sőt a modern olasz és magyar irodalom tudója is, valamint - ez nem különlegesen ritka, de nem is igazán gyakori - szinte (sőt, tán a "szinte" szó nélkül is) - anyanyelvi fokon beszél magyarul, holott nem az anyanyelve: itthoni tanársága idején tanulta meg ilyen magas szinten.

Az Olasz Intézet igazgatónőjének bevezetője után tehát az egész beszélgetés magyar nyelven zajlott. Sajnos még nem tudtam átlapozni sem - nemhogy elmélyedni benne - a Helikon gazdag Boccaccio különszámát, de a vitabeszélgetés alapján különlegesen érdekes kiadvány. (Sokat idéztek is belőle, és persze elég részletesen ismertették a közölt dolgozatokat.) Gyors beszámolóm így aztán valóban csak gyors beszámoló, tudósítás csupán.

Mindenki hosszan méltatta a magyar italianisztika egyik nagy alakjának, Sallay Gézának Helikon-beli nagy tanulmányát (állítólag most jelent meg először, sajnos a professzor halála után). Felmerült ennek kapcsán, hogy a folyóirat akár egy teljes különszámot is kiadhatna Sallay Géza válogatott írásaival. Vigh Éva - akárcsak Kelemen János egykor - a Római Magyar Intézet nemrégi tudományos vezetője, ma ismét Szegeden élő tanárnő, egy Magyarországon eddig alig vizsgált témáról ír a lapban, és erről beszélt most: Boccaccio terjedelmes latin nyelvű írói munkásságáról. (Magyarországon eddig alig vizsgált? Mint a tudósok egyetértően megjegyezték, a "latin Boccaccio" igazán még Itáliában sem igazán ismert...) Ennek apropóján került szóba a "minden idők legfőbb Boccaccio-tudora", Vittore Branca neve és személye: mondanom sem kell, hogy hiába ő "minden idők legfőbbje", magyar nyelven először jelenik most meg írása. Ez azért elgondolkodtató (bár nemrég ebben a blogban is szerepelt, hogy Rabelais teljes műve sem jelent még meg magyarul, és sorolhatnánk...)

Vittore Branca főművének címe "Boccaccio medievale", vagyis a "középkori Boccaccio", és érdekes gondolatok hangzottak el arról, hogy miért nem a klasszikus író "reneszánsz mivoltát" hangsúlyozza a cím. Aztán szóba került: az volna az igazán jó, ha ez a nagy mű (az egész) napvilágot láthatna magyarul. (1956-os megjelenése után a szerző életében hat (!) bővített és kiegészített új kiadása jelent meg: Branca kilencvenöt éves korában halt meg, de ezt már nem tudta kivárni... Idén júliusban volna száz éves.)

Kelemen János és Antonio Sciacovelli egyaránt hangsúlyozta a Dekameron kapcsán Pasolinit, és szóba jött Visconti "Boccaccio '70") című filmje is - általában a Dekameron hatása a világirodalomra, a modern világirodalomra is.

Erotikus zoknitartó 1.

Írta: YGergely

Egyszer „Olasz szerelem” jelmondattal fesztivált rendeztek Veronában: a szerelmes filmek feledhetőek és bágyadtak voltak, de egy sajátos kerekasztal vita jótékonyan pezsdítette a képzeletet, amit Marco Ferreri életművének szenteltek, „Mi volt előbb: a szadizmus vagy a mazochizmus?” címmel. Ferreri még holtában is több szexuális izgalmat kínál nézőinek, mint a szellemileg heréltnek mutatkozó új olasz rendezők tehetetlen csapata. Visconti óta az olasz filmben soha nem diadalmaskodott a szexualitás. Néhány későbbi Bertolucci-pillanatig valamikor úgy tűnt, s e foszlott pillanatokra maga Bertolucci emlékezik éles fénnyel, sok tükörrel az Álmodozók képsorain. 

Zászlóanya bikiniben

Manapság kezd Párizsra hasonlítani Róma, de csak a felszínén. Belül még naivabb és még vulgárisabb. Történt tíz éve egy júniusi fülledt éjszakán, hogy kétszázezer római ünnepelte a Város futballcsapatának bajnokságát. A fénypontnak Sabrina Ferilli fellépése ígérkezett. A tévés színésznő előbb ugyan teljes meztelenséget ígért éjféli pódiumán, végül csak piciny bikiniben lobogtatta a város (és a csapat) bordó-sárga zászlaját. Ezt a show-t többen megmorogták; maga az éltes Lollobrigida is megszólalt, mondván: színésznők az ő idejében másfajta pódiumon excelláltak.

Keressünk más példát.  

Szex – szerelem – olaszok – Soldini kedves vígjátékának eredeti címét (Agatha és a vihar) a magyar forgalmazó kedvcsináló (kedvrontó) címével csábosabbá akarta tenni. A filmben annyi az erotika, mint egy hamvas ódon leányregényben. Elaludt volna az olasz erosz? 

Ébresztik durvábban is. A déli nagyvárosban, Leccében forgatták egy pornóregény nyomán a Melissa P.-t, méghozzá női elsőfilmes, a harminc éves színésznő, Francesca Neri. Nemcsak hogy nő írta, de nő is rendezte: most már csak a tehetség hiánya lehet bosszantó akadály. Címszereplő egy tizenhét éves spanyol lány, tán ez is kitágítja az olasz szemhatárt.

Grimaldi rendező is leforgatta Sade márki Filozófia a budoárban című pornografico-filozofico klasszikusának szabad átiratát (csalhatatlanul ráérezve, melyik Sade-mű a legalkalmatlanabb filmre.) Grimaldi legalább bizonyította már, hogy se adottsága, se kultúrája nincs ilyesmihez: 1998-ban Pasolini életéről kreált rossz fikciót. (Nem tévesztendő össze a jelentékeny producer Grimaldival).

A pornóirat Melissa P-n kívül nem volna a 20. századi olasz irodalomnak erotikus hagyománya? Van persze, ha nem is Rómában, de Északon vagy Szicíliában. A Brancati jelentékeny regényéből készült Szép Antonio, Bolognini színvonalas filmje, zárt, nyugodt módon, valami belső izzást éreztetni képes: Mastroianni szicíliai férjként nem tudja magáévá tenni Claudia Cardinale játszotta feleségét, impotensnek hiszik, s ennél nincs nagyobb szégyen Szicíliában. 

Nem impotens, csak a házi feladatként rárótt szexre képtelen – váratlan és szellemes módon bonyolódik a történet. Erotikus filmnek nevezhető, annak nézhető? Alig. Ferreri távolról hasonló Méhkirálynője, ahol a férj belehal házastársi feladatvégzésébe, bizonyára kidolgozatlanabb, darabosabb, mégis izgalmasabb.  

Valami erotika-ellenes titok lappang az olasz film – vagy kultúra – erotikátlan bárányfelhői mögött.

Madarász Imre egyetemi tanár könyve gazdag irodalmi hátteret elemez (Az érzékek irodalma, 2002). „Erotográfia és pornográfia az olasz irodalomban” – így az alcím. Elkomorodva ismerteti, hogy a reneszánsz alkonyával prüdéria lett úrrá az itáliai kultúrán. 

Madarász joggal idézi Denis de Rougemont-t a modern olasz irodalmi erotika nem-létének magyarázatául. „Csak a halálos szerelem regényes, vagyis az a szerelem, amelyet maga az élet fenyeget és kárhoztat”. Denis de Rougemont erős citátumától fűtve tovább gondolom a párhuzamot:

Az igazi erotikának nem a prüdéria a legnagyobb ellensége, sőt ez önmagában gyatra, súlytalan, szóra sem méltó ellenség. Egyik nagy ellensége a vidám vihogás, az anekdota humora, a viccelődés, az "életvidámság" kacagása. A tragikum hiánya. 

Itália reneszánsz és (részben) barokk hagyománya élesen különbözik a francia erotika tragikus szerelem és szex-hagyományától, melynek lényege Racine-tól (elfojtás) Bataille-ig (az elfojtás áthágása) és Cocteau-ig a szexualitás halálos, tragikus, pesszimista szemlélete. (Buňuel életművének súlyos tanulságát nem is említem.) Elfogultság volna, ha iskolásan azt mondom: óriási fölényben vannak az utóbbi, komor erotika-szemléletű kultúrák és filmek (a francia mellett az ázsiaiakat is ezért bámuljuk) az olasszal szemben. 

