Keresés ebben a blogban

2020. szeptember 25., péntek

El Nuevo Mundo

 Írta: Inkabringa


A provincializmus fenyegető réme az országnak. Legpontosabban Radomir Konstantinović, egy balkáni szerb írta meg mibenlétét A vidék filozófiája című könyvében. A provincializmus nem feltétlenül területfüggő, hiszen vidéken is élnek széles látókörű, világra nyitott emberek és Budapesten is találkoztam a belterjes provincializmusból ki sem látókkal. Egy kelet-európai cseh, Milan Kundera írta, a provincializmus arra való képtelenség, hogy valaki a saját kultúráját egy nagyobb kontextusba helyezze. Vagyis képtelen túllátni önmagán, a saját kultúrájától, életmódjától, életfelfogásától eltérőt megérteni, elfogadni, ezért inkább elutasítja, lenézi, vagy egyenesen ellenségnek tekinti. De egyetlen percre se feledjük a szívemnek oly kedves kelet-európai magyar, Esterházy Péter szavait, hogy „az egészre vagyunk hivatva, hogy az Egészre vagyunk meghíva”. Úgy tűnik, kis hazánkban a provincializmus már szinte államvallás lett, vagy államfilozófia, a legfőbb igazodási pont, társadalmi kötőelem. Mégis mi ebben a jó? Rövid válaszom: semmi. A provincializmus nem megvéd a világtól, hanem kirekeszt onnan.

Kép: André Kertész

Úgy hiszem, a provincializmus sárba húzása ellen már kevés a leírt vagy kimondott szó. Ennél sokkal hatásosabb és hatékonyabb ellenérvre van szükség. Ezért egy olyan férfiúról szólok, akire tényleg és igazán érvényes a világra nyitottság, a sajátjától eltérő kultúrák iránti érdeklődő figyelem. Ha van a provincializmusnak ellentéte, ő a leginkább az. A zenész, akiről szó van, Jordi Savall, spanyol karmester és viola de gamba játékos, jelentős zenekarok alapítója, a régizene egyik legavatottabb képviselője széles e világon. Óriási szerencsénkre Magyarországon is többször koncertezett már, s remélem, fog is még.

Jordi Savall

A lemez, amit most ünneplek, 2010-ben jelent meg. Ezt a tízéves jubileumot ünneplem most, mert ez a lemez a világ népeinek összetartozását és invenciózus egymásra hatását képviseli. A lemez címe El Nuevo Mundo, vagyis Új Világ, amivel Amerikát illette a középkori Európa népe.

Amerika és Európa találkozása a 15. századtól kezdve csöppet sem volt konfliktusmentes és nem is volt örömteli. Kapzsi agresszió, pénz- és területéhes mohóság, kegyetlen terror, elnyomás, rabszolgaság és vérfürdő kísérte. A megértés és az egymásra nyitottság leghalványabb jele nélkül. A finom lelkű Európa nem lehet büszke erre. Amerika és Afrika őslakosait lerohanta és eltiporta.

Jóvátenni mindezt eddig nem nagyon sikerült, de mégis van egy mód, ami megbékíti és pacifikálja a legdúvadabb emberi tetteket is: a zene. Írtam már máskor is, a zene az emberiség egyetlen mentsége minden ostobaságára. Jordi Savall sokkal szebben fogalmazta meg március elején, a Zeneakadémián adott koncertje előtt egy interjúban: „A zene talán nem teszi jobbá a világot, de jobbá teszi az embereket. Ha a szépség elér, ha alámerülünk a zene világában, érzékenyebbek, tudatosabbak leszünk, tisztába kerülünk a valósággal. Sok szempontból egyre rosszabbul mennek a dolgok, de az egyetlen módja, hogy megmentsük a világot, ha megváltoztatjuk az embereket.” 

Jordi Savall egész életét, művészi pályáját erre tette fel. A reneszánsz és barokk zene különleges kincsestárát a világ elé tárja, és a zene révén az egymástól távoli kultúrák, korok és társadalmak egymás felé nyitását szolgálja. Nincs ennél nemesebb életcél.

