A renitens kortárs – Pierre Boulez

Írta: Inkabringa

Hamarabb lép az ember a Marsra, mint hogy kortárs zenét hallgasson. Azért aki úgy gondolja, óvatoskodva, suttyomban belekóstolhat néhanapján a zenének ebbe a szeletébe.

Tudósai szerint a zene nemcsak szórakozás, hanem egy gondolkodási folyamat. Zene nem azért van, hogy a körülöttünk levő csendet (vagy zajt) elnyomja, hanem azért, hogy a bennünk levő gondolattanság (vagy bizonytalanság) űrjét orvosolja. A zene hallgatása és értelmezése az önálló gondolkodásra való képesség megőrzésének egyik módja. A zenének tehát nem fogyasztóivá, hanem hallgatóivá és értelmezőivé kell válnunk. Ez a mai világban puszta elmélet, de annak nagyon szép.

A kortárs zene magára vállalta azt a hálátlan szerepet, hogy makacsul gondolkodásra, elemzésre és reflektálásra készteti hallgatóit. Ebben a kényelmes korban, ahol az előre gyártott ízlést, hitet és meggyőződést csak gyorsan kell tudni applikálni, igazi kalandtúra a kortárs zene hallgatása. Fogjuk fel így, egy kalandnak.

Egy francia zeneszerző és karmester az életéből hetven évet arra áldozott, hogy az ún. kortárs zenét világszerte ismertté tegye. Ő volt Pierre Boulez. Január első napjaiban halt meg, 90 évesen.

Pierre Boulez (1925-2016)

Boulez provokatív volt, vakmerő, pimasz, metsző intellektusú, kemény ítéletű, csiszolt ízlésű, kísérletező, érzékeny, inspiráló és figyelmes. Számos vicces és bizarr történet kering róla. Nagyon ifjan, a Schönberg által elindított szeriális zenét figyelmen kívül hagyó komponistákat egyszerűen haszontalannak nevezte. A hatvanas években az opera megújulásához az operaházak felrobbantását javasolta, bár akkoriban mindenki mondott ilyeneket.

Korunkra jellemző utórezgése is volt e mondatának. A New York-i ikertornyok lerombolását követően a svájci rendőrség az éjszaka közepén „rajtaütött” hotelszobájában az akkor 75 éves Boulezen, terrorgyanúba keveredett a negyven évvel ezelőtti mondata miatt. Boulez útlevelét bevonták és letartóztatták. Néhány órába telt, amíg a hatóság rájött a tévedésére. Nem példátlan ez az eset, a második világháború idején Benjamin Britten készülő művét kobozták el a hatóságok egy hajókikötőben, mert a kottafejeket titkosírásnak, s ebből következően Brittent kémnek hitték.

Bár Boulez krakélerségéből idős korára visszavett, de az ifjúi lendület és energikusság valahogy mindig vele maradt. Pimasz szemtelensége mellett lenyűgöző sármja, gráciája, remek humora, kifinomult intellektusa volt. Tanítványai megsüvegelték hatalmas tudását, magyarázó és értelmező képességét, és szerették közvetlen, baráti és figyelmes habitusát.

Abszolút hallása volt és pimaszul szókimondó stílusa. Tűrhetetlennek tartotta a zenében az üres szépelgést, minden hibára, renyheségre lecsapott. Nem kímélte a nagy zeneszerző elődöket és kortársait sem. S persze őt sem kímélték kortársai. Verdiről ifjan azt mondta „dadam da dam, és semmi más”, „Schönberg est mort” írta nietzschei hévvel, elutasította a wagneri zene pátoszos, hatalomittas tónusát, melyet a hitlerizmus festett rá. Majd 1976-ban Bayreuthban Wagner Ringjét vezényelte, egészen újszerű interpretációjával nagy elismerést kiváltva. (A rendező Patrice Chéreau volt.) 

A világ legjelentősebb zenekarait vezényelte, némelyik orchestra valósággal rajongott érte, olyan intellektuális szárnyalás és szívélyes, baráti légkör uralkodott a próbákon.

Ez a kérlelhetetlen kritikus látásmód saját életművére is hatással volt. Sok műve befejezetlen maradt, akár évtizedekig írta, és átírta őket. Vajon önmagával milyen parázs vitákat folytatott? A nagy terv pedig egy opera, a Godot-ra várva, aminek librettójára Jean Genet-t is felkérte, aztán semmi nem lett az egészből. Része a legendájának. Ahogy Frank Zappával való közös munkája is. Zappát nagyon érdekelte a kortárs zene, ezért kérte fel Boulezt három zenedarabjának vezénylésére. Boulez meg miért is hagyta volna ki szerteágazó zenei érdeklődéséből a rockzene határvidékét. A két renitens kísérletező megküzdött egymással. Magyar vonatkozása is van ennek, a zenei vezető Eötvös Péter volt. 

Boulez mindenre nyitott és kíváncsi volt, ami zene. Sűrűn hangoztatta, hogy a zene nem szakadhat el a tudománytól, bár azt sem tagadta, hogy a legmélyebb érzések kifejezésére képes. A határtalanság a legfontosabb tulajdonsága.  

A német megszállás alatt zeneakadémista volt Párizsban. Szétfeszítette a tudat, hogy gyilkos agresszorok miatt Bartók, Schönberg, Sztravinszkij és mások zenéje elzárt világ számára. Tanára és mestere volt Olivier Messiaen, akitől a háborús romokból éledező párizsi utcán kérdezte meg: „Ki fogja rendbe hozni a zenét, ebben a szörnyű világban?” „Hát te!” – válaszolta Messiaen. Boulez később őt is kritizálta, egyszer úgy jellemezte egy darabját, hogy olyan, mint „egy külvárosi Bernini-szobor”, kapcsolatuk meg is romlott, de minden pimaszsága ellenére mesterének tartotta. Mellesleg az inkriminált művet élete végén átdolgozta Messaien. 

Pierre Boulez és Olivier Messaien

Tulajdonképp minden kritikus élcének kitett zeneszerzőnek látta és mondta a nagyszerűségét is. Ha nem komponál, és nem vezényel, kiváló stílusú, nagy tudású zenekritikus lehetett volna. A zene elmélete, mélyebb összefüggései is érdekelték, könyveket is írt e témában.

A közönség úgy nagy általánosságban hallgathatatlannak minősítette a zenéjét, ahogy az összes többi kortárs zeneszerzőjét is. Akik mégis bátraknak bizonyultak a befogadásához, néhány művét a kortárs zene fontos fejezetének tekintik.

Pályája elején anonimitásban akart maradni. Minek tudni a zeneszerző nevét, hisz ő csak egy közvetítő, egy médium? Később nyilván meggyőzték ez ifjúi hóbortjának a szerzői jogdíjak elvesztése miatti kockázatáról. Azt is mondta, hogy ő lesz az egyetlen a zenetörténetben, akinek nem írják meg az életrajzát. Talán, mert sejtette, ahogy a zenéjét, úgy az életét sem értenék meg sokan. Erősen védte a magánéletét, s tulajdonképp tényleg nincs közünk hozzá. 

Ha anonimitásban nem is maradt Boulez, de a zeneszerzői médium szerepét komolyan vette. A nagy áttörést a René Char verseire írott,La Marteau sans maitre hozta meg neki 1955-ben. A La Marteau sans maître esszenciája a Schönberg által képviselt struktúrának és a Debussy  által képviselt spontaneitásnak. Revelációt főként az okozott akkor, 1955-ben, hogy messze túlnézett az európai zene keretein, jelezve, hogy a zenének nem csak ez az egyetlen útja. Fenekestül felforgatta az addig bevett zenekari kánont, Bali és Afrika hangzását és hangszereit is beleírta a partitúrába. Egyszer azt nyilatkozta, hogy mindig valami újat kell tanulni, mondjuk a japán nyelvet. Ez a folyamatos tanulás nehéz út, de mégis ezt kell tenni.

A költészetet, képzőművészetet, egyéb művészeti ágakat, sőt a tudományt és a technikát is a zene fontos alkotóelemének tartotta. Egyúttal magát a zenét is közvetítőnek tekintette, ami a kultúrák közötti kölcsönhatásnak legalapvetőbb eszköze. (Ezt mondta Bartók is, csak rosszkor, rossz helyen, az 1930-as évek Magyarországán.) Boulez arról próbálta meggyőzni a közönséget, hogy a kortárs zene nem egy világtól elszeparált gőgös entitás, hanem épp ellenkezőleg, gyűjtőmedencéje a mai világ sokféleségének. A kortárs zene a modernitás enciklopédiája. Ha nem vagyunk rá kíváncsiak, csak átbambuljuk a saját korunkat.

A különböző zenei kultúrák keresztezése későbbi műveiben is megjelent. Bali és Afrika mellett a japán zene és a kínai opera is érdekelte. Mallarmé verseire írta a Pli selon pli című művét szoprán hangra és zenekarra, melyet teletűzdelt „hagyománytalan” ütős hangszerekkel is. A Sur Incises című darabjában a zongora mellett marimba, vibrafon és acéldob, valamint hárfa szól. A hárfa beillesztésére állítólag az Andokban hallott hárfa-változat hallgatása közben kapott kedvet. Természetesen olthatatlan kíváncsisággal és kísérletező kedvvel fordult saját korának nagy mágiája, az elektronika és a computerek világa felé is. Ennek példája az Etudes i sur un son című műve is.