Boccaccio novella-füzérének mesélgetői a pestisjárvány elől egymást vidítva "pikáns" történetekkel "legyőzik a halált". Bevallom most már, mindig csak kamaszi, ifjúsági mesketeként, pikáns, gazdagokat és papokat bosszantó malackodásként olvastam - amíg meg nem untam - Boccacciót. A szerelem és a szex legyőzi a halálos járványt. Legyőzi, mert életvidáman beszélünk a szexről, felszarvazott férjekről és papokról, jól kinevetjük őket, így nem törődünk a halállal. 

Az olasz reneszánsz hagyománya szerint a szex: életvidámság, életigenlés, életszeretet. Csakhogy amíg ez a nagy tradíció határozza meg az olasz kultúrát, lehetetlen lesz tragikus (valódi) erotikát teremteni a mai és holnapi művészetben. (Az olyannyira tragikus szemléletű Pasolini, mintha negatív módon akarná a fentieket igazolni, „az élet trilógiája” címen foglalta egybe (Dekameron, Ezeregy éjszaka, Canterbury mesék) örömtől zajos adaptációit. Életművének lapálya ez a három film: egy későbbi írásában maga tagadta meg őket. Életműve magasában a Csóró (Accatone) halál-álma, a Mamma Roma anya-fiú kapcsolata, meg az Oidipusz király és a Médeia mély, átélt tragikuma emelkedik.

Szex és kontraszex

Időben még Pasolini feltűnése előtt járunk. A neorealizmus idején Silvana Pampanini egykori szépségkirálynőn kívül (gyenge színész) nem volt az olasz filmnek szexualitást sugárzó színésznője. Lollobrigidát is kedves lányként, „szép nőként” jelenítették meg, ami nagyjából ellentéte a valódi erotikának. Nem Lollobrigida volt erotikátlan, hiszen grácia és erotika együtt sugárzott volna belőle a filmvásznon, de a tételes, iskolás neorealizmus szabadítás helyett pedáns kisrealizmussal elfojtotta. 

Visconti 1943-ban egy drámai szerepre addig alig alkalmazott színésznőt választott az Ossessione vad erotikát sugárzó női főszerepére. Clara Calamei haláláig legnagyobb szerepe. Az olasz film mindörökké legerotikusabb szerepe.

Lollobrigidában ilyesmit vagy nem fedeztek fel, vagy nem is akartak. (Talán furcsa, de első főszerepében, a Bajazzók-ban alkalmasnak látszik még tragikumra: a zene tragikuma miatt persze).

Erotikus a kellemes francia vígjátékban (Királylány a feleségem) volt - pedig a „kellemes erotika” a lektűrök sajátja, igazán fából vaskarika - mégis jobb ott, mert francia közegben (szellemben) természetes lehetett. 

Legárulkodóbb az első igazi Moravia-nagyregény, a Római lány Zampa-rendezte sikertelen filmváltozata. Moravia regénye az erotika felszíni részét nyíltan, kicsit flaubert-i szenvtelenséggel ábrázolja, de a könyv igazi értéke, amit elrejt, sejtet, ami nincs leírva. Zampa a neorealizmus fémjelzett kismestere volt, egy szabálytalan háborús majdnem-remekmű abszurddal (Békében élni). Jól értelmezve Moraviát, próbálgatta is a szenvtelen elbeszélő-modort, de - mint az irányzatnak sem - nem áll jól neki a filmes impassibilité; viszont (az iskola hű tanítványa): elrejtést, sejtetést képtelen ábrázolni, sugározni. Ritka jellegtelen, iskolás, szürke film lett adaptációjából, holott afféle „nagy gólhelyzetnek” remélhette a néző 1954-ben. Lollobrigida is halovány benne – talán el tudta volna játszani a bonyolult szerepet, ha megértetik, megéreztetik vele, miről szól a történet… 

Egész pályáján soha nem érte el az elvirágzott, sötét, fenyegető Anna Magnani erotikáját, aki, mert nagy színésznő, nem szépségével, hanem vad, zabolátlan, vulgaritást ismerő lényével lett eroszt-sugárzó.

Anna Magnani

Visconti az első neorealista filmben (Ossessione) vad, halálba vezető erotikát ábrázol, sőt teremt meg. Alig lett szemléletének folytatása, talán tanítványa, De Santis a Keserű rizs-zsel. 

A háború végén indult rendezők közül mester és tanítványán kívül egyedül Pietro Germiben lett volna a tragikus erotikát éreztetni tudó hajlam és képesség. De csak az irányzat megszűnése után.

Ha rangsorolni kellene, a Válás olasz módra bizonyára a legjobb három olasz erotikus film között van, majd utolsó jelentékeny filmje, a Hölgyek és urak is. Mindkettő keserű iróniájával, félhülye gróffal, átvert balekokkal, macsót játszó idétlen férfiakkal. Vagyis nemcsak a képtelen (mert a válást el nem ismerő) olasz társadalom fonákja, hanem a szexualitás fonákja is – kinevettetése béklyóknak, leleplezése hülyéknek, kicsit Boccaccio-hagyomány, de épp azzal jobb, amivel több és más: mély keserűségével, vitriolos vigasztalanságával. A reneszánsz hagyománya ismer ilyesmit? 

Új más nemzedéknek, és ’68 előérzetének kellett jönnie, hogy változzon a filmszínpad. A tegnap nagy formátumú színésznői, Anna Magnanitól Sophia Lorenig nem, vagy ritkán játszhatták el az erotika tragédiáját, Loren a népszerű De Sica-vígjátékokban éppannyira nem, mint Lollobrigida. 

„És jött Bertolucci” – foglalnánk össze reklámszöveget csendítve, de nem hamisan a fordulatot. Jött, s vele egy csapatban barátai: Bellocchio, Pasolini s mások. Új generációra várt a feladat. (Fellini megújította az olasz filmet, de az örömtől repeső szexualitással csak a Nők városá-ban számolt le.) 

A tőlük függetlenül dolgozó Marco Ferreri jelentőségét lehetetlen volna túlbecsülni, bár nem véletlen, hogy az olasz erotika-szemléletet elsöprő kegyetlen humorú opuszait francia produkcióban tudta megvalósítani. A Nagy zabálás öldöklő-paródiás végpontja a reneszánsz erotikának, ha akarom Boccaccio pestist kiröhögő hőseinek megszüntetése, felszámolása, meggyilkolása. A boccaccioi szellem mond búcsút itt önmagának. Bertolucci fordulatát nagyra becsülve mégis Ferrerit lehet az olasz film egyetlen igazi erotikus rendezőjének mondani. Természetesen a Mamma Róma Pasolinija mellett...

Kontraszex - hatvanas évekbeli három-rendezős epizódfilm rejlik e bizarr cím mögött. Marco Ferreri epizódja kiemelkedő benne, természetesen viszolyogtató humorával. Ugo Tognazzi prűd leányiskolai tanárt játszik itt. Nagyanyjával, és annak nővérével él, a vénasszonyok csecsemőként hintőporozzák.  Izzadva fojtja el vágyait a tanórákon: taplóian érzéketlennek látszik, pedig csak gondolat-kéjelgésben gyakorlatozik. Egy nap zseniálisnak vélt ötlettel ódon vécé-ülőkét helyez el az osztályban, és ettől kezdve a lányok nem kérezkedhetnek ki dolgozatíráskor. Vihogással elegy harag tör ki, de az egyik lány szemérmetlenül kipróbálja. Amikor aztán tanítás után a leányzó szemérmetlen mosollyal várja, a tanár elszalad előle egy lejtős lépcsőn. Vízsugarat pofoz egy szökőkútnál, e bizarr képpel hagyjuk el. A vécé-ülőke zsenivé tette, elfojtása visszaminősítette a buták seregébe. A Kontraszex többi darabja, bár mind közhely-ellenes, sőt talán nézhető és humoros, mégsem maradandó. Ülőke tanár úr szobavécé-libidója igen.

A hatvanas évek gazdasági csodája a macsó, brutális, bunkó-fajankó olasz férfiakból, a filmek tanúsága szerint, feminin rabszolgát csinált. Szexuális felszabadításnak valahogy nem nevezném. Az olasz film talán máig legnagyobb „profija”, Blasetti egyik kései, már neorealizmus utáni filmje (Én, én, én és a többiek) épp ezért érdekes: a femininné tett férfi (Nino Manfredi játssza, felesége Lollobrigida) mindenféle önző, cinikus kalandok után találkozik régi nagy szerelmével. Silvana Mangano kiábrándultan, megtörve, megkeseredve - a Keserű rizs egykori fékezhetetlen démonjára alig ismerünk - önmaga tragédiába torkolló magánéletét is vászonra festi.