Az El Nuevo Mundo egy különleges lemez, mert Európa, Amerika és Afrika bonyolultan, gyakran immanens módon összefonódó kulturális egymásra hatásának pompázatos gyűjteménye. Ez a lemez nem csupán mesés kalandozás a régizene világában korabeli hangszerek és hangzások révén. Ez a lemez olyan, mint egy tánc- és zeneantropológiai tanulmány. Savall egyébként is mindig komoly zenetörténeti kutatómunkát végez a régizene hiteles tolmácsolása érdekében. Az El Nuevo Mundo túl a zenén, ami önmagában mámoros élmény, egy kultúrtörténeti és társadalomtudományi tanulmány is, és ez különleges értéket ad neki. Jordi Savall a kultúraközi barátkozás elegáns és tudós mestere. Menekültekből zenekart alapított, Jeruzsálem népeinek (zsidó, arab, keresztény) zenéjéből állított össze hangzó anyagot e három kultúrkörből érkező zenészek közreműködésével, a rabszolgaság útját is feldolgozta egy kiváló lemezben. Minden ellenségességet, meg nem értést, ellenszenvet kibékít a zene erejével. Ilyen egy érdemdús élet.

Az El Nuevo Mundo bemutatja azt a gazdag és szövevényes kulturális egymásra hatást, ami az amerikai őslakosok, az Afrikából behurcolt rabszolgák és a reneszánsz és barokk Európa között kialakult. Elénk tárja, hogy az európaiak nem csupán kegyetlen és gőgös konkvisztádorok voltak, hiszen püspökök, papok, minden rendű és rangú európaiak csodálkoztak rá Amerika őshonos népeinek gazdag kultúrájára és zenéjére, és szőtte át mindezt a Föld ritmusát adó afrikai zene. A lemez létrejötte is a két földrészt átfogó zenei kollaboráció, hiszen a Savall által alapított és vezetett spanyol együttesek (Hespèrion XXI és La Capella Reial de Catalunya), valamint a mexikói Tembembe Ensamble Continuo közös alkotása. Bámulatos kutatómunka és bámulatos zenei élmény az El Nuevo Mundo. (Szerencsére a zenemegosztó csatornákon elérhető a lemez. Ajánlom mindenki figyelmébe.)

Jordi Savall és a Tembembe Ensamble Continuo

Senki ne gondolja, hogy ez egy roppant komoly és nehezen befogadható lemez. Ó, nem. Táncmulatságot lehet rendezni ezekre a zenékre és táncokra, hiszen életteli dalok és táncok, közülük a legtöbb még most is élő tánchagyomány Kubában, Peruban, Mexikóban vagy Spanyolországban. A ’tono humano’, vagyis világi dalok pompás gyűjteménye ez a lemez. Az életigenlés lemeze. A cachua, guaracha, fandango és a többi tánc mind érdemes arra, hogy az emberek – éljenek a világ bármely pontján is – megtanulják és táncolják, hogy megértsék, ez ugyanaz az élmény, amit saját kultúrájuk tánca és zenéje jelent nekik. Hisz tudvalevő, hogy éljünk a világ bármely pontján, a zene és a tánc az istenülés legszebb módja számunkra. Az istenülést természetesen nem a kiválasztottság és mások fölé kerekedés, hanem a közösen létrehozott magasabb emberi minőség jelenti. Erre ad csodálatos példát Jordi Savall tíz évvel ezelőtt útjára bocsátott lemeze.

Én mindig az indiánokkal vagyok. Az El Nuevo Mundo bizonyítja, hogy fontos és pótolhatatlan helyük van a világban. A világ velük együtt teljes. Egymásba játszik a 17. századi európai zene az amerikai őslakosok és a rabszolgává tett afrikaiak zenéjével. Csodaszép, megbékítő egymásra találás. 

Kiváló módszer, hogy néhány perc alatt leküzdjük a provincializmus belterjességét, ha meghallgatjuk a lemez utolsó zenedarabját (Ay Que Me Abraso), amit a kubai eredetű guaracha tánc mintájára egy európai gyökerű zeneszerző Mexikóban írt a 17. században. Mi pedig a 21. századi Kelet-Európában is táncolhatunk rá, hogy megértsük végre, „az egészre vagyunk hivatva, hogy az Egészre vagyunk meghíva”. A dal végére magunk mögött hagyjuk a kegyetlen konkvisztádorok, gazember politikusok, pénzéhes haszonlesők és a kirekesztő provincializmus máig tartó évszázadait, felemelkedünk az emberi istenülés (jobban mondva tökéletesedés) szféráiba, és tanúi lehetünk, ahogy Amerika és Európa édes szerelmes csókot vált egymással tánc közben.

Földig hajolok Jordi Savall előtt.

Kincset adott az emberiség kezébe könnyed, elegáns tánclépésekkel.





Kapcsolódó bejegyzés:

A szamba ereje

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése