Online-offline

 Írta: Inkabringa

Januárban megnéztem a Romengo online koncertjét, meghívott zenésztársakkal, akik a népzene és a jazz jeles képviselői: Bognár Szilvi, Palya Bea, Dresch Mihály és Lukács Miklós. Lakatos Mónika nemrég kapta meg a WOMAX életműdíját. Alig vártam, hogy láthassam őket. Nem is okoztak csalódást. Nagyszerű zenészek valamennyien, élvezték is a közös zenélést. Egyenes adásban a színpadon születik valami, ami csak akkor és csak ott jöhet létre. Az élő előadások örök misztikuma ez. Egy valami mégis hiányzott: a közönség. Most, a pandémia alatt látszik csak igazán, mennyire fontos alkotórésze a közönség egy élő előadásnak, akár koncertről, akár színházról van szó.

Ott álltak ezek a kiváló zenészek a színpadon az üres nézőtér előtt, és az elárvult közönség nézte őket a monitorokon keresztül, távol tőlük és távol egymástól. Voltam épp elég Romengo koncerten, hogy tudjam, mikor robbanna be a hangulat, ha ott lehetne a közönség. A Romengo koncertjein mindig így van. (Írtam is már róla a blogban ITT) Most is csodás zenét adtak nekünk és nem kaphatták meg a közönség közvetlen lelkes visszajelzését.

A kultúra nem csak egy fogyasztási cikk, sosem szabad fafejű haszonelvűséggel gondolni rá. A kultúra egy pezsgő párbeszéd, egy gondolatokkal és érzelmekkel átitatott tér. Ez nem pusztán pénzkereset az előadóknak (bár most a megélhetésük forog kockán) és nem csupán kellemes időtöltés a nézőknek (akik így gondolnak rá, kiperegnek a kultúrateremtés szövetéből): ez alapvető emberi szükséglet. Szükségünk van egymás társaságára, a gondolatok és érzelmek áramlására, és ennek a kultúra és a művészet a legjobb terepe. A pandémia ezt az emberi tulajdonságunkat teszi próbára. Várjuk a végét mindannyian. Vigyáznunk kell egymásra.

Ámde az elszigeteltség oldására megadatott nekünk az internet. Az emberiség egyik legcsodálatosabb találmánya. Ezernyi sötét, sőt undorító bugyra van, de mégis a világra nyitottság lehetősége. A pandémia idején sokat segít az emberek közötti kapcsolattartásban, de az ízlelhető-tapintható személyességet nem tudja pótolni. Gondoljunk csak bele, egy online beszélgetés alatt látjuk ugyan egymás szemét, de mégsem nézhetünk egymás szemébe.

Az internet ugyanakkor lehetőséget ad azoknak, akiket a hivatalos térből száműznek. Példa erre a Klubrádió esete. Kis hazánkban jövő héttől a rádiófrekvenciákon szinte kizárólag a hatalom által ránk erőltetett szólamokat, és szinte kizárólag az aktuális slágerek fejünkbe darálását hallhatjuk majd. Felháborító, sivár és unalmas. Hol van az egykori sokszínű, a lokális és egyedi tartalmakat is felvonultató rádiózás? Az internetre költözött.

Karneváli időszak van, amit néma csendben él meg idén is az emberiség. Az internet segítségével nyomon követhetjük, milyen virtusosan oldják meg mégis a világ különböző pontjain a karnevál szellemének életben tartását. Például New Orleansban sem lesz idén karneváli felvonulás, de helyette feldíszítik a házaikat. Talán a karneváli szolidaritás szellemében a videochat közben macskává változott ügyvéd helyzetét is megoldhatták volna tárgyalópartnerei, ha ők is bekapcsolják a filtert, amíg helyrehozza a technikai bakit. Elvégre karnevál idején a maszkoknak helye van az életünkben. A mi karneváli vállalásunk pedig, hogy a blogban próbálunk gyakrabban írni új bejegyzést. 

Ház New Orleansban - 2021 karneválja

A jelenlegi magyar valóságunkból végképp hiányzik a játékosság. A kirakatban álló hatalomgyakorlók és holdudvaruk széles köre minden játékosságot nélkülöznek, ha van rajtuk maszk, ha nincs. Ellentmondást nem tűrő hőbörgők és körmönfontan higgadtságot mímelő haszonleső manipulátorok uralják a terepet. És mindent átjár a pökhendi nyárspolgáriság unalma.

Jelenleg a karnevál szellemének őrzői a nyilvános térben (már amennyi jut nekik belőle) a FreeSZFE hallgatói, akik minden támadás ellenére is megőrizték játékosságukat. (Van még valaki, de róla majd máskor.) A játékosság nagy kincs, nem szabad negligálni, mert magával hozza a szellemi rugalmasságot, a világra nyitottságot, az empátiát, a kritikai gondolkodás képességét, a sértett agresszió helyett a másokra figyelés nemességét. Íme, ez a karnevál szelleme.

A materiális státuszszimbólumok hajszolásának görcsösségében és a kirakatban állók autokratikusan nyárspolgári unalmasságában ilyen most Magyarországon 2021 karneváli időszaka.

Kapcsolódó bejegyzések:

Tarantino Toldi

Axiómán innen és túl (Rubens/Esterházy)

Nyáreste a Kertemben

Őszi patchwork – Citátumok 20.

Írta: Inkabringa

A citátumok most patchworkhöz hasonlóan állnak össze. IIyen ez az ősz: nyomasztó és lelkesítő egyszerre. Ha majd egyszer visszagondolok erre az időre, csak átolvasom ezt a patchwork-citátumot, és máris tudni fogom, miként léptünk be 2020 őszébe.

Egy világjárvány kellős közepén vagyunk. A vírustól veszélyeztetett korosztályban szívemhez nagyon közel álló emberek vannak, akiket féltek. Vannak közöttük, akik félnek. És én nem akarom, hogy félniük kelljen. A kirakatban állóktól nem számíthatunk megoldásra, legfeljebb magyarázkodásra, így egymásra kell (kellene) vigyáznunk. 

Alessandro Manzoni a 19. században írta a 17. században játszódó A jegyesek című regényét. Maga a cselekmény romantikus meskete, de a korrajz érdemes a figyelemre a 21. században is. A szerző részletesen ír az 1630-as pestisjárványról. Semmilyen hasonlóság nincs a mostani világjárvány és a pestis között. Egy valami mégis döbbenetes hasonlóságot mutat: az emberi viselkedés járvány idején.

„Mikor ama bizonyos hírek megérkeztek (…) mindenki azt hinné, hogy általános izgalmat támasztottak, hogy a nép kívánta a megfelelő vagy mindegy, akár meg nem felelő óvintézkedéseket, vagy legalábbis valami meddő nyugtalanság ébredt benne. Szó sincs erről; ha az akkori emlékiratok valamiben megegyeznek, ez az a tanúbizonyságuk, hogy mindebből nem történt meg semmi sem. (…) s ha a tereken, a boltokban, a házakban valaki szóba hozta a veszedelmet, vagy pestist emlegetett, hitetlenkedő gúnyolódással vagy haragos megvetéssel vágtak vissza neki.”

 „Időnként hol az egyik, hol a másik városrészben megtámadott egy-egy embert, egy-kettő bele is halt, de mivel csak így gyéren fordultak elő esetek, elaltatta a gyanút, hogy tulajdonképpen miről is van szó, és egyre jobban beleringatta a lakosságot abba az ostoba és végzetes elbizakodottságba, hogy nincs is pestis, s nem is volt egy pillanatig sem. Még orvosok is voltak sokan, akik visszhangozták a nép szavát (vajon ez most is az Isten szava volt?)…”

 „… aztán valamennyi városrészben egyszerre megszaporodott a megbetegedések és a halálesetek száma…”

„A köz konoksága, amellyel tagadta a pestist, lassanként természetesen csökkent és megszűnt, fokról fokra, minél jobban terjedt a betegség…”

 „De mind a kicsiny, mind a nagy dolgokban jórészt el lehet kerülni ezt a nagyon hosszú és nagyon tekervényes utat, ha ezt a rég bevált módszert alkalmaznánk, hogy előbb figyeljünk, gondolkodjunk, és csak azután beszéljünk. De beszélni, pusztán ez, egymagában, annyival könnyebb mind a többinél együttvéve, hogy még mi is – már úgy értem, hogy mi, emberek, általában – kissé sajnálatra méltók vagyunk miatta.”