A filmet nem Zavattini írta ugyan, de az ő neorealista epizód-technikáját követi: első felében laza epizódok tolakodnak, később Mangano különjelenete kicsit a Nyolc és fél értelmiségi válsághelyzetét villantja fel – érdekes mód a szereplők moziban épp a Dolce vitát nézik. Narrációs technikája is figyelemre méltó, kevéssé neorealista, inkább már „nouvelle vague”-os.

Valahol azt olvastam, hogy Itáliában a házasságok nagy része a válás tilalma miatt bomlott fel. Ennek a paradoxonnak az ábrázolása nagy lehetőséggel kecsegtetett. Legnagyobb igénnyel, új hanggal Germi próbálkozott vele az Alfredo, Alfredo-val. Kicsit Blasetti pipogya férjének rokona ez az Alfredo, akit anyja és minden nő terrorizál, aki a házasságba is csak úgy belecsöppent, de aztán „emancipálódik”. A történet szellemes kifordítása a válni nem tudó, elnyomott nők közhelyének. A sémát kiforgató válás-tematikájú olasz filmek férfijaira úgy vadásznak, mint máshol macsók a védtelen nőkre. Vadásszák, elcsábítják, megerőszakolják, hordágyon viszik őket vizes lepedőben. Ez nagyon új volt az akkori nézőnek, ma már ismert alaphelyzet.

Germi az egykori neorealisták közül bizonyára még előbbre merészkedett volna, de utolsó filmjét (Férfiak póráz nélkül) már Monicellire hagyta, s váratlanul meghalt. Említettem már a régebbi magyar nézőgeneráció kedvencét, a Válás olasz módra humorát, és benne Mastroianni grófját. Germi találta meg Stefania Sandrellit is épp ebben a filmhez. A vérlázítóan izgalmas kamaszlány szerepében Sandrelli gyökeresen újat hozott az olasz filmbe: egyetlen elődje a Keserű rizs Silvana Mangano-figurája volt. 

Stefania Sandrelli

... Sandrelli aztán majdnem hatvan éves koráig az olasz film egyik legerotikusabb színésznője maradt, aki emlékezetes tudott lenni a katalán Bigas Luna Sonka, sonka erotikus jeleneteiben is, tehát az olasz filmeknél sokkal "vadabb", vértolulásosabb környezetben...
Az erotikus zoknitartótól a folytatásban lesz szó. 

Pimasz reneszánsz: Rabelais

Írta: Inkabringa

Ha már szóba került a francia irodalom, ne hagyjuk említés nélkül a pikáns-pikareszk bölcsőjét félévezreddel ezelőtt ringató François Rabelais nevét sem.

A reneszánsz szellemisége teljes pompájában nyilvánult meg benne és műveiben. Határon állt: a középkor és a modernség határán.

Korának egyik legműveltebb, legcsiszoltabb elméje volt, aki nem egyszerűen birtokolta, hanem sziporkázó szellemességgel gyúrta, csavarta, kísérletezte azt az ismeretanyagot, amit a korabeli Európa egyetemein megszerzett. Nem biflázta a tudást, hanem a tökéletesedésre használta.

Korának elvárásainak megfelelően a legkiválóbb tudósa lett a skolasztikának, de emellett megtanulta a filozófiát, a jogot, az orvoslás tudományát, s ami akkoriban szinte bűnnek számított, az ógörög nyelvet. Eredetiben olvasta a fellelhető görög filozófusokat és történetírókat, de még Hippokratészt is. Az elsők között volt, aki – a hatalmi tiltás ellenére – titokban boncolt, hogy megismerje az emberi testet. Amit akkor tudni lehetett, azt ő tudni akarta.

Az egyházzal folyamatos összeütközései voltak, vitairatai, gúnyolódásai, piszkálódó megjegyzései miatt sok támadás érte. Aztán megírta a világirodalom egyik legsajátosabb hangú, különlegesen szellemdús, szikrázó élcű öt könyvből álló regényfolyamát az óriás fiúról és annak apjáról. Gargantua és fia, Pantagruel története, kora vásári komédiáinak, harsány népi humorának, és egyben a legnemesebb humanista filozófiának parádés összefoglalása.

Első könyvét azonnal betiltotta az egyház, aztán az összes többi kötete is követte a sorban. Állandóan menekült, hol itt, hol ott öntött egy kis vitriolos életet a szerinte túlságosan magába száradt egyházi tanításokra. Azonban mindig csak az egyházat támadta utolérhetetlen iróniával, a hitet sohasem. Szép példája ennek, ami egyben a reneszánsz egyik hitvallása is lett, Gargantua, fiához, Pantagruelhez intézett levele:

„Mivel azonban, ahogy bölcs Salamon is megmondta, a tudás nem költözik gonosz lélekbe, s az ismeret lelkiismeret nélkül a lélek megrontója, szolgáld, szeresd és féld az istent, oszd meg vele gondolataidat, és benne legyen minden reménységed; könyörületesség táplálja a hitedet, rossz útra ne térj és istenedet semmilyen körülmények között el ne hagyd. Óvakodj a világ ámításaitól. Hiúságok ne bitorolják szívedet, mert e földi élet mulandó, de „Istenünk beszéde mindörökre megmarad”. Felebarátaiddal légy szolgálatkész, és szeresd őket, mint önmagadat! Tiszteld tanáraidat, és kerüld az olyan emberek társaságát, akikre nem szeretnél hasonlítani! Tehetségedet, amely Isten adománya, ne hagyd parlagon heverni! És amikor mindezt a tudást megszerezted, gyere haza, hadd lássalak és áldjalak meg, mielőtt meghalok.”

Remekmű, de ettől még ötszáz év alatt beporosodhatott volna. Hálás utókorként ezt is megbocsátanánk neki. Rabelais azonban a reneszánsz embere volt. Örökké megújul, és soha nem kopik.

Mai napig zavarba ejtően, és ugyanakkor bámulatra méltóan szemtelen, eredeti és sziporkázóan szellemes. A tudós dölyföt, ami korlátolt és változásra képtelen, és az egyházi visszásságokat egyaránt kardélre hányja kivételes éles látó humorral és szárnyaló bölcsességgel.
  

Sajnos magyar nyelven az öt könyvből mind a mai napig csak az első, a Pantagruel található meg igényes, méltó, és magyarázó jegyzetekkel bőven ellátott teljes formában. Mindenkinek ajánlom olvasását, mert fergeteges, felülmúlhatatlan, vérbő és mégis elmehegyező pimasz vircsaft. Humor, groteszk, abszurd, pajzán erotika és egyben filozófia, tudomány, bölcs életlátás nemes, de földre gurítóan kacagtató keveréke.

Példa erre az a könyvlista, amit a tudásra szomjazó Pantagruel Párizs könyvtárában fellelt. A teljesség igénye nélkül néhány példa:

Az üdvösség rúdja

Deliktumok gránátalmáriuma

A teológia gödölénye

Pasta de el Basta: Penitencia

Hitvesi durung

Farbament fundament

A vízilófia alapjai

Gyóntatószék-rekedés

Plébánatos püspökfalatok

Búcsúcédula, mint habos pampuska

Herecserebere

A konstanzi zsinat által tíz napig vitatott rendkívül fogas kérdés: Vajon a semmibe zöngicsélő kiméra megeszi-e a secunda intentiókat?

Idem: Három könyv a hajbéli helyőrségek létesítéséről

Szüzek szőrszálhasogatása

Anonymus: A bukferencesek rendjének statútuma

Ágrólszakadtak szaporapora

Faszari gazdagok

Az alkimisták aranyere

Durungosok nemináriuma

Majommiatyánk

A bortide barátok dorgatóriuma

Prof. Luitpold: A Sorbonne-on szerzett doktori süveg mint morális allegória

Dámák dudabálja

Az igaz bátorság szartaposói
Pajzán parádé

Imamalmi ürücupák

Eretnekdalidó

Benialicus, doctor kerubinicus: Hét könyv a kétszínűek nemzetségéről és a szemforgatás rítusáról

Vastagbőrűek arcbőrcserzőműhelye, részlet a Summa angelicába oltott-toldott Vandálszandálból

Lelkiismereti kérdések ötlettára

Farbakúra. Kézikönyv sebészeknek

Justinianus: Institutio a vakbuzgók ellen

A lélek ellenszéruma

Sokáig nem is merték lefordítani a maga teljes valójában, mert bizony a pajzán sikamlósságok és vásári trágárságok visszarettentették a 16. századi francia nyelv legkiválóbb értőit, féltek, hogy a prűd sznobizmus zátonyain megtörnek a reneszánsz mester által vetett hullámok.

