Kutyaúszás

Írta: BikassyGergely

„Öcsi, vigyázz, figyel az úszómester...” Tizenkét-tizenhárom éves lehettem, amikor a Lukács „női medencéjénél” ácsorogtam, és e szavakkal lépett mellém egy másik gyerek. A „női medencét” azért rakom idézőjelbe, mert ma már egyre kevesebben hívják így, ma már inkább „kismedencének”. De már az én gyerekkoromban sem csak nők használhatták. Hogy miért figyel az úszómester, azt akkor sem tudtam, és az elmúlt hosszú évtizedekben sem jöttem rá. Azóta mindenesetre gyanakvó vagyok az úszómesterekkel, és ők is velem. Kölcsönösen szemmel tartjuk egymást.

Ma már egyébként kezdik „uszodamesternek” hívni őket. A fenti szó egyre többet szerepel úszómesterek pólóján. Így nyilván elegánsabb. 

Nekem sok bajom volt a mesterekkel, és nemcsak velük, meg a tanárokkal. Nem is volt mesterem, sajnos. Sem az iskolában, sem az uszodában. A fejemet ma sem tudom a víz alá tenni, csapnivalóan úszom. Kutyaúszás. Restellem, de egyszer a Császárban engem néztek úszómesternek, olyan magányosan ültem félórákig a medenceparton fehér trikóban. Márpedig, aki csak ücsörög, és nem úszik, az az úszómester. És mivel sohasem látnak úszni, egy más alkalommal egykori híres úszónak hittek: "Maga ugye Aknay, a volt pillangózó Újpestről?" szólított meg egy örvendező hang. Alig tudtam lebeszélni az örömről.

Uszodamester csak akkor kell, ha életmentő, de azt megvárni nincs nagy kedvem: ahogy évtizedek óta látom és hallom, inkább kiabálásuk a jellemző. A víz jól vezeti a hangot, így, ha az úszómester kiabál, akkor az nagyon kiabál. A budai uszodákban kiabálnak, és sípolnak is. Leginkább a sapka nélkül vízbe ereszkedők hozzák izgalomba a sípjukat: ekkor sípmesterekké válnak. 

A Lukács uszoda legendás sapkakövetelő sípmestere a kilencvenes évektől a kétezres évek elejéig teljesített szolgálatot. Ha jól emlékszem, Vas volt a vezetékneve, és vasszigorral büntette a sapka nélkülieket. Volt egy kánikulai nap, amikor otthon felejtettem a sapkát. Vas mester fenyegető nyugalommal figyelt, térdig juthattam a vízbe, amikor már élesen sípolt. Végül azt találtam ki, hogy amikor félóránként elhagyta őrhelyét, én azonnal berontottam a vízbe, a medence szélén tempóztam, és azonnal kijöttem, ha feltűnt kifogástalanul fehér öltözéke. Természetesen észrevette, mit művelek, de tűrnie kellett, amíg nem vagyok a medencében. Fülsértően sokat sípolt, szenvedélyesen üldözte a szabályszegőket: sem a kopaszoknak nem kegyelmezett, sem a napvédő sapkát használóknak. Csak úszósapkát engedélyezett. Állítólag ezek közül sem mindet ítélte szabványosnak.

Lukács uszoda

Kiabálni nem kiabált, hangos szava sem volt soha, viselkedése hidegen udvarias, távolságtartó volt. Fülsértő sípolása miatt nem volt nagyon népszerű. Többen az ő szabadnapján jártak csak a Lukácsba. Így telt a nyár. Amíg aztán éles fordulat történt: Vas úszómestert minden előzmény nélkül elbocsátották. Soha senki semmiféle túlkapáson vagy szabálytalanságon nem kapta, ilyenről hallani sem hallott senki, teljesen valószínűtlennek hitték. Én is. Vas maga volt a szabálykövetés és- betartatás példamestere. Elbocsátásnak híre villámgyorsan terjedt, és egyre nagyobb ellenérzést keltett. Zajongtak a törzsvendégek, talán petíciót is fogalmaztak érdekében. Ötven éves lehetett, és a Lukács elképzelhetetlen volt nélküle. Csak innen mehetett volna jó sokára nyugdíjba. Kitüntetést, életműdíjat, gyémántsípot érdemelt. Elbocsátása után megfogadta, haláláig nem teszi be lábát a Lukácsba. Így is történt, de más uszodában sem látta többé soha senki.