Az idei ősz megmutatja és nyilvánvalóvá teszi, hogy a tudásvágy és a szabadságvágy kéz a kézben jár. Az élet legerősebb inspirálója a szabadságvágy, és ami leginkább segít nekünk az egyensúly megtartásában, az a tudás.

A Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatói váratlanul léptek olyat, amire senki nem volt felkészülve. Csodálatos ötletességgel és tetterővel védelmezik tudás- és szabadságvágyukat. A felnőtt magyar társadalom beiratkozhatna hozzájuk egy kurzusra. Bagossy László, színházi rendező és egyetemi tanár beszélt az SZFE hallgatóiról, az „egyetemfoglalókról”, egy interjúban:

„Elsősorban egymással vitatkoznak: fórumoznak. Elképesztően fegyelmezett életet élnek odabent, a vírusveszély és az őrség szempontjából is komoly szabályokat vezettek be. (…) Folyamatosan forgatnak, rögzítenek mindent, és nagyon bízom benne, hogy ez az anyag egyszer majd a nyilvánosság elé kerül. Legszívesebben élőben adnám a magyar parlamenti közvetítések helyett. Abból, ami odabent zajlik, mindenki tanulhatna vitakultúrát, méltányosságot, jóhiszeműséget, demokratikus elkötelezettséget. Néha csak ülök, és órákig nézem őket, ahogy időt nem kímélve igyekeznek mérlegelni a lehetőségeiket. Moderátorok segítségével, a bekiabálás tilalma mellett, vicces kézjelekkel fejezik ki érzéseiket - az egész hihetetlenül felemelő és példamutató.”

Most Európa legtiszteletreméltóbb népe a belarusz. Bátrak és eltökéltek, pedig a személyes szabadságukat, egzisztenciájukat, netán az életüket kockáztatják a társadalmi szabadság érdekében. Ki tudja, mi lesz a sorsuk? Vajon cserbenhagyja őket a világ, vagy segít nekik, hogy megváltsák önmagukat?

Az őszi patchwork-citátumok között Szvetlana Alekszijevics, Nobel-díjas belarusz írónő nyílt leveléből idézek.

„Először az országot rabolták el, azután a legjobbakat közülünk. De százak lépnek majd azok helyére, akiket kiszakítottak sorainkból. Nem a Koordinációs Tanács lázadt fel. Az ország. Mi nem akarunk puccsot. Mi csak azt akarjuk, hogy ne verjék szét az országunkat. Társadalmi párbeszédet akarunk. Lukasenko azt mondja, ő nem áll szóba az utca népével, de az utca azokat a százezreket jelenti, akik minden vasárnap és munkanap kivonulnak. Ez az utca. Ez a nép.

Azért mennek az utcára, mert hiszik, hogy győzhetnek.”

Az Igazgyöngy Alapítvány tanulójának alkotása

Legvégül L. Ritók Nóra, az Igazgyöngy Alapítvány vezetőjének egyik tavalyi nyilatkozatát öltöm az őszi patchwork-citátumokhoz. Ezek a szavak segítették 2020 őszén ezt a mélyszegénységben élő gyerekekért küzdő civil szervezetet a túléléshez. Ne feledjük, milyen sok civil szervezetnek van még szüksége erre a segítségre.

„Az emberi jóságban hiszek, nem várok a csodára. (…) Meg kell keresni azokat a pontokat, ahol ez a jóság megszólítható, és összekötni a szálakat.”

Így lépünk be 2020 őszébe. Lesz, ami lesz.

Széljegyzet a nyárhoz

 Írta: Inkabringa

A nyár mindig az év csúcspontja. Nem lehet megunni. Fényes, szabad, laza. Alkalmat ad arra, hogy kiengedjünk, hogy elengedjük a világ zaját, hogy azokkal legyünk, akiket szeretünk. A tavaszi karantén után a nyár egy igazi kegyelmi állapot volt. Ahogy mondani szokás, Isten tenyerén ültünk. Nem vagyok vallásos, nem is leszek, de ez egy ideillő metafora. De nem erről fogok írni. A nyárnak vége, de attól még a világ világ marad.