Végre 2010-ben megjelenhetett a Pantagruel (ál)szemérem és piruló félrenézés nélküli teljes fordítása, Gulyás Adriennek köszönhetően. Szerény formában, szinte elbújva, álcázva, de annál nagyszerűbb tartalommal. Örülök, hogy egy nő fordította ilyen pikírten érces, karakán, szókimondó eredetiséggel. Minden könyvespolcnak igaz örömére és dicsőségére válik.

Ha van egyensúly a farsangi trágár kiszólások és a legmagasabb bölcselet között, akkor Rabelais ennek legékesebb példája lehet. Aki csak a trágárságokra kíváncsi, az csalódni fog, mert nemes humanista eszmékbe ütközik majd minduntalan. Aki a fentebb stílt keresi, azt folyton földre rántja a farsangi tomboló gúnyolódás.

Erről írt egy csodálatos könyvet Mihail Bahtyin, François Rabelais művészete, a középkor és reneszánsz népi kultúrája címmel. Hihetetlen élvezetes olvasmány, és sokat segít a reneszánsz és a középkori farsang fejére fordított világának megértéséhez. Ahogy Bahtyin írta, Rabelais „mindennemű gondolati és világnézeti végérvényességet és megoldottságot” elutasított.

Végezetül álljon itt példának a Pantagruel prológjának és epilógjának egy-egy részlete.

„S hogy e prológust befejezzem: miképpen százszakajtónyi rusnya ördög vigyen el engem szőröstül-bőröstül, bendőstül-húrostul, ha egy szóval is hazudok, úgy a Szent Antal tüze égessen benneteket, a frász törjön ki rajtatok, az istennyila vágjon belétek, tarjagosodjon ki a lábatok, a tífusz kínozzon benneteket,

A bujakór, ha cicerézel,

Láthatatlan, mint csöpp tehénszőr,

Melyet a higany hegyesít,

Álljon beléd végbeledig;

kénköves, tüzes eső pusztítson, és a föld nyeljen el benneteket, mint Szodomát és Gomorát, ha nem hiszitek e Krónika minden áldott szavát!"

„Ezzel be is fejezem az első könyvet, mert megfájdult a fejem, és az agyregisztereim egy kicsit összezavarodtak a murcitól.”

„Perdonnante mio, és ne legyetek kíméletlenebbek hozzám, mint tenmagatokhoz.

Ha szememre vetitek: ”Nem vall nagy bölcsességre, mester, hogy ennyi sületlenséget összehord és folyton-folyvást csúfolódik”, én azt felelem, hogy ti sem vagytok különbek, elvégre elolvassátok és mulattok rajta.” 

Mulassunk a világon, merjük a feje tetejére állítani olykor, de sose feledjük, melyik a talpa és melyik a feje búbja valójában. Rabelais segít. Rábízhatjuk magunkat.

 

A maori reneszánsz

Írta: Inkabringa


"Ka mate, ka mate/ Ka ora' Ka ora'/ Ka mate, ka mate/ Ka ora' Ka ora' Tēnei te tangata pūhuruhuru Nāna i tiki mai whakawhiti te rā Upane... Upane/ Upane Kaupane". A mottóban egy régi maori haka szövege olvasható, amelyet a modern kor emelt a világismertség tetejére, hiszen az Új-Zélandon nemzeti sportnak számító rögbi válogatott, a híres All Blacks csapat hosszú évtizedek óta minden meccs előtt egy ősi maori hagyományt felelevenítő hakával rettenti el ellenfeleit és egyben trenírozza lelkileg harcképessé önmagát.

A maorik 20. századi öntudatra ébredésének egyértelmű példája ez a gesztus. A maori a világ egyik leghatalmasabb nyelvcsaládjának legbővebben termő ágának tagja. Az ausztronéz nyelvcsaládba tartozó nyelvek száma 959, s ezek közül 945 nyelvet foglal magába a maláj-polinéz alcsalád (Jared Diamond 1997. 2000), melynek a maori nyelv is tagja. A polinéz szigetvilág benépesülése az emberiség történetének viszonylag új fejezete, hiszen három évezreddel ezelőtt jelentek meg a csendes-óceáni szigetek első lakói Délkelet-Ázsiából indulva.

Az európai népek terjeszkedését megelőzően az ausztronéz a világ legelterjedtebb nyelvcsaládja volt. A maláj-polinéz ág nyelvei nagy számuk ellenére is jelentős hasonlóságokat mutatnak mind a mai napig, az elkülönülésre, a végleges szétválásra ez a néhány ezer év még nem bizonyult elegendőnek. Ezért Cook kapitány, amikor elérte Új-Zéland partjait 1769-ben, meglepve tapasztalta, hogy a Tajvanról hozott tolmácsa tökéletesen megértette a maorik nyelvét. (Balázs 1981)

Új-Zéland földrajzilag a Föld legelszigeteltebb területe, a Csendes-Óceán délnyugati részén, Ausztráliától mintegy 2000 km-re fekszik. A földtörténeti korban szakadt el a szárazföldtől, amely elszigetelt fejlődését eredményezte. Két szigetből áll, a kettő között a Cook-szoros található.

Az északi és a déli sziget földrajzilag, domborzatilag és éghajlatilag is különbséget mutat. A déli rész hegyvidékei hidegebb, gazdálkodásra kevésbé alkalmas domborzattal és éghajlattal bírnak, az északi területeken azonban a mérsékelt égövi klíma és a talaj adottságai a mezőgazdasági termelésnek is teret biztosítanak.

Közigazgatásilag Új-Zélandhoz tartozik még számos kisebb-nagyobb sziget, mint pl. a Chatham-szigetek, Cook-szigetek, Stewart-sziget. Éghajlata a szubtrópusitól a mérsékelt égövön át az óceáni és hegyvidéki klímáig mindent magában foglal. Földrajzi elszigeteltsége és változatos éghajlati viszonyai miatt a Föld egyik legváltozatosabb és legkülönlegesebb flóráját és faunáját foglalja magában. Esőerdők, fjordok, homokos tengerpart, sivatag, vulkán, gejzír és zöldellő lombos erdők változatos kavalkádja található meg egyetlen országon belül.

Itt található meg a Földön egyedülállóan az ezüst páfrány (az új-zélandiak egyik nemzeti jelképe) és a kauri fenyő, amelyből hajóikat építették a maorik. Őshonos emlősállat nem élt a szigeten, madarak és hüllők népesítették be.

A legelső megtelepült nép a moiroik voltak, akik a jellegzetes nagy testű futómadár, a moa vadászata alapján kapták a moavadász elnevezést is. A moa túlzott vadászata miatt hamar kipusztult. Ha úgy vesszük, Új-Zéland területén az első áldozata volt az ember uralmának. Jellegzetes és csak Új-Zélandon megtalálható sajátos madárfaj a kivi, amelyet az új-zélandiak szintén nemzeti jelképükként tartják számon. Mindazonáltal az átgondolatlan ökológiai behatások következtében kihalófélben lévő faj ma már a kivi is, szigorúan védett állatnak számít.

A megelőző évszázadok oktalan vadászatainak és erdőirtásainak következtében visszafordíthatatlan folyamatok indultak meg az ökológiai környezetben, és a mai új-zélandi gazdálkodásban már jelentős szerepet játszik az ökotudatosság, a környezet- és természetvédelem. A ma élő új-zélandiak már gondos gazdái természeti környezetüknek, a világ talán leginkább természetvédő nemzete.

Jelentősen támaszkodnak a „zöld áramra”, amelyhez a gejzírekre épült geotermikus erőművek, a nagy árú folyóvizek és a szélparkok biztosítják az energiát. Természetvédelmi területeiket, a világon egyedülálló flórát és faunát komoly intézkedésekkel védik.

Ez a természettel való összhang a maorik hitvilágában és életfelfogásában is benne volt, őrzik a mítoszaik is. ”Ej, hát ti vagytok azok, akik nem hagyják, hogy kenut faragjak ebből a fából? A tetten ért szellemlény dühösen nézett rá. „Ki adott neked engedélyt arra, hogy kidöntsd ezt a fát? Ki engedte meg neked, hogy megöld az erdőt?” Rata e szavak hallatán elgondolkodott, és mélyen elszégyellte magát. Eleresztette a szellemlényt, és lehajtott fejjel, összezavarodva állt. „Eredj vissza a faludba, Rata – mondta az eleresztett lény. - Térj vissza, majd mi készítünk neked egy kenut!” A harcos töprengés nélkül engedelmeskedett. Az erdei lények munkához láttak: kiválasztottak egy megfelelő fát, amin senki sem lakott, és kifaragtak belőle egy csodálatos kenut. Amikor elkészültek, a madarak odaszálltak Ratához és tudatták vele, hogy elviheti az ajándékot.” (Grey 2007: 31-32)

A ma élő új-zélandiak - csakúgy mint a maori ősök - ha nem is a szellemlények parancsának engedelmeskedve, de példaadó módon védik természeti kincseiket.

