El Nuevo Mundo

 Írta: Inkabringa

A provincializmus fenyegető réme az országnak. Legpontosabban Radomir Konstantinović, egy balkáni szerb írta meg mibenlétét A vidék filozófiája című könyvében. A provincializmus nem feltétlenül területfüggő, hiszen vidéken is élnek széles látókörű, világra nyitott emberek és Budapesten is találkoztam a belterjes provincializmusból ki sem látókkal. Egy kelet-európai cseh, Milan Kundera írta, a provincializmus arra való képtelenség, hogy valaki a saját kultúráját egy nagyobb kontextusba helyezze. Vagyis képtelen túllátni önmagán, a saját kultúrájától, életmódjától, életfelfogásától eltérőt megérteni, elfogadni, ezért inkább elutasítja, lenézi, vagy egyenesen ellenségnek tekinti. De egyetlen percre se feledjük a szívemnek oly kedves kelet-európai magyar, Esterházy Péter szavait, hogy „az egészre vagyunk hivatva, hogy az Egészre vagyunk meghíva”. Úgy tűnik, kis hazánkban a provincializmus már szinte államvallás lett, vagy államfilozófia, a legfőbb igazodási pont, társadalmi kötőelem. Mégis mi ebben a jó? Rövid válaszom: semmi. A provincializmus nem megvéd a világtól, hanem kirekeszt onnan.

Kép: André Kertész

Úgy hiszem, a provincializmus sárba húzása ellen már kevés a leírt vagy kimondott szó. Ennél sokkal hatásosabb és hatékonyabb ellenérvre van szükség. Ezért egy olyan férfiúról szólok, akire tényleg és igazán érvényes a világra nyitottság, a sajátjától eltérő kultúrák iránti érdeklődő figyelem. Ha van a provincializmusnak ellentéte, ő a leginkább az. A zenész, akiről szó van, Jordi Savall, spanyol karmester és viola de gamba játékos, jelentős zenekarok alapítója, a régizene egyik legavatottabb képviselője széles e világon. Óriási szerencsénkre Magyarországon is többször koncertezett már, s remélem, fog is még.

Jordi Savall

A lemez, amit most ünneplek, 2010-ben jelent meg. Ezt a tízéves jubileumot ünneplem most, mert ez a lemez a világ népeinek összetartozását és invenciózus egymásra hatását képviseli. A lemez címe El Nuevo Mundo, vagyis Új Világ, amivel Amerikát illette a középkori Európa népe.

Amerika és Európa találkozása a 15. századtól kezdve csöppet sem volt konfliktusmentes és nem is volt örömteli. Kapzsi agresszió, pénz- és területéhes mohóság, kegyetlen terror, elnyomás, rabszolgaság és vérfürdő kísérte. A megértés és az egymásra nyitottság leghalványabb jele nélkül. A finom lelkű Európa nem lehet büszke erre. Amerika és Afrika őslakosait lerohanta és eltiporta.

Jóvátenni mindezt eddig nem nagyon sikerült, de mégis van egy mód, ami megbékíti és pacifikálja a legdúvadabb emberi tetteket is: a zene. Írtam már máskor is, a zene az emberiség egyetlen mentsége minden ostobaságára. Jordi Savall sokkal szebben fogalmazta meg március elején, a Zeneakadémián adott koncertje előtt egy interjúban: „A zene talán nem teszi jobbá a világot, de jobbá teszi az embereket. Ha a szépség elér, ha alámerülünk a zene világában, érzékenyebbek, tudatosabbak leszünk, tisztába kerülünk a valósággal. Sok szempontból egyre rosszabbul mennek a dolgok, de az egyetlen módja, hogy megmentsük a világot, ha megváltoztatjuk az embereket.” 

Jordi Savall egész életét, művészi pályáját erre tette fel. A reneszánsz és barokk zene különleges kincsestárát a világ elé tárja, és a zene révén az egymástól távoli kultúrák, korok és társadalmak egymás felé nyitását szolgálja. Nincs ennél nemesebb életcél.

Az El Nuevo Mundo egy különleges lemez, mert Európa, Amerika és Afrika bonyolultan, gyakran immanens módon összefonódó kulturális egymásra hatásának pompázatos gyűjteménye. Ez a lemez nem csupán mesés kalandozás a régizene világában korabeli hangszerek és hangzások révén. Ez a lemez olyan, mint egy tánc- és zeneantropológiai tanulmány. Savall egyébként is mindig komoly zenetörténeti kutatómunkát végez a régizene hiteles tolmácsolása érdekében. Az El Nuevo Mundo túl a zenén, ami önmagában mámoros élmény, egy kultúrtörténeti és társadalomtudományi tanulmány is, és ez különleges értéket ad neki. Jordi Savall a kultúraközi barátkozás elegáns és tudós mestere. Menekültekből zenekart alapított, Jeruzsálem népeinek (zsidó, arab, keresztény) zenéjéből állított össze hangzó anyagot e három kultúrkörből érkező zenészek közreműködésével, a rabszolgaság útját is feldolgozta egy kiváló lemezben. Minden ellenségességet, meg nem értést, ellenszenvet kibékít a zene erejével. Ilyen egy érdemdús élet.

Az El Nuevo Mundo bemutatja azt a gazdag és szövevényes kulturális egymásra hatást, ami az amerikai őslakosok, az Afrikából behurcolt rabszolgák és a reneszánsz és barokk Európa között kialakult. Elénk tárja, hogy az európaiak nem csupán kegyetlen és gőgös konkvisztádorok voltak, hiszen püspökök, papok, minden rendű és rangú európaiak csodálkoztak rá Amerika őshonos népeinek gazdag kultúrájára és zenéjére, és szőtte át mindezt a Föld ritmusát adó afrikai zene. A lemez létrejötte is a két földrészt átfogó zenei kollaboráció, hiszen a Savall által alapított és vezetett spanyol együttesek (Hespèrion XXI és La Capella Reial de Catalunya), valamint a mexikói Tembembe Ensamble Continuo közös alkotása. Bámulatos kutatómunka és bámulatos zenei élmény az El Nuevo Mundo. (Szerencsére a zenemegosztó csatornákon elérhető a lemez. Ajánlom mindenki figyelmébe.)

Jordi Savall és a Tembembe Ensamble Continuo

Senki ne gondolja, hogy ez egy roppant komoly és nehezen befogadható lemez. Ó, nem. Táncmulatságot lehet rendezni ezekre a zenékre és táncokra, hiszen életteli dalok és táncok, közülük a legtöbb még most is élő tánchagyomány Kubában, Peruban, Mexikóban vagy Spanyolországban. A ’tono humano’, vagyis világi dalok pompás gyűjteménye ez a lemez. Az életigenlés lemeze. A cachua, guaracha, fandango és a többi tánc mind érdemes arra, hogy az emberek – éljenek a világ bármely pontján is – megtanulják és táncolják, hogy megértsék, ez ugyanaz az élmény, amit saját kultúrájuk tánca és zenéje jelent nekik. Hisz tudvalevő, hogy éljünk a világ bármely pontján, a zene és a tánc az istenülés legszebb módja számunkra. Az istenülést természetesen nem a kiválasztottság és mások fölé kerekedés, hanem a közösen létrehozott magasabb emberi minőség jelenti. Erre ad csodálatos példát Jordi Savall tíz évvel ezelőtt útjára bocsátott lemeze.

Én mindig az indiánokkal vagyok. Az El Nuevo Mundo bizonyítja, hogy fontos és pótolhatatlan helyük van a világban. A világ velük együtt teljes. Egymásba játszik a 17. századi európai zene az amerikai őslakosok és a rabszolgává tett afrikaiak zenéjével. Csodaszép, megbékítő egymásra találás. 

Kiváló módszer, hogy néhány perc alatt leküzdjük a provincializmus belterjességét, ha meghallgatjuk a lemez utolsó zenedarabját (Ay Que Me Abraso), amit a kubai eredetű guaracha tánc mintájára egy európai gyökerű zeneszerző Mexikóban írt a 17. században. Mi pedig a 21. századi Kelet-Európában is táncolhatunk rá, hogy megértsük végre, „az egészre vagyunk hivatva, hogy az Egészre vagyunk meghíva”. A dal végére magunk mögött hagyjuk a kegyetlen konkvisztádorok, gazember politikusok, pénzéhes haszonlesők és a kirekesztő provincializmus máig tartó évszázadait, felemelkedünk az emberi istenülés (jobban mondva tökéletesedés) szféráiba, és tanúi lehetünk, ahogy Amerika és Európa édes szerelmes csókot vált egymással tánc közben.

