Aki életet vitt a tudományba – Victor W. Turner 100

Írta: Inkabringa

Nem könnyű megünnepelni egy tudós születési centenáriumát. Muszáj a tudományos eredményeiről szót ejteni, teóriáját fejtegetni. Azt sokan nem szeretik. Sokak szerint tudós az, aki ül egy könyvtárban, vagy machinál egy laborban, és senki nem érti, mit csinál. A kulturális antropológus ab ovo védve van a szobatudós szereptől. Az antropológia alapja ugyanis a terepmunka, egy ismeretlen kultúrában való megmerítkezés.

A mai napon egy nagyszerű tudóst fogok ünnepelni, aki kulturális antropológus, interdiszciplináris nagykövet, máig érvényben levő teóriák megalkotója, és egy vibráló, érdekes, világra nyitott személyiség volt.

Victor W. Turner a mai napon éppen száz éve született.

Victor W. Turner (1920-1983)

Skót származású volt, és a nagy múltú brit antropológiai iskolától (Manchester School of Anthropology) a szintén nagy múltú USA-beli antropológiai iskolákig vezetett az útja (Cornell Egyetem és Chicagoi Egyetem). Húszévesen rátört a világ egy háború formájában. Anglisztikai tanulmányait kényszerűen a brit haderőre cserélte, miután megkapta katonai behívóját. A hátországban szolgált évekig. 1943-ban megnősült, feleségével és gyermekükkel egy cigánykaravánban élt két évig, ami a katonai helyőrség közelében volt. Talán ez a tapasztalat vezette el ahhoz, hogy a háború után kulturális antropológus szakra jelentkezett. Az is lehet, hogy a cigányoknak köszönhetjük a 20. század egyik legjelentősebb társadalomtudósát.

Turnert első terepmunkája Afrikába vezette, a mai Zambiában (akkor Észak-Rodhesia) a ndembu törzset kutatta 1950-54 között. Kezdetben a klasszikus holisztikus antropológiai módszereket követte: feltárta a gazdasági, rokonsági, társadalmi, vallási viszonyokat.

Azonban már ekkor kinyílt előtte egy kapu, és ez a folyamatos kapunyitás egész tudományos pályájára jellemző lett.

A ndembu törzs rítusait vizsgálva rájött, hogy olyan szimbólumokat rejtenek magukban, melyek a teljes társadalom működésére fényt világítanak. Turner Arnold van Gennep átmeneti rítusok elméletét fejlesztette tovább. Van Gennep szerint a rítusok fontosak a társadalom átmeneti állapotainak kezelésében. Ilyen átmeneti rítus például a születés, halál, házasság, felnőtté válás. Az átmeneti rítusoknak három fázisa van. Az elkülönülés szakaszában a rítus résztvevői elszakadnak korábbi társadalmi pozíciójuktól. Az átmenet szakaszában kikerülnek a társadalomból, egy köztes állapotban léteznek. Az egyesülés szakaszában a próbatételeken átesettek egy új társadalmi pozícióba kerülnek.

Van Gennep elméletét Victor Turner a modern komplex társadalmakra is kiterjesztette, és ezzel megteremtette a szimbolikus antropológia alapjait. A társadalmi dráma koncepciója van Gennep átmeneti rítus fogalmára épül. Turner olyan rendszerét építette fel a szimbólumkutatásnak, mely nem csak a kulturális antropológiára, hanem a szélesen vett társadalom- és humántudományokra is termékenyítően hatott. Turner megfogalmazása szerint a szimbólumok „kozmológiák, értékek és kulturális axiómák tárolására szolgálnak, amelyek segítségével a társadalom alapvető tudásanyaga egyik generációról a másikra hagyományozódik át.”

Ugyanakkor Turner azt is felismerte, hogy a társadalmakon belül a szimbólumok „birtoklása” minden hatalomnak elemi érdeke, mert így kézben tarthatja és befolyásolhatja a társadalmi mozgásokat és változásokat. Porszem állampolgárokként tehát arra kell törekednünk, hogy az aktuális hatalom ne sajátíthassa ki a szimbólumképzést a társadalmon belül. Kis hazánk ebben a tekintetben rosszul áll.

Turner a rítusokat megfosztotta a szakralitás kizárólagos fogalmától. A társadalom rítusok szövetéből áll, és az antropológus feladata ezt a szövedéket felfejteni, hogy a társadalmi konfliktusokat és változásokat értelmezni tudja. Szerinte az antropológusnak nem csak az a feladata, hogy a vizsgált közösség rítusértelmezéseit közvetítse, hanem az is, hogy kívülállóként, az egész rendszer vizsgálójaként, megértsen olyan társadalmi folyamatokat, melyeket a benne élők, épp bennfentességük okán, nem tudnak értelmezni.

Turner elméletének fontos fogalma a liminalitás. Turner rendkívül fontosnak tartotta ezt a küszöb- vagy határhelyzetet a társadalmakon belül. Minden társadalom változik. Minden változás egy liminális állapotot hoz létre. Turner szerint, ha a liminalitás alatt értjük „azt a helyet és időt, amikor és ahol a társadalmi cselekvés normális formáit fölfüggesztik, akkor ez egyszersmind fölfogható az adott kultúra középponti értékei és axiómái felülvizsgálatának időszakaként is.”

A liminalitásban kétféle rítust különböztetünk meg. Az egyik a státuszemelkedés rítusa, amikor a magasabb státuszúak arroganciáját letörik, és az alacsonyabb státuszúak magasabb pozíciót érnek el a társadalmon belül. Ez politikai vagy vallási mozgalmak, netán forradalmak esetén valósul meg. A másik típus a státuszmegfordítás rítusa, amelyen belül az alacsonyabb státuszúnak megengedik átmeneti időszakra a névleges felemelkedést, és ennek keretében bírálhatja és csúfolhatja a magasabb státuszban levőket, de a tényleges státuszpozíciók mit sem változnak. Erre jó példa a hagyományos értelemben vett karnevál, mely a társadalom pimasz és vidor kritikája a hatalmon levőkről. Turner mindkét típust fontosnak tartja az egészséges társadalmi működéshez. Ugyanis a liminalitás megtapasztalása nélkül a társadalmak merevvé, a hatalmon levők elnyomóvá, az állampolgárok közönyössé válnak. Megint csak gondoljunk egy röpke pillanatra kis hazánkra.  

Turner másik két fontos fogalma a communitas és a struktúra. A társadalom egy adott struktúrában létezik és működik. Ha ez a struktúra kiüresedik, akkor ránehezedik a társadalom tagjaira és ketreccé válik. Ilyenkor frissítőleg hat a communitas megjelenése. A communitas olyan állapot, ami a liminalitás, vagyis a társadalmi átmenet idején alakul ki. Egyfajta homogén, egyenlőségelven alapuló közösségiség ez, a természeti állapothoz közelítés, mely azonban a struktúra jótékony váza nélkül könnyen káoszba, esetleg terrorba fordulhat. Leginkább Martin Buber közösség fogalmához szokták hasonlítani, amiről Buber így írt: „a közösség az, amikor többé nem egymás mellett (…), hanem egymással vagyunk az emberek sokaságában”.

Turneri értelemben vett communitas volt a hippi mozgalom, és ilyenek az alulról induló vallási vagy politikai-társadalmi mozgalmak is. A társadalom egészséges működéséhez tehát a struktúra és a communitas dialektikus kapcsolatára van szükség.

Victor Turner az 1970-es években új kapukat nyitott ki. Az afrikai törzsi kultúra kutatása után a vallási zarándoklatok szimbolikus formáit kutatta. Mexikóban, Brazíliában és Írországban végzett terepmunkát. A zarándoklat is egyféle átmeneti rítus, melyben a zarándok a fizikai úton levés (elindulás és megérkezés) mellett egy lelki átalakulást is átél. Majd újabb kapu nyílt előtte, de csak látszólagos az éles váltás, hisz a fentiek olvasása után nem oly meglepő, hogy a törzsi rítusok és a vallási zarándoklatok után a karneválok felé fordult Turner kutatói figyelme. A karneválok, mint a liminalitás és a communitas társadalmi megnyilvánulásai, gazdag szimbólumrendszerükkel kiváló terepet adnak a társadalmi átmenetek és konfliktusok vizsgálatára. Nálunk nincs valódi karneváli kultúra, és ez is sokat elárul egy társadalomról.

Az utolsó kapu, amin nagy lendülettel benyitott Victor Turner, a színház volt. Élete végén gyümölcsöző és inspiráló együttműködésre lépett Richard Schechnerrel, aki az 1960/70-es évek experimentális színházának meghatározó figurája volt. Schechner beledolgozta színházi módszerébe Turner társadalmi rítus koncepcióját, Turner pedig sokat merített az experimentális színházak kifejezéskészletének és szimbólumrendszerének vizsgálatából a társadalmi liminalitás teóriájának mélyítéséhez.

A liminalitás mellett a liminoid kifejezés a modern komplex társadalmak művészeti, szórakoztató, szabadidős és szubkulturális területéhez tartozik. Funkciója, hogy tükröt mutasson a társadalmi visszásságoknak és anomáliáknak, pellengérre állítsa, nyilvánvalóvá tegye azokat. Ezzel a liminoid eszközzel a színházi előadás a közönséget a liminalitás állapotába hozhatja, s így képessé válnak a változtatáson gondolkodni, netán tenni is érte. A művészet hatalma. Szellemi tunyaság vagy csupán konformizmus nem élni ezzel a liminoid lehetőséggel.

A színházi vizsgálódásaihoz Turner ismét a filozófiához fordult, és Dilthey élmény (Erlebnis) fogalmából kiindulva jutott el a performatív antropológiai megközelítéshez, amit így foglalt össze:

„Egy bizonyos értelemben a kulturális előadás minden módja – a rituálét, a ceremóniát, a karnevált, a színházat és a költészetet beleértve – az élet magyarázata és egyúttal annak kiteljesítése, ahogyan azt Dilthey gyakran megfogalmazta. Ugyanis éppen az előadás folyamata során kerül napvilágra az, ami a szociokulturális élet mélyében hermetikusan elzártan, a mindennapi megfigyelések és az értelem számára hozzáférhetetlenül rejlik.”

Turner ennek a titoknak a megfejtésében már nem juthatott tovább, mert 1983-ban meghalt. Csodálatosan gazdag tudományos életművet és szilárdan álló teóriát hagyott örökül a következő nemzedékeknek. A világ minden táján kutatott, minden kultúrára nyitott volt, mélységes empátiával fordult a másféle, az ismeretlen felé. Ráadásul nagyszerű tollú író volt, kiváló tudományszervező, állhatatos közvetítő a különféle tudományterületek és művészetek között. A legnagyobb érdeme, hogy a tudományt bevitte az életbe, és életet vitt a tudományba. Felnőtt életét egy cigánykaravánban kezdte, és élete végén nem titkolt álma volt szambaiskolát nyitni Rio de Janeiróban. Egy csillogó példa. Örökké éljen Victor Turner emléke.