Lukács uszoda

A Császár uszodában egy joviális, sohasem sípoló, de harsogó és bömbölve nevető magas, drabális mester felügyeli a rendet. Cimborák veszik körül. Éles tenorja, váratlan és üvegrepesztően erős röhögése gyakran elüldöz a medencéből. Újabban az ő pólóján is „Uszodamester” felirat virít. Úgy látom, gyakran figyel.

Olyankor átsétálok a Lukács csendes kertjébe, és emléktáblát képzelek a régi, szigorúan sípoló Vas mesternek.

A Lukács uszoda kertje

Ünnepkerülés

Írta: BikassyGergely


Olyan ez, mint az iskolakerülés. Mindig irigyeltem az iskolakerülőket, de én gyávább voltam náluk. Szüleim azt mondták, hogy iskolába kell menni, minden gyereknek iskolába kell mennie, és az iskola nagyon jó. Az iskolában pedig megmondták, mikor van ünnep, és miért kell ünnepelni. Erre vagy figyeltünk, és kicsit megértettük, vagy egyáltalán nem figyeltünk. Igaza volt, aki meg sem próbált figyelni, mert a legtöbb kötelező ünnep álságos és hamis volt. Vajon mindig az volt, és ma is az?

Gyanítom, hogy igen, bár eldönteni majd csak évtizedek múltán lehet.

Kamaszkorom múltán, amikor már nem igazán kötelező a legtöbb ünnep, igyekszem kerülni őket. Gyávaságom lassan múlt, újabban kicsit gyorsabban, az öregekre talán kevés kötelező feladatot rónak ki. Ilyenkor a betegség, majd a halál kötelező, erről sok ironikus vagy cinikus szólás és vicc létezik, most mellőzöm. Ünnepről van szó, és ünnepelni ritkán hívják az öregeket: kisebb töredékük harciasan maga megy, éljenzi vagy pfujolja urait, a politikusokat. (Érdekes színfolt De Sica A sorompók lezárulnak - Umberto D. című klasszikus filmjének nyitó jelenete: itt Róma közepén egy nyugdíjas tüntetést zavar szét a rendőrség).

Augusztus húsz az államhatalom, (az "államiság") legfőbb magyar ünnepe, a vallás csak társul hozzá. Gusztustalansága éppen ebből származik, az államiságból. Reggel felvonják az "állami lobogót". Utána esküt tesznek az akkor felavatott katonák (tűzoltók is?). Előtte és utána is szónokol valamely főpolitikus? Nem tudom, mert gondosan átaludni igyekszem a délelőtti órákat. Ha nem sikerül, kora hajnalban gondosan kihúzom a tévé zsinórját. Este sem kapcsolom vissza. Vagy mégis: az "állami tűzijáték" dübörgő harsogását a Mezzo tévé barokk zenéjével harsogom túl. Huszonegyedikén reggel aztán végre a szemeteseké, kukásoké a város.

Múltkori bejegyzésünkben esett szó a kultikus augusztus huszadiki filmről (Veri az ördög a feleségét), a mai államhatalmi filmpénz-elosztás nem biztos, hogy pénzt osztana ilyen erős iróniára, hja, változik az érzékenység foka. Ha már emlékezetes filmek, Fábri Zoltán Édes Annája ötlik fel, ennek egyik első jelenete a szent-jobbos körmenet ott a Krisztinavárosban: nagy lobogóival és áldást osztó főpapjával fenségesen ellenszenvesre sikerült, a rendező egyik mester-epizódja. Most történelemkönyvekben kutattam, kik rendezték a körmenetet, kik szónokoltak, kik avattak, ki vágtak nemzetiszín szalagot, ki szentelte az új kenyeret, hogy zajlott az egész kenetteljes ceremónia. Nem találtam részleteket. Pedig érdekes dátum 1919. augusztus 20, - Horthy fővezér és nyalka hadnagyai még be sem vonultak Budapestre, még minden átmeneti, a megszálló román hadseregtől a kormányig és a polgármesterig.
Csak az emberi butaság nem átmeneti és állandó, mint a "keresztény kurzus" nagy jobboldali-nacionalista ellensége, a fiatalon tehetséges Szabó Dezső, meg a minden kurzus nagy baloldali-liberális, hitetlen és cinikus ellensége, Nagy Lajos írja sok cikkében és néhány könyvében. "Görény-kurzus" - ezt a kifejezést épp a jobboldali Szabó Dezső fröcsögi a korai Horthy korra értve. Nála vadabb hangon csak a Bécsi Magyar Újság oda menekült emigráns kommunista vagy szocialista hírlapírói szólnak.

Bécsbe menekült Kassák Lajos is, és nyilván ott tartózkodott, ha csak rövid ideig a nagyon fiatal Lengyel József és Sinkó Ervin. Mindhárman írtak a később megélt élmény hitelével és izzásával a Tanácsköztársaságról. Kassák a leghamarabb: Máglyák énekelnek című furcsa, műfajtalan-szabálytalan eposza ma, száz év múltán is remekmű, és bár semmiféle dokumentum vagy adat nincs benne, de még "vélemény" sincs, csak expresszionista töredékek lobogása rímtelen versezetben, különös ritmusban: korszakot felidéző alapmű. A nagyon fiatal Sinkó Ervin nem Bécsben, hanem hosszú emigrációs bujdoklások idején különböző városokban, Párizstól Moszkváig írta meg az Optimistákat: hagyományos próza, de hagyománytalan belső fejlődésregény, a kommunista lázadás gondolatának vállalásának, és az eszméből való egyre erősebb kiábrándulásának lírai regénye. (Csak természetes, hogy a kommunista Magyarországon nagyon sokáig nem jelenhetett meg.)

Kassák Lajos (1867-1967)

A mai Hungária csökött véleményvezérei újabban Tormay Cécile hírhedt naplóregényét próbálják magasztosítani. Erős hatású napló, de történelemkönyvnek teljesen hamis. Híresztelések, pletykák, "akkor suttogták" lidérces folyama. Ami az írónővel és arisztokrata baráti körével történt, magánjellegű dokumentum marad. Nyelvezete olykor komikusan avult, undor-gondolatai általában uszító pamfletet eredményeznek. Annak valóban kiváló, a maga műfajában, bár Szabó Dezső undorban és uszításban sokkal tehetségesebb volt. Ha pedig kicsit fölülről, tágasabban, nagyobb szemhatárból akarjuk a kort látni - marad Sinkó Ervin kiváló könyve, és marad Kassák Lajos remekműve.

Augusztus húsz, tisztavatás. Azután az új tanév. Szeptembertől pár évig Tormay Cecile-t fogják tanulni iskolától undorodó diákok, azután talán szabadon, nem az iskola parancsára, Kassák Lajos eposzát. Máglyák énekelnek.

Kapcsolódó bejegyzések:

Veri az ördög a feleségét
A derék emberek ünnepe

A derék emberek ünnepe

Írta: Inkabringa

Magyarország egyik legszebb bringaútja a Dunakanyarban van. Számtalanszor végigkerekeztem már rajta. Maga az út persze számos kívánnivalót hagy maga után (hol sár-, hol portenger szórakoztat), de a vén Duna látványa mindenért kárpótol.

Pár éve augusztus 20. körül épp arra bringáztam. Gyönyörű nyári nap volt. A Duna-part egyik kies pontján a bringaút egy pikniken vezetett át. Zavarba ejtő élmény volt. Kétezer-tizenakárhányat írtunk a naptárban, de itt, ezen a dunakanyari plázson úgy éreztem magam, mintha beletekertem volna egy időgépbe.

Strandszéken és hokedlin ültek atlétás, otthonkás meg fürdőruhás nők és férfiak, sorsukkal elégedetten, sörrel és fasírttal a kezükben. Egy hangszóróból az 1960-as években divatos táncdalok szóltak original változatban. Talán filmforgatás? Teljesen elhűltem. Ötven évvel ezelőtt is épp ilyen lehetett, számos filmet láttam erről a korszakról. Állítom, még a ruháik is korabeliek voltak. Erre mondják, hogy „békebeli”, de én inkább gyorsan eltekertem onnan. A hatvanas évek a társadalmi amnézia jegyében telt. Nem tudni és nem akarni tudni semmiről - a túlélés érdekében.

Sára Sándor: Holnap lesz fácán (1974)

Azért jutott ez eszembe, mert közeledik augusztus 20., ami nemzeti ünnepünk. Szabadnap jár ezért, idén például négy teljes napig ünnepelheti a magyar nép.

Kérdésem, hogy mit ünnepel? Gyerekkorom óta ezt firtatom. Minek van ez az ünnepnap?

Persze mindig kaptam valamilyen magyarázatot a történelemórán meg a hírekből: az alkotmány ünnepe, az új kenyér ünnepe, az államalapítás ünnepe, Szent István ünnepe. Egyik sem volt meggyőző. Mostanra eljutottam addig, hogy egyszerű társadalomlélektani oka van, mert akár szocialista, akár keresztény ország épül itt, az aktuális hatalomgyakorlók nem merik eltörölni a nyári fizetett munkaszüneti napot. Más okát nem találtam soha. Ilyenkor még süt a nap, a dolgozó/keresztény stb. nép egy kicsit lazít, sörözik, bográcsozik, füvet nyír, befőz, strandol. Ezt jól is teszi. Ezen kívül kap országszerte tűzijátékot, vízi és légi parádét, lovas bemutatót meg kézműves vásárt, és így a karácsonyi szünetig már elvan. Ebben sincs, úgy önmagában, semmi kivetnivaló. Kellenek a közösségi élmények. Más kérdés, hogy ez az-e. Valahogy hamis az egész. Mindig is az volt.
Gombrowicz nyomán mondhatjuk, hogy a mindenkori - és e honban mindig mindenható - hatalom birtokosai ilyenkor "integetésben részesítik a népet". Érje be ennyivel. Beérjük.

Az egyetlen valódi és mindenki számára elfogadható ünnep augusztus 20-án az István-nap. Ez legalább személyes, lélektől-lélekig tartó ünnep. Emberek százezrei élnek még ezen a néven, közülük nagyon sokan épp augusztus 20-án ünneplik névnapjukat.

András Ferenc: Veri az ördög a feleségét (1977)

S ha már végre megvan a valós társadalmi helye ennek az ünnepnapnak, akkor emlékezzünk meg arról is, hogy ötven évvel ezelőtt, 1969-ben jelent meg Örkény István drámája, a Pisti a vérzivatarban. Nem a főműve, de mégis része az életműnek. Groteszk dráma. Főszereplője Pisti, a mindenkori magyar ember (mi mind e honban), aki a 20. századi történelem viharaiban él-hal és feltámad, aki áldozat, hős és hóhér egy személyben. Vagyontárgyak, pozíciók, társadalmi kapcsolatok határozzák meg. Ő maga csak egy vákuum, nincs is, személytelen, bármivé átalakul, attól függően, hogy épp milyen rezsim ül a nyakára.

Rizi, a darab groteszk divina machinája mondja Pistinek: „Magának csak szerepei voltak, amiket ráosztottak magára. És ha most, még egyszer, utoljára, felkínálnám a választás jogát?”

Mi lenne, ha a közelgő, teljesen üres nemzeti ünnepünkön Rizi kérdésén elgondolkodnánk? Egyáltalán, ha gondolkodnánk. Bár az igazsághoz hozzátartozik, ez is a Pisti-ben hangzik el: „- Én ezen úgy elgondolkodtam. - Mire való az, mondja? Nem tesz vele jót senkinek.”
Meg annak is igaza van, aki azt mondja, rossz belegondolni, ami itt van.