Egész életében rendületlenül magyarázta, hogy a második világháború után a kortárs zene elfordult a harmóniától és a gyönyörködtetéstől, mert megundorodott a hamis pátosztól, helyette az őszinte szembenézést választotta. A világ minden pontján dúló elrettentő vérengzésre adott művészi reakció volt ez. A saját kora szennyével szembenéző zene a döbbent csend és a széttört harmóniacserepek tükrözője lett. Talán Boulez mondta, vagy más kortárs zeneszerző, hogy az emberek elutasítják a szembenézést a világgal, melyben élnek, miközben elvakultan, őrült iramban futnak egy újabb szörnyűségbe.

A közönség nagy része azonban egyáltalán nem akart szembesülni. Lélekbalzsamot és szórakozást várt a zenétől. Boulez szerint a közönséget is kortárssá kell tenni, mert igaz ugyan, hogy bámulatos gyorsasággal vált át egyre újabb technológiákra és civilizációs módozatokra, de a füle és ízlése ott ragadt századokkal ezelőtt, ahonnan tapodtat sem hajlandó tovább lépni. A zeneoktatás csak a hagyományok őrzésére tanít, a jelen értésére nem. (Ez mellesleg más tantárgyak esetében is így van.) Érdekes kontraszt, hogy a publikum a civilizációs technikáknak avatott szakértője (szégyellné is, ha nem így lenne), de a kortárs művészetek előtt gyakran őskövület ízlésvilággal áll, netán büszke értetlenséggel. Boulez volt olyan merész és megszállott, hogy megpróbálta a lehetetlent, áthidalni e szakadékot.

Az 1970-es években a New York-i Szimfonikus Zenekar karmestereként bevezette heti kortárs zenei szeánszait, amikor is a sok tekintetben formabontó fiatalokat beterelte a koncertterembe. A zenekar nehezen viselte a szedett-vedett öltözékben földön heverésző közönséget, a közönségnek pedig rendre torkán akadt a Boulez által gondosan összeállított kortárs zenei repertoár.

Boulez nem nyugodott bele, hogy a háború után felnőtt generáció éppoly értetlenül áll a modernizmussal szemben, mint a szüleik. Boulez Londonban a BBC zenekarát is dirigálta ekkoriban. Ott is hamar átszervezte a repertoárt. Éljünk a saját időnkben! – hirdette. A közönség pedig hol jobban, hol kevésbé, de az évek alatt valahogy belekerült, beleérett sármos modernizmusának bűvkörébe. Boulez állhatatosan magyarázta és vezényelte a kortárs zenét a világ minden pontjára eljutva zenekaraival, és fokozatosan megtanította a közönséget „új füllel” hallgatni. Addig-meddig, hogy egyszer a BBC rádiójában a közönség szavazata alapján a hét zeneszerzőjének a csöppet sem andalító muzsikájáról elhíresült Stockhausent választották.

Pierre Boulez, Bruno Maderna és Karlheinz Stockhausen

Zenei missziója Párizsban teljesedett ki, amikor a Pompidou Központban megalakult az IRCAM, a kortárs zene világszerte fontos kikötője, melynek Boulez igazgatója lett és egyben az Ensemble InterContemporain karmestere. Karmesterként nagyra becsülték, még azok a kortárs zeneszerzők is, akikkel egyébként éles vitákat folytatott. Nem használt karmesteri pálcát és szinte zárkózott mozdulatokkal vezényelt. A próbafolyamatok alatt azonban nyitott, barátságos, konstruktív munkalégkört teremtett. Okos, precíz és érzékeny dirigensként tisztelték.

Pierre Bouleznek elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy a kortárs zene legjelentősebb alkotóit és műveit világszerte megismerték. Többek között Schönberg, Alban Berg, Anton Webern, Stockhausen, Bruckner, Edgar Varése, Ligeti, Kurtág, Bartók és Sztravinszkij, Debussy és Wagner műveit folyamatosan műsoron tartotta. A modern zene gyökerének Gustav Mahlert tekintette, akinek kultuszához Leonard Bernstein mellett a leginkább hozzájárult. Pierre Boulez majd’ hetven évig járta a világot, odaadással, kedvvel és értelemmel tanította, magyarázta, vezényelte, és mindig új utakat keresve komponálta a kortárs zenét. Nem engedte, hogy elkényelmesedve lemaradjunk a saját korunkról. Felfedező volt, kísérletező, tabudöntögető rebellis, és jótékonyan bátorító konduktor a kortárs zene végtelenül izgalmas világában.