A bölcsesség hangyabolyból jön - Szimbiózis Napok (máj. 8-9.)

Írta: Inkabringa

Hét év után májusban ismét volt Szimbiózis Napok, kulturális antropológiai fesztivál. Sok dolog van azelőtt, mielőtt eljön valaminek az ideje. Évekig vártuk, hogy végre ismét legyen Szimbiózis, és egy hónapig vártam, hogy végre hozzákezdhessek e bejegyzés megírásának.

Ezúttal új helyszínt választott a Szimbiózis, a DANTE Közösségi Alkotótér nem oly rég létezik a Margit híd budai hídfője közelében.  Leszálltunk a pincébe, hogy felfedezzük, mi köti össze a fentit és a lentit a világ legkülönbözőbb helyein. A DANTE nem egy stadion, a Szimbiózis nem a BL-döntő, a kulturális antropológia pedig érzékeny gyökérzetű palánta e honban. Csodálatos fává terebélyesedhetne, ha tere nyílna e kis hazában, bár sajnos megesett már vele a szándékolt korlátozás is. Sokan még most sem igazán tudják, hogy hajra kenik vagy lábra húzzák. Azért ezernyi kis kapillárison átszövi ezt az országot az antropológiai szemléletmód, élteti finoman a sokszínűségre való hajlandóságot, a világ összetettségének megismerését.

 „A bölcsesség hangyabolyból jön”, ez állítólag az afrikai ba-ila (baila, ila) törzs mondása. Címe és mottója is lett az idei Szimbiózis Napokról írt összefoglalómnak. Csodálatos kavalkádját adta a kontinensek kultúráinak ez a májusi hétvége.

Megint csak abba a problémába ütköztem, hogy megoldhatatlan jelen lenni minden előadáson és programon. A SzimbiózisNapok programját áttekintve látható a széles választék. Az egyik fájdalmas hiány, hogy az AGA-emlékezésen sem lehettem ott. Az ő jóságos tekintete nagyon hiányzik a világból.

Ott lehettem viszont Lipták Noémi előadásán, aki egy évtizede kutat Ecuador keleti részén, Morona-Santiago tartományban a shuar törzsben. Amazónia káprázatos biodiverzitással rendelkezik. Kapszulája a Föld természeti túlélésének. A shuarok gazdag hitvilágának alapja a tanító növények tisztelete. A szellemi erő neve Arutam wakani, a szellemi térbe való belépés kapuja pedig a vízesés. Az Arnold van Gennep által leírt átmeneti rítusok a shuar törzs életének is szervezői. A gyógyítás (betegből egészségessé válás) vagy az életszakaszi váltások rítusai segítik a törzs továbbélését. A kutató is részt vett egy több napos rítuson, eljutott szent helyeikre, állt a vízesés alatt, a sámán (uwishin) felügyelete alatt megtapasztalta a gyógyító füvek hatását. Átélte egy távoli kultúra szent rítusát.

A shuarok egykoron úgy hitték, ellenségeik levágott és mumifikált feje (tzantza) megvédi őket az ártó erőktől. A nyugati civilizáció előretörésével másféle protektív eszközt kellett találniuk. Az 1960-as évektől ugyanis a praktikus haszon reményében az ecuadori kormány bányákat nyitott a shuar törzs területén. A megtermelt bányajavak elszállításához utakat építettek, áramot vezettek be, ami fenyegeti a biodiverzitást. A shuarok nem érintetlenek a profitéhes civilizációtól. A sámán még csak shuar nyelven beszél, a fia már spanyolul is, az unokája pedig már csak spanyolul, és a szellemvilág helyett a közösségi oldalak rezdüléseire figyel. A hagyományaik továbbörökítése nehezebbé vált, ugyanakkor a civilizáció attribútumait felhasználják életterük megvédésére. A közösségi oldalak révén szervezik és mozgósítják – okosan és hatékonyan - az esőerdők védelméért a közvéleményt. Az esőerdő őslakosainak is köszönhető, hogy 2008-ban a világon először Ecuadorban lett alkotmányba foglalt joga a természetnek. Európa 2023-ban jutott el eddig.  A biodiverzitás megőrzésében sokat tanulhatunk a shuaroktól is.

Ugyancsak a szent és profán közötti különös átjárásról szólt Áldozó Borbála kulturális antropológus buddhaszobrokat nyomon követő kutatása. 

Vajon mikortól válik szentté egy buddhaszobor és mikor marad meg a trendi dísztárgy szerepében? Nepálban pontosan tudják, hogy egy buddhaszobor mindaddig csak egy kézműves termék, amíg üreges belsejét fel nem töltik szent relikviákkal, és főként, amíg egy erre érdemes mester rá nem festi Buddha szemét. A kutató a Gyémánt Út buddhista közösség révén végigkövette Nepáltól Magyarországig, hogyan válik egy profán tárgy szentté. Azt is látta, hogy a nepáli kereskedők csalhatatlanul tudják, ki az a vevő, aki a szentet, és ki az, aki a nappaliba szánt trendi dísztárgyat keresi.

Az előadás közben eszembe jutott, hogy Krasznahorkai nem csak gyönyörűen, de hitelesen is írja le ezt a folyamatot a Seiobo járt odalent kötetben (Egy Buddha megőrzése). És a DANTE hűvös termében felidéződött bennem az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó félrefordított fejű Buddhája. 

„mert az a félrefordított fej a szépségről fog beszélni mindörökre, a mozdíthatatlan gonoszságról és a tehetetlen nemességről, a gyógyíthatatlanul közönségesről és a legenyhébb emberi jelenléttől is elporló emelkedettségről, a kiirthatatlan ostobaságról és a hatástalan együttérzésről”

Igazi antropológiai problémafelvetések. 

Czugéber Krisztina tibetológus előadása a Himalájába, Dardzsilingbe vezetett. A gyönyörű tájban, a fenséges panorámájú városban a szélsőséges nyomor és a végtelen nyitottság, a sajátosan keleti kultúra és az európai kávéházi hangulat jól megfér egymással. A barátságosság és az idegenek iránti érdeklődés mindennapos tapasztalat, ahogy a zsúfoltság és a nélkülözés is. Sokféle népű és nyelvű világ, nincs zsinórmérték az eligazodáshoz. A himalájai kultúrában lépten-nyomon felbukkan a brit gyarmatosítók hatása. Dardzsiling a tea hazája. Azonban ebben a himalájai fenséges természeti környezetben jelen van az európai kávéházi kultúra is. A Glenary’s egy olasz férfiú által a 19. század végén alapított hely, ahol mind a mai napig a tea szülőföldjén is lehet kávézni, és a Himalája ormain croissant és brióst enni. Vado, az alapító, állítólag érzelmes nápolyi dalokat énekelt esténként himalájai kávéháza előtt.

Dardzsilingben van Kőrösi Csoma Sándor sírja, lélegzetelállítóan szép panorámájú helyen. Czugéber Krisztina korábbi útjáról emlékezett Kőrösi Csoma sírjának helyi gondozójára, a hegyen felfelé annak kis házikójára, de legutóbbi útján már elzárva volt ez a terület. A tájban gyönyörködve megpihent, és egyszer csak feltűnt egy férfi, ránézésre egyike a város szegényeinek, aki a jelenlegi gondozója Kőrösi Csoma sírjának, és akinek apja volt ama másik, akivel egykoron a kutató találkozott, és már ő is az apjától örökölte ezt a feladatot. Teszik a dolgukat nemzedékről nemzedékre. Meglehet, hogy Kőrösi Csoma emlékének őrzésében különbek, mint mi, mai magyarok.

Sántha István és Somfai Kara Dávid előadásában a hangok adták a világra gondolás kiindulópontját. Hiszen a hangokból rengeteg tudást szerezhetünk egy kultúráról. Az 1960-as években indították el Japánban azt a projektet, melynek keretében felvették az ország hangjait: nem csak zenét, hanem a hétköznapok, a munka, az ünnepek, a városok és falvak zörejeit és zajait. Ez aztán világszerte követőkre talált, 1972-ben R. Murray Schaffer kanadai zeneszerző elindította a World Soundscape Projectet. (Budapest hangtérképét a 2018-banmutatták be a Szimbiózis Napokon, akkor írtam róla a blogban.) A hang egy más dimenziót ad a világ értelmezésének, érdekes kaland elszakadni a beszéd és a nyelv biztos talajáról, és a hangok tartományában keresni a megértés módozatait. 