Erre a különlegesen sokszínű, egyedi fejlődésű szigetre érkeztek a 10. századtól nagyobb számban a polinéz nyelvcsaládba tartozó csoportok. Az első csoportok a Déli-szigeten és a Chatham-szigeten szálltak partra. Az itteni klíma jóval hidegebb volt a csendes-óceáni szigetekről jötteknek, kénytelenek voltak alkalmazkodni a megváltozott életkörülményekhez. Mezőgazdasági termesztésre alkalmatlan volt a terület, ezért vadászó-gyűjtögető életmódra rendezkedtek be. A területen ekkor még bőséggel található moa populáció irtása volt élelmezésük fő összetevője, ezért néhány évszázad alatt teljesen kipusztult.

A moavadászok lassú gyarapodásnak indultak, még ha a vadászó-gyűjtögető életmód nem is biztosított számukra akkora lehetőséget a növekedésre, mint a mezőgazdasági termelés. Az 1250-es években már népes településeik voltak, hozzávetőleges adatok szerint 10 000 ember élhetett a szigeten. (Balázs 1982)

A moaállomány megritkulása miatt a hiányzó táplálékot az „égetéses” vadászattal szerezték be, vagyis az erdőket felgyújtották, hogy a menekülő vadakat könnyebben elejthessék. A Déli-szigeten különösen nagy, máig ható pusztítást okozott ez az erdőtakaróban. Eszközeik alapján következtethető, hogy a csiszolt kőkorszak szintjén állt a kultúrájuk és legjártasabbak a hajókészítésben voltak. A 14. század közepére azonban az állatállomány olyannyira kipusztult, hogy a moavadászok helyzete válságosra fordult.

Ekkoriban érkezett Új-Zéland földjére a polinéz népcsoportoknak egy újabb hulláma, akik rokonai voltak a már évszázadok óta itt élő moavadászoknak. Ez az újabb nép, aki Új-Zéland földjére lépett, a maori volt.

Délkelet-Ázsiából származtak, innen indultak a Csendes-óceán meghódítására és az évszázadok alatt jól épített hajóikkal lassan benépesítették a Pacifikum szigeteit. A maori mítoszok ezt a 14. század közepi tömeges letelepülést a szigeten a „nagy flotta” történetével magyarázzák.
„Így érkezett meg arra a szigetre, amelyen addig még soha, egyetlen ember sem járt. A helyet a szinte állandóan fölötte lebegő felhőről Aotearoának, vagyis a Hosszú Fehér Felhő Földjének nevezte el. (…) Hosszú ideig élt így, egyedül ezen a szigeten. Amikor már úgy érezte, nem bírja elviselni a magányt, úgy döntött, visszatér Hawaikire, és elmondja a békére vágyó törzseknek, milyen csodálatos helyet talált. Amikor megérkezett Hawaikire, egy pusztuló országot talált: a korábban békésen élő törzsek véres háborút folytattak a mohó Hine-tu-a-hoanga ellen, de egymás ellen is. Az emberek veszett állattá válva gyilkolták egymást, bár a legtöbben már nem emlékeztek arra, hogy milyen régi vagy új sérelmet akarnak vérrel lemosni. Szerencsére nem mindenki vált eszelőssé, még mindig akadtak olyanok, akik nem vágytak se hatalomra, se kincsre, se bosszúra, csupán nyugodt életre. Nekik éppen kapóra jött az, amit a visszatérő Ngahuétól hallottak az általa felfedezett szigetekről.” (Grey 2007: 60-61)

 

A mítoszokban őrzött Hawaiki a Marquesas-szigetek lehettek, és valójában innen indultak a hajóhadak a 14. század folyamán, hogy elfoglalják Aotearoa földjét. A szigeten élő moavadászok, akiket gyűjtögető életmódjuk és a szélsőséges klimatikus viszonyok a mindennapok túlélésére késztették, nem rendelkeztek felhalmozott tulajdonnal, nem voltak tartalékaik, éltek egyik napról a másikra, ennél fogva nem volt koncentrált hatalmuk sem. Békés, önfenntartó életmódra rendezkedtek be.

Az érkező maorik az Északi-szigeten telepedtek meg főként, aminek mérsékelt éghajlati viszonyai és talajadottságai kedvezőek voltak a mezőgazdasági termeléshez. A maorik ázsiai eredetű növényeket hoztak magukkal, édesburgonyát (kumara), tarót és yamot. A maorikkal érkezett az Ázsia-szerte fontos kutya, disznó és baromfi is. A klimatikus viszonyok azonban csak a kutya meghonosodását tették lehetővé.

Bár a maorik sem álltak a csiszolt kőkorszak szintje fölött, de jóval szervezettebb társadalomban éltek, majd a mezőgazdasági termelésnek köszönhetően vagyon felhalmozásra is lehetőségük volt. A maorik véres és kegyetlen háborúkban leigázták az egykori moavadászok csoportjait. „Birtokot szereztünk... szokásainknak megfelelően, és mindenkit elfogtunk. Senki nem menekült meg. (…) A szokásaink szerint cselekedtünk.” (Diamond 1997. 2000: 51-52) A maorik harcias és küzdő nép volt, területet szerzett a csendes-óceáni szigetvilágban vándorló polinézek között, és ezen az elszigetelt földrajzi területen önálló fejlődésnek indult.

A folyamatos háborúskodás a későbbiekben is meghatározó volt a maori törzsek életében. Egyre szaporodó és növekvő méretű falvakban éltek, a földéhség állandó csatározásokhoz vezette a szomszédos törzseket.

A falvaikat (pa) erődítették, némely erődfaluban több ezer ember is élt. A falu központjában egy tér volt (marae), itt állt a díszes faragványokkal ellátott közösségi ház (whare runanga). A 18. század második felében valószínűsíthetően negyedmilliónyi volt a maori népesség. (Balázs 1982). Jól szervezett, erős irányítás alatt álló, földművelésre alapuló virágzó települések voltak.

Az európai felfedezések a 17. században a Csendes-óceán szigetvilágát is elérték. Új-Zéland első európai megpillantója a holland Abel Tasman, akinek küldetése az Indiából Dél-Amerikába vezető út megtalálása volt. 1642-ben a Déli-szigeteken kötött ki, ahol először találkozott a maori törzsekkel európai ember.

A megtalált új szigetet a Holland Kelet-Indiai Társaság térképészei nevezték el Új-Zélandnak, Hollandia egyik tengerparti tartománya alapján. A maorik az első találkozást követően még több mint egy évszázadon keresztül zavartalanul birtokolhatták az ő Aotearoájukat.

1769 októberében Cook kapitány Endeavour nevű hajója kikötött Új-Zéland Északi-szigetének partjainál, birtokba vette a szigetet, körülhajózta, felfedezte a két sziget közötti tengeri átjárót. Vérontás ekkor nem történt. A maorikról való első hiteles feljegyzéseket Cook kapitány naplójából ismerhetjük.

Cook kapitány távozása után francia expedíciók szállták meg a szigeteket, folyamatossá váltak az összecsapások, az őslakosság mészárlása. A sziget európaiak által való felfedezését követően megindult a haszonszerző expedíciók sora: fókavadászok, bálnavadászok, szökött fegyencek, matrózok, csavargók kényszerítették lőfegyvereik segítségével szolgaságba a maoriakat. Nemcsak a fegyverek és az öldöklés, hanem a behozott fertőző betegségek is megtizedelték a maori lakosságot.

A kisemmizett, folyamatos támadásoknak és harcoknak kitett őslakosság függetlenségét 1840. február 6-án a Waitangi Egyezmény pecsételte meg. William Hobson kapitány a brit Korona nevében 512 maori törzsfőnök kézjegyével ellátva Új-Zéland teljes földterületét kisajátította. Az Egyezményt lefordították maori nyelvre is, máig vitatott, hogy azonos volt-e a két szerződés szövege. A Waitangi Egyezmény aláírásának napja nemzeti ünnepe Új-Zélandnak, amiben ma már a maorik is cselekvő résztvevők, még akkor is, ha a mai napig vitatják az Egyezmény tisztaságának körülményeit.