Pisti a vérzivatarban (Pesti Színház, 1979)

Az bizonyos, hogy a „telek, autó, téli szalámi, van kit utálni” életstratégia régi túlélési technikája a magyar embernek. Mi mást lehetne tenni? Nincs hova bújni. Ennek legalább látszatja van. A társadalmi aktivitás, együttműködés és felelősségvállalás pedig nem, vagy alig ismert tartomány még e honban. Ezt a tudást mindig hét lakattal zárták el előlünk. Majd... mondja az egyszeri optimista.

Ugyanakkor Nádas Péter mondatai is eszembe jutnak: „Élni tanítani a felnövekvő generációt vagy túlélésre nevelni, ez két teljesen különböző felfogás. Akit túlélésre szocializálnak, később is csak nagy megpróbáltatások árán tud kibújni szolgasága bábjából.”

Az eddigi nemzedékeket csak túlélni tanították. Meg is látszik az országon.

Azonban vannak dolgok, amit nem tanítottak soha ebben a honban. Illetve kis műhelyekben igen, de azok már mind felszámolás alatt vannak. Ezek olyasmik, mint a kooperáció, kritikus gondolkodás, vitakultúra, asszertivitás, tudásvágy, a provincializmusból és belterjességből kitörés igénye, nyitottság a sokszempontúságra és sokféleségre, társadalmi felelősségvállalás, empátia és szolidaritás. Ezekre nem tanították meg ezt a serény népet: sem az elitjét, sem a peremre szorítottjait. És a most felnövekvő generációknak sincs rá semmi esélye.
Mit hagyunk majd örökül az utókornak? Hát ezt meg a műanyagot. 

Talán felháborító, de augusztus 20., e kiüresedett és értelmetlen nemzeti ünnep előtt ilyesmik jutnak eszembe.

Mindezek tetejébe nyár van, az élet szép és élni jó. Ez az igazi paradoxon.

Kapcsolódó írás:
Veri az ördög a feleségét

Végh György lírikus első száz éve

Írta: BikassyGergely

"Aporkai Végh György" - fiatal korában ezt a nevet akarta íróként használni. Az 1919 augusztusában, száz éve született Végh György nevét ma már csak a verseire, és kiváló spanyol műfordításaira még mindig szeretettel gondoló és emlékező (talán kevés számú) olvasók ismerik. Nem biztos, hogy a magyar irodalom örökre elfeledte: én bízom benne, hogy nem - lírája és műfordításai ma is frissek.

Végh György (1919-1982)

Törvényen kívüli születésével, nevelőszülőkkel, állítólagos grófi apával, sokáig "köztes", félparaszti,  és polgári neveltetésével nem volt könnyű sorsa. Anyját nem ismerte - még felnőtt korában is a Felvidékre indult (Aporka), hogy legalább emlékét megismerje, ez sem sikerült. Úgy gondolom, ennél a fájdalomnál kevés lehet gyötrőbb, nem folytatom. Groteszk és hihetetlen módon a csehszlovák államtól valami papírt is kapott, hogy édesanyja soha nem létezett, Ilyet nem lehet kitalálni. Minden benne van Mostoha éveim című önéletrajzi kötetében, lapozzuk fel.

"Modern Orfeusz" volt címe 1960-as, első műfordítás-kötetének. Bár nagyon fiatalon megjelent egy verseskönyve (Havas éjszakák, 1940), úgy-ahogy az ötvenes évek végétől, a hatvanas évek elejétől fogadta el (ha egyáltalán) az irodalmi élet - Végh György fiatalon, majd egész életében modern Orfeusznak tekintette önmagát, teljes joggal. A szó igazi értelmében persze "irodalmi élet" a pártirányítású kultúrában nem létezik. Végh  baráti és költői társasága füstös kis eszpresszókban, megtűrt, majd megszűnő folyóiratok előszobáiban tanyázott. Semmi közösséget nem éreztek a fennálló államhatalommal. Közeli barátja volt Mándy Iván: alkatuk és írói rokonságuk teremtette meg ezt a barátságot, mely aztán, inkább Mándy hibájából (ha van ilyen) hirtelen és véglegesen megtört.