Pedig meglehetősen rendhagyó volt az idei nyár egy világjárvány kellős közepén.  A honi hatalmon levők egész nyáron az Adriát és a Balatont emlegették. Így aztán mi messzire elkerültük mindkettőt. A nyár túl rövid ahhoz, hogy odamenjek, ahova mindenki megy. Ez járvány nélkül is így van. A nyár kaland, és a kalandot néha egészen meglepő módon lehet értelmezni. Nem cserélném el egy luxusjachtos pomádéra. Egyébként sosem értettem, miért olyan irigylésre méltó sokak szemében a dúsgazdag emberek sablonos fantáziátlansága? Nem tudnak valami eredetit kitalálni a luxusjacht, Gucci-táska, Lamborghini stb. helyett? Mondjuk antropológiai terepmunkák finanszírozása. Ez csak egy példa a milliónyi ötletből. Unalmasak és egyformák ezek az emberek az egy sablonra járó luxusvágyaikkal és kedvteléseikkel együtt, akár uborkafára kapaszkodottak pénzszórásáról, akár punnyadt erkölcsű királyi dinasztiákról van szó. Másrészről viszont a korrupt mohóság, a mindenre képes pénz- és hatalomsóvárgás, az önző élvetegség, amire közpénzt és kenőpénzt fesztelenül költenek, már bűncselekmény, aminek következmények nélkülisége felkelti bennem a civil dacot.

Annál is inkább, mert mindeközben a munka nélkül maradt legkiszolgáltatottabb rétegeknek semmilyen segítséget nem adnak. És miközben milliárdokkal stafírozzák ki a kegyelteket, a civil szervezetektől megvonják a pár milliós támogatásokat is, akik épp a reménytelen helyzetben élőknek segítenek (lásd: Igazgyöngy Alapítvány, az Iványi Gábor által vezetett MET iskolahálózat, a borsodi Dr. Ámbédkar Iskola). Egyszer mindenki felnő, még ez a társadalom is. Ha a hatalom elvesz, aláz, kizsákmányol, akkor egymásnak kell segítenünk. Ez erősíti leginkább a civil társadalmat, ami mindennél fontosabb az ország mentális állapotának javításához.

Kép: Tommy Ingberg

S vajon miért kell szétverni egy művészeti egyetemet, ha a hallgatók száz százaléka ellenzi? Nem értük van az egyetem? Ki hiszi el, hogy néhány ember mindig tévedhetetlenül tudja, mi lenne jó másik száznak, ezernek, milliónak? Pláne, ha őket meg sem kérdezik. Mások feje felett dönteni nem elegáns, ahogy a pletykálkodás és áskálódás sem az. Ideológiai alapon lehet egyetemet csinálni? Művészetet? Kis hazánkban vannak ennek hagyományai, itt a hatalom előbb-utóbb műítész is lesz. Miért kell mindennek és mindenkinek ugyanolyannak lenni? Miért kell egymásból ellenséget csinálni? Már nem is halljuk egymást a fogcsikorgatástól. Része lett az egész ország a hűbéri rendszernek: minden egyes eleme birtokadománnyá válhat a hűségért cserében. Ahogy a pénz, úgy a hatalom is megzavarja a józan értékítéletet. Aki elhiszi magáról, hogy neki mindig igaza van, az óhatatlanul arrogánssá és fölényeskedővé válik. Az SZFE hallgatói bámulatosak, tetterősek. Küzdenek a jövőjükért. Hallatni akarják a véleményüket, bár senki nem kérdezte, és ez nagy hiba. Rajtuk kívül csak a belarusz szabadságvágyók érintettek meg ennyire az utóbbi hetekben. A szabadságvágy a leginspirálóbb erő az életünkben.

A bringa is a szabadságvágy megtestesülése. Az emberiség legbarátságosabb találmánya. Színes bringás kavalkád volt az utakon az idei nyáron. Sokan, egyre többen bringáznak, és ez szívdobogtató öröm. Azt már kevésbé értem, hogy ezt a finom, szinte illékony járgányt miért tekerik olyan agresszív elszántsággal egyesek? A túlnyomó többség nem, de néhányan igen. Férfiakon és nőkön is megfigyeltem, hogy úgy haladnak, mint egy tank. Súlyosan, döngve, fenyegetően. A bringa siklik, illan, surran, cikkan. Finoman suhan. Nincs benne agresszió, legfeljebb pajkosság, amit értelmezhetnek pimaszságnak is. Ahogy az autósok között is vannak olyanok, akik jogtiprásként élik meg, ha a zebránál meg kell állniuk, vagy akár csak lassítani kényszerülnek. Mintha a másokra tekintettel levés szégyen lenne: a gyengeség jele.

Az, hogy a bringásokat és az autósokat egymás ellen akarják uszítani, csak az agressziót csiholja. És értelme sincs, ha még számít bármit is az országban az arisztotelészi etika. Ha azt mondják, hogy a bringások kiszorítják Budapestről az autósokat, felkacagok. Aztán eszembe jut, hogy sokan ezt is elhiszik. Ez már nem olyan vicces. Valami olyan ez, mint mikor valaki pöffeszkedve halad a járda közepén, és ha másvalaki azt ajánlja, hogy lépjen egy lépést oldalra, hogy mások is elférjenek, felháborodva visszautasítja az agresszív térfoglalást. Városban élünk, ahol mindenféle ember lót-fut az utakon. A legegyszerűbb, ha mindenki helyet szorít a másiknak.

A MeeToo mozgalomról és a nők társadalmi helyzetéről számos vita zajlik mostanság, akár a Black Lives Matter vagy a hazai botrányok kapcsán is. Nagy és haragos véleménykülönbségekkel. A felpaprikázott hangulat félreviszi az egészet és a lényegről tereli el a figyelmet. Ezért volt tanulságos nyári olvasmány Denis de Rougemont A szerelem és a nyugati világ című könyve. A szerző az 1930-as években írta, a nyugati civilizáció szerelemeszményét és ennek forrásait kutatta. Csöppet sem pátoszos írás és ez nagyon szimpatikussá teszi. Nem is rezignált, inkább tárgyilagosan kritikus. A nyugati kultúra szerelemeszményét Trisztán és Izolda történetéből és a lovagi kultúrából eredezteti. Következtetése szerint Trisztán nem is Izoldába, hanem a szerelem érzésébe szerelmes, ennél fogva ez a szerelemeszmény narcisztikus, önző és szenvedő. Későbbi évszázadokban megjelent Trisztán cinikus emlékmásaként Don Juan, majd a 20. században a kommercializált szerelemeszmény sztárkultusza. Kritikusai akadtak szép számmal, a könyv végén legalább harminc oldalon át válaszol szorgos szellemességgel a kifogásaikra. A lovagi kultúra eretnek gyökereiről és az arab költészet befolyásáról folyt főként a magasröptű vita.

Egyetlen dologról felejtkezett el Rougemont is és a kritikusai is. Nyilván azért, mert ez az egyetlen dolog, ami évszázadokig senkinek sem hiányzott a nyugati kultúra szerelemeszményéből. Nevezetesen az, hogy ebből az egészből, úgy ahogy van, kimaradt a nő. Eszményképként, vágykeltő testiségében jelen volt, de csak úgy, mint a férfivágyak tárgya. (Szentkuthy Miklós tökéletesen írt erről: ITT) A nő nézőpontja kimaradt a nyugati civilizáció szerelemeszményéből. Izoldára annyi volt bízva, hogy megfeleljen Trisztán elvárásainak. Az utóbbi ötven évben változás indult meg ebben, és úgy hiszem, a nehezen szerethető 21. században ez az egyik (ha nem az egyetlen) pozitív fejlemény eddig. Az Izoldák kecses kacsójukkal és finom lábacskáikkal széttörték ezt a több évszázados tükröt. Van még hova fejlődni, de nagy szerencse most élni nőként az előző évszázadokhoz képest. A hagyományos szerelemfelfogás is létezik, sokan ragaszkodnak hozzá, férfiak és nők is. Más nők és férfiak a széttört üvegcserepekből raknak össze egy másféle szerelemfelfogást. Az évszázadok óta tartó hegemónia megszűnt, de legalábbis megkérdőjeleződött, és ez általában pozitív folyamatok elindítója. Bármilyen hosszú lesz még az út, ezt a mérföldkövet meg kell becsülnünk.

Rendhagyó volt ez a nyár. Kivételes nyugalmi pillanat a világjárvány közepette. Most visszatérünk a hétköznapokba. Maszkban. Nekem nem derogál. Folytatódik a túlélő show a bolygó emberi populációjában. De ez a nyár a miénk marad. Isten tenyerén ültünk. Onnan figyeltük, milyen kor ez, amiben élünk.

Kapcsolódó írások:

"Csak-szép"

A szabadság illúziója - Bringázás Budapesten