A két kutató Belső-Ázsiában gyűjtött anyagaikból adtak összefoglalót. Egyéni és közös kutatásaikról is szót ejtettek. Beszámolójuk központját a Turkesztánban végzett közös terepmunkájuk adta, ahol,ha pislákolva is, de ma is él egy eposzi kultúra. Azeposzok nyelvének tudóit üldözte a hatalom, rejtették kincsüket. A kutatók az utolsó pillanatban találtak rá az ősi eposzokat őrző sámánokra, sokan már meghaltak, értékes tudásuk sírba szállt velük, mert az eposzi hagyományokat továbbvivő utódok száma rohamosan csökken. A jellegzetes torokéneklés az eposzok előadásának stílusa. Szédítő belegondolni, hogy Vejnemöjnenek és Homéroszok között jártak. Az eposzok előadása hosszú órákig, sőt napokig tart, ezt megtapasztalta a két kutató is. Ennek a kutatómunkának gyümölcse az Epikus hangképek című lemezük. Kontemplatív élmény ezt a lemezt hallgatni. Visszaadja azt az időt, ami a világba való belemélyedésé, és amit végre nem a felszínes percteperés ural. A hangfelvételek őriznek egy ősi kultúrát, és megmutatják a világban létezésnek egy másik módját.

Terepmunka tapasztalataikról számolt be szombat délutáni beszélgetésen négy kutató, akik a világ különböző pontjain vizsgálják  a háború és a mindennapi élet bizonytalanságának módozatait. Vancsó Anna szociológus a virtuális világot, a Facebook oldalait vizsgálja abban a tekintetben, hogy az Ukrajnában zajló háborút, az ukrán menekültek érkezését miként kommentálják a magyarországi felhasználók. Vizsgálja a segítség, az együttérzés, az ellenérzések és félelmek tartományait, ami a közösségi oldalakon véleménymezőkbe tereli a felhasználókat. A segíteni akarás és empátia és a kirekesztő „semmi közünk hozzá” végletei között lebegnek a kommentek.

 Lator Anna Luca visszatérő vendége a Szimbiózisnak. Ezúttal is a háborúval járó fizikális és mentális sérüléseket vizsgálta. Ukrajnai terepmunkáján a tömegesen elkövetett nemi erőszak következményeit kutatta, az elszenvedők fájdalmát és szégyenét, a kiszolgáltatottság és megalázottság legmélyebb bugyrait. Kutatásának a nők elleni erőszak mellett a fogságba esett ukrán katonák ellen elkövetett erőszak is releváns része. A fogságban elszenvedett kínzások egy része a nemzetközi jog szerint – függetlenül attól, hogy nem nők ellen követik el – a szexuális abúzus kategóriájába tartozik. Az áldozatban ugyanúgy a szégyen és a megalázottság – gyakran titkolt – nehezen kiheverhető mentális következményeihez vezet.

Andits Petra Izraelben kutatott, ahol palesztinok és a tüntetéseiken támogatólag résztvevő izraeliek közötti viszonyrendszert vizsgálta. Elmondása szerint vele, mint kutatóval a palesztinok és az izraeliek is nyitottak voltak. Az egymás közötti kapcsolatot azonban inkább a feszélyezettség érzete hatotta át. A tucatnyi izraeli, aki a békés megoldást keresné, a palesztinok tüntetésein az első sorban áll, hogy jelenlétével védje a karhatalmi túlkapásoktól a tüntetőket. Jó szándékból teszi ezt a maroknyi izraeli, mégsem tudnak egymással mit kezdeni, az együtt töltött időt leginkább a zavarban levés jellemzi.

Markó Ferenc Dávid kutatása antropológiatörténeti utazás is. A szudáni azande törzs híressé vált az antropológia berkeiben, mert itt végzett terepmunkát Evans-Pritchard, ami alapján megírta nevezetes könyvét a boszorkányokról (Witchcraft, Oracles and Magic Among the Azande, 1937). Markó Ferenc Dávid a változásokat és a változatlanságokat is vizsgálta. A generációváltást a főnökök között, ahogy huszonévesek vakmerő tetteikkel több ezres tábort gyűjtenek maguk köré, ami korábban elképzelhetetlen volt. A kutató a boszorkányságra is rátalált, épp ott jártakor folyt egy boszorkányper. Csirkét áldoztak a boszorkányság bizonyítására, de egyéb véres kegyetlenségre ne számítson senki. Máshogy néz egy európai és egy azande a boszorkányságra. Amit az egyik kultúra világszervező erőnek tart, egy másik kultúra megmosolyogja. Clifford Geertz józan észről írt tanulmánya azoknak is élvezetes olvasmány lehet, akik nem antropológusok (A józan ész mint kulturális rendszer).

Szántó Diana előadása izgalmas gondolatfutam volt arról, miként építi fel egy antropológus az összegyűjtött kutatási adatokból elemzésének sarokpontjait. Választott témája Sierra Leone egészségügyi reformjának vizsgálata. Kirajzolódott egy alapvető probléma: a nők magas gyermekágyi halandósága. A nők kiszolgáltatottak, megalázó bánásmódra panaszkodnak. Az egészségügyben dolgozók leterheltek, kevés az orvos, virágzik a paraszolvencia. Az állam pedig évek, sőt évtizedek óta küzd a reformért és a reformmal, de mégsem tud hatékony megoldást találni.

Két megoldási útvonal van a döntéshozók előtt. Az egyik a magánegészségügy előtérbe helyezése, ami mentesíti ugyan az államkasszát, de az egészség árucikké válik és kevesek kiváltsága lesz. A másik a közegészségügy színvonalának emelése, ami sokaknak segít, de sok pénzébe kerül az államnak.

 Szántó Diana kutatásának elméleti alapjául egy nigériai filozófus, Olufémi O. Táíwó Elite capture című könyvét választotta. Az „elite capture” fogalmát úgy magyarázza Táiwó, hogy egy közösség elitje az erőforrásokat kisajátítja és a saját érdekei szolgálatába állítja. Táiwó példája Andersen meséje, A császár új ruhája. Ilyen a hatalom természete, nem szól (vagy nem mer szólni) senki, hogy nincs itt semmiféle ruha. A hatalmon levő határozza meg a kommunikáció bázisát és irányát. A mese jótékony feloldása szerint egy kisgyerek (akire a hatalmi függés nem vonatkozik) az egyetlen, aki őszintén ki meri mondani az igazságot.

Táiwó az elnyomást arra vezeti vissza, hogy amennyiben a hatalommal bírók határozzák meg, ki válhat az alávetett rétegek közül az elit részévé, őt egyben le is választják közösségéről, hogy a javak feletti befolyáson ne kelljen osztozni széles néprétegekkel. A megoldás ehelyett a társadalom általános jóllétének fokozása, a javakhoz hozzáférés szélesítése lenne. A Sierra Leone egészségügyi helyzetét vizsgáló kutatási anyagból indulva tágas horizontokra juthatunk.

Beszámolóm végére hagytam Biczó Gábor és Szabó Henriett dokumentumfilmjét. Sorrendben ez a tizedik filmje az alkotópárosnak, évekkel ezelőtt a Szimbiózis Napokon is vetítettek már ebből a sorozatból. A most bemutatott film címe Imola és én: Zsuzsa filmje. Régóta elkötelezettje vagyok a dokumentumfilmeknek, a blogban is sokszor írtam erről. Ez a műfaj a hétköznapi életek megőrzésének egyik legjobb módja, mert ezekből a hétköznapiságokból áll egy társadalom, egy élet, egy korszak.

A szerzőpárosnak kiváló érzéke van filmjeik szereplőinek és helyzeteinek kiválasztásához. Ez a film egy anya-lánya kapcsolatról szól. Zsuzsát csecsemőként az édesanyja bántalmazta, marandó sérüléseket szerzett. Az állami gondozás útvesztőiben keményszívű emberek szabad prédája lett. Védtelen volt, nem állt mögötte senki, és nem állt érdekében senkinek, hogy megvédje. Ilyenkor mindig ez a József Attila-sor jut eszembe: „Lásd, soha senki nem mondta, hogy te jó vagy”. Egyetlen segítője volt, akit a tiszadobi gyermekotthonban hozott útjába az élet. Felismertem a fotókról, ő az a nevelő, akit az énekesnő Oláh Ibolya is megmentőjének tart. Mire Zsuzsa vele találkozott, már belenézett kisgyermekként az emberi rideg kegyetlenség mélységes kútjába.

Zsuzsa rettenetes gyermekkor után szülte meg Imolát. A lánya apja is bántalmazó volt. Zsuzsa küzdött a lányáért, a közös életükért, dolgozott erején felül, minden áldozatra készen. Munka mellett tanult, képezte magát, így ismerkedett meg a film alkotóival is. Imola, a lánya, mostanra elindult az önálló felnőtt élet felé, de a kettőjük közötti mély szeretet töretlen. Zsuzsa gyerekként és felnőtt életében is kapott bántást, alázást, hamis vádat, megvetést, fájdalmak, betegségek kísérik. Mégsem tudták megtörni benne a jóra törekvést. Nem lehet nem odafigyelni rá. Odaszögezte a tekintetünket a vászonra.

A lányának egy jobb életet teremtett, mint amit ő kapott. Ami a legtöbb, a szeretni tudás képességét adta neki. De van itt más is, és ezért lenne jó, ha sokan látnák ezt a filmet, ha sokan gondolnák át, hogy a pénz, pozíció nem lehet az egyetlen értékmérő, mert amire Zsuzsa képes, sokkal tiszteletreméltóbb. Valódi emberi teljesítmény. Minden létező helyen vetíteni kellene, mert ez a film a jóság forradalma.

🕂🕂🕂

Hét év után ismét volt Szimbiózis Napok, immár 15. alkalommal. Ahhoz, hogy a kulturális antropológia sok viszontagság után palántából lombos fává nőjön, fontos alap, hogy évről évre van egy seregszemléje a világban zajló antropológiai kutatásoknak. Meglehet, sokan még nem tudják, mi az a kulturális antropológia. Nos, ez a szemléletmód közelebb visz a hangyaboly bölcsességéhez, ami igazán szép adomány a Föld nevű bolygón.

A kétely öröme (Szimbiózis Napok - Kulturális Antropológiai Fesztivál 2019)

Írta: Inkabringa

A Szimbiózis Napokon évről-évre a világ közepén érezzük magunkat. Idén nekem csak egy nap volt a világ, mert az egyszerre két, sőt három helyen levés problémáját lehetetlen megoldani. Ámde a Szimbiózison annyi impulzus és tudás gomolyodott fel a világról egy nap alatt is, ami érdemes a figyelmére azoknak is, akik antropológusok, és azoknak is, akik nem. Elvégre mindenki társadalomban él, és mindenki ezen a bolygón él, ezért nem árt olykor körbenézni magunk körül, sőt még azon is túl.

Az idei Szimbiózis Napok pénteki beszélgetésein átjárt ez a megnyugtató érzés: kételkednek. De a kétely nem a cselekvőképességben, a tetterőben, a problémalátásban, az együttműködési készségben nyilvánult meg. Ez hiánytalanul megvolt. A résztvevők a saját nézőpont önmagában ingatag bizonytalanságát ismerték el készséggel és nyitottan, és ehhez adott támaszt mások másféle nézőpontja, problémaértelmezése.

Milyen biztonságossá és megnyugtatóvá tud tenni egy teret ennyi szkepszis.

A pénteki napon - az alábbiakban részletesebben tárgyalt témákon kívül - a közép-ázsiai, szibériai népekről, a kulturális sokszínűséget feltérképező antropológiai kutatásokról, az antropológia és az üzleti világ kapcsolatáról, Oroszország, Erdély és Kína antropológiai kutatásairól is hallhattak előadást az érdeklődők. 

A Humántudomány akcióban. Tudós a faluban szekcióban szó esett az akcióantropológia és alkalmazott antropológia hazai lehetőségeiről. Aki ilyesmire adja a fejét e honban, vállalja ennek minden nyűgét s nyilait. Céljuk nem kevés: társadalmi aktivitás generálása egy közösségen belül. Szó esett a kistelepülések bizalmának megszerzéséről, a változtatás igényének felkeltéséről, a terepre jutás és a terepen létezés nehézségeiről, és a különböző tudományágak képviselőivel való együttműködés fontosságáról. Egy építész és egy társadalomtudós egészen más szempontok szerint néz egy közösségre és e két szemlélet egymást kiegészítve a településen élők javát szolgálja. Bár abban egyetértettek a résztvevők, hogy hibátlanul ideális esetek a tudomány-hatalom-kistelepülések relációjában nehezen megvalósíthatók a jelenlegi Magyarországon, de törekedni rá töretlenül érdemes.

Ökotájház - Kóspallag

A Kisvilágok I. szekcióban mutatták be Biczó Gábor és Szabó Henriett Kisköréről szóló filmjét. A filmben megszólalók között van, aki el sem tudja képzelni máshol az életét, van, aki elvágyódik. A közmunkán kívül jóformán nincs munkahely, nincs szórakozási, kikapcsolódási lehetőség, de van szegénység és irigység, a fiatalok elmennek, a cigányokra minden baj okozóiként tekintenek, a tágasabb társadalmi problémák hálózatát nem látják át, rájuk meg nem figyel a társadalom, elnémulnak lassan. Általános problémája ez a vidéki kistelepüléseknek: elfelejtették őket.

A film utáni disputa szintén a tudósi munka nehézségeit feszegette. Hogyan lehet mindenki számára hiánytalan szemszögből bemutatni egy közösséget? Csupa kérdés, amely segíti a sok szempontúság fenntartását.

Az önreflexióra késztető jótékony szkepszis jellemezte az A hiány vizuális reprezentációi kutatási és művészeti szempontból című szekciót. Az előzetesen meghirdetett résztvevők köre némiképp módosult, a PAD csapatát Berecz Diána képviselte, a beszélgetésben résztvevő képzőművészek voltak még Bubla Éva, Erdei Krisztina, Kovács Budha Tamás és Tábori András.

A művészek társadalmi felelősségvállalásának nehézségeit firtatták a beszélgetés folyamán. A résztvevők valamennyien aktívan közreműködtek peremre szorult csoportok életének művészi feldolgozásában, és valamennyien beszámoltak morális és praktikus kételyeikről. Rendkívül szimpatikus volt ez az önreflexió. Talán nem is hiszik, hogy a vívódásuk és kételyeik milyen frissítő és felszabadító légkört teremtenek egy kétely nélküli, egyoldalú és belterjes igazságokra épülő világban. 

Felvezetésként dr. Varga Tünde, a Képzőművészeti Egyetem docense vázolta a holland Renzo Martens Kongóban végzett társadalmi projektjeit. Martens Episode 3 – Enjoy poverty című dokumentumfilmjében sarkosan bírálta a nyugati világot és az afrikai viszonyokat. Filmjében provokatívan azt tanácsolja a kongóiaknak, hogy ha a nemesfém és ásványi anyag lelőhelyeik hasznát a profitéhes nyugati országok fölözik le, akkor nekik nem marad más, adják el a saját nyomorukat. Például tanfolyamot szervezett kongói fiataloknak, ahol megtanultak hatásos fotókat készíteni az éhező afrikai gyerekekről. Hiszen a jómódú nyugati világban van erre fizetőképes kereslet az újságoktól a galériákon át a jótékonykodással kereskedőkig bezárólag. Martens dokumentumfilmje rengeteg vitát ösztönzött az elmúlt években. Kérdés, hogy globális szinten megold-e ez valamit, vagy csak provokatív felkiáltójel marad. Az egyén keveset tehet addig, amíg a fogyasztói társadalom divatja és önfelmentése nem válik globálisan vállalhatatlanná, de a globális is egyénekből áll. Tehát mégis mindenki tegye meg, amit megtehet. Martens társadalmi kísérletbe fogott, évek óta Institute for Human Activities néven saját projekten dolgozik, ahol kongóiakkal együttműködve próbál hatékony és hasznot hozó gazdálkodást kialakítani.

Renzo Martens: Episode 3 - Enjoy poverty

Bubla Éva vizuális művészként külföldi tapasztalatairól számolt be. Indonéziában és Indiában az ökológia és a fenntartható gazdálkodás közösségi lehetőségeit ötvözte művészi kísérleteivel. A környezettudatosság központi témája művészetének és közösségépítő társadalmi aktivitásainak. Több projekt katalizátora és működtetője (Green Root Lab, ÉrTEM). Indiában a drasztikus nagyüzemi gazdálkodási módszerek bevezetése és a klimatikus katasztrófák teljes létbizonytalanságba sodorták a gazdálkodókat. Indiában évente 15 ezer gazdálkodó lesz öngyilkos, mert egy aszályos év minden megtakarításukat elviszi, és egyedül maradnak a problémáikkal. Ennek orvoslására környezettudatos, a közösségi önsegítésre, egymás tapasztalataira és a projektbe bevont szaktudósok és művészek közreműködésére építve kreatív, kísérletező, önérvényesítő és szolidáris közösségeket hoznak létre.

Gram Art Project (Bubla Éva mint résztvevő): Grow in India

A Green Root Lab keretében megvalósított Bearth című projekt Indiában a művészeti önkifejezésen túllépve valós társadalmi aktivitást generált. Egy vetőmag bankot hoztak létre a Pune városában élő gazdálkodók számára, ami a létrehozó művészek távozása után is mindmáig működik a helyi közösségben. Van-e olyan társadalomtudós vagy társadalmi aktivista, akinek ne ez lenne a legnagyobb vágya? 

Bubla Éva és Lilli Tölp (Green Root Lab): Bearth

Erdei Krisztina a Város peremén civil csoport tagjaként találkozott évekkel ezelőtt Budapest 9. kerületében az Illatos úton lebontásra ítélt háztömbök lakóival. Ezt az elhíresült és nyomorba süllyedt lakótömböt nevezte el a köznyelv Dzsumbujnak. A Város peremén aktivistái hozzáláttak az itt élők emlékezetének megőrzéséhez. Fotók, képek, írott és hangzó anyagok, életút interjúk őrzik azoknak az embereknek történeteit, akikről máskülönben semmit nem tudhatna a szélesebb közvélemény. Ők a társadalom elfeledettjei. A Dzsumbuj történetét az ott élők szemszögéből dolgozták fel és ezzel nevet, arcot, személyiséget és hangot adtak nekik.

Erdei Krisztina a felszámolt Dzsumbuj lakóinak további életét követte nyomon 2017-ben készült fotósorozatával, melynek anyagát idén év elején a Capa Központban a Vénusz születése és más történetek című kiállításon mutatta be. Beszélt arról, milyen nehéz munka ezt a kettős küldetést megvalósítani: felrázni és aktivizálni a reménytelenségbe és tehetetlenségbe süllyedteket, és egyúttal felébreszteni a többségi társadalom figyelmét és érdeklődését.

Erdei Krisztina: Vénusz születése és más történetek

A PAD csoport A hiány vizuális reprezentációi címen indított társadalomtudományi kutatómunkával egybekötött művészeti projektje a szegregátumokban élők vízhez jutásának nehézségeit vizsgálja. A 21. század egyik nagy feladványa, hogy az ivóvízhez jutást ne piaci tényezőként, hanem alapvető emberi jogként kezeljük. A víz birtoklása egyre inkább a társadalmi egyenlőtlenségek mélyüléséhez vezet, amelynek társadalmi és globális szinten is beláthatatlan következményei lesznek. Nem csupán biológiai, higiéniai szükséglet kielégítését akadályozza a vízhiány, hanem hozzájárul az emberi méltóságtól való megfosztáshoz is.

PAD: A hiány vizuális reprezentációi

A PAD csoport szegregátumokban készült fotói a művészet eszközeivel ábrázolják a vízforrásokból való kirekesztettség állapotát. A képeken fürdőszoba berendezéseket és felszereléseket látunk különféle művészi koncepciók alapján elrendezve. A trendkövető termékfogyasztók talán a csúcstechnológiás márkajelzéseket hiányolják ezen artisztikus fürdőszobákból. De valójában a legfontosabb dolog hiányzik az elénk tárt fürdőszoba enteriőrökből: a víz.

PAD: A hiány vizuális reprezentációi

A Gruppo Tökmag művészcsoport 2010-ben alakult. Kovács Budha Tamás és Tábori András véletlenül akadtak rá egy sűrűn telerajzolt füzetre, melyet a nyolcvanas években egy cigány fiú, Kolompár István írt és rajzolt tele Pécs utcáit járva. Az ő élete a peremre szorítottak reménytelenségében telt, de az általa megálmodott képregény hőse, Sárkány Lee, az egész világot meghódítja.

Sárkány Lee

A képregényt a két képzőművész feldolgozta, 2016-ban a Trafóban bábjátékként bemutatta, és egy év múlva a Ludwig Múzeum pályázata révén, Komlón, egy projekt keretében, hátrányos helyzetű komlói és középosztálybeli pécsi fiatalok közreműködésével kollektív színházi előadást mutattak be. A messzelátó céljaik között szerepelt az önértékelés, az önérvényesítési képesség növelése, a közösségi felelősség és a kritikus gondolkodás kialakítása. Bizonyos eredményeket elértek, a peremlétre kényszerült fiatalokat egy közösségi célért aktivizálni tudták. Ez önmagában nagy eredmény. Ugyanakkor azt is megtapasztalták, hogy egy behatárolt idejű projekt kereteibe nem fér bele a hosszú távú társadalomjobbító szándék. Ahogy az alkotópáros elmondta, a komlói hátrányos helyzetű fiatalok megfogalmazták a Szimbiózis-beszélgetésben résztvevő valamennyi művész problémáját is: ti elmentek, mi itt maradunk, és semmi nem fog változni. Ez a legnagyobb dilemmája minden társadalmi felelősséget vállaló művésznek: megteremteni a formáját a hatékony és hosszú távú segítségnek.  

Gruppo Tökmag: Sárkány Lee (Trafó)

A társadalmi problémák felszínen tartása és a mainstream társadalmi sablonok kritikája a társadalmi felelősséget vállaló művészet elsőrendű feladata. Egyfajta közvetítők ők a némaságra ítélt társadalmi csoportok és a meglehetősen szűkre szabott társadalmi nyilvánosság között. A művészet generálni képes és kreatív keretbe tud foglalni olyan aktivitásokat és kezdeményezéseket, melyek pozitív változást hozhatnak az egyének életszemléletében és egy közösség életében.

A felelősségvállalás a 21. században már túlmutat az országhatárokon, sőt az emberi társadalmakon is. Az Antropocén antropológia – a globális klímaváltozás kihívásai az antropológiában című előadásában Mészáros Csaba áttekintését adta annak, hogy ember és ember, valamint ember és természet kapcsolata miként változott az elmúlt évszázadokban. A természettudósok által meghatározott antropocén egy olyan földtörténeti korszak, melyben az ember tevékenysége alapvetően befolyásolja a bolygó állapotát. A tudomány valamennyi területén kutatják ezt a korszakot, mert az ember túltengése a Földön mára ön- és bolygóveszélyessé vált. Van, aki bevallja, van, aki tagadja, de a 24. órában van a megoldás megtalálása. A megoldáshoz pedig elkerülhetetlenül - globális és egyéni szinten is - szemléletváltásra van szükség.  

Mészáros Csaba jakutföldi terepmunkájának tapasztalatai alapján beszélt arról, milyen segítséget adhatnak a természeti népek a világigazgató nyugati civilizációnak a bolygómentő szemléletváltáshoz. Ők ugyanis a természethez élőlényként viszonyulnak. Ezt a nyelv jelzi a legjobban. Például a jakutoknál a ’tó’ (ehe) egyben azt is jelenti ’nagymama’, és a ’medve’ (ebe) jelentése egyenlő azzal, hogy ’nagyapa’. A Szovjetunióhoz tartozás évtizedei Jakutföldön is a természeti erőforrások mohó kizsigerelését hozták, mely a természetet és a jakutokat is megviselte.

Jakutföld

A maorik, az amerikai őslakosok, a jakutok és más - korábban civilizálatlannak bélyegzett – népek természetszemléletét egyre inkább átveszik a nyugati civilizáció globális felelősséget vállaló képviselői. Például Ausztráliában és Új-Zélandon törvénybe iktatták a természeti területek védelmét. Nem csupán a szólamok szintjén.  A törvény lehetőséget ad arra, hogy ügyvédi irodák folyó, erdő, egyéb természeti terület és élőhely képviseletében, mintha csak ember lenne, pert indítsanak profitéhes vállalatok, vagy akár az állam ellen. És ezeket a pereket meg is nyerhetik.

Egyszer valaki azt mondta, a kulturális antropológia a 21. század tudománya. A világ jelenlegi állapotát elnézve, lesz itt dolog bőven. A Szimbiózis egynapos világutazása után mit is kívánhatnánk? Adassék meg mindenkinek az érdek- és véleményburokból kimenekítő kétely öröme, ami elvezet a sok szempontú, világra nyitott gondolkodásig.

Nem állítom, hogy ez a legkényelmesebb út, de mégis az egyetlen, ami felszabadító.

Interjúk, honlapok - a teljesség igénye nélkül:

Gruppo Tökmag és Sárkány Lee - interjú Kovács Budha Tamással és Tábori Andrással
(Kortárs Online)

Vénusz (újjá)születése - Interjú Erdei Krisztinával
(Absolut.Budapest blog)

A művészet mint katalizátor - Interjú Bubla Évával
(Prae)

Kóspallagi Ökotájház

Open History

Világutazás egy kávéházi szegleten

Írta: Inkabringa

"A gondolkodás nem magányos művelet" - írta Nádas Péter. A gondolkodás speciális válfaja az együttgondolkodás, amire kis hazánknak nagy szüksége lenne, mert lassan már azt sem tudjuk, hogy mi az. Annyi bizonyos, hogy az együttgondolkodás nem ugyanaz, mint az egyformán gondolkodás és ez már önmagában felszabadító. A közösen morfondírozás, egymás gondolatába öltött töprengés, egymás képzelmeiben böngészés kiváló találkozóhelye e hazában a Szimbiózis Napok. Évről évre különféle helyeken összegyűlnek a hazai kulturális antropológia művelői és érdeklődői egy kis gondolat-csereberébe. Semmi felhajtás, semmi pompa, de egy meghitt kis térben megfordul velünk a világ.

Az elmúlt években többek között a Fogasház, az Auróra, a DocuArt adta a Szimbiózis Napok helyszínét. (A DocuArtnak most új helyet kell keresnie, bízzunk benne, hogy hamarosan rátalálnak, mert a diskuráló mozizás, a dokumentumfilmek közösségi élménnyé tétele szintén az együttgondolkodás támasza.) A Szimbiózis Napok idén az Erzsébet híd lábánál a Három Holló kávéházban zajlott. Elsőre szokatlan volt az elmúlt évek underground hangulata után, de a Szimbiózisban épp az a jó, hogy bármilyen térben otthonossá tud válni. A Három Holló nagyon kellemes helye lett üvegfalaival, stukkóival és félhomályos pincetereivel együtt a kulturális antropológusok találkozásának. Feltűnt, hogy a Karinthy Frigyes nevét viselő széken mindig ült valaki.

Annak idején Ady Endre is egy Három Holló nevű kávéházban üldögélt. Adyból kinézem, illetve kiolvasom, hogy lett volna hajlandósága a kulturális antropológiai szemléletmódra. Lám, most a Három Holló révén szimbolikusan össze is találkozott Ady és a honi antropológia.

Az ország most a rajongás és gyűlölködés bűvkörében él. Ez elég fárasztó tud lenni. Akinek ehhez nincs kedve, találnia kell egy oxigénpalackot, amiből tiszta levegő áramlik az agyba. A Szimbiózis Napok is ilyen oxigénpalack. Idén is körbejárhattuk a világ kultúráit: Tanzánia, Pakisztán, Peru, muszlimok és görög katolikusok, vidékiek és nagyvárosiak, befogadottak és kirekesztettek.

Az idei Szimbiózisnak számomra két sarokköve volt: a tudományos önreflexió és a hétköznapi emberek világba, történelembe, sorsba vetettsége. A kulturális antropológia a tudományok között talán a leginkább önreflektív és önkritikus, és kutatásának legfőbb tárgyai azok, akikre alig figyel a világ. Már csak ezért is szimpatikus. Ha a filozófia a világ értelmezésének útja, akkor az antropológia egyféle gyakorlati filozófia.

A hazai kulturális antropológia sosem volt abban a helyzetben, hogy belekényelmesedjen az akadémiai fotelbe és úgy tűnik, egy ideig nem is lesz. A létrejötte, intézményesülése is kemény munka volt és most a meglévő intézményeinek megtartása is küzdelmes. Az egyik szekcióban elhangzott, hogy a magyar kulturális antropológia a nekilódulások és a megtorpanások története. Most éppen megtorpanás van. Nehezedett az akadálypálya. Az a szemléletmód, amit a kulturális antropológia képvisel nem a legmenőbb trend ebben az országban, és igazán sosem volt az. Mégis, az ellenszélben is meg tudott kapaszkodni, vannak érvényes válaszai a társadalmi kérdésekre, csak a tér, a hangerő, a figyelem hiányzik. Lassan a levegő is. Elhangzott az is, hogy valamennyi tudományterületen a világ minden országában probléma a megélhetési doktoranduszok, önérdekből publikálók, notórius konferenciázók köre, a zárványlét, a tudósi elefántcsonttorony. Az antropológia tudományos vizsgálódásának tárgya és módszere miatt nem engedheti meg magának a belterjesség fényűzését és eleve elrendelése az interdiszciplináris együttműködés. A magyar kutatók arról beszéltek, hogy nehéz a hazai társadalmi-tudományos közegüket megtalálni, hisz a hazai antropológiai tanulmányokat többen olvassák külföldön, mint itthon.

Az antropológiának van egyféle társadalmi aktivitása, ami nem engedi a tudósi szoba zártságát. Ez a szemléletmód jól hasznosítható (lenne) a társadalom minden szegletében: az üzleti életben, a civil szférában, az oktatásban, a közigazgatásban, a társadalom különféle csoportjainak összefűzésében, megbékítésében. Itthon mégis folyton a létjogosultságát kell bizonygatnia, mert ha nem lehetne többé kérdésessé tenni a létjogosultságát, akkor a társadalomnak kénytelen-kelletlen szemléletmódot kellene váltania, és az meg annyi munkával jár, hogy akkor már egyszerűbb az antropológia létjogosultságát kétségbe vonni. A hazai antropológia tehát most újabb akadálypályán fut végig, edzett már, bírja.

Az antropológia nagy erénye, hogy a hétköznapi emberekre fókuszál. Ez nem is erénye, ez a varázsa. A társadalmat a hétköznapi emberek sorsai alkotják. Az antropológusok meg rájuk kíváncsiak, mert a társadalmak a hétköznapiságok nélkül nem érthetők és nem értelmezhetők. Az antropológus megmutat egy olyan szemszöget, amiből megérthetők az ilyen-olyan módon eltérő csoportok ambíciói, mozgatórugói, félelmei és vágyai. Ahogy most végignézhettük a Miskolci Egyetem vizuális antropológusainak a hétköznapi életek folyását rögzítő filmjeit, ahogy a múzeumi tárlók zárt rendjét kinyitotta a Néprajzi Múzeum a társadalmi cselekvések és kezdeményezések felé. Arról is hallhattunk beszélgetést, mekkora felelősség antropológusként egy sztereotipizált társadalmi csoportról írni vagy róluk képet készíteni, és miként lehet egy új és elfogadó kontextusba helyezni őket, hogy milyen gyötrelmesen nehéz a vasbetonba öntött előítéleteket lebontani, néha még csak megkérdőjelezni is.

Élmény volt a Budapest Hangtérkép megismerése, mindenkinek ajánlom figyelmébe. Aktív közreműködőként bárki hozzájárulhat a 21. századi Budapest életének rögzítéséhez. Hétköznapi emberek csöppet sem tucatszerű történetei alkotják azt a hangtérképet, ami hiteles lenyomata lesz a mostani Budapestnek. Az oral history módszerével és a story slam révén térképezik fel a fővárost, de tovább akarnak lépni, egyszer majd országossá válni, csak legyenek „hanghordók”, akik rögzítik a most és itt élő emberek életének forgácsait. Elhangzott példaként egy történet, ami csodálatosan lefedi ennek az országnak minden ága-bogát. Egy fiú mesélte el a történetet, amit évekkel azelőtt egy lánytól hallott. A lány édesapja vidéken nőtt fel és először egészen kicsi gyermekként járt Budapesten, nem is emlékezett semmire, csak arra, hogy látott egy nagy bálnát. A lány nevetve mesélte, hogy ehhez a gyerekkori víziójához makacsul ragaszkodik az apukája, pedig biztosan csak álmodta. A történetet a fiú elmesélte az édesapjának, aki Budapesten nőtt fel, és igen, a bálnát ő is látta. Nem álom volt. A történeti háttere annyi, hogy az 1960-as évek elején valóban kiállítottak a Városligetben egy nagy bálnát. A Rákosi-korszak és 1956 után először jött Nyugat-Európából ide kiállítás, a korabeli sajtóban alig maradt nyoma. Hatalmas vontatókkal és teherautó kísérettel hozták végig az országon. A kötelezően szétfutó urban legend szerint így akarták felmérni a gaz nyugatiak az ország útjainak állapotát. Vicces, hogy Európa kellős-közepén ez az ország mindig fél valamitől. "Fortélyos félelem igazgat". Most is ezernyi városi legendát lehetne rögzíteni. Mellesleg megjegyzem, bárcsak úgy lenne, hogy e hazában mindenkinek eszébe jut a bálnáról Krasznahorkai László regénye, Az ellenállás melankóliája és Tarr Béla filmje, a Werckmeister harmóniák.

A tavalyi Szimbiózison is helyet kapott már, ahogy idén is, a genocídiumok antropológiai kutatása. Ruanda, Bosznia, holokauszt, 1944-es szerbiai tömegmészárlás. Nem könnyű téma. Az egyik kutató megfogalmazta, hogy azért kell a genocídiumokat kutatni, nem feledni és szembenézni velük, hogy tudjuk, ez a rettenetes öldöklési vágy az emberi természet része, amivel nem szeretünk szembesülni. Jobb, ha tudjuk, az ún. civilizált világ is egy pillanat alatt vérengző szörnyeteggé tud válni. Ezt nem tagadni és elrejteni kell, ezzel szembe kell néznünk, éppen azért, hogy az emberi tudatunkkal megakadályozzuk a vérengzések kitörését.

A mai Magyarországon az identitás megélése az egyik legnagyobb probléma. Azért probléma, mert csak fekete-fehér lehet, kizárólagos és kirekesztő. Például én vidéken voltam gyerek és Budapesten lettem felnőtt. Bennem ez a két identitás tökéletesen megfér egymás mellett, mindkettőt szeretem, ezzel együtt vagyok egész. Ahogy a magyarságom is remekül megfér az európaiságommal és a Föld nevű bolygóval, a nőiségem az emberségemmel és így tovább. Ámde a társadalmi térben csak kizárólagosságok vannak: nincs 'és' csak 'vagy'. Miért kellene nekem szétszakítanom magam, hogy valamelyik kis dobozkába belegyömöszölhessenek?

Ezért volt olyan felszabadító élmény a Szimbiózis záróeseményeként a magyarságról szóló eszmecsere. Ezúttal nem antropológusok mondták el ez irányú kutatási eredményeiket, hanem tizenévesek beszéltek a magyarságukról, ami természetes, hisz ide születtek, a magyar az anyanyelvük és szerintük ez mázli, mert a magyar nyelv szép, gazdag, árnyalt és kreatív, zseniális az irodalmunk, a művészetünk. Ez eddig rendben van, de a magyarkodást a felnőtt társadalomban annyira erőltetik, és olyan ómódian, hogy így ciki. Pedig a népdalaink szépek és szinte mind a szerelemről szól, az is elég jó összekötő kapocs, még jobb is, mint a lejárt szavatosságú hazafias közhelyek. Miért olyan zárkózott és magába forduló ez az ország a világgal szemben, és miért olyan ellenséges egymással? Miért ilyen szomorú a himnuszunk? Egyikük mesélte, hogy egy nemzetközi versenyen a csapatok ismerkedésként hazájuk jellegzetes dalát énekelték el, ami többnyire a himnuszuk volt. Egymás után felpattantak és egy energikus, vidám indulót énekeltek. Amikor a magyarokra került a sor kicsit tanakodtak, majd felpattantak és elénekelték az Érik a szőlőt. Miért kap egy kisfiú beírást feleselésért, ha más a véleménye, mint a tanárának? És miért kérdezik meg a tanárok a véleményüket egy versről, ha aztán letorkolják őket, hogy nem úgy kell érteni?

Az antropológusok körbeülték a tizenéveseket és hallgatták őket. Elvégre az antropológiának ez a dolga, hogy a társadalom különféle csoportjainak hangot adjon és rábírja a társadalom többi csoportjait, hogy figyeljenek rájuk. Figyeljünk egymásra.

A Szimbiózis ideje alatt végig egy francia dal járt a fejemben, amit korábban idéztem már a blogban. Ez a dal épp olyan ismeretlen a hazai szűkre szabott közízlésben, mint a kulturális antropológiai szemléletmód. Attól még jó. Valahogy illik ez a dal kedélyében, életkedvében a folyamatosan fedő alatt tartott honi antropológiához.
Úgyhogy csak tovább, csak lazán, váltakozó ritmusban.

Test és lélek (Szimbiózis Napok, 2017. május 12-13.)

Írta: Inkabringa


Vannak helyek, ahol garantáltan megnyugszunk. Ilyen hely a Szimbiózis Napok is. Ami nem is hely, hanem egy rendezvény, ami olykor változtatja a helyét. Idén ismét az Auróra adta a helyszínét és ez most is határozottan jó választásnak tűnt.

Ha valaki nem tudná, a 'szimbiózis' jelentését az Idegen szavak szótára így magyarázza: 1. két vagy több különböző szervezet kölcsönösen hasznos együttélése 2. két v. több különböző népnek közös társadalmat alkotó együttélése 3. két v. több jelenség szoros kapcsolata, összefonódása. Nem is kérdés, hogy miért lett egy kulturális antropológiai találkozónak ez a neve. Ironikusan mondhatnám, hogy legalább egy hétvégére szimbiózis volt e a honban. A Szimbiózis Napokon lenni olyan, mintha nem is itt élnénk, vagy inkább úgy mondom, mintha az itt élés egy másik formáját látnánk. Szó se róla, ez sokkal vonzóbb kedélyű, mint a túlzottá vált rosszkedv- s indulat.

Pedig borúra, lamentálásra a kulturális antropológiának is van oka mostanság. Nagyobb lére nem eresztve, az egyetemi képzés megszüntetése fenyegeti. Sokszor eszembe jut Esterházy Péternek ez a mondata: „Félek, hogy elhatalmasodik a legyintés”. Aki a Szimbiózis Napokra betévedt az Aurórába, nem ezt tapasztalta. Pezsgő eszmecserék, ezer irányban érdeklődő értékes kutatások, élni és tenni akarás látszott. Már csak ezért is érdemes ide bekukkantani.

Annyi idea, eszme, mánia kering a világban. Az ember könnyen bezárul a maga kis világmagyarázatába. A valóság is relatív, az antropológia pedig mást sem tesz, mint ezeket a relációkat, sok szempontúságokat felfejti és értelmezi, oldja a különbözők találkozásából adódó feszültséget. Nehezen hiszem, hogy erre épp ebben az országban nincs szükség, hisz mindig e feszültségekkel viaskodtunk.

Az idei Szimbiózis Napok tematikáját a test és lélek kapcsolata határozta meg. E kettő egymást kizáró végleteit kipróbálta már az emberiség a történelme folyamán: katasztrofális következményekkel. Az előadások körbejárták, ki mit ért test és lélek pozitív vagy negatív kapcsolatán, hogyan érzékelik a „másikat” a különböző kultúrákban, az eltérő közösségekben.

A Közélet Iskolája szervezésében az Önállóan lakni- közösségben élni programcsoport műhelyfoglalkozásán az érdeklődők szembesültek azzal, hogy ami az egyiknek evidencia (járok, írok, fordulok), a másiknak, egy mozgássérültnek, átgondolt szervezést igénylő feladat. A kezdeti félszegség, hogyan működjenek együtt ennyire különböző testérzékelésekkel, a foglalkozás végére barátságos szövetséggé vált.

Az emberiség örök kérdése lélek és a test különválasztása és egybefonódása. Voltak, akik a sámánizmus különféle fajtáit elemezték. Vizsgálták az egyén, a közösség és az univerzum közötti harmónia megtalálásának módozatait és hiteit. Mások a táncházak testképét, vagy az elektronikus zene transzélményét kutatták. Az aikido a harcból fejlődött a másikra figyelés és egymással együttműködés mozdulatrendszerévé. A családon belüli erőszak épp ellenkező példa, ott a másik lélekben és testben leigázása a cél. A népirtásokat antropológus szemmel vizsgálva az emberi test túlélésének és mások felett uralkodásának döbbenetes példáival találkozhatunk. Csak megemlítem a libériai Joshua Milton Blahyi (General Butt Naked) és a náci Eva Justin nevét.

Az egész Földet bejárták az előadások témái: albánok, hantik, totonákok, székelyek, a Kaukázus és Afrika népei, vagy Kuba, ahol a nyomor salsa ritmusú. Bemutatkozott a csíkszeredai KAM –Regionális és Antropológiai Kutatások Központja. A 21. században a Másik már nemcsak egy ember lehet, hanem a számítógép is. Az antropológiai kutatások a szoftverek és emberek egymásra hatásának módozatait is vizsgálják. Ahogy a kerékpár történetéről, tárgyi szimbolikájáról is hallhattunk. Csak töredékek, amiket megemlítettem, abból a bő és igényes programsorozatból, ami két napig zajlott az Aurórában.

A beszámoló végére egy filmet hagytam, ami reflektál a kulturális antropológia lényegére is. Ilyés Zoltán kulturális antropológus, kutató, tanár, tudós 2015 decemberében halt meg 47 évesen. (A blogban megemlékeztünk róla.) Akik ismerték, még most sem tudják elfogadni az elvesztését. Elképesztő tudása volt. Ami igazán különlegessé tette, hogy ez a hatalmas tudás szerénységgel és szelíd megértéssel párosult. A tudomány képviselői és a tanítványok számtalan módon és formában tisztelegnek az emléke előtt.

Ennek a gyászmunkának egyik fontos állomása a „mi fiunk...” című dokumentumfilm. Biczó Gábor és Szabó Henriett elment a terepre, ahol Ilyés Zoltán majd' negyedszázadig kutatott: ez a Gyimes. Varázsos táj, kölyöklányként én is csavarogtam ott barátaimmal. Akkor éreztem először, hogy micsoda szerencse, hogy a Föld nevű bolygón élhetünk. Ilyés Zoltán azonban a kutató tudatosságával ment a Gyimesbe és járt oda vissza haláláig. Óriási és értékes tudásanyagot hagyott örökül. A filmben gyimesi emberek emlékeztek Ilyés Zoltánra. Olyanok, akik szinte fiukként siratták, olyanok, akik együtt váltak vele ifjúból meglett emberré, és olyanok, akik gyerekként ismerték meg és nem is tudták eddig, milyen a világ nélküle. Meghitt, fájdalmas szeretettel beszéltek róla, mint egy barátról, családtagról. Ha van csúcsa a társadalomkutatói létnek, akkor ez az. Az egyik gyimesi emlékező mondata mindenki szívéből szól, aki ismerte őt: „Nem mindegy, hogy kit veszítünk el”. A film nem szentimentális, nem is objektíven távolságtartó. Épp olyan, amilyennek lennie kell: szeretetteli. Épp ezért minden fájdalma ellenére vigasztaló is. Kaptunk egy példát a világban való létezésre és immáron nélküle kell követnünk.

Ilyés Zoltán (1968-2015)

Izgalmas folyamat az antropológia történetében, ahogy a szobatudós létből a kutató kilépett a világba. Először magához rendelte a megfigyelt közösség tagjait, aztán jött a nagy fordulat, odament közéjük élni. Majd a kutatott terepek lakói közül is egyre többen tudósokká váltak. A legutóbbi nagy vívmány, hogy mindenkit bevonnak az adott közösség életének elemzésébe és alakításába. Megvalósult az akadémiai tudás és a helyi tudás szimbiózisa, ami a tudomány demokratizálódását és egyben konkrét gyakorlati használhatóságát jelzi. Olyan szép ív ez.

A tükör két oldala (Szimbiózis Napok 2016. május 6-7.)

Írta: Inkabringa


Az idei Szimbiózis Napokon megtapasztalhattuk, hogy egy pincében ülve is kinyílhat a világ és a társadalmi egyenlőtlenségek enyhítésére nagyszerű lehetőség egy nemzetközivé váló maffiahálózat. Mindenki megnyugodhat, a Szimbiózis Napok továbbra is a kulturális antropológusok és más kutatók, valamint innovatív társadalmi szervezetek aktivistáinak eszmecsere-helye. Akit ez is felzaklat, az ne olvassa tovább. Pincéről és maffiákról azért még szót ejtünk.

A tükör két oldala. Ez egy Boglár Lajos által szerkesztett kulturális antropológiai tanulmánykötet címe, és találónak éreztem az idei Szimbiózis Napokról szóló beszámoló címéül is ezt választani. Mindenki nézi valahogy a világot, értelmezi a saját kulturális-társadalmi beágyazottságának megfelelően, és olykor elcsúsznak egymás mellett ezek az értelmezések, netán kibékíthetetlen ellentétbe kerülnek egymással. A kulturális antropológia az a tudomány, amely a fenntartható fejlődés fontos alapjának tartja a kibékíthetetlennek látszó ellentétek feloldását és a társadalmi egyenlőtlenségek mérséklését.

A Szimbiózis Napok idei helyszín választása is ezt mutatja. Az Auróra Alkotótér-Bázis-Klub nem a fővárosi turistanegyed része. A 8. kerületben az Auróra utca és a Bérkocsis utca sarkán áll az a többszintes épület, amely pár éve civil szervezetek, alulról szerveződő társadalmi események helyszíne. Korábban irodaépület volt, még korábban ki tudja mi, de sokat megélt épület és az mindig érdekes. Az Auróra utca és környéke régebbi korokban a Józsefvárosra jellemző sokszínűséget mutatta. Zsidók, cigányok, görögök, bolgárok, svábok, szlovákok éltek ezen a környéken. Aki most a Teleki térről vagy a Blaha Lujza térről elsétál eddig, a slumosodást, a városi szegénységet látja és a napi túlélés otthonossá tételének jeleit.

A Szimbiózis Napokra érkezőket az Auróra utca és Bérkocsis utca kereszteződésében a Tettek ideje című kiállítás molinói fogadták.  Jól illeszkedik ez a kiállítás a Szimbiózis Napok idei programjának esszenciájához, mely így foglalható össze: az ilyen-olyan módon kirekesztettek társadalmi vérkeringésbe vonása. A Közélet Iskolája által támogatott kutatások egyediségét az adja, hogy a téma kutatói egyben kutatottak is. A Tettek ideje akciókutatás résztvevői például lakhatási szegénységben élő emberek. A kiállítás a 20. századi Budapest lakhatási mozgalmairól ad informatív áttekintést a barlanglakásoktól egészen a Százados úti művésztelepig. Aki kíváncsi rá, az május 18-ig még az Auróra közösségi tér falán megtekintheti ezt az utcakiállítást. 

Az Auróra épületébe lépve a sötét kapualjból egy kicsiny - beszélgető emberekkel barátságossá tett - belső udvarra érünk. A Szimbiózis Napoknak az a nagy titka, hogy minden felhajtást nélkülöz, és mégis eredeti élményt nyújt. Nem a valóság elől menekülés kalandos módozatait kínálja, hanem a valósággal szembesülés mindennél izgalmasabb élményét adja. A kulturális antropológia nem az ideák terepe. A világot úgy nézi, ahogy van, de a hibáit és élhetetlenségeit megpróbálja élhetővé csiszolni. Nem jövőbeli ideákat és eszményeket kínál, hanem a jelenben próbálja meg az egymásnak feszüléseket, meg nem értéseket, oda nem figyeléseket, közönyöket és félelmeket enyhíteni. A Szimbiózis Napok évről évre találkozóhelye a kutatásoknak és kísérleteknek. Mint mindig, most is érkeztek professzorok is,  doktoranduszok is, és önfeledten játszottak a gyerekek. Az Auróra téglával kirakott boltíves pincéjében egykor talán fát, szenet meg szánkót tároltak, de most a világba tekintés különös atmoszférájú helyévé vált.

A program gazdag és sokszínű volt. Migráció, hajléktalanság, társadalmi egyenlőtlenségek, cigányok helyzete, a másság elfogadása, LMBTQ, fogyatékkal élők, előítéletek, hiedelmek, mítoszok, nacionalizmus, modernizmus, online etnográfia, haláltudat, embodiment – e témák sok szempontú körbejárása adta a gerincét a hétvégének. Beszámolókat láthattak az érdeklődők Jemenről, Bulgáriáról, Oroszországról, Peruról, Moldováról, Hegyi-Karabahról, Dél-Etiópiáról, Szudánról vagy épp a Szigetről (ami a szórakozás mellett egy 2020-ig tartó kulturális antropológiai kutatás terepe is). Olyan szempontból tekinthettünk e helyekre, amit és ahogyan a turistaszem nem láthat. Az Akkor és ott. Az emlékezés helyei című szekcióban az emlékezeti helyek sokféleségéről szóló előadásokat a tavaly elhunyt kiváló kulturális antropológus kutató és tanár, Ilyés Zoltán emlékének ajánlották. (Róla mi is megemlékeztünk a blogban.)

Már csak a párhuzamosan futó szekciók miatt sem lehetett valamennyi programba becsatlakozni, meg a sok más egyéb miatt sem tudtam mindent látni. De amit láttam, azt sajnáltam volna kihagyni. Ezekből most két szekciót említek, melyek közös eredője a társadalmi egyenlőtlenségek és a társadalmi előítéletek kutatása és a felszámolásukra tett kísérletek.

Az Antropológiai migrációkutatások című beszélgetésen az ELTE három antropológus hallgatója számolt be kutatásairól. Milyen nehézségei vannak a különböző kultúrákból érkezők egymással kapcsolatba lépésének? Egy Magyarországra települt kameruni férfi otthagyta a céges vacsorát, mert zavarba jött, mikor megkérdezték tőle, mit szeretne enni. Eddigi életében nem tapasztalta meg, hogy válogathat az ételek között. A Magyarországon született másodgenerációs kínaiak már kínaiul nem beszélnek, a kultúrától messzire kerültek, de külső megjelenésük alapján a magyar társadalom kínaiként tekint rájuk. Kínai identitásukat tehát utólag kell kialakítaniuk. Kínában más a viszony az elvándorláshoz, mint nálunk. A külföldi letelepedésre hazafias cselekedetként tekintenek. A kínai kormány gondot fordít a második generációs nemzedék identitáserősítésére. Például gyökérkereső ifjúsági táborokkal, vagy az Európában élő kínai fiatal lányoknak rendezett szépségversenyekkel. Ez egy dupla csavar, mert bár a hagyományos kínai kultúrában a nők láthatatlanok, az Európában nekik rendezett szépségversenyeken azonban reflektorfénybe kerülnek, ami érdekes módon kínai identitásukat erősíti.

Szó esett a Cipruson tevékenykedő NGO tapasztalatokról is. Egyrészt a nonprofit szervezetek a vendégmunkásoknak segítenek, akiknek semmilyen egyéb jogérvényesítő lehetőségük nincs. Kiszolgáltatottak a munkáltatóiknak, akik gyakran nem adják oda a bérüket, megvonják a szabadidejüket, sőt megverik és megerőszakolják őket. Másrészt segítenek a menekülttáborokban összezsúfolt különféle nációjú embereknek. A menekültek olyan körülmények között élnek és olyan emberekkel keverednek elkerülhetetlen közelségbe, amit normális esetben nem tennének meg. Átmeneti, zavaros és lecsupaszított életkörülményeik között is otthonosságra törekednek. A leginkább az idő teszi próbára őket, a várakozás frusztrációja. Családok elszakadnak egymástól, a gyerekek és nők kiszolgáltatottsága a legnagyobb, közülük is a fekete afrikai egyedülálló gyermekes nők állnak a hierarchia legalsó fokán. Az NGO a közösségszervezésre és önszerveződésen alapuló érdekérvényesítés megteremtésére helyezi a hangsúlyt.

A Szegénység és egyenlőtlenségek a világban panelbeszélgetés résztvevői a DemNet Alapítvány szervezésében meséltek innovatív társadalmi projektjeikről, melyeknek célja, hogy a leszakadó rétegeket visszatereljék a társadalom vérkeringésébe. Köztudott, hogy a 21. századra a társadalmi egyenlőtlenségek soha addig nem tapasztalt mértékűvé váltak. Ennek sok oka és összetevője van, de alapvetően mindegyik mögött a pénz áll. A Földet jelenleg 7,2 milliárd ember lakja. Sok helyen találkozhattunk már azzal az idei adattal, hogy 62 ember birtokol annyit, amennyije 3,5 milliárd embernek összesen van. Ez soha eddig nem mért brutális számadat.

Az ENSZ tavaly ősszel fogadta el a 2030-ig tartó Fenntartható Fejlődési Célok programot, mely szerint a tagállamoknak felelősséggel részt kell vállalniuk a nemzeti és globális egyenlőtlenségek felszámolásában (egészségügy, oktatás, szociális körülmények, környezetvédelem). Ez egy globális partnerségi program, ahol a fejlődő országok előrejutásához a gazdag régiók („donorországok”) is hozzájárulnak. A tagállamok kormányai vállalták, hogy a GDP-jük meghatározott részarányát a fejlődő országok kapacitásának növelésére fordítják. Ez Magyarországon a GDP 0,33%, de egyelőre csak 0,1%-át fordították erre a célra, amivel nem vagyunk kivételek a világban.

Ez a felelősségvállalás a kormányok mellett a privát szférára is vonatkozik. Óhatatlanul szóba került a nemrég kirobbant Panama-botrány. Az adózatlan hatalmas jövedelmek nem kerülnek be az állami szférába, ezzel az oktatást, egészségügyet, szociális hálózatokat még jobban ellehetetlenítik, egyre gyorsabb és félelmetesebb módon növelve az esélytelen rétegek és a szupergazdagok közötti különbségeket. Egy felmérésből kiderült, hogy ha a cégek az adóparadicsomokba mentés helyett az adott állam kasszájába fizetnék be az extra magas jövedelmeikből befolyó adóikat, akkor ez önmagában nagyobb összeg lenne, mint amit segélyként megkapnak a rászoruló országok. Példaként említették Zambiában Caroline esetét, aki cukorkát árult az utcán és ezért napi szinten adóznia kellett, függetlenül a bevételétől. A Zambia Sugar nevű cukorgyártó vállalat gondosan kimenekítette busás jövedelmét, így a végszámlát összehasonlítva Caroline többet adózott, mint a hatalmas cukorgyár. Félreértés ne essék, ez komoly problémát jelent a fejlett országokban is. Fenyegető globális veszélyt hordoz magában.

A segítő szervezetek és hálózatok a korábbi segélyprogramok tanulságait levonva egyre nagyobb figyelmet fordítanak arra, hogy a helyi kultúrával, szokásokkal, lehetőségekkel megismerkedve és a lokális közösséggel együttműködve segítsék a rászoruló régiókat (a világon vannak olyan fura helyek, ahol ezzel kulturális antropológusokat bíznak meg, hisz ők ezt tanulták). Ilyen módon elkerülhető, hogy oda építsenek modern halfeldolgozó üzemet, ahol a helyiek hírből sem ismerik a halat és annak feldolgozási módozatait, és ne egy korszerű iskolaépület felhúzása legyen az elsődleges ott, ahol a nőknek és gyerekeknek tíz kilométert kell gyalogolnia naponta az ivóvízért.

A szekció keretében két innovatív társadalmi projektről is hallhattunk. A nemzetközi hálózatba kapcsolódott magyarországi Anyaközpontok Budapesten és vidéken a gyerekek és anyák közösségi terepei. Alulról szerveződő csoportok alkotják, céljuk a tudásmegosztás, egymás támogatása, a közös érdekérvényesítés, a sztereotípiák lebontása, az autonómia kiterjesztése. Sok bürokratikus akadályt kell legyőzniük, hogy egy országos és nemzetközi hálózat tagjaként valódi önszerveződő, autonóm érdekérvényesítést és közösségi hálózatot alakítsanak ki. A kis közösségeknek jogi, üzleti, couch mentorálást adnak az Anyaközpont hálózatok. A project évről évre egyre sikeresebb és egyre szélesebb körben találja meg a gyermeket nevelő nőket.

A másik projekttel eljutunk a bejegyzés elején emlegetett örömteli maffiahálózathoz. Mostanában sokat lehetett hallani róluk szerencsére, hiszen a Bike Maffia egy egyedülálló ötlet alapján a trendi városi életmódot, a bringázás szeretetét, a szociális munkát és a társadalmi felelősségvállalást összekapcsolta. Az első Civil Díj legígéretesebb startup vállalkozásaként is díjazták. Egy cégvezető és reklámszakember úgy döntött, hogy a pénz halmozása helyett jobb lenne a peremre szorult embereknek valamiféle életkilátást nyújtani és az arra fogékonyaknak a társadalmi segítségnyújtás és szolidaritás élményét adni. Az önkéntesek élelmiszer adományokat szállítanak hajléktalanoknak és rászoruló családoknak – bringával. Ez egyfajta szociális vállalkozás, az első fecskék egyike.

A Bike Maffiának remek közösségszervező ereje van, és az annyira hiányolt társadalmi érzékenyítésnek is kiváló terepe. Ahogy a honlapjukon olvasható: „Vigyázat! Veszélyesen jó közösség épül!” A saját gyártású charity bringáikból adományoznak a hajléktalanoknak, hogy megkönnyítsék a munkába jutásukat. Remélhetőleg, ma már egyre többen vannak, akik tudják, a hajléktalanoknak élete van, csak lakásuk nincs. A Bike Maffia távlati céljai között szerepel a hajléktalanokkal szembeni elzárkózó társadalmi előítéletek felszámolása is. Mára már nemzetközi hálózattá váltak, hiszen Kolumbiában, Franciaországban, Chicagóban is alakultak Bike Maffia szervezetek, és jelen vannak itthon is Debrecentől Pécsig.

Gondjaik persze nekik is vannak. Olykor nehéz az önkénteseket összeszervezni, hiszen egy hagyományos cég a dolgozóit a fizetéssel motiválhatja leginkább. Az önkéntességben másféle motivációkat kell felmutatni. Nem beszélve arról, hogy milyen életkörülményekkel és emberi drámákkal találkoznak a bringás fiatalok.

A két napos találkozón még számtalan fontos és előremutató kezdeményezésről és kutatásról hallhattunk. A résztvevők megosztották egymással tapasztalataikat, ötleteiket, újításaikat – ez az együttműködés terepe. A másokkal szembeni felelősség és szolidaritás példáit láthattuk itt. Mint az A.H.P. Társulat Elveszettek című dokumentumfilmje (bővebben ITT), mely egy résztvevő színházra alapuló akciókutatást mutat be. Ahogy az Artemisszó Alapítvány által összeállított globális nevelési tankönyv révén a migráció, szegénység, klímaváltozás vagy gyerekmunka témái is szakszerű módon helyet kaphatnak a tanórákon. Említhetném a Zöld Pók Alapítványt, ahol a fiatalok a szegénységgel, cigányokkal, hajléktalanokkal szembeni társadalmi előítéletek lebontásán és a környezettudatos szemlélet elterjesztésén dolgoznak befogadható és ötletes médiatartalmak létrehozásával. Vagy említhetném a Csobánkai Tanoda-CSODA hátrányos helyzetű roma gyerekek tanulását és fejlődését segítő programját. Csak néhány példa a sok működő és reményteli kezdeményezésre és kutatási eredményre.

Ez a két nap arról szólt, hogy az előítéletes ellenségképek és a „nem az én dolgom, csinálja más” hozzáállás helyett sokkal hatékonyabb módszer, ha leszállunk a földre, és figyelünk azokra is, akik egészen másféleképpen élnek és gondolkodnak, mint mi. Félreértéseket, előítéleteket, félelmeket bonthat le és társadalmi szakadékokat ívelhet át ez a teljesen egyszerű szemlélet: nem menekülni kell a valóságtól, hanem mindenki számára élhetővé alakítani, és nem elkülönülni egymástól, hanem integrálódni – felelősségteljes egymásra figyeléssel. A Szimbiózis Napokon mindez magától értetődőnek látszik. Lazán, kedéllyel és bizalommal mutatták meg – immár tizenegyedik alkalommal – a tükör két oldalát.