Bár e rövid megemlékezésben magam is többször lírikusnak és költőnek nevezem - mi másnak? - én prózáját ismertem meg előbb. Hogy fokozzam a furcsaságokat, olyan prózai és nem verses könyvének lettem csodálója, amit valóban senki sem ismer -  csak egyszer jelent meg, soha nem lett új kiadása 1942 után. Ez a hasonlíthatatlan szellemi kalandregény (intellektuális pikareszk?) az új utakra sokáig oly ritkán tévedő modern magyar próza egyik őse lehetne, ha persze valaki ismerné. Aguste Corbeille csudálatos kalandjai a címe. Keserű iróniája a sorsnak (?) költői utókornak (?), hogy a rendszerváltás után és új, elfeledett és félig elfeledett értékeket buzgón szimatoló száz és száz két hétig, két hónapig, két évig vagy már húsz éve létező újabb könyvkiadó egyike sem bukkant rá. Ez a könyv páratlan remekmű: megint csak mesebeli fordulat lehetne, ha végre felfedezik. Ha nem, legyek büszke (magánbüszke?) arra, hogy valamikor egyetemista koromban véletlenül ráakadtam - bár az már nem véletlen, hogy azonnal és véglegesen magas polcra tettem, a legmagasabbra.

Önvallomásos önéletrajzi trilógiája, hinnénk, elég jó időben, 1981-ben jelent meg, de akkor sem lett olyan nagy visszhangja, amilyent megérdemelt volna. Öt évvel később, a folytatásának tekinthető Gonosz angyalnak sem. Egy tehetségét soha elfogadtatni nem tudó önsorsrontó poéta mondja el bennük dúlt, köz- és költői meg magánéletbeli viszontagságait. Mindig mély bugyrokba bocsátkozott, talán úgy érezte, ott van otthon, ha már az ország, melynek szülötte, szintén mély bugyrokba került. Szerelmi megpróbáltatásai már a legedzettebb mazochistáknak is sok volna - ő ezeket is túlélte, költői tehetsége gazdagodott velük. A sors és az élet tud azonban vigasztalni: végső élettársával boldog volt. Takács Mártát - később előadóművész lett - az érettségi másnapján, a lány szüleinek ellenzésével romantikusan "megszöktette". Persze ez is csak egyszerűsítve és talán bután mondható "romantikus szöktetésnek". Vagy mégis? Egy rádióbeszélgetésben Takács Márta nemrég elevenítette fel férje, Végh György emlékét. Természetes, józan szeretet szólt a hangjából.

Takács Mártával csak egyszer találkoztam, a Szigligeti Alkotóházban, ahova ő legtöbbször Székely Magdával és Gergely Ágnessel együtt érkezett, mindig májusban. Mivel alig voltak vendégek, valahogy rám is odafigyeltek... S ha már ily módon személyes találkozások emlékei is elém sodródnak, nem hallgatnám el egy vagy két találkozásomat Végh Györggyel. A költőnek volt egy (vagy több) furcsa sajátossága, szememben szinte legendája. Fóbiásan félt az influenzától és torokfájástól - ezért a legenda szerint nyári melegben is télikabátban járt. Találkoztunk, augusztus lehetett, és természetesen, ahogy vártam, sötét télikabátot viselt, vastag, piros sállal. De olyan természetesen és magától értetődően, hogy bennem fel sem merült, másfajta öltözékben is lehetne.

Bevallom, gyerekkorom óta nagyon sokszor megfájdult a torkom. De nem ezért éreztem rokonszenvet iránta, hanem költészete és regényei miatt: Aporkai Végh György. Azoknak veszteség, akik elfelejtették.