Földig hajolok Jordi Savall előtt.

Kincset adott az emberiség kezébe könnyed, elegáns tánclépésekkel.

Kapcsolódó bejegyzés:

A szamba ereje

 

Őszi patchwork – Citátumok 20.

Írta: Inkabringa

A citátumok most patchworkhöz hasonlóan állnak össze. IIyen ez az ősz: nyomasztó és lelkesítő egyszerre. Ha majd egyszer visszagondolok erre az időre, csak átolvasom ezt a patchwork-citátumot, és máris tudni fogom, miként léptünk be 2020 őszébe.

Egy világjárvány kellős közepén vagyunk. A vírustól veszélyeztetett korosztályban szívemhez nagyon közel álló emberek vannak, akiket féltek. Vannak közöttük, akik félnek. És én nem akarom, hogy félniük kelljen. A kirakatban állóktól nem számíthatunk megoldásra, legfeljebb magyarázkodásra, így egymásra kell (kellene) vigyáznunk. 

Alessandro Manzoni a 19. században írta a 17. században játszódó A jegyesek című regényét. Maga a cselekmény romantikus meskete, de a korrajz érdemes a figyelemre a 21. században is. A szerző részletesen ír az 1630-as pestisjárványról. Semmilyen hasonlóság nincs a mostani világjárvány és a pestis között. Egy valami mégis döbbenetes hasonlóságot mutat: az emberi viselkedés járvány idején.

„Mikor ama bizonyos hírek megérkeztek (…) mindenki azt hinné, hogy általános izgalmat támasztottak, hogy a nép kívánta a megfelelő vagy mindegy, akár meg nem felelő óvintézkedéseket, vagy legalábbis valami meddő nyugtalanság ébredt benne. Szó sincs erről; ha az akkori emlékiratok valamiben megegyeznek, ez az a tanúbizonyságuk, hogy mindebből nem történt meg semmi sem. (…) s ha a tereken, a boltokban, a házakban valaki szóba hozta a veszedelmet, vagy pestist emlegetett, hitetlenkedő gúnyolódással vagy haragos megvetéssel vágtak vissza neki.”

 „Időnként hol az egyik, hol a másik városrészben megtámadott egy-egy embert, egy-kettő bele is halt, de mivel csak így gyéren fordultak elő esetek, elaltatta a gyanút, hogy tulajdonképpen miről is van szó, és egyre jobban beleringatta a lakosságot abba az ostoba és végzetes elbizakodottságba, hogy nincs is pestis, s nem is volt egy pillanatig sem. Még orvosok is voltak sokan, akik visszhangozták a nép szavát (vajon ez most is az Isten szava volt?)…”

 „… aztán valamennyi városrészben egyszerre megszaporodott a megbetegedések és a halálesetek száma…”

„A köz konoksága, amellyel tagadta a pestist, lassanként természetesen csökkent és megszűnt, fokról fokra, minél jobban terjedt a betegség…”

 „De mind a kicsiny, mind a nagy dolgokban jórészt el lehet kerülni ezt a nagyon hosszú és nagyon tekervényes utat, ha ezt a rég bevált módszert alkalmaznánk, hogy előbb figyeljünk, gondolkodjunk, és csak azután beszéljünk. De beszélni, pusztán ez, egymagában, annyival könnyebb mind a többinél együttvéve, hogy még mi is – már úgy értem, hogy mi, emberek, általában – kissé sajnálatra méltók vagyunk miatta.”

Az idei ősz megmutatja és nyilvánvalóvá teszi, hogy a tudásvágy és a szabadságvágy kéz a kézben jár. Az élet legerősebb inspirálója a szabadságvágy, és ami leginkább segít nekünk az egyensúly megtartásában, az a tudás.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói váratlanul léptek olyat, amire senki nem volt felkészülve. Csodálatos ötletességgel és tetterővel védelmezik tudás- és szabadságvágyukat. A felnőtt magyar társadalom beiratkozhatna hozzájuk egy kurzusra. Bagossy László, színházi rendező és egyetemi tanár beszélt az SZFE hallgatóiról, az „egyetemfoglalókról”, egy interjúban:

„Elsősorban egymással vitatkoznak: fórumoznak. Elképesztően fegyelmezett életet élnek odabent, a vírusveszély és az őrség szempontjából is komoly szabályokat vezettek be. (…) Folyamatosan forgatnak, rögzítenek mindent, és nagyon bízom benne, hogy ez az anyag egyszer majd a nyilvánosság elé kerül. Legszívesebben élőben adnám a magyar parlamenti közvetítések helyett. Abból, ami odabent zajlik, mindenki tanulhatna vitakultúrát, méltányosságot, jóhiszeműséget, demokratikus elkötelezettséget. Néha csak ülök, és órákig nézem őket, ahogy időt nem kímélve igyekeznek mérlegelni a lehetőségeiket. Moderátorok segítségével, a bekiabálás tilalma mellett, vicces kézjelekkel fejezik ki érzéseiket - az egész hihetetlenül felemelő és példamutató.”

Most Európa legtiszteletreméltóbb népe a belarusz. Bátrak és eltökéltek, pedig a személyes szabadságukat, egzisztenciájukat, netán az életüket kockáztatják a társadalmi szabadság érdekében. Ki tudja, mi lesz a sorsuk? Vajon cserbenhagyja őket a világ, vagy segít nekik, hogy megváltsák önmagukat?

Az őszi patchwork-citátumok között Szvetlana Alekszijevics, Nobel-díjas belarusz írónő nyílt leveléből idézek.

„Először az országot rabolták el, azután a legjobbakat közülünk. De százak lépnek majd azok helyére, akiket kiszakítottak sorainkból. Nem a Koordinációs Tanács lázadt fel. Az ország. Mi nem akarunk puccsot. Mi csak azt akarjuk, hogy ne verjék szét az országunkat. Társadalmi párbeszédet akarunk. Lukasenko azt mondja, ő nem áll szóba az utca népével, de az utca azokat a százezreket jelenti, akik minden vasárnap és munkanap kivonulnak. Ez az utca. Ez a nép.

Azért mennek az utcára, mert hiszik, hogy győzhetnek.”

Az Igazgyöngy Alapítvány tanulójának alkotása

Legvégül L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Alapítvány vezetőjének egyik tavalyi nyilatkozatát öltöm az őszi patchwork-citátumokhoz. Ezek a szavak segítették 2020 őszén ezt a mélyszegénységben élő gyerekekért küzdő civil szervezetet a túléléshez. Ne feledjük, milyen sok civil szervezetnek van még szüksége erre a segítségre.

„Az emberi jóságban hiszek, nem várok a csodára. (…) Meg kell keresni azokat a pontokat, ahol ez a jóság megszólítható, és összekötni a szálakat.”

Így lépünk be 2020 őszébe. Lesz, ami lesz.

Jiří Menzel

Írta: BikassyGergely

Menzel nagy értéke, adománya volt Közép-Európának. Nem halála után döbbenünk rá, tudta ezt rég minden mozi- és színházszerető néző. Az én korombeli nézőnek nagyon régi ismerős. Bámultam (bámultuk) a cseh filmet a hatvanas évek közepétől. 

Jiří Menzel (1938-2020)

Forman-Menzel-Chytilová-Passer-Schorm és a többiek. Hirtelen néhány valamivel idősebb, és addig nem jeleskedő rendező is kiváló filmeket kezdett csinálni. Zdenek Brynych (Ötödik lovas a félelem) vagy Vojtech Jasny (Amikor a macska jön). Karel Kachyna (Éljen a Köztársaság, Szekérrel Bécsbe). A váratlan megújuláshoz egy nem teljesen ismeretlen, de sokáig hallgató író hatalmas sikere kellett: Hrabal. Bohumil Hrabal. Ma mindenki tudja a nevét, és minden könyve, majdnem minden sora megjelent magyarul. Akinek a hatvanas-hetvenes években nem volt könyve a polcán, szégyenkezhetett. A fent említett fiatal rendezők, nagyrészük akkor végezte a főiskolát, közös vizsgafilmet rendeztek novelláiból. Ha jól emlékszem, öten öt novellát. "Gyöngyök a mélyben" - ez lett a címe. Forman nem volt köztük, mert már végzett, és saját nagyfilmjén dolgozott. Menzel a Baltazár úr halála c. epizóddal remekelt. Aztán hamar egy Hrabal kisregényből nagyfilmmé kívánkozó opuszt vitt filmre: Szigorúan ellenőrzött vonatok. (A kisregény pozsonyi kiadásban már előbb megjelent, "Élesen követett vonatok" címmel.)

Menzel és Hrabal

Menzel első filmje hamar legenda lett (hogyan mondanám másképp?) Minden idők legfiatalabb cannes-i nagydíjasa? Nem ellenőrzöm, de igaz. Azok az idők kedveztek az "emberarcú szocializmus" utópiájában tiszta szívvel hívő kelet- és nyugat-európai tehetségeknek. Színházban, mozivásznon, költészeti pódiumon. Csak a nagyhatalmak zárt politikusi szobáiban nem kedveztek. Ez döntött végül, persze harckocsik segítségével. Forman, majd sok fontos és jó cseh filmrendező Nyugatra ment (menekült, vagy 'kint ragadt', vagy tán engedéllyel - többféle módja volt). A legfiatalabb tehetséget (Jan Němec) erőszakkal telepítették ki... Van, aki csak a hetvenes évek elején-közepén távozott, a Nyugaton legismertebb Kundera például... (Nagy vitatársa, a drámaíró Václav Havel viszont börtönbe került...)

Szigorúan ellenőrzött vonatok 

Menzel, mint a mesterének is tartott Hrabal, maradt szülőhazájában. Hrabalt el sem lehet képzelni emigráns íróként, én legalábbis nem tudom. Menzelt illetően bizonytalan vagyok. Nyilván jó rendező lett volna máshol is, de soha sehol máskor nem lett volna Menzel, a Szigorúan ellenőrzött vonatok, majd a Szeszélyes nyár alkotója. A szemüveges, kisdiákos, halkszavú igazi tehetség, aki eredeti nyelven olvassa a cseh irodalom remekműveit. Mert nemcsak Hrabalt értette és érezte anyanyelvi erővel. A Sörgyári capriccio is Hrabal-film. A Szeszélyes nyár viszont, ez a csendes, fanyar remekmű egy másik kiváló író, Vancura regénye nyomán készült. Vancurát máig nem értékelik értékéhez méltóan - csak otthon. Nézzük újra a Szeszélyes nyarat... 

Szeszélyes nyár 

Az egyik fontos mellékszerepet maga a rendező játssza. A filmet egyébként 1968 vagy '69 nyarán forgatta. Kevesen emlékeznek talán, hogy a prágai tavasz a szovjet megszállás első félévében még létezett - vegetálva, utóvédharcokkal. Menzel következő filmjét (Pacsirták cérnaszálon), no, még azt is leforgathatta (talán '69 nyarán), de bemutatni már nem lehetett.  A pacsirták húsz  évre elhallgattak.

Szerencsére Menzel néhány év múltán ismét rendezhetett. Jelentéktelennek látszó "kis témákról", falusi kis mindennapokról, "politikamentesen". Az idézőjelbe tett szó a kor ostobasága. Minden remekmű politikamentes és politikai - együtt. Kis téma? Élethalál-téma? Mindegy. Nézzük újra Menzel összes filmjét.

Széljegyzet a nyárhoz

 Írta: Inkabringa

A nyár mindig az év csúcspontja. Nem lehet megunni. Fényes, szabad, laza. Alkalmat ad arra, hogy kiengedjünk, hogy elengedjük a világ zaját, hogy azokkal legyünk, akiket szeretünk. A tavaszi karantén után a nyár egy igazi kegyelmi állapot volt. Ahogy mondani szokás, Isten tenyerén ültünk. Nem vagyok vallásos, nem is leszek, de ez egy ideillő metafora. De nem erről fogok írni. A nyárnak vége, de attól még a világ világ marad.

Pedig meglehetősen rendhagyó volt az idei nyár egy világjárvány kellős közepén.  A honi hatalmon levők egész nyáron az Adriát és a Balatont emlegették. Így aztán mi messzire elkerültük mindkettőt. A nyár túl rövid ahhoz, hogy odamenjek, ahova mindenki megy. Ez járvány nélkül is így van. A nyár kaland, és a kalandot néha egészen meglepő módon lehet értelmezni. Nem cserélném el egy luxusjachtos pomádéra. Egyébként sosem értettem, miért olyan irigylésre méltó sokak szemében a dúsgazdag emberek sablonos fantáziátlansága? Nem tudnak valami eredetit kitalálni a luxusjacht, Gucci-táska, Lamborghini stb. helyett? Mondjuk antropológiai terepmunkák finanszírozása. Ez csak egy példa a milliónyi ötletből. Unalmasak és egyformák ezek az emberek az egy sablonra járó luxusvágyaikkal és kedvteléseikkel együtt, akár uborkafára kapaszkodottak pénzszórásáról, akár punnyadt erkölcsű királyi dinasztiákról van szó. Másrészről viszont a korrupt mohóság, a mindenre képes pénz- és hatalomsóvárgás, az önző élvetegség, amire közpénzt és kenőpénzt fesztelenül költenek, már bűncselekmény, aminek következmények nélkülisége felkelti bennem a civil dacot.

Annál is inkább, mert mindeközben a munka nélkül maradt legkiszolgáltatottabb rétegeknek semmilyen segítséget nem adnak. És miközben milliárdokkal stafírozzák ki a kegyelteket, a civil szervezetektől megvonják a pár milliós támogatásokat is, akik épp a reménytelen helyzetben élőknek segítenek (lásd: Igazgyöngy Alapítvány, az Iványi Gábor által vezetett MET iskolahálózat, a borsodi Dr. Ámbédkar Iskola). Egyszer mindenki felnő, még ez a társadalom is. Ha a hatalom elvesz, aláz, kizsákmányol, akkor egymásnak kell segítenünk. Ez erősíti leginkább a civil társadalmat, ami mindennél fontosabb az ország mentális állapotának javításához.

Kép: Tommy Ingberg

S vajon miért kell szétverni egy művészeti egyetemet, ha a hallgatók száz százaléka ellenzi? Nem értük van az egyetem? Ki hiszi el, hogy néhány ember mindig tévedhetetlenül tudja, mi lenne jó másik száznak, ezernek, milliónak? Pláne, ha őket meg sem kérdezik. Mások feje felett dönteni nem elegáns, ahogy a pletykálkodás és áskálódás sem az. Ideológiai alapon lehet egyetemet csinálni? Művészetet? Kis hazánkban vannak ennek hagyományai, itt a hatalom előbb-utóbb műítész is lesz. Miért kell mindennek és mindenkinek ugyanolyannak lenni? Miért kell egymásból ellenséget csinálni? Már nem is halljuk egymást a fogcsikorgatástól. Része lett az egész ország a hűbéri rendszernek: minden egyes eleme birtokadománnyá válhat a hűségért cserében. Ahogy a pénz, úgy a hatalom is megzavarja a józan értékítéletet. Aki elhiszi magáról, hogy neki mindig igaza van, az óhatatlanul arrogánssá és fölényeskedővé válik. Az SZFE hallgatói bámulatosak, tetterősek. Küzdenek a jövőjükért. Hallatni akarják a véleményüket, bár senki nem kérdezte, és ez nagy hiba. Rajtuk kívül csak a belarusz szabadságvágyók érintettek meg ennyire az utóbbi hetekben. A szabadságvágy a leginspirálóbb erő az életünkben.

A bringa is a szabadságvágy megtestesülése. Az emberiség legbarátságosabb találmánya. Színes bringás kavalkád volt az utakon az idei nyáron. Sokan, egyre többen bringáznak, és ez szívdobogtató öröm. Azt már kevésbé értem, hogy ezt a finom, szinte illékony járgányt miért tekerik olyan agresszív elszántsággal egyesek? A túlnyomó többség nem, de néhányan igen. Férfiakon és nőkön is megfigyeltem, hogy úgy haladnak, mint egy tank. Súlyosan, döngve, fenyegetően. A bringa siklik, illan, surran, cikkan. Finoman suhan. Nincs benne agresszió, legfeljebb pajkosság, amit értelmezhetnek pimaszságnak is. Ahogy az autósok között is vannak olyanok, akik jogtiprásként élik meg, ha a zebránál meg kell állniuk, vagy akár csak lassítani kényszerülnek. Mintha a másokra tekintettel levés szégyen lenne: a gyengeség jele.

