Írta: Inkabringa
Milyen az igazi nő? Honnan is tudhatnám
én azt? Hiszen csak egy nő vagyok.
Ennek ellenére, vagyis nő
létemre, mégis elmesélem, milyen nőket csodálok mai pompásra suvickolt világunkban.
A nőnap jó alkalmat ad erre. Mert ez a nap nem a bokrétás hajbókolásról szól,
hanem a szolidaritásról. Ez mostanság csúnya kifejezésnek számít e honban,
kérem olvasás közben is fütyülni az inkriminált szónál.
Az általam nagyra becsült nők
messze vannak a társadalmi elvárások szerinti típusoktól, akiket dorgálásra
emelt kézzel példának tolnak elénk napról napra.
Az általam csodált nők nem
kerülnek címlapra, nem teszik őket kirakatba, nem hivatkoznak rájuk politikusok
és a közvélemény egyéb formálói. Ők a mainstream sablonokon kívül állnak, és
mivel én nagyon ráuntam már a bármilyen beállítottságú fősodor kánonképzéseire,
kifejezetten inspirálónak, izgalmasnak, példamutatónak, netán hősiesnek érzem
az ő jelenlétüket.
Első példám Honorine Munyole, egy
rendőrtiszt, akinek feladata a gyermekek és nők védelme Kongóban. 2017-ben a
Verzió Filmfesztiválon láttam róla egy dokumentumfilmet. Írtam is róla a blogban. Okos, bölcs asszony. Tudja, hogy a gátlástalan hatalmaskodás és a
megalázó kiszolgáltatottság végletei között él az országa. Mégis becsületesség
és természetes emberi méltóság van benne.
Ahogy emberi méltóság sugárzik
Toszecky Renáta személyiségéből is. Ő egy magyar szociális munkás. Messze a
sztárok csillogó életétől. Mégis olyan lelkierő, empátia, nemes szívűség és
tetterő van benne, ami feltétlen tiszteletet ébreszt iránta. A Védelem alatt
című dokumentumfilm az ő és védelmezettjei életét mutatja be. Róla is írtam a blogban. Nem csupán belőle árad a természetes emberi méltóság (ritka kincs ez
kis hazánkban), hanem másoknak, a kiszolgáltatott, sorsukra hagyott,
önfeladásba sodródott nőknek is képes megmutatni az utat az emberi méltóság
megtalálásához. Óriási dolog, amit tesz. Az én képzeletbeli címlapomon Toszecky
Renáta és Honorine Munyole képe is ott van.
Aztán a saját életem során
tapasztaltak szerint feltétlenül a címlapra érdemes nők közé sorolom azt a
kelet-magyarországi kisvárosban élő szociális gondozó asszonyt (bővebben ITT), aki idős
emberek napjait aranyozza be. Segíti, támogatja őket fizikailag és lelkileg is.
Úgy képviseli az érdekeiket, és olyan őszinte odaadással szívén viseli a
sorsukat, mintha csak a családtagjai lennének. Alig él meg a havi fizetéséből, plusz
munkákat vállal, hogy segíthesse a gyermekeit. Méltóság van benne, és ezt
rendre meg akarják törni a felettesei. Nem sikerül nekik. Igazságérzete,
másokért való kiállása, a hatalmi túlkapások elleni fellépése nem ebbe az
országba való. (Mert ez nemcsak 1956 októberének, hanem 1957 májusának országa
is.)
Ahogy sokra becsülöm azokat az
ukrán asszonyokat, akik gyermekeikkel ide menekültek a háború elől. Nem beszélik
a nyelvet, nincsenek ismerőseik, de ott vannak a rábízott kis életek, akiknek
enni kell adni, akiket tanítani kell, és főként akiket meg kell nyugtatni
a nap minden órájában, hogy egyszer majd rendbe jön az életük. Akik a
megalázó helyzetekben is egyenes derékkal állnak, akik a gyászt, a félelmet, a
fájdalmat és a megvetettséget is a vállukon viszik, akik a kilátástalan
élethelyzetben is a kiutat keresik. Akik nem adják fel, hogy életben tartsanak
másokat, és nem engedik elhatalmasodni a gyűlöletet. Minden tiszteletem az övék.
Ahogy azokat a szegregátumokban
élő roma nőket is a tisztelem, akik ennek a rátarti, belterjes körökbe
klikkesedett társadalomnak legszélső peremére szorítva élik életüket. Amikor
először jártam roma szegregátumban, a nők lelkiereje szíven ütött. Olyan
sorsokat látok ott, aminek a töredékébe belebicsaklana sok-sok középosztálybeli
élet. A társadalom túlnyomó többsége lenézi és semmibe veszi őket. A
szélsőségesen viselkedő hangoskodókkal mossák össze őket. Ezek a roma nők
szembenéznek az élőítéletekkel, a nyomorral, a megvetéssel, az agresszióval, és
megtalálják magukban a természetes emberi méltóságot. A társadalom által rájuk
szabott sorsból kitörni akarnak. A nyomor fogva tartja őket. A szegregátumból
nincs pénzük máshova költözni. S vajon befogadnák-e őket? Mégis törekednek egy
méltóságteljesebb életre. Ők maguk is tanulnak (felnőtt, több gyermekes
családanyaként fejezik be félbehagyott tanulmányaikat), gyermekeiknek
érettségit szeretnének, és főként megbecsülést. Bölcsek, szorgalmasak, nagyon
sokat tapasztaltak, természetes intelligencia, méltóság és tenni akarás van bennük.
Végtelen elnyomottságban, kirekesztettségben élnek ebben a társadalomban. Meg nem értettség, oda nem figyelés árnyékában erősítik eszüket és szívüket minden egyes nap. Fontosnak tartom, hogy leírjam, mennyire tisztelem őket.
Végül megemlítem azokat a nőket,
akik hétköznapi emberként, valamely (átkokkal szórt vagy semmibe nézett) civil
szervezetben tevékenykedve, messze a kirakattól, támogatják és segítik a
menekülteket, a szegregátumban élőket, a fogyatékkal élőket, a száműzött és
kiszolgáltatott embereket. Fiatal lányok és nagymamák is vannak közöttük:
minden korosztály. Tenni akarnak egy élhetőbb, empatikus, egymás felé forduló
országért. Csendes méltósággal teszik a dolgukat a hatalmi machinációk és
megvetések mellett, és annak ellenére. Állampolgárok. A szó legnemesebb
értelmében. Mondhatnak bármit az aktuális véleményvezérek, meggyőződésem, az ország
jövőjét ezek a szóra sem érdemesített cselekvőképes hétköznapi emberek
jelentik.
Lehetne még sok más nőt is
felsorolni, távol a kirakat csillogásától. Én most őket említettem. Mindenki
nézzen túl a saját komfortzónáján, és ha rájuk talált, becsülje és tisztelje
őket.