A maori törzsek mindenesetre egyik napról a másikra földönfutóvá váltak a saját földjükön, a büszke maori harcosok alávetett sorba süllyedtek. Az Egyezmény megkötése után hamarosan telekspekulánsok lepték el a területet, városokat, településeket építettek. Az európaiak birtokba vették a maorik földjét.

A maorik háborúba kezdtek az angol telepesek ellen (1843-47 és 1860-70 között), de ez kevés sikerrel és sok áldozattal járt. A maorik a sikertelen harcokat követően 1892-ben behódoltak az angoloknak. A véres csaták, a betegségek, járványok, éhínség, kilátástalanság felőrölte az ellenállásukat. Ekkor lélekszámuk minden addigit alulmúlóan alacsony volt már, mindössze 42 000 főből állt az őslakosság. (Bodrogi 1965)

A maorik élethelyzetében a lassú javulás a 20. század hajnalán kezdődött. 1902-ben Új-Zéland brit domínium lett, a kormányok komoly figyelmet fordítottak az itt élő lakosok, pakehák (maori nyelven: idegen - a maorik az európaiakat és az Új-Zélandon élő fehéreket hívják így) és maorik szociális és egészségügyi helyzetének javítására. A gazdaság fellendülésének köszönhetően a maorik életkörülményei is fokozatos javulásnak indultak.

A két világháborúban Nagy-Britannia oldalán harcolt Új-Zéland. 1931-ben a westminsteri statutum független állammá nyilvánította és ezzel a Brit Nemzetközösség egyenrangú tagja lett. 1945-ben az ENSZ alapítói között is ott volt Új-Zéland. Az 1892-ben felmért demográfiai mélypont lassú javulásnak indult a maoriknál. Az 1976. évi népszámláláson elérték az európaiak Aotearoa földjére lépése előtti lélekszámukat, újból negyedmilliónyian voltak, az összlakosság 8%-át képezték. (Balázs 1982)

Ehhez a lassú fejlődéshez a kormányzatok szociális és életszínvonal javító intézkedései mellett, amelyek természetesen a maori lakosságra is kedvezően hatottak, az 1900-as években meginduló maori függetlenségi mozgalmak is hozzájárultak. Az erős szakszervezeti mozgalmaknak köszönhetően ingyenes és kötelező lett az oktatás, ingyenes lett az orvosi ellátás, bevezették a nyugdíj- és családi pótlék rendszert. Napjainkra Új-Zélandot a bolygó egyik legegészségesebb országaként tartják számon.

A 20. század fordulóján megalakult a maori párt és Sir Apirana Ngata fellépésével az 1900-as évektől egy széleskörű megújulási folyamat indult meg. A maorik a parlamentbe is küldhettek képviselőket, az 1970-es évek végére a parlamentben 4 maori volt (Balázs 1982), 2004-ben már 16 képviselőt számláltak.(www. teara.govt)

Ahhoz, hogy a maorik a kormány általi jóvátételhez jussanak elkobzott földjeik miatt, hosszú út vezetett. A korábban harcos, vérengző nép a tiltakozásnak és jogaik érvényesítésének más módját választotta. Az 1960-as évektől sorra alakultak a városi tiltakozó mozgalmak. Az egyik legjelentősebb megmozdulásuk 1975-ben volt, amikor több ezer maori végigvonult az országon a Wellingtonban lévő Parlament épületéig, tiltakozva a földek elidegenítése ellen. A tiltakozást Whina Cooper vezette. Ebben az évben alakult meg a Waitangi Tribunal, amely az Egyezmény megsértése miatt kialakult jogtalanságok ellen bírósági pereket indított, tiltakozó megmozdulásokat, tüntetéseket szervezett.

Újabb jelentős maori megmozdulás 1977-78-ban történt, amikor a Ngati Whatua bástyát, az 1951-ben itt élő és onnan kitoloncolt maori törzs jogainak helyreállítása érdekében, elfoglalták. A bástyák megszállása 507 napig tartott. Békés tüntetések, tiltakozó megmozdulások voltak ezek. Nem a vérontást, a bosszút, hanem a jogok érvényesítésének korszerű útját választották.

Elérték, hogy a vitatott Waitangi Egyezmény után felülvizsgálták a maorik földtulajdonlási viszonyait. A visszakapott földterületek fölött a törzsi tanácsok rendelkeztek, az 1990-es években a kormány jelentős jóvátételt fizetett a maori törzseknek, a Déli-szigeten nagy területeket bocsátott rendelkezésükre. Mindez akkor is jelentős előrelépés volt, ha a földhöz való viszony már nem ugyanazt jelentette a maoriknak, mint az európaiak megérkezéséig.

A korábban teljesen a mezőgazdaságra épülő maori társadalom a 20. század folyamán jelentősen átrétegződött, életmódja gyökeresen megváltozott. Különösen a 2. világháborút követően a maorik tömegesen költöztek a városokba, korábbi földművelő életmódjukat maguk után hagyva. A népességnek csaknem 64%-a élt már városokban. Általában nagyfokú diverzitás jellemezte a maorikat, Ausztráliába 70 ezren vándoroltak ki, Nagy-Britanniába legalább 10 ezren. A Chatham-szigeten, ahol egykoron a maori harcosok leigázták a moavadászokat, 1933-ban halt meg az utolsó moiroi, napjainkban az összlakosság mindössze 650 fő, ennek a 60%-a maori.

A hagyományos törzsi kultúra megszűnt, helyette a 20. század második felében egy sajátos városi maori társadalom alakult ki. Hagyományos intézményeiket, a maraékat (központi tér) és whare runangákat (közösségi ház) felépítették, ápolták a törzsi hagyományokat, az ősök mítoszát, de a földhöz való viszonyuk már megváltozott.

A jelentős mértékű urbanizáció az ország nagyvárosaiba koncentrálta a maorikat. A törzsfőnökök és vallási vezetők helyett most már az urbanizált értelmiségé lett a meghatározó szerep a maori közösségen belül. Egészen megváltozott a maorik élete, de a hagyományokhoz és az ősök szelleméhez való ragaszkodásuk nem változott. A maori kultúrát, a maori népet ez az ősök iránti tisztelet tartja egységben a mai napig. Ez nemzedékről nemzedékre öröklődve életben tartja a hagyományaikhoz való ragaszkodást, az identitásuk alapját.

A maorik betagozódtak az új-zélandi társadalomba, folyamatos küzdelmet folytatnak elfogadásukért és megbecsülésükért. Balázs Dénes 1981-ben ezt jósolta: „Mivel egyre több a maori-pakeha vegyesházasság, az etnikai határok lassan elmosódnak. Sokan úgy vélik, hogy a 21. század elejére a maorik teljesen beolvadnak az európai eredetű közösségbe.” (Balázs 1982: 594) A jóslat nem vált be, a maorik létszáma az összlakosságon belül 2001-ben elérte a 15%-ot, és már nemcsak hazájukon belül, hanem világszerte egyre többen figyelnek fel Aotearoa őslakóira.

Az 1970-es évektől, részben a megindult polgárjogi mozgalmaknak köszönhetően, egy igazi maori reneszánsz bontakozott ki.

Az őslakók körében felértékelődött őseik hagyománya, de mindezekhez a hagyományokhoz a kor kihívásaira válaszul innovatív és kreatív módon viszonyultak. A maori törzsek kezében összpontosultak ismét bizonyos vagyontárgyak, eszközök, amelyeket ipari, üzleti, turisztikai és egyéb célokra felhasználva tovább gyarapítottak, az egykori harcos maori törzsek vállalkozókká váltak, akik hagyományaik megőrzését össze tudták egyeztetni a modernség és a piaci társadalom eszméivel.

A törzsek gondozásába került területeken halászattal, aqua park létesítésével, korszerű gazdálkodással foglalkoztak. Jelentős a turisztikai tevékenységük. 1995-ben Wanganui településen, ami már a 19. század közepétől az európaiak kezében volt, békés tüntetést szerveztek, a Mouton Gardens területét 79 napig elfoglalták, mely egy régi maori falu volt egykoron, és földjeit kisajátították az európai telepesek. Végül megegyeztek a kormánnyal: a föld továbbra is a Korona birtokában maradt ugyan, de a terület felett a maorik gyakorolhatták a felügyeletet.

Megalakult a Mouton Gardens Historic Reserve Board, amely Új-Zéland kulturális központjává tette ezt a területet. Művészek lakhelye lett, galériák, stúdiók sora épült ide, itt létesült a maori kézművesség hagyományait oktató iskola. Igazi pezsgő kulturális színtérré vált, amely turisztikai célpont természetjáróknak és a hagyományos kultúrák iránt érdeklődőknek egyaránt. Sorra alakultak az 1970-es évektől a maori nyelvű rádiók és televíziók, ma már több mint 20 maori nyelven sugárzó audiovizuális csatorna működik az országban.

A maori hagyományok és kultúra letéteményese, mint oly sok más kisebbségben élő népcsoport esetében, a nyelv. A maori nyelv, mint általában a polinéz nyelvek, nem ismeri az írást. Az európaiak megjelenése után vették át a latin betűs írást, amelynek révén megszervezték és rendszerbe foglalták nyelvük szabályait. Az első szótárakat, nyelvtani összefoglalókat, mítoszokat, hagyományokat az európaiak rögzítették. Az első átfogó szótárt 1844-ben a Williams család szerkesztette, és hosszú évtizedekig leszármazottaik foglalkoztak a maori szótárak kiadásával. (Balázs 1981)

A maori hagyományok, mítoszok, őskultuszok szájhagyományozódás alapján maradtak fenn az évszázadok alatt. Új-Zéland hivatalos nyelve az angol, majd 1987-ben a maori mozgalmaknak köszönhetően a maori is hivatalos nyelve lett az országnak. A nyelvtörvényben deklarálták, hogy az angol mellett hivatalos nyelvvé válik a maori, bíróságokon, törvényszékeken, hivatali ügyek intézéséhez teljes joggal használható. A nyelvtörvény rendelkezett a Maori Nyelvi Bizottság felállításáról is, melynek feladata a lexikonok, szótárak szerkesztése, a politikával való kapcsolattartás, a pénzügyi támogatása a nyelvvédő mozgalmaknak.

A maori nyelv ápolása legfőképp azért fontos szempont a maori kultúra őrzőinek, mert az angol nyelv világszerte tért nyert, és ez az országon belül is éreztette hatását. A maori lakosság teljessége beszéli az angolt, de mindössze negyede beszéli és használja a maori nyelvet. Különösen aggasztóak a gyerekek és fiatalok körében a nyelvtudás hiányosságai. Ennek ellensúlyozására indították el a Te Reo Alapot (reo jelentése: nyelv), amely elsősorban a fiatalok és a legkisebbek körében népszerűsíti és tanítja a maori nyelvet. A világ leglátványosabb nyelv újraélesztési programja a „nyelvi fészek”-óvodák (Kohanga Reo) létesítése, mára már 900 intézmény tartozik ebbe a programba.

Az általános iskolai képzésben is fontosnak tartják a maori nyelv oktatását és használatát, középiskolákban és az ország egyetemein is lehetőség van maori nyelven tanulni. A maori nyelv oktatásának a többségi társadalom ellenállása sokáig határt szabott, jelenleg az összlakosság 38% százaléka támogatja a maori nyelv kötelező oktatását az iskolákban. Az oktatás a maori nyelv használatán túl is központi tényezője a maoriknak.

Az évszázadokon átívelő elnyomást követően a függetlenségüket és önrendelkezésüket visszanyert maorik jelentős lemaradásban vannak a modern kultúra és gondolkodásmód, tudásszint birtoklásában. Mindehhez nehezítő tényezőként közrejátszik, hogy a felemelkedésükhöz szükséges kultúra merőben más, mint az ő hagyományos kultúrájuk, s ennél fogva érthető lemaradásban vannak azon európai származású népességgel szemben, aki évszázadokra visszanyúlóan birtokolja a világszerte elismert tudásszintet.

Ma a világ tudása az európai fehér ember által felépített tudásra épül. Bármilyen csoport, népesség csak úgy tud érvényesülni a modern világban, ha ennek a tudásnak teljes körű birtokosává válik. Ez óhatatlanul hátrányt és lépéskényszert okoz a nem-európai kulturális hagyományokkal rendelkező népek körében, különösen akkor, ha épp az európai elnyomás évszázadai alatt kirekesztődtek ebből a tudásból.

A társadalmi egyenlőtlenségek kiegyenlítésére hozták létre a Kaupapa Maori szervezetet, amely egy maori felzárkóztatási programba kezdett. A maori nyelv nem ismerte az írást, alapvetően egy szóbeli hagyományokra épülő társadalom, ezért még napjainkban is gondot okoz az írástudatlanság. A program célja, hogy a maori és pakeha népesség között az alárendeltségi viszonyt megszüntesse, a maori diákok tanulási eredményeit felzárkóztassa a többségi társadaloméhoz.

Elkezdtek egy olyan programot, amelyben a tanárokat és a diákokat is egymás elfogadására, segítésére, a szolidaritásra, az együttműködésre nevelik. A tanárokat tréningeken igyekeznek rávezetni, hogy a bennük élő előítéleteket felismerjék és leépítsék.

Ez a program a bevont iskolákban kitűnő eredménnyel járt, a tanár-diák viszony és a diákok egymás közötti együttműködése is sokkal mélyebb és őszintébb lett, amely csoportosan és egyénileg is az eredmények növelését hozta magával. Több tanuló fejezte be tanulmányait, jutott el a végbizonyítványig, csökkent az iskolakerülés és az egymással szembeni ellenségeskedés. Hátráltató tényező, mint oly sok más esetben, a személyi ellenállás a programmal szemben. Sok tanár nem hajlandó alávetni magát a tréningeknek, az iskolák körében nem lehet széleskörűen alkalmazni egyelőre ezt a módszert. Az Oktatási Minisztérium összefoglalójában kiemelte, hogy azok az iskolák kezelik legjobban az etnikai sokféleséget, melyek elismerik és támogatják a kulturális különbségeket.

A maorik a 19. század végi néhány tízezres kisemmizett és eltiport népcsoportból nagy utat tettek meg addig, hogy hivatalos nyelvként és elismert hagyományként tekintenek kultúrájukra. Az útnak azonban még nincs vége. A 21. században nagyon sok kihívás vár Új-Zéland őslakosaira.

Az urbanizáció hátrányos hatásai körükben is éreztetik hatásukat, jelentősen megnövekedett az elmúlt évtizedekben a civilizációs betegségek száma (diabetes, rák, szív- és érrendszeri betegségek). Bár az oktatásra kiemelten nagy súlyt fektetnek, de az évszázados lemaradást még nem tudták behozni, az írástudatlanok száma még mindig körükben a legmagasabb. Az alacsonyabb szintű iskolázottság miatt munkaviszonyaik, életkörülményeik is rosszabbak, mint a többségi társadalom tagjainak. A munkanélküliség, a rossz lakhatási körülmények, az alacsony életszínvonal őket fenyegeti a leginkább.

A nyelvük hivatalossá tétele, a kultúrájuk világszerte ismertté tétele ellenére is folyamatosan fenyegeti őket a kultúravesztés. Az új-zélandi társadalomban általánosan jelenlévő problémák fokozottan érintik a maori népességet.

Minden hátrányos társadalmi folyamatnak hamarabb válnak elszenvedőivé, mint a többségi társadalom tagjai. Az új-zélandi kormányok mindig nagy figyelmet fordítottak a népesség életszínvonalának emelésére. Az egészségügyi és szociális kampányok napjainkban is a társadalom működését veszélyeztető anomáliák kiküszöbölésére irányulnak. A dohányzás ellenes program már elkönyvelhet sikereket, az elmúlt évtizedekben statisztikailag is relevánsan csökkent a dohányosok száma. Ez a probléma természetesen a maorikat súlyosabban érintette, mint a többségi társadalmat, a dohányosok száma ma is jóval nagyobb a maorik körében.

Korántsem megoldott probléma az alkoholizmus, amely szintén össztársadalmi szinten jelentkezik, melyre a civil szervezetek és a kormányzat is igyekszik átfogó megoldást találni. Teszik mindezt úgy, hogy az Északi-sziget bizonyos területein virágzó borászatok alakultak ki, amelynek jelentős turisztikai és export vonzata is van, ennek fényében a kormányzati alkoholizmusellenes kampányok nem az absztinenciát, hanem a mértéktartó alkoholfogyasztást szorgalmazzák, egyensúlyozva a társadalom egészségügyi-szociális és piacgazdasági szempontjai között.

Ugyancsak megoldandó és mélyreható társadalmi problémákat rejt magában a családon belüli erőszak. Ez szintén fokozottan érvényes a maori népességre. Okait elsősorban a társadalmi hátrányokból fakadó kilátástalansággal lehet magyarázni, hiszen a munkanélküliség, az érvényesülésnek a többségi társadalomhoz képest szűkre szabott határai pszichés-szociális deformálódást is okozhatnak egy közösségen belül.

A kormányzat elindította a „Violence is not OK” kampányt, amelyben a nők, gyerekek elleni otthoni erőszakot próbálják megfékezni. Mindezek a problémák természetesen nem kizárólag a maorik problémái. Az egész társadalom körében érvényes és megoldandó helyzeteket vet fel. A maorik azonban mégis inkább ki vannak téve a társadalmi hátrányoknak és az ebből fakadó anomáliáknak.

Ennek ellenére a maorik reneszánsza olyan mértékig növelte a társadalmi presztízsüket, ami jó alapot szolgáltat a továbblépésre. A maorik a túléléshez és a fejlődéshez szükséges legfontosabb tulajdonságokkal rendelkeznek: képesek változtatni, minden hagyománytiszteletük és őskultuszuk ellenére nyitottak az újra, teszik mindezt kreatívan és innovatívan.

A maorik mindig kiváló hajósok voltak, úgy tűnik, a modern társadalomban való létezésüket is navigálni tudják. Elsősorban hagyományaikra támaszkodva s ezt a modern eszközökkel, technikákkal ötvözve, mindig újat és érvényeset tudnak mondani a világnak. Őseik hagyományos faragásait, mítoszait a modern művészetekkel ötvözik, mint Cliff Whiting munkái, aki világszerte elismert kortárs maori művész, vagy Vernon Brown építész, aki a maori építészeti stílust ötvözi a modern formákkal, vagy Kohai Grace tervező, aki a maori viseletet korszerű anyagokkal és technikákkal újítja meg.

A maoritanga „magába foglalja mindazokat az ismereteket, melyek az őslakók nyelvére, irodalmára, mítoszaira és mondáira, művészetére, egyszóval, ami a maori kultúrára vonatkozik.” (Balázs 1981: 610) A maoritanga átadását és megismertetését fontosnak tartja a maori társadalom, ápolását és fejlesztve megőrzését minden nemzedék feladatának tartja, s azon munkálkodik, hogy majdan a felnövekvő nemzedék is ugyanezt tegye.

A Tamaki Tours egy teljes mértékben maori vállalkozás, amely a hagyományos maori kultúra megtartását a turisztikával és a piaci szemlélettel ötvözi. Hasonlóan turisztikai célú vállalkozás a maorik kezében a legendás hajóépítési tudományukat reprezentáló, hagyományos eszközökkel és anyagból készített, Te Aurere óceánjáró hajó, mely 800 éves navigációs technikákkal vitorlázik Új-Zéland és a Cook-szigetek valamint Tahiti között.

Ugyancsak fontos intézmény az Ohinemutu nevű maori faluban Whaharewarewa, az Új-Zélandi Maori Művészeti és Kézműipari Intézet, ahol a felnövekvő nemzedéknek tanítják a jellegzetes maori fafaragás technikáját, mintázatait.

A mítoszok különleges helyet foglalnak el a maori kultúrában. Összetartó és meghatározó erőt jelentettek az évszázadok alatt, majd az európaiak – és az írásbeliség - megjelenésével a világ számára is hozzáférhetővé váltak. Első hiteles feljegyzője Sir George Grey volt, aki katonaként 1845-ben járt a maorik földjén. Az általa kiadott mítosz gyűjtemény Londonban jelent meg 1853-ban. A maori nép nemzedékről nemzedékre továbbörökített történelmét foglalta össze, egészen az európaiak megjelenéséig. „Néhány évvel később idegenek érkeztek a szigetekre. Nagy hajókkal jöttek, a külsejük a tündérekre emlékeztetett, de azt állították, nem az égből, nem is a föld alól, hanem egy Európa nevű helyről származnak. A szigeteknek új nevet adtak, így lett a Hosszú Fehér Felhő Földjéből, Aotearoából – Új-Zéland.” (Grey 2007: 158-159)

Az utóbbi évek legnagyobb hatású maori hagyományra fókuszáló művészeti eseménye a Bálnalovas (While rider) című film volt 2002-ben. A rendező, Niki Caro és a főszereplő Keisha Castle-Hughes hamar utat talált az amerikai filmgyártásba is és ráirányította egy kicsit a világ figyelmét Új-Zélandra és a maorikra.

Ugyancsak modern kulturális karriert futott be a hagyományos maori tetoválás is, melyet ők mokónak neveznek. A maori minták világszerte népszerűek lettek a tetováló szalonokban, rocksztárok és sportolók viselik a maori mintákat magukon. A maori mokó divatcikk lett.

A hagyományos maori kultúra védelmezői mindezt rosszallóan figyelik, hiszen a maori kultúrában a fejre tetovált mokónak személyi azonosító, rangjelző, származást, tulajdonságot és hőstettet jelölő szerepe volt. Egy igazi harcos évek, akár évtizedek alatt szerezte meg azokat a mintázatokat, melyet ki kellett érdemelnie, s melyek csak rá voltak jellemzőek.

Nem véletlen, hogy a fejre koncentrálták a tetoválásokat, mivel a maori hagyomány szerint a lélek a halál után a koponyába költözik. Ezért őseik koponyáit külön temették el és féltve őrizték. Az utóbbi években a kormány a külföldi múzeumokban, gyűjteményekben őrzött koponyákat megpróbálja haza szállíttatni. Az ősök koponyáit legfőképp a wellingtoni Te Papa Nemzeti Múzeumban őrzik.

Sajátos karriert futott be a test-szellem-lélek egységét elősegítő rituális tánc. A ma-uri masszázs néven ismert gyógyítási technika a zene, tánc és érintés egységére épül. A nyugati kultúra teljesítményorientált, prakticista társadalmainak egyféle szellemi pótlékot jelentenek a keleti kultúrák kontemplatív életvezetési technikái, természetesen mindezen technikákat a nyugati kultúra igényeihez szabva. Hemi Fox az 1980-as évek végétől Dániából kezdte terjeszteni ezt a speciális technikát, amely a nyugati emberek számára is (a tradicionális gyökereket kommercializálva) közvetíteni próbálja az ember és természet, ember és univerzum kapcsolatát. (Ma-uri masszázs centrum Budapesten is nyílt.)

Új-Zéland nemzeti sportja, legfőbb szórakozása és társadalmi imádatának szimbóluma a rögbi. Az All Blacks csapat minden társadalmi réteg és származási csoport számára legfőbb igazodási pont. Az All Blacks mérkőzései (még a tét nélküli barátságos meccsek is) mindennél nagyobb érdeklődésre tartanak számot.

Ez az írás az All Blacks csapat egyik hagyományos hakájával kezdődött. A szövegen azonban 2005-ben változtattak, a csapat egy másik hakával, a Kapa O Pangóval buzdította magát a meccs előtt. A szöveg így hangzik:
Kapa o Pango kia whakawhenua au i ahau!/Hī aue, hī!/Ko Aotearoa e ngunguru nei!/Au, au, aue hā!/Ko Kapa o Pango e ngunguru nei!/Au, au, aue hā!/I āhahā!/ Ka tū te ihiihi/ Ka tū te wanawana/Ki runga ki te rangi e tū iho nei, tū iho nei, hī!/Ponga rā!/Kapa o Pango, aue hī!/Ponga rā!/Kapa o Pango, aue hī, hā! 
 (All Blacks! Legyünk egyek a földdel! Ez a mi földünk, ami dübörög! Ez az én időm! Az én pillanatom! Ez határoz meg minket! Akaratunk győzni fog! És uralmunk hatalmas lesz! Ezüst páfrány! All blacks! Ezüst páfrány! All Blacks!)

Az ezüst páfrány a világon egyedül csak Új-Zélandon őshonos növény, az ország egyik nemzeti jelképe. Annak, hogy egy maori hakában szerepel szimbolikus jelentősége van. A maorik elfogadták hazájukul a pakehák által megteremtett Új-Zélandot, a pakehák pedig tiszteletben tartják a maorik földjét. Még mindig hosszú út áll előttük a teljes elfogadásig. 

Felhasznált irodalom: 

- Balázs Dénes

1982 Ausztrália, Új-Zéland, Óceánia. Budapest: Panoráma

- Bodrogi Tibor

1965    Ausztrália népei. Óceánia népei. In Ortutay Gyula szerk.: A világ népei. A kultúra világa. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó

- Diamond, Jared,

2000 Háborúk, járványok, technikák. Budapest: Typotex Kiadó

- Grey, George

2007 Maorik. Budapest: Trajan Könyvesműhely

Internetes hivatkozások:

www. aucklandmuseum.com

www.tereo.govt.nz

www.kohanga.ac.nz

www.maoritelevision.com