Az, hogy a bringásokat és az autósokat egymás ellen akarják uszítani, csak az agressziót csiholja. És értelme sincs, ha még számít bármit is az országban az arisztotelészi etika. Ha azt mondják, hogy a bringások kiszorítják Budapestről az autósokat, felkacagok. Aztán eszembe jut, hogy sokan ezt is elhiszik. Ez már nem olyan vicces. Valami olyan ez, mint mikor valaki pöffeszkedve halad a járda közepén, és ha másvalaki azt ajánlja, hogy lépjen egy lépést oldalra, hogy mások is elférjenek, felháborodva visszautasítja az agresszív térfoglalást. Városban élünk, ahol mindenféle ember lót-fut az utakon. A legegyszerűbb, ha mindenki helyet szorít a másiknak.

A MeeToo mozgalomról és a nők társadalmi helyzetéről számos vita zajlik mostanság, akár a Black Lives Matter vagy a hazai botrányok kapcsán is. Nagy és haragos véleménykülönbségekkel. A felpaprikázott hangulat félreviszi az egészet és a lényegről tereli el a figyelmet. Ezért volt tanulságos nyári olvasmány Denis de Rougemont A szerelem és a nyugati világ című könyve. A szerző az 1930-as években írta, a nyugati civilizáció szerelemeszményét és ennek forrásait kutatta. Csöppet sem pátoszos írás és ez nagyon szimpatikussá teszi. Nem is rezignált, inkább tárgyilagosan kritikus. A nyugati kultúra szerelemeszményét Trisztán és Izolda történetéből és a lovagi kultúrából eredezteti. Következtetése szerint Trisztán nem is Izoldába, hanem a szerelem érzésébe szerelmes, ennél fogva ez a szerelemeszmény narcisztikus, önző és szenvedő. Későbbi évszázadokban megjelent Trisztán cinikus emlékmásaként Don Juan, majd a 20. században a kommercializált szerelemeszmény sztárkultusza. Kritikusai akadtak szép számmal, a könyv végén legalább harminc oldalon át válaszol szorgos szellemességgel a kifogásaikra. A lovagi kultúra eretnek gyökereiről és az arab költészet befolyásáról folyt főként a magasröptű vita.

Egyetlen dologról felejtkezett el Rougemont is és a kritikusai is. Nyilván azért, mert ez az egyetlen dolog, ami évszázadokig senkinek sem hiányzott a nyugati kultúra szerelemeszményéből. Nevezetesen az, hogy ebből az egészből, úgy ahogy van, kimaradt a nő. Eszményképként, vágykeltő testiségében jelen volt, de csak úgy, mint a férfivágyak tárgya. (Szentkuthy Miklós tökéletesen írt erről: ITT) A nő nézőpontja kimaradt a nyugati civilizáció szerelemeszményéből. Izoldára annyi volt bízva, hogy megfeleljen Trisztán elvárásainak. Az utóbbi ötven évben változás indult meg ebben, és úgy hiszem, a nehezen szerethető 21. században ez az egyik (ha nem az egyetlen) pozitív fejlemény eddig. Az Izoldák kecses kacsójukkal és finom lábacskáikkal széttörték ezt a több évszázados tükröt. Van még hova fejlődni, de nagy szerencse most élni nőként az előző évszázadokhoz képest. A hagyományos szerelemfelfogás is létezik, sokan ragaszkodnak hozzá, férfiak és nők is. Más nők és férfiak a széttört üvegcserepekből raknak össze egy másféle szerelemfelfogást. Az évszázadok óta tartó hegemónia megszűnt, de legalábbis megkérdőjeleződött, és ez általában pozitív folyamatok elindítója. Bármilyen hosszú lesz még az út, ezt a mérföldkövet meg kell becsülnünk.

Rendhagyó volt ez a nyár. Kivételes nyugalmi pillanat a világjárvány közepette. Most visszatérünk a hétköznapokba. Maszkban. Nekem nem derogál. Folytatódik a túlélő show a bolygó emberi populációjában. De ez a nyár a miénk marad. Isten tenyerén ültünk. Onnan figyeltük, milyen kor ez, amiben élünk.

Kapcsolódó írások:

"Csak-szép"

A szabadság illúziója - Bringázás Budapesten