Példa a teljességre

Írta: Inkabringa

A karantén elején megszaporodtak az idősek elleni kirohanások. „Minek indulnak el?” Ezt a véleményt már a járvány előtt is hallottam, amikor bevásárló szatyraikkal bajlódva kászálódtak fel idős emberek a buszra. „Ha ilyen öreg és lassú és nehézkes, akkor minek indul el? Csak feltart mindenkit.”

Nos, a rövid válasz erre ennyi: azért indulnak el idősen, nehezen mozogva, mert senki sincs, aki elindulna helyettük. Senkire nem számíthatnak. Nincs segítségük.

Amikor ezeket a türelmetlen mondatokat hallom, nem értem, hogyan van összerakva az emberi lélek. Miként lehet, hogy az emberek C-kategóriás romantikus filmeken telesírják a zsebkendőjüket, és a való életben ilyen kőszívű közönnyel viseltetnek mások iránt. Legkedvesebb szórakozásom finoman provokálni az efféle szépelgéseket. Többnyire igazolódnak hipotéziseim.

Erik Johansson

A társadalmak minőségének fokmérője, hogyan bánnak a kiszolgáltatott csoportjaikkal. Egyetlen társadalom sem mondhatja magát cizelláltan civilizáltnak és az emberi kultúra bástyájának, ha nem tudja megadni a társadalomban élőknek az emberi méltóságot. Gondoljunk csak az idős emberekre. A felsőbbrendűségi komplexusban szenvedő európai kultúra tanulhatna számos „primitív” társadalomtól, hogyan kell az idős embereket egy közösség szerves és fontos részének tekinteni.

Minden magyar és minden európai állampolgárnak, felnőttkorba lépése pillanatában, kezébe adnám Simone de Beauvoir Az öregség című könyvét. Őszinte, képmutatástól mentes könyv. Sok évtized távlatából is felszabadítóan provokatív és emberséges szemléletű. Szikár, pontos, kellemkedéstől mentes elemzés. Lényegi mondandója ma is kíméletlenül aktuális. Beauvoir végigvette a fényes európai évszázadokat, és arra jutott, hogy az aktív korúak nemzedékei sosem tudtak mit kezdeni az idősekkel. Vagy álságosan túlóvták vagy felesleges koloncként megvetették őket: mindkét esetben a társadalomból való kirekesztésük volt a cél. Beauvoir szerint ennek oka, hogy „a társadalom csak annyiban foglalkozik az egyénnel, amennyiben hasznot hajt”. Ha nem képes erre, akkor nincs rá többé szükség. Teher.

Beauvoir a megoldást is felvázolja:

„Milyennek kellene hát lennie annak a társadalomnak, amelyben öregkorára is ember marad az ember? A válasz egyszerű: egész életében emberszámba kellene venni. (…) Ezért burkolják ezt a kérdést olyan mélységes, közmegegyezéses hallgatásba. Az öregség ugyanis leleplezi egész civilizációnk csődjét. Az egész embert kell újrateremteni, az emberek közötti kapcsolatok összességét kell újjáalakítani, ha azt akarjuk, hogy elviselhető legyen az öregek sorsa.”

Erik Johansson

Az, hogy ebben az országban még működik úgy-ahogy a szociális ellátórendszer, csak az elkötelezett szakembereknek köszönhető. A szociális gondozók, szociális munkások társadalmi presztízse nulla egy politikushoz vagy bármiféle kirakatban álló személyhez képest. Mindig elfelejtkeznek róluk. Mindig a sor végén állnak.

Ezért én most nyilvánosan mondok köszönetet egyiküknek. Egy vidéki kisvárosban élő házi idősgondozóról írok. Ötvenes éveiben járó, sokat próbált nő. Képzett szakember, és szívvel-lélekkel csinálja a munkáját. A saját otthonukban élő idős embereket segíti a mindennapjaikban. Karakán, de csupa szív. Egyenesség, nyíltság és valamiféle nemes méltóság van benne. Gondoskodó, figyelmes, végtelenül intelligens, és egy igazi lázadó. Ritka kincs ebben az országban. Tökéletesen átlátja a folyamatokat, és mindig szót emel az őt, és másokat ért méltánytalanságokért.

Erik Johansson

A főnökei szerint csak a baj van vele, lázítja a többieket. Dehogy lázadnak. Csendes belenyugvók, feljebbvalókkal ujjat nem húznak, legfeljebb a pletykálásban élik ki magukat. Ez a mentalitás tart fenn évtizedeken át korhadt rezsimeket e honban. Ez a gondozónő azonban lázad, szóvá tesz, javasol. Amiért maradhat, hogy az idősek és a hozzátartozók ragaszkodnak hozzá. Ha ő megy, akkor ők is mennek: ez az ultimátumuk. Mert zseniális, amit értük tesz. Lendülettel, zokszó nélkül, mosolyogva, figyelemmel, mélységes elfogadással és tapintattal teszi a dolgát. Messze túlnyúló a segítsége a hivatalos hatáskörén: meglátja a problémát és addig megy, amíg megoldja. Szeretettel, megértéssel és tisztelettel fordul az idősek felé. Annyi flegma, cinikus és öntelt szívtelent láttam már a humán szférában dolgozni. Ő egy igazán üdítő színfolt a szürkeségben. Példa lehetne ennek a „nyuszi ül a fűben” társadalomnak. Ilyen értelmes, karakán, tiszta emberségre lenne szükség. Alattvalóból annyi van, hogy már unom.

Szégyentelenül kevés fizetésért teszi mindezt. Soha nincs jutalom, juttatás, megbecsülés, díjazás, kitüntetés. Mindig a kirúgás szélén áll a nagy szája miatt. Ámde az idősek és a hozzátartozóik körében ő egy mentőangyal. Nemcsak a fizikai állapotuk javításában segít, hanem visszaadja a méltóságukat és az életkedvüket. Bár ő nem tud róla, de ösztönösen Beauvoir szellemében dolgozik. Az idősek és a hozzátartozók is tudják, hogy az összes felettesénél többet ér.

Erik Johansson

Mindent megtesz a gyermekeiért. Vigyék többre, mint ő. Mindannyiunk szégyene, hogy ezt kell éreznie, mert valójában ő nagyon sokra vitte, csak ez egy rangkórságban szenvedő társadalom, ami nem tudja megbecsülni azt, amit ő és a hozzá hasonlók képviselnek. Többnyire észre sem veszi.

De néha-néha jusson eszébe mindenkinek, hogy az ilyen emberek viszik a hátukon a társadalmat. Mélységes hálával és tisztelettel tartozunk nekik.

Beauvoir ezekkel a sorokkal zárta könyvét:

„De ha egyszer megértette az ember az öregek sorsának lényegét, többé nem fogja beérni egy nagyvonalúbb „öreggondozás” követelésével, a nyugdíjak felemelésével, egészségesebb lakásokkal és szervezett szabadidővel. Az egész társadalmi rendszerről van szó, és a követelésnek radikálisnak kell lennie: megváltoztatni az életet.”

Erik Johansson

Kapcsolódó bejegyzések:
Csak hús
Pepin bácsi emlékére