A charmeur – Clifford Geertz

Írta: Inkabringa


Clifford Geertz a 20. század utolsó harmadának egyik legeredetibb gondolkodója volt a kulturális antropológia, tágabban a társadalomtudományok, még tágabban a humán tudományok területén. Díszdoktori kinevezések garmadájával és számos akadémiai tagsággal joggal kaphatna veretesebb jelzőt is.

Clifford Geertz írásainak azonban sármja van, sokan belehabarodtak már. Elegáns szellemességgel, eredeti szemléletmóddal, sziporkázó gondolatfutamokkal írt ólomnehéz elméleti és módszertani problémákról - nem nélkülözve az önkritikát, az öniróniát, sőt a kételyt sem. Ez egyrészt felpolcolt tudósoktól szokatlan hozzáállás, másrészt az akkori karót nyelt és magába zárkózott tudományos szcénában pezsdítően hatott.

Clifford Geertz (1926-2006)

Aki belefáradt a kinyilatkoztatások, utat mutatások, szobortalapzatra mászások végtelen sorába, az forduljon Clifford Geertz töprengő írásaihoz felfrissülésért.

Magyarul 1994-ben jelentek meg kötetbe rendezve válogatott írásai Az értelmezés hatalma címmel. Hosszú évek óta gyakorlatilag beszerezhetetlen. Aki lemaradt róla, annak jelen állás szerint várnia kell, amíg a társadalomtudományi könyvek kiadása bombaüzletté válik. Addig forduljanak a könyvtárakhoz és az internethez Geertz írásaiért. (Korábban már mi is ejtettünk szót róla: ITT olvasható.)

Sokat fogom az alábbiakban idézni, mert igazi élmény őt olvasni.

Clifford Geertz tudományos karrierje az 1960-as években kezdődött Chicagóban, majd tíz év elteltével már professzorként Princetonban folytatta az egyetemi tanítást és kutatást, egészen haláláig. Két jelentős terepmunkája volt, ami teóriáját és metodológiáját meghatározta: Jáván, majd Marokkóban kutatott.

„… most, hogy Indonézia végre független lett, az amerikaiaknak meg kell tudniuk a gyarmati torzításoktól mentesen, hogy milyenek is az indonéz emberek (…) Egy héttel azután, hogy beköltöztem egy vasúti munkás családjához, az egyik szomszéd megkérdezte: 'Hányan jönnek még? Azt hallom, kétezren lesznek.'

Széles látókörrel nézett a világra, ha úgy vesszük, inkább határátlépő, bizonyos értelemben szentségtörő volt. Ez a friss szemlélet kifejezetten jót tett a humán tudományoknak.

Geertz így jellemezte saját életútját: „,A helyszínek egymásutánja, amelyekbe az ember belekerül, miközben halad, ha nem is előre, de legalább tovább, teljes bizonytalanságban, hogy mi vár rá, sokkal inkább alakítja munkája jellegét, sokkal inkább ráncba szedi és formálja, mint a teoretikus érvek, metodológiai megállapítások, kanonizált szövegek, vagy akár, s ebből napjainkban túl sok van körülöttünk, bal- vagy jobboldali szilárd elkötelezettségek, intellektuális hitvallások.”

A kulturális antropológiában nem is az a legjobb, hogy a dzsungel mélyén élő bennszülöttek között Indiana Jonesként lehet kalandozni, hanem a pulzáló, világra nyitott intellektuális rugalmasság, ami megakadályozza az óhatatlanul felbukkanó tekintélyelvűségek tokossá válását. Az antropológia „a leginkább hajlamos arra, hogy saját magára rákérdezzen”.

Clifford Geertz egyike a tabudöntögető és útkereső tudósoknak. Tisztában volt vele, hogy a tudományban úgy is leélheti az életét, hogy rigorózusan ragaszkodik a korábban már elhangzottakhoz, de neki ez szűkös ketrecnek bizonyult.

„…mindig is úgy gondoltam, hogy a társadalmi élet megértése nem azt jelenti, hogy egy omega-pont felé haladunk – „Igazság”, „Valóság”, „Lét”, vagy „Világ” -, hanem, hogy tényeket és ideákat állítunk fel és bontunk le szakadatlanul.”

Az antropológia nehézségeiről – oldva a pattanásig feszült tudományos elmélyülést - Geertz egyik szellemes példáját idézem.

„ … minden antropológus, aki valaha megpróbálta, tudja, hogy gyakorlatilag lehetetlen elmagyarázni másoknak, hogy pontosan mi is ez a diszciplína (…) A saját beszámolóm és másoké is egy régi Red Skelton-filmre emlékeztet, a címét már elfelejtettem. Skelton fiúknak szóló kalandtörténeteket ír. Fel-alá járkálva diktál egy titkárnak. 'Wonder Boy csapdába kerül a sátorban. Körülötte indiánok köröznek. A prérit felgyújtották. Nincs több golyója. Minden élelme elfogyott. Közeledik az éjszaka. Vajon hogy fog Wonder Boy kijutni a sátorból? Vége a 22. fejezetnek.' Kis szünet, amíg Skelton összeszedi a gondolatait. Aztán: 'Miután Wonder Boy kijut a sátorból..."

A vicces felszín alatt ráérezhetünk, mi is volt Geertz problémája. Kezdetektől annak megválaszolása érdekelte, hogyan lehet hitelesen megmutatni egy kultúrát, csoportot, társadalmat. Vannak-e makulátlan módszerek és praxisok erre?

„A leírás hatalom. Mások ábrázolása nem könnyen választható el a manipulálásuktól.”  

A hatvanas évektől az antropológusok egyre többen lettek, sőt a korábban csupán kutatási terepként kezelt kultúrákból is (Ázsia, Afrika) sokoldalúan képzett társadalomtudósok léptek a színre. Új szempontokkal kellett szembenézni, és ehhez a korábbi szemléletmód elégtelennek bizonyult.

„Egyszerűen az a helyzet, hogy az antropológia, akárcsak a társadalomtudomány általában, sokkal nehezebb munka lett, nehezebb és kényelmetlenebb, most, hogy a „mi definiálunk, ők definiálva vannak” típusú elbizakodottságot, amely a kezdeti időkben áthatotta és vezette, megkérdőjelezték.”

Míg egy geológus biztos lehet abban, hogy a gránitból nem lesz mészkő, addig a társadalmak és kultúrák olykor a legváratlanabb irányokba fordulnak. Maga a kutatás tárgya rúgja le magáról az örökérvényű törvényszerűségeket.

„Valami sokkal kevésbé izomból jövőre lett volna szükség, valami sokkal inkább reagáló jellegűre, kikezdőre, megfigyelésszerűre, ami jobban ráhangolódik az utalásokra, bizonytalanságokra, esetlegességekre és lezáratlanságokra.”

A hetvenes évektől alakította ki Geertz a szimbolikus vagy interpretatív antropológiának is nevezett elméletét, melynek alapja a társadalom különböző rétegeiben megjelenő jelentések értelmezése, egyféle hermeneutikai (értelmezéstani) szemléletmód.

„Természetesen akkoriban nem neveztük így, mivel ez a terminus és ez a mozgalom nemigen volt ismert az Egyesült Államokban, és ha ismerték, azt gyanították, hogy ez valami európai, irodalmi, vagy ami még rosszabb, filozófiai jellegű. És tényleg az is volt.”

Manapság már több szemeszteren keresztül tanulnak az antropológus hallgatók hermeneutikát filozófiai, irodalmi, történeti és antropológiai vonatkozásaiban is. A nyolcvanas években azonban Geertz még viták kereszttüzében találta magát. Voltak, akik dekonstruktívan vitáztak („minden maradjon a régiben”), de még többen voltak, akik konstruktív kritikáikkal tovább csiszolták az értelmezés tudományát.

Geertz szerint ugyanis a kultúrakutatás nem törvénykereső, hanem értelmező tudomány. Egyik kiindulópontja Max Weber elmélete, miszerint „az ember a jelentések maga szőtte hálójában függő állat”. A Gilbert Ryle filozófus által bevezetett „sűrű leírás” terminusát használta módszerének alapjául. A jelenségeket részleteiben kell leírni, szálaira bontani, hogy ne csak a felszínen látható kész mintázatot, hanem az összefonódásokat is megismerjük.

„Az etnográfia művelése arra hasonlít, amikor megpróbálunk elolvasni (…) egy idegen, elhomályosuló, talányokkal, önellentmondásokkal, gyanús javításokkal és célzatos kommentárokkal teli kéziratot, ami azonban nem hagyományos írásjelekkel, hanem a megformált viselkedés illékony példáival íródott.”

Híres szemléletes példája a szemhéj gyors lezárásának aktusa, amit értelmezhetünk egyszerű tikkelésként, titkos jeladásként (kacsintás) és még sok egyéb módon is. A kutatónak a feladata, hogy a valóság különféle rétegeit felfejtve és megismerve értelmezni tudja a megfigyelt jelenségeket.

„A kérdésnek arra kell vonatkoznia, hogy mit jelentenek, mit fejeznek ki előfordulásukkal és közreműködésük révén: nevetségességet vagy kihívást, iróniát vagy dühöt, sznobizmust vagy büszkeséget.”

Ezzel a szemléletmóddal Clifford Geertz átvezette az antropológiát az új évezredbe. Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatnánk, hogy a kultúrát érteni akaró akkor kerülheti el a tévutakat, ha nem az Egyetlen Igazságot keresi, hanem képes megkülönböztetni a „tikkelést” a „kacsintástól”. Nem szabad beérni a felszínes megfigyelésekkel és ítéletekkel, hanem újabb és újabb rétegekbe ásva folyamatosan értelmezni kell.

„Egy indiai történet (…) arról szól, hogy egy angolnak egyszer elmondták, hogy a világ egy teraszon nyugszik, amelyet egy elefánt tart a hátán, azt viszont egy teknősbéka tartja. Az angol (talán etnográfus volt: legalábbis úgy viselkedett) megkérdezte, hogy min nyugszik a teknős. Egy másik teknősön. És az? Oh, Szahib, azután már csupa teknős található végig lefelé.”

Jávai és marokkói terepmunka tapasztalatait összefoglalva írta:

„Két lepusztult város, két félig rendezett ország, két életforma-konglomerátum és egy visszatérő antropológus, aki törékeny léghajókat épít, nem alkalmas határozott következtetések levonására. Amire alkalmas, legalábbis azt remélem, hogy az utólag elismert nyugtalanság és zűrzavar heurisztikus küzdelmének tanulságos példája lehet, az értéke abban van, hogy túl későn jön, és korán távozik, sodródva, mint egy komoly kiránduló az eltűnőben lévő tapasztalat részleges látványa mögött.”

Mondom én, hogy